A vietnámi háború története

A Vietnámi háború története (1955-1975)

Kiegészítő cikkünk:  Vietnam 5 legnagyobb csatája

/Harmat Árpád Péter/

 

A vietnámi háború tekinthető az emberiség történetében a harmadik legpusztítóbb katonai konfliktusnak (a két világháború után) hiszen teljes időtartama alatt, 1955 és 1975 között összesen 5 millió áldozatot követelt. A vietnámi háború az USA történetének is fontos része, egy teljes generáció életének meghatározója, mivel 1960 és 1973 között összesen 2,5 millió amerikai fordult meg a vietnámi összecsapásokban.

A vietnami háború (1955-1975) alapvetően az első indokínai háború folytatásának tekinthető. Ezt a háborút a gyarmatosító Franciaország vívta Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh vezette, Viet Minh (vagy Vietkong) nevű függetlenségi mozgalom csapatai ellen. Míg a Vietkong a kommunista országok támogatását élvezte, addig a franciák a Truman-doktrína alapján az Egyesült Államoktól kaptak mind nagyobb pénzügyi és logisztikai segítséget, hogy a kommunizmus további térnyerésének elejét vegyék. A háború utolsó éveiben a költségek túlnyomó részét már az USA viselte. Ennek ellenére a francia gyarmati hadsereg képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, s 1954. május 7-én Dien Bien Phu alatt döntő vereséget szenvedett. 1954. június 22-én megbukott a francia kormány és a háborút ellenző Pierre Mendès-France került hatalomra. Ígéretet tett a francia nemzetgyűlésnek, hogy 30 napon belül rendezi az indokínai kérdést, ellenkező esetben lemond. (A vietnámi háború kronológiája: ITT.)

Az 1954. július 21-én Franciaország és a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) által aláírt genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét! Ezzel lezárult a térség történelmének egy fontos korszaka: Vietnám lerázta magáról a gyarmati elnyomást és önálló útra lépett. Ám az újdonsült ország északi és déli részei egészen másként képzelték el ezt a bizonyos új utat.

A francia uralom után kettészakadás

Vitnámot a helyi vezetők a 17. szélességi fok mentén déli és északi zónára osztották - erről rendelkezett 1954 július 21-én a genfi konferencia is -  a két terület között pedig egy demilitarizált övezet jött létre. Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen pedig a franciák által támogatott Bảo Đại államelnök (korábban császár) kezében volt a hatalom. 

Az elnök a genfi értekezlet során az addig ismeretlen Ngô Đình Diệmet nevezte ki az ország miniszterelnökének Genfben a VDK, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió egy második megállapodást – úgynevezett végső nyilatkozatot – is aláírt, amely szerint 1956 júliusában népszavazást kell tartani az ország újraegyesítéséről és egy egységes kormány létrehozásáról. Mivel azonban a választásokat nagy eséllyel a kommunisták nyerték volna, a dél-vietnami kormány – Eisenhower amerikai elnök támogatásával – elutasította ennek megtartását, mondván, hogy a szerződés megkötésében nem vettek részt, s így az számukra nem kötelező hatályú. Úgy tűnt, hogy az ország kettéosztottsága tartós marad, akárcsak a néhány évvel korábban felosztott Koreáé. November 20-án a francia miniszterelnök washingtoni látogatása után bejelentették, hogy az utolsó francia csapatok is kivonulnak Indoknínából, s hogy ezentúl helyettük közvetlenül a dél-vietnami kormánynak folyósítják az amerikai támogatást. Ezzel az Egyesült Államok teljesen magára vállalta a dél-vietnami fegyveres erők kiképzését.

Megkezdődik észak és dél háborúja

1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front Saigonban fegyveres felkelést robbantott ki Diệm miniszterelnök uralma ellen. A dél-vietnami fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a felkeléseket. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot (röviden NFF vagy DNFF, ismertebb nevén Vietkong) támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

Az erősödő amerikai támogatás bizonyításáért Eisenhower elnök 1955-ben különleges megbízottat küldött Dél-Vietnamba Joseph Lawton Collins tábornok személyében, aki 100 millió dolláros segélyt ajánlott fel az új dél-vietnami kormánynak.

1955. október 23-án Diệm választási csalással legyőzte a Párizsban tartózkodó Bảo Đại elnököt, ezzel véget ért Bảo Đại-féle monarchia korszaka. Három nap múlva Diệm kikiáltotta a Vietnami Köztársaságot, melynek ő lett az államelnöke. December 12-én az Egyesült Államok bezárta hanoi nagykövetségét, így gyakorlatilag megszakította a diplomáciai kapcsolatot Észak-Vietnammal.

1957. április 28-án az amerikai Military Assistance and Advisory Group (Katonai Segítő és Tanácsadó Csoport) átvette a Vietnami Köztársasági Hadsereg (VKH) kiképzését és felszerelését. Szeptember 19-én a francia légierő az utolsó támaszpontját is átadta a dél-vietnami légierőnek, így az utolsó francia csapatok is elhagyták Vietnam területét. 1959 végére körülbelül 300 amerikai volt Vietnamban.

Az USA háborút indít (1960-1963)

1960 és 1963 közt 300 -ról 16 300 főre növekedett az amerikai katonák száma Vietnámban. Az időszak elején, 1960. november 8-án John Fitzgerald Kennedy az amerikai elnökválasztáson legyőzte Richard Nixont. A Kennedy-kormány egyidejűleg próbálta Észak-Vietnamot feltartóztatni és a dél-vietnami politikai rendszert modernizálni. Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét. Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték. Hamarosan az Egyesült Államok kormányának tanácsadói meghatározó szerepet töltöttek be a dél-vietnami végrehajtó hatalom valamennyi szintjén. 1961 áprilisában csúfosan megbukott a Kennedy által jóváhagyott kubai disznó-öböli akció, így többek között emiatt az elnök sokáig hezitált a Vietnamnak nyújtandó segítség mikéntjéről. Végül az újonnan felállított különleges alakulatokat, az ún. Zöldsapkásokat küldte a délkelet-ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat és a civil milicistákat  kiképezzék. Majd 1962 februárjára a Vietnámban szolgáló amerikai katonák létszáma 4000 főre duzzadt Paul D. Harkins tábornok vezetésével. A dél-vietnami ellenállók első komolyabb katonai sikere az 1963. január 2-án lezajlott Ap Bac-i csata volt. A Saigontól 65 kilométerre délnyugatra fekvő Ap Bac falu szomszédságában egy körülbelül 350 fős vietkong gerilla egység súlyos veszteségeket okozott a déliel jelentős túlerőben lévő csapatainak. Az összecsapás sikerének híre rendkívül pozitív hatással volt a vietkong népszerűségére nézve, így addig nem látott mértékben jelentkeztek újoncok soraikba. Az Egyesült Államok egyre türelmetlenebbé vált Diệmmel szemben, és végül jelezte az elnök ellen szervezkedő dél-vietnami tábornokoknak, hogy az USA nem ellenezne egy katonai puccsot és az összeesküvők a hatalomátvétel után is számíthatnának az Egyesült Államok támogatására, ezen belül is a számukra legfontosabb gazdasági és katonai segélyekre.

1963. november 1-jén Dương Văn Minh tábornok vezetésével be is következett az erőszakos puccs, melynek során Diệmet és Nhut kivégezték. A katonai vezetés feloszlatta a nemzetgyűlést, felfüggesztette az alkotmányt és ideiglenes kormányt állított fel. Az új, politikában tapasztalatlan vezetés nem volt képes a központi hatalom megerősítésére, így az ország tovább destabilizálódott. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást, amelyek biztatásként szolgáltak az északiak erőfeszítéseihez. A déli kormány egészen 1975-ös bukásáig soha nem lett többé olyan stabil, mint Diệm idején.

Három héttel Diệm halála után maga Kennedy is merénylet áldozata lett. Utódja, a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson röviddel eskütétele után, 1963. november 24-én nyilatkozatban fejezte ki szándékát, miszerint folytatja a Dél-Vietnamnak adott katonai és gazdasági segítségnyújtást. 1963 végére körülbelül 16 300 amerikai volt Vietnamban.

Az 1964-es év kudarcai

Az 1964-es évben 16 300 ról 20 000 re nőtt az amerikaiak száma. 1964. április 25-én William C. Westmoreland tábornok vette át az amerikai csapatok vietnami főparancsnokságának (MACV) vezetését, a védelmi miniszter pedig Robert McNamara lett. McNamara 1966-ra, látva az erősödő kommunista ellenállást és a zavaros dél-vietnami belpolitikia helyzetet, a konfliktus tárgyalásos lezárását kezdte sürgetni. Véleményével a Johnson-kormányban kisebbségben maradt, így háttérbe szorult, végül 1968-ban elhagyta a Pentagont.

Az 1964-es év Észak-Vietnám bombázásának kérdése körül forgott. Ugyanis 1964. augusztus 7-én a USS Maddox (DD–731) és a USS Turner Joy (DD–951) rombolók elleni vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta az úgynevezett Tonkini-öböl határozatot, mely széles jogköröket biztosított Lyndon B. Johnson elnök számára a háború kiterjesztésére. Johnson azonnal elrendelte az észak-vietnami ipari és katonai létesítmények bombázását.

Az amerikai bombázások megindításához és fokozásához a végső indokot, az egymást követő kudarcok adták. Ugyanis 1964. november 1-jén a vietkong aknatüzet zúdított a Saigontól keletre található Biên Hòa melletti amerikai légitámaszpontra, ahol négy amerikai halt meg a támadásban. Később 1965 februárjában több támadás érte az amerikai támaszpontokat Plei Cunál és Quy Nhơnnál, amelyben újabb amerikai katonák haltak meg. Végül Johnson elnök elrendelte a Rolling Thunder hadművelet megindítását, mely az amerikai légierő minden észak-vietnami stratégiai célpontjának bombázására vonatkozott.

Észak-Vietnám bombázása 1965 márciusától 1968 november 1-ig, azaz 3,5 évig tartott, ám célját nem érte el, ugyanis az utánpótlás folyamatosan érkezett északról, és az észak-vietnami civilek morálja sem rendült meg. Amellett február 15-én Kína is kilátásba helyezte hadba lépését, amennyiben a bombázást invázió követné. Jelentős súlyt adott a fenyegetésnek az, hogy Kína nem egészen fél évvel korábban hajtotta végre az első kísérleti atombomba robbantását.

Az amerikai részvétel kiszélesedése (1965-1967)

1965. február 22-én Westmoreland tábornok két zászlóaljnyi tengerészgyalogost kért, hogy megvédhesse a Đà Nẵng-i amerikai légitámaszpontot. Johnson elnök jóváhagyta a kérést, Március 8-án a már Dél-Vietnamban addigra állomásozó 25 000 katonai szakértő, pilóta és kiképzőtiszt mellé partra szállt 3500 amerikai tengerészgyalogos is. Ezt követően az amerikai erők létszáma folyamatosan emelkedett.

Westmoreland tábornok március 26-i beszámolójában hangsúlyozta, hogy amerikai harcoló erők bevetésére van szükség a dél-vietnami helyzet megszilárdításához, amíg ki nem építenek egy szilárd dél-vietnami haderőt, vagy amíg a Rolling Thunder hadművelet a támadások beszüntetésére nem kényszeríti Észak-Vietnamot. Az amerikai egységek hamarosan el is kezdték a járőrözéseket, és kisebb összecsapásokban vettek részt.Június 14-én, az évekig tartó hatalmi harcok után végül Nguyễn Văn Thiệu lett Dél-Vietnam elnöke, aki 1975-ig – egészen Saigon bukásáig – hatalomban is maradt. Július 28-án Johnson elnök egy, a televízióban is közvetített sajtókonferencián bejelentette, hogy a Dél-Vietnamban állomásozó amerikai erők létszámát rövid időn belül 75 000-ről 125 000-re növelik, és hogy megkettőzik a hadkötelesek behívását.

Havonta összesen 35 000 sorköteles vonult be. A Pentagon arról tájékoztatta az elnököt, hogy ha egy éven belül a tervek szerint ki akarják űzni az észak-vietnami erőket az országból, akkor a vietnamban harcoló amerikai csapatok létszámát a jelenlegi 120 000-ről rövid időn belül 400 000-re kell növelni. McNamara védelmi miniszter egy magánbeszélgetésen figyelmeztette Johnson elnököt, hogy akár havi 1000 fő is lehet az amerikai áldozatok száma. 1965 végére körülbelül 185 000 amerikai volt Vietnamban.

1966 elején a Johnson-kormány eltörölte a hadköteles korú felsőoktatási hallgatók automatikus szolgálathalasztási jogát. Mivel így még több diákot érintett közvetlenül a háború, egyre jobban megerősödtek a háborúellenes diákmozgalmak. Január és február során több nagyszabású szárazföldi hadműveletet indítottak az amerikaiak, de nagyobb fegyveres összecsapásra ritkán került sor. Hadianyagot és ellenséges állásokat is csak elvétve találtak.

Az Egyesült Államok szenátusában egyre több volt az aggódó hang. Szenátorok egy kis csoportja, William Fulbright vezetésével, nyilvános vitát kezdeményezett Vietnammal kapcsolatban. A Külügyi Kapcsolatok Szenátusi Bizottsága összesen öt, televízióban is közvetített meghallgatást tartott, amikor is a Johnson-kormányzat újabb 415 millió dollárnyi kiegészítő gazdasági támogatás jóváhagyását kérte Dél-Vietnam számára. A meghallgatások azt eredményezték, hogy Johnson elnök számára szinte lehetetlenné vált a vietnami háborúban történő még nagyobb amerikai részvétel elfogadtatása, mivel a háborúellenes hozzáállás egyre nagyobb szerepet kapott a nagypolitika színterén is. Az első meghallgatásra február 4-én került sor.

Máciusban több hónapig elhúzódó zavargások törtek ki Saigonban, Huếben és Đà Nẵngban, miután a hatalmi harcok újabb személycseréket eredményeztek a dél-vietnami kormányban. A zavargásokban a frakciókra szakadt VKH egységek is részt vettek, emiatt áprilisban a tengerészgyalogosoknak Đà Nẵngból ki kellett menekíteniük az amerikai civileket.

Tovább folytatódtak az amerikai hadműveletek, amelyek során kisebb-nagyobb összecsapásokra került sor. 1966 végére 425 300 amerikai volt Vietnamban.

Az 1967-es év legfőbb eseménye a Dak Tó- i csata (1967 március 3-11) volt! Az év tavaszán rendkívül heves harcok zajlottak le a demilitarizált övezet környékén. Ennek során 1967. május 3–11. között lezajlott az amerikaiak legvéresebb összecsapása, a 881. számú magaslatért folyó ütközet. A 881. számú magaslat egy, a Khe Sanh-i amerikai támogatóbázis mellett található stratégiai fontosságú domb volt. A csata során egy 16 000 fős Dél-vietnámi és amerikai haderő állt szemben a körülbelül 6000 fős Észak-vietnámi reguláris csapatokkal. A 20 napos küzdelem az amerikai csapatok győzelmével zárult. A harcok során a tengerészgyalogosok 155 főt, míg az észak-vietnamiak 940 katonát veszítettek. Az év második felében már nem csak a demilitarizált övezet mentén zajlottak heves harcok, hanem az ország középső részének határmenti vidékein is dúltak az összecsapások.

Az USA –ban a háborúellenes tiltakozások 1967-ben kezdtek felerősödni, amikor Martin Luther King 1967. április 4-én hevesen kritizálta az amerikai részvételt a vietnami konfliktusban és azt javasolta, hogy a háborúellenes és a polgárjogi mozgalmak egyesítsék erejüket. New Yorkban 100 000, San Franciscóban 50 000 ember tüntetett a háború ellen.

A fordulat éve és a háború csúcspontja (1968)

A háború ezen évének végére az amerikaiak száma elérte az 536 000-et, ami az 1969 április csúcstól – ami 543 400 volt - alig maradt el. Az amerikaiak sorra visszaverték a nagy Észak-vietnámi és vietkong támadásokat, ám rádöbbentek, hogy az északiaknak az ereje és tartaléka nagyobb mint hitték volna. Amellett az otthoni közvélemény 1968-ra megváltozott, és a háborút ellenzők jelentős többséget alkottak.

Khe Sanh ostroma: 1968 január 21-én az Észak-vietámiak (ÉNH) 20 000 fős egysége megtámadta és ostrom alá vette a demilitarizált övezet közvetlen közelében található stratégiai fontosságú amerikai légibázist Khe Sanhnál. Az amerikai média azonnal az 1954-es Dien Bien Phu-i csatát kezdte el emlegetni, ahol az ÉNH megsemmisítő vereséget mért a franciákra. Johnson elnök személyesen intézkedett, hogy erősítés érkezzen az 5000 tengerészgyalogos által védett bázishoz. Az ostrom végül 77 napig tartott és az észak-vietnami csapatok visszavonulásával zárult. Az ÉNH vesztesége több mint 1000 fő volt, míg a bázist védő tengerészgyalogosok és az erősítésként érkező 1. lovashadosztály összesen 92 embert veszített. Júniusban William Westmoreland tábornok úgy döntött, hogy a Khe Sanh-i bázisra többé nincs szükség, és elrendelte a bázis kiürítését és lerombolását.

Tết offenzíva: 1968. január 30-án, a holdév kezdetét ünneplő legfontosabb vietnami ünnepen az ÉNH és az NFF végrehajtotta a Tết-offenzívát, melynek során egyidejű és meglepetésszerű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnami város ellen. Bár a hadművelet katonai célját – általános felkelés kirobbantását Dél-Vietnam teljes területén – nem érte el, ám önmagában az, hogy ellenség képes ilyen méretű és szervezettségű offenzívára, számos amerikait győzött meg arról, hogy a győzelem reménytelen. Szembeállítva a kormány sajtónyilatkozatait („már látszik a fény az alagút végén”) a televízióban közvetített drámai képsorokkal, sokukban erősödni kezdett az érzés, hogy kormányuk félrevezette őket a háborúval kapcsolatban.

Amíg az Egyesült Államokban soha nem látott mélységbe zuhant a háború támogatottsága, addig érdekes módon a Tết-offenzíva jótékony hatással volt az amerikai katonák moráljára. Az eddigi láthatatlan, civilek közé vegyülő, megfoghatatlan gerilla csapatok helyett most végre igazi, egyenruhás, észak-vietnami reguláris csapatok ellen folyhatott a harc.

Mỹ Lai mészárlás: A Mỹ Lai-i mészárlás 1968. március 16-án történt és ezen a napon az amerikai tengerészgyalogosok 500 civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – mészároltak le a Mỹ Lai nevű faluban. Az eset nagy vihart kavart az Egyesült Államokban, és nagyban hozzájárult a háborúellenes mozgalmak megerősödéséhez.

Április 30-án az ÉNH megpróbált egy inváziós folyosót nyitni dél felé. Dai Do falunál kezdődtek az összecsapások az amerikai egységekkel, végül több napig tartó heves harcok után az amerikai tengerészgyalogos zászlóalj sikeresen visszaverte az inváziós kísérletet. Az ÉNH május közepéig még több helyszínen próbálkozott a betöréssel, de egyik sem vezetett sikerre. Ez volt az utolsó észak-vietnami kísérlet a déli területek teljes katonai megszállására, egészen 1972-ig.

A novemberi elnökválasztást Richard Nixon nyerte meg a liberális demokrata Hubert Humphrey és a független konzervatív George Wallace előtt. Nixon felkérte Henry Kissingert, hogy legyen a nemzetbiztonsági tanácsadója.

A Nixon-korszak (1969–1973)

Nixon elnökHivatalba lépése után Nixon elnök az amerikai csapatok Vietnamból történő fokozatos és lassú kivonulását határozta el. Ez volt az ún. vietnamizáció, amelynek a kimondatlan célja az amerikai csapatok tehermentesítése és ezen keresztül az amerikai háborúellenes érzelmek tompítása volt. Végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

Dewey Canyon hadművelet: 1969. január 22-én megindult az amerikai tengerészgyalogság utolsó, Dewey Canyon névre keresztelt, nagy hadművelete az „A Shau-völgy”-ben, amely során rövid ideig behatoltak Laosz területére is. A március 18-áig tartó hadművelet elsődleges katonai céljait elérte, de a folyamatos észak-vietnami beszivárgást és utánpótlási vonalakat ezúttal sem sikerült végleg felszámolni.

Észak-Vietnám második inváziós kisérlete: Február 23-án megkezdődött az úgynevezett „második Tết”, amely során az egy évvel korábbi offenzívát próbálták megismételni az ÉNH és az NFF egységei. Bár a támadások összehangoltak és szervezettek voltak, a dél-vietnami és az amerikai csapatok – nagy veszteségek árán – sikeresen visszaverték azokat.

Április végére a Vietnamban tartózkodó amerikai csapatok létszáma elérte a 543 400 főt, amely a legnagyobb volt az egész háború során, végül 1969. július 8-án az Egyesült Államok megkezdte a fokozatos kivonulást. Az év végéig 65 000 fővel csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai haderő létszáma.

Észak-Vietnám harmadik inváziója: Augusztusban újabb átfogó ÉNH/NFF-offenzíva indult, amely során közel 150 dél-vietnami célpontot támadtak, de a támadásokat ezúttal is sikeresen visszaverték. 1969. szeptember 2-án, 79 éves korában, szívroham következtében meghalt Ho Si Minh észak-vietnami elnök. Utóda Lê Duẩn lett.

Hadműveletek Kambodzsa és Laosz területén: 1969. március 18-án Nixon – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa bombázását. A Menu hadművelet célja az ÉNH-t támogató határmenti bázisok elpusztítása volt. A hadművelet keretén belül lefolytatott akciók 14 hónapig tartottak. A bombázásról 1969 májusában szivárgott ki hír, amikor a The New York Times cikket közölt róla. Nixon tudni akarta, hogy hogyan szivárgott ki a bizalmas információ, ezért utasította az FBI-t, hogy hallgassanak le több újságírót és kormányhivatalnokot. A kormányzat egészen 1972 végéig titkolta a hadműveletet.

1970 tavaszán Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF-bázisok ellen. Május eleje és július vége között a két hónapig tartó akcióban – amelyet az amerikai hadvezetés „megelőző ellentámadás”-nak nevezett – körülbelül 40 000 dél-vietnami és 30 000 amerikai katona vett részt.

A támadás politikai célja az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot. Bár az akció katonailag valóban sikeres volt, azonban a konfliktus kiterjesztése újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken.

1970 szeptemberében az amerikai különleges alakulatok meglepetésszerű támadást intéztek egy Hanoitól 35 km-re található fogolytáboron. Az akció célja amerikai hadifoglyok kiszabadítása volt, de a különleges alakulatok csak egy elhagyatott tábort találtak. 1970 végére 336 000-re csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai katonák száma.

Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat, egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging” gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade) meggyilkolták. A pontos számok nem ismertek, de becslések szerint legalább 600 amerikai tiszt halt meg így és további 1400 vesztette életét „titokzatos” körülmények között.

Háborúellenes tüntetések Amerikában: 1969. október 6. és 11. között heves zavargások zajlottak Chicagóban, amikor a háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja – később a The Weather Underground néven váltak ismertté – felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen rendőrnek emléket állító emlékművét. 1969 november 15-én lezajlott az Egyesült Államok történetének addigi legnagyobb háborúellenes demonstrációja, amely során csak Washingtonban több százezer (becslések 250 és 500 ezer közé teszik) ember vonult az utcára. Az Egyesült Államokban a rendfenntartó erők kemény fellépése ellenére folyamatosan zajlottak az egyre növekvő létszámú háborúellenes utcai megmozdulások. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata szenátor volt. 

Észak-Vietnám negyedik inváziója: 1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thiệu dél-vietnami elnöknek a délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, demoralizált csapatai az amerikaiak légi és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna. Májusban Thiệu elnök bezáratta a dél-vietnami főiskolákat és egyetemeket, hogy a diákokat is besorozzák és elrendelte a statáriumot.

Jelentős csaták a vietnámi háborúban: LINK

Az USA kilépése a háborúból (1973)

Titkos párizsi tárgyalások: Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-án titkos párizsi tárgyalásai során Kissinger – több mint egyéves egyezkedés után – kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Lê Ðức Thọval. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett.

Az 1972-es elnökválasztási kampány során ismét fontos téma lett a háború. George McGovern háborúellenes demokrata jelölt volt Nixon elnök kihívója. Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az amerikai csapatkivonások, és az Észak-Vietnam elleni bombázások újbóli elrendelése után megerősödött, 1972 novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több mint 60%-át szerezve meg. Az Egyesült Államok egészen 1972. december 30-áig folytatta Észak-Vietnam intenzív bombázását.

1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító párizsi békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét. A békeszerződés értelmében azonnali tűzszünet lépett életbe Észak- és Dél-Vietnam egész területén, 60 napon belül (március 29-éig) az utolsó amerikai katonának is el kellett hagynia az országot, illetve fel kellett számolni az összes amerikai támaszpontot, valamint az összes külföldi katonának ki kellett vonulnia Laosz és Kambodzsa területéről. A békeszerződés biztosította a Dél-Vietnam önrendelkezésének jogát, de engedélyezte a délen tartózkodó északi csapatok maradását is. Az első amerikai hadifoglyokat február 11-én engedték szabadon.

A párizsi békeszerződés aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (International Commission of Control and Supervision, ICCS) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. Az ICCS működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték.

Dél-Vietnam összeomlása (1974–1975)

A béke nem volt tartós. Mindkét fél egymást okolta a tűzszünet megsértésével és kiújultak a harcok. Nixon ígéretet tett ugyan Dél-Vietnamnak, hogy katonai segítséget nyújt, amennyiben a hadi helyzet válságosra fordul, ám az ekkor kibontakozó Watergate-botrány alatt az elnök politikai életbenmaradásáért küzdött, végül 1974. augusztus 8-án le is mondott. Utóda alelnöke, Gerald Ford lett. A Kongresszus minden katonai segítségnyújtást megtiltott Indokínában. A gazdasági segélyek nem szűntek meg teljesen, azonban a dél-vietnami kormány korrupt tagjainak köszönhetően csekély részüket fordították csupán a valós katonai erőfeszítések támogatására. Eközben a Szovjetunió – versenyezve Kínával a délkelet-ázsiai befolyásért – 1974 végétől felújította fegyverszállításait Észak-Vietnam számára.

Gerald Ford 1974. szeptember 16-án bejelentette, hogy mentességet ad a büntetés alól a sorozást elkerülőknek és a katonaszökevényeknek. A kegyelmi program 1975. március 31-éig adott határidőt az érintetteknek arra, hogy állampolgári esküt tegyenek. Ezenkívül két évig társadalmi munkában kellett részt venniük. Az érintett 124 000 emberből körülbelül 22 500 vett részt a programban.

1974 decemberében az ÉNH egységei támadást intéztek Phuoc Long tartomány ellen. Ford elnök diplomáciai úton tiltakozott. Thiệu dél-vietnami elnök kijelentette, hogy a háború ezzel folytatódik, és elrendelte a felkészülést az invázióra.

1975. január 8-án az északi kommunista vezetés jóváhagyta a Dél-Vietnam megszállásáról szóló katonai tervet. A terv szerint két éven belül sikerül a végső győzelmet elérni.

Az északi csapatok 1975. március 10-én lerohanták az ország középső tartományait, ennek során a VKH katonáinak felét körbezárták. Három nap múlva Thiệu elnök feladta az északi és a középső tartományokat, és a Mekong-delta védelmére próbálta koncentrálni katonai erejét. Huế 1975. március 25-én, Đà Nẵng március 30-án esett el. Đà Nẵngban egy 100 000 fős VKH erő adta meg magát harc nélkül, miután parancsnokaik magukra hagyták őket. Saigon és a déli országrész irányába március 31-én indult meg a végső előrenyomulás.

1975. április 21-én Thiệu elnök lemondott. Másfél órás leköszönő beszédében Thiệu felolvasta Nixon 1972-ben írt levelét, amelyben az amerikai elnök biztosítja őt, hogy Amerika „komoly megtorló lépéseket” tesz meg abban az esetben, ha Dél-Vietnamot katonai fenyegetés érné. Thiệu elítélte a párizsi békeszerződést, Henry Kissingert és az Egyesült Államokat. „Az Egyesült Államok nem tartotta meg az ígéretét. Ez embertelen, megbízhatatlan, felelőtlen” – mondta.

Április 23-án 100 000 fős északi hadsereg indult meg Saigon felé. Ugyanezen a napon Ford elnök bejelentette, hogy Amerika számára a háború véget ért. Április 28-án Dương Văn Minh tábornok vette át Dél-Vietnam irányítását, de sikertelenül próbált tűzszünetet elérni.

Másnap Ford elnök elrendelte az utolsó amerikai állampolgárok evakuálását is. Az evakuálás kezdetben a Tân Sơn Nhứt légitámaszpontról zajlott, de az észak-vietnami tüzérségi tűz és a fosztogató dél-vietnamiak miatt ezt a szerepet a nagykövetség vette át. Április 30-án reggelre a nagykövetséget védő utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Saigont, majd nem sokkal később Minh tábornok a rádióban bejelentette a feltétel nélküli megadást. Az (Észak-)Vietnami Néphadsereg 55 nap alatt sikeresen végrehajtotta a két évesre tervezett offenzívát.

Az áldozatok

A háború áldozatainak számára a vietnami oldalon csak becslések léteznek. A Vietnam által 1995. április 3-án közzétett statisztikák szerint közel egymillió vietnami katona esett el a háború során. Ebből a dél-vietnami oldalon – amerikai becslések szerint – közel 250 000, északi oldalon pedig 650 000. További 4 millió vietnami civil halálos áldozat volt. A vietnami sebesültek számáról nincsenek pontos adatok. A mai napig halnak meg emberek a fel nem robbant bombák miatt Vietnam területén.

Az amerikai áldozatok közül 58 253 vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai sebesült meg, így az amerikai veszteségek száma 211 556 fő. Több mint 2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban. 423 (más források szerint 496 vagy 499 ) ausztrál katona halt meg és több mint 2300 megsebesült. Közel 60 000 ausztrál katona szolgált Vietnamban. 55 új-zélandi katona vesztette életét és körülbelül 200 sebesült meg. 4407 dél-koreai halt meg és 17 060 megsebesült

Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

  • Leo J. Daugherty: A vietnami háború napról napra. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003.
  • Diószegi István, Harányi Iván, Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. III. kötet 1945-1995 Euróoán kívüli országok. Korona Kiadó, Budapest, 2001
  • Sellers-May-McMillan: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Bp. 1995.