Franklin Delano Roosevelt élete

Franklin Delano Roosevelt élete

/Harmat Árpád Péter/

Franklin Delano Roosevelt egyike az USA legnagyobb formátumú elnökeinek. Az egyetlen volt, aki négy választást nyert meg zsinórban, az egyetlen, aki tolókocsiban ülve töltötte ki hivatali idejét és az egyetlen, aki a világtörténelem eddigi legnagyobb háborújából vezette ki népét (és a világot). Az USA 32. elnöke a demokrata párt jelöltjeként 51 évesen, 1933 –ban költözhetett először a Fehér Házba. Művelt és tehetős családból származott. Hivatása szerint ügyvéd volt, de a jog mellett történelmet, és angol irodalmat is tanult Harvard egyetemen. Eredeti szakmáját csak pár évig gyakorolta, mégpedig New Yorkban egy ügyvédi irodánál. Még az egyetem alatt ismerte meg feleéségét Eleanort, akivel még 1905-ben kötött házasságot. Eleanor Roosevelt volt az első First Lady, aki férje elnöksége alatt aktív szerepet vállalt az amerikai politikában. A protokoll szabályaival ellentétben, a mindennapi politikába belefolyva, felemelte szavát a rasszizmus és a társadalmi egyenlőtlenség ellen, továbbá harcolt a nők egyenjogúságáért.

A fiatal ügyvéd, Franklin Roosevelt korán a politika világába csöppent és szenátor, majd miniszter-helyettes lett belőle. Az első világháborúban aktívan vett részt (a haditengerészetnél volt helyettes államtitkár), és a harcok után visszatért a politikához. Már a 20-as évek végén New York állam kormányzója és a demokrata párt legfelső vezetésének is tagja. Erre az időre már tolókocsiba kényszerült. Életrajzírói szerint Guillain-Barré szindrómája miatt már 1921-ben jelentkeztek nála bénulásos tünetek. Végül az 1932-es választásokat megnyerve az Egyesült Államok elnöke lehetett. Ezen a ponton érdemes visszatekinteni az USA korabeli viszonyaira.

Amerika a 30-as években

Az 1929 őszére kicsúcsosodó – 30% -os - termelésnövekedés valójában akkora túltermelést hozott az USA -ban, aminek „felvételére” már nem volt elég sem a belső, sem a külső piac. A tőzsde azonnal reagált és 1929 október 29 –én a fekete csütörtökön mindenki ráébredt arra: kirobbant egy soha nem látott méretű világválság. A termékek elértéktelenedésére válaszul bekövetkező termelés visszafogás hatalmas munkanélküliséget gerjesztett, tovább rontva a helyzetet. A bankok tömegesen mentek tönkre, és 1932-re már minden negyedik amerikai elvesztette az állását. Herbert Hoover (1929-1933) elnök többféle megoldással próbálkozott. Először a vámtarifákkal akarta támogatni a termelőket, és a hazai ipar védelmében elfogadta a Smoot-Hawley-vámtörvényt, mellyel csak annyit ért el, hogy lehetetlenné tette a külkereskedelem újjáélesztését. Ezt követően az elnök az adókat csökkentette, felszabadította a hiteleket és rögzítette a mezőgazdasági árakat. Mindezen törekvések azonban kevésnek bizonyultak, így végső kísérletként egy új kormányhivatalt hozott létre – a rekonstrukciós pénzügyi testületet – megy nagy állami összegekkel próbálta támogatnia a bankokat, vasutakat, vállalatokat.

Mivel a válság nem javult, és Hoover vonakodott bevezetni a szövetségi munkanélküli segélyt, így először a kongresszus bizalmát vesztette el, majd a néptömegek is ellene fordultak. Az 1932 –es elnökválasztáson könnyedén legyőzte őt demokrata ellenfele, New York kormányzója, a paralízis miatt tolókocsiba kényszerült Franklin Delano Roosevelt. A New Deal (új megállapodás) a Roosevelt vezette központi kormányhatalom olyan válságkezelő programja volt, mely szinte minden területen – pénzügy, ipar, mezőgazdaság, szociális szféra – beavatkozott a gazdasági és egyéb folyamatokba, így felülről irányított reformjaival megszüntette a túltermelést, és annak kísérő problémáit, a munkanélküliséget és a pénzügyi bizalmatlanságot.

A történészek a New Dealt két szakaszra, egy elsőre (1933-34) és egy másodikra (1935-39) osztják. Az első szakaszban a gazdaság talpra állítására, a másodikban a szociális intézkedésekre került sor. A gazdasági program kulcsfontosságú része a pénzügyi bizalom helyreállítását célozta: ennek érdekében Roosevelt őszinte rádióbeszélgetésekkel (kandalló melletti beszélgetések) sikeresen megnyerte a lakosság szimpátiáját, és bankokba vetett hitét, melyet azzal is ébren tartott, hogy kormánya nevében öt ezer dollárig garantálta a kisbefektetők betéteit. Az Értékpapír Felügyelet révén pedig a kormányzat ellenőrizni tudta a bankokat is. A New Deal program a mezőgazdasági túltermelést a farmerek számára előírt művelés alá vehető földek kötelező maximalizálásával tudta megszüntetni. Vagyis előírták, hogy miből mennyi termelhető. Mivel a parlagon maradó területekből adódó jövedelem kiesést részben sikerült állami kárpótlással pótolni, a farmerek végül elfogadták a programot, és a kevesebb áru piacra dobásával végre a mezőgazdasági termékek ára is emelkedni kezdett.

Az ipari túltermelés és munkanélküliség összefonódó problémájának megszüntetése volt a legnehezebb feladat, mivel olyan megoldásra volt szükség, mellyel a munkanélküli milliók munkához juthatnak, ám ténylegesen nem termelnek árutöbbletet. A megoldást az ipar helyreállítási törvény hozta meg, mely 3,3 millió dollárt különített el olyan közmunkákra, melyek közhasznúak voltak, és az állam érdekeit szolgálták, ugyanakkor nem keletkeztettek eladhatatlan árutöbbletet. Így indult meg százezrek számára munkát – és minimális fizetést – biztosító Tennesse folyó szabályzása, illetve a nagyszabású autópálya és hídépítési program. Roosevelt az iparfejlesztési és vállalkozási kedv élénkítése érdekében feloldotta a trösztellenes törvényeket, ám az Országos Helyreállítási Hivatal létrehozásával biztosította az igazságos versenyhelyzeti viszonyok fenntartását. A New Deal program második részében, 1935 és 1939 közt kezdődött a szociális körülményeket javító törvények megalkotása. Bevezetésre került 65 éves kortól az öregségi nyugdíj, a társadalombiztosítás, a munkanélküli segély, a kötelező munkaidő maximum, és a minimálbér.

A világgazdasági válságból való sikeres kilábalás, és a szociális biztonság helyreállítása miatt az amerikai választók összesen háromszor is újraválasztották Rooseveltet, így az amerikai elnökök közül egyedül ő tudott 12 éven keresztül hivatalban maradni. Roosevelt hosszú elnöksége a villágazdasági válság felszámolása mellett legfőképpen a második világháború miatt lett az USA történetének talán legfontosabb korszaka. Roosevelt elnöknek kellett szembenéznie a hitleri Németország által kirobbantott, minden korábbinál pusztítóbb háború problémájával.

Az 1935 –ben megalkotott semlegességi törvény az USA külpolitikájában továbbra is azt az irányvonalat erősítette, mely szerint az országnak nem szabad az európai konfliktusokban egyik oldalon sem elköteleződnie. Így a spanyol polgárháborúban (1936 július 17-1939 április 1) a hivatalos amerikai vezetés egyik félnek sem biztosított kölcsönöket vagy fegyverszállítmányokat. Később mégis kialakult az európai háborúkhoz és háborús helyzetekhez speciálisan alkalmazkodó új amerikai felfogás, a „fizesd és vidd” elv. Ez alapján az európai harcban álló országok hajói kiköthettek és vásárolhattak Amerika partjainál fegyvernek nem minősülő árukat, majd megrakodva elhajózhattak. Az elv 1939 után már fegyverekre is kiterjedt.

A Roosevelt család

A Roosevelt vezette Amerika a II. világháborúban

Az európai események Hitler hatalomra kerülésével (1933 január 30) új irányt vettek. Az új német vezető népe számára Németország terjeszkedését az élettér elméleten keresztül tette elfogadható és követendő állami törekvéssé. Először az Ausztriával való egyesüléssel (Anschluss: 1938 március 12) majd ugyanazon év szeptemberében Csehország elfoglalásával bizonyította be a németeknek, képes arra, hogy azonnal gyarapítsa Németország területét, ráadásul mindezt a nyugati hatalmak jóváhagyásával. (Müncheni egyezmény) Hitler abban is hitt, hogy amennyiben az angol és francia támogatást élvező Lengyelországot katonailag lerohanja, a nyugati nagyhatalmak ezt is szó nélkül fogják hagyni. Ebben azonban már tévedett. Amikor 1939 szeptember 1-én csapatai betörtek a lengyel földre, a francia és angol szövetségesek bejelentették a hadiállapotot. Ezzel kirobbant a második világháború. Az USA semleges félként szemlélte Dánia, Norvégia, majd a Benelux államok és Franciaország lerohanását, ám a Szovjetunió megtámadását követően, 1941 augusztus 11-én megtette az első lépést az elkötelezettség felé. Az említett napon ugyanis Roosevelt és Winston Churchill angol miniszterelnök aláírták az Atlanti Chartát, melyben közösen ítélték el háború árán történő erőszakos területszerzéseket, (vagyis Németország politikáját) és hitet tettek a szabad kereskedelem biztosítása és az agresszorok megfékezése mellett.

Az Atlanti Chartát követően 1941 novemberében az amerikai törvényhozás a fél évvel korábban elfogadott kölcsönbérleti törvényt kiterjesztette a Szovjetunióra is. A törvény azt tartalmazta, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban mindazon országoknak fog biztosítani fegyvert és hadianyagot, - kölcsön, vagy bérleti szerződések megkötésével - melyeknek védelme az USA nemzetbiztonsága szempontjából jelentőséggel bír. A Szovjetunió így 1942 –ben már 4200 harckocsit és 3 ezer repülőgépet kapott az USA –tól. Az Atlanti Charta megkötése egy már hadban álló országgal, illetve a Szovjetunió részére meginduló hadianyag szállítások, tulajdonképpen már elkötelezték az USA –t a Háromhatalmi Szerződést aláíró országokkal szemben. Ám a tényleges hadüzenet megküldése 1941 december 7 -ig váratott magára. A jelzett napon ugyanis Japán váratlanul és hadüzenet nélkül megtámadta az USA Csendes-óceáni területét Hawaiit, és lebombázta annak fő kikötőjét Pearl Harbort. A támadás nyilvánvaló célja a kikötőben állomásozó amerikai flotta megsemmisítése volt, ami nagyon nagy részben sikerült is a japán repülőgépeknek. Bár a támadás szinte sokkolta az amerikai népet, és 4 ezer amerikai katona is életét vesztette a bombázásban, mégis az amerikai flotta anyahajói harcképesek maradtak, és így nyitva állt annak lehetősége, hogy az USA ellencsapást mérjen Japánra.

A szigetország terjeszkedő politikáját még 1929-ben hirdette meg Tanaka Giichi miniszterelnök, majd Japán 1931-ben meghódította Észak-Kína jelentős részét kitevő Mandzsúria tartományt, és Mandzsuko néven japán bábálammá nyilvánította. Később 1936 novemberében Japán csatlakozott a Hitler és Mussolini által kezdeményezett szovjet ellenes Antikomintern Paktumhoz, majd nyolc esztendővel később, 1940 -ben a hatalom, a Hirohito császárt támogató nácik kezébe került. A nácik vezette ország 1940 szeptemberében nem habozott csatlakozni a németekkel és olaszokkal szoros szövetséget biztosító Háromhatalmi Egyezményhez. 1941 októberében pedig hatalomra került Tódzsó Hideki miniszterelnök, aki már nyíltan hirdette Japán további terjeszkedésének tervét, és ennek jegyében megindította Indokína megszállását.

Pearl Harbor után Japán diadalmas 100 napja következett. A Hawwaii elleni támadással egy időben vonultak be japán csapatok a semleges Thaiföldre, és az 1941 őszén kidolgozott haditervnek megfelelően még decemberben sorozatos partraszállási hadműveleteket hajtottak végre a Fülöp-szigeteken, a Maláj-félszigeten, Borneóban, Guam- és Wake-szigeteken, egyidejűleg a szárazföldről megkezdték Hongkong ostromát is. Közben, 1942 január 18-án megszületett a háromhatalmi egyezmény katonai kiegészítése is, mely már a japán hadműveleti övezetet a Szovjetunió egész ázsiai területére is kiterjesztette. Japán vállalta, hogy megsemmisíti és elfoglalja Anglia, az USA és Hollandia támaszpontjait.

Yamamoto tengernagy javaslatára közben az USA ellen is új direktíva alakult ki: a legfőbb cél az amerikaiak Csendes-óceáni erőinek – legfőképp az anyahajóknak – teljes megsemmisítése lett. Így került sor a Midway szigetek elleni japán támadásra (1942 június 3-7) mely azonban nagy fordulópontot jelentett a második világháború ázsiai frontján. Ugyanis a tengeri csatában váratlan módon az amerikaiak győztek. A diadal után pedig megkezdődött a japánok visszaszorítása megszállt területeikről.

A csendes-óceáni hadszínteret az amerikaiak kettéosztották. Chester W. Nimitz tengernagy az óceán középső részén, a legrövidebb úton közeledett hajóival, repülőgépeivel és tengerészgyalogságával Japán felé. Douglas MacArthur tábornok az óceán délnyugati részéből indulva előbb Új-Guineát és a Fülöp-szigeteket kívánta elfoglalni. 1943 őszén lényegében egy időben kezdődött meg az offenzíva mindkét irányban. 1944 októberében az amerikai csapatok megindultak a Fülöp-szigetek elfoglalására. A Fülöp-szigeteknél tervezett partraszállást a második világháború második legnagyobb tengeri csatája előzte meg, 1944 október 23 –án. A japánok minden erejüket bevetették, mivel a Fülöp-szigetek elvesztésével iparukat elvágták volna az indonéziai nyersanyagoktól, mindenekelőtt az olajtól. A hatalmas amerikai győzelemmel, lényegében a japán flotta elvesztette ütőképességét. A szárazföldön, Burmában, Kínában aratott győzelmek illetve a szigetről szigetre való előretörés során – Mariana szigetek, Okinawa, Iwo Jima – kivívott sikerek után, 1945 tavaszától már Japánt bombázták az amerikaiak.

A világháború másik fordulópontja 1942 októberében El-Alameinél következett be, amikor az angol Montgomery tábornok nagy győzelmet aratott az Egyiptomot fenyegető németek felett. Ekkor az amerikaiak egy afrikai partraszállás mellett döntöttek, és a Fáklya hadművelet során 1942 novemberében Észak-Afrikában, majd gyors győzelmeik után 1943 júliusában Szicíliában is új frontot nyitottak. Közben a szövetségesek Teheránban egyeztették további elképzeléseiket, és a teheráni konferencián (1943 november) Churchill, Roosevelt és Sztálin megállapodtak, hogy az új Nyugat-európai frontot 1944 májusában Franciaországban nyitják majd meg. A „D” nap, vagyis a normandiai partraszállás 1944 június 6 –án jelentős mértékben meggyorsította a háború befejezését.

A háború vége

A háború utolsó nagy konferenciái Jaltán és Potsdamban már a harcok végső befejezéséről és az utánuk következő rendezésről szóltak. Jaltán 1945 februárjában Roosevelt Churchillel és Sztálinnal Németország övezetenkénti megszállásáról, és Szovjetunió Japán elleni támadásáról tárgyalt. Közben az utolsó nagyhatalmi konferencia előtt Franklin Delano Roosevelt 1945 április 12-én váratlanul meghalt agyvérzésben, Churchill pedig elvesztette a választásokat, így Potsdamban már Sztálin már új elnökökkel: Harry Truman amerikai, és Clement Attlee brit miniszterelnökkel tárgyalhatott az új európai országhatárokról, Lengyelországról, a háborús bűnösök ellen tervezett perről. Az 1945 áprilisában San-Franciscoban létrehozott ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) is már az új vezetők, és Truman hivatali ideje alatt kezdte meg működését.

Ám az ázsiai hadszíntéren a háború a hitleri Németország 1945 május 7-én aláírt fegyverszüneti megállapodása és a Potsdami Konferencia után még folytatódott, így Truman elnök a háború mielőbbi befejezésére, valamint amerikai katonák életének megmentésére hivatkozva (erkölcsi megfontolások ekkor még nem merültek el) beleegyezett az atombomba bevetésébe Japán ellen. A ma már borzalmas méretű csapásnak tekintett atombomba bevetését indokolta, egyrészt hogy Okinawa apró szigetének elfoglalása során 12 520 amerikai katona esett el, így az amerikai katonai szakértők úgy vélekedtek, hogy ugyanezzel az aránnyal számolva Japán elfoglalása egymillió amerikai életébe fog kerülni, másrészről a frissen kifejlesztett új fegyvert mindenképp ki akarták próbálni, és erre tökéletes alkalom volt maga a háború.

Végül 1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előrenyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá.

Bár a háború 1945 őszén Truman elnök hivatali ideje alatt ért véget, Franklin Delano Roosevelt elnöksége, történelmi szerepe és államférfiúi érdemei soha nem halványulhatnak el. Ő vezette ki Amerikát a világgazdasági válságból, ő hozta létre a nácizmus elleni nemzetközi összefogást, és ő tartotta egyben egészen a győzelemig a millió irányba húzó politikai – gazdasági erőket Amerikában és szerte a világon.

Harmat Árpád Péter