A Watergate-botrány

A Watergate-botrány

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1972 nyarán kirobbant Wategate-ügy volt az USA történetének egyik legnagyobb botránya, és az egyetlen olyan esete, amely egy hivatalban lévő elnök, Richard Milhous Nixon kényszerű lemondását eredményezte. Az ügy sajtótörténelmet írt, mert bebizonyította, hogy a szabad sajtó igenis képes betölteni az "őrkutya" szerepet, vagyis képes a végrehajtó hatalom kihágásait felderíteni. De mi is történt pontosan azon a bizonyos napon, 1972 június 17-én a washingtoni Watergate épületben? Milyen események vezettek a botrány kirobbanásához?

Az eredetileg jogász végzettségű, majd politikai pályára lépett, (Tricky Dicky gúnynévre hallgató) Richard Milhous Nixon, 1968-ban, 55 évesen lett az USA 37. elnöke, amikor a republikánus párt „színeiben” 56,1% -os választási eredménnyel legyőzte demokrata ellenfelét Hubert Humphreyt. Nixon első ciklusa alatt még javában zajlott a vietnámi háború, sőt akkor érte el tetőfokát, ám a hidegháborúban átmeneti enyhülés kezdődött: 1972-ben Nixon az amerikai elnökök közül elsőként látogatta meg a Szovjetuniót és Kínát. Ugyanebben az évben megkötötte a Szovjetunióval a fegyverzetkorlátozásról szóló SALT–1 szerződést. 1973-ban pedig fegyverszünetet kötött Vietnamban, ami gyakorlatilag a vietnami háború végét jelentette. Úgy tűnt, Nixon erős kézben tartja Amerikát. Eredményeinek köszönhetően 1972-ben újraválasztották. Ekkor azonban – talán mert fejébe szállt a dicsőség – hibát követett el: minden eszközzel vissza akarta szorítani politikai ellenfeleit, elsősorban a demokratákat és ezen cél eléréséért még a törvénytelenségtől sem riadt vissza.

1972 nyarán egy washingtoni hotel, a Watergate épület egyik biztonsági őre betörés gyanúja miatt tett feljelentést a rendőrségen. A hatóság emberei 1972 június 17-én öt embert tartóztattak le a helyszínen. A vád eleinte betörés volt, pontosabban az épületben található, Demokrata Párt által használt és Larry O'Brien pártelnök nevén bérelt irodákba történt illetéktelen behatolás. A hír kezdetben nem keltette fel az amerikai közvélemény figyelmét, ám két újságíró Bob Woodward és Carl Bernstein.The Washington Post publicistái, leleplező cikksorozatot jelentettek meg, a betörés körülményeiről. Megírták például, hogy az egyik letartóztatott, név szerint James McCord a CIA tagja volt és kapcsolatban állt az elnök Újraválasztási Bizottságával. Az újságírók arra is felhívták olvasóik figyelmét, hogy a betörők elegáns öltönyt viseltek és letartóztatásuk után pár órával egy neves ügyvéd már közben is járt szabadon engedésükért. Ráadásul mindegyiküknek jó kapcsolatai voltak a Republikánus Párttal is.

A két szemfüles újságíró egyre több különleges részlettel szolgált ám évekkel később kiderült, hogy egy rejtélyes háttérfigura, egy bizonyos "Deep Throat" (mély torok) segítette őket, belső információkkal. Az illető, akiről csak 2005-ben derült ki, hogy nem más, mint Mark Felt, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) elnökhelyettese, a tényfeltáró újságírók egyik legfontosabb támaszának bizonyult. A közfigyelem egyből a példátlan esetre irányult és hamarosan az egész Egyesült Államok erről beszélt. Az emberek arról kezdtek suttogni, hogy a hatalmon lévő Republikánus Párt első emberei, sőt magas rangú állami vezetők adtak utasítást a rivális Demokrata Párt lehallgatására és a betörők valójában lehallgató készülékeket helyeztek el a Watergate épület irodáiban. Hamarosan szenátusi bizottság alakult a betörés részleteinek feltárására, majd 1973 januárjában  John J. Sirica főbíró elnökletével  a District of Columbia-i bíróság kezdte meg az ügy hivatalos vizsgálatát.

Minthogy a Fehér Ház nem tudta elhárítani érintettségét, 1973 áprilisában Nixon új nyomozást rendelt el, majd kijelentette, hogy felelősséget vállal az ügybe keveredett munkatársaiért, s elfogadja tanácsadói – Dean, Harry H. Haldeman, John Ehrlichman – és Richard Kleindienst igazságügyi miniszter lemondását. (Haldeman az elnök kabinetfőnöke volt.) Az elnök ugyanakkor tagadta, hogy ő maga tudott volna a törvénytelenségekről. Az új igazságügyi miniszter, Elliot L. Richardson Archibald Cox harvardi jogászprofesszort bízta meg a Watergate-ügy ügyészi teendőinek ellátásával.

Májustól a Szenátus került a figyelem középpontjába, ahol az elnökválasztási kampány vizsgálatára még 1973 februárjában felállított, Sam J. Ervin demokrata szenátor vezette különbizottság nyilvános – a televízióban is közvetített – meghallgatásokat kezdett a Watergate-ügyben. Ezeken a meghallgatásokon már az is felmerült, hogy maga Nixon igenis tudott a Watergate-házban végrehajtott akcióról. Ezt később Jeb Stuart Magruder, az elnök tanácsadója is megerősítette. Maga Magruder is aktív részese volt az akciónak, amiért egyébként később hat hónapos börtönbüntetést kapott. (Bebizonyosodott egyébként John Mitchell, szövetségi főügyész érintettsége is.)

Később, 1973 decemberében a vizsgálat és közérdeklődés középpontjában már azok a magnófelvételek kerültek, melyeket a Fehér Ház maga rögzített saját irodáiban. Bár ezeknek a bizonyos felvételeknek a segítségével kideríthető lett volna, hogy ki és mennyit tudott a Demokrata Párt vezetőinek lehallgatásáról, Nixon mindenféle ürügyekkel halogatta majd akadályozta nyilvánosságra hozatalukat.

A közfelháborodás miatt 1973 decemberében végül Nixon arra kényszerült, hogy a Sirica határozatában követelt kilenc szalagból hetet átadjon (a további kettőről a Fehér Ház azt állította, hogy azok sosem léteztek), de az egyik felvételen olyan törlés volt, amelyről a szakértők megállapították, hogy nem keletkezhetett véletlenül. A „Watergate” szó ekkor már nemcsak a betörésre és az azzal összefüggő manipulációkra utalt, hanem fény derült az 1972-es kampány törvénytelen finanszírozására, a kampány során elkövetett „piszkos trükkökre”, valamint arra, hogy a Fehér Házon belül illegális hírszerző szervezetet állítottak fel.

Nixon 1974 augusztus 5-én kénytelen volt átadni további három magnószalag gépelt változatát, amelyek nyilvánvalóan bizonyították, hogy nagyon is tudott a fedőakcióról – ezzel a Kongresszusban maradék támogatottsága is megszűnt. 1974 augusztus 8-án a kormányzáshoz szükséges „kellően szilárd politikai alap” hiányára hivatkozva jelentette be lemondását, majd másnap délelőtt elhagyta az elnöki hivatalt. Tanácsadóit, Haldemant, Ehrlichmant, és Mitchellt összeesküvés, az igazságszolgáltatás akadályozása és hamis vallomás vádjával 2 és fél évtől 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Nixon mentesült az eljárás alól: lemondásával az impeachment megszűnt, utódja, a korábbi alelnök, Gerald R. Ford pedig 1974. szeptember 8-án teljes elnöki kegyelemben részesítette.

A Watergate-botrány hosszú időre mocskolta be a Fehér Házat és a későbbi republikánus elnökök, pl. Reagan és a két Bush (apa-fia) csak nehezen tudták tisztára mosni az elnöki tekintélyt. Botrányok persze később is adódtak - ilyen volt például 1985-ben az Irángate (titkos fegyverszállítások Iránnak, amiből a nicaraguai ellenforradalmárokat pénzelték), aztán 1998-ban a demokrata Clinton elnök pikáns "kalandjából" keveredett botrány (Clinton viszonya Monica Lewinsky 25 éves gyakornokkal) és persze 2013-ban a Snowden-ügy (lehallgatási-botrány) - elmondható, hogy a Watergate-ügy máig Amerika történetének egyik legnagyobb botránya maradt.

Harmat Árpád Péter