A II. világháború története

A második világháború története /1939-1945/

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1939 és 1945 közt tartó második világháború volt az emberiség történetének legpusztítóbb háborúja, mely a világ három kontinensén összesen 72 millió halálos áldozatot követelt. (Ebből 50 millióan Európában estek áldozatául a harcoknak, üldöztetéseknek, holokausztnak és nélkülözéseknek.) Összehasonlításképp: a második legpusztítóbb időszakban, az első világháborúban 15 millióan, a harmadik helyen álló vietnámi háborúban pedig 5 millióan haltak meg.

Előzmények

Az első világháborút (1914-1918) lezáró párizsi békerendszer rendelkezései csalódottsággal és elégedetlenséggel töltötték el mind a vesztes Németország, mind a győztes Olaszország és Japán népét. Olaszország az első világháború második évében, 1915-ben állt át az antant oldalára, miután titkos ígéreteket kapott a nyugati hatalmaktól arra vonatkozóan, hogy a háború befejezése után megkapja Ausztriától Dél-Tirolt, az Isztria félszigetet, Trieszt városát, Dalmáciát, illetve megtarthatja afrikai gyarmatait. A béke valóban ki is mondta a leírt területek Olaszországhoz kerülését, ám az olaszok Dalmáciát végül mégsem kapták meg és az 1915-ös londoni alkuban nekik ígért albániai és török területekből sem részesültek, nem beszélve arról, hogy az afrikai német gyarmatok felosztásából is kimaradtak.

Emellett győztes státusza ellenére a vesztesekhez hasonló nyomorúságos gazdasági körülmények közt élt Olaszország népe. A nyomor életre hívta a szélsőségeket: megerősödtek a kommunisták és Benito Mussolini vezetésével megjelentek a fasiszták is, akik 1922-ben átvették a hatalmat. Japán szintén győztesként fejezte be az első világháborút, de Észak-Kína Santung tartományának hovatartozása miatt élénk vitába keveredett a szintén győztes Kínával. Japánban 1927-ben a szélősjobboldal és Giichi Tanaka került hatalomra, aki azonnal meghirdette a terjeszkedés politikáját ("Tanaka terv"), melynek jegyében 1931-ben Japán megszállta Mandzsuriát.

Németország vesztes hatalomként egyszerre szenvedte el a vereség gondolatának megaláztatását és a háborút lezáró béke révén területének megcsonkítását. Elveszett számára Elzász-Lotaringia, az értékes lengyelországi tengerpart (Danzig) a Rajnavidék - melyben demilitarizált övezetet alakítottak ki a győztesek - és az afrikai gyarmatok (ezeket a győztesek szétosztották egymás közt) Mindehhez társult az általános nyomor és éhezés. A lesújtó helyzetben Olaszországhoz hasonlóan Németországban is erőre kaptak a szélsőségek: kommunista forradalmak-felkelések (1919-ben: Spartacus felkelés, Bajor Tanácsköztársaság, 1920-ban: Ruhr vidéki munkásfelkelés) illetve megjelentek a nácik Adolf Hitler (1889-1945) vezetésével.  Első hatalomátvételi kísérletük ugyan 1923-ban még kudarcot vallott (müncheni sörpuccs) ám 1932 július 31-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt a parlamenti választásokon megszerezte a szavazatok 38% -át. A nácik választási győzelméhez hozzájárult, hogy a nyomorban élő németek fogékonyak voltak Hitler beszédeire, melyekben a nyugattal szembeni "revansról", erős Németországról, a zsidók válságért való okolásáról, és a német felsőbbrendűséghez méltóbb nagyobb élettérről "prédikált". A németek a nácik ígéretei révén úgy érezhették, végre meg van a megoldás a gazdasági válságra, és az első világháborús vereséget kísérő megalázottság érzésének elfelejtésére. Pedig Németország válságból való kivezetését már az 1920-as években Gustave Stresemann külügyminiszter megkezdte, aki az 1922-es Rapalló szerződéssel előbb a Szovjetunióval rendezte Németország kapcsolatait (háborús károk megtérítéséről való kölcsönös lemondás), majd az 1925-ös Locarno egyezményben elérte a nyugati határvidék nemzetközi garantálását. (A Locarno szerződés garantálta, hogy ne tudjon megismétlődni Franciaország 1923-as önkényes lépése, amikor csapataival megszállta a Ruhr-vidéket.) Ugyancsak Stresemann politikájának óriási eredménye volt, hogy a nagyhatalmak 1932 nyarán a Lausannei Konferencián gyakorlatilag elengedték Németország számára a háborús jóvátételek további fizetésének kötelezettségét.

A nácik 1932-es választási győzelmével a náci párt a Weimari parlament legjelentősebb politikai ereje lett, ám mivel az esetleges kommunista és szociáldemokrata összefogás lehetetlenné tette volna stabil kormányzásukat, a köztársasági elnök (Hindenburg) 1932 novemberére a választások megismétlését határozta el. Mivel az új választás is hasonló eredményt hozott, végül 1933 január 30-án Hitler lett a kancellár. Megindult a teljes náci egyeduralom és totális állam kiépítése. Ennek során hozták létre a felhatalmazási törvényt, mellyel sikerült kikapcsolniuk a parlamentet a törvényhozás folyamatából.

Hitler ekkor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy leszámoljon párton belüli riválisával Ernst Röhm -el és túlzott hatalmat szerzett szervezetével az SA -val (Sturmabteilung) A hosszú kések éjszakáján (1934 június 29-30) sorra kivégeztette az SA vezetőit, és helyettük a náci párt legfontosabb félkatonai szervezetévé az SS -t (Schutzstaffel) emelte. A küllönleges szervezetet 1929-óta vezető Heinrich Himmler ettől az időponttól lett fokozatosan Hitler jobbkeze. A belső "tisztogatást" követően a náci teljhatalom akkor lett teljes Németországban, amikor Hitler betiltotta a pártok működését, majd Hindenburg halála után, 1934 augusztus 2-án az államfői tisztséget is kezébe kaparintotta.

Az 1930-as évek második felére fokozatosan kialakult Hitler körül egy belső vezetői kör, melynek "működése" meghatározta a kialakuló náci Németország, majd birodalom "arculatát". Ezen bizalmi kör legfontosabb tagjai a következők voltak: a birodalmi belügyminiszter és SS vezető Himmler, a propagandaminiszter Joseph Goebbels, a légügyi miniszter és poltikai örökös Herman Goering, Hitler pártbeli helyettese Rudolf Hess majd 1941-től Martin Bormann és végül a hadügyminisztérium megszüntetésével létrejött OKW (Oberkommando der Wermacht) legfőbb vezetője Wilhem Keitel.

A fasiszta hatalmak terjeszkedése az 1930-as években

Az 1930-as évekre létrejött három fasiszta hatalom - Olaszország, Japán és Németország - már az 1920-as években megkezdte a terjeszkedő politikát és az egymással való szövetségkötést. Japán 1931-ben meghódította Észak-Kínát, majd később Todzso Hideki miniszterelnök vezetésével nekilátott a Tanaka-terv (további hódítások) megvalósításához. Olaszország Mussolini vezetésével 1935-ben megtámadta Etiópiát és felkészült Albánia - később Görögország - meghódítására, Németország pedig miután 1935 márcusában bevezette az általános hadkötelezettséget, 1936-ban önkényesen birtokba vette a demilitarizált Rajna-vidéket. (Ezzel kétszeresen is megszegve az első világháborút lezáró párizsi békét.) A három hatalom közül Hitler terjeszkedése volt a legagresszívabb, hiszen a Saar-vidék népszavazással történő 1935-ös megszerzését követően 1938 március 12-én az Anschluss révén Németoprszághoz csatolta Ausztriát is, majd 1938 szeptemberében a Müncheni Konferencia révén Csehszlovákiát.

Hitler az egyezmény létrehozásánál a Németországon kívüli német kisebbség, a Csehszlovákiában élő, Henlein által vezetett szudétanémetek helyzetét használta fel ürügyként. A konferencián Nagy-Britannia részéről Neville Chamberlain, Franciaország részéről Edouard Daladier, Olaszország részéről Benito Mussolini "hozzájárulását adta" Csehszlovákia feldarabolásához: az első bécsi döntés határozott a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolásáról 1938. november 2-án, majd 1939. március 14-én kikiáltotta Szlovákia függetlenségét a tisói fasiszta bábkormány, egy napra rá pedig Hitler bevonult Prágába, s létrejött a Cseh–Morva Protektorátus.

A terjeszkedések közepette 1936-ban létrejött a Berlin-Róma tengely és ­Németország, Japán, Olaszország kommunistaellenes megegyezése az Antikomintern paktum. Az európai hatalmak nem tudtak mit kezdeni Németország és Olaszország felemelkedésével s elnézték, hogy a spanyol polgárháború (1936-1939) a fasiszták győzelmével végződjék, és így újabb fasiszta hatalom jelenjen meg a világtérképeken: a Francisco Franco vezette Spanyolország. Az 1930-as évek végére Európában a Führer (Hitler) a Duce (Mussolini) és a Cadillo (Franco) vezette fasiszta országok kezükbe kaparintották a világpolitikai kezdeményezést. Végső szövetségük a Háromhatalmi Szerződés (Németország, Olaszország és Japán) 1940 szeptemberében jött létre és később olyan - az első világháborús békerendezésben szintén csalódott - államok is csatlakoztak hozzá, mint Magyarország és Románia.

Magyarországot külön kiemelve elmondható, hogy az 1932 -től Gömbös Gyulával kezdődő állami revíziós politika 1938 és 1940 közt "meghozta" a maga eredményeit. Az első és második bécsi döntésekkel, Kárpátalja megszállásával és a Délvidék egy részének visszacsatolásával összesen mintegy 80 ezer km2-nyi területet tudott visszaszerezni Magyarország. (Egészen pontosan: 79 316 km2 -t.) A Trianon előtt még 325 411 km2 nagyságú - Horvátországgal együtt értendő - hajdani Nagy-Magyarországtól igazságtalanul elvett területeknek 35% -a újra hazánk birtokába kerülhetett! A lakosságot tekintve a visszacsatolt részekkel 5 millió fővel gyarapodott a Magyar Királyság (bár ennek a létszámnak csak alig fele vallotta magát magyarnak)! A külpolitikai sikereknek viszont megvolt az ára: Hitlert kellett támogatnunk a második világháborúban, és osztoznunk kellett a hitleri Németország későbbi sorsában!

A totális - náci, fasiszta és kommunista - diktatúrák közös jellemzői:

Totális vagy totalitárius államrendszerek kiépülésében bővelkedett a XX. század. Ilyen épült ki a 20-as években Japánban, Mussolini Olaszországában, Frankó Spanyolországában, a Hitler vezette náci Németországban és Sztálin Szovjetuniójában is. Az egyes állammodellek pedig feltünően sok hasonlóságot mutattak. Nézzük az 5 legfontosabb közös jellemzőt:

  • Egypárt rendszer. Minden totális diktatúrában egyetlen párt kezében összpontosult minden hatalom és nem voltak szabad választások. Duális szisztémában, egymással párhuzamosan létezett a hagyományos szerkezet (önkormányzatok, parlament, kormány) és a pártszervek (párt irodák, pártkongresszusok, páértvezetők), ám a kettő közül a valódi irányítás a pártszervek kezében volt.
  • Vezérkultusz. Mindig egyetlen diktátor állt az állam élén, aki személyi kultusszal tartotta kezében a teljhatalmat. Hitler, Mussolini és Franco egyaránt a "vezér" megszólítást használták: Hitlernél a "Führer" Mussolininél a "Duce" Frankónál pedig a "cadillo" titulus volt a jellemző. Sztálin "beérte" a generalisszimusz megszólítással.
  • Állami erőszakszervezetek. Minden náci, fasiszta és kommunista rendszer fenntartott egy olyan mindenható biztonsági főhivatalt, mely kizárólag a legfelső pártvezetésnek engedelmeskedve bármit megtehetett a lakossággal. Ez a szervezet Sztálinnál a CSEKA (Csrezvicsajnaja Komisszija), később KGB, Hitlernél az SA, SS, RSHA (Reichssicherheitshauptamt), illetve a GESTAPO (Geheime Staatspolizei), Rákosinál pedig az ÁVO és ÁVH volt. A gyanúsnak minősítetteket vallathatták és lágerekbe is zárhatták (sőt a másként gondolkodók meggyilkolása is gyakorinak számított.
  • Polgári szabadságjogok és a sajtó teljes korlátozása. Minden totális rezsim blokkolta a sajtó működését, csak pártpropaganda jelenhetett meg az újságokban. Ehhez társult a polgári szabadságjogok "befagyasztása": a szólásszabadság, a gyülekezés szabadsága (szabad tüntetés), a vallásszabadság megszüntetése.
  • Ellenségkép kialakítása és harc. Minden totalitárius reszimben pontosan meg volt fogalmazva, hogy ki a nép ellensége, akiket meg kell semmisíteni. A náciknál a zsidók és kommunisták (illetve a nyugati országok emberei), a szovjeteknél a burzsuák, a kulákok (gazdag parasztok), az arisztokraták és a rendszert kritizálók voltak ezek.

Lengyelország megtámadása - a háború kezdete

Adolf Hitler 1939-re tudomásul vette, hogy a további terjeszkedések már nem biztos, hogy békés eszközökkel is megoldhatóak. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a nyugati hatalmak - Anglia, Franciaország és az USA - nem fognak egy Kelet-európai kisállam - Lengyelország - lerohanása miatt háborút indítani. A nagy keleti hatalom a Szovjetunió pedig szintén távoltartható lesz, ha Lengyelország bekebelezése előtt egyezséget köt Sztálinnal. Ezen gondolatsor folyamányaként született meg 1939. augusztus 23-án a Molotov-Ribbentrop paktum - vagy más néven Német-Szovjet megnemtámadási egyezmény, melynek titkos záradéka Lengyelország felosztását tartalmazta. (A paktum Lengyelország felosztásán túl rögzítette, hogy a Baltikum, illetve Finnország keleti határszéle és Beszarábia a szovjet érdekszféra része lesz.)

Hitler végül 1939 nyarának végén döntő lépésre szánta el magát: javaslatnak álcázott ultimátumban követelte a lengyel kormánytól Gdansk (Danzig) azonnali átadását és a Kelet-Poroszországgal való szárazföldi összeköttetés biztosítását (azaz német autópálya és vasútvonal engedélyezését lengyel területeken)! Az ultimátumot - nyugati segítségben bízva - elutasította a varsói kormány, így 1939. szeptember 1-jén hajnali 4 óra 45 perckor a szárazföldön, a levegőben s a tenger felől a német csapatok támadást indítottak Lengyelország ellen. A közvetlen ürügyet az SS által szervezett akció szolgáltatta. A lengyel csapatok nem tudtak ellenállni a német fölénynek. A németek a villámháborúnak nevezett taktikával: nagy tömegű páncélos haderővel és kegyetlen bombázásokkal hetek alatt lerohanták Lengyelországot, 1939 szeptember 27-én Varsó is kapitulált. Közben a szovjet hadsereg a németekkel kötött 1939. augusztusi paktum értelmében 1939 szeptember 17-én bevonult Lengyelország keleti részébe. Sztálin a világ közvéleménye felé azzal indokolta a Vörös Hadsereg Kelet-Lengyelországba történő bevonulását, hogy országának kötelessége megvédenie a Lengyelországban élő ukrán és fehérorosz testvéreiket. Sztálin magyarázata így hangzott: „A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány. … nem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.

A furcsa háború

A gyors vereséghez hozzájárult Anglia és Franciaország halogató magatartása is. A német támadás hírére mindkét állam ultimátumban követelte a harci cselekmények megszüntetését és a lengyel területek kiürítését. Mivel Németország elutasítólag válaszolt, Anglia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent. Erre szerződések is kötelezték őket, Angliát az 1939 augusztus 25-én aláírt Lengyel-Brit Közös Védelmi Egyezmény, a franciákat pedig a még korábban megírt Francia-Lengyel Katonai Szövetség. A nyugati fronton mégsem kezdődött meg a háború. A franciák létszámbeli fölényük ellenére nem kockáztatták a Maginot-vonal biztonságát. 1940 áprilisáig nem történt semmi változás. A németek ülő háborúnak, az angolok unalmas háborúnak, a franciák furcsa háborúnak nevezték a kialakult helyzetet.

Szovjet- finn háború, a balti államok annektálása

A furcsa háború időszakában a legnagyobb hadmozdulatokra keleten került sor: a Szovjetunió bekebelezte a három balti köztársaságot: Litvániát, Lettországot és Észtországot, majd érdeklődése Finnország felé fordult. Novemberben a Szovjetunió Leningrád biztonságára hivatkozva ultimátumban követelte a Leningrádtól mintegy 30 kilométerre lévő Viborg és környékének átadását Finnországtól, cserébe Észak-Karéliában lényegében értéktelen területeket ajánlottak fel. A finn kormány elutasította az ultimátumot, amit november 30-án a szovjet Vörös Hadesereg hadüzenet nélkül támadása követett. Kitört az ún. Téli háború. A harmincas évek szovjetunióbeli pereinek idején a tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A franciák és az angolok expedíciós erőt terveztek küldeni a finnek megsegítésére, a semleges Svédország azonban német támadástól tartva vonakodott átengedni területén a szövetségeseket. A finn kormány felhívásaira külföldi önkéntesek érkeztek az országba, köztük nemhivatalosan egy magyar zászlóalj is. Mire az expedíciós csapatok átengedéséről szóló megállapodás megszületett, a szovjetek 1940. február 11-19-én áttörték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat; március 3-án elfoglalták Viborgot, és március 12-én békét kötöttek. A finn erőforrások nem bírtak lépést tartani a hatalmas Szovjetúnióval. Bár Finnország több mint 40000 négyzetkilométer nagyságú területet vesztett el, és bérbe kényszerült adni a Hanko-félszigetet is, mégis megőrizte önállóságát. A finnek katonai sikerei pedig a szovjet Vörös hadsereg lebecsüléséhez vezetett. Az új határ a szovjet ultimátumban megszabott vonalat követte.

Dánia és Norvégia megszállása

1940 tavaszán Hitler új célpontokat szemelt ki magának: Dániát és Norvégiát. Dániára azért volt szüksége Hitlernek, mert hasznos volt területileg a norvég hadműveletekhez. Norvégiára pedig azért, hogy biztosítsa a svéd vasérc utánpótlási vonalát. Április 9-én ultimátumot nyújtottak át Dániának, és ezzel egyidejűleg csapataik gyakorlatilag egyetlen nap alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba, a hadművelet összességében kudarcot vallott. A megszállt Norvégiában németbarát kormány alakult.

A franciaországi hadjárat

Alig ért véget a dániai és a norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen, így kerülve ki a Maginot-vonalat. Ezzel befejeződött a „furcsa háború”, és elkezdődtek a Franciaország, majd a Nagy-Britannia elleni támadások. A német támadás ereje és gyorsasága meglepte a szövetségeseket. További meglepetést jelentett, hogy nagy tömegben összpontosítva használták fel a gépesített és páncélos erőiket, amelyeket a Luftwaffe hatékonyan támogatott, a levegőből zúzva szét minden ellenállást. Öt nap alatt elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök foglalták el. 1940. Június 14-én a németek bevonultak Párizsba. Júniusban Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok azonban nem tudták áttörni az Alpok és a Földközi-tenger között kiépített francia védelmi vonalat. Franciaország északi része a német csapatok megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt, az innen kormányzó Pétain marsall fasiszta jellegű rendszert alakított ki.

Dunkerque-nél, a tengerpartnak szorulva több mint félmillió francia és brit katona került kelepcébe, közülük 340 ezret átmenekítettek a La Manche csatornán. Charles de Gaulle tábornok Angliába menekült, és megalakította a Szabad Franciaország mozgalmat. 1942. november 13-án, miután amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrikában, a németek megszállták Franciaországnak a Vichy kormányzat irányítása alatt maradt déli részét is. 1940 végére a Berlin-Róma-tengely ellenőrizte az európai kontinens legnagyobb részét.

Az angliai csata

Franciaország térdre kényszerítése után már csak egy ország maradt Európában, amely még ellenállt és nem volt a németek szövetségese: Anglia. 1940. május 10-én Londonban az új miniszterelnök Winston Churchill lett. A Luftwaffe már májusban elkezdte Anglia bombázását. Mivel a szigetországot főként a hadiflotta és a légierő védte, Németország elsősorban a légifölény megszerzésére törekedett. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket, radarállomásokat, légi irányítási pontokat támadták. A brit Királyi Légierő (RAF) és a túlerőben lévő német Luftwaffe között kibontakozott a háború egyik legnagyobb szabású összecsapása az angliai csata. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol nagyvárosok – elsősorban London – elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és a lakosság ellenállóerejének megtörésétől várták a győzelmet. Londont 1940 november 3-ig gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás ért több angol nagyvárost is. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent, jóllehet, egészen a háború végéig tartottak a légitámadások Nagy-Britannia ellen.

Háború az Atlanti-óceánon

Az Atlanti-óceánon folyó tengeri háború kitartott az egész háború ideje alatt. Kezdetben a német tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett. 1940 júniusára Franciaország elfoglalásával a Francia Haditengerészet kilépett a háborúból. A Brit Királyi Haditengerészetre óriási nyomás nehezedett. A helyzeten némileg javított az 1940 szeptemberében, az Egyesült Államokkal kötött Rombolók Támaszpontokért Egyezmény (a britek néhány tengerentúli támaszpontjukat az Egyesült Államoknak adták, ötven rombolóért cserébe). A német felszíni flotta (a kezdeti Atlanti-óceáni portyázások után) a fő hangsúlyt Skandinávia megóvására fektette, ugyanis tartottak a Szövetségesek északi támadásától. 1941 májusában a britek megszereztek egy Enigma kódoló gépet, amely hozzájárult a német rádióüzenetek megfejtéséhez, és ezzel a tengeralattjárók helyének meghatározásához. 1941 nyarán a Szovjetunió – még felkészületlenül – a szövetségesek oldalára állt, decemberben az USA is belépett a háborúba. 1942-ben a német haditengerészet még óriási sikereket ért el. 1943-ra a Szövetségesek igen komoly technikai fejlesztésekkel átvették az irányítást a tengereken. 1944 közepére megérett a helyzet egy összehangolt Szövetséges támadásra.

Háború Észak-Afrikában

Noha az észak-afrikai hadszíntéren az olasz haderők 1940 nyarán számszerű fölényben voltak a britekkel szemben, Mussolini hosszasan habozott, mielőtt utasítást adott az offenzíva megkezdésére. Graziani tábornok hadereje szeptember 13-án lépte át a líbiai-egyiptomi határt. Az angolok visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Sidi el Baranit. Októberben azonban az angol erők kiegészültek a 7. páncélos hadosztállyal és a földközi-tengeri flottát, valamint légierejüket is megerősítették és a britek 1941. február 11-én ismét elérték a líbiai határt. Mussolini, hogy megvédje Líbiát, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget. Az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot [képen] nevezték ki. 

Ezzel a rosszul felszerelt és gyenge harci szellemű olasz csapatokat jól felszerelt, hatékony német erők egészítették ki, egy igen dinamikus és vállalkozó szellemű, tapasztalt tábornok parancsnoksága alatt. Rommel szinte minden előkészület nélkül indította meg támadását. Március 24-én elfoglalta a határmenti El Agheilát, majd páncélosaival a sivatagon keresztül átkaroló műveletet hajtott végre. Rommelnek el-Mechilinél a fél angol vezérkart sikerült elfognia. Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. Rommel afrikai sikerei 1942. októberig tartottak. A második el-alameini csata a II. világháború észak-afrikai hadszínterének döntő ütközete volt. 1942. október 23. és november 4. között zajlott, főként a Brit Nemzetközösség erői és a tengelyhatalmak német-olasz csapatai között. Miután a szövetséges hatalmak az első el-alameini csatában kínkeservesen megállították Rommel Kairó felé előrenyomuló csapatait, az arcvonal El-Alameinnél, Alexandriától 50km-re szilárdult meg. Jelentős erősítések beérkezése után Montgomery tábornok vezetésével a szövetségesek több fázisban megtámadták és áttörték a német-olasz csapatok arcvonalát, és jelentős veszteségeket okozva megfutamították őket. Súlyosbította a németek vereségét, hogy az el-alameini csata utáni napokban 1942 november 8-án - a Fáklya hadműveletben (Operation Torch) - angol-amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrika nyugati részén (Szafi, Casablanca, Rabat, Oran, Algír, Bougie) és körülbelül 65 ezer fős hederejükkel megkezdték a fasiszták nyugatról történő kiszorítását. Ezzel Afrikában Hitler csapatai két tűz közé kerültek.

Az Afrika Korps maradványai 1942 végén és 1943 tavaszán egészen Tunéziáig hátráltak. A keletről és nyugatról érkező támadások elől Tunisz város környékére kellett visszahúzódniuk, így 1943 -ra ez a város lett afrikai bázisuk utolsó tartható települése. Az 1942 -ben elszenvedett vereségek megpecsételték a tengelyhatalmak sorsát Észak-Afrikában, a továbbiakban már csak korlátozottan voltak képesek offenzív hadviselésre. A németek 1943-ra Tuniszba szorultak vissza. Végül 1943. május 13-án von Arnim 200 000 katona élén letette a fegyvert, és az afrikai front megszűnt.

A balkáni hadjárat

Miután letett az angliai invázióról, Hitler kelet felé tekintett. 1941 februárjában jóváhagyták a Barbarossa hadműveletet, a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban rendezni kellett a balkáni helyzetet. 1940. október végén ugyanis az olasz csapatok Albániából kiindulva (1939-ben került olasz fennhatóság alá) megtámadták Görögországot. November 5-én azonban az olasz támadás elakadt. Decemberre a frontvonal már albán területen húzódott. A németek jelentős erőket csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról indult 1941. április 6-án. A németek napok alatt elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért. Április 10-én kikiáltották az önálló Horvátországot. Jugoszlávia fennmaradó részét német, olasz, bolgár és magyar megszállási zónákra osztották. Április 15-én a Bulgária felől és az északi irányból előrenyomuló német páncélos oszlopok görög területre lépve folytatták az offenzívát, és három nap alatt elfoglalták Athént. Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert. Időközben Görögországba brit csapatok érkeztek, amelyek a Korinthoszi-csatorna mentén próbáltak védelmi vonalat kialakítani. A gyorsan támadó németek azonban két nap alatt áttörtek, és április 21-én Görögország megadta magát, a briteket kivonták. A hadjárat utolsó epizódjaként májusban mintegy 6000 ejtőernyőssel – súlyos veszteségek árán – a németek elfoglalták Krétát. A krétai támadást 1941. május 20-án indították meg a németek.

A Szovjetunió megtámadása

A Szovjetunió elleni támadás tervét - azaz a Barbarossa tervet - már 1941. február 4-én jóváhagyták. A támadást többek közt a balkáni események miatt június 22-re halasztották. A Barbarossa hadművelet során - 1941 júniusa és decembere közt - összesen 3,5 millió német katona támadt a Szovjetunióra egy 2900 km hosszú arcvonalon, 3600 harckocsival és 4389 repülővel. (Más forrásokban: a hadműveletben 3,8 millió német katona vett részt.) A 7 milliós teljes német hadseregnek éppen fele vett részt az akcióban, mely így a háború legnagyobb szabású hadművelete lett! A támadási terv három irányban írta elő az előrenyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadni, középen Szmolenszken át Moszkva felé törtek előre, délen pedig Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé nyomultak (utóbbi támadást román és szlovák, később magyar csapatok is kiegészítették). A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov vonal elfoglalása volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban, hogy azt légitámadásokkal kiiktassák. Az, hogy a német-szovjet összecsapásra előbb-utóbb sor kerül, a szovjet vezérkar számára is világos volt. A szovjetek úgy értékelték, hogy a Vörös Hadsereg 1943-ra készülhet fel megfelelőképpen a háborúra.

Sztálin – kihasználva a Molotov–Ribbentrop-paktumban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget – minden erejével igyekezett az időt húzni. A háború a Luftwaffének repülőterek elleni támadásával kezdődött. A szovjet légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg, így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légifölény. A németek az előző hadjáratokban bevált taktikát alkalmazták: légierejükkel támogatott páncélos és gépesített erőikkel mélyen benyomultak a szovjet csapatok mögé, elvágták az utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak létre. A Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre. Stratégiai célja az volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag illetve ipari termelése elérje a Szovjetunió hagyományos ipari központjainak szintjét. A felfejlesztést a német támadás után rendkívüli mértékben felgyorsították. 1941. szeptember 30-án a páncélos hadtestek megkezdték a közvetlen támadást Moszkva ellen. November 25-én egy páncélos ék elérte Moszkva külvárosát, december 1-jén azonban a német támadás véglegesen elakadt. Miközben a németek kimerültek, Zsukovnak december elejére friss erők álltak rendelkezésére. Addigra részben újabb seregtesteket sikerült felállítani, részben pedig – miután a szovjet vezetés meggyőződött arról, hogy nem kell japán támadásra számítania – a távol-keleti térségből és Szibériából vezényeltek át csapatokat.

Moszkva előtti frontszakaszon a Vörös Hadsereg december 6-án ellentámadásba ment át. A január közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély. A Moszkva előtti német vereség a villámháború kudarcát jelentette. Az utánpótlási vonalak végletes megnyúlása mellett ebben szerepet játszottak a korán beköszöntött őszi esőzések, melyek szinte járhatatlanná tették az utakat, majd a kemény orosz tél is. Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar 1942 tavaszán a nyugati és a déli irányban egyszerre próbálta felújítani az offenzívát. A szovjet páncélosok áttörték a német védőállásokat, és több mint 100 kilométert nyomultak előre déli irányban. Itt azonban megindult a német ellentámadás. A németek nagy nyári támadása – eltérően az előző évitől – már nem három, hanem csak egy hadműveleti irányban indult meg. Miközben Dél-Oroszországban fellángoltak a harcok, a front középső és északi szakasza alig mozdult.

A németek a Szovjetunió elleni hadjáratot néhány hónaposra tervezték, de nem számoltak a hatalmas távolságokkal, a kimeríthetetlen szovjet embertartalékokkal és Sztálin „felperzselt föld” taktikájával, azzal, hogy a lakosság minden használható dolgot elpusztított, vagy a hátországba szállított, mielőtt a megszállók odaértek volna.

A szövetségesek antifasiszta összefogása

A második világháború már közel két éve tartott, amikor 1941 nyarán végre formálódni kezdett egy Hitler megállítására kész antifasiszta koalíció. Előzményének tekinthető részint a háború előtti német ellenes francia-szovjet szerződés 1935-ben, majd az USA 1941 március 11-én meghozott úgynevezett kölcsönbérleti törvénye (Lend-Lease Act). Ez utóbbi tette lehetővé az USA számára fegyverek és egyéb hadianyagok szállítását szövetségeseinek, elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak. A nagyhatalmak egymás felé közeledésének folyamatát jelentősen meggyorsította, hogy Németország 1941 június 22-én megindította a Szovjetunió elleni támadását, és ezzel kiszélesítette birodalmát. A már háborúban álló Nagy-Britannia és Szovjetunió között a hivatalos megállapodás viszonylag gyorsan – 3 héttel a Barbarossa-terv megindulás után – létrejött. 1941.július 12-én aláírták a szovjet-angol szerződést. A két szerződő fél kölcsönösen kötelezte magát az egymás felé történő segélynyújtásra, valamint arra, hogy nem kezdenek tárgyalásokat, és nem kötnek különbékét a németekkel. A szerződés sürgette az elveken túlmenő amerikai állásfoglalást is, így 1941 augusztus 10-én megszületett az angol-amerikai összefogás, mégpedig az Atlanti-óceánon horgonyzó Augusta cirkálón. Itt találkozott egymással Churchill és Roosevelt, és végre közös nevezőre jutottak a Londontól Moszkváig terjedő legfontosabb teendőket illetően. A megbeszélésen elhatározták, hogy közös deklarációban világítják meg politikájuk alapelveit s háborús céljaikat. A nyilatkozat Atlanti Charta néven vonult be a történelembe.

A formailag még semleges Egyesült Államok közös nyilatkozata a háborúban álló Angliával, melyet háborús szövetség fűzött a Szovjetunióhoz, már jelentős elkötelezettséget jelentett az USA részéről, annak ellenére, hogy a deklarációban Roosevelt a hadba lépésre még nem vállalt kötelezettséget. Az Atlanti Charta szövege szerint a két nagyhatalom semmiféle területi gyarapodásra nem tart igényt, nem ismer el olyan területi változásokat, melyek szemben állnak az érintett ország lakosságának akaratával. Célkitűzésük az agresszív államok megfékezése, általános és tartós biztonsági rendszer megvalósítása, a nemzetiszocialista triannizmus leverése és igazságos béke. A Szovjetunió gyorsan magáévá tette az Atlanti Charta demokratikus követeléseit, és 1941 szeptember 29-én bejelentette, hogy csatlakozik a nyilatkozathoz.

A nagy német előretörés Sztálingrádért

A nagy arányú és döntő jelentőségűre tervezett német támadás végrehajtására Hitler és parancsnokai végül 1942 áprlis 5-én megalkották a 41. számú hadműveleti utasítást, mely később a kék hadművelet nevet kapta. A tervezet az előző évi Moszkva környéki kudarcokból és Leningrád elhúzódó ostromából levonta azt a tanulságot, hogy a német hadsereg nem képes a keleti front teljes szélességében egyidejű támadásra. Az erőket tehát egyetlen kiválasztott frontszakaszra kell összpontosítani és ott áttörni a Vörös Hadsereg védvonalát. A kiválasztott frontszakasz pedig Hitler utasítására a déli lett.

Hogy Hitler miért épp délen akarta először kicsikarni a győzelmet, annak több oka is volt. Először is gazdasági okok húzódtak Hitler indokai mögött, ugyanis a Kaukázus gazdag olajmezőinek elfoglalása jelentős utánpótlás jelentett volna a német harckocsik és repülők számára, ugyanakkor érzékeny veszteséget okozott volna a szovjeteknek elvesztésük. A másik gazdasági okot, a térség legnagyobb városa Sztálingrád (ma: Volgográd) stratégiai jelentősége szolgáltatta, mivel a Volga parti város kulcsfontosságú kereskedelmi útvonalak metszéspontjában feküdt. A gazdasági okok mellett ugyanakkor Hitler számára a Sztálin nevét viselő város elfoglalása fontos ideológiai és propaganda-győzelmet is jelentett volna. A hadművelet kidolgozása után körvonalazódott, hogy az offenzívához, mely a hadmozdulatok két végpontja - Voronyezs és Baku - közt 4000 kilométeres szakaszon tervezte az előretörést, összesen 230 hadosztályra lesz szükség. Ám a német vezérkar ekkor döbbent rá arra, hogy a wermachtnak csupán 178 hadosztály áll rendelkezésére. A hiányzó 52 hadosztályt Hitler Németország szövetségeseitől akarta megszerezni, így a német külügyminisztérium és vezérkar képviselőit arra utasította, hogy képviselőikkel járják végig a csatlós országok fővárosait és kérjenek szövetségeseiktől fokozott katonai részvételt.

Hitler utasítására végül szinte minden csatlós állam jelezte részvételét az akcióban. A románok Antonescu miniszterelnök parancsára két hadsereg részvételét ígérték (3., 4., román hadsereg) és ezzel a németekkel szövetséges államok közül a legnagyobb haderőt irányították a tervezett offenzíva térségébe. Mussolini a 8. olasz hadsereget ajánlotta fel, Magyarország pedig a teljes 2. magyar hadsereget Jány Gusztáv vezetésével. Mindemellett a szlovákok két gyalogoshadosztállyal és egy motoros brigáddal képviseltették magukat. (Az arra vonatkozó német kérést, hogy Magyarország is vegyen részt egy esetleges nyári német támadásban, már 1942 január 6-án bejelentette Joachim von Ribbentropp külügyminiszter, amikor Budapestre látogatott, hogy Horthy Miklós kormányzóval folytasson tárgyalásokat.) 1942 szeptember 10-én a 6. német hadsereg első hadosztályai bevonultak a városba, melynek romjai között az apránként beérkező szovjet 62. és 64. hadseregek gyárépületekből és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig védték. A városba történő bevonulás utáni 3 napban a település külső területei szinte azonnal a németek kezébe kerültek, ám a város közepét és a keleti városrészeket – a Volga partot – védelmező Csujkov vezette egységek szeptember 13-án megállították a németeket. Bár az október 14-én végrehajtott első, és a november 11-én végrehajtott második nagy német támadás is ért el bizonyos eredményeket, - hiszen a város egyes pontjain 80-100 méterre közelítették meg a Volgát, és a folyó mentén már csak mindössze három hídfőállásban tudtak védekezni az oroszok – mégis egyértelművé vált: a német erők kimerültek, és már nem képesek további előretörésekre.

A szovjet hadvezetés csapatösszevonásokat hajtott végre, majd 1942. novemberben ellentámadásba ment át, és az orosz csapatok mintegy 22 német hadosztályt kerítettek be. A németek végül 1943. februárban Friedrich Paulus parancsára Sztálingrádnál megadták magukat, és ezzel az egész világ számára nyilvánvalóvá vált: a Wermacht igenis legyőzhető. A majd 200 napos csata fordulópontot jelentett a háború menetében: innentől ugyanis a szovjetek folyamatosan tudtak előretörni, a német hadsereg állandó visszavonulása közepette.

A kurszki tankcsata

A történelem egyik legnagyobb páncélos ütközete 1943 júliusában zajlott Kurszk városa közelében. (1943 július 5-12) Hitler 1943 nyarán mindenáron megsemmisítő csapást akart mérni a Szovjetunióra, hogy Mussolini támogatására dobhasson át erőket. Azonban a szovjet hadsereg már sokkal több fegyverrel, több katonával és jobb harckocsikkal rendelkezett, mint a németek. Most már folyamatosan érkeztek az amerikai teherautók és konzervek. A "Citadella" névre keresztelt hadművelet szerint von Kluge Középső-Hadsereg csoportja támadt északról, von Manstein Dél-Hadsereg csoportja pedig délről. A németek a támadáshoz 55 hadosztályt (ebből 14 páncélos), 900 000 főt, 10 000 löveget, 2700 harckocsit és több mint 2000 repülőgépet vontak össze. Velük szemben l 900 000 szovjet katona, 4300 szovjet harckocsi, 25 000 tüzérségi löveg, és 2900 repülő állt!

A július 5-én meginduló német támadás egy harapófogóhoz hasonlító offenzíva volt, melyben északi és déli irányból egyszerre indultak meg a német alakulatok. Azonban az északi támadás hamar elakadt, míg a déli sikereket ért el. A hadműveletek végül Kursktól délre, Prohorovka közelében lévő területekre koncentrálódtak, ahol július 12-én több mint 1 500 harckocsi lőtte egymást közvetlen közelről. Mire a nap lement, mintegy 700 harckocsi égett a csata színhelyén. A "Citadella" volt Németország utolsó nagyszabású támadó hadművelete a keleti fronton, amelyért magas árat fizetett. A Dél Hadseregcsoport 20 700, a Közép-Hadseregcsoport 10 000 emberét vesztette el mindössze két nap alatt.

A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. A szovjet hadsereg augusztusban visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta. A Vörös Hadsereg 1944-ben nagyrészt befejezte a szovjet föld felszabadítását.

A képen: a legendás német Trigris harckocsi, melyből 1942 tavasza és 1944 vége közt összesen 1350 darabot állítottak elő. Súlya 60 tonna volt, és 88 mm-es löveggel volt ellátva, míg a vele szemben álló amerikai Sherman, és szovjet T-34 -es harckocsik mindössze 30 tonnát nyomtak, és csak 75 mm-es löveggel voltak felszerelve. (A T-34-eseket 1943-tól már 85 mm-es ágyúkkal gyártották.)

Amerika hadba lépése

Japán 1941 december 7-én váratlanul és hadüzenet nélkül megtámadta az USA birtokában lévő csendes-óceáni Pearl Harbor városát. A támadás célja a város kikötőjében horgonyzó amerikai flotta megsemmisítése volt, mely részben sikerült is. Az amerikaiaknak szinte csak az anyahajóik maradtak meg, ám nem haboztak azonnal hadat üzenni Japánnak. A háború ezzel valóban világméretűvé szélesedett. Az Egyesült Államok és Franklin D. Roosevelt elnök csendben eddig is mindenféle módon támogatta Nagy-Britannia háborús erőfeszítéseit, de óvakodtak attól, hogy fegyveresen beavatkozzanak az európai konfliktusba. A japán támadás és a német – olasz hadüzenet után az USA sem vonhatta ki magát a harcból, s ezzel tulajdonképpen el is dőlt a háború kimenetele. Az angol-amerikai-szovjet szövetség egyesített erői bizonyossá tették a végső győzelmet.

Az amerikaiak a csendes-óceáni hadszintéren alig fél évvel a Pearl Harbor elleni japán támadás után, 1942 júniusában megfordították a háború menetét. A Midway-szigeteknél ugyanis meglepetésszerű és döntő győzelmet arattak a japánok felett, és elsülyesztették legfőbb anyahajóikat.

Nyugati szövetségesek ellentámadása

1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ezzel több mint két év múltán ismét megjelentek szárazföldi erőikkel is az európai kontinensen. Megkezdték Olaszország elfoglalását. A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 25-én Romában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emmanuel kormánya Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit szeptember 12-én Otto Skorzeny ejtőernyős különítménye kiszabadította. Az olasz diktátor Észak Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Saloi Fasiszta Köztársaságot. A szövetséges előrenyomulás igen lassan haladt és Itáliában a háború végéig folytatódtak a harcok.

A teheráni konferencia (1943 november 28-december 1)

Az 1943. november 28. és december 1. között megtartott konferencia volt az elsõ, melynek során a "három nagy" (Sztálin, Roosevelt, Churchill) találkozott egymással. A fasizmus ellen megalakut nyugati szövetség elnökei fontos kérdéseket vitattak meg.

A második világháború másik két konferenciája a jaltai és a potsdami volt, melyeken ugyan szintén jelentős kérdések rendezésére került sor, ám ki kell emelni, hogy a három szövetséges hatalom első, és a későbbi együttműködést tekintve legnagyobb jelentőségű megbeszélése a teheráni konferencia volt. A találkozón Churchill, Roosevelt és Sztálin megtárgyalták a háború folytatásának, valamint az azt követõ konszolidációs idõszaknak legfõbb kérdéseit. Megállapodtak, hogy a második frontot 1944 májusában nyitják meg. Véglegesen eldõlt, hogy a partraszállásra Franciaországban kerül majd sor.

A normandiai partraszállás és Nyugat-Európa felszabadítása

Az 1943-as teheráni konferencián Sztálin, Roosevelt és Churchill megállapodtak a "Második Front" létrehozásában, melynek megfelelően 1944. június 6-án kora hajnalban szövetséges csapatok szálltak partra Normandiában, az Észak-franciaországi partokon. A partra szálló erők parancsnoki posztjára Bernard Law Montgomery brit tábornokot választották, maga a hadművelet az Overlord (hűbérúr) fedőnevet kapta, a kijelölt napot pedig a "D" day névvel látták el.

Az új nyugati front leendő főparancsnoka az a Dwight David Eisenhower amerikai tábornok lett, aki 1942 novemberében sikerre vitte a Fáklya hadműveletet (afrikai partraszállás 1942 novemberében) majd sikeresen vezette a szicíliai partraszállást és közvetlen a normandiai akció előtt felszabadította Rómát. A normandiai partraszállás első napjának legfőbb eredménye az volt, hogy közel 170 ezer angol-amerikai-kanadai katonának sikerült partraszállnia. A sikeresen partot érő 170 ezer katona valamivel több mint fele volt amerikai, a többi angol és kanadai zászlók alatt harcolt. A veszteségek mértéke az első napon mintegy 10 500 főt tett ki, vagyis nagyjából 6-7%-os volt a "lemorzsolódás". Eisenhower a hadművelet első 50 napját (július 25-ig) "hídfőcsatáknak" nevezte. Ezen 50 nap első heteiben kemény küzdelemben a szövetségesek áttörték a német védelmi vonalat, és egy 150 kilométer hosszú, 30 kilométer mély parti sávot tartottak kezükben. Az első napot követő 3 hónapban, pedig, szeptember 15-ig az angol-amerikai erők a partra tettek további 2 millió katonát, akik közül mindössze 40 ezret veszítettek el. A német veszteségek a becslések szerint megközelíthették a 700 ezer főt. [A normandiai pratraszállásról önálló vikkünk itt: LINK]

A normandiai partraszállás után a szövetségesek előrenyomulása a Franciaországban lelassult, de júliusban új erőre kapott, és augusztus 25-én bevették Párizst. A további gyors előrenyomuláshoz azonban megfelelő mennyiségű üzemanyag kellett, amellyel bár rendelkeztek – nem tudták előrejuttatni a harcoló alakulatokhoz. A megoldás egy új, a frontvonalhoz közelebbi kikötő megnyitása lett volna. Erre a célra megfelelt Antwerpen, melyet szeptember elsején foglaltak el a kanadai csapatok, azonban a német csapatok visszavonulásuk során elaknásították a kikötő bejáratát, így az sokáig használhatatlan volt. A nyugati front parancsnoksága számára tehát 1944 szeptemberére egy merész tervre volt szükség ahhoz, hogy lehetőleg gyorsan, kevés véráldozattal és váratlanul be tudjanak törni Hollandiába és Németországba.

A nagy terv a Market Garden hadművelet elnevezést kapta, és a II. világháború legnagyobb, legmerészebb ejtőernyős hadművelete volt. Fő célja Hollandia nyugati részének elfoglalása lett volna, mely lehetővé tette volna a szövetségesek számára a Ruhr-vidék bekerítését és az üzemanyag utánpótlás szállítását. Azonban a hadműveleti célt csak részlegesen sikerült elérniük, az utolsó, arnhemi hidat ugyanis nem tudták bevenni. A Montgomery által kezdeményezett rendhagyó hadművelet két hét alatt , 1944 szeptember végére összeomlott. A szövetségesek jelentős veszteségeket szenvedtek. A halottak és sebesültek száma elérte a 17 ezer főt. 

A Német Birodalom a Market-Garden hadművelet visszaverése után képesnek érezte megát egy nagyszabású ellentámadásra is. Hitler és vezérkara a belgiumi Ardennek hegységet szemelte ki az offenzívára, melynek célja a tengerpart elérése, és a nyugati front visszavetése, így a háború menetének megfordítása volt. A támadás 1944 december 16-án indult jelentős német páncéloserők bevetésével. (Körülbelül 1400 harckocsi vett részt a hadműveletben.) A német csapatok átlagosan 25-30 km mélyen nyomultak előre az amerikai arcvonalak mögé, ám alig 2 hét elteltével az utánpótlási nehézségek és a légi támadások miatt az offenzíva elakadt. A hadművelet kudarcot vallott, és a háború további részében a németek már nem is tudtak több ellentámadást indítani a nyugati fronton. A továbbiakban, egészen a front márciusi összeomlásig, csupán védekező hadműveletekre futotta erejükből.

A jaltai konferencia (1945 február 2-12)

A II. világháborús antifasiszta koalíció vezető hatalmainak tanácskozása 1945. febr. 2-12. között, amelynek a háború utolsó szakasza, valamint a háború utáni politika alakítása szempontjából döntő jelentősége volt. Megegyeztek - többek közt - a Németország és a megszállt országok felszabadítása után követendő közös politikában, a Németország megszállásával összefüggő ügyek rendezésében, a Lengyelországgal és Jugoszláviával kapcsolatos kérdésekben és az ENSZ megalakításában. Kiemelkedő jelentőségű az a megállapodás, amit az európai háború befejeztét követő két vagy három hónap múltán esedékes Japán elleni szovjet hadba lépésről kötöttek. Sztálin azonban feltételekhez kötötte a Japán elleni orosz háborús részvételt. Legfőbb kikötése az volt, hogy a nyugati hatalmak ismerjék el a nácikkal 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum határrendezési tervét, melyben a Baltikum, a lengyel keleti területek és Besszarábia (ma Moldávia) a Szovjetunióhoz került. Másik kikötése az volt, hogy a szövetségesek ezentúl a londoni emigráns kormánnyal szemben a szovjet irányítás alatt álló lublini kormányt támogassák. Amikor Roosevelt ígéretet tett a feltételek teljesítésére, a Szovjetunió is kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború vége után 3 hónappal hadat üzen Japánnak.

Végnapok Európában, az utolsó német ellentámadások

A nyugati fronton 1945 márciusban az amerikaiak Remagennél a Rajna feletti vasúti hídon utat nyitottak Németország belseje felé, és bekerítették az utolsó jelentősebb német katonai erőket. (300 ezres német veszteség) Ezzel bekövetkezett a nyugati front teljes összeomlása, és megkezdődött a szövetségesek Németországba való beözönlése. (Április 10-én Hannover, 17-én Nürnberg került a kezükre.) A keleti arcvonalon a Vörös Hadsereg 1945 januárjában kezdett hatalmas támadásba, és a Visztula-Odera hadműveletben „felszabadította” szinte egész Lengyelországot és visszafoglalta a porig rombolt Varsót (január 17) is. Január 29 -re a szovjet csapatok elérték a német határt, február 1-re pedig az Odera-Neisse vonalat. A nagy szovjet offenzívát Sztálin azt követően indította meg, hogy a németek leverték a varsói lengyel felkelést (1944 aug.1-okt.2) melyet jobboldali és nem szovjetbarát kommunista lengyelek kezdeményeztek. Egyes vélekedések szerint Sztálin szándékosan várt Lengyelország felszabadításával, mert a felkelés leverése után "felszabadítóként" érkezhetett az országba. (A varsói felkelés leverése alatt, amíg Sztálin viszafogta az előretörést, megtörtént a Baltikum felszabadítása.)

A német hadsereg utolsó erőtartalékaival a keleti fronton még két ellentámadást tudott végrehajtani. Az egyiket az Észak-lengyelországi Pomerániában, 1945 február 13-án (Napforduló hadművelet). Ám az alig 500 páncélossal végrehajtott hadművelet hamar kudarcot vallott, sőt a szovjet ellentámadás 1945 márciusában felmorzsolta a Németországot védelmező teljes Visztula hadseregcsoportot (350 ezer fő veszteség). Hitler a másik ellentámadást - vezérkarának tiltakozása ellenére - nem Berlin előterében, hanem Magyarországon indította 1945 március 6-án. A Székesfehérvár térségében kezdeményezett hadműveletben a legutolsó német páncélostartalékokat - a nyugati frontról átcsoportosított 6. SS páncéloshadsereget - vetették be. Hitler egyrészt makacsul védelmezni akarta a dunántúli (zalai) olajlelőhelyeket, mivel itt voltak a németek utolsó olajtartalékai, másrészt egy nagyarányú ellentámadásról álmodott. Ám a német előretörés tt is kudarcot vallott.

Mussolini 1945 áprilisban fogságba esett, és az olasz partizánok kivégezték. A Vörös Hadsereg bevonult Berlinbe, ahol Hitler 1945 április 30-án délután 15:30 -kor öngyilkosságot követett el. Ezután a náci Németország napokon belül letette a fegyvert a szövetségesek előtt.

A fegyverszünet aláírása kétszer

1945 május 7 –én hajnali 2 óra 41 perckor a franciaországi Reimsben egy iskolaépületben - mely már hónapok óta volt a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower irányító-központja, három magas rangú német tábornok jelent meg, mégpedig Alfred Jodl vezérezredes, Hans Friedeburg admirális és Wilhelm Oxenius vezérőrnagy. A német küldöttséget hat szövetséges tábornokból álló bizottság fogadta: Walter Bedell Smith tábornok (Eisenhower vezérkari főnöke) és Carl Spaatz az USA légierejének parancsnoka vezetésével. (A további négy amerikai, angol illetve szovjet tábornok neve a következő: Morgan, angol altábornagy, Francois Sevez francia tábornok, Ivan Csermurev és Ivan Szuszlaparov szovjet tábornokok.) Eisenhower és helyettese Arthur Tedder angol légimarsall szándékosan távol maradtak az aktustól, hogy ezzel is növeljék a németek megaláztatását. Jodl a hajnali időpontban négy példányban írta alá a fegyverszüneti okmányt, mely aznap este 11 kor lépett érvénybe.

Bár az eseményen két szovjet tábornok is jelen volt, és az okmány szövegében is szerepelt a Szovjet Főparancsnokság, mely előtt szintén vállalják a németek a fegyverletételt, Sztálin mégis ragaszkodott ahhoz, hogy másnap este, Berlinben, külön a szovjetek előtt is legyen egy ünnepélyes fegyverletételi okmány-aláírás. Így végül másnap, május 8 -án, éjfél után a berlini karlshorsti katonai műszaki tisztiiskola épületében is aláírták a fegyverszünetet, mégpedig Georgij Konsztantyinovics Zsukov tábornok előtt! A most is háromfős német küldöttséget, mely a három fegyvernem vezetőiből állt (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) ezúttal Wilhelm Keitel tábornagy vezette. Másik két tagja: Friedeburg tengernagy és Stumpff repülő vezérezredes voltak. A berlini aláíráson már megjelent Eisenhower helyettese is (Arthur Tedder) illetve Carl Spaatz tábornok és J. de Lattre de Tassigny francia hadseregparancsnok. Franciaországban május 8-án nemzeti ünnepként és munkaszüneti nappal ünneplik a II. világháború végét, az angolszász országokban, bár nem tartanak munkaszüneti napot, de szintén ezen a napon ünneplik a II. világháború befejezését.

A háború végső lezárulását követően a győztes hatalmak megpróbálták felelősségre vonni a német háborús bűnösöket. A jogi eljárás, mely a "nürnbergi per" néven lett híres, 1945 október 18 és 1946 október 1 közt zajlott. Az egy éves per végül 22 ítélettel zárult. Kötél általi halálra ítélték: Hermann Göringet, Joachim von Ribbentropot, Wilhelm Keitelt, Alfred Jodlt, Wilhelm Fricket, Ernst Kaltenbrunnert, Alfred Rosenberget, Hans Frankot, Fritz Sauckelt és Arthur Seyß-Inquartot és Julius Striechert. Az ítélet-végrehajtások: 1946 október 16-án történtek!

A Holokauszt, a zsidók elleni népirtás

A Holokauszt kifejezés az európai zsidóság tömeges legyilkolásának második világháborús folyamatát jelenti, szó szerinti fordítással égő áldozatot (görög) illetve a soa kifejezést használva (angolul shoah) szerencsétlenséget, csapást, megsemmisítést is jelöl. A Holokauszt 12 évig tartott méghozzá a nácik 1933 –as németországi hatalomra jutásától a második világháború 1945 –ös befejezéséig. A korabeli Európában a jelzett időszakban nagyjából 11 millió zsidó élt, közülük 1933 és 1945 között körülbelül 5-6 milliót gyilkoltak meg a nácik és kollaboránsaik. Az áldozatok 65%-a - 3,7 millió ember - a haláltáborokban, 26%-a (1,5 millióan) a szovjet területeken működő Einsatzgruppék kivégzései nyomán, és 9% -a (0,5 millió fő) a háborús kegyetlenkedések, spontán kivégzések, agyonverések és éhezés miatt halt meg!

A Holokauszt előzményei a 30-as évek Németországába vezetnek vissza. A Hitler vezette Német Nemzetiszocialista Párt programjában ugyanis a kezdetektől fogva kiemelten szerepelt a zsidók hibáztatása a gazdasági bajokért. Később a fajelmélet megfogalmazásakor a zsidókat az "alacsonyabb rendű fajok" közé, ott is a leginkább ártalmas - és a felsőbbrendű németekre leginkább veszélyes - ellenségek közé sorolták. Ahogyan a nácik Németországban egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, úgy növekedett a zsidók elleni kegyetlenségek száma is. Végül 1932 július 31-én a nácik majdnem 14 millió szavazat megszerzésével (37,4%) megnyerték a választásokat, és alig fél évvel később, 1933 január 30 -án Adolf Hitler lett Németország kancellárja. Innentől egymást érték a zsidók ellen hozott törvények: 1933 áprilisában minden németországi zsidó számára megtiltották a köztisztviselői, jogi, orvosi, újságírói pályákon való munkavállalást. Alig két évvel később pedig, 1935-ben megszülettek a Nürnbergi zsidótörvények, melyek már pontosan meghatározták - faji és nem vallási alapon - hogy ki számít zsidónak. A jogszabály szerint zsidó az, akinek akinek 3 nagyszülője zsidó, valamint az, akinek 2 nagyszülője zsidó, és a törvény életbelépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy zsidónak házastársa. A jogszabály megtiltotta a házasságot és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot zsidók és német vagy rokon vérűek között, valamint megvonta a zsidóktól a német állampolgári jogokat, illetve tiltotta, hogy zsidók árjákat alkalmazzanak. Később, 1941 szeptember 1-én a németek rendeletileg előírták a zsidók számára a sárga színű Dávid-csillag kötelező viselését. A zsidók elleni törvényeket Németország után először a németekkel szövetséges államokban vezették be, így például Magyarországon. Nálunk összesen három zsidótörvény született: 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben. Később a háború kirobbanása után pedig, a németek gondoskodtak arról, hogy minden általuk megszállt országban foganatosítsák a rendelkezéseket.

A második világháború kirobbanása előtti években létrejött a zsidók üldözését végrehajtó két legfőbb szervezet. Az egyik volt az SS (Schutz-staffel = védosztag). Az SS eredetileg Hitler elit testőrségeként jött létre, ám 1929-től, amikor az SS élére a Führer bizalmasát Heinrich Himmlert nevezte ki (lásd: képünkön), az SS -ből a náci állam és diktatúra legfőbb rendfenntartó szerve lett. Két alapvető része a Waffen-SS és az Algemeine-SS volt. Az előbbi végezte az 1933 -tól létrejövő koncentrációs táborok őrzését (Totenkopf-SS) a zsidók elfogásást, és egyéb rendőri-nemzetbiztonsági feladatokat, míg az utóbbi a harctereken teljesített frontszolgálatot. A diktatúrát fenntartó másik zsidóüldöző szerv a Birodalmi Biztonsági Főhivatal volt (RSHA, azaz Reichssicherheitshauptamt) A hatalmas hivatal 1936-ban jött létre Himmler és jobbkeze Reinhard Heydrich (később pedig Ernst Kaltenbrunner) irányítása alatt. Összesen 7 hivatalra oszlott: 1: személyzeti ügyek, 2: gazdasági, igazgatási ügyek, 3: információs ügyek (belső kémkedés az értelmiségiek, társadalmi csoportok körében) 4: Titkos Államrendőrség, Geheime Staatspolizei, azaz GESTAPO. A 4-es hivatalnak 6 csoportja volt: A) Kommunisták, liberálisok figyelése, B) Zsidók összegyűjtése, deportálása C) Fogvatartások D) Külföldiek eltávolítása E) Kémelhárítás F) Határrendőrség 5: köztörvényes bűnözők elfogása 6: külföldi hírszerzés 7: irattár!

Természetesen az RSHA legfőbb hivatala a IV-es volt, azon belül pedig a IV/B csoport, melynek élén Adolf Eichmann állt. Az ő feladata volt, hogy ügyosztálya élén felkutassa, és pontosan számba vegye a németországi, majd később a háború kitörése után az európai zsidóságot. Természetesen később kibővült feladatköre, ugyanis a náci vezetés egy idő után már nem elégedett meg azzal, hogy megbélyegezze és az élet minden területén háttérbe szorítsa a zsidókat, hanem Németországból, illetve Európából is el akarta távolítani őket. Először szóba került Madagaszkár vagy más távoli célállomásra történő számüzetés, ám a terv meghiúsult. Ekkor született meg a zsidókérdés végső megoldása, az Endlösung. A végső megoldás a 11 milliós európai zsidóság fizikai megsemmisítését, azaz kiirtását jelentette. A folyamat végrehajtása két szálon futott: egyrészt a keleti hadszintereken működő Einsatzgruppék által, melyek a lengyel és orosz területeken a front mögött tevékenykedve közel 1,4 millió zsidót pusztítottak el, másrészt Eichmann ügyosztályának segítségével. Az Eichmann ügyosztály (RSHA IV/B) emberei minden olyan országban megkezdték a zsidók összegyűjtését, mely német megszállás alá került. A zsidókat kezdetben gettókba zárták, majd később ezekből megsemmisítő táborokba hurcolták. Koncentrációs, vagy megsemmisítő táborok Európa több pontján működtek, így nevezetes volt a németországi Dachau, Matthausen, Buchenwald, és a lengyelországi Treblinka is. Azonban a legnagyobb és legtöbb áldozatot szedő haláltábor a dél-lengyelországi Auschwitz-Birkenauban működött.

A tömeges kivégzések már a 30-as évektől elkezdődtek, de a hivatalos kezdetnek 1942 január 20 tekinthető, mert ezen a napon Berlin közelében a Wannsee-i konferencián a náci vezetők írásba is foglalták a végső megoldás elrendelését. Az Auschwitz-Birkenauban működő tábor parancsnoka, Rudolf Höss volt az, aki megtalálta a tömeges kivégzések leghatékonyabb módját. A módszer egy cián tartalmú rovarírtószer, a Zyklon-B alkalmazásához köthető. A különleges anyag szobahőmérséklet alatt még szilárd szemcséiből ugyanis 26–28 Celsius-fokon a levegővel keveredve hidrogéncianid gáz szabadul fel, ami belélegezve nagyon gyorsan halálos mérgezést okoz. A Zyklon-B -t gázkamrákban alkalmazták, és az elhalálozott emereket később krematóriumokban égették el. Auschwitzban 1941 nyara és 1944 ősze között legkevesebb 1,1 millió zsidót végeztek ki. (Rudolf Höss, háború utáni vallomásában 3 millió áldozatról írt.) A Holokausztot bemutató részletes tanulmányunk itt érhető el!

A Holokauszt Európában a 11 milliós zsidóság 55%-ának, azaz 6 milió embernek halálát okozta, de mellette kétszázezer cigány, illetve egyéb rendszer ellenes személy (ellenállók, másként gondolkodók, homoszexuálisok) is áldozatául esett. A bűnösök csak részben bűnhődtek meg: Hitler és Goebbels a háború utolsó napjaiban öngyilkosok lettek, Himmlert 1945 május végén elfogták ugyan, de a felelősségre vonás elől ő is az öngyilkosságba tudott menekülni, Göring pedig a háborús bűnösök nürnbergi perének végén, tervezett kivégzése előtt szintén önkezével vetett véget életének. 

Akik valóban meglakoltak tetteikért, az csupán Heydrich, Höss és Eichmann voltak. Heydrichet 1942 májusában olyan cseh ellenállók végezték ki, akiket Angliában képeztek ki, Rudolf Hösst, Auschwitz parancsnokát pedig a nürnbergi per után, 1947 tavaszán saját egykori táborában akasztották fel. Adolf Eichmann 1945-ben sikeresen szökött el Európából Dél-Amerikába, ám 15 évvel később, 1960-ban három izraeli ügynök végül elkapta és Izraelbe hurcolta. Perének végén, 1962 május 31-én Izraelben felakasztották.

A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon

1937. Kitör a japán- kínai háború. A Meidzsi-reform óta gazdaságilag mindjobban megerősödő Japán szemet vetett Kína óriási piacára. 1937. július 7-én japán katonák incidenst provokáltak a Marco Polo- hídnál, ezzel Ázsiában voltaképpen kitört a második világháború. A hódításaik következő lépéseként Szibériát és a csendes–óceáni területeket jelölték meg. 1940-ben a japánok új offenzívát indítottak Kína területén.

1940 májusában az USA haditengerészete csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte a – „bevehetetlen”-nek nyilvánított Pearl Harborra a Hawaii-szigetekre. A flottabázis áthelyezéséről Jamamoto Iszoroku admirális úgy nyilatkozott, hogy az „olyan, mint egy torkunk felé szegezett tőr”. Hadigépezetének működtetéséhez Japánnak acélra, Kínában lévő csapatainak ellátásához pedig olajra volt szüksége. Ez megszerzendő célpontként a hollandok által uralt Indonéziát, a brit Malajziát és Francia-Indokínát jelentette. 1940 szeptemberben bevonultak Észak-Vietnámba, ezzel is erősítve Kína elleni blokádjukat. Az indokínai bevonulásra az Egyesült Államok a Japánnal kötött kereskedelmi szerződés felbontásával válaszolt. 1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, amelyben vállalkoztak, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket támadás éri egy, még nem hadban álló ország részéről (a Szovjetunió kivételével). Németország a Maláj-félsziget déli csücskén elhelyezkedő Szingapúrban állomásozó britek megtámadására buzdította Japánt. Jamamoto admirálist aggasztotta egy amerikai oldalbatámadás veszélye Pearl Harbor irányából.

1941. december 7-én a japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i (Hawaii) támaszpontját. A meglepetésszerű, teljesen váratlan japán támadásban a kikötőben állomásozó amerikai flotta kilencvennégy hajójából hét elsüllyedt, így  négy csatahajó, két romboló és egy aknarakó! (elsüllyedt az USS Arizona, az USS California, az USS Nevada és az USS West Virginia) Szerencsére a japánok legfőbb célpontjai, az amerikai anyahajók épp nem tartózkodtak a kikötőben. Viszont további tizenegy hajó (köztük négy csatahajó és 3 cirkláló)  súlyosan megrongálódott. Összesen 2403 amerikai katona és civil vesztette életét, és megsemmisült 188 amerikai repülőgép. Ezzel szemben a támadó japánok 64 embert vesztettek, és mindössze 29 repülőgépüket lőtték le. A hadüzenet nélküli támadás felháborította az USA lakosságát, és a hatalmas ország végre "felébredt" nyugalmából, és feladva semlegességét hadat üzent a tengelyhatalmaknak! A japán támadást Németország majd Olaszország és szövetségeseik (köztük Magyarország) hadüzenete is követte. A japánok egymás után foglalták el a csendes-óceáni szigeteket (Guam, Wake-sziget, Salamon-szigetek, Bismarck-szigetek stb.). Ezzel egyidejűleg megtámadták az európai szövetségesek távol-keleti gyarmatait is. Megszállták egyebek mellett Indokínát, Burmát és megközelítették az indiai határt. Elfoglalták a Malajziai brit gyarmatot, Hongkongot (stb.), Új-Guineát. Már az ausztrál partokat fenyegették, amikor a Korall-tengeri csatában (1942. május 4-8), amelyben mindkét részről több repülőgéphordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának sikerült megakasztaniuk az előnyomulást. 1942. június 3-6-án a Midway-szigetek melletti csatában végül az amerikai flotta megsemmisítő vereséget mért a Midway elfoglalására induló japán flottára. Ez tekinthető a távol-keleti háború fordulópontjának. A Guadalcanali hadjárattal kezdődően fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről-szigetre ugrás taktikája). A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.

A japánok végső nagy, valóban megrendítő vereségüket a leytei csatában szenvedték el 1944 október 23-26 közt. Ez volt a második világháború legnagyobb tengeri ütközete. A ravasz japán haditerv tudatosan feláldozta a maradék repülőgép-hordozókat annak érdekében, hogy elcsalja velük a partraszálló flottát fedező amerikai főerőket. A partraszálló erőket ezután támadta meg a világ legnagyobb csatahajóit felvonultató japán főerő. Miközben az amerikai főerők a japán anyahajókat üldözték, a partraszálló flotta gyenge kísérőhajói önfeláldozó hősiességgel megállították és visszafordulásra kényszerítették az aránytalan túlerőben lévő japán csatahajó-flottát. Végeredményben a japán flotta súlyos vereséget szenvedett, elvesztette hadihajóinak színe-javát. A csatát túlélő nagy japán hadihajók üzemanyag hiányában a háború további részében nem hagyták el kikötőiket és nem vettek részt érdemi harcokban. A Japán Császári Haditengerészet, pár rombolótól és cirkálótól eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Csatahajóik mellett elvesztették az összes használható repülőgép-hordozójukat is.

1944-ben megkezdődött a japán szigetek szisztematikus bombázása. Azonban a háború utolsó éve, 1945 is fontos csatákat és komoly amerikai veszteségeket hozott a Csendes-Óceánon. Az 1945-ös esztendő két legfontosabb ütközete Iwo Dzsimánál és Okinawán zajlott.

Iwo Dzsima: A Japántól délre fekvő sziget stratégiai jelentősége volt, mivel a szigeten lévő radarállomás segítségével a japánok korábban értesültek az amerikai légitámadásról. Az amerikaiaknak szükségük volt egy Japán közeli légikikötőre. A sziget elfoglalását csupán 5 napra tervezték, ám nagy meglepetésre ezzel szemben 36 napig tudták tartani magukat a japánok, bár közben a 20 000 fős seregük 90% -a elesett (18 000 fő). A hadműveletek 1945 február 19 től március 26-ig tartottak. Az USA az összesen 110 ezer fős, hatalmas seregének alig 6%-át (7000 katonát) veszítette el.

Okinawa: A Tajvantól északkeletre fekvő Riukiu szigetcsoport és annak legjelentősebb szigete Okinava, még Iwi Dzsimánál is fontosabb állomás volt Japán végső legyőzésének folyamatában. Okinavát a japánok a háború kezdetétől erődnek építették ki, utolsó védelmi vonalként az anyaország előtt. Az Okinavai-csata 1945 április 1 –én kezdődött a partraszállással és a második világháború egyik legnagyobb csatájaként majd 2 hónappal később, 1945 június 22-én ért véget, az amerikaiak győzelmével. A hosszú csatasorozatban 60 ezer amerikai katona harcolt, és próbált felszámolni egy hatalmas japán erődrendszert. A harcok alatt 12 ezer amerikai esett el, miközben a japánok 102 ezer katonát veszítettek. A sziget csak 1972-ben lett ismét japán terület. Ma is itt több tízezer amerikai katona állomásozik itt.

Iwo Dzisma és Okinava - a két előretolt ellenséges erődvonal - elfoglalása után megnyílt az út Japán felé. A háború Ázsiában is a végéhez közeledett. 1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. Augusztus 20-ra a szovjet és mongol erők teljes győzelmet arattak a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán csapatok fölött. 1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előrenyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá.

Magyarország a második világháborúban

Amikor Adolf Hitler 1940. decemberében jóváhagyta a Szovjetunió megtámadásának tervét, a Barbarossa-tervet, Magyarország is kényszerpályára került. Jugoszlávia esetében az volt a helyzet, hogy – bár német nyomásra csatlakozott – a náci szövetséghez, de azt a kormányt, mely aláírta ezt a nyilatkozatot, puccs távolította el a hatalomból. A németek azonnal be akartak vonulni Jugoszláviába, de Teleki Pál miniszterelnök (aki „örök barátsági szerződést”) írt alá az állammal, 1941. április 3-ra virradó éjjel inkább az öngyilkosságot választotta a szerződésszegés helyett. Utódának már nem voltak ilyen aggályai s a magyar csapatok részt vettek Jugoszlávia megszállásában. A magyarok hadba lépését Kassa „szovjet” bombázása „indokolta”. Mint kiderült, provokációról volt szó. A németekkel együtt a Szovjetunióba behatoló magyar haderő miatt rövid időn belül Magyarország hadiállapotba került a Szovjetunión kívül Angliával és az Egyesült Államokkal is. Közben újabb zsidótörvényt hoztak, mely már faji alapokon állott, ráadásul 1942 januárjában a magyar hadsereg – „válaszul” a partizánakciókra – közel négyezer embert gyilkolt le Újvidék térségében. Csak Kállay Miklós - aki egyébként is nagyobb távolságra törekedett a németekkel szemben - miniszterelnöksége alatt állították a bűnösöket hadbíróság elé.

A sztálingrádi csata után a magyar hadsereg végnapjai kezdődtek el, Voronyezs körzetében óriási vereséget szenvedett el a frontra küldött második magyar hadsereg. 1943. szeptember 9-én a nyugati szövetségesek átadták az előzetes fegyverszüneti megállapodás tervét, ebben azt követelték, hogy az ország szakítson a németekkel, és vonja vissza csapatait a Szovjetunióból. A németek tudomást szereztek az ország terveiről, ezért 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. Kineveztették a németekhez lojális Sztójay Dömét miniszterelnöknek, letartóztatták a főbb ellenzéki politikusokat, és elkezdődött a magyar zsidók elleni hajtóvadászat is. Megkezdődött a zsidóellenes rendeletek sorozata, gettókba tömörítették a zsidóságot, majd május és július között – Budapest kivételével – az összes helységből deportálták őket koncentrációs táborokba, az országhatáron kívüli helyekre. Nagy nemzetközi tiltakozás és az Auschwitz-i Jegyzőkönyvek birtokában Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállíttatta a deportálásokat.

Ám a német megszállásnak más következményei is lettek. Nem hozták haza a magyar katonákat, hanem még az első magyar hadsereget is bevetették, amely még több véráldozattal járt. 1944. augusztus 29-től datálható a Lakatos-kormány tevékenysége, mely a háborúból való kilépést tűzte ki célul. Hiába volt azonban minden, a németek mindenről informálódtak, a szovjetek pedig szeptember végén átlépték a trianoni magyar határt. Október 11-én aláírták a szovjetekkel az előzetes fegyverszüneti megállapodást, s október 15-én Horthy Miklós bejelentette, kilép a háborúból. A németek válaszul elfogták Horthy fiát, megszállták a főváros stratégiai pontjait, majd rávették a kormányzót arra, nevezze ki Szálasi Ferencet miniszterelnöknek. Szálasi azonnal teljes mozgósítást rendelt el s óriási terrort foganatosított. Nyilas különítmények zsidók tömegeit lőtték bele a Dunába. A gyenge magyar ellenállás legfontosabb szervét, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőit elfogták, többüket pedig kivégezték. A győztes marsban lévő szovjetek három hullámban támadtak a Kárpát-medencében, 1944 szeptemberétől Erdélyben, aztán novemberben Dél-Dunántúlon a Balaton vonaláig, és a Duna-Tisza közén. 1944 karácsonyára pedig körbezárták Budapestet is. A kapitulációs felhívást a város német parancsnoksága visszautasította.

A táblázat kiegészítése: A második világháború időszakában a Magyar Honvédség élén öt honvédelmi miniszter követte egymást:

  • Rátz Jenő: 1938 május 14 - 1938 november 15
  • Bartha Károly: 1938 november 15 - 1942 november 24
  • Nagy Vilmos: 1942 november 24 - 1943 június 12
  • Csatay Lajos: 1943 június 12 - 1944 október 16
  • Vörös Jenő: 1944 december 22 - 1945 november 15 (Ideiglenes Nemzeti Kormányban)
  • Beregfy Károly: 1944 október 16 - 1945 április 30 (A nyilas kormányban)

A Magyar Honvédség vezérkari főnökei a második világháború időszakában: Werth Henrik (1938 szeptember - 1941 szeptember 5); Szombathelyi Ferenc (1941 szeptember 6 - 1944 április 19); Vörös János (1944 április 19 - 1944 október 16); Beregfy Károly (1944 október 16 - 1945 április 30)

A szovjet hadműveletek harmadik hulláma már Budapest elfoglalása után történt, ám a németek „miatt”, hiszen azok nagy haderővel igyekeztek visszaszerezni a Duna-vonalát és egyben a zalai olajvidéket is biztosítani akarták. A szovjetek sikeres ellentámadásba mentek át: április 4-re Magyarország területe felszabadult. Az ország nemzeti vagyonának több, mint 40%-a pusztult el, többszázezer magyar zsidót öltek meg és többszázezren haltak meg (katonaként és civil áldozatként) – értelmetlenül – a frontokon. Magyarország tragédiája nem csak az volt, hogy már megint a vesztesek közé tartozott, hanem az, hogy a revíziós megszállottság annyira eluralkodott a vezető rétegen, hogy ezért képesek voltak a náci Németország oldalán háborúzni, odadobni a magyar zsidóságot és többszázezer katona életét, ugyanakkor a háború végén már nem tudtak kilépni a vesztes küzdelemből. A magyar háborús veszteségek elérik a 8-900 ezer főt, ebből igen tekintélyes számot (600 ezer) képvisel a magyar zsidóság embervesztesége.

Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

Felhasznált irodalom:

  • Csató Tamás, Gunst Péter, Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999
  • D.Major Klára: Lángoló világ. A második világháború története. /Képes történelem sorozat/ Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1976
  • Eisenhower, Dwight D.: Keresztes háború Európában. /Fordította:Auer Kálmán/ Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982.
  • Engel Pál: Világtörténet évszámokban 1-2-3. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982.
  • Gunst Péter: Európa története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996.
  • Hanák Péter, Márkus László, Ormos Mária, Ránki György: Világtörténet képekben II. kötet 1640-től 1970 ig. Gondolat Kidó, Budapest, 1975.
  • Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 6. 1914-től 1990 -ig. Reáltanoda Alapítvány, 2002.
  • Kinder, Hermann, Werner Hilgemann: Atlasz Világtörténelem. Athenaeum Kiadó Kft., 1999. ( A megjelölt rész fordította: Sajó Tamás )
  • Marczali Henrik: Nagy Képes világtörténet XII. kötet. A legújabb kor. ( III. rész XXI. fejezet.) Hasonmás kiadás. Babits Kiadó,. Szekszárd, 2001.
  • Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
  • Ormos Mária: Világtörténet évszámokban 1789-1945. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Pintér Zoltán, Zugor Zoltán: Képes civilizációtörténeti kronológia. Szalay Könyvkiadó.
  • Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20.századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX.században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004