A Market-Garden hadművelet, a II. világháború legnagyobb légideszant akciója

A Market-Garden hadművelet, a II. világháború legnagyobb légideszant akciója

/Harmat Árpád Péter/

 

A Hollandiában, 1944 őszén végrehajtott Market-Garden hadművelet a világtörténelem máig legnagyobb ejtőernyős akciója volt. A hidak megszerzéséért indított támadásban a szövetségesek 30-40 ezer katonát vetettek be (77% brit, 23% amerikai), akiknek majdnem fele odaveszett a harcokban. A 17 ezres veszteség meghaladta a normandiai partraszállásban elesettek számát. Az egész hadműveletet kezdeményező angol tábornagy, Bernard Law Montgomery (1887-1976) soha nem ismerte el kudarcként az akciót. Ugyanakkor tény: 1944 szeptember 17 és 25 között a szövetségesek talán legnagyobb vereségüket szenvedték el a nyugati fronton.

A hadművelet előzményei

1941 nyarán formálódni kezdett az antifasiszta koalíció, melyet siettetett Németország 1941 június 22-én megindított Szovjetunió elleni támadása is. A már háborúban álló Nagy-Britannia és Szovjetunió között a hivatalos megállapodás viszonylag gyorsan – 3 héttel a Barbarossa-terv megindulás után – létrejött. 1941.július 12-én aláírták a szovjet-angol szerződést. A két szerződő fél kölcsönösen kötelezte magát kölcsönös segélynyújtásra, valamint arra, hogy egymástól függetlenül nem kezdenek tárgyalásokat, és nem kötnek különbékét a németekkel. A szerződés sürgette az elveken túlmenő amerikai állásfoglalást is, így 1941 augusztus 10-én az Atlanti-óceánon az Augusta cirkálón találkozott Churchill és Roosevelt, hogy Londontól Moszkváig a legfontosabb teendőkben közös nevezőre jussanak. A találkozón elhatározták, hogy közös deklarációban világítják meg politikájuk alapelveit s háborús céljaikat. A nyilatkozat Atlanti Charta néven vonult be a történelembe.

A formailag még semleges Egyesült Államok közös nyilatkozata a háborúban álló Angliával, melyet háborús szövetség fűzött a Szovjetunióhoz, már jelentős elkötelezettséget jelentett az USA részéről, annak ellenére, hogy a deklarációban Roosevelt a hadba lépésre még nem vállalt kötelezettséget. Az Atlanti Charta szövege szerint a két nagyhatalom semmiféle területi gyarapodásra nem tart igényt, nem ismer el olyan területi változásokat, melyek szemben állnak az érintett ország lakosságának akaratával. Célkitűzésük az agresszív államok megfékezése, általános és tartós biztonsági rendszer megvalósítása, a nemzetiszocialista triannizmus leverése és igazságos béke. A Szovjetunió gyorsan magáévá tette az Atlanti Charta demokratikus követeléseit, és szeptember 29-én bejelentette, hogy csatlakozik a nyilatkozathoz.

Az Atlanti Charta megszövegezése után négy hónappal, 1941 december 7 –én Japán váratlanul, hadüzenet nélkül megtámadta Pearl Harbort. Válaszul másnap az amerikai kongresszus – egy ellenszavazattal – határozatot fogadott el arról, hogy az USA hadviselő félként belép a második világháborúba. A távol-keleti hadszíntéren 1942 –től harcok kezdődtek Amerika és Japán között, 1943 –ban pedig megindult a tengelyhatalmak uralta Európa angol-amerikai ostroma is. Angol-amerikai csapatok 1943 május 10 –én partraszálltak Szicíliában, és négy hónappal később Olaszország kapitulált. Az olasz fronton innentől a német haderő harcolt tovább a szövetségesek ellen.

A szovjet és az angol-amerikai hadseregek támadása az „Európa-erőd” ellen szükségessé tette, hogy a nagyhatalmak összehangolják katonai és politikai terveiket. Churcill, Roosevelt és Sztálin első személyes összejövetelét 1943 november 28.-december 1 között Teheránban rendezték. A konferencián az angol-amerikai partnerek ígéretet tettek arra, hogy 1944 májusában megvalósítják az „Overlord” („Hűbérúr”) fedőnevű hadműveletet: csapataik partra szállnak Normandiában, majd később kisegítő akcióként Dél-Franciaországban. A Szovjetunió kötelezettséget vállalt arra, hogy az európai hadviselés befejezése után hadba lép Japán ellen. Ennek fejében Sztálin a Kuril-szigeteket és Dél-Szahalint kérte.

1943 decemberében Roosevelt elnök Dwight D. Eisenhower tábornokot bízta meg a franciaországi partraszállás főparancsnoki tisztségével. Dél- és Délkelet-Anglia 1944 első felében roppant katonai táborrá és hadianyagraktárrá változott. 1944 június 6 –án innen indult el több ezer hajó, szállító és harci repülőgép a Csatornán át a francia partok felé.

A normandiai partraszállás első napjának eredményei közé tartozott közel 200 ezer angol-amerikai katona partraszállása, mintegy 10 ezer halott és sebesült elvesztése árán. Azonban ötnapos kemény küzdelem után a partraszállás első hadműveletei sikerrel befejeződtek. A német védelmi vonalat keresztültörték. Az angol-amerikai csapatok 150 kilométer hosszú, 30 kilométer mély parti sávot tartottak kezükben, és tizenhat hadosztályt tettek partra. 1944 július elejére pedig a francia területeken közel egymillió katona és 200 ezer jármű volt bevethető.

A szövetségesek két hadseregcsoportot hoztak létre, a további előretörésükhöz: északon a Bernard Law Montomery angol tábornok vezette 21.hadseregcsoport – mely 2 hadseregből, a 2.britt és az 1.kanadai hadseregből állt – támadott Belgum irányába, délebbre pedig az amerikai Bradley tábornok vezette 12.hadseregcsoport indult meg Luxemburg és a Saar vidék felé. A 12.hadseregcsoport is két hadseregből, a Hodges tábornok vezette 1.amerikai hadseregből, és a Patton tábornok vezette 3.amerikai hadseregből állt. A Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Parancsnoka (SHAEF) pedig Dwight Eisenhower tábornok lett.

A négy szövetséges szárazföldi hadsereg a vártnál sokkal gyorsabban tudott előretörni. Eleinte a déli hadseregcsoport támadása volt látványosabb, Patton serege 1944 augusztus 10 re elfoglalta az egész Bretagne félszigetet, egészen a Loire-ig, miközben Montgomery „csak” Le Havre-ig jutott. Párizshoz közeledve, augusztus közepén felkelés tört ki a francia fővárosban, és augusztus 25-én az angol-amerikai-francia erők bevonultak a városba. Montgomery erői csak augusztus végén tudtak jelentős eredményeket felmutatni, amikor 300 kilométert haladva szeptember 3 –án bevonultak Brüsszelbe és Antwerpenbe.

A sikeres észak-franciaországi előretörést eredményes olaszországi események kísérték: 1944 június  4-én a szövetségesek bevonultak Rómába, és augusztus 15 –én megindult St.Tropez térségében az amerikai-francia partraszállás is. Ezzel újabb nyugat-európai front nyílt meg, 2 amerikai és 2 francia hadsereg összesen 500 ezer katonájával. Az új erők a Rhone folyó völgyében Grenoble és Lyon felszabadítása után Dijonig hatoltak, így 1944 szeptember 11 –én egyesültek, az addigra már odáig törő Patton tábornok erőivel, és együttesen foglalták el Nancyt.

1944 szeptember elején tehát Franciaország nagy része már a szövetségesek kezén volt, és úgy tűnt, hogy teljes a németek összeomlása. 1944 július 20 –án, egy politikusokból, államhivatalnokokból álló csoport Carl Goerdeler egykori lipcsei polgármester vezetésével jó néhány tábornok – Beck, Witzleben, Hoepner, Olbricht – megnyerése után hatalomátvételt tervezett, egy Hitler elleni merénylettel, melyben egy Claus von Stauffenberg ezredes játszotta volna a főszerepet. A merénylet sikertelen volt, - és óriási méretű megtorlás követte - de jelezte, hogy a német hadsereg vezetőinek egy része véget akar vetni a háborúnak. A frontvonal északi részén a 7.német hadsereg a Meuse keleti partjain, a 15.hadsereg pedig Flandriában szigetelődött el, így egy 80 kilométer szélességű rés keletkezett a két erő között, melyet csak hirtelen összeszedett ejtőernyős egységekkel tudtak a németek elreteszelni. Tehát 1944 szeptemberében mind belpolitikai szempontból, mind a belgiumi fronthelyzet szempontjából bizonyosnak tűnt: közeleg a Német Birodalom teljes összeomlása, és egy gyors előretörés talán hamar véget is vetne a háborúnak.

Montgomery tábornok mélységesen hitt ebben, és csapatainak látványos, és minden reményt felülmúlóan gyors előretörése 1944 augusztus közepe és szeptember eleje között, illetve a németek belgiumi csapdahelyzete arra ösztökélték, hogy meggyőzze Eisenhowert: a parancsnoksága alá tartozó 21.hadseregcsoportnak kell minden támogatást megadni, és csak északon koncentrálni a támadást. Vita támadt a két katonai vezető között, mert Eisenhower a frontvonal teljes szélességében tervezte a további előretörést. Az amerikai főparancsnok azzal érvelt, hogy az utánpótlási vonalak megnyúltak, kicsi a kikötők kapacitása, így jelen állás szerint Montgomerynek vissza kell fognia csapatait, amíg az antwerpeni kikötő hajózhatóvá nem válik – a Schelde-torkolat megtisztításával – és így új utánpótlási lehetőség nem nyílik.

A vita értékelésénél 3 szempontot mindenképp figyelembe kell venni:

  1. Montgomery valóban jól látta, hogy szeptember elején kivételesen jó alkalom kínálkozott arra, hogy áttörjenek a német vonalakon.
  2. Eisenhowernek is igaza volt az utánpótlási vonalak kérdésében, mivel valóban túl messziről kellett szárazföldön szállítani az utánpótlást, hiszen nem volt alkalmas kikötő a fronthoz közel, Antwerpen pedig használhatatlan volt. Így a további előretöréssel várni kellet.
  3. Montgomeryt nagymértékben hajszolta a rivalizálás a déli hadseregcsoporttal, elsősorban Pattonnal. Ő akart lenni az első, aki betörve a Ruhr vidékre, térdre kényszeríti Németországot.

Az Eisenhower és Montgomery között szeptember elejétől állandóvá váló viták, végül 1944 szeptember 10 –én tetőztek, amikor az angol tábornok felkereste Eisenhowert brüsszeli főhadiszállásán. Montgomery elszántságát az okozta, hogy két nappal korábban Hollandiából a hírhedt V-2 –es rakétákkal lőtték Londont. A britt parancsnok mostmár hangosan követelte, hogy kapjon prioritást egy Hollandia elleni támadásra. Végül Eisenhower újra elutasította tervét, viszont kompromisszumként elfogadta egy ejtőernyős akció megtervezését. Így született meg a két katonai vezető egyezségeként, a második világháború legnagyobb ejtőernyős hadműveletének ötlete, amely a Market-Garden elnevezést kapta.

Eisenhower Keresztes háború Európában című könyvében így ír a megbeszélésről:

 

„Montgomery tábornagy csak a saját csapatainak a helyzetét ismerte. Azt megértette, hogy javaslatának kivitelezése érdekében a 21.hadseregcsoport kivételével minden más magasabbegységet hetekre le kell állítani. De nem értette meg azt a lehetetlen helyzetet, amely a széles arcvonal többi részén akkor alakul ki, ha ő az utánpótlási lehetőségek kimerülése miatt kénytelen megállni vagy visszavonulni. Közöltem vele: arra van szükségem északon, hogy Antwerpen működjék, és egy vonalra is szükségem van, amely ezt a kikötőt biztosítja. Ezen túlmenően lehetségesnek tartom, hogy ejtőernyős támogatással Arnhem körzetében esetleg sikerül a Rajna túlsó oldalán hídfőállást foglalnunk, amellyel megkerülhető a Siegfried-vonal. A hadművelet, amely ezt a célt szolgálja, a MARKET-GARDEN fedőnevet kapja, és csupán mellék irányú támadás lesz, amely keleti előretörésünket kiterjeszti addig a vonalig, amelyre ideiglenes biztonságunk érdekében szükségünk van… szeptember 10 –én a brüsszeli megbeszélésen Montgomery tábornagy felhatalmazást kapott arra, hogy elhalassza Antwerpen megközelítési útjainak megtisztítását, és elfoglalja az általam kívánt hídfőállást.”

 

A Market-Garden hadművelet:

1944 szeptember 10 –én kora este, alig néhány órával Eiesnhower és Montgomery megbeszélése után, egy Londonhoz közeli parancsnoki központban Lewis H. Brereton altábornagy elnökletével, 27 magasrangú tiszt részvételével összeült a Market-Garden hadműveletet kidolgozó első tervező értekezlet.

Az értekezleten kidolgozott haditerv egyedülálló volt a világtörténelemben. Legfőbb célját abban határozták meg, hogy a frontvonal mögött, német kézen lévő hollandiai Maas-, Waal-, és Alsó-Rajna folyókon átívelő hidakat ejtőernyős egységek ledobásával kell elfoglalni, ezáltal biztosítva, hogy a páncélos erők gyorsan átkelve Hollandián, váratlanul behatolhassanak a németországi Ruhr-vidékre.

A tervet két részre bontották, az első rész kapta a Market fedőnevet. Ezen terv szerint az Angliában állomásozó 82.illetve 101.amerikai, és az 1.angol légideszant-hadosztályok valamint az 1.lengyel ejtőernyősdandár összesen 29 ezer főnyi haderejét, vitorlázó-repülőgépek segítségével átszállítják a csatornán, majd az elfoglalandó 9 hollandiai híd közelében ledobják. A 101.légideszant-hadosztályt (9300 fő) a frontvonalhoz legközelebb eső Eindhoven és Veghel közötti 24 kilométeres szakasz, csatorna- és folyami átkelőhelyeinek közelében jutattják a földre. Tőlük északra a 82.hadosztály (9200 fő) ér földet, és biztosítja a Grave és Nijmegen város közötti 16 kilométeres középső szakasz hídjait. Végül legtávolabb a frontvonaltól, az 1.angol légideszant-hadosztály (10000 fő) ugrik majd ki a repülőkből, és foglalja el az Alsó-Rajna, hétszáz méter hosszú, Arnhem városában lévő hídját. Ily módon a frontvonaltól a német határig minden híd a szövetségesek kezébe kerül.

Ekkor következik a Garden hadművelet, melyben Horrocks tábornok XXX.harckocsihadteste játssza majd a főszerepet. Az angol parancsnok tankjai kitörve a frontvonalból, megindulnak az ejtőernyősök által biztosított folyosón, és sorra átkelnek az elfoglalt hidakon, egészen Németországig. A terv ha sikerül, lehetővé teszi, hogy a szövetségesek a hagyományos hadviselés helyett – mely lassú, fáradtságos és sok véráldozatot követelő harcokat jelentene minden egyes hídért – gyorsan és meglepetésszerűen törjenek előre, egyenesen Németországig, Montgomery reményei szerint hónapokkal lerövidítve a világháborút.

A terv számtalan kockázatot rejtett:

  1. megeshet, hogy a vitorlázók nem a kijelölt térségben dobják le a hadosztályokat, vagy
  2. az ellenség a támadás megindulása alatt megsemmisíti az átkelőhelyeket,
  3. lőfordulhat, hogy az ejtőernyősök elfoglalják ugyan a hidakat, de az ellenség elreteszeli a folyosót.

A tervezők mindent a gyorsaságra, a merészségre, a pontosságra és a meglepetésre tettek föl – s a hajszálra összehangolt szárazföldi és ejtőernyős hadműveleti tervre alapoztak, amely viszont azzal számolt, hogy az amúgy sem nagy erejű német csapatok bomlófélben vannak.

A szövetségesek haditerve azonban sokkal több hibát és kockázatot rejtett, mint amire bárki is gondolt volna. Hamar kiderült, hogy Robert Urquhart vezérőrnagy által vezetett 1.angol légideszant hadosztály katonáinak – akik feladata a legfontosabb és egyben legtávolibb arnhemi Rajna-híd elfoglalása volt – a hídtól 10-12 kilométerre kell majd földet érnie, mivel a híd közvetlen közelében nincs alkalmas leszállóhely. A hídtól távoli földetérés hatalmas kockázatot rejt magában abban az esetben, ha a térségben jelentős német egységek tartózkodnak. Ezen a ponton történt a második óriási hiba, mivel a szövetségesek főhadiszállásán mindenki meg volt győződve arról, hogy Arnhem közelében semmilyen jelentős német erő nem tartózkodik. Ez 1944 szeptember elejéig igaznak is bizonyult. Azonban szeptember 4 –én Wilhelm Bittrich Obergruppenführer (altábornagy) a németek liege –i főhadiszállásán azt a parancsot kapta Walter Modeltől, a nyugati front német főparancsnokától, hogy a 9. Hohenstaufen, és a 10. Frundsberg SS-páncéloshadosztályokkal vonuljon vissza a frontvonalból újrafegyverzés és a személyi állomány kiegészítése céljából. A helyet ahol a két páncéloshadosztály újrafegyverzését, és átmeneti pihenését tervezték, Model pontosan Arnhem körzetében jelölte ki. A történelmi vakszerencse tehát ezúttal a szövetségesek ellen „dolgozott”. A német hadosztályok ugyan jelentős veszteségeket szenvedtek a frontharcokban, de még így is összesen 10 000 fős, tapasztalt állományból, húsz darab V jelzésű Párduc harckocsiból, negyven géppuskákkal felszerelt páncélozott csapatszállítóból, több tucatnyi gördülő lövegből, páncélkocsikból aknavetőkből és légvédelmi egységekből állt a felszerelésük. Mindez bőségesen elegendő erőfölényt biztosított számukra, egy esetleges könnyű-felszerelésű ejtőernyős támadás ellen, ami az utóbbiak számára a halálos ítélettel lenne egyenlő. (Ráadásul az újrafegyverzés során Bittrich hadosztályainak a Cleves környéki raktárakból tigris harckocsikat is igértek.)

Mindezen túl, Sepp Krafft SS-Sturmbannführer (őrnagy) páncélgránátos kiképzőzászlóalja is pontosan Arnhem mellett tartózkodott, annak a wolhezei útnak a szomszédságában, melynek határában az angolok a leszállási övezetüket kijelölték. Teljesen véletlenül tehát, olyan erős német egységeket szállásoltak el a Market-Garden hadművelet amúgy is legveszélyesebb és legtávolabbi övezetében, melyek meghiúsíthatták az egész küldetést.

Minderről a szövetségesek semmit nem tudtak. Érkeztek ugyan a holland ellenállási mozgalomtól olyan értesülések, melyek német páncélosok megjelenéséről szóltak, de ezeket – polgári és nem katonai forrásokként kezelve – nem vettek elég komolyan a szövetségesek főhadiszállásán. Ki kell emelni, hogy a Market-Garden hadművelet kitűzött időpontja – 1944 szeptember 17 – előtti napokban hírszerző repülőgépek révén szintén futottak be jelentések arról, hogy észleltek páncélosegységeket Arnhem térségében. Ezen hírekről a SHAEF hírszerző-főnöke, az angol Kenneth W. Strong vezérőrnagy, szeptember 15 –én be is számolt Eisenhowernak. Az amerikai főparancsnok azonban úgy vélekedett, hogy ha egyszer már „zöld utat adott” Montgomerynek az akció lebonyolítására, akkor mostmár neki kell döntenie arról is, hogy lefújja e az egész hadműveletet a jelentésekre alapozva. Montgomery is meghallgatta tehát Strong jelentését a német páncélosokról, de azonnal elvetette a Market-Garden hadművelet lefújását. Úgy gondolta, hogy egyetlen jelentésre támaszkodva nem lehet visszavonni a történelem legnagyobb sikerét és dicsőségét igérő hadműveletét. Főleg akkor nem, ha ezt a dicsőséget majd ő maga könyvelheti el.

A légideszant egységek bevetése

A Market-Garden hadművelet 1944 szeptember 17 –én indult meg. A légideszant-hadosztályokat északról dél felé haladva dobták le. A legészakabbra az 1.brit hadosztály volt, ezt követte az amerikai 82.és a 101.ejtőernyős hadosztály. A hadművelet első napján, a három övezetbe 20 ezer katonát dobtak le sikeresen, melyek meg is indultak a kijelölt hidak elfoglalására. Azonban hamar jelentkeztek az első problémák: a folyosó legdélibb szakaszán, a 101.hadosztály megérkezése előtt, a német egységeknek sikerült felrobbantania a Wilhelmina csatornán átívelő Son melletti hidat. A folyosó középső szakaszán, a 82.hadosztály a számára kijelölt 4 híd közül elfoglalt ugyan 3 –at, de a legfontosabbat a nijmegeni hidat nem tudták bevenni. A folyosó legészakibb szakaszán pedig az 1.angol hadosztály erői szétforgácsolódtak, és csupán egyetlen egységnek, a John Frost alezredes vezette 2.zászlóaljnak sikerült eljutnia a legfőbb célpontig, az arnhemi hídig. Ráadásul csupán a híd északi feljáróját voltak képesek megszerezni.

A hadművelet Market fedőnevű, ejtőernyős egységeinek első napi felemás sikereihez képest komorabb képet festett a páncélosok Garden erőinek kitörése a frontvonalból. Horrocks tábornok XX.hadteste kitört ugyan a Meuse-Escaut-csatorna vonalából, de pár óra után már meg is állították egységeit. A Garden erők előrenyomulását csupán egyetlen betonúton jelölték ki, hogy tőrdöfésszerűen haladjanak a hidak irányába, a 100 kilométeres folyosón. Ha pedig a keskeny úton a németek kilőnek néhány élen haladó harckocsit, akkor az egész menetoszlop megtorpanhat. Ez történt a hadtesttel, néhány órával az elindulást követően. Csak késve, az eredeti tervtől 18 órával elmaradva érték el az első találkozási pontot Eindhovennél, majd a felrobbant soni híd miatt újra vesztegelniük kellett. A hadművelet 2.napján mindhárom övezetben földet ért a második hullám, de közben jelentős német erősítés is érkezett a térségbe.

Szeptember 19 –én, a harmadik napon Arnhemben kezdett katasztrofálissá válni a helyzet. Az 1.hadosztály egységei közt megszűnt a rádióösszeköttetés, az utánpótlásként ledobott készletek elvesztek, és az egész hadosztályból csak a hidat védő zászlóalj tudta teljesíteni feladatát. A hadosztály többi alakulata többször megkísérelte felmenteni a hidat tartó zászlóaljat, hiszen mindenki tudta, csak addig van esély az egész hadművelet sikerére, amíg a hídfő angol kézen van. Szeptember 19 –én az Arnhemben állomásozó SS-páncélosegységek a város körzetében mindenhol felülkerekedtek, és kezdték körülkeríteni az ejtőernyősöket. A harckocsioszlop pedig még mindig csak Nijmegennél tartott. Megtörtént ugyan a terv szerinti második találkozási ponton az egyesülés a 82.hadosztállyal, de a nijmegeni hidat még be kellett venniük ahhoz, hogy eljussanak végre a 20 km-re lévő Arnhembe, és átkelve az utolsó legfontosabb hídon, sikeressé tegyék a Market-Garden hadműveletet.

A hadművelet negyedik napján, és az azt követő napokon a csapások egymást érték: az 1.angol hadsereg felmentésére szánt 3.hullám, vagyis Stanislaw Sosabowski vezérőrnagy 1.lengyel ejtőernyősdandára a rossz angliai időjárás miatt nem indulhatott el, a nijmegeni hidat pedig csak 24 órás ostrom után, szeptember 20 –án este 7 óra 15 perckor sikerült elfoglalni. Ekkorra az arnhemi hidat védő eredetileg 650 katonából csupán 150 volt harcképes. Kilenc órával azt követően pedig, hogy a szövetséges harckocsik elindultak Arnhem felmentésére, vagyis szeptember 20 -ról 21 -re virradóan hajnali 4 órakor, - 81 órányi ostrom után - legyűrték az utolsó angol katonát is, és a hadművelet legfontosabb hídja újra a németek kezére került. Ezzel meghiúsult az egész hadművelet célja, hiszen hiába foglalták el a többi hidat, ha a legfontosabb utolsó, német kézen maradt.

Innentől kezdve a Market –Garden hadművelet tehát inkább mentőakcióvá alakult, melynek mostmár a célja a bekerített arnhemi angol 1.légideszant-hadosztály életben maradt 7000 katonájának kimentése lett. Súlyosbította a helyzetet, hogy a felmentésre szánt lengyel dandár pontosan a német vonalak felett, a biztos pusztulásba ugrott. Szeptember 24 én, a hadművelet 8.napján a bekerített 7000 katonából, csak 2500 fő harcolt, a többi vagy elesett, vagy fogságba került.1944 szeptember 26 –án pedig Horrocks tábornok páncélosaival végre elérte az arnhemi övezetet és megkezdte a néhány ezer megmaradt angol katona kimentését.

A Market-Garden hadművelet tehát óriási kudarccal zárult. A normandiai partraszállás első napjának veszteségeit (10-12 ezer fő) is meghaladta a hadművelet 9 napja során elszenvedett veszteség. Összesen 17 ezer szövetséges katona esett el, vagy került fogságba, miközben a németek „csak” 7500-10000 főt vesztettek. Ennyi áldozat árán csupán egy 80 kilométeres kiszögellést nyertek a szövetségesek, mely nem vezetett sehová, mivel a leglényegesebb arnhemi hidat nem tudták megszerezni. Hollandia felszabadítása, és az arnhemi térség megszerzése csak fél évvel később, 1945 április közepén sikerült, amikor az 1.kanadai hadsereg bevonult a területre.

A kudarc okainál első helyen lehetne felsorolni a hírszerzés elégtelenségét, és az időjárási nehézségeket. A hírszerzés megfelelő működése esetén elegendő bizonyítékot lehetett volna gyűjteni arról, hogy két SS-páncéloshadosztály tartózkodik a tervezett hadművelet térségében, melyek egyszerűen legázolhatják a könnyűfegyverzetű ejtőernyősöket. Második helyen lehetne említeni a szárazföldi, Garden erők lassú előretörését és azt a tényt, hogy a legfőbb híd elfoglalására érkező 1.angol légideszant-hadosztályt túl messze dobták le a hídtól. Lehetséges, hogy Montgomery terve, megfelelő előkészítés és pontosabb időzítés esetén meghozhatta volna a kívánt sikert, de a történelemben a „mi lett volna ha…” kérdését értelmetlen feltenni. Tény, hogy a Market-Garden hadművelet kudarcot vallott, mert „messze volt a híd”.

Könyv és film a hadműveletről

A Market-Garden hadművelet történetét Cornelius Ryan dublini születésű, majd a második világháború alatt angol haditudósítóvá váló és 1947 után Amerikában letelepedő újságíró - hadtörténész dolgozta fel a legalaposabban. Ryan 1974-ben készítette el "A Bridge too far" azaz "Messze volt a híd" című könyvét, mely rövid idő alatt óriási  népszerűségre tett szert előbb az USA -ban, majd mindenütt a világon. A mű nagy részletességgel, a túlélőkkel készített interjúkra építve, pontos adatokkal mutatja be a hadművelet eseményeit. A könyv sikere miatt, alig három évvel később, 1977 -ben Richard Attenborough rendező filmet készített a történetről amerikai filmsztárok felvonultatásával, így Sean Connery, Robert Redford, Ryan O'Neal, Gene Hackman is szerephez jutottak benne. A majdnem három óriás angol-amerikai filmdráma a könyvhöz hasonlóan óriási siker lett világszerte.

Harmat Árpád Péter

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció: ITT

Felhasznált irodalom:

  • Csató Tamás, Gunst Péter, Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • D.Major Klára: Lángoló világ. A második világháború története. /Képes történelem sorozat/ Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1976.
  • Eisenhower, Dwight D.: Keresztes háború Európában. /Fordította:Auer Kálmán/ Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982.
  • Engel Pál: Világtörténet évszámokban 1-2-3. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982.
  • Furszenko, A. A., Nikolaj Nikolaevics Jakovlev: Az Egyesült Államok története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964. ( Fordította: Siklósi Mihály )
  • Hanák Péter, Márkus László, Ormos Mária, Ránki György: Világtörténet képekben II. kötet 1640-től 1970 ig. Gondolat Kidó, Budapest, 1975.
  • Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 6. 1914-től 1990 -ig. Reáltanoda Alapítvány, 2002.
  • Kinder, Hermann, Werner Hilgemann: Atlasz Világtörténelem. Athenaeum Kiadó Kft., 1999. ( A megjelölt rész fordította: Sajó Tamás )
  • Lord, Walter: Hihetetlen győzelem. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1980.
  • Lukacs, John: Az Egyesült Államok 20. századi története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988.
  • Marczali Henrik: Nagy Képes világtörténet XII. kötet. A legújabb kor. ( III. rész XXI. fejezet. Hasonmás kiadás. Babits Kiadó,. Szekszárd, 2001.
  • Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
  • Paczolay Péter, Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története. Kossuth Kiadó, Budapest 1984.
  • Pintér Zoltán, Zugor Zoltán: Képes civilizációtörténeti kronológia. Szalay Könyvkiadó.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Ryan, Cornelius: Messze volt a híd. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982.
  • Sellers, Charles, Henry May Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas könyvek, Budapest, Talentum Kft. 1999.
  • Sipos Péter: A második világháború és az azt követő békék./ Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek sorozat/ Sorozatszerkesztő: Kertész Imre. IKVA Kiadó, Budapest, 1991.
  • Világtörténelmi enciklopádia./ A mű eredeti címe: Kleine Enzyklopadie-Weltgeschichte. Bibliographsches Institut, Leipzig 1979./ Fordította: Máthéné Glavina Zsuzsa [ et.al.] A német eredetivel egybevetette és szerkesztette: Sipos Attila. Kossuth Kiadó, Bp