Adolf Hitler élete

Adolf Hitler élete

/Kapcsolódó cikkek: Hitler élete 12 pontban, Öt érdekesség Hitlerről/

/Harmat Árpád Péter/

 

Adolf HitlerA világtörténelem egyik legnagyobb diktátora az 1933 és 1945 közti években 72 millió, - ebből Európában 50 millió - ember haláláért volt közvetetten vagy közvetlenül felelős. Ennyien haltak meg ugyanis az általa létrehozott rendszerben és a miatta kirobbant II. világháborúban. A neve. Adolf Hitler (1889-1945). Németország kancellárjaként (1933-1945) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (németül Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei vagy röviden NSDAP) vezetőjeként, a második világháború kirobbanásának legfőbb okozójaként, a Holokauszt néven ismerté vált népirtás legnagyobb felelőseként és a világtörténelem máig legjelentősebb emberáldozatát követelő korszakának legkegyetlenebb figurájaként vált ismerté. (A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt történetéről: ITT, a nácizmus és holokauszt történetéről ITT, a második világháborúról pedig ITT olvasható önálló cikkünk.)

Hitler életének első 25 éve

Hitler politikai életrajza viszonylag későn kezdődött. Fellépéséről az első információk 1919-ből valók, amikor már harminc éves volt de csak az 1923-as müncheni „sörpuccs” után, harmincnégy éves korában lett többé-kevésbé ismert ember. Elmondható, hogy a Hitler életének első szakaszát kutatni akaró történésznek szinte alig van más anyaga, mint a hivatalos papírok, amelyekben Hitlernek és családtagjainak neve szerepel, továbbá néhány soványka, jóval később papírra vetett memoár, például August Kubizeké, aki rövid ideig Hitler barátja volt, s emlékiratai már 1945 után jelentek meg; végül néhány ember töredékes feljegyzései. Igaz Hitler a „Mein Kampf” –ban és az „Asztali beszélgetések” –ben szólt fiatal koráról, s beszélt róla bizalmasainak is. Mégis, ha elmélyedünk Hitler életének korai szakaszáról szóló kevéske információmennyiségben, kirajzolódik előttünk egy majdhogynem hétköznapinak tűnő életút.

Adolf Hitler 1889. április 20-án, az Osztrák–Magyar Monarchia területén, Németországtól nem messze, Linztől 90 km-re lévő felső-ausztriai Braunau am Inn kisvárosban született. Alois Hitler (1837–1903) vámügyi tisztviselő és unokahúga, egyben harmadik felesége, Klara Pölzl negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. A házaspár hat gyermeke közül csak Adolf és Paula érték meg a felnőttkort. Apja, Alois Hitler házasságon kívüli gyermekként született és anyjának vezetéknevét (Schicklgruber) viselte egészen 40 éves koráig, 1876-ig, amikor is mostohaapja, Johann Georg Hiedler nevét vette fel. A névváltoztatáskor a Hiedler név betűzését minden valószínűség szerint egy hivatalnok változtatta „Hitler”-re. Adolf Hitlert később többször érte támadás emiatt – politikai ellenfelei azzal vádolták, hogy valójában nem igazi Hitler, hanem Schicklgruber, bár ezt a nevet sohasem viselte, már születésekor Hitlernek anyakönyvezték. A szövetséges propaganda is kihasználta Hitler apjának névváltoztatását, a második világháború alatt Heil Schicklgruber feliratot tartalmazó szórólapokat dobtak a német városokra.

Hitler nem volt biztos apai nagyapjának kilétét illetően, ám minden valószínűség szerint Johann Georg Hiedler vagy annak öccse, Johann Nepomuk Hiedler volt az. Alois Hitlernek foglalkozásából adódóan családjával együtt gyakran el kellett költöznie, először Braunauból Passauba, aztán Lambachba, majd Leondingba és Linzbe. A fiatal Adolf általános iskolai évei alatt még jó tanuló volt, ám hatodikos korában (1900/1901), első gimnáziumi évében megbukott és évet kellett ismételnie. Hitler ezt később apjával szembeni lázadásként magyarázta, aki mindenáron azt akarta, hogy fia kövesse őt a vámtisztviselői pályán, miközben Adolf valójában festő szeretett volna lenni. Apja 1903. január 3-án, 65 éves korában hunyt el. Adolf iskolai teljesítménye ezután sem javult, végül 16 évesen, érettségi nélkül hagyta ott az iskolát. Ettől az évtől, vagyis 1905-től az apja halála után kapott árvasági támogatás, valamint az anyjától és nagynénjétől kapott pénz viszonylag kényelmes megélhetést biztosított számára.

A bécsi Művészeti Akadémia felvételi vizsgáján két alkalommal is megbukott (1907 és 1908), mely érzékenyen érintette, ám ezután sem kezdett újabb munka vagy más szakma keresésébe. Ezt követően festőként próbált megélni Bécsben, képeslapokról másolva festményeire látképeket, melyeket aztán kereskedők és turisták vásároltak meg. Becslések szerint az első világháborút megelőző években 2000 képet festhetett.

Hitler Bécsben kezdte magáévá tenni az antiszemita nézeteket. Bécs ekkoriban nagy létszámú zsidó kisebbségnek adott otthont, akik közül sokan Kelet-Európából odavándorolt ortodox zsidók voltak. Hatással volt rá ez időben többek közt az antiszemita Lanz von Liebenfels fajelmélete, és az olyan antiszemita politikusok agresszív retorikája, mint Karl Lueger bécsi polgármester, vagy Georg Ritter von Schönerer, a pángermán mozgalom vezetője („Führer”-e).

Hitler magáévá tette az „árja faj” felsőbbrendűségébe vetett hitet és azt a nézetet, miszerint a zsidók az árja faj természetes ellenségei és Németország gazdasági problémáinak elsődleges okozói. Ez az ideológia alapozta meg Hitler későbbi politikai nézeteit. Ám ez időben még nem volt politikailag aktív. Közeli barátja és ezekben az években szobatársa, August Kubizek visszaemlékezései szerint sokkal inkább érdekelték Richard Wagner operái, mint a politika. Miután másodszor is megbukott a Művészeti Akadémia felvételijén, Hitler kezdett kifutni a pénzből. 1909-ben (alig 20 évesen) egy hajléktalanszállásra költözött be, majd 1910 elején egy szegény munkásotthon lett az állandó lakhelye. Építkezéseken dolgozott segédmunkásként, és képeslapokat festett, így jutott némi pénzhez.

1913-ban kisebb összegű apai örökségének kézhezvétele után Münchenbe költözött. Itt érdeklődése egyre inkább az építészet és Houston Stewart Chamberlain rasszista írásai felé fordult, ám továbbra sem tett semmit azért, hogy szakmát szerezzen magának. A Németországba költözéssel egy időre ki tudott bújni az ausztriai hadkötelezettsége alól, ám az osztrák hatóságoknak végül sikerült letartóztatniuk. Salzburgi orvosi vizsgálatát követően és egy kérvény benyújtása után engedélyezték számára, hogy visszatérjen Münchenbe. Bár az osztrák katonai szolgálatot így el tudta kerülni, 1914. augusztus 16-án a Német Birodalom háborúba lépését követően szinte azonnal önkéntesként jelentkezett a bajor hadseregbe.

Katonaként az I. világháborúban

Hitler a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezred tizedeseként szinte a háború teljes időszaka alatt futárszolgálatot látott el a nyugati fronton. Feladata az ezredparancsnokság és a fronton harcolók lövészárkai közötti üzenetek eljuttatása volt, gyakran súlyos tüzérségi- és géppuskatűz alatt. 1914 decemberében a Vaskereszt második fokozatával tüntették ki. 1916 októberében az észak-franciaországi harcokban sebesülés érte a lábán; felépülése után, 1917 márciusában tért vissza a frontra. 1918. augusztus 4-én megkapta a Vaskereszt első fokozatát is. Felettesei elismeréssel nyilatkoztak róla, ám bajtársai között nem volt népszerű a tisztekkel szembeni kritikátlan hozzáállása miatt, melyet így jellemzett később, a sörpuccsot követő 1924-es per során: „A feletteseket tisztelni, senkinek nem ellentmondani, vakon engedelmeskedni” (németül: „Den Vorgesetzten achten, niemandem widersprechen, blindlings sich fügen”).

Nem sokkal a háború vége előtt, 1918. október 14-re virradó éjjel, egy brit mustárgáz-támadás áldozata lett Wervicktől délre, az ypres-i front közelében, melynek következtében átmenetileg elveszítette látását. Rövid belgiumi kezelése után a pomerániai Pasewalkba szállították. Az ottani kórházban érte a háború végének híre.

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt élén

Hitlert 1918 novemberében engedték ki a kórházból, ám nem volt hová mennie, így átmenetileg beállt őrnek a traunsteini hadifogolytáborba. Azonban 5 hónappal később, 1919 márciusában a hadifoglyokat hazaengedték, a tábort pedig feloszlatták. Hitler ekkor újra Németországba, egészen pontosan Münchenbe ment szerencsét próbálni. Németország ekkor a háború utáni káosz időszakát élte. Ugyanis 1918 november 3-án forradalom tört ki, melynek nyomán november 9-én lemondott II. Vilmos császár, majd a szociáldemokrata Friedrich Eber hatalomra kerülésével, illetve a szociáldemokraták, a Centrum Párt és a Német Demokrata Párt összefogásával létrejött weimeri koalíció megteremtette Németország új alkotmányát a Weimari Köztársaságot.

Az új vezetés november 11-én aláírta Franciaországgal a fegyverszünetet, majd megkezdte Németországban a rendteremtést, mely 1919 és 1920 közt elsősorban a kommunista felkelések és forradalmak leverését jelentette. A baloldali mozgalmak visszaszorításában nagy szerepet kapott Németország két jelentős létszámú önkéntes katonai szervezete is, a Fekete Reichswehr és a Stahlhelm. Mindkettő a németekre kényszerített békét, - főként Németország katonai erejének méretét korlátozó rendelkezéseit - megkerülő egység volt, melyek nem hivatalos hadseregként és karhatalomként segítették a kormány rendcsinálását.

Először a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette Spartacus szövetség 1919 januárjában kirobbant kommunista felkelését verték le, majd az 1919 áprilisában kezdődő Bajor Tanácsköztársaság felszámolása következett. Később 1920 márciusában a kormány leverte a Ruhr-vidéki munkásfelkelést is. A weimari kormány végül csak 1923-re lett teljesen úrrá az első világháború utáni zűrzavaros viszonyokon, és csak ekkor indulhatott meg Németország újjáépítése. Hitler tehát ezen zűrzavaros időkben, pontosabban a Bajor Tanácsköztársaság leverése után érkezett Münchenbe. Az állástalan magányos volt katona a Reichswehr szárnyai alá került, amikor azzal bízták meg, hogy legyen besúgó, vagyis jelentse a tiszteknek mindazt, amit megtud a tanácshatalommal rokonszenvező katonákról. Munkája során közvetlen felettese Ernst Röhm lett, aki látva Hitler szónoki képességeit, hamar felkarolta a 30 éves fiatalembert. Ezen hónapokban Hitler a különböző müncheni politikai csoportok, frakciók, törpe pártok gyűléseit járta, hogy kifürkéssze, kell-e a Reichswehrnek ellenük harcolnia.

Végül 1919 szeptember 12-én eljött az a nap is, mely megváltoztatta életét. Ugyanis ekkor a Reichswehr politikai osztályától azt a feladatot kapta, hogy foglalkozzék egy csoporttal, amely Német Munkáspártnak nevezte magát. A párt 1919 január ötödikén alakult meg, Anton Drexler és Karl Harrer vezetésével. Hitler felbukkanásakor a „pártocska” ekkor még száz fő alatti tagsággal rendelkezett, és gyűléseiket egy sörözőben rendezték meg. Ide kellett tehát Hitlernek elmennie, hogy meghallgassa egy bizonyos Gottfried Feder beszédét. Hitlernek nagyon tetszett Federnek az első világháború győzteseit ostorozó, pénzügyi politikájukat bíráló beszéde. Ám a szenvedélyesen beszélő mérnök kijelentéseit egy másik pártag bírálni kezdte, amikor felszólalásában kiemelte, hogy Bajorország célja nem a külföldi tőkét bírálata, hanem Bajorország elszakadása kell, hogy legyen. Ezt Hitler nem tűrhette, és felszólalásra jelentkezve, hosszú és szenvedélyes beszédben vette védelmébe Federt és elveit. Hitlerre ekkor figyelt fel a Német Munkáspárt egyik legfőbb vezetője, Anton Drexler, aki néhány nappal később levelezőlapot küldve kérte fel arra, hogy csatlakozzon pártjukhoz. Hitler tehát 1919 szeptemberében, a 7. számú pártigazolvány kézhez véve, tagja lett a Német Munkáspártnak. Első beszédét, mely máris nagy sikert aratott a párt tagsága előtt, 1919 október 16 -án mondhatta el.

Innentől kezdve körülbelül 5 esztendő alatt (1919-1924) Hitler két szálon futtatva „politikai karrierjét” egyrészt megszerezte a Náci Párton belüli egyeduralmat - a két korábbi pártelnök Harrer és Drexler félreállításával – másrészt jelentős tömegpárttá szervezte a Német Munkáspártot melynek neve közben Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változott. (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) Az új pártnak 1921 július 29 -én lett hivatalosan az elnöke. A tömegpárttá szervezést a gazdag tőkés támogatók felkutatásával kezdte meg. Hitler és az erősödő Náci Párt legjelentősebb támogatói 1920-ban a következők voltak: Bechstein család (zongoragyárosok), Seidlitz család (papírgyárosok) és Ernst Hanfstaengl (kiadó) A párt „felfuttatásának” második ütemében támogatói és a Reichswehr pénzügyi alapja segítségével 1920-ban megszerezte a Völkischer Beobachter című tönkrement lapot. Az újság óriási segítséget jelentett a tagság bővítésében, így hamarosan özönlöttek a csatlakozni kívánók. Ezekben a kezdeti időkben Hitler számára óriási segítség volt a félig amerikai származású Ernst Hanfstaengl (1887-1975) a kiváló reklámszakember, zongorista és könyvkiadó. Számtalan tanácsot adott a Führernek arra vonatkozóan, hogy milyen külsőségekkel manipulálja a hallgatóságát. Sokak szerint ő vetette fel először, hogy a náci pártnak szüksége lenne valamiféle egyszerű és jól megjeleníthető szimbólumra (ez lett a horogkereszt) és közös köszönésre (ez lett a karlendítéses köszönés: Sieg Heil azaz szent győzelem illetve Heil Hitler)! Később Hanfstaengl adta ki Hitler önéletrajzi művét is a Mein Kampfot (harcom), melynek még a címét is ő javasolta. (Hitler eredetileg egy sokkal hosszabb címet akart adni a könyvnek.)

Köszönhetően a nácik új újságjának, Hitler szenvedélyes szónoklatainak, Hanfstaengl tanácsainak és nem utolsó sorban a náci eszmék egyszerűségének, 1920-ra, vagyis egy évvel Hitler csatlakozása után a párttagság létszáma 100-ról 3000 –re nőtt. A bővülés később is robbanásszerű maradt, és 1923-ra elérte a 12 ezer főt. Ezen években csatlakozott a párthoz Rudolf Hess (1920-ban) későbbi pártbéli helyettese, Hermann Göring (1922-ben) a náci rohamosztag első vezetője, Joseph Goebbels (1924-ben) a propaganda ügyek felelőse, Rudolf Höss (1922-ban) az auschwitzi koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, illetve Heinrich Himmler (1923-ban) aki az SS élén legfőbb bizalmasa lett.

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1920 februárjában jelentette meg 25 pontos programját. A náci ideológia kevés újdonságot tartalmazott, és leginkább a 19. század második felétől megjelenő nacionalista, rasszista, antiszemita, keresztényellenes, majd antibolsevista eszmék ötvözeteként volt jellemezhető. Hitlert főleg Joseph Gobineau, Ernst Renan és Houston Stuart Chamberlain tézisei befolyásolták. Gobineau nem volt antiszemita, elmélete szerint a történelem során a birodalmak és civilizációk bukását a fehér, fekete és sárga fajok ártalmas keveredése okozta. Renan úgy vélte, hogy a magasabb rendű árják folyamatos harcban álltak és állnak a pozitív tulajdonságokkal nem rendelkező zsidókkal. Az 1899-ben megjelent "A 19. század alapjai" című művében Chamberlain kifejtette, hogy az antik görögök és rómaiak örököseként az "alkotó" germán faj az új kiválasztott nép, amelynek feladata az emberiség megmentése az erkölcstelen, anyagias, és a saját fajuk tisztaságát védő "nem alkotó" zsidókkal szemben.

Hitlerre jelentős hatással voltak a Charles Darwin evolúció-elméletét eltorzító szociáldarwinista eszmék. Ezek szerint akárcsak a természetben az állatok között, úgy az emberi társadalmakban is állandó harc folyik. A küzdelemből mindig a legerősebb faj kerül ki győztesen, amely joggal hódíthatja el a gyengébbektől a fennmaradásához szükséges életteret (Lebensraum). A szociáldarwinisták nyomán Hitler is meg volt győződve, hogy hasonlóan a természethez, a különböző emberi "fajok" keveredése is káros és egyenlő az öngyilkossággal, hiszen végső soron az adott faj életéért és fennmaradásáért folytatott harc sikerét veszélyezteti.

A nemzetiszocialista (röviden náci) párt programja élesen elítélte az első világháborút lezáró, "árulók" által kötött versailles-i békét és annak előírásait (a német hadsereg létszámának 100 ezer főben való korlátozása, nagy összegű jóvátétel a győzteseknek, Elzász-Lotharingia és más területek elvesztése). Támadta a kommunistákat és azonnali népjóléti intézkedéseket (munkanélküliség és a kapitalista kizsákmányolás felszámolása stb.) követelt. A 25 pontos programból 7 tartalmazott zsidóellenes kitételeket (a zsidók nem lehetnek "néptársak" és állampolgárok, a zsidó bevándorlókat távolítsák el az országból, számolják fel a kamatrabszolgaságot, államosítsák a főleg zsidó tulajdonban lévő áruházakat, a németül megjelenő újságoknál csak nem zsidók lehessenek szerkesztők, az irodalmat és kultúrát tisztítsák meg az idegenektől stb.).Az antiszemita és nacionalista jelszavak mellett a náci programban voltak antikapitalista pontok is. Ilyen volt például a 11. pont, mely követelte a nem munkából származó jövedelmek kisajátítását, a 12 pontban a háborús nyereség elvonását, a 13.-ban a konszernek államosítását. Az áruházakat, amelyek elnyelték a kiskereskedőket, a program 16. pontja szerint társadalmi tulajdonba kell venni, és felosztani. A program a parasztságnak agrárreformot, kártérítés nélküli kisajátításokat, a földjáradék eltörlését és a telekspekulációk megtiltását igérte. A program kétségkívül növelni tudta a nácik népszerűségét, így már 1920 után Németország különböző részein sorra alakultak a tömegszervezetek, hasonló típusúak, mint Hitler müncheni pártja.

Ekkortájt az egyes náci szervezetek élénk kapcsolatba léptek egymással, így például Hitler szervezete a bécsi nacionalistákkal, akiktől már 1920-ban átvette jelvényüket a horogkeresztet mely alatt az osztrák nácik gyűléseiket tartották. A horogkeresztet (szvasztikát) az osztrákok vélhetően ókori ázsiai kultúrákból vették át, és árja szimbólumként kezelték. Eleinte a hitleristák formálisan együttműködtek a többi hasonló szervezettel, később viszont fokozatosan elnyelték őket.

A párt erejét volt hivatva növelni az 1922-ben létrehozott, félkatonai rohamosztag, az SA (sturmabteilung) is, melynek élére Göring, majd Röhm került. A rohamosztag egyenruhája 1924-től lett a barna ing. 1923-ra kialakult tehát a Náci Párt szimbólumrendszere: az 1920-ban hivatalossá tett jelvény, a vörös mezőben fehér kör, fekete horogkereszttel; az olasz fasisztáktól átvett náci köszöntés (rézsútosan felemelt nyújtott jobb kar) a barna ing, illetve 1921-ben Hitler megszólítása a Führer azaz vezér elnevezés. (A pártot népszerűsítő plakátokon először 1921-ben jelent meg a következő szöveg: „Adolf Hitler az NSDAP Führere”)

Hitler 1923 őszére pártja növekvő népszerűsége, és egyre jelentősebb müncheni befolyása miatt úgy érezte eljött az idő arra, hogy átvegye a hatalmat Bajorországban, majd Berlinben is. A Hitler által tervezett puccsot 1923 november 8-án hajtották végre, amikor a bajor tartományi kormány tagjai Gustav von Kahr főkormánybiztos vezetésével Münchenben a Bürger-Brau-Keller sörözőben  a gyárosokkal tartottak közös gyűlést. A kijelölt napon november 8-án, körülbelül fél órával azután, hogy Kahr beszélni kezdett, rohamosztagosok élén behatolt a sörözőbe Hitler, és túszul ejtette a bajor kormányt. Ezzel kezdetét vette a müncheni sörpuccs!

A müncheni sörpuccs résztvevői

Másnap Hitler megnyerte Németország egyik világháborús hősének, Ludendorfnak a támogatását, és kétezer nácival, valamint Hess és Göring csatlakozásával megindult München legfontosabb kaszárnyájához, hogy katonai puccsal szerezze meg a térség feletti irányítást. Ám a Reichswehr egységei még Ludendorf jelenléte ellenére sem álltak át az oldalára, ahogy remélte, így tűzharc alakult ki, melyben Göring megsebesült, maga Hitler pedig eltörte kulcscsontját. A puccs résztvevőit a kormány gyorsan letartóztatta. Hitlert egyik barátjának és kiadójának Ernst Hanfstaengl -nek a házában fogták el, ahol előzőleg az öngyilkosság gondolata is felmerült a Führerben, ám erről Hanfstaengl felesége lebeszélte őt! Hitlernek maradt ideje arra, hogy várható bebörtönzésének idejére kijelölje helyettesítőjét a Völkischer Beobachter szerkesztője Alfred Rosenberg személyében. Döntésében az lehetett a fő szempont, hogy Rosenbergtől tartott legkevésbé követői közül. Az 1924 február 24-én megkezdett 3 hetes per végén Hitlert hazaárulásáért öt évre ítélték, amelynek letöltésére a landsbergi erődbe szállították.

A Führer összesen csak egyetlen évet töltött börtönben 1923 novemberétől 1924 decemberéig, ám ezen időszak mégis fontos periódus volt életében, mivel ekkor diktálta le Rudolf Hessnek Mein Kampf című könyvének szövegét. A Mein Kampf két részből áll. Az első Hitler életét és pártját mutatja be, illetve ismerteti meg az olvasóval. A második rész a Nemzetiszocialista párt eszméit, szabályait, a Hitler-köszönés módját írja le.

A hatalom megszerzése

Szabadulása utáni időkben Németországot a szociáldemokraták uralta weimari koalíció irányította, ám 1925-től a köztársasági elnöki pozíciót Ébert helyett a nemzeti hősként tisztelt Hindenburg töltötte be. Ekkor azonban Hitler még nem tudott arra összpontosítani, hogy hogyan tudná újra megkísérelni a hatalom megszerzését, mert szabadulása után 1925-ben azzal kellett szembesülnie, hogy az egy éve még erős és egységes pártja a szétesés szélén áll. Ennek egyik oka az volt, hogy Rosenberget a nácik nem fogadták el alkalmas vezetőnek, így a két legtekintélyesebb náci parancsnok, Ernst Röhm és Gregor Strasszer köré gyülekeztek. Hitler fő vetélytársa így 1925 és 1934 között éppen ez a két nemzetiszocialista politikus lett. A Führer már 1925-ben átlátta, hogy három teendője van, ha vissza akarja szerezni pártbéli teljhatalmát, mégpedig a pénzszerzés, egy hozzá hűséges félkatonai szervezet létrehozása, és egy párton belüli tisztogatás megszervezése. A teendőknek azonnal neki is látott, és 1925 és 1926 közt jelentős kapcsolatrendszert épített ki a Ruhr-vidéki nagyiparosokkal, melyeknek nagy része, a kommunista mozgalmaktól félve, Hitlert kezdte el támogatni, akik hatékony védelmet ígért nekik cserébe.

Megkezdte a párton belüli tisztogatást is, és sorra leváltotta az által nem megbízható embereket, kialakítva egy hozzá hűséges vezetést. A túl nagy befolyással rendelkező Strassert és Röhmöt azonban ekkor még csak részben tudta visszaszorítani, de elhatározta későbbi végső eltávolításukat. Ennek érdekében hozta létre 1925-ben az SS –t (Schutz-staffel = védosztag) mely névleg testőrségként jött létre ám valójában a Röhm vezette SA ellensúlyozását szolgálta. Élére először Joseph Berchtold, a Völkischer Beobachter munkatársa került, ám négy évvel később 1929 január 6-án Heinrich Himmler vette át a parancsnoki teendőket. Himmler, aki eredetileg agrármérnökként egy műtrágyagyár művezetője volt, Strasser titkáraként, vagyis a parlamenti képviselő bizalmasaként emelkedett fel a párt ranglétráján, majd lett Alsó-Bajorország Gauleitere, azaz körzetvezetője. Hitler 1929-ben azzal bízta meg, hogy az akkor még alig 280 fős SS-ből erős és nagyhatalmú hadsereget szervezzen, mely egyedül csak a Führerhez legyen hűséges. Himmler nekilátott a feladatnak, és azt olyan sikerrel hajtotta végre, hogy a világháború idejére egy 700 ezer fős hatalmas apparátussá változtatta a különleges szervezetet.

Hitler politikai fordulópontja a nagy gazdasági világválság során érkezett el, amely Németországot 1930-ban érte el. Az 1919-ben megalakított demokratikus rendszert a konzervatívok sosem fogadták el igazán, ugyanakkor a fasizmust ellenezte ez a rendszer. A szociáldemokraták és a hagyományos parlamenti pártok nem tudtak megbirkózni a gazdasági válság okozta problémákkal. 1930-ban a Nemzetiszocialista Párt a viszonylagos ismeretlenségből hirtelen 18,3%-ot szerzett és 107 képviselői helyet a Reichstagban, amellyel a második legnagyobb párttá vált.

Hitler népszerűségének okai

Hitler a német parasztok, háborús veteránok, középosztálybeliek és kispolgárok támogatására apellált, akik az 1920-as infláció és a gazdasági válság következtében fellépő munkanélküliség legnagyobb szenvedői voltak. A városi munkásság általában közömbös volt Hitler nézeteivel szemben, Berlin és a Ruhr-vidék pedig különösképpen ellenséges volt. Az 1930-as választás kifejezetten bukásnak számított a jobb-közép kormánynak, amelyet most egy többségi ellenzék fogadott a Reichstagban. Hitler beszédei a válságos években egyszerre ígértek gazdasági-társadalmi felemelkedést a kispolgári tömegeknek, marxistáktól mentes kapitalizmust a gazdagoknak és nemzeti büszkeséget a szegényeknek. Közben pedig Hitler világosan megjelölte azokat is, akiknek Németország minden baját köszönheti. Ezek pedig szerinte a zsidók, a kommunisták és a nyugati nagyhatalmak voltak. A Führer népszerűségének okai közt meg kell említeni, hogy Hitlernek kivételes szónoki képességei voltak, és beszédeit nagy odafigyeléssel létrehozott külsőségek közepette tartották. Így a tömegpszichózis is segítette fanatizálni hallgatóságát.

  1. Hitler a német középrétegeknek felemelkedést és hatalmat ígért
  2. A gazdagoknak - gyárosoknak a kommunisták visszaszorítását ígérte. (Emiatt ezek hajlandóak voltak pénzelni is őt.)
  3. A szegényeknek egy közösséghez tartozást és a felsőbbrendűség érzését kínálta. (A németek felsőbbrendű nép = fajelmélet)
  4. Hitler felmentette népét az önvád és lelkiismeret alól, hiszen világosan megmondta, hogy kik azok, akik miatt Németország nem tud felemelkedni és akik miatt elvesztették az első világháborút. Ezek szerinte a zsidók, a kommunisták és nyugati hatalmak. 
  5. Hitler tehetséges szónokként fanatizálni tudta hallgatóságát. Ebben segítették a jól kitalált külsőségek is, az egyenruhás SA (Sturmabteilung - rohamosztag) mely erősnek mutatta mozgalmát és pártját.

A Hitlert támogató német gyárosok és bankárok

Már 1929 – 1930 időszakában jelentős számú német iparmágnás és bankár támogatta a nácikat és kifejezetten Adolf Hitlert, mert elhitték, hogy csak a Führer és hívei képesek szavatolni a kommunisták előretörésének megakadályozását. A német nagytőkések számára az is fontos szempont volt, hogy a korabeli pártok közül egyedül a nácik ígértek rendet a német ipar fejlődéséhez. Hitler anyagi támogatói közt első helyen kell említeni Fritz Thyssent és Emil Kirdorfot, a Vereinigte Stahlwerke megalapítóit, majd Alfred Hugenberg következik illetve Franz Seldte a Stahlhelm (Acélsisak) vezetője. Szintén jelentős összegekkel támogatta a nácikat Wilhelm Keppler, aki később Hitler gazdasági tanácsadója is lett. Később, a 30 –as évek elején csatlakozott Hitler anyagi támogatóihoz Otto Steinbrinck a Flick-konszerntől, August Rosterg a Wintershall-konszerntől, illetve Ernst és Walter Tengelmann, akik egyaránt kapcsolatban álltak a Helsenkierchenbergwerke AG és az esseni Stein Kolenbergwerke konszernnel. Nagyjából 1931-32 körül került Hitler „vonzáskörébe” két nagy bankár, Georg von Strauss, a Deutsche Bank igazgatósági tagja és Hjalmar Schacht, aki 1930-1933 közti éveket kivéve hosszú időn át a Reichsbank elnöke volt. Szintén Hitler pénzelői közé tartozott Deterding a brit-holland olajkkirály is, aki egyes források szerint 1933 –ig 10 millió márkát juttatott a náciknak. Jelentős náci támogatónak számítitt még a Krupp, a Siemens és a Bosch család is. Hallgarten német történész szerint az említett gyárosok 1930 és 1932 közt évente legalább 80-100 millió márkát adtak Hitlernek. (Hallgarten a becsléseit arra építette, hogy körülbelül évi 70-90 millió márkába került a propaganda a nácik számára.)

Hitler pártja tehát előretört, és a válságért a kommunistákat és zsidókat okoló beszédeire egyre többen kezdtek odafigyelni. Népszerűsége 1930 után érezhetően kezdett emelkedni, így meg merte kockáztatni, azt is, hogy a parlamenti választásokon túl induljon a köztársasági elnöki pozícióért is. Ám 1931-ben Hindenburg újra nyerni tudott, bár Hitler „tisztes” eredménnyel, 35%-ot tudott felmutatni.

Hindenburg feloszlatta a kormányt és újat nevezett ki a konzervatív Franz Papen vezetésével, amely azonnal új parlamenti választásokat indított. 1932 júliusában a Náci Párt 230 képviselői helyet nyert, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Mivel a nácik és kommunisták most többséget szereztek a parlamentben, egy középpárti kormány alakítása lehetetlenné vált. A Papen kormány bizalmatlansági indítványon, 84%-kal elbukott. A centrum párti Brüning kancellársága után (1930 szept-1932 márc) Franz Papen lett Németország vezetője (1932 márc-1932 dec) és kancellári ideje alatt zajlott a nácik legnagyobb sikerét hozó 1932-es választás.

Az 1932 július 31-én megtartott választásokon ugyanis a Náci Párt 37,4%-ot elérve, összesen 230 képviselői helyet szerzett, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Azonban Hindenburg világosan látta, győzelmük ellenére a 230 mandátum nem elég a stabil kormányzáshoz, így 1932 novemberére megint új választást írt ki. Az új voksolástól Hitler azt remélte, ezúttal megszerzik az egyértelmű többséget a parlamentben, így Hindenburgnak sem lesz aggálya kinevezését illetően. Ám a várt elsöprő náci győzelem elmaradt, mivel az 1932 november 6-án lezajlott új parlamenti választásokon az NSDAP kétmillió szavazatot veszített, és az előző 37,3% helyett csak 33,1%-ot ért el. (A 230 képviselő helyett 196-ot szerzett.)

A politikai helyzet tehát továbbra is kétséges maradt, ugyanis bár a nácik szerezték meg újra a szavazatok többségét, sem ők, sem a korábban évtizedeken át hatalmon lévő weimári koalíció pártjai, sem a kommunisták nem tudtak elegendő többséget szerezni ahhoz, hogy a parlamentben túlsúlyt alkotva, önmagukban tudják vezetni az országot. A bizonytalan helyzetben Hindenburg végül egy szükségkormányt nevezett ki, Kurt von Schleicher tábornok vezetésével. Az új kancellár titkos ígéretet tett arra, hogy megkísérel összehozni egy olyan kormányzóképes koalíciót, melybe a szociáldemokraták mellett, a Hitlerre szembeforduló, disszidens nácikat is beveszi. Schleicher Hitler fő vetélytársával Gregor Strasserral akart összefogni, akinek a támogatásért fejében alkancellári posztot ígért.

Ám a náci párt kettészakítása kudarccal végződött, mivel Hitler tudomást szerzett Schleicher és Strasser titkos megbeszélésiről, és miután összehívta legfőbb vezetőit, és hűségükről megbizonyosodott, leváltotta Strassert, aki el is menekült Németországból. Schleicher koalíciós kísérletének bukása után Hindenburg belátta, hogy egyszerűen nincs a nácikon kívül semmilyen más politikai erő, mely átvehetné az ország irányítását. Így 1933 január 30-án Hitlert kancellárrá nevezte ki, és megbízta a kormányalakítással.

A nácik pártja elvben a Nemzeti Párttal koalícióban került kormányra, ám Hitler már a hatalomra kerülésük elején megszerezte a legfontosabb kulcspozíciókat, így Joseph Goebbels lett a propaganda miniszter, Wilhelm Frick a belügyminiszter, és Hermann Göring a porosz miniszterelnök. Hitler azonban 1933 elején pontosan tudta, hogy győzelme még nem teljes, mert Hindenburg nem tett le a kormányzóképes többség kialakításának tervéről, és hamarosan újra választásokat fog kiírni. Ezért megtette a megfelelő előkészületeket. Ezek közt első helyen állt, a legfőbb rivális kommunisták visszaszorítása. Az 1933 február 27-én ismeretlen körülmények közt kigyulladt Reichstag nyomán kialakuló országos felháborodást a kommunisták ellen fordította és hivatalosan is őket vádolta az akció végrehajtásáért.

Hitler a válságosnak feltüntetett helyzetet ürügyként felhasználva letartóztatta a kommunista párt vezetőit, sőt az állampolgári szabadságjogok felfüggesztését is elrendelte. Ilyen előzmények után, a kommunisták ellen hangolt és megfélemlített lakosság az 1933 március 5-én megtartott választásokon 43,9%-ban a nácikra szavazott, és ezzel megvalósult egyértelmű többségük a parlamentben. A nagy győzelmet kihasználva Hitler azonnal megszavaztatta az ú.n. Felhatalmazási Törvényt, mely diktátori jogokat biztosított neki, ugyanis kimondta, hogy a kormány a parlament nélkül is alkothat törvényeket. A parlament tehát gyakorlatilag ezzel feleslegessé vált, akárcsak a pártok.

Ezek után egy sorozat rendelet következett, amely betiltott minden más pártot és ellenzéki mozgalmat. Pár hónap alatt Hitler autoriter hatalmat nyert. Hindenburg meghalt 1934-ben. Új elnökválasztás kiírása helyett Hitler kabinetje egy új törvényt adott ki, amely az elnöki és kancellári jogokat összevonta, és azt a „Vezér és Nemzeti Kancellár” cím alatt Hitlernek adta. Ezt a rendeletet a náci párt szerint 90%-os többséggel megszavazták egy látszatszavazáson. Ezek után egy addig példátlan lépéssel Hitler elrendelte, hogy a hadsereg minden egyes tagja személyes esküt tegyen a személye iránti hűségre.

A Német Birodalom élén

Bár 1933-ban Hitler megszerezte Németország vezetését, még mindig tartott attól, hogy saját pártján belül felbukkan egy riválisa, aki az SA –ra támaszkodva átveszi tőle a hatalmat. Így azt gondolta, csak akkor lehet teljes biztonságban, ha felszámolja magát az SA-t. Az SA elleni nagy tisztogatásra 1934. június 29-30 közötti éjszakán került sor. Ez volt a „hosszú kések éjszakája”. Letartóztatták Ernst Röhmöt, akit kivégeztek, illetve az SA és a párt több tagját. Ezután pedig mindenkitől megkövetelték a Hitlerhez való teljes engedelmességet.

Eközben fokozódott a háborús készülődés. Hitler meghirdette a versailles-i béke revízióját. 1935. március 16-án újra bevezették az általános hadkötelezettséget Németországban. Megkezdődött a légi és tengeri haderő fejlesztése. Németország nyugati határainál megkezdték a Siegfried-vonal erődítményrendszer építését. Ezekkel az intézkedésekkel megsértették a versailles-i béke több pontját, de Hitler semmibe vette ezeket a szerződéseket. 1935. szeptember 15-én hozta meg Hitler a Nürnbergi törvényeket. Ez megfosztotta a zsidókat a német állampolgárságuktól. Nem lehettek köztisztviselők, nemzeti hivatalnokok, nem utazhattak és sárga csillagot kellett viselniük. Ugyanakkor a horogkeresztes zászló lett Németország nemzeti zászlaja.

Az 1936-ban megrendezett Berlini olimpia tekintélyt szerzett Németországnak. (A nem hivatalos pontversenyben Magyarország harmadik helyezést ért el.)

Hamarosan Németország látványos külpolitikai sikereket ért el. Hitler igyekezett széttörni az országát bekerítő gyűrűt. 1935-ben a Saar-vidék népszavazás útján csatlakozott Németországhoz. 1936 márciusában a német hadsereg bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre. 1938. március 12-én a német haderő bevonult Ausztriába, másnap pedig kimondták az Anschluss-ot. 1938 szeptemberében került megrendezésre a müncheni konferencia, amely az alábbiakat mondta ki: A Szudéta-vidéket Németországhoz csatolják. 2. A magyar-lengyel területi követelésekben német-olasz döntőbíráskodás dönt.

Részt vett: Nagy-Britannia miniszterelnöke, Arthur Neville Chamberlain, Franciaország miniszterelnöke, Édouard Daladier, az olasz Duce, Benito Mussolini és Németország Führerje. Ezzel Csehország sírját meg is ásták. Szlovákia 1939. március 14-én kikiáltotta függetlenségét. Március 15-én a német haderő megszállta Csehországot. Előző este a cseh Hácha elnök Berlinbe ment, hogy tárgyaljon Hitlerrel a helyzetről. Hitler megfenyegette őt, hogy légicsapásokat fognak országára mérni, ha nem egyezik bele a feltételeibe. Hácha ezek hallatán rosszul lett, de az éjszaka közepén mégis beadta a derekát. Így a németek Cseh-Morva Protektorátus néven megszervezték Németország legújabb részét. 1939. március 23-án a Memel-vidéket is annektálta Németország.

1938. november 9-én történt az úgynevezett kristályéjszaka. Ezt a nevet betört zsidó üzletek és zsinagógák ablakainak darabjairól kapta. Azon az éjszakán több millió ablaküveget törtek be Németországban. A náci rohamosztagosok zsidó üzleteket és zsinagógákat gyújtottak fel, de csak azután, miután kirabolták azokat. Szövetségkötésekre is sor került. 1936. október 25-én megkötötték a Berlin-Róma tengelyt, november 25-én Németország és Japán kötötte meg az Antikomintern paktumot. 1939. május 22-én Németország és Olaszország kötötte meg az Acélpaktumot.

Hitler hatalomra kerülésének főbb lépései

  1. Hitler csatlakozása a Német Munkáspárthoz (1919.szept.)
  2. A Völkischer Beobachter nevű újság megszerzése, tömegpárttá szerveződés. (1920)
  3. A pártvezetői pozíció megkaparintása (1921 július 29.)
  4. A náci pártot anyagilag támogató tőkés körök megnyerése (1920-1921, majd folyamatosan)
  5. A náci párt első hivatalos programjának (25 pont) megalkotása (1920 február)
  6. A nácik első jelentős választási győzelme (1932 július 31)
  7. Adolf Hitler kancellári kinevezése (1933 január 30)
  8. Hitler párton belüli teljes egyeduralmának kialakítása (leszámolás az SA -val: 1934)
  9. A német állam teljes totalitárius átszervezése, az önkényuralmi szervek megteremtése

A háború első évei

Csehszlovákia után Hitler Lengyelországot szemelte ki magának, mint következő áldozatot. Az indok az volt, hogy a versaillesi béke szerint Kelet-Poroszország ugyan Németországé maradt, de az új Lengyelország kettévágta a keleti német területeket, ugyanis Nyugat-Poroszország és Pomeránia egy része lengyel fennhatóság alá került. Így szárazföldi úton csak Lengyelországon át lehetett megközelíteni Kelet-Poroszországot Németországból. Ezt a területet nevezték korridornak, ami biztosította Lengyelország kijutását a Balti-tengerhez. A Führer úgy vélte: ha kirobbant egy lengyel-német háborút, akkor sem fognak fellépni a franciák, britek Varsóért, hiába biztosítják egyelőre Lengyelország területi sérthetetlenségét. Az egyetlen gondot a Szovjetunió jelentette: ha ő is csatlakozik a nyugatiakhoz, akkor a szovjetek, britek és franciák túl nagy falatok lettek volna a németeknek. Ezért Hitler ki akarta kapcsolni a kommunista óriást. A nyugat 1939 tavaszától tárgyalásokat folytatott Moszkvával, és ott megértéssel fogadták a német kezdeményezést is. Végül Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter felajánlotta Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyi biztosnak a kelet-európai érdekek közös rendezését augusztusban. A szovjetek kis gondolkodás után fogadták Ribentropot, aki augusztus 23-án meg is érkezett. Az augusztus 24-ére virradó éjjel megszületett a Német-szovjet megnemtámadási szerződés, másnéven Molotov-Ribbentropp paktum, melynek titkos záradékában felosztották egymás közt Lengyelországot és a Baltikumot. Így minden akadály elhárult a kétfrontos háború elől.

A német haderő szeptember 1-jén megindította a támadást a lengyelek ellen, s ezzel kezdetét vette a második világháború! Németország megkezdte a tőle haditechnikában jóval elmaradott lengyel erők felőrlését. Szeptember 3-án a britek, franciák hadat üzentek a Német Birodalomnak, azonban a várt támadás a nyugati fronton nem következett be. Szeptember 17-én a Vörös Hadsereg hadüzenet nélkül betört Kelet-Lengyelországba, így már két oldalról támadták a lengyel államot. Szeptember 27-én a Wehrmacht elfoglalta Varsót, s ezt a lengyel kapituláció követte. Megtörtént Lengyelország IV. felosztása: Nyugat- és Közép-Lengyelország Németországhoz, Kelet-Lengyelország pedig a Szovjetunió része lett. A német veszteség csak 46 000 katona volt, de a milliós lengyel sereg felőrlődött.

A Nyugat-európai hadjárat

Miközben a szovjetek keleten 1940 márciusára az úgynevezett téli háborúban legyőzték a finneket, és elvettek tőlük 50 000 km²-t. A nyáron erőszakosan annektálták a három balti államot, valamint Besszarábiát. Hitler 1940. áprilisban megindította Nyugat-európai hadjáratát. Először áprilisban Norvégiát és Dániát támadta meg a Wehrmacht, nagy sikerrel. Május 10. -én amikor Churchill lett a brit miniszterelnök - megindult a támadás Hollandia és Belgium ellen, melyeknek fegyverletétele már a hónap végén a Führer kezében volt. Ezután Franciaország következett. A francia és a brit vezérkar Belgium felől várta a támadást, ahonnan az 1914-ben is jött, oda csoportosítva erőik zömét. Csakhogy a németek átkeltek az Ardenekken, s megindultak május közepén a tengerpart felé, s azt elérve bekerítették az ellenséges erőket, majd felmorzsolták őket június elejére. Ezután a Wehrmacht megindult 1940. június 5-én Párizs irányába, s bevonult a francia fővárosba június 14. -én.A kormány és a főparancsnokság délre menekült. Még a vereség előtt az olaszok is hadat üzentek a már megostromolt Franciaországnak, de csak egy kis vonalat tudtak elfoglalni. Ezután Petain marsall fegyverszünetet kért, s a kapitulációt június 22-én aláírták a franciák, méghozzá ugyanabban a vasúti vagonban, ahol azt a németek írták alá 1918-ban. Ezzel megalázta Hitler a franciákat, de a németek engedékenyek voltak. Pl.: Dél-Franciaország nem került megszállás alá, s névileg Petain vezetésével önálló maradt. Az egyetlen ellenfél Nagy-Britannia volt. A nácik sikereiket az újféle villámháborús stratégiának köszönhették, mely az I. világháború elejétől nagyban különbözött. Ennek során a páncélosokkal és azt követő gépesített gyalogsággal, áttörték az ellenség leggyengébb pontjait, majd katlanokat létrehozva kerítették be az ellenség erőit, melyet a tömeges repülőgép-bevetés is segített. Ez a mozgó tüzérség legeredményesebb kihasználása volt. A francia vereségben is segédkezett ez, mert a francia haderő még mindig az erődrendszereknél tartott.

A háború kiteljesedése

A korai nagy hadi sikerek következtében Hitler népszerűsége nőtt, Keitel például a franciák legyőzése után a Minden idők legnagyobb hadvezére névvel tüntette ki. Ennek ellenére a hadvezetéssel folyamatos vitákban állt. Az 1941-42-es téli vereségek a Szovjetunióban azonban összetörték a nagyszabású terveket. 1942 után a német haderő defenzívába kényszerült, és a többszörös számbeli fölény miatt, nagy veszteségekkel folyamatosan visszaszorult. Az 1941. decemberi, Moszkva elfoglalásáért indított támadást a szovjet hadsereg nemcsak visszaverte, hanem még további 120 km-rel vissza is szorította a Wehrmachtot. 1942 nyarán Hitler és a vezérkar ismét hatalmas offenzívát indított, és óriási területnyerés után szeptember elején a német hadoszlopok már Sztálingrád és a Kaukázus kapujában álltak. A rommá lőtt Sztálingrádban azonban hetekig tartó utcai harcokra kényszerültek. 1942. november végén szovjet ellentámadás indult, és 1943. február 2-án a 6. német hadsereg, von Paulus tábornagy vezetésével, megadta magát. Ez nagy fordulatot jelentett a II. világháború történetében. A teljesen sikertelen 1943-as júliusi kurszki csata után a hadvezetés bizalma megroppant Hitler vezetői képességeiben.

A háború három nagy fordulópontja: a midwayi tengeri csata (1942 június) a Csendes óceánon, a sztálingrádi csata (1942 aug.19-1943 feb.2) a Szovjetunióban, és az El-alameini brit győzelem (1942 nov 4) Afrikában előrevetítették, hogy Németország veresége elkerülhetetlen lesz.

A vereség közeledtét és Németország összeomlását felismerő katonatisztek és polgári vezetők 1944 nyarán Hitler-ellenes összeesküvést szerveztek. A titkos összefogás élén Carl Goerdeler volt lipcsei polgármester, Johannes Popitz exminiszter, és néhány magas rangú katonatiszt (Ludwig Beck, Erwin von Witzleben, Karl Heinrich Stülpnagel, Hans Oster, Friedrich Olbricht) álltak. A valkűr névre keresztelt hatalom átvételi kísérletet Hitler és Himmler meggyilkolására és a frontoktól távol lévő hátországi tartalék hadseregre akarták alapozni. A merénylet végrehajtását Claus von Stauffenberg ezredes vezérkari tisztre bízták, aki 1944. július 20-án aktatáskájában egy bombát hagyott Hitler rastenburgi – azaz kelet-poroszországi - főhadiszállásán.

Azonban a merénylet és így az egész összeesküvés kudarcba fulladt, mert ugyan a bomba felrobbant, ám a Führer elképesztő véletlenek következtében - melyekben szerepet játszott az otthagyott táska arrébtétele, illetve a rendkívül vastag és masszív térképasztal védelmet nyújtó felülete - Hitler csak enyhe sérüléseket szenvedett. A tartalékhadsereg mozgósítását pedig Friedrich Fromm vezérezredes és Ottó Ernst Remer őrnagy akadályoztákmeg, Hitler személyes telefonhívásának hatására.

A robbanásban "mindössze" négyen vesztették életüket: Rudolf Schmundt altábornagy, Günther Korten vezérezredes, Heinz Brandt alezredes és Heinrich Berger segédtiszt. A robbanást túlélők közül Bodenschatz tábronok és Bormann ezredes (Hitler segédtisztje) szenvedte el a legkomolyabb sebesüléseket. Hitler azonban „megúszta” a merényletet. Lábából ugyan közel száz faszilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, és mindkét dobhártyája súlyosan megsérült, ám maradandó károsodást nem szenvedett.

A merénylet után Hitler bizalmatlan és magába forduló lett. Szinte bosszúhadjáratot hirdetett mindenki ellen, akire csak rávetült az árulás gyanúja, így több tábornoka, például az afrikai hadszintér hőse, Erwin Rommel is a tisztogatások áldozata lett. Mivel Himmler a válságos pillanatban mellette állt, a bosszúállásban is szabadkezet adott leghűségesebbnek tartott alvezérének, így a Himmler vezette SS szervek kihasználva a nekik juttatott teljhatalmat leszámoltak minden riválisukkal. Így lett letartóztatva az SS legnagyobb riválisának, a katonai elhárításnak azaz Abwehrnek legendás vezetője is Wilhelm Canaris tengernagy. Hitler 1944 nyara után már nem volt korábbi önmaga. A kudarc árnyékában folyamatosan vitázott katonáival és nem volt tisztában a tényleges hadászati helyzettel. Gyakran értelmetlen, ellentmondásos parancsokat osztogatott, elvesztette realitásérzékét. Valószínűleg maga a merénylet indította meg benne a pszichológiai összeomlás folyamatát, amit tovább rontott a szövetségesek normandiai partraszállásának híre, és a keleti fronton 1944-ben elszenvedett katasztrofális vereségek.

A végső bukás – Hitler összeomlása

A háború utolsó hónapjaiban berlini bunkerébe zárkózott és elrendelte Németország felégetését. Szerencsére a tisztek ezt nem hajtották végre, sőt, amennyiben csak lehetett, függetlenítették magukat, hogy a háborús veszteségeket a lehetőségek szerint minimalizálják. Kelet-Poroszország fokozatos elvesztésével elkezdtek hírek terjedni arról, hogy a szovjet katonák milyen kegyetlenül bánnak a német civilekkel, főleg a fiatal nőkkel. Ekkor Hitler felszólította a hadsereget a nők és gyermekek védelmére, de az ekkorra kimerült és hiányosan felszerelt hadosztályok már hiába harcoltak az utolsó töltényig, nem voltak képesek megállítani az előrenyomuló szovjeteket.

Berlin ostroma 1945 április 16 és május 2 közt zajlott. A város védelmének főparancsnoki tisztét Helmut Weidling tüzérségi tábornok, míg a kormányzati negyed védőinek vezetői tisztét Wilhelm Mohnke SS tábornok töltötte be. Hitler és legközvetlenebb vezérkara ekkor már kénytelen volt folyamatosan a kancellária alatt húzódó bombabiztos bunkerbe visszahúzódni. Később 1945 április 20-án a Führer 56. születésnapjára tervezett ünnepségen azonban még minden fontosabb vezető megjelent, így ott volt Bormann, Himmler, Goebbels, Speer, ám mindannyian észlelték, a Führer testileg és lelkileg is megtört öregemberré vált.

A Führer-bunkerben az utolsó napokban csak néhány fatalista követője tartott ki mellette, így Joseph Goebbels, Martin Bormann, illetve a hadsereg utolsó vezérkari főnökei: Hans Krebs és Wilhelm Burgdorf. Az utolsó magasrangú német vezető, aki még halála előtt tárgyalt a Führerrel, Albert Speer volt (fegyverkezési miniszter és birodalmi főépítész).

Hitler halála

Hitler halála a világtörténelem azon kevés eseménye közé tartozik, mely szemtanúk vallomásai alapján percről percre ismert. Leginkább négy személy vallomása volt fontos a történések rekonstruálásában: Rochus Misch telefonszolgálatos testőr, Otto Günsche adjutáns (a holttestek elégetője), Erna Flegel (bunkerbeli ápolónő) és Traudl Junge (Hitler titkárnője). Persze rajtuk kívül tisztek, orvosok, kisegítők sokaságának vallomását rögzítették és "összefésülve" a nyilatkozatokat, ellentmondások nélkül szépen ki is rajzolódik Hitler életének utolsó néhány napja. Halála előtt három hír roppantotta meg végleg: először Félix Steiner SS-Oberstgruppenführer passzivitása, amikor határozott parancsa ellenéser sem vonult Berlin védelmére. A második hír, ami letaglózta a Führert, az Walther Wenck tábornok április 25-i kudarca volt, amikor a 12. hadsereg képtelennek bizonyult áttörni az oroszokon. Végül a harmadik nagy csapást Hitler számára az a hír jelentette, miszerint leghűségesebbnek hitt embere, Heinrich Himmler ("der treue Heinrich") az engedélye nélkül kezdett tárgyalni a szövetségesekkel a fegyverletételről.  

1945 áprilisában Hitler súlyos mentális problémái miatt szinte már beszámíthatatlanul viselkedett. 1945. április 30-án délelőtt még tartott egy utolsó megbeszélést legfőbb tábornokaival (Krebssel és Burgdorffal, Mohnkéval és Weidlinggel). Ezen a tanácskozáson közölte Hitlerrel a főváros védelmével megbízott Helmuth Weidling tábornok, hogy legfeljebb még aznap estig tudja visszatartani az oroszokat, mivel elfogyott csapatainka a lőszere. (Valójában még két napig, május másodikáig kitartottak csapatai.) Végül is Hitler a bejelentés miatt döntött úgy, hogy még aznap öngyilkos lesz.

Április 30 -án délután 15 óra 20 perckor Hitler feleségével, Eva Braunnal - akit alig 36 órával korábban vett el - öngyilkos lett a Führerbunkerben.  Hitler az életét azzal a Walther PPK 7,65 mm-es pisztollyal oltotta ki (főbelövéssel) amit már hetek óta mindig magánál tartott, ám minden eshetőségre felkészülve még a ciánkapszulára is ráharapott. (Felesége csak ciánkapszultát használt.) Holtestét és felesége tetemét utasítása szerint adjutánsa Ottó Günsche SS alezredes vitte fel a kancellária udvarára és égette el. Alig 72 órával később, május 2-án Berlin is elesett. (Az első szovjet katona épp 41 órával Hitler öngyilkossága után, május 2-án, reggel 9-kor lépett a Führerbunkerbe.) Május 8-án  pedig aláírták a kapitulációt, és ezzel Európában véget ért a második világháború.

Hitler magánélete és személyisége

Hitlerrel kapcsolatban a korabeli pletykák és a későbbi kutatások is „megemlékeztek” a családi alkoholizmusról, az egyik here hiányáról, a homoszexuális hajlamokról és egyebekről. Ám ki kell emelni, hogy Ausztriában a századforduló táján nehezen lehetett volna találni olyan derék köztisztviselőt, aki, mint Hitler apja tette, ne itta volna meg a maga napi korsó sörét. Ha a gyermek Hitler Adolfnak volt panaszolnivalója az atyai fenyítések okán, azok vélhetően nem annyira a korsó sör, mint inkább az ő iskolai eredményei vagy inkább kudarcai rovására írhatók.

Ami Hitler nemi szerveit illeti, erről nem rendelkezünk semmiféle hiteles értesüléssel. Az egyetlen szimptóma, aminek alapján a gyanú máig kísért, hogy e téren valami nem volt nála rendben, azon alapul, hogy kétségkívül irtózott öltözetlenül mutatkozni. Sosem járt strandra, ódzkodott attól, hogy levetkőzzön és megfürödjön egy tóban vagy folyóban. Ilyen emberekkel azonban tele volt a világ. A Tisza-menti falvak paraszt lakói például egész életüket leélték anélkül, hogy akár a lábuk ujját megmártották volna a vízben, holott egy részük rendszeresen horgászott és halászott a folyóban.

Végül a homoszexuális hajlamot Hitlernél nem lehet kimutatni, mert egyetlen ilyen természetű kapcsolatának sem sikerült a nyomára bukkanni. Legfeljebb annyit lehet vélelmezni, hogy esetleg éltek benne nem tudatosított, elnyomott impulzusok, amely feltevésre a nemzetiszocializmus kifejezetten férfi meghatározottsága és zárt férfi csoportjai, társaságai kínálnak némi támpontot. Ha e magyarázó kísérletek részben légből kapottak, részben bizonytalanok voltak is, Hitler életében mindenesetre marad még több figyelemre méltó különös vonás.

Ezek egyike az oly mérvű érzelemhiány, ami őt valóban elkülöníti az emberek nagy többségétől, vagyis eltérésként, deformációként értékelhető. Ez végigvonul egész életén és egy-két kivételtől eltekintve minden kapcsolatán. A legfontosabb kivételt a jelek szerint az anyja jelentette, akinek az elvesztése után szinte tökéletesen egyedül maradt. Soha többé senkihez sem ragaszkodott: sem családtaghoz, sem baráthoz, sem harcostárshoz. Az emberek eszközön kívül mást nem jelentettek számára, s ha az úgynevezett államérdek úgy kívánta, bárkit kész volt a golyó elé vagy a kötélre küldeni. Ugyanilyen szenvtelenül döntött idegen népek tömegeinek, illetve a német hadsereg millióinak a sorsáról. Mind egyiküket, mind másikukat figuráknak látta egy nagy sakktáblán. Lépéseinek emberi következményei egyáltalán nem érintették meg, de valószínűleg azokat el sem képzelte, nem is érdekelte.

Egyetlen olyan kivételt ismerünk, amikor Hitler a maga elrendelte gyilkosságokkal kapcsolatban kilépett a hűvös személytelenségből, és érzelmeket, nevezetesen szadista érzelmeket tanúsított. Ez az 1944. júliusi, ellene megkísérek merénylet szervezőinek és részvevőinek megbüntetésével állt kapcsolatban. Ő rendelte el, hogy a kivégzések különösen kegyetlen és fájdalmas módon legyenek végrehajtva, és bekövetelte az azokról készített filmeket, hogy megszemlélhesse őket, E kivételt alighanem az magyarázza, hogy az esemény saját személyére irányult, és egyúttal azt tanúsította, hogy a német katonai elitben sokan szánják őt már halálra. Egyébként azonban soha egyetlen koncentrációs vagy hadifogolytábort nem látogatott meg, nem kért be anyagokat a keleti harctéren végrehajtott tömeggyilkosságokról, parancsainak megvalósítására nem volt kíváncsi.

Javarészben érzelmi sivárság jellemezte Hitlernek a nőkhöz való viszonyát is. Ennek volt egy társadalmi és egy magánvetülete. Társadalmi érintkezésében Hitler a joviális osztrák hódolót adta elő, kézcsókokkal, figyelmességekkel, virágcsokrokkal és bonbonokkal, ami ugyan teljesen üres formaság volt részéről, de nagyon tetszett a nők sokaságának. Ugyanakkor a magánéletben alig lehet tartalmas kapcsolatára bukkanni, és ha olykor igen, e kapcsolatok meglehetősen ijesztő mélységekről, ismeretlen tragédiákról árulkodnak. Az első ilyen viszony az, amely Geli (Angela) Raubalhoz, féltestvérének a lányához fűzte az akkor már negyvenen felül lévő Hitlert, ami már ugyancsak elég magas kor ahhoz, hogy joggal merüljön fel a kérdés: vajon mi történt ezt megelőzően? De nemcsak ez a kérdés tolakodik elő, hanem az is, hogy vajon a kifelé megjátszott nagybácsi—unokahúg kapcsolat mögött egyáltalán mi húzódott meg. Mi volt az igazi oka annak, hogy ez a fiatal nő önkezével véget vetett az életének? Sőt még az is megkérdezhető, hogy vajon tényleg öngyilkos lett ez a lány minden látható és kimutatható komoly előzmény nélkül? Tényleg elég lett volna ehhez az a néhány szavas vita, ami az éppen indulóban lévő Hitler és Geli között a nyitott ablakon át lezajlott, és ami utólagos magyarázatul szolgált? Vagy inkább azoknak a kósza híreknek hihetünk, amelyek Geli szerelmi kapcsolatáról szállingóztak különböző feltételezett fiatalemberekkel és közöttük egy zsidó zenésszel? Bármi történt is, Geli halála valami nagyon sötét ügybe torkollott, aminek csak Hitler lehetett a főszereplője.

Ugyancsak nyomasztó légkörbe és viszonyba enged bepillantást az a kevés ismeret, amivel Hitler és Eva Braun viszonyáról rendelkezünk. A Führer és Éva Braun 1929 -ben ismerkedtek meg egymással, amikor Hitler 40, Éva pedig alig 17 éves volt. Eva Braun nyilvánosságra juttatott naplótöredéke (amit egyesek hazugnak, mások fiktívnek tartanak), de különösen kétszeres öngyilkossági kísérlete e kapcsolatot is baljós csillagzat alá rendeli. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy Hitler ezzel a nővel kezdetben rosszabbul bánt, mint a kutyáival. Eva Braun helyzetét mintegy négy éven át leginkább a rabszolga státusához lehet hasonlítani, ami majd 1936-tól kezdve enyhült, a háború alatt vált már-már elviselhetővé, hogy azután Hitler végül megtiszteltje őt a halál előszobájában lebonyolított esküvővel. Igaz, ami igaz, 1945 áprilisában rajta kívül már nem is igen volt ember, aki még mellette állt volna. Az egész birodalomból mindössze két ember: Goebbels és Eva Braun kísérte el őt a halálba.

Hitler számtalanszor kijelentette, hogy a Gondviselés által rárótt történelmi szerep nem engedi meg számára a normális magánéletet, a házasságot és a gyermekek örömét, mert ez elvonná feladata maradéktalan teljesítésétől. Elképzelhető, hogy ezt valóban így is gondolta, de facto viszont úgy viselkedett, mint az a színész, aki elrejti családi kapcsolatát a közönség elől, nehogy veszélyeztesse imádóinak hódolatát.

Ha e nem normális kapcsolatban problémát okoz Hitler viselkedése, valójában ugyanezt lehet elmondani a másik félről is. Mivel Eva Braun egyáltalán nem politizált, az országos és nemzetközi kérdések iránt a legkisebb érdeklődést sem mutatta. A nemzetiszocializmus tanait a látható jelek szerint sosem tanulmányozta, ugyanakkor azt is bajos állítani, hogy a Hitlerhez fűződő intim viszonyának igazán hasznát vette volna, miközben legtöbb passziójában — tánc, dohányzás, egy kis itóka stb. — gátolva volt, óhatatlanul rá kell kérdezni, hogy vajon mindezt miért csinálta, és főként miért ment el odáig, hogy Hitler tiltakozása ellenére bevonuljon a kancellária bunkerjébe, hogy ott azután elroppantsa a méregfiolát. Elégedjünk meg azzal, hogy a nőkön valóban nem lehet kiigazodni, vagy tételezzük fel inkább, hogy ez az ember az ő esetében mégis valami emberformátumot mutatott?

Sokan úgy vélik, hogy Hitler abnormalitásának igazi neve a fanatizmus. Az a paranoiás vagy paranoid típusú fanatizmus, amely egy embert zárt pályán tart, kényszeres cselekvésekre ösztönöz, és képessé tehet adott esetben a legnagyobb gonosztettekre is. Nyitva hagyva a paranoia kérdését, maradjunk egyelőre a fanatizmusnál. Elfogadom, hogy minden fanatizmus rejt magában veszélyeket, e veszélyek azonban nem egyforma mértékűek. Veszélyességük különbözik aszerint, hogy a fanatikus hitnek mi a tartalma. Fanatikusok ezrei áldozták a saját életüket — és nem a másokét — pusztán azért, mert eltökélten hittek valamiben, és egy olyan helyzetben, amit egy kevésbé hívő és kevésbé fanatikus megoldott volna könnyed kompromisszummal vagy lezser árulásfélével, ők inkább megmaradtak hitükben. De fanatikusok nélkül nincs vallásalapítás, sem vallásháború, nincs felkelés és forradalom, sőt attól tartok, hogy megszállott fanatikusok nélkül a tudománynak és a technikai-műszaki fejlődésnek is elég nagy híjával lennénk.

Hitler fanatizmusa két további vonás által vált olyan veszedelmessé, mint ahogyan a világ megismerhette. Az első vonás abban állt, hogy fanatizmusa egy emberellenes és ebben az értelemben gonosz hitvilágra épült. A pozitív érzelmek hiánya ennek a gonosz, antihumánus hitvilágnak adott helyet. Mindegy, hogy szellemileg ezt hová vezetjük vissza, mivel azt a lelki attitűdöt, amely felhatalmaz arra, hogy emberek millióit tetűnek, poloskának, féregnek, pestisnek, bacilusnak tekintsem, deklaráljam és kiirtsam, „megtanulni”, szellemi úton elsajátítani valójában nem lehet. Ehhez torz személyiségre van szükség, erre be kell lenni programozva. Ha az emberek sokaságának általános viselkedési formáit vesszük figyelembe, beleértve ebbe még a bűnözők nagy részét is, arra a következtetésre juthatunk, hogy Hitler e gonosz princípiumra épült fanatizmusában már valóban ritka, szinte egyedi jelenség, vagyis abnormális.

Ezt kiegészíti még fanatizmusának másik sajátos kísérőtünete, a saját csalhatatlanságába vetett hite, ami viszont vélhetően nem volt veleszületett, hanem fokozatosan fejlődött ki benne. Az eleinte szorongó Hitlert sorozatos sikerei, majd győzelmei győzték meg arról, hogy miként a pápa kihirdethette saját csalhatatlanságát, ugyanezt ő is megteheti. Ha ki nem hirdette is ebben a szigorú formában, rmindinkább érzékeltette, önmagát pedig száz százalékig meggyőzte felőle. Így azután a vereségek 1941 végétől kezdve megviselték ugyan, meggörnyedt a súlyuk alatt, három év leforgása alatt évtizedeket öregedett, önmagába, a saját Gondviselésébe és csalhatatlanságába, tévedhetetlenségébe vetett hitét azonban 1945 elejéig megőrizte. Hitt a Nagy Frigyes-féle legendás fordulatban, ami által a vereség fényes győzelemmé változhat, hitt a szövetségesek egymás közötti ellentéteinek fellöbbanásában, aminek hála ő és Németország az angolszászok szövetségese lehet a bolsevizmus ellen folytatandó élethalálharcukban, hitt a német csodafegyverek csodájában, hitt abban, hogy Roosevelt halála gyökeres fordulatra vezet az Egyesült Államok politikájában.

Hitlert az emberellenes hitvilágra irányuló fanatizmusa és önnön csalhatatlanságának tudata együttesen tette monstrummá, szörnyeteggé, és érzelmi üressége tette lehetővé, hogy programját szenvtelenül végre is hajtsa. Sajátságos szörnyeteg volt, és ennyiben mindenképpen eltérő az átlagos, a normális embertől, az viszont már további kérdés, hogy vajon ez együttvéve kiad-e egy kórképet. Az a tény, hogy Hitler, aki a harmincas években hallatlanul jó helyzetfelismerő képességekről tett tanúbizonyságot, aki apró jelekből olvasni és következtetni tudott, és a mindenkori helyzetet nagyszerű taktikai érzékkel tudta felhasználni, e képességeit később sorra elveszítette, realitásérzékelése szinte teljesen megszűnt, csalóka képzeteknek adta át magát. Mindez kiadhatja egy progrediáló betegség körvonalát, de talán lehet a halálra ítélt ember vizionálása is.

Hitlerrel kapcsolatban minden bizonnyal helytáll az a vélekedés, hogy paranoid személyiség volt, ez a meghatározás azonban önmagában véve nyilvánvalóan nem válasz a hitleri jelenségre. A hitvilágáról, fanatizmusáról stb. mondottakkal együtt azonban már eléggé közelíti. Ismeretes azonban még egy feltevés, ami talán hozzájárulhat a hitleri személyiség további pontosításához. Eszerint a „Führer” Parkinson-kórban szenvedett, amit a negyvenes években róla adott leírások alátámasztani látszanak. A tanúk egyetértenek abban, hogy Hitler elöregedett, a válla meggörnyedt, tekintete merevvé vált, kezei szinte állandóan reszkettek, az egyik lábát húzta maga után, vagyis egy sor olyan szimptómája volt, ami a Parkinson-kórral valóban rokonítható. A diagnózissal egy hiba van. Mindennek oly gyorsan kellett nála kifejlődnie, ami e betegség kurrikulumában általában nem fordul elő, vagyis a dolog elég nehezen valószínűsíthető. Itt azután már csak a fantázia segít. Fel kell tételezni, hogy a jó öreg betegségnek segítségére jött a nagy megerőltetés, a stressz, a rossz étkezési szokás (megrögzött vegetáriánus volt) valamint a dilettáns Morell doktor, aki Hitlert mindenféle pirulával és kotyvalékkal pótlólagosan tette tönkre.

Hitler földi maradványai

Néhány tudós biztos forrásból állítja, hogy Hitler és Eva Braun csontjait (koponyatöredékek és fogmaradványok) a háború után a szovjetek magukkal vitték a Szovjetunióba, és a mai napig Oroszországban vannak. 2009-ben Nick Bellantoni, az amerikai Connecticuti Egyetem kutatója Moszkvában mintákat vett a csontdarabokból, és a minták genetikai vizsgálata során rájött, hogy a csontok egyértelműen egy 20 és 40 év közötti korú nőtől származnak. A kutatók szerint nem valószínű, hogy Eva Braun csontjai lennének, ugyanis semmilyen forrás nem utalt rá, hogy a méregkapszula után főbe lőtte volna magát, vagy valaki lelőtte volna őt.

Hitler és Eva Braun csontjait (koponyatöredék és állkapocs kivételével) 1970. április 4-én égették el. Erről két akta született. Az egyik az exhumálást, a másik az égetést dokumentálja: „a maradványok fizikai megsemmisítését a Magdeburgtól 11 kilométerre lévő Schönebeck térségében nyílt tűzön való elégetéssel, majd a hamunak... a Bideritz folyóba való szórásával végezték el”

Hatása az utókorra

Habár Hitler főbb céljainak elérésében teljes kudarcot vallott, még mindig van befolyása a későbbi generációk életére. A háború után részben miatta erősödtek meg az antifasiszta mozgalmak. Hitler növelni kívánta Németország befolyását és területét, világuralomra tört. Területi hódításai ezzel szemben, bár hatalmasak voltak, rövid életűeknek bizonyultak. Németországnak jelenleg kisebb a területe, mint amekkora 1933-ban volt. A fajelmélet értelmében alacsonyabb rendűnek tekintett népcsoportokat - elsősorban a zsidókat és a kommunistákat - esküdt ellenségének tekintette. Mégis 1948-ban megalakult a független zsidó állam, Izrael, valamint részben az általa kezdeményezett háborúnak köszönhetően a szovjeteknek sikerült irányításuk alá vonni Kelet-Európa tekintélyes részét, a kommunista befolyás pedig világszerte jelentősen megnőtt. Hitler megvetette a demokráciát, nemcsak más nemzeteknél, hanem Németországban is. Ezzel szemben ma Németországban demokrácia van, lakói pedig sokkal kevésbé tolerálják a tekintélyelvű uralmat, mint Hitler előtt bármikor.

Mindezek ellenére a mai napig akadnak hívei, eszmei követői szerte a világban, főleg Kelet-Európában és az USA-ban. A Hősök terén például 1997 óta többször megrendezték a Becsület napját Az Egyesült Államokban bejegyzett pártként működik a náci párt, de legjobban Oroszországban tapasztalható a Hitler iránti vonzalom.

Ma is akadnak olyan személyek, akik tagadják a holokauszt megtörténtét és a hivatalosan elfogadott történetírást. Ezzel a tevékenységükkel széles körű megütközést és botrányt keltenek. Ilyen volt Ernst Zündel is, aki az izraeli Yedioth Ahronoth című újságnak adott interjújában a zsidóságot a „valódi holokauszt” eljövetelére „figyelmeztette”, mivel szerinte Németország második világháborúban játszott szerepét meghamisították és maga a holokauszt sem történt meg. Mivel a holokauszt tagadása számos országban, különösen Németországban bűncselekménynek minősül, ezért Zündelt átadták a német hatóságoknak. Hasonló volt korábban David Irving történész esete is, akit bírósági eljárás során holokauszttagadásért, antiszemitizmusért és neonácizmus miatt ítéltek el. A holokauszt tagadásában ugyancsak nagy szerepet játszott a zsidó származású David Cole is, aki később visszavonta tanait, amikor a Jewish Defense League (Zsidó Védelmi Liga) jutalmat ajánlott fel tartózkodási helyének megállapítása céljából.

Egyesek időről-időre Hitler állítólagos zsidó származásáról beszélnek. Ez azonban tévhit, amit sokan a zsidóság elleni gyűlölet keltése érdekében hangoztatnak. A legújabb ilyen kijelentést Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök főtanácsadója, Mohamed-Ali Ramin tette, aki szerint Hitler zsidó volt, akárcsak a környezete, ezzel alátámasztotta a holokausztot és Izrael megalakulását. Ramin teljes nyilatkozatából azonban kitűnik, hogy célja az antiszemitizmus terjesztése, valamint a zsidóság és Izrael állam lejáratása volt.

készítette: Harmat Árpád Péter

 

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

Felhasznált irodalom:

  • Ian Kershaw: Hitler 1889-1936. Hybris, 1936-1945 Nemezis Szukits Könyvkiadó Szeged, 2003, 2004
  • Ian Kershaw: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina Kiadó, Budapest, 2003
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • D.Major Klára: Lángoló világ. A második világháború története. /Képes történelem sorozat/ Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1976.
  • Eisenhower, Dwight D.: Keresztes háború Európában. /Fordította:Auer Kálmán/ Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982.
  • Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
  • Paczolay Péter, Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története. Kossuth Kiadó, Budapest 1984.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Emma Baumacher: Adolf Hitler a Führer. Fix-Term Könyvkiadó, Budapest, 2008
  • Patrick J. Buchanan: Churchill és Hitler a szükségtelen háború. Kairosz Kiadó Budapest, 2009.
  • D. Melnyikov - L. Csornaja: Hitler. Mítosz és valóság. Black&White Kiadó, Bp., 2000
  • Ajánljuk Hitler életével kapcsolatban egyrészt a Hitler - A sátán felemelkedése című 2003-as kanadai - amerikai filmet (Hitler: The Rise of Evil), másrészt a Bukás - Hitler utolsó napjai című 2004 -es német filmdrámát (Der Untergang)! Utóbbiról ajánlónk: itt olvasható!