Migrációk a történelemben

Migrációk a történelemben

/Harmat Árpád Péter/

Video anyag: ITT

 

Vándorlás vagy migráció alatt a népesség ideiglenes vagy tartós helyváltoztatását értjük, ahol a vándorlásban részt vevők helyváltoztatásuk során egy vagy több közigazgatási határt is átlépnek. Történelmi megközelítésben persze a fogalom tágabb értelmezést kap. Az emberiség első nagy népmozgása a világ benépesítését jelentette, majd az ókori népek vándorlásai és Európa etnikumainak kora-középkori megjelenése következett, amit a gyarmatosítások kora és a modern időkben zajló, gazdasági - politikai nyomásra történő népvándorlás-jelenségek követtek. Cikkünk mindezen folyamatokon igyekszik "végigmenni" kiemelve hazánk történetének migrációs időszakait is.

Az őskor népvándorlása

A Homo sapiens (értelmes ember) kialakulása a Homo erectusból, nagyjából 150-200 ezer évvel ezelőtt történt Afrikában, mégpedig valahol a Szaharától délre eső területeken. Innen körülbelül 100 ezer évvel ezelőtt kezdődött az emberiség történetének első nagy népvándorlása, mégpedig Kis-Ázsia felé, majd onnan a többi földrészt benépesítve. A népvándorlás állomásainak pontos sorrendje ma is vitatott, de e legtöbb kutató úgy véli, hogy a mai Közel-Kelet térségéből 40-50 ezer évvel ezelőtt egyidejűleg két irányba indult a folyamat: Európa és Délkelet-Ázsia felé. Ázsia déli részeiből népesült be aztán Ausztrália és a Bering-szoroson keresztül, 20-25 ezer évvel ezelőtt Amerika.

Az ókor nagy népmozgásai

Az ókor kezdetén alig néhány nagy civilizációs központ létezett a Földön, melyekben az egész bolygó lakosságát megelőző, magas fejlettségi szint alakult ki. Ilyen volt Egyiptom, Mezopotámia, Kréta és Trója területe. Később újabb és újabb népek bukkantak fel a történelem színpadán, melyek vándorlásaikkal újra és újra „átrendezték” a korabeli világ képét. Ilyen népmozgás volt az asszírok, perzsák vagy zsidók vándorlása, illetve Krisztus előtt 1200 körül az úgynevezett tengeri népek támadása. Ez utóbbi söpörte el a Hettita Birodalmat és döntötte válságba Egyiptomot. (A kevert etnikumú néptömegben akhájok, etruszkok, frígek egyaránt voltak.)

Ami Európát illeti, a kora ókori időkben három nép megjelenése alakította döntően a kontinens történetét: ezek a görögök, perzsák és latinok voltak. A görögök a Krisztus előtti 3. évezred közepén érkeztek a Hellasz vidékére majd egészen a Krisztus előtti 3. századig meghatározó alakítói maradtak Európa történelmének. Ugyanezen időszakban, Ázsiában a perzsa kultúra lett meghatározó. Később mindkettőt kiszorította a latinok térnyerése és ezzel a Római Birodalom felemelkedése majd virágkora.

A római hegemóniának egy újabb nagy népvándorlás vetett véget a 4. és 10 század között. Ezt a korszakot „a népvándorlás” cimkével látta el a történettudomány.

A népvándorlás kora

Európa térképe a IV. - V. századbanKrisztus után 360 –ban egy új ázsiai népesség a hunok törzse megindult Európa felé és átkelt a Volgán. Később, 375-ben a hunok lerohanták a mai Ukrajna társégében táborozó keleti gótokat (germán törzs) akiknek a nyugat felé vándorlásával kezdetét vette a népvándorlás kora. Először a nyugati gótok érték el a Római Birodalom határait, a limest. A császár először megkísérelte békés eszközökkel fogadni a nagy számban érkező törzseket és letelepítette illetve zsoldjába fogadta őket. Azonban a gótok ellátása akadozott, nem egyszer éheztek, így végül fellázadtak a rómaiak ellen, és colonusok tömegei csatlakoztak hozzájuk. A felkelést nem bírta Róma leverni, így kénytelen volt belső függetlenség biztosítása mellett gazdag vidékekre telepíteni őket! Az egyre sűrűbb betörések miatt végül 395-ben Theodosius felosztotta fiai között a birodalmat, (Honorius kapta a nyugati, Arcadius a keleti részt) így létrejött a Keletrómai és a Nyugatrómai Birodalom.

A nyugati területek egyre gyengébbek lettek, részben a gazdasági hanyatlás miatt, részben azért, mert a gazdag keleti császárok képesek voltak megvásárolni a békét a germán támadóktól, akik így inkább nyugat felé vándoroltak és a Nyugatrómai Birodalmat pusztították. A frankok, angolok, gótok letelepedtek szerte a birodalomban, és a régi lakossággal egymás mellett élve lassan visszaszorították a római civilizációt! Idővel önálló germán királyságok jöttek létre, melyek összefogtak egymással és Rómával a Tisza mentén létrejövő Hun Birodalommal szemben. A döntő csatára Catalaunumnál kerül sor 451-ben, ahol legyőzték az Attila vezette hun sereget. Közben azonban egy germán nép, a vandálok 455-ben lerohanták Róma városát, mely így a végső hanyatlás útjára lépett. Végül egy germán vezér, Odoaker 476-ban lemondatta az utolsó római császárt, Romulus Augustulust és ezzel a Nyugatrómai Birodalom végleg összeomlott.

A népvándorlás kihatásai és bővülése

A Nyugatrómai- Birodalom összeomlása után Európa képe nagyot változott. Keleten még majd ezer évig megmaradt a Keletrómai Birodalom utódállama a görög kultúrájú Bizánci Császárság, ám a kontinens többi területét újabb és újabb népmozgások alakították. Az ázsiai peremvidékekről érkező germán törzsek önálló államokat teremtettek, melyek olykor egymással és Bizánccal is hadban álltak. (Ekkor jött létre a Nyugati és Keleti Gót Királyság, Burgundia és a Frank Állam) Ezek közül idővel a frankok emelkedtek ki és hoztak létre jelentős birodalmat a 8. és a 10. század között. (Nagy Károly időszakában.) Nyugat Európa etnikumai is ekkoriban formálódtak népekké, így például a frankok, gallok és helyi romanizáltakból kialakult a francia nép, illetve a kelták, britek és szászok összeolvadásából Nagy-Britannia lakossága.

Európának ezt a kora-középkori időszakát a germán államok harcain túl további 5 nagy népcsoport kalandozásai határozták meg: ekkor telepedtek meg Európa keleti területein az avarok és a szlávok (a 6. és 10 század között) illetve ekkor támadta a kontinens különböző területeit három további harcos etnikum: az arab, a normann és a magyar (Mindhárom a 7. és a 10 század között). Európa déli részeit az arabok, nyugati területeit a normannok, belsejét pedig a magyar törzsek támadták. Mindhárom utóbb említett népcsoport jelentős harcokat vívott Európában és afféle kései-népvándorlást produkált. Ez a bizonyos második népvándorlás alakította ki a szláv államokat Kelet-Európában, normannok államát a mai Észak-Franciaországban, az arab uralmat az Ibériai-félszigeten és az avar, majd korai magyar államot a Kárpát-medencében.

Európa történelmében a középkor és kora-újkor alatt előfordultak további – bár lényegesen kisebb – népmozgások is, ilyen volt a keresztes háborúk idején zajló vándorlás a Szentföldre (a 11 és 13 század közt), a nyugat-európai zsidóság keletre űzése a 14. és 15 században és a reformáció utóhatásaként, a francia kálvinisták elvándorlása Poroszországba illetve az angliai puritánok elhajózása az Újvilágba.

Az újkor a nagy földrajzi felfedezésekkel vette kezdetét, mely a népmozgásokat kelet helyett nyugat felé fordította és megindult az Európából való kivándorlás elsősorban az akkoriban felfedezett amerikai kontinensre.

Népvándorlások a magyar történelemben

Az Árpád-kor népesség-helyzete

A Honfoglalást a kalandozások időszaka előzte meg, mely még letelepedésünk után is évtizedekig (970-ig) folytatódott. A magyar törzsek bejárták szinte egész Európát, miközben gazdag zsákmányt szerezve kifosztották az útjukba eső falvakat, hatalmi központokat és kolostori raktárakat. A közel hét évtizeden keresztül tartó időszak alatt német, itáliai, francia, ibériai és szláv települések százai szenvedtek a magyar harcosok támadásaitól. A korszaknak Géza fejedelem bölcs és előrelátó politikája vetett véget, ami egyúttal a középkori keresztény állam megteremtését is előkészítette.

Az Árpád-korra a trónharcok voltak leginkább a jellemzőek, vagyis a nemzeti dinasztia tagjai közt a hatalomért vívott küzdelmek alakították országunk belső viszonyait. Közben a Magyar Királyság különböző európai és pusztai népek számára is célponttá vált: letelepedtek Erdélyben a szászok, majd határaink mentén - később az Alföldre telepítve - a kunok illetve jászok.

IKésőbb IV. Béla idején következett a magyar történelem egyik legnagyobb traumája a tatárjárás. A mongolok megjelenése és pusztítása a korabeli magyar népesség negyedét ölte meg. A katasztrófából való "felállást" második honalapításnak is szokták nevezni, melyet óriási népességmozgások kísértek.

Tatárjárás utáni helyzet

A tatárjárás utáni újjáépítést jelentősége, volumene és hatása okán második honalapításnak is szoktuk nevezni. A tatárjárásban a magyarság 25-50%-a pusztult el, vélhetően az ország 2 millió lakosából legalább ½ millió ember. IV. Béla számára az óriási pusztítás hármas tanulsággal szolgált: egyrészt beismerte változtatnia kell a nemesekkel szembeni ellenséges politikáján, másrészt újjá kell építenie az országot, de olyan módon, hogy az ellenálljon egy újabb tatár támadásnak, harmadrészt támogatnia kell olyan rétegeket (városok, kunok) akik ellensúlyként alkalmazhatóak a bárókkal szemben.

Várépítések: Mivel IV. Béla rájött arra, hogy a tatárok a kőből épült várakat nem tudták bevenni, elhatározta, hogy kővárak építésébe fog, és a bárókat is erre ösztönzi. Királyi utasításra épült fel Buda és Visegrád vára (Buda a 14. századtól királyi székhely lesz). A további birtokadományozásokhoz pedig feltételül szabta a kővárak építését, és a királynak páncélos katona állítást. Mindemellett jelentősen megerősítette az ország keleti kapuját, a Vereckei-hágót.

Városok pártolása: IV. Béla új politikájának része volt, hogy a városok segítésével ellensúlyt próbált teremteni az egyre erőseb bárókkal szemben, így támogatta a városalapításokat, sok települést nyilvánított várossá, és kedvezményeket biztosított számukra (önkormányzatiság, egyösszegű adózás, városfejlesztés - városfal építés, vásártartás)

Betelepítések: Az újra népesítés mellett ugyancsak a bárókkal szembeni egyensúlyt szolgálta, hogy az elnéptelenedett vidékekre németeket, kunokat, jászokat telepített, és utóbbi két esetben kiváltságokat is adományozott számukra. A kunok, jászok kollektív nemességet kaptak, vagyis nem állt felettük földesúri joghatóság, amiért cserében fegyverrel és vérrel kellett adózniuk, azaz kötelességül volt a haza védelme.

Török idők népmozgásai

A XVII-XVIII. század háborús évtizedeiben a Magyarországot ért csapások közül a legsúlyosabb következményekkel járó és hosszútávon a legnagyobb kihatású az emberveszteség, a népességpusztulás volt. A XVII. század során és XVIII. század elején négy jelentős háború zajlott a Magyar királyság területén: a 15 éves háború (1591-1606), a Habsburg-török háború (1663-1664), a török kiűzése (1683-1699), és a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) melyek szenvedéseket, károkat, a falvak kiirtását és emberek legyilkolását illetve rabságba hurcolását hozták a magyarság számára. Egymást követték az éhínségek, járványok, így mindezen tényezők együttesen jelentősen megváltoztatták Magyarország demográfiai arculatát, nagy mértékben csökkentve  a népességszámot! A lakosságcsökkenés hatásai legerősebben a Hódoltságban és Erdélyben jelentkeztek, de érezhetőek voltak a Királyi Magyarország területén is. (Erdélyben súlyosbította a helyzetet, hogy az 1663-1664-es Habsburg-török háborút megelőzően a II. Rákóczi György ellen felvonuló oszmánok tatár segéderőkkel 1658-ban végigpusztították az egész tartományt, olyan mérhetetlen pusztítást végezve, melyet Erdély korábban soha nem élt meg.)

Egész területek váltak lakatlanná a seregek nyomán, a Délvidéken a Maros vonalától délre, a Dél-Dunántúlon és a Duna mentén egészen Pest térségéig teljes volt a népességvesztés; a mai Magyarország területén, a Felvidék déli részein és az Erdélyi-medencében is jelentős népességvesztés történt. (Az Alföldön 1 fő/km² átlagos népsűrűség volt jellemző, Erdélyben ugyanez a mutató 25-30 fő/km² volt.) Ezek a területek többnyire alacsony domborzattal, viszonylag jó megközelíthetőséggel rendelkeztek, vagy – mint például a Duna mente – hadi utak mentén helyezkedtek el. A jelentős pusztulástól csak a magasabban fekvő, nehezen megközelíthető vidékek (mocsarak, lápok, sűrűségek) menekedtek meg, melyek kiestek a hadak vonulási útjából: a Felvidék északi részei, az Erdélyi-szigethegység, Kárpátalja, illetve a belső területnek számító Székelyföld és Szászföld.

A 150 éves török uralom során a legnagyobb népességpusztulással leginkább az elhúzódó harcok jártak: visszafordíthatatlan folyamatokat okozott az 1591-1606 között zajló tizenöt éves háború, majd a török kiűzésének jó másfél évtizedes időszaka (1683-99). A Rákóczi-szabadságharc (1703-11) tanulságainak levonását követően a Habsburg uralkodók igyekeztek helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, az ország újbóli betelepítésén fáradoztak, s mindenirányú fejlődését segítették elő. Az új rend (felvilágosult abszolutizmus) gyors bevezetése miatt kialakuló elégedetlenséget elfojtották, az országon belüli parasztfelkeléseket időben leverték (Maros-Körös köze 1735, Nyugat-Dunántúl 1765-66, Erdély 1784).

Népesség számadatok

A veszteségek nagyságáról nincsenek pontos adataink. A pusztulás mértéke máig vitatott, hiszen népszámlálást először a XVIII. század végén tartottak Magyarországon, s így főként a török adóösszeírások, a defterek adataira támaszkodva a történeti demográfia kutatói inkább csak becslésekkel dolgozhatnak. A kutatók a XVI. század eleji népességet  többnyire 3,5-4 millióra, (esetenként 4,5 millióra) becsülik, az 1711-es népesedési mélyponton pedig  4 millió fős lakosságot feltételeznek. Ennek megfelelően a török idők előtti évek, vagyis a XV. század vége és 1711 közti két évszázadban enyhe népesség csökkenésről  vagy stagnálásról beszélhetünk.

Mindazonáltal nem vitatott, hogy a két évszázad alatt Magyarország vérvesztesége mégis rendkívül jelentős volt. Ezt jól mutatja az a tény is, hogy Európa népessége a korszakban átlagosan közel 60%-kal növekedett, azaz Magyarország népessége kedvezőbb körülmények között hozzávetőleg másfélszeresére nőhetett volna, ahelyett, hogy stagnált vagy enyhén csökkent. A nagyarányú magyar népességvesztéssel és az ezzel párhuzamos jelentős európai népességnövekedéssel a magyarok számaránya is csökkent Európában: az ország népességének aránya a kontinens lakosságában 6%-ról 4%-ra csökkent. Tovább árnyalja a képet az a tény, hogy a stagnáló népességszám magában foglalja a két évszázad jelentős mennyiségű román és szláv bevándorlóit is.

A 18. század népességváltozásai

A nagyarányú népességpusztulás hatására komoly változások, mozgások indultak el Magyarország demográfiájában, melyeknek három formája alakult ki: a népesség belső mozgása, a népesség kintről történő bevándorlása (öntevékeny betelepülés) és a tudatos, szervezett betelepítés.

A népesség belső mozgása (migráció)

Még a török kiűzése előtt, a harcokkal egy időben kialakult a népesség egyfajta mozgása Magyarország határain belül, melynek köszönhetően alapvetően megváltozott a háborús pusztítások által leginkább érintett térségek településszerkezete. A tizenöt éves háború visszavonhatatlan változásokat hozott e téren is: az Alföld egykori aprófalvainak népe, a Temesközben és a hadi utak mentén fekvő falvak lakossága a nagyobb biztonságot nyújtó településekre menekült, melyek így idővel óriásfalvakká, később mezővárosokká nőtték ki magukat. Az aprófalvak, a jobban veszélyeztetett kisebb települések így teljesen elpusztultak, miközben lassan kialakult egy új társadalmi réteg, a mezővárosok polgársága.

Az aprófalvak pusztulásánál azonban jelentősebb volt a belső népességmozgás (migráció) azon fajtája, mely a háborúk elmúltával komoly szerepet játszott a ritkán lakott területek benépesítésében. Mivel a pusztítások nem egyenletesen érintették az ország területét, a jórészt sértetlenül maradt hegyvidékek népsűrűsége magasabb volt, s így ezen országrészek lakossága a völgyek, dombságok és sík földterületek felé indult meg. Ezt a hatalmas népességmozgást a hegyvidékek kevés és rossz minőségű termőföldjének korlátozott eltartó képessége indokolta, s a gyéren lakott területeken fellépő munkaerőhiány, s az ott biztosított kedvezmények (pl. átmeneti adómentesség) ösztönözték.

Az ország ritkán lakott belső vidékeit elsősorban az Észak-Dunántúlról és az Alföld peremvidékeiről érkező magyar jobbágyok népesítették be. A szlovák jobbágyok egyrészt az elvándorló magyarok helyére költöztek, másrészt – a magyar jobbágyokhoz hasonlóan – az Alföld szabad földterületein települtek le. Kisebb mértékű volt a szlovákhoz hasonló ruszin (rutén) népmozgás. Hosszabb távon súlyos következményekkel járt a védett hegyvidékek románságának belső vándorlása is, akik a völgyek és az Alföld irányában mozogva a XVIII. század végére túlsúlyba kerületek Dél-Erdélyben, az Erdélyi-szigethegységben és a Temesköz vidékén. A belső mozgások következtében a Kárpát-medence belseje felé húzódott vissza a magyar etnikai határ, ugyanakkor megmaradt az ország középső részének magyar jellege.

Az önkéntes bevándorlás

A bevándorlás öntevékeny betelepülés volt, azaz az ország határai mentén élő idegen ajkú népcsoportok a szabad földterületeket, a munkaerőhiánnyal küzdő magyar nemesek átmeneti engedményeit szem előtt tartva önként települtek be Magyarországra, ahol – a továbbra is török hódoltságban lévő Balkán országaival ellentétben – a békés munka, a nyugodt, rendezett élet lehetősége volt biztosítva. Kezdetben csupán délről indult meg a bevándorlás szerbek, bosnyákok, szlavónok, horvátok és vlachok (románok) részéről, majd északról csehek, lengyelek és ruszinok érkeztek. A szerbek (korabeli nevükön rácok) a Bácskában telepedtek le. A románok (korabeli nevükön oláhok) a török vazallus dunai fejedelemségekből, Havasalföldből és Moldvából nagyszámban vándoroltak be erdélyi területekre, s ennek is köszönhető, hogy az 1700-as évek végére több helyen többségbe kerültek. A csehek, lengyelek és ruszinok a Felvidék északi részein telepedtek le, s később beolvadtak a szlovák nyelvű népességbe.

A szervezett betelepítés

A tudatos, szervezett betelepítés kisebb részben a magyar földbirtokosok, nagyobb részben a bécsi udvar irányításával folyt. Míg a birtokosoknak a munkaerő pótlására volt szükségük ahhoz, hogy a termelés szintje elérje a békés évtizedek szintjét, addig az államot az adóalap növelése, a gazdaság talpra állítása vezette. Ennek értelmében a magyar földesurak – a korszak szellemének megfelelően – etnikai szempontok figyelembe vétele nélkül telepítettek le és láttak el munkával szláv és román jobbágyokat. I. Lipót (1657-1705) a török kiűzése után mintegy 100 000 menedéket kérő szerbet telepített le a későbbi Határőrvidék területén, s egyházi autonómiájukért cserébe a török határ védelmét bízta rájuk.

III. Károly (1711-1740) az 1716-18-i osztrák-török háborút lezáró pozsareváci békében visszaszerezte a Temesközt és a Szerémséget, továbbá Belgrádot (ez utóbbiról a másodikat lezáró 1739-i belgrádi békében le kellett mondania). Ezeket a területeket katonai igazgatás alá rendelte. Igyekezett hazánkat a Habsburg Birodalomba minél jobban bekapcsolni, érvényesíteni próbálta a központi akaratot. Tanácsadó testületével Bécsből kormányzott, döntéseit a magyar kancellária közvetítette. 1709–1723 között Budára és környékére, Tolna, Baranya és Somogy megyékbe, a törököktől visszafoglalt Bánságba, a Rákóczi-szabadságharc idején elpusztított észak-nyugat erdélyi területre, de máshová is több százezer német parasztot telepített. Az utóbbi területeken a magyaroknak tilos volt a letelepedés. Ezeket a korlátozó intézkedéseket később Mária Terézia – miután a magyar nemesek kiálltak mellette – részben feloldotta. A magyarországi rendek számára Mária Terézia politikája valamivel kedvezőbb volt, mint III. Károly királyé, de az ő uralkodása alatt is folytatódott a magyar rendek háttérbe szorítása. Elődjéhez hasonlóan Mária Terézia is folytatta a betelepítéseket Magyarországra. Az államkincstár költségén több tízezer németajkú telepest hoztak a Birodalom nyugati tartományaiból, akiket Pest, Buda és Esztergom környékén, a Pilisben, Szatmár vármegyében (a Rákóczi-szabadságharc során kipusztult magyar lakosság helyébe), Baranyában, a Délvidéken és a Bánságban (e három utóbbi helyen a török hódoltság idején kipusztult magyar lakosság helyére) telepítettek le. A Bánságot, bár a magyar korona része volt, császári megbízott igazgatta, itt egészen 1778-ig megtiltották a magyar lakosság visszatelepülését. Mária Terézia uralkodása alatt Magyarország, a Bánság és Erdély területére 350-400 000 román települt be a Kárpátokon túlról. A Kárpátokon túlról való román bevándorlás és az elsősorban az Alföld keleti peremére irányuló erős magyar kivándorlás lényegesen megváltoztatta az erdélyi lakosság etnikai arányait.

Az udvar elsősorban azért éppen katolikus németeket költözetett Magyarországra, mert ezzel felekezeti szempontból udvarhű és a Habsburgokhoz lojális réteget nyert. A betelepülő katolikus németséget már a XVIII. században sváboknak nevezték el, „Sváb Törökország” volt a neve a Tolna és Baranya vidékén létre jövő összefüggő német tömbnek, sváb települések keletkeztek Buda környékén, a Bakony, a Vértes és a Pilis hegyeken, sváb szigetek alakultak ki Bácskában és Bánátban is. A német telepeseket az udvar komoly engedményekkel ösztönözte (pl. adómentesség hat évre), sőt, egyes helyeken (pl. Bánát) előre felépített és berendezett falvak várták az idegeneket.

A népességmozgások következményei

A szervezett és az öntevékeny betelepülésekkel a magyarság számaránya a XVIII. században Magyarországon jelentősen csökkent. Ehhez még a betelepülések előtt hozzájárult, hogy a népességvesztés legnagyobb mértékben eleve a többnyire síkvidéken, dombságokon vagy völgyekben élő magyarságot érte, míg az idegen ajkúak többsége a jórészt érintetlen hegyvidékeken lakott. Így a két tényező hatására a XV. századi 80%-ról 40-42%-ra esett vissza a magyarság számaránya az országban a történeti demográfia becslései szerint. Az etnikai összetétel és arány megváltozásával Magyarország soknemzetiségű állammá vált, ami egyben multikulturalitást is jelentett. A nemzetállamok létrehozásában később a XIX-XX. században komoly gondot okozott, hogy Magyarország a XVIII. századra nemcsak soknemzetiségű, de kevert nemzetiségű lett, azaz az egyes nemzetiségek keverten helyezkedtek el. Az etnikai tömbök határai egymásba fonódtak, etnikai szigetek jöttek létre, nem lehetett egyetlen vonallal szétválasztani a különböző nemzetiségeket. (Gyakran egy falun belül is egymás mellett éltek több nemzet tagjai.)

Ugyanakkor a XVIII. század végéig a nemzetiségek egymás mellet élése nem vezetett komolyabb ellentétekhez. A nacionalizmus még nem terjedt el Magyarországon, a fő azonosulási pont továbbra is a társadalmi helyzet és a felekezeti hovatartozás volt; a nemzettel való azonosulás helyett még az országgal való azonosulás („hungarus”-tudat) volt jellemző. (A Horea és Closca-féle 1784-es román parasztfelkelés volt a Kárpát-medencében az első, ahol nemzeti szempontok is fölmerültek.)

A népességmozgások legfőbb kedvező hatása – és egyben szükségessége – az volt, hogy az ország újra benépesült, az ország népessége „regenerálódott”, a munkaerőhiány megszűnt, így biztosítva volt a gazdasági fejlődés alapja.

Népességnövekedés

Az első magyarországi népszámlálás II. József uralkodása alatt, 1787-ben zárult le, s eredménye azt mutatja, hogy az ország népessége kevesebb, mint egy évszázad folyamán megkétszereződött. Az 1711-es 4 millió körüli népességhez képest 1787-ben a lakosság száma megközelítette a 10 millió főt. A békés évtizedek, a gazdaság helyreállása, az éhínségek megszűnése, a nélkülözések és járványok csökkenése jól látható módon meghozta gyümölcsét. A nagyarányú népességnövekedés egyszerre volt köszönhető a betelepüléseknek és kisebb részben a jelentős népszaporulatnak.

A modern idők népmozgásai

A 15-16 századi nagy földrajzi felfedezések után a 19. században, a gyarmatosítások új időszaka vette kezdetét. Megkezdődött Afrika egészének gyarmatosítása (amiből csak Etiópia maradt ki), Ausztrália benépesítése, Ázsia távol-keleti részeinek európai megszerzése, illetve az angol és francia gyarmatbirodalmak kialakulása. A nagyobb népmozgások ezen kolonizációs történésekhez kapcsolódtak. Európaiak tízezrei vándoroltak a gyarmatokra, és gyarmatiak sokasága érkezet Európába. Ebben az időszakban, vagyis a XIX. század második felében és a XX. század elején alakult ki Franciaország jelentős arab populációja, leginkább az Algériából érkező migránsok miatt.

A XIX. század közepén és második felében Írországot sújtó katasztrófák sorozata (burgonyavész, angliai beavatkozások, ír – mozgalom … stb) írek millióit indította Amerikába, amihez ugyancsak a XIX. században társult egy általános európai migráció (szintén az USA területére). Magyarországról a századforduló időszakában jelentős tömegek vándoroltak Amerikába és kimagasló lett az olasz kivándorlás is. Az Egyesült Államok innentől kezdve minden európai válság idején kedvelt migrációs célország lett, így például a két világháború idején, a gazdasági világválságkor, majd Magyarország esetében az 1956 –os forradalmat követően.

Hazánk mindkét világháborút követően jelentős népességmozgások "elszenvedője" lett, hiszen a trianoni béke 1920-ban megcsonkította területét, a második világháború után pedig lakosságcsere egyezmények kényszerítették ki az etnikai átrendeződéseket.

A modern idők migrációs folyamatait illetően fontos kiemelni a holokauszt és Izrael létrejötte nyomán kialakuló helyzetet. A második világháború küszöbén ugyanis az európai zsidóság tekintélyes része vándorolt az USA –ba, majd a háború alatt és azt követően óriási méreteket öltött a világban élő zsidók Palesztinába települése. (1933 és 1939 közt 210 ezer zsidó telepedett le Palesztinában.) A területet birtokló Nagy-Britannia nem tudott megbirkózni a helyzettel, így az ENSZ vette át a konfliktus kezelését. Végül Izrael Állam 1948-as kikiáltását követően új probléma alakult ki: a területen élő palesztinok és zsidók, illetve az arab országok és Izrael háborúskodása. A harcok nyomán a zsidó állam 1967-ben megszállta a palesztin területeket így milliók váltak menekültekké.

A második világháború után összeomlott a brit gyarmatbirodalom, ami részint újabb migrációs folyamatokat generált, részint a kialakuló új államok közt konfliktusokat alakított ki. (India és Pakisztán harca ekkoriban vette kezdetét.) A hidegháború évtizedeiben (1946 és 1991 közt) számtalan harmadik világbeli fegyveres konfliktus indított el kisebb - nagyobb népvándorlásszerű változást. Ilyen volt a kambodzsai Pol Pot rezsim hatása, több afrikai diktatúra keltette tömeges menekülési hullám, a chilei Pinochet rezsim kegyetlensége, a kommunista diktatúrák - például a Szovjetunió, Kína, Kuba, Észak-Korea - által elindított migráció, illetve a terrorizmus elől menedéket keresők megjelenése Európában és Amerikában.

Migráció napjainkban is megfigyelhető. Az európai média a kontinens szinte minden országában foglalkozik a délről érkező menekültáradattal, mely elsősorban a mediterránumot (pl. Olaszországot, Spanyolországot, Görögországot) illetve hazánkat érinti. Az alábbi térképen azt láthatjuk, hogy Ázsia felől (elsősorban Szíriából) milyen fő útvonalon érkeznek a migránsok az Európai Unióba és ezen az útvonalon mennyire exponált helyet foglal el hazánk. A továbbiakban nagyon rövid formában a modern-kori, 2014-2015 -ös migrációval foglalkozunk. 

Napjaink migrációja

Napjainkban újra egy népvándorlásszerű jelenségnek lehetünk tanúi, amikor a Közel-Keletről és Afrikából százezrek vándorolnak Európa felé. Míg 2014-ben összesen 42 ezren léptek a Balkán irányából migránsként hazánk földjére, addig a 2015-ös esztendőben (október közepéig) ez a szám már 390 ezer körülire emelkedett. (Az EU-ba pedig több mint 850 ezren érkeztek.) A 2015 -re kibontakozó migrációs hullám több ok együttes fennállására vezethető vissza. Az első és legfontosabb tényező a közel-keleti régióban dúló polgárháború, fegyveres harc, illetve politikai instabilitás és kaotikus helyzet, mely kihat a szomszédos Észak-Afrikára is. Szíriában 2011 óta zajlik pusztító polgárháború, (mely megteremtette a Föld legkegyetlenebb szervezetét az ISIS –t), Irakban az amerikaiak 2011-es kivonulása óta zajlanak fegyveres konfliktusok, Izraelben és Gázában a Hamasz 2012-es rakétatámadásai óta puskaporos a helyzet, Jemenben 2015 tavaszától uralkodnak belháborús állapotok, Afganisztánban pedig a tálib rendszert megteremtő Omár molla halála óta (melynek legvalószínűbb időpontja 2013 nyara) teljes belpolitikai káosz a jellemző. A problémák azonban a fegyveres összecsapásokon is túlmutatnak: a Közel-Kelet illetve Afganisztán területein, egy-két öböl menti olajállamot kivéve (pl. Szaúd-Arábia, Katar, Bahrein, Emírségek) egyre nagyobb a nyomor, az éhínség és a kilátástalanság. Az emberek létbizonytalanságban élnek, miközben életük folyamatosan veszélyben forog a különböző terrorcsoportok (pl. ISIS, Iszlám Front, Al-Nuszra Front, Al-Kaida. Hezbollah) támadásai miatt és a folyamatos vallásháborúk – szunniták és síiták közti harcok – illetve etnikai konfliktusok (kurd, szír, török, arab) pusztító kegyetlensége folytán. Ma már a Közel-Kelet 350 milliós, Egyiptommal és Afganisztánnal együtt értendő, de Törökország nélküli népessége, illetve Észak-Afrika 130 milliós embertömege fontolgathat migrációs terveket. Fél milliárd embert érintenek tehát a régióban kialakult tarthatatlan  állapotok, amihez hozzá kell számolnunk az afrikai kontinens többi részét is, ahol afféle "időzitett bombaként" szintén robbanás várható a túlnépesedés, terrorizmus és nyomor miatt! (Az afrikai kontinensen egyébként kerek egy milliárd ember él, a Közel-Keleten további 350 millióan tengődnek, és még ott van Pakisztán, India, illetve Banglades is, mely országokban összesen még további 1.6 milliárd lakossal számolhatunk. A nagy összeadás végén így pontosan 3 milliárd jön ki, bolygónk lakosságának 42%-a, akik potenciális migránsok lehetnek az elkövetkező években, évtizedekben.)

Ma tehát már milliárdokat érint a kilátástalanság, a terror és a polgárháború. Ha többségük a migrációban látja helyzetének megoldását, akkor valóban történelmi méretű népvándorlásra számíthatunk. (A Közel-Kelet történelméről és jelenkori válságairól bővebben, ITT tájékozódhat! mov

Harmat Árpád Péter

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció és csatlakozás: ITT

------------------------