Az USA története 1860 és 1960 közt

Az USA története 1860-1960 között

/Cikkünk előzménye: Az USA kialakulása és története a polgárháborúig/

/Harmat Árpád Péter/

 

Az Amerikai Polgárháború (1861-1865)

Előzmények, ellentétek: A polgárháborút megelőző évekre az USA északi és déli államai közt több területen szembeötlő különbségek alakultak ki. Míg északon nagyvárosok jöttek létre és a beindult az iparosodás révén gyárak, illetve heterogén (bevándorló) lakosság és gyarapodó munkásság élt, addig délen vidékies életmód, ültetvények, és jelentős – 4 milliós - rabszolgaság volt a jellemző. Az eltérő berendezkedés egy idő után, - szinte törvényszerűen – érdekellentéteket szült. Ezek közül a három legjelentősebb a következő volt: vámpolitika és bevándorlók kérdése, rabszolgaság megítélése, új államok kérdése.

A vámpolitika-bevándorlók kérdésében az északi államok olyan vámrendszert akartak, mely a délieket arra ösztönzi, hogy az általuk megtermelt gyapotot ne Angliának adják el, hanem északkal kereskedve, náluk történjen a feldolgozás. Ugyanakkor szerették volna a déli államokat piacként használni, vagyis előállított ipari termékeiket délen eladni. A déli államok azonban a szabad kereskedelmet pártolták, így ellenezték az északiak vámpolitikáját, és következetesen Angliával kereskedtek. A bevándorlást illetően észak örömmel segítette az európaiak Amerikába érkezését, mivel az újonnan érkezők munkaerőt biztosítottak iparának. Ezzel szemben a dél féltette korlátozott földterületeit, így ellenezte a bevándorlást.

A második ellentét a rabszolgaság kérdése volt. Észak ugyanis nem fogadta el a rabszolgaságot, és kialakult az abolicionista mozgalom is, melynek legfőbb célkitűzési közé tartozott a déli feketék északra szöktetése (underground way) illetve a rabszolgaság felszámolása. A harmadik problémát észak és dél viszonyában az újonnan kialakuló államok jelentették. Ugyanis az északi és déli berendezkedés versengésében egy-egy új állam egyik vagy másik oldalhoz csatlakozása az erőviszonyok eltolódását okozhatta. A status quo biztosítása érdekében született meg 1820 –ban a Missouri Kompromisszum, mely a 36. fok 30. perctől északra eső térségekben alakuló államok számára az északi berendezkedést, a vonaltól délre megalakuló államoknak pedig a rabszolgatartást irányozta elő. A megállapodás ellenére többször már-már háborúig menő viták támadtak például Kansas hovatartozását illetően.

Az észak és dél közti viták a politika színterére kerültek, amikor északon a republikánus párt, míg délen a demokrata párt vette fel programjába a saját berendezkedés védelmét, és a másik tábor támadását. Északon 1858 -ra Illinois állam szenátora, Abraham Lincoln került a republikánusok élére, és az 1860 –as választási kampányban egységes államrend bevezetéséről beszélt. Mikor beszédét a déliek provokációnak minősítették, 1861 januárjában és februárjában 11 állam jelentette be unióból való kilépését: Dél-Karolina, Mississippi, Alabama, Florida, Texas, Georgia, Lousiana, Észak-Karolina, Tennesse, Arkansas, Virginia. A kilépett államok 1861 februárjában hozták létre a Konföderációt, melynek fővárosa Richmond, első elnöke pedig Jefferson Davis lett.

Erőviszonyok

Az erőviszonyok terén jelentősek voltak a különbségek: míg északon 23 államban mintegy 22 milliói lakos élt (nagy bevándorlási mutatókkal) addig délen 11 államban csak 9 millió ember élte életét. Északon erős ipar, így nagy fegyvergyárak és bányák létesültek, addig délen alig-alig alakult ki ipari központ, és a terület szinte teljesen az európaiakkal való kereskedelemtől függött. Északon 22 ezer mérföldnyi, míg délen csupán 9 ezer mérföldnyi vasútvonal volt. Ugyanakkor az is tény, hogy az északi polgárosodott lakosság járatlan volt a katonáskodásban, kevés volt a harcban gyakorlott tiszt, viszont délen a rabszolgák állandó kordában tartása és a sajátos vidékies életmód miatt a férfitársadalom szinte teljes egészében fegyverforgatásban jártas emberekből állt.

A polgárháború első szakasza

Az első harcok a déli területen lévő szövetségi – azaz északi irányítás alatt álló – erődök déliek által történő elkobzása miatt kezdődtek. 1861 áprilisában ugyanis a déliek elfoglalták a Ford Sumter erődöt, és ezzel kezdetét vette a négy éves polgárháború. Ennek elején, már májusban további négy állam csatlakozott a Konföderációhoz: (Virginia, Észak-Karolina, Tennessee és Arkansas). Virginia nyugati megyéi nem támogatták a Konföderációt, ezért júniusban megalkották Nyugat-Virginiát, mely 1863-ban felvételt nyert az Egyesült Államokba. Az északi csapatok tengeri blokádot hoztak létre, hogy elvágják a déli csapatok utánpótlási vonalait.

A polgárháború első szakasza a déliek sorozatos győzelmeivel kezdődött, mivel ekkor még erősen érvényesült a szakképzett és fegyverforgatásban gyakorlott tisztikar, és gyalogság háborúban való jártasságából származó előny. Az 1861-1862-es esztendő három nagy déli győzelme: az Első Bull-Runi csata (1861 július 21-én Washingtontól 40 km-re), a Hétnapos csata (1862 június 2) és a Második Bull-Runi csata (1862 szeptemebr 4) volt! Közben az erőviszonyok javítása érdekében Lincoln 1862 –ben és 1863 –ban két fontos törvényt fogadtatott el: egyrészt megszületett a Telepítési Törvényt (Homesteas Act: 1862) melyben 160 acre (116 hold) földet ígért azoknak, akik 5 évre művelésbe vesznek határszéli földeket, másrészt megszületett az Emancipációs Proklamáció (1863 január 1) melyben az USA egész területén jogszabályba iktatták a rabszolgák felszabadítását. Az előbbi jogszabály biztosította északnak, hogy a nagy számban érkező európai bevándorlók az ő oldalukra álljanak, míg a proklamáció a rabszolgák gazdáikkal való esetleges szembefordulását célozta meg.

Fordulat a polgárháborúban

A polgárháború menetében a fordulatot az 1863-as esztendő hozta meg. A harcok harmadik évére ugyanis kimerült a déliek – eleve sokkal gyengébb – ipara, a partjaiknál húzódó tengeri blokád pedig szinte lehetetlenné tette azt, hogy régi szövetségesüktől és partnerüktől, az angoloktól kapjanak támogatást. A háború olyan irányba vitte a harcmódot, mely az ipari forradalom vívmányait jobban alkalmazó félnek – így az északiaknak – kedvezett. Fontos szerepe lett a vasútnak (utánpótlás szállítása, katonák átcsoportosítása) a gőzhajóknak (az északi Monitor és a déli Merimack nevű hajók harca) illetve az új típusú kézifegyvereknek és a nagy létszámú gyalogságnak. Az új muskéták már huzagolt csővel és kúpos lövedékkel készültek, így megnőtt a találati pontosság, ami miatt a harcoló felek áttértek a lövészárkok alkalmazására. (Az új fegyverekkel öngyilkossággá vált az 1862 előtti hagyományos, egymás felé menetelve sortűzzel harcoló taktika.)

A déliek 1863 –ban két súlyos vereséget szenvedtek: ugyanis előbb 1863 július 1-3 közt Washington közelében, a Gettysburg –i csatában, majd néhány nappal később délen a Mississippi partján a Vicksburgi csatában következett be megrendítő déli vereség. A Gettysburgi csata volt a polgárháború legnagyobb ütközete, a két oldalon összesen 48 ezer volt a halottak száma.

A polgárháború második szakasza

Alig 10 hónappal a két nagy ütközet után, 1864 májusában William Sherman északi tábornok váratlanul egy új frontot nyitott, és Tennessee felől sikeresen betört a déli területekre. A merész támadás a Konföderáció egyetlen ipari központját, Atlantát célozta meg. A tábornok serege a fontos várost 1863 szeptemberében érte el. A déliek minden tartalékukat bevetették a település megvédése érdekében, ám az északiak létszámfölénye ellen már semmit sem tehettek. Mikor Atlanta 1863 szeptemberében végleg az északiak kezébe került, a Konföderáció pótolhatatlan veszteséget szenvedett. A tábornok Atlanta bevétele után, 1864 végére Savannah térségében kijutott a tengerpartra és ezzel kettévágta a Konföderációt.

A déli államok 1864 végére gyakorlatilag térdre kényszerültek, az 1865 –ös esztendő már csupán a Dél hosszú haldoklását hozta. Sherman Savannahból északra indult, és 1865 áprilisában elfoglalta a Konföderáció fővárosát Richmondot is. Néhány nappal később pedig Ulysses Grant és Sherman csapatai az Appomatox folyónál bekerítették Lee csapatait, így a déli tábornok számára nem maradt más választás, mint a fegyverletétel 1865 április 9 -én.

Grant megengedte, hogy a déli tisztek megtartsák oldalfegyvereiket, a katonák pedig lovaikat. Washington ünnepelt. 14-én ünnepélyesen felhúzták a USA zászlaját a Sumter erődre. Még ezen az estén egy színházi előadás alkalmával John Wilkes Booth meggyilkolja Abraham Lincoln-t. Az elnök másnap belehalt sérülésébe. A merénylőt 11 nappal később egy égő pajtába szorították, és egy északi katona agyönlőtte. A merénylet további kilenc szereplője közül négyet felakasztottak, négyet életfogytiglanra ítéltek, egyet felmentettek. 1865 májusában az utolsó konföderációs csapatok is megadták magukat. Május 10-én elfogták Jefferson Davis-t. A polgárháború befejeztével a két országrész ismét egyesült. Több mint 620 000 amerikai halt meg a harcokban, de a járványok miatt elhunytak száma ennek a kétszerese. 50 000 túlélő tért haza amputált végtagokkal. Lincolnt Illinois államban helyezték örök nyugalomra.

Az USA történetének 1865 és 1914 közti fél évszázadát 4 korszakra lehet bontani:

-Az első korszakot a polgárháború utáni rekonstrukciónak nevezik, mely 1865 től 1877 ig tartott. Három elnök - Lincoln, Johnson és Grant - hivatali idejét foglalta magába.

-A második korszakot az ipar robbanásszerű fejlődése, az új találmányok, a gazdasági növekedés nyomán kialakuló konszolidáció ( trösztösödés ),a kormányzat illetve a gazdaság összeolvadása, protekcionalizmus, korrupció jellemezte. Ez az időszak 1865 től 1882ig tartott, Grant, Hayes és Garfield elnökségére esett.

-A harmadik korszak öt elnöki ciklusa – Arthur, Cleveland, Harrison, Cleveland, McKinley –1882 és 1901 közti 19 esztendőben igyekezett visszaszorítani a monopolizációt, megjelentek a reformtörekvések, a munkásmozgalmak, és az USA fellépett a világpolitika színpadára.

-A negyedik korszakot progresszív kornak nevezik, és Roosevelt, Taft, és Wilson elnökségére esett 1901 és 1913 között. Jellemzője volt egy igazságosabb kormányzati rendszer kialakulása, a trösztök teljes visszaszorítása, szociálisan javító szándékú törvények alkotása, és a latin-amerikai, ázsiai amerikai jelenlét biztosítása.

A rekonstrukció korszaka

Az Egyesült Államok történelmének polgárháborút követő 15 esztendejét 1865 és 1890 között, a rekonstrukció hármas problémája jellemezte.

1)A legkönnyebben megoldható probléma a szétlőtt városok és tönkretett vasútvonalak újjáépítése volt.

2)A második súlyosabb gondot a legyőzött országrész gazdasági életének helyreállítása jelentette. A Dél ipara megszűnt, megművelhető földjeinek nagy része parlagon hevert. Munkaerőrendszerét felszámolták, nem volt beruházható tőke, a konföderációs papírpénz és kötvények összeomlása miatt, pedig az emberek megtakarított pénze is odalett.

3)A harmadik tényező, a társadalmi és politikai feszültségekből eredt.

a)Az ország 4 és fél millió feketéje közül senki nem volt ezen túl rabszolga, de sorsuk, életlehetőségeik, foglalkoztatásuk megoldatlannak tűnt. A déli fehéreket, pedig sokként érte az az új helyzet, hogy rabszolgák nélkül kell elültetni és learatni a gyapotot.

b)A déli államok kormányzása szintén súlyos kérdés lett. Lincoln feltétele szerint, ha egy-egy déli állam lakosságának 10%-a hűségesküt tesz az unióra, elismeri a rabszolgaság eltörlését, akkor megválaszthatja kormányzatát és kongresszusi képviselőit.

Észak válaszút előtt állt: megszállás vagy békülés? Először az előbbit választotta, és Lincoln (elnök: 1861-1865) majd Andrew Johnson (elnök:1865-1869) tett kísérletet a békés rendezésre. Ezt nevezzük elnöki rekonstrukciónak.

Elnöki rekonstrukció 1865-1866

Lincoln „tízszázalékos tervét” a déli államok kormányzatainak felállításáról, nem támogatta a kongresszus, így nem került végrehajtásra. Johnson pedig Lincolnhoz hasonló politikát folytatott, de hiányzott belőle Lincoln türelme és politikai valóságérzéke. Amnesztiát kínált azoknak, akik hűségesküt írnak alá. Viszont politikai jogokat csak azok kaphattak, akik a hűségeskü letétele mellett 20 000 dollárnál értékesebb tulajdonnal rendelkeztek, és a polgárháború alatt nem töltöttek be konföderációs tisztségeket. Igy 1865 végére az össze déli államban olyan helyi kormányzatok álltak fel, melyekben nem voltak benne a régi Dél vezetői, arisztokrata rétegei, volt ültetvényesei. Hiszen ezek mindegyike elszegényedett, megtagadta a hűségesküt, vagy pozíciókat töltött be a konföderáció gépezetében. Az északnak behódoló kevés déliből, a háború után délen nyerészkedő északiakból álló kormányzatok – melyek képviselőket küldhettek Washingtonba – jól együttműködtek a Felszabadítottak Hivatalával. A mindenható szervezet az egykori rabszolgákat védte a zavargásoktól, és megakadályozta, hogy a déli államok a rabszolgák jogait sértő diszkriminatív törvényeket próbáljanak hozni.

1866 tavaszára nyilvánvalóvá vált az ellentét Johnson elnök és a kongresszus között. Az elnök több déli vezetőnek megkegyelmezett, és alkotmányellenességre hivatkozva megvétózta előbb azt, hogy a Felszabadítottak Hivatala még nagyobb hatáskört kapjon, majd azt, hogy a tizennegyedik alkotmánykiegészítés szerint a feketék törvény előtti egyenlőségét kimondják.

1866 novemberében a kongresszusi választásokon a republikánusok kétharmados többséget szereztek, és radikális szárnyuk megszerzett minden kulcspozíciót. Johnson kezéből elnöksége második felére kivették az irányítást, és megkezdődött a kongresszusi rekonstrukció.

Kongresszusi rekonstrukció

A radikálisok és az általuk irányított kongresszus célja 1867-től a dél katonai megszállása lett, arra az időre amíg társadalmuk átalakul és ki nem formálódik az új választók köre.

1)Elfogadták a tizennegyedik alkotmánykiegészítést, mely 4 fontos bekezdést tartalmazott:

a)törvényes eljárás nélkül senki nem fosztható meg életétől, szabadságától, tulajdonától; az Unió mindenkit megvéd az államok elnyomásától

b)az államoknak minden férfi állampolgárnak, így a feketéknek is biztosítania kell a választójogot. ( Ha nem, akkor aszerint csökkentik képviseletüket is.)

c)a Konföderáció egykori vezetői nem tölthetnek be szövetségi-kongresszusi hivatalt

d)a lázadók adósságának visszafizetéséről rendelkezett

Az egykori rabszolgákat a szövetségi kormányzat oltalmazta, bár földet nem kaptak, így továbbra sem volt biztosítva megélhetésük.

2)Az első rekonstrukciós törvény 1867 márciusában öt katonai körzetre osztotta fel a Délt, felszámolva az állami kormányzatokat. Minden állam katonai felügyelet alatt választott delegátust (alkotmányozó gyűlést). A választásokon résztvehettek a feketék, de a volt konföderalisták nem.

3)A tizenötödik alkotmánykiegészítés (1870-ben) Megtiltott végleg minden választójogi megkülönböztetést (fajra, színre, korábbi szolgai állapotra nézve)

A 3 rendelkezés mindegyike az elnök és a Legfelsőbb Bíróság ellenkezésével szemben került végrehajtásra.

A kongresszusi rekonstrukció során a terror, a meggondolatlanság, a korrupció jellemezte a déli kormányzatok működését. Ezek ellen erőszakhullám indult a Ku-Klux-Klan és más titkos terrorista szervezetek részéről. Ezek elsősorban a feketék túlkapásai miatt alakultak, de komoly károkat okoztak az északi katonák, vezetők között is.

A sikeres rekonstrukcióhoz vagy állandósult katonai megszállásra, vagy a déli fehérek és feketék együttműködésére lett volna szükség. Az állandósult megszállás nagy kiadásokat jelentett Washingtonnak, és az észak belefáradt az állandó harcba.

Ulysses Grant elnöksége után (1869-1877) fordulat történt: erőszakos, és törvénytelen akciók nyomán szinte minden déli államban helyi konzervatívok nyerték meg a választásokat. A háború előtt még ültetvényekkel rendelkező arisztokraták kerültek a kormányzatok élére, és 1877-ben A Grant után megválasztott Rutherford Hayes (1877-1881)visszavonta az utolsó szövetségi csapatokat is.

1890 –től módosult a helyzet, és a szegény déli fehér rétegek kezébe került az irányítás. Ezek pedig mind a feketéknek mind az arisztokratáknak politikai ellenfelei voltak. A két réteg összefogására hivatkozva törölték el a tizenötödik alkotmánykiegészítést, kizárva a feketéket a politikai életből. Mindezt az északi közvélemény tétlenül nézte, mivel a nemzeti egységet sokkal fontosabbnak tartotta a jogi egyenlőségnél. A bíróságok, a kongresszus, a Fehér Ház és a közvélemény nagy része is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fehér déliek tudják legjobban, hogyan kell megoldani a faji problémákat.

Mindezen hozzáállás eredményeként a négerek a fehérek földjein dolgoztak, mint bérlők. A föld tulajdonosától kaptak vetőmagot, szerszámot, és cserébe átadták a termés felét vagy harmadát. A többiből pedig adósságaikat rendezték a boltosok, intézők felé. A rabszolgaság végetért, de nem voltak szabadok sem: az adósságok miatt nem költözhettek el, tanulatlanok voltak, nem, szavazhattak. A Dél pedig hosszú időre (a 2. világháború végéig) szegény mezőgazdasági terület maradt.

Az ipari fejlődés és protekcionalizmus korszaka

Az amerikai ipari fejlődés már a polgárháború előtt megkezdődött, folytatódott a háború alatt is, majd az azt követő években kiteljesedett. A háború megteremtette a keresletet a cipők, takarók, textiltermékek, fegyverek iránt, és serkentette az ipar fejlődését. Az ipari átalakulás hasonlóan Angliához a könnyűipar, mezőgazdaság, közlekedés (vasút), nehézipar sorrend szerint haladt.

A mezőgazdaság forradalma gépesítéssel, és a megművelt területek kiterjesztésével vette kezdetét. Az új búzafajták, nagyobb terméshozamok, az arató-, kötöző-, cséplőgépek alkalmazása révén sokszorosára nőtt a mg -i termelés.

A közlekedés forradalma megteremtette az amerikai nehézipar alapjait. A vasúttársaságok voltak az ország első nagyszabású ipari vállalkozásai. Megváltoztatták az amerikai életet: összekötötték egymással a nyersanyaglelőhelyeket és termelési központokat, a mezőgazdasági termelőket és a városi fogyasztókat, egységesítették az idő és munkabeosztást, egységbe foglalták a nemzeti piac távoli pontjait, és felgyorsították a Nyugat fejlődését és benépesedését. Az állami és szövetségi kamatmentes kölcsönök és földadományok révén 1900 –ra a vasút már 200 millió acre földdel, 200 ezer mérföldnyi vasúti pályával rendelkezett és így az USA birtokolta a világ vasútvonalainak egyharmadát. A gyors fejlődéshez hozzájárultak olyan újítások is, mint az acélsín, a szabványos nyomtáv, a szerelvények automatikus és egységes összekapcsolása és a légfék.

Az ipari fejlődés következő területe a nehézipar volt. A Bessemer–féle acélgyártási eljárás, melynek révén olcsón nagy mennyiségű acélt lehetett előállítani az amerikai iparfejlődés egyik legkiemelkedőbb alkotása volt.

Az ipar fellendülése miatt a nemzeti vagyon 1897 és 1914 közt megkétszereződött ( 88 milliárdról 165 milliárdra ). Jellemezte a századfordulós amerikai életérzést, hogy mindenki hitte, a technikai újítások automatikusan az emberi élet minőségét javítják.

A kommunikáció és irodagépesítés területén is sok újítást hozott a korszak. Alexander Graham Bell 1876 –ban megalkotta az első telefont, Philo Remington 1873 –ban az írógépet, felfedezték a pénztárgépet, a számológépet, és Thomas Alva Edison 1879 –ben elkészítette az első elektromos árammal működő szénszálas izzólámpát. Az elektromos áram sokoldalú felhasználása szintén Edison nevéhez fűződik, 1882 –ben részt vett az első villamos erőmű megépítésében, megalkotta az első fonográfot és az első villamospálya létrehozása is az ő segítségével történt.

Az eddig felsorolt Amerikában született találmányokon túl az európai újítások tengerentúlra kerülése tovább gyorsították az ipari fejlődést: Benz első autója, Siemens dinamója, Marconi rádiója, a Lumiére testvérek filmvetítő gépe, mind a korszak meghatározói lettek.

A növekedésnek a népesség is egyik előfeltétele volt. A gyárak működtetéséhez és a piac növekedéséhez emberekre volt szükség, ők pedig jöttek. Az 1870 –et követő fél évszázadban 20 millió bevándorló érkezett Európából és Ázsiából. Az ország népessége 1870 és 1900 között 40 millióról 76 millióra nőtt, és a nemzeti jövedelemnek már 13% -át fektették az iparba.

A gyors növekedés következménye az lett, hogy monopóliumok, trösztök, holdingok jöttek létre, melyek gigantikus vagyonok felett rendelkezve egyes családok kezébe összpontosították először a gazdasági, később már a politikai hatalmat is. ( Carnegie –k, Duke –ok, Hillek, Morganek, Rockefellerek, Swiftek, Vanderbiltek )

Egyes iparágakban, például vasút, az acél –és olajiparban a technológia olyan költséges lett, hogy csak nagyon nagy termelési egységekkel volt kifizetődő a termelés. A vasúttársaságok pusztító konkurenciaharcba kezdtek, majd a rend és a haszon reményében egyes vasútbárók kísérletet tettek az együttműködésre. Ezután kölcsönösen határozták meg az árakat, s ez már sokak számára meglepő újdonságnak s jogilag is megkérdőjelezhető akciónak tűnt.

John D. Rockefeller és társai 1882 –ben létrehozták az első trösztöt, amikor a nemzet legnagyobb kőolaj-finomítóinak részvényesei felhagytak a laza, kartell-jellegű egyezségekkel, és létrehozták a Standard Oil trösztjét. Ezáltal az olajfinomítás iparának 90% -a egyetlen igazgató tanács kezébe került. A horizontálisan konszolidálódott Standard Oil ezután vertikális irányba kezdett terjeszkedni, az olajkutaktól a hordógyárakon át az olajvezetékekig és magához láncolta mindazokat a vállalatokat, amelyek eljuttatták az olajat a fogyasztóhoz.

Hasonló folyamatokon mentek keresztül Gustavus Swift húsipari birodalma, Andrew Carnegie vas és acélipari létesítményei, majd sorban az összes ipari, szolgáltatói területek vállalatai. Egy – egy nagyhatalmú tröszt birtokolta a dohány, cukor, liszt, whisky, gumi, elektromos cikkek gyártását és kereskedelmét. A kisvállalkozók ezrével mentek tönkre, bár a fogyasztók sokszor olcsóbban jutottak hozzá az árukhoz.

A kialakult helyzet több belpolitikai problémát is felszínre hozott: a vámtarifák ügyét, az infláció ügyét és a politikai és gazdasági hatalom szétválasztásának ügyét.

A belső vámokat a polgárháborús kiadások kényszerítették a kormányzatra, ám később a háború után sem törölték el azokat, mivel a kongresszusban lévő képviselők legtöbbje érdekelt volt egy – egy terület ( fogyasztási cikk ) állami megadóztatásában. A kincstárban költségvetési többlet alakult ki. Később a nem védelmi célú vámokat csökkenteni kezdték olyan termékek esetében, melyeket nem az országban állítottak elő, például: kávé, cukor.

A politikai és gazdasági hatalom összefonódása:

Súlyos problémát jelentett annak felismerése, hogy a vám - és adókedvezmények némi befolyás, sőt pénz árán megszerezhetőek. Virágzott a korrupció és hiányzott a pártatlan közhivatalnok réteg. A szövetségi hivatalokat politikai támogatás fejében és nem pályázatok révén adták. Ulysses Grant elnöksége idején ( 1869 – 1877 ), sőt később is 1882 –ig a szenátus birtokolta az igazi hatalmat.A szenátusnak olyan sok gazdag tagja volt, és olyannyira összefonódott az üzleti csoportokkal, hogy csak a Milliomosok Klubja néven emlegették. Ezen időszakot a republikánusok túlsúlya jellemezte, akik számíthattak a feketékre, a középnyugati farmerekre, a tekintélyes középosztálybeli protestánsokra. Velük szemben alkották az ellenzéket a bevándorlók, szegény farmerek, munkások által támogatott demokraták, akik a vámtarifák csökkentésében és az infláció magasabban tartásában voltak érdekeltek. Mindkét párt erősen megosztott volt.

Grant a radikálisok naiv bábja volt. Legtöbb problémája a demokrata pártból kiinduló közszolgálati mozgalommal adódott, melynek nyomására fel is állított egy közszolgálati bizottságot ( kinevezések, korrupció ellenőrzése ), de azt nem engedte, hogy az a politikai klikkek ügyével foglalkozzon. Elnöksége idején 1873 tól gazdasági válság sulytotta Amerikát, mely a munkásmozgalmakat hívta éltre, és több sztrájkmegmozdulást eredményezett.

A republikánusok ugyan 1874 –ben elérték Grant újraválasztását, de a képviselőházban a demokraták szereztek többséget és vizsgálatot indítottak a kormányzat ellen. Kiderült, a korrupció áthatotta az Indiánügyi Hivatalt, a Felszabadítottak Hivatalát, a nagykövetségeket, az egész kormányt.

1877 –ben vitatott választással Rutherford Hayes lett az elnök. ( Három déli államban ellentmondó eredmények születtek, de a republikánusok rávették a déli demokratákat a republikánus győzelem elfogadására, megígérve, hogy kivonják az utolsó déli államokból is a  hadsereget, sőt méltó részt kapnak a vasútépítési támogatásokból. ) Hayes a bürokrácia megreformálásán fáradozott, de egyébként jellegtelen elnöki időszak jellemezte. Hivatali ideje alatt 1877-ben zajlottak az ország történetének első országos méretű sztrájkjai. Baltimore-ban, Chicagoban, San Franciskoban a vasúti munkások megmozdulásait csak a szövetségi csapatok tudták leverni.

Utána James A. Garfield következett az elnöki székben, aki viszont néhány hónap után egy merénylet következtében meghalt. Garfieldot alelnöke, Chester A. Arthur követte, aki már egy új korszakot nyitott, mivel az első tehetséges politikusként valóban szembeszállt a korrupcióval, és protekcionalizmussal.

A Reformtörekvések, munkásmozgalmak korszaka

Chester A. Arthur (1881–1885) támogatta a Pendletton-törvény megszületését, mely az első közszolgálati törvényként előírta, hogy bizonyos szövetségi hivatalokat csak pályázatok útján lehet betölteni. Kísérletet tett arra is, hogy a vámtarifákat revízió alá vegyék, ám republikánus párttársai miatt a törvény nem sikerült.

1884 –ben a választásokat 24 év után először demokrata nyerte, Grover Cleveland New-Yorki kormányzó személyében. ( Elnök: 1885-1889 ) Sikerült elérnie a magas vámtarifák mérséklését. 1887 –ben született meg az államközi kereskedelmi törvény, mely kimondta, hogy az egyes államok vasúttársaságainak ésszerű és nyilvános árakkal kell dolgoznia, illetve bizottságot állított fel a visszaélések kivizsgálására. A törvény azonban csak évekkel később került tényleges végrehajtásra. Cleveland első elnöki ciklusára esett a munkásmozgalmak első sikeresnek tekinthető jőlszervezett szakszervezeti sztrájkhulláma. A munkások rendkívül alacsony bérekért heti 60 órát dolgoztak, egészségtelen körülmények között. A helyzetet csak rontotta, hogy az 1880-as években több mint 5 millió bevándorló érkezett az országba (kínaiak, olaszok, görögök, oroszok, lengyelek) olcsó, tömeges munkaerőt jelentve. Több munkás szakszervezet is alakult, de legsikeresebb az AFL ( Amerikai Munkásszövetség) lett, melyet Samuel Gompers szivargyártó munkás alapított 1880 ban. Szervezete nem támadta a fennálló kapitalista rendszert, nem politizált, és a Marxizmust is elutasította viszont sztrájkok, bojkottok révén magasabb béreket, 8-órás munkaidőt, és szakszervezetei védelmet követelt. 1886 május1-én Chicagoban 40 ezres tüntetésen érték el a 8-órás munkaidőt. Azóta ez a nemzetközi munkásmozgalom ünnepe.

Cleveland első elnöki időszaka után azonban ismét radikális republikánusok nyerték meg a választásokat és az elnöki székbe Benjamin Harrison ( 1889-1893 ) került. A költségvetési többletből a veteránoknak járadékot adott, kikötő- és postahivatal építésekbe fogott, bár ezek vállalkozásait támogatásokért cserébe osztogatta. 1890 –es McKinley-féle vámtörvény volt az első mezőgazdasági termékeket védő törvény. Ugyanezen évben született meg az első trösztök, monopóliumok ellen létrehozott, a Sherman-féle trösztellenes törvény. Minden olyan egyesülés megszüntetését elrendelte, mely akadályozta a szabad kereskedelmet. A törvény a közvélemény nyomására született, de igazi végrehajtása csak sokkal később történt meg. Viszont jelentősen korlátozta a szakszervezetek létrejöttét, így a reformerek szempontjából „visszafelé sült el” kezdeményezése.

1892 –ben újra Grover Cleveland lett az elnök. Ám első ciklusához képest mérhetetlenül nagyobb gondokkal kellett szembenéznie. Az 1877-1879 es, majd 1885-1886 os válságok után újabb gazdasági pánik közeledett. Ennek hátterében a farmerek és munkások álltak. A farmerek hatalmas új területeket vontak be a gabonatermelésbe, és modernebb gépeikkel többet termeltek, mint amekkora a kereslet volt. Fokozatosan eladósodtak, és mindenütt szervezkedni kezdtek, kormánysegélyezést és inflációt követelve. A Farmerszövetségi Mozgalom idővel akkora táborra tett szert, hogy politizálásba kezdett és 1892 –ben Néppárt néven már konkrét programot hirdetett: szenátorok közvetlen választása, jövedelemadó bevezetése, ezüstpénzverés, a vasúttársaságok államosítása. Hamar kapcsolatot talált a munkásmozgalmakkal és követelte a 8-órás munkanap bevezetését, bevándorlások korlátozását. A Néppárt a populista mozgalom zászlóvivője lett. Eközben a válság kiteljesedett: nőtt a munkanélküliség, szaporodtak a sztrájkok, több bank és vasúttársaság csődbe ment.

Cleveland viszont nem tudott közbeavatkozni, mivel az ország kincstárának aranytartaléka kimerült. Kölcsönt vett fel a Morgan-bankháztól, aranyért állami kötvényeket kezdett árulni, és csökkentette a nyugdíjakat. Cleveland erősen hitt az gazdasági liberalizmus amerikai változatában, a laissez faire politikában (leszé fer vagyis az állam ne avatkozzon a gazdaságba) Rendelkezései miatt mind a kongresszus mind saját pártja szembefordult vele. A válság legsúlyosabb tünete, az 1894-es Pullman-sztrájk volt, amikor a Pullman-cég (Chicagoban) elbocsátotta munkásai egyharmadát. A munkások csatlakoztak Eugene Debs Vasúti Szakszervetéhez, és csak szövetségi csapatokkal sikerült feloszlatni a megmozdulást.

1896-ban zajlott az amerikai történelem egyik legnagyobb szabású választási hadjárata. A demokraták összefogtak a Néppárttal, végül mégis a konzervatív republikánusok győztek, és az új elnök William McKinley (1897-1901) lett. Győzelme után, tőle függetlenül megszűnt a válság, mivel egyrészt új dél-afrikai és alaszkai aranylelőhelyek révén újra megtelt a kincstár, másrészt Európában rossz volt a mezőgazdasági termés, így szükség lett az amerikai gabonára és a farmerek újra magasabb áron adhatták el áruikat.

A progresszív kor

McKinley 1901-es meggyilkolása után került az elnöki székbe a korszak legtehetségesebb elnöke Theodore Roosevelt (1901-1909). Az ő hivatali idejétől kezdődött a progresszivizmus korszaka, mely egy sor reformkezdeményezést jelentett. A reformerek akarata találkozott az elnöki szándékkal, és Roosevelt, Taft, Wilson visszaállította az elnöki hatalmat a kongresszussal szemben.

A progresszívek elsősorban négy területen kívántak változásokat:

1)véget akartak vetni a korrupciónak 2)vissza akarták szorítani a trösztök hatalmát, és helyette szabad vállakozói rendszert kívántak létrehozni 3)a legfelső tízezer (vasútbárók) helyett a középosztályt akarták bevonni a hatalomba 4)vám és bankreformot akartak. Ezeken kívül egész sor szociálisan javító szándékú intézkedés történt a progresszív kor három elnöki ciklus alatt: természetvédelem, lakásépítések, gyermekmunka szabályzás, csatornázás, vasutasoknak is 8 órás munkaidő…stb.

Roosevelt időszakában stabil prosperitás, válságmentes időszak jellemezte amerikát. A gazdaság jól működött. 1909-ben meg kezdte működését Henry Ford autógyára, és megindult az első népautó a híres T-modell sorozatgyártása. Frederick W.Taylor pedig új, tudományos vállalatvezetői módszereket vezetett be, melyek gyorsan elterjedtek minden gyárban. Mozdulatmélységű résztevékenységekre bontotta a munkások tevékenységét, és szoros felügyelet és irányítás mellett végsőkig fokozta a hatékonyságot. A virágzó gazdaság azonban még mindig a trösztök béklyójában vergődött, így Roosevelt elsőnek ezek korlátozásába kezdett, kiérdemelve az utókortól a „tröszpusztító” nevet. Először pert indított a mindenható Morgan bankház érdekeltségébe tartozó Northern Securities Company vasúttársaság ellen (a Sherman-féle trösztellenes törvényre hivatkozva, majd egy sor más tröszt felszámolásáért indított hadjáratot. Kereskedelmi és munkaügyi minisztérium felállítását sürgette, melyben külön osztály foglalkozna az egész országra kiterjedő illetékességgel, a kereskedelmi-ipari visszaélésekkel. Az 1902-1903 –as szénbányászsztrájk idején Roosevelt reformszellemben avatkozott közbe: nem küldött hadsereget a rend helyreállítására, mint előtte Hayes (1877) vagy Cleveland (1886, 1894) hanem olyan komprumisszumos megoldást keresett, amelyet egyaránt elfogadtak mind a munkások mind a bányigazgatók: a szakszervezetek működését nem ismerte el, viszont a munkásoknak engedményeket téve kedvezőbb munkaidő és munkabér elfogadására késztette a bányatársaságokat.

Roosevelt érdeme volt, az 1903-as Elkins és az 1906-os Hepburn törvény is, melyek a vasutak felügyelőszervévé nyilvánította az Államközi Kereskedelmi Bizottságot. Ezzel államilag szabályozhatta, hogy ésszerű jegyárak kerüljenek megállapításra. A fogyasztók védelmét, és a nagyvállalatok visszaszorítását szolgálta a „tiszta élelem és áru” törvény, és a húsfelügyeleti törvény. Roosevelt szívügye volt a természetvédelem kérdése is, így több millió acre területet nyilváníttatott vadrezervátummá, nemzeti parkká, és ásvány- vízkészlettartalékká.

A roosvelti korszak jellemzője volt a nőmozgalom vagy feminizmus feléledése is, mely elsősorban a női választójogot kívánta elérni. A tényleges törvény, csak 1920-ben született me. Roosevelt elnöki sikerességét igazolta, hogy 1904-ben újra megválasztották.

Az USA új imerialista terjeszkedő külpolitikája Roosevelt elnöki ciklusával kezdődött. Roosevelt azt vallotta, hogy az USA-nak mint civilizált nemzetnek joga van ahhoz, hogy a félbarbár latin-amerikai országokat gazdaságilag vezesse és irányítsa, szükség esetén beavatkozással. Ennek egyik eszköze a „dollárdiplomácia” volt: az amerikai nagyvállalatok koncessziókat szereztek a külországokban, a bankok pedig kölcsönöket folyósítottak, de a hivatalos külpolitika adott politikai feltételekhez kötötte a kölcsönöket. A másik eszköz a gazdasági gyarmatosításra az volt, hogy valamilyen helyi konfliktusba (néha annak gerjesztésével) nyílt háborúval lépett közbe. Ez történt az 1898-as spanyol-amerikai háborúban és Panamában is. A spanyolokkal a konfliktus egy Kubában kitört felkelés váltotta ki, melybe a kubai felkelők oldalán avatkozott be az USA. A háborút, mely a Fülöp-szigeteken is zajlott, az ott is kirobbant spanyol ellenes felkelés miatt, néhány hónap után megnyerte amerika, és az 1898.december 10-i Párizsi békeszerződésben protektorátusa alá vonta Kubát, Puerto Ricot, Guamo szigetét (Csendes óceán), és megvásárolta a Fülöp szigeteket. Ugyanezen évben annektálta Hawaiit (ahol megdöntötték a helyi királyságot), és Ázsiában 1899 ben meghirdette a „nyitott kapuk” elvét, megvétózva, hogy az európai hatalmak Kínában kizárólagos kereskedelmi jogokat szerezzenek. Roosevelt közvetített 1905-ben a Japán-Orosz háborút lezáró portsmouthi békében, azzal a céllal, hogy baráti viszonyt építsen ki a gyorsan erősödő Japánnal. A panami földszoroson keresztül építendő csatorna fontos gazdasági érdek volt az USA számára, csakhogy Kolumbia – a terület gazdája – elhárította az amerikai felkéréseket arra vonatkozóan, hogy járuljon hozzá a kedvező feltételekkel történő megépítéshez. Így Roosvelt kormányzata1904-ben szeparatista forradalmat gerjesztett a térségben, majd flottájával nyomást gyakorolva elérte, hogy kikiáltsák a független Panamát, mely már megkötötte a megfelelő szerződéseket.

Roosvelt 1908-ban elhatározta, hogy nem választatja magát újra, hanem barátját és volt hadügyminiszterét William Howard Taftot támogatja az elnöki székért folyó harcban.

William Taft 1909-1913 közt volt a progresszív korszak második amerikai elnöke. Folytatni kívánta Roosevelt progresszív politikáját de az 1907 óta csökkenő prosperitás (gazdasági fellendülés) már annál fokozottabb reformprogramot követelt. Jelentős reformokat várt Tafttól a republikánus pártnak is és a demokrata pártnak is a progresszív csoportja. Mindkét irányzat a trösztök további visszaszorítását, a jövedelemadó bevezetését, és a vámok csökkentését akarta elérni. Taft ezek közül a trösztök elleni fellépést sikeresen képviselte (kétszer annyi trösztöt szüntetett meg mint Roosevelt), támogatta a tizenhatodik alkotmánykiegészítést is, mely a jövedelemadó bevezetését tartalmazta. Pozitív intézkedése volt a Mann-Etkins törvény, mely az országos Kereskedelmi Bizottságot erősítette meg; a szövetségi bányaügyi és gyermekügyi hivatalok létrehozása. Mindezeken túl azonban a progresszívok egyik fő követelése, a vámcsökkentés terén elégtelennek tartották intézkedéseit. Ugyanis olyan vámtörvény fogadott el, (Payne-Aldrich féle vámtörvény) mely inkább a protekcionista republikánusoknak kedvezett. Emellett szemet húnyt belügyminisztere (Richard A. Ballinger) ügyeskedései felett, aki a szövetségi szénkészleteket, közföldeket törvénytelenül adta el kereskedelmi érdekeltségeknek. 1910-re ellene fordult mind a demokrata párt, mind a republikánus párt progressziv (reformpárti) csoportja. Mindkét irányzat Roosevelthez fordult segítségért a régi gárdához közeledő Taft ellen. Így Roosevelt az 1912-es elnökválasztáson elindult korábbi pártfogoltja ellen. A republikánusok Roosvelthez csatlakozó szárnya létrehozta a Progresszív Pártot, így az 1912-es választásokson 4 párt versengett: Republikánus, Progresszív, Demokrata és a Szocialista Párt. A republikánus szavazók megosztottsága miatt végül a demokrata párt, és jelöltje Woodrow Wilson győzött.

Woodrow Wilson (1913-1921) aki korábban a Princeton Egyetem elnöke, majd New Jersey kormányzója volt, Taftnál sokkal sikeresebben tudott a három fő politikai erő, a demokraták, a konzervatív republikánusok és a reformpárti progresszív republikánusok közt „lavírozni”.

Olyan fontos reformokat fogadtatott el a törvényhozással, mint a közvetlen választási törvény, a közhasznú létesítmények szabályozása, és a korrupcióellenes törvény. Wilson elnökségének legfőbb érdeme a bankreform volt, ez 12 pénzügyi körzetre osztotta az országot mindegyikben létrehozva egy-egy szövetségi tartalékbankot. Ezek magánkézben voltak ugyan, de állami ellenőrzés alatt, és válság esetén az állam szabályozhatta általuk a pénzkészletet (kibocsáthattak pénzt), kamatlábakat. A Szövetségi Tartalék Rendszer stabilizálta a bankvilágot, és megregulázta a Wall Streetet is. Fontos érdeme volt a Wilson-kormányzatnak, az Underwood-vámtörvény is, mely a polgárháború előtti szintre szállította le a behozatali vámtarifákat, és így olcsóbbá tette az amerikaiak számára az importcikkek fogyasztását. A Clayton-féle trösztellenes törvény tiltotta a monopóliumokhoz vezető összekapcsolt vezetőtestületeket, megkülönböztető árakat, és kivonta a szakszervezeteket a Sherman-törvény tiltó hatálya alól. Emellett már egy elnök által kinevezett testület is ellenőrizte a részvénytársaságok versengésének tisztaságát. Belpolitikája 1916 után méginkább balra tolódott. Megszületett a gyermekmunkatörvény, az államközi útépítési program, a szakoktatási törvény és a vasutasok számára 8 órás munkanapot biztosító törvény.

Wilson külpolitikája is követte a Roosevelt által kijelölt terjeszkedő imperializmust. 1912-ben beavatkozott Nicaraguában, hogy rendben fizessék az amerikai bankok vasútépítési hitelkamatait. 1915-ben amerikai csapatok szállták meg Haitit, biztosítandó, hogy a haiti kormány teljesítse az észak-amerikai bankokkal szembeni fennálló kötelezettségeket. 1913-ban fegyveresen avatkozott be Mexikó belügyeibe is, amikor támogatta előbb Madero demokratikus forradalmát, majd az azt megdöntő Huerta tábornokkal szembeszálló Carranzát.

1917-től a progresszív reformmozgalom hanyatlani kezdett, és átadta helyét a konzervatív republikánusok túlsúlyának. Mégis a három sikeres elnök, Roosevelt, Taft és Wilson ideje alatt megtörténtek az első lépések a vagyon újraelosztása és a túlságosan nagy hatalomra szert tevő magánszemélyek ellenőrzése irányába. Az állampolgárok szélesebb körű politikai részvétele, és főként a kormányzat felelősségének növelése is ezen korszak érdeme volt.

Az első világháborúban való amerikai részvétel

Wilson idején az USA az európai eseményektől és háborús konfliktusoktól való elhatárolódás mellett foglalt állást. Változást hozott azonban az a tény, hogy az Angliát elszigetelni akaró német flotta tengeralattjárói sorra támadták a szigetországba tartó amerikai hajókat. Először a Lousiana (brit hajó-1915) majd a Sussex (1916) süllyedt el német torpedótámadások következtében. Erre már Wilsonnak is reagálnia kellett, így 1917 januárjában bejelentette a németekkel való diplomáciai szakítást. A háborúba való amerikai belépés közvetlen előzménye és oka azonban nem a korlátlan tengeralattjáró harc volt, hanem az úgynevezett Zimmerman távirat. Ebben a német külügyminiszter 1917 márciusában Mexikóval vette fel a kapcsolatot, és egy titkos alkut ajánlott fel: elismerik és támogatják az USA –val szembeni mexikói területi igényeiket (Texas) ha ennek fejébe lekötik az amerikaiak haderejét. A távirat azonban nyilvánosságra került és az amerikai közvélemény és államvezetés felháborodása most már követelni kezdte az Antant oldalán történő azonnali amerikai hadba lépést.

Ekkor, vagyis csak 1917 második felében indultak meg a sorozások Amerika szerte. Összesen 2 millió amerikai katona behajózása és Európába küldése valósult meg, ám tényleges katonai jelenlétük a franciaországi fronton, csak 1918 nyarán kezdett érződni. Az első világháború nyugati frontján 1918 augusztus 8-án történt meg a nagy fordulat, amikor Amiens térségében, majd a front szinte teljes szélességében sikerült az Antant csapatoknak áttörniük a német vonalakon. A háború végét jelentő fegyverszünet 1918 november 11-én született meg.

A wilsoni 14 pont

Woodrow Wilson amerikai elnök híres 14 pontja a háború hamarabbi lezárását célozta, és 1918 január 8-án került megküldésre a szembenálló felekhez. A feltételeket azonban a vesztésre állók soknak, a győzelemre állók kevésnek találták, és 1918 elején még mindkét fél reménykedett a maga győzelmében, így a 14 pontot mindenki elutasította. Wilson tervezetében területrendezés szerepelt (Lotaringia francia terület lett volna) emellett a hajózás szabadságának kimondása, az egyenlő kereskedelmi feltételek elve, a nemzetközi fegyverzetcsökkentés, a gyarmatok önrendelkezése, az Oroszországból való kivonulás, a Monarchia népeinek szabadsága-önállósága és végül a később egyedül megvalósult pont: a nemzetek szövetségének létrehozása.

Az elutasítás egyik következménye az lett, hogy az USA végül nem ratifikálta a háborút lezáró Párizsi Békét (1918 június 28) a másik hatása pedig abban nyilvánult meg, hogy az amerikai belpolitikában újra az izoláció – az Európától való elkülönülés – hívei, azaz a republikánusok kerültek fölénybe. A demokraták Wilsonnal együtt elbuktak, és egy 12 éven – összesen 4 cikluson - át húzódó republikánus korszak következett.

A háború utáni helyzet: Warren Harding és Calvin Colidge

Az első világháború és a nagy gazdasági váláság közti korszak (1921 és 1929) volt a dzsesszkorszak, a „morajló húszas évek” a „flapperek” (divatkövető, rövidhajú, táncoló, szórakozó nők) és az olcsó autók kora. Ez volt a Coolidge-féle prosperitás, a konzervativizmus és az izoláció kora. Végül ez volt Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald és T. S. Eliot „elveszett generációjának” – az irodalmi lázadás és kísérletezések – kora is.

a 20-as évek két republikánus elnöke Warren Harding (1921-1923) és Calvin Coolidge (1923-1929) volt. Az Amerikában egyre népszerűbb metodista egyház és az Anti-Saloon League (Kocsmaellenes Liga) által követelt tizennyolcadik (szesztilalmi) alkotmány kiegészítést részben erkölcsi vakbuzgóságból fogadták el, részben takarékosságból, részben pedig a német-amerikai sörfőzők iránti ellenszenvből. Így 1919 októberében a Volstead-törvény Wilson vétója ellenére is hatályba lépett, és véget vetett az alkoholtartalmú italok gyártásának, forgalmazásának, szállításának és birtoklásának. Megszületett tehát az alkoholtilalom, mely egészen 1933 –ig érvényben is maradt. (A 19. alkotmány-kiegészítés még ugyanebben az évben országszerte bevezette a női választójogot.)

Az alkohol betiltása azonban totális kudarcnak bizonyult: az alkoholfogyasztás nem tűnt el, csupán a föld alá szorult és egy olyan szervezett alvilág épült köré, amely erőszakkal árasztotta el Amerika utcáit. Az alacsony alkoholtartalmú italok, a kulturált sör és borfogyasztás szinte teljesen eltűnt, ehelyett előtérbe kerültek az égetett szeszek. A szennyezett formában árult feketepiaci alkoholtól rengeteg ember halt vagy betegedett meg. Az alkoholisták bűncselekmények elkövetésére kényszerültek, hogy a dílerek által önkényes extraprofitért árult napi italadagjukat beszerezhessék. Az újságok sűrűn cikkeztek a növekvő hatósági korrupcióról és visszaélésekről. Kialakultak a nagy bűnszervezetek, melyek az alkohol csempészet révén gazdaggá, és hatalmassá tették hírhedt vezetőiket, például Al Capone –t (1899-1947)

Alphonse Capone 26 éves korára (1925) ravasz és éles elméjű bűnözővé vált, aki hatalmas pénz felett uralkodott, minden idők egyik leghatalmasabb bűnvezéreként markában tartotta egész Chicagót, a város rendőreinek mintegy fele az ő alkalmazásában állt. A Capone-bűnszervezet kb. ezer tagot számlált, alvilági tevékenységeit főleg szeszcsempészetre, szerencsejátékra és prostitúcióra korlátozta. Ugyan soha egyetlen gyilkosságot sem tudtak rábizonyítani, de adócsalás miatt végül 1931-ben sikerült börtönbe záratni.

Az atlantai szövetségi börtönben kezdte büntetésének letöltését, de 1934-ben (biztonsági okokból) átszállították az Alcatrazba. Rabsága éveiben egészsége megromlott, elméje kezdett elborulni, szifilisze részleges bénulást okozott szervezetében. 1939 novemberében, 11 éves börtönbüntetésének letöltése után, a félig roncs Caponét szabadlábra helyezték. Már nem volt a régi, hatalmát soha többé nem tudta visszaszerezni, visszavonultan élt, 1947 januárjában agyvérzést majd tüdőgyulladást kapott, melyből már nem épült fel. Nem sokkal 48. születésnapja után, 1947. január 25-én halt meg.

Bár az USA külpolitikájában a független internacionalizmust és az izolacionizmust követte, nem vonhatta ki magát teljesen a világeseményekből, már csak jól felfogott gazdasági érdekei miatt sem. Így Amerika vezetői ráébredtek arra, hogy ha nem segítik Németországot abban, hogy Anglia és Franciaország felé fizetni tudja jóvátételét, akkor ezen Nyugat-európai államok sem fogják tudni kiegyenlíteni az USA felé fennálló – háború alatt felgyülemlett – tartozásaikat. A felismerés után tehát a győztesek londoni konferenciáján megszületett a Dawes-terv (1929) majd ennek 5 éves lejárta után a Young-terv (1929) melyek a következőket célozták meg: 1.a német fizetési kötelezettségek fokozatos csökkentését; 2. a német valuta stabilizálását; 3. Németország számára egy nagy nemzetközi kölcsön biztosítását az előző két pont megtétele érdekében. Később, 1932-ben a németekkel szembeni szolidaritás és segítőkészség odáig terjedt, hogy a Lousanni Konferencián a világválságra való tekintettel az egész jóvátételi fizetés kötelezettségét is eltörölték.

Warren Harding belpolitikája (1921-1923): Az 1921-ben létrehozott Költségvetési Hivatal igen hatékonynak bizonyult, működése első évében máris sikerült másfél millió dollárt megtakarítania. Harding volt az első elnök, aki délen, az alabamai Birminghamban szót emelt a faji megkülönböztetés ellen. Az elnök a takarékosság jegyében megvétózta a volt katonáknak szánt rendkívüli osztalék törvényét, és támogatta a szükség vámtörvényt (1921), majd a Fordney-McCumber-féle vámtörvényt (1922), amely soha nem látott mértékben megemelte a behozatali vámokat. 1922-ben kivonta az amerikai katonákat Kubából.

Calvin Coolidge belpolitikája (1923-1929): A szívpanaszoktól és emésztési zavaroktól szenvedő elnök a San Franciscó-i Palace Hotelben váratlanul halt meg agyvérzésben, így 1923-ban alelnöke, Calvin Coolidge vette át az elnöki teendőket. Elnöki korszakát a gazdasági fellendülés jellemezte. Új iparágak jelentek meg: az autógyártás, a légi szállítás és a vegyipar. A legnagyobb sikereket az elektromos energia és olyan tartós fogyasztási cikkek termelésének területén érték el, mint a hűtőszekrény, porszívó, mosógép. 1929-ben már minden ötödik amerikainak volt autója. (A bádog Lizzy-nek nevezett Ford-autó csak 260 dollárba került.). A rádiók, a háztartási gépek és félkész élelem az amerikai jólét mindennapos tartozékává váltak.

Az ipari munkások körében egyre általánosabb lett az öt és fél napos munkahét, a pihenés és szórakozás nagy tömegek számára vált elérhetővé. A megnövekedett szabadidővel és fizetéssel rendelkező társadalom új személyiségek iránt kezdett érdeklődni: filmsztárok, sportolók és egyéb hősök iránt. Charles Lindbergh, a „magányos sas” a legnépszerűbb amerikaivá vált, amikor 1927-ben egyedül átrepülte az óceánt. Utána mindjárt a sportolók következtek: Herman „Babe” Ruth baseballjátékos, Jack Dempsey boxoló („Manassa Mauler”) és Harold „Red” Grange, a vágtató kísértet”. A nemzet fantáziáját a férfias Rudolph Valentino, a perzselő pillantású Clara Bow („az” a lány) és Theda Bara (a „vamp”) filmszínészi teljesítményei kötötték le.

Amerika háború utáni nemzedéke azonban nemcsak a filmvászon és a stadion hőseiért rajongott. Egyesek a dzsessz, az egységes, fekete zenei nyelvezet felé fordultak. Ezt az irányzatot afroamerikai zenekarvezetők és hangszerművészek tökéletesítették, például Joe „King” Oliver vagy Louis Armstrong, és fehérek népszerűsítették, például Ted Lewis és Paul Whiteman.

A gazdasági világválság és Herbet Hoover (1929-1933)

Az 1929 őszére kicsúcsosodó – 30% -os - termelésnövekedés valójában akkora túltermelést hozott az USA -ban, aminek „felvételére” már nem volt elég sem a belső, sem a külső piac. A tőzsde azonnal reagált és 1929 október 29 –én a fekete csütörtökön mindenki ráébredt arra: kirobbant egy soha nem látott méretű világválság. A termékek elértéktelenedésére válaszul bekövetkező termelés visszafogás hatalmas munkanélküliséget gerjesztett, tovább rontva a helyzetet. A bankok tömegesen mentek tönkre, és 1932-re már minden negyedik amerikai elvesztette az állását. Herbert Hoover (1929-1933) elnök többféle megoldással próbálkozott. Először a vámtarifákkal akarta támogatni a termelőket, és a hazai ipar védelmében elfogadta a Smoot-Hawley-vámtörvényt, mellyel csak annyit ért el, hogy lehetetlenné tette a külkereskedelem újjáélesztését. Ezt követően az elnök az adókat csökkentette, felszabadította a hiteleket és rögzítette a mezőgazdasági árakat. Mindezen törekvések azonban kevésnek bizonyultak, így végső kísérletként egy új kormányhivatalt hozott létre – a rekonstrukciós pénzügyi testületet – megy nagy állami összegekkel próbálta támogatnia a bankokat, vasutakat, vállalatokat.

Mivel a válság nem javult, és Hoover vonakodott bevezetni a szövetségi munkanélküli segélyt, így először a kongresszus bizalmát vesztette el, majd a néptömegek is ellene fordultak. Az 1932 –es elnökválasztáson könnyedén legyőzte őt demokrata ellenfele, New York kormányzója, a paralízis miatt tolókocsiba kényszerült Franklin Delano Roosevelt.

A New Deal és Franklin Delano Roosevelt (1933-1945)

A New Deal (új megállapodás) a Roosevelt vezette központi kormányhatalom olyan válságkezelő programja volt, mely szinte minden területen – pénzügy, ipar, mezőgazdaság, szociális szféra – beavatkozott a gazdasági és egyéb folyamatokba, így felülről irányított reformjaival megszüntette a túltermelést, és annak kísérő problémáit, a munkanélküliséget és a pénzügyi bizalmatlanságot.

A történészek a New Dealt két szakaszra, egy elsőre (1933-34) és egy másodikra (1935-39) osztják. Az első szakaszban a gazdaság talpra állítására, a másodikban a szociális intézkedésekre került sor. A gazdasági program kulcsfontosságú része a pénzügyi bizalom helyreállítását célozta: ennek érdekében Roosevelt őszinte rádióbeszélgetésekkel (kandalló melletti beszélgetések) sikeresen megnyerte a lakosság szimpátiáját, és bankokba vetett hitét, melyet azzal is ébren tartott, hogy kormánya nevében öt ezer dollárig garantálta a kisbefektetők betéteit. Az Értékpapír Felügyelet révén pedig a kormányzat ellenőrizni tudta a bankokat is. A New Deal program a mezőgazdasági túltermelést a farmerek számára előírt művelés alá vehető földek kötelező maximalizálásával tudta megszüntetni. Vagyis előírták, hogy miből mennyi termelhető. Mivel a parlagon maradó területekből adódó jövedelem kiesést részben sikerült állami kárpótlással pótolni, a farmerek végül elfogadták a programot, és a kevesebb áru piacra dobásával végre a mezőgazdasági termékek ára is emelkedni kezdett.

Az ipari túltermelés és munkanélküliség összefonódó problémájának megszüntetése volt a legnehezebb feladat, mivel olyan megoldásra volt szükség, mellyel a munkanélküli milliók munkához juthatnak, ám ténylegesen nem termelnek árutöbbletet. A megoldást az ipar helyreállítási törvény hozta meg, mely 3,3 millió dollárt különített el olyan közmunkákra, melyek közhasznúak voltak, és az állam érdekeit szolgálták, ugyanakkor nem keletkeztettek eladhatatlan árutöbbletet. Így indult meg százezrek számára munkát – és minimális fizetést – biztosító Tennesse folyó szabályzása, illetve a nagyszabású autópálya és hídépítési program. Roosevelt az iparfejlesztési és vállalkozási kedv élénkítése érdekében feloldotta a trösztellenes törvényeket, ám az Országos Helyreállítási Hivatal létrehozásával biztosította az igazságos versenyhelyzeti viszonyok fenntartását. A New Deal program második részében, 1935 és 1939 közt kezdődött a szociális körülményeket javító törvények megalkotása. Bevezetésre került 65 éves kortól az öregségi nyugdíj, a társadalombiztosítás, a munkanélküli segély, a kötelező munkaidő maximum, és a minimálbér.

A világgazdasági válságból való sikeres kilábalás, és a szociális biztonság helyreállítása miatt az amerikai választók összesen háromszor is újraválasztották Rooseveltet, így az amerikai elnökök közül egyedül ő tudott 12 éven keresztül hivatalban maradni.

Roosevelt hosszú elnöksége a villágazdasági válság felszámolása mellett legfőképpen a második világháború miatt lett az USA történetének talán legfontosabb korszaka. Roosevelt elnöknek kellett szembenéznie a hitleri Németország által kirobbantott, minden korábbinál pusztítóbb háború problémájával.

A második világháború

Az 1935 –ben megalkotott semlegességi törvény az USA külpolitikájában továbbra is azt az irányvonalat erősítette, mely szerint az országnak nem szabad az európai konfliktusokban egyik oldalon sem elköteleződnie. Így a spanyol polgárháborúban (1936 július 17-1939 április 1) a hivatalos amerikai vezetés egyik félnek sem biztosított kölcsönöket vagy fegyverszállítmányokat. Később mégis kialakult az európai háborúkhoz és háborús helyzetekhez speciálisan alkalmazkodó új amerikai felfogás, a „fizesd és vidd” elv. Ez alapján az európai harcban álló országok hajói kiköthettek és vásárolhattak Amerika partjainál fegyvernek nem minősülő árukat, majd megrakodva elhajózhattak. Az elv 1939 után már fegyverekre is kiterjedt.

Az európai események Hitler hatalomra kerülésével (1933 január 30) új irányt vettek. Az új német vezető népe számára Németország terjeszkedését az élettér elméleten keresztül tette elfogadható és követendő állami törekvéssé. Először az Ausztriával való egyesüléssel (Anschluss: 1938 március 12) majd ugyanazon év szeptemberében Csehország elfoglalásával bizonyította be a németeknek, képes arra, hogy azonnal gyarapítsa Németország területét, ráadásul mindezt a nyugati hatalmak jóváhagyásával. (Müncheni egyezmény) Hitler abban is hitt, hogy amennyiben az angol és francia támogatást élvező Lengyelországot katonailag lerohanja, a nyugati nagyhatalmak ezt is szó nélkül fogják hagyni. Ebben azonban már tévedett. Amikor 1939 szeptember 1-én csapatai betörtek a lengyel földre, a francia és angol szövetségesek bejelentették a hadiállapotot. Ezzel kirobbant a második világháború. Az USA semleges félként szemlélte Dánia, Norvégia, majd a Benelux államok és Franciaország lerohanását, ám a Szovjetunió megtámadását követően, 1941 augusztus 11-én megtette az első lépést az elkötelezettség felé. Az említett napon ugyanis Roosevelt és Winston Churchill angol miniszterelnök aláírták az Atlanti Chartát, melyben közösen ítélték el háború árán történő erőszakos területszerzéseket, (vagyis Németország politikáját) és hitet tettek a szabad kereskedelem biztosítása és az agresszorok megfékezése mellett.

Az Atlanti Chartát követően 1941 novemberében az amerikai törvényhozás a fél évvel korábban elfogadott kölcsönbérleti törvényt kiterjesztette a Szovjetunióra is. A törvény azt tartalmazta, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban mindazon országoknak fog biztosítani fegyvert és hadianyagot, - kölcsön, vagy bérleti szerződések megkötésével - melyeknek védelme az USA nemzetbiztonsága szempontjából jelentőséggel bír. A Szovjetunió így 1942 –ben már 4200 harckocsit és 3 ezer repülőgépet kapott az USA –tól. Az Atlanti Charta megkötése egy már hadban álló országgal, illetve a Szovjetunió részére meginduló hadianyag szállítások, tulajdonképpen már elkötelezték az USA –t a Háromhatalmi Szerződést aláíró országokkal szemben. Ám a tényleges hadüzenet megküldése 1941 december 7 -ig váratott magára. A jelzett napon ugyanis Japán váratlanul és hadüzenet nélkül megtámadta az USA Csendes-óceáni területét Hawaiit, és lebombázta annak fővárosát Pearl Harbort. A támadás nyilvánvaló célja a kikötőben állomásozó amerikai flotta megsemmisítése volt, ami nagyon nagy részben sikerült is a japán repülőgépeknek. Bár a támadás szinte sokkolta az amerikai népet, és 4 ezer amerikai katona is életét vesztette a bombázásban, mégis az amerikai flotta anyahajói harcképesek maradtak, és így nyitva állt annak lehetősége, hogy az USA ellencsapást mérjen Japánra.

A szigetország terjeszkedő politikáját még 1929-ben hirdette meg Tanaka Giichi miniszterelnök, majd Japán 1931-ben meghódította Észak-Kína jelentős részét kitevő Mandzsúria tartományt, és Mandzsuko néven japán bábálammá nyilvánította. Később 1936 novemberében Japán csatlakozott a Hitler és Mussolini által kezdeményezett szovjet ellenes Antikomintern Paktumhoz, majd nyolc esztendővel később, 1940 -ben a hatalom, a Hirohito császárt támogató nácik kezébe került. A nácik vezette ország 1940 szeptemberében nem habozott csatlakozni a németekkel és olaszokkal szoros szövetséget biztosító Háromhatalmi Egyezményhez. 1941 októberében pedig hatalomra került Tódzsó Hideki miniszterelnök, aki már nyíltan hirdette Japán további terjeszkedésének tervét, és ennek jegyében megindította Indokína megszállását.

Pearl Harbor után Japán diadalmas 100 napja következett. A Hawwaii elleni támadással egy időben vonultak be japán csapatok a semleges Thaiföldre, és az 1941 őszén kidolgozott haditervnek megfelelően még decemberben sorozatos partraszállási hadműveleteket hajtottak végre a Fülöp-szigeteken, a Maláj-félszigeten, Borneóban, Guam- és Wake-szigeteken, egyidejűleg a szárazföldről megkezdték Hongkong ostromát is. Közben, 1942 január 18-án megszületett a háromhatalmi egyezmény katonai kiegészítése is, mely már a japán hadműveleti övezetet a Szovjetunió egész ázsiai területére is kiterjesztette. Japán vállalta, hogy megsemmisíti és elfoglalja Anglia, az USA és Hollandia támaszpontjait.

Yamamoto tengernagy javaslatára közben az USA ellen is új direktíva alakult ki: a legfőbb cél az amerikaiak Csendes-óceáni erőinek – legfőképp az anyahajóknak – teljes megsemmisítése lett. Így került sor a Midway szigetek elleni japán támadásra (1942 június 3-7) mely azonban nagy fordulópontot jelentett a második világháború ázsiai frontján. Ugyanis a tengeri csatában váratlan módon az amerikaiak győztek. A diadal után pedig megkezdődött a japánok visszaszorítása megszállt területeikről.

A csendes-óceáni hadszínteret az amerikaiak kettéosztották. Chester W. Nimitz tengernagy az óceán középső részén, a legrövidebb úton közeledett hajóival, repülőgépeivel és tengerészgyalogságával Japán felé. Douglas MacArthur tábornok az óceán délnyugati részéből indulva előbb Új-Guineát és a Fülöp-szigeteket kívánta elfoglalni. 1943 őszén lényegében egy időben kezdődött meg az offenzíva mindkét irányban. 1944 októberében az amerikai csapatok megindultak a Fülöp-szigetek elfoglalására. A Fülöp-szigeteknél tervezett partraszállást a második világháború második legnagyobb tengeri csatája előzte meg, 1944 október 23 –án. A japánok minden erejüket bevetették, mivel a Fülöp-szigetek elvesztésével iparukat elvágták volna az indonéziai nyersanyagoktól, mindenekelőtt az olajtól. A hatalmas amerikai győzelemmel, lényegében a japán flotta elvesztette ütőképességét. A szárazföldön, Burmában, Kínában aratott győzelmek illetve a szigetről szigetre való előretörés során – Mariana szigetek, Okinawa, Iwo Jima – kivívott sikerek után, 1945 tavaszától már Japánt bombázták az amerikaiak.

A világháború másik fordulópontja 1942 októberében El-Alameinél következett be, amikor az angol Montgomery tábornok nagy győzelmet aratott az Egyiptomot fenyegető németek felett. Ekkor az amerikaiak egy afrikai partraszállás mellett döntöttek, és a Fáklya hadművelet során 1942 novemberében Észak-Afrikában, majd gyors győzelmeik után 1943 júliusában Szicíliában is új frontot nyitottak. Közben a szövetségesek Teheránban egyeztették további elképzeléseiket, és a teheráni konferencián (1943 november) Churchill, Roosevelt és Sztálin megállapodtak, hogy az új Nyugat-európai frontot 1944 májusában Franciaországban nyitják majd meg. A „D” nap, vagyis a normandiai partraszállás 1944 június 6 –án jelentős mértékben meggyorsította a háború befejezését.

A háború utolsó nagy konferenciái Jaltán és Potsdamban már a harcok végső befejezéséről és az utánuk következő rendezésről szóltak. Jaltán 1945 februárjában Roosevelt Churchillel és Sztálinnal Németország övezetenkénti megszállásáról, és Szovjetunió Japán elleni támadásáról tárgyalt. Közben az utolsó nagyhatalmi konferencia előtt Franklin Delano Roosevelt 1945 április 12-én váratlanul meghalt agyvérzésben, Churchill pedig elvesztette a választásokat, így Potsdamban már Sztálin már új elnökökkel: Harry Truman amerikai, és Clement Attlee brit miniszterelnökkel tárgyalhatott az új európai országhatárokról, Lengyelországról, a háborús bűnösök ellen tervezett perről. Az 1945 áprilisában San-Franciscoban létrehozott ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete) is már az új vezetők, és Truman hivatali ideje alatt kezdte meg működését.

Ám az ázsiai hadszíntéren a háború a hitleri Németország 1945 május 7-én aláírt fegyverszüneti megállapodása és a Potsdami Konferencia után még folytatódott, így Truman elnök a háború mielőbbi befejezésére, valamint amerikai katonák életének megmentésére hivatkozva (erkölcsi megfontolások ekkor még nem merültek el) beleegyezett az atombomba bevetésébe Japán ellen. A ma már borzalmas méretű csapásnak tekintett atombomba bevetését indokolta, egyrészt hogy Okinawa apró szigetének elfoglalása során 12 520 amerikai katona esett el, így az amerikai katonai szakértők úgy vélekedtek, hogy ugyanezzel az aránnyal számolva Japán elfoglalása egymillió amerikai életébe fog kerülni, másrészről a frissen kifejlesztett új fegyvert mindenképp ki akarták próbálni, és erre tökéletes alkalom volt maga a háború.

Végül 1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előrenyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá.

A hidegháború kezdete Harry Truman alatt (1945-1953)

A hidegháború kifejezés: Az 1947 és 1991 közti időszakban az akkori két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között kialakult, tényleges háború nélküli, de a harmadik világháború veszélyét folyamatosan magában hordozó ideológiai, kulturális, gazdasági, és politikai összecsapást illetve rivalizálást nevezzük hidegháborúnak.

Winston Churchill volt angol miniszterelnök 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fulton városában megtartott beszéde volt az első jele annak, hogy a második világháborúban még szövetséges és a közös ellenséggel - a németekkel - szemben együtt harcoló USA és Szovjetunió közt egy ellenséges és rivalizáló állapot alakult ki.

A beszédben Churchill arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szovjetunió a háború befejezése óta hatalmát és ideológiáját ki akarja terjeszteni a Balti-tengertől Adriáig. Kijelentette, hogy a lengyelországi Sczecin és az olaszországi Triest közti vonalon egy vasfüggöny alakult ki Európában.

A hidegháború kialakulását serkentette az amerikai diplomáciában kialakuló feltartóztatás politikájának kialakulása is. A fogalom létrejötte egy George Kennan nevű amerikai diplomatához köthető, aki moszkvai működése (1944-47) után 1947-ben hazatérve egy nagy hatású leleplező cikket írt arról, hogy mi is a Szovjetunió valódi célja. Ezt a célt Kennan a terjeszkedésben határozta meg, és felhívta a figyelmet ennek veszélyeire, illetve arra, hogy az orosz kommunizmus és diktatórikus államrend terjedése óriási veszélyeket rejt a szabad világra nézve.

A hidegháború kialakulásának harmadik lépése a Truman doktrina volt. Harry Truman amerikai elnök (1945-1953) a Kongresszusban 1947 március 12-én elmondott híres beszédében először a görögországi polgárháborúról számolt be, majd kijelentette, amennyiben az USA nem lép közbe, akkor a kis Dél-európai országban hamarosan kommunista vezetés alakulhat ki. A beszédben rádöbbentette hallgatóságát és az egész amerikai népet arra, hogy az USA-nak fontos elemi érdeke támogatnia a göröghöz hasonló szabad népeket abban, hogy elhárítsák a kommunista, elnyomó rendszerek kialakulását.

A kongresszus 1948-tól jelentős segéllyel támogatta Görögországot és ezzel megindult a Truman doktrina gyakorlati működése is, mivel ezt követően Nyugat-Európában is ösztönözni kezdte a hatalomra kerülő koalíciókból a kommunista pártok kiszorítását!

A Truman doktrina fontos részét képezte a Marshall-terv (1947.júni) mely George Marshall USA külügyminiszter nevéhez fűződik. Az amerikai politikus Harvardi beszédében kifejtette, hogy a kimerült Európát pénzügyileg segíteni kell, annak érdekében, hogy részint el tudja hárítani a baloldali szélsőségek megerősödését, részint képes legyen visszafizetni kölcsöneit az USA felé.

A Marshall-terv végül Nyugat-Európa segítője de ugyanakkor Kelet-Európa elszigetelője is lett. Bár a Kelet-európai országokat nem zárták ki a csatlakozásból - Molotov el is ment az előkészítő tárgyalásokra – de olyan kéréseket szabtak a csatlakozás feltételéül, mely jelentős beleszólást követelt a belépők belügyeibe. Ezt a beleszólást a Szovjetunió elutasította, így a segély végül kizárólag csak a nyugati kapitalista államokra korlátozódott. A segély szétosztására alakult meg 1947-ben az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezete (GATT-1947) majd később a Közös Piac 1957-ben. A Szovjetunió válaszul létrehozta a Kominformot (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST) mely kizárólag a Kelet-európai, tehát a szovjet érdekszférába tartozó országoknak nyújtott gazdasági összefogást. A Kominform szervezetileg biztosította a kommunista pártok moszkvai irányítását.

Az egyik legelős problémát Jugoszlávia jelentette. A sajátos politikai berendezkedésű balkáni ország azért volt különleges helyzetben, mert a német megszállóit önerőből tudta elűzni, így nem tartozott szorosan a szovjet érdekszférához és területén nem állomásozott orosz hadsereg. Az állam vezetője Josip Broz Tito a Balkáni és Dunai népek föderációját tervezte kialakítani, mely Sztálin érdekeit sértette. Egy időre így konfliktus alakult ki a Szovjetunió és Jugoszlávia közt. Ennek során Sztálin kizárta Jugoszláviát a Kominformból, sőt minden szövetséges ország kommunista pártjában is „tisztogatást” rendelt el. (Ennek esett áldozatául koholt vádak alapján Magyarországon Rajk László is)

A további konfliktusok részben a második világháborút 1947 február 10-én lezáró Párizsi békéhez kötődtek. A tanácskozások során ugyanis a győztes hatalmak a hat fő vesztessel – Németországgal, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal, és Romániával – tárgyaltak, ám Németország és Ausztria ügyében  nem tudtak egyezségre jutni. A Szovjetunió ugyan elismertette a Baltikum és Beszarábia feletti jogait, de Ausztriában és Németországban állomásozó erőit nem volt hajlandó kivonni. Ausztria esetében a megállapodás hamarabb megszületett, ugyanis nyugati szomszédunk tekintetében alku jött létre 1955 májusában. Ha Ausztria semleges lesz, vagyis nem csatlakozik a Szovjetunióval ellenséges szövetséghez, akkor a szovjet csapatokat kivonják az országból.

Ugyancsak a hidegháború kezdetén létrejött konfliktust okozott a koreai válság. A második világháború végén a Japán ellen harcoló szovjet és amerikai csapatok Koreában a 38. szélességi kör mentén találkoztak. Ennek következtében a találkozási vonaltól északra a szovjetek által ellenőrzött területen kommunista, míg délen Amerika barát, kapitalista rendszer jött létre. A háború után azonban az északiak 1950 június 25-én váratlanul megtámadták a déli területeket. Az USA azonnal a szorongatott dél segítségére sietett, és visszaverte az északi csapatokat, egészen a kínai határig. Ekkor azonban belépett a háborúba Kína, és szovjet támogatással ellentámadást indított. Végül szinte az eredeti demarkációs vonalon állapodtak meg a harcok. Így az 1953 július 27-én aláírt fegyverszünet a két koreai állam végső megosztottságát rögzítette.

A berlini válság (1949)

A hidegháború első éveinek legsúlyosabb konfliktusa a Berlini válság volt. A konfliktus kialakulásában jelentős szerepe volt, a háború végén kialakult sajátos helyzetnek. Németországot ugyanis a győztes hatalmak megszállási övezetekre osztották, így eleinte a 3 szövetséges nagyhatalom (Anglia, USA, Franciaország) a nyugati, míg a Szovjetunió a keleti területeket vonta ellenőrzése alá, maj később egyszerűen nyugati és keleti térségre oszlott Németország.

Magát Berlin városát, melyet körbefogott a szovjet zóna, szintén megosztották egy nyugati és egy keleti régióra.A háború befejezése után három évvel, 1948 tavaszán a nyugati megszállási övezetben a nagyhatalmak értékálló valuta bevezetéséről döntöttek, bízva abban, hogy ezzel segítik a lerombolt ország nyugati részein a gazdaság újra beindítását. A Szovjetunió a döntést beavatkozásként értékelte, és azonnal benyújtva tiltakozását, első lépésként lezárt a területén át Berlinbe vezető utakat! A nyugat válasza sem késett sokáig, mivel már 1948 júniusában légihidat létesítettek a nyugat berlini kapitalista berendezkedésű városrészek ellátására. A különleges légihíd összesen 11 hónapon át, egészen 1949 májusáig állt fenn. A majdnem egy évig tartó állapot végén az USA és a nyugati nagyhatalmak megállapodásával egyesítették Németország nyugati megszállási övezeteit, így 1949 májusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Németország megosztásával majdnem egy időben 1949 áprilisában pedig megalakult a hidegháború egyik katonai tömbje az Észak Atlanti Szövetség, a North Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO. A szervezethez csatlakozott az USA politikáját követő, kapitalista berendezkedésű Nyugat-európai államok nagy része, így Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Norvégia, Olaszország Portugália és Kanada, majd három évvel később Törökország és Görögország is.

Erősítette a Nyugat-európai államok gazdasági összefogását az Európai Szén és Acélközösség létrejötte, mely megszüntetve a sok éves német – francia ellentéteket, gazdasági kapcsolatokat épített ki Európa két leiparosodottabb területe, a németországi Ruhr-vidék és a francia Elzász között.

Truman belpolitikája

Az 1929-1932 közti nagy gazdasági világválságot és utóhatásait Roosevelt New Deal programja mellett igazából maga a második világháború, és az ezen időszakban beinduló hadigazdaság tudta végleg eltörölni. Ugyanis a háború éveiben, Amerikában szinte teljes volt a foglalkoztatás, és erős konjunktúra – azaz gazdasági fellendülés kezdődött, mely egészen 1973-ig tartott, és az ország életének addigi leghosszabb fejlődési szakaszát hozta. A G.I. (Government Issue) törvények még a hazatérő katonák lakás-, egészségügyi- és elhelyezkedési- gondjaival is törődtek, így az államokban valóban teljes körű lett konjunkturális felívelés. Ekkor ugrott meg jelentősen a népszaporulat is, melyet a korszak demográfusai baby-boom –ként emlegettek.

Az USA 1945 és 1961 közti időszakának gazdasági fellendülése során alakult ki a fogyasztói társadalom, és a nagymértékű városiasodás. Truman elnök folytatva demokrata elődje Roosevelt belpolitikáját, megalkotta a Fair Deal (tisztességes egyezség) reformot mely egy szociális programcsomagként jelentősen javította az alacsony jövedelműek életkörülményeit (nagy arányú lakásépítések) növelte a foglalkoztatottak számát, emelte a minimálbéreket, és kiterjesztette az egészségügyi ellátást és a közoktatást, illetve igyekezett javítani a nők és feketék helyzetén.

A Fair Deal azonban bizonyos amerikai politikus körökben ellenhatást eredményezett, és a sok szociális törvény illetve nagy állami szerepvállalás miatt a konzervatív ellentábor már „lopakodó szocializmusról” kezdett beszélni. A háború utáni években bukkant fel Joseph McCarty wisconsini szenátor, aki kiharcolta az „Amerika ellenes tevékenységek kivizsgálására alakult bizottság” létrehozását, mely 1947 és 1951 közt szinte rémuralmat teremtve világította át az egész amerikai társadalmat, kommunista kémek és szimpatizánsok keresése céljából. A mccartyzmust követő szervek – főként a John Edgar Hoover vezette FBI - megszűrte a közalkalmazottakat, színészeket, majd 1950-51 –ben már a kormányhoz és hadsereg vezetéséhez közel álló magas rangú vezetőket is górcső alá vette. Ez volt az a pillanat, amikor Truman megelégelte a kommunista ellenes hisztériát és feloszlatta a bizottságot.

Az 50-es évek problémái

A kommunista ellenes hisztériával, és kezdődő hidegháborúval vegyes gazdasági jólét mellett az 50-es évek Amerikájában felszínre kerültek a feketékkel és a női egyenjogúsággal összefüggő problémák is. Megjelentek a polgárjogi mozgalmak, melyek felemelték szavukat a négerek jogaiért. A gondok többségével Truman után a republikánus Dwight Eisenhower elnöknek (1953-1961) a második világháború hősének kellett szembenéznie. Amikor 1955 –egy alabamai kisvárosban egy Rosa Parks nevű fekete bőrű idős hölgy nem volt hajlandó a buszon a feketéknek fenntartott részbe ülni, és ezért bebörtönözték, országos méretűvé vált a tiltakozás, melynek élére Martin Luther King (1929-1968) 26 éves baptista tiszteletes állt. A polgárjogi mozgalmak sikereinek hatására 1957-ben majd 1960-ban megszülettek az első polgárjogi törvények, melyek megtiltották a faji alapú megkülönbözetést iskolákban, nyilvános helyeken és munkahelyeken.

Az USA története az 50-es évektől a hidegháború és a belső problémák új korszakába lépett, melyet olyan elnökök neve fémjelzett, mint John F. Kennedy (elnöksége: 1961-1963) Lyndon B. Johnson (elnök: 1963-1969) Richard M. Nixon (elnök: 1969-1974) és Gerald L. Ford (elnök: 1974-1977). Ezen korszak új háborúkat  és új  külpolitikai válságokat hozott (pl.: Vietnámi háború, kubai rakétaválság) és az Egyesült Államok számára új kihívások fogalmazódtak meg. Ám a polgárháború és a hidegháború kezdete közti 9 évtized egy fokozatosan világhatalommá váló ország történelmének kiemelkedő korszakát jelentette. /Cikkünk előzménye: Az USA története a kezdetektől a polgárháborúig./

készítette: Harmat Árpád Péter

 

Az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek listája

USA zászlaja

Sorsz

Név

Elnökség

Párt

Született - meghalt

Életkor

1

George Washington

1789-1797

Pártonkívüli

1732-1799

57

2

John Adams

1797-1801

Föderalista

1735-1826

62

3

Thomas Jefferson

1801-1809

Antiföderalista

1743-1826

58

4

James Madison

1809-1817

Antiföderalista

1751-1836

58

5

James Monroe

1817-1825

Föderalista

1758-1831

59

6

John Quincey Adams

1825-1829

Föderalista

1767-1848

58

7

Andrew Jackson

1829-1837

Demokrata

1767-1845

62

8

Martin van Buren

1837-1841

Demokrata

1782-1862

55

9

William H.Harrison

1841

Whig

1773-1841

68

10

John Tyler

1841-1845

Whig

1790-1862

51

11

James Polk

1845-1849

Demokrata

1795-1849

50

12

Zachary Tayler

1849-1850

Whig

1784-1850

65

13

Millard Filmore

1850-1853

Whig

1800-1874

50

14

Franklin Pierce

1853-1857

Demokrata

1804-1869

49

15

James Buchanan

1857-1861

Demokrata

1791-1868

66

16

Abraham Lincoln

1861-1865

Republikánus

1809-1865

52

17

Andrew Johnson

1865-1869

Demokrata

1808-1875

57

18

Ulysses S. Grant

1869-1877

Republikánus

1822-1885

47

19

Rutherford B. Hayes

1877-1881

Republikánus

1822-1893

55

20

James A. Garfield

1881

Republikánus

1831-1881

50

21

Chester A. Arthur

1881-1885

Republikánus

1830-1886

51

22

Grover Cleveland

1885-1889

Demokrata

1837-1908

48

23

Benjamin Harrison

1889-1893

Republikánus

1833-1901

56

24

Grover Cleveland

1893-1897

Demokrata

1837-1908

56

25

William McKinley

1897-1901

Republikánus

1843-1901

54

26

Theodore Roosevelt

1901-1909

Republikánus

1858-1919

43

27

William H. Taft

1909-1913

Republikánus

1857-1930

52

28

Woodrow Wilson

1913-1921

Demokrata

1856-1924

57

29

Warren Harding

1921-1923

Republikánus

1865-1923

56

30

Calvin Coolidge

1923-1929

Republikánus

1872-1933

51

31

Herbert Hoover

1929-1933

Republikánus

1874-1964

55

32

Franklin D. Roosevelt

1933-1945

Demokrata

1882-1945

51

33

Harry S. Truman

1945-1953

Demokrata

1884-1972

61

34

Dwight Eisenhower

1953-1961

Republikánus

1890-1969

63

35

John F. Kennedy

1961-1963

Demokrata

1917-1963

44

36

Lyndon B. Johnson

1963-1969

Demokrata

1908-1973

55

37

Richard M. Nixon

1969-1974

Republikánus

1913-1994

56

38

Gerald L. Ford

1974-1977

Republikánus

1913-2006

61

39

James Earl Carter

1977-1981

Demokrata

1924-

53

40

Ronald W. Reagan

1981-1989

Republikánus

1911-2004

70

41

George Bush

1989-1993

Republikánus

1924-

65

42

William J. Clinton

1993-2001

Demokrata

1946-

47

43

George 2 Bush

2001-2008

Republikánus

1946-

55

44

Barack Obama

2008-

Demokrata

1961-

47

Felhasznált irodalom:

  • Sellers-May-McMillan: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Bp. 1995.
  • Beke Imre: Az Egyesült Államok politikai lexikona. Deco-print Nyomdaipari, Reklám és Kereskedelmi Kft. Kaláka Press. Budapest-New York, 1991. ( Az USA elnökeiről: 66-75o.)
  • Csató Tamás, Gunst Péter, Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia I.-II.. Tankönyvkiadó, Budapest
  • Diószegi István: Egyetemes történeti szöveggyűjtemény 1789-1914. Korona Kiadó, Budapest, 2001. ( 613-624 o.)
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20. századi egyetemes történet I. 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • Degler, Carl N.: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Európa Kiadó, Budapest, 1993.
  • Furszenko, A. A., Nikolaj Nikolaevics Jakovlev: Az Egyesült Államok története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964. ( Fordította: Siklósi Mihály )
  • Hanák Péter, Márkus László, Ormos Mária, Ránki György: Világtörténet képekben II. kötet 1640-től 1970 ig. Gondolat Kidó, Budapest, 1975. ( 302-306.o., 330-331.o.)
  • Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 5. 1789-től 1914 ig. Reáltanoda Alapítvány, 2002.
  • Kinder, Hermann, Werner Hilgemann: Atlasz Világtörténelem. Athenaeum Kiadó Kft., 1999. ( 394-395.o ) ( A megjelölt rész fordította: Sajó Tamás )
  • Kozári József: Egyetemes történelem I.-II. Főiskolai jegyzet. 1849-1917. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990.
  • Lukacs, John: Az Egyesült Államok 20. századi története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988.
  • Marczali Henrik: Nagy Képes világtörténet XII. kötet. A legújabb kor. ( III. rész XXI. fejezet. Belső fejlődés. Észak-Amerika. 650-654.o.) Hasonmás kiadás. Babits Kiadó,. Szekszárd, 2001.
  • Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest ( 283-288.o.)