Az USA kialakulása és története a polgárháború koráig

Az USA kialakulása és története a polgárháború koráig

/Kapcsolódó cikkünk: Az USA története 1860 és 1960 között/

/Harmat Árpád Péter/

Az USA kialakulása

Az amerikai kontinensre Krisztus előtt 13 ezer körül érkeztek az első emberek, méghozzá a Bering szoroson keresztül. A betelepülők sokszínű indián közösségeket hoztak létre, melyek Közép- és Dél-Amerikában fejlett civilizációkat teremtettek, a maja városállamok, illetve az azték és inka birodalmak képében. Az első európai, aki 1000 körül, először lépett Amerika földjére, vélhetően egy Leif Eriksson (975-1020) nevű eredetileg izlandi születésű, de Amerikába Grönlandról érkező viking hajós volt.

Spanyol gyarmatosítás

Kolumbusz Kristóf tehát 1492 –ben Amerika felfedezőjeként valójában csupán a második volt a viking Leif Eriksson után, és ráadásul nem is a mai értelembe vett Egyesült Államok partvidékén kötött ki. Az első megerősített partraszállás a mai Amerikai Egyesült Államok kontinensen fekvő területén egy spanyol, - Juan Ponce de León - vezetésével történt 1513-ban, az általa Floridára keresztelt félszigeten. A spanyolok alapították tehát a későbbi USA első településeit, az 1565 –ben Szt. Augustine névre keresztelt első floridai város létrehozását követően. Mivel a spanyolok a mai Mexikó területén rendezték be első nagy tengerentúli gyarmatukat – Új-Spanyol Alkirályság néven (1535), így terjeszkedéseik is ezen területről indult ki a mai USA irányába. Santa Fe (New Mexico), San Antonio, Tucson, San Diego, Los Angeles és San Francisco voltak tehát a térség első európai alapítású városai.

Francia gyarmatosítás

A franciák a mai Kanada déli területein kezdték meg a gyarmatosítást azt követően, hogy 1497 –ben egy brit szolgálatban álló velencei hajós, Giovanni Caboto először érte el Kanada partjait. Alig három évtizeddel később, 1534 –ben egy francia hajós – Jacques Cartier - érkezett a Szent Lőrinc folyó torkolatának vidékére. A felfedező jellegű utakat csak a XVII. században követte valódi gyarmatosítás, amikor Samuel de Champlain 1603-ban érkezett a földrészre, és 1605-ben Port Royalnál, majd 1608-ban, Québecben létrehozta az első állandó európai településeket Kanadában. Új-Franciaország francia gyarmatosítói közé tartozó canadienek a Szent Lőrinc-folyó vidékén nagy területet népesítettek be, az acadiaiak pedig a mai tengeri tartományok területén éltek, miközben a francia szőrmekereskedők és a katolikus hittérítők a Nagy-tavak és a Hudson-öböl vidékét derítették fel, utat találtak a Mississippi mentén Louisianáig. Később, amikor Kanadától délre megjelentek az angolok is, és létrehozták gyarmataikat, megkezdődtek az első angol-francia háborúk is az amerikai területek feletti uralom megszerzéséért. (1689 és 1763 között egymás után négy gyarmatközi háború robbant ki.)

Az angol gyarmatosítás

Az angolok csak a spanyolok és a franciák után jelentek meg az Újvilágban, közülük is elsőként Francis Drake, aki 1577-78 –ban másodikként hajózta körbe a Földet. A későbbi USA területén első állandó települést I. Erzsébet megbízásából Hunphrey Gilbert 1578 –ban kísérelte meg létrehozni Új-Funland szigetén. Kudarcát követően, 1587 –ben I. Erzsébet egyik kegyence – egyes vélekedések szerint titkos szeretője - Walter Raleigh kötött ki Roanoke Islanden, majd ő is kísérletet tett egy állandó település megteremtésére. Célja érdekében egy kisebb kolóniát hagyott a területen, melynek környékét a Szűz Királynő iránti tiszteletből Virginiának keresztelte el. A városalapítási kísérlet után 3 évvel azonban a Roanoke Island partjainál járó angol hajó azt jelentette, hogy a kolónia tagjai máig ismeretlen okból mind meghaltak. (Egyes vélekedések szerint a kolónia környékén élő Croatan törzs mészárolta le a telepeseket.)

Az első sikeres angol városalapításra az 1588 és 1604 közt zajló angol-spanyol háború végéig kellett várni, amikor 1607-ben kereskedők kezdeményezésére megalapították Jamestownt, az első állandó kolóniát. (A város Richmond közelében fekszik, Washingtontól 200 kilométerrel délre.) A jamestowni telepesek nagy nehézségek árán tudtak életben maradni, amit bizonyít az is, hogy a járványok miatt az első 105 partot érő közül, csupán 30 maradt életben. Később 1609 –ben újabb 500 angliai pioneer szállt partra Jamestownban, ám ezek közül is csak hatvanan maradtak életben. Később a telepesek kiegyeztek az indiánokkal, és a legenda szerint John Smith-t – a kolónia vezetőjét- végre elismerte az indiánok törzsfőnöke. Ezt követően megnőtt a telepesek életben maradási esélye. (A legelső angol telepesek csontvázait 2015 nyarán tárták fel Jamestownban. A négy embert 1607-ben temették el. Erről bővebben: itt.) Jamestown megalapítását követően angol kálvinisták érkeztek Amerika partjaira, akik I. Jakab puritánüldözései elől menekülve próbáltak új hazát találni. A Mayflower volt az a híres hajó, amely az angol puritánok első csoportját szállította az angliai Plymouth városából az amerikai Plymouth városába, ami Plymouth kolónia fővárosa lett 1620-ban.

A hajó szeptember 16-án hajózott ki Angliából, és egy kimerítő út után, melyet betegségek nehezítettek, november 11-én horgonyzott le Cape Cod kampós végében. (Provincetown kikötő). A hajó a telet az öbölben horgonyozva vészelte át, az utasok ez időt részben a fedélzeten töltötték, közben élelemért kutatva és lakható otthonok kialakításán fáradozva. Végül 1621. március 21-én minden életben maradt utas – az elinduláskori utasszám fele - partra szállt Plymouthban, és a Mayflower, április 5-én elindult vissza Angliába. A hajó utasai a tavaszi partra település előtt egy szerződést írtak alá, melyben önálló önkormányzat létrehozását fektették le. Ennek döntéseit a közösség minden tagjának el kellett fogadnia. A parányi közösség életben maradása szempontjából fontos volt 1621 ősze, amikor betakaríthatták az első termést. A napjainkban is ismert novemberi hálaadás ünnepe ezen eseményhez kötődik, mivel ekkor az amerikaiak Istennek, és az indiánok segítségének adnak hálát az első termésért. Plymuth után sorra jöttek létre a puritán települések, Boston majd Salem (1628) városainak megalapításával.

A hollandok és svédek kiszorítása

Az első angol városok megalapítása közben megjelentek Amerika partjai mentén a hollandok és a svédek is. Henry Hudson a Holland Kelet-Indiai Társaság megbízásából 1609 –ben fedezte fel a Delaware öblöt. (Hudson a legendás északnyugati átjárót kereste, melyen keresztül el lehet jutni Észak-Amerikán át a Csendes-óceánhoz.) Később 1614 és 1620 között számos holland hajó kutatta a Delaware folyót és partvidékét. 1624-ben Holland Nyugat-Indiai Társaság a Delaware völgye és a Hudson-folyó völgye közötti területen megalapította Új Hollandia (Nieuw Nederland) gyarmatot, New Amsterdam (a későbbi New York) székhellyel. Közben 1638 –ban Peter Minuit a Delaware folyó torkolatánál megalapította Új-Svédországot is (svéd telepek a későbbi Philadelphia vidékén is voltak.) A hollandokat és svédeket azonban idővel kiszorították Amerikából az angolok. Az angol polgári forradalom évtizedeiben a protestáns Hollandia Anglia kereskedelmi riválisává nőtte ki magát, így először 1652 –ben, majd 1664-67 –ben háború dúlt a két ország közt. A harcokban Európában és Amerika partjainál egyaránt Anglia kerekedett felül. 1664-ben az angolok elfoglaltak minden Új Holland és Holland birtokot egészen a Delaware völgyig. Ez elindította a második angol–holland háborút, amelynek végkifejlete 1667-ben következett be, újra angol győzelemmel. Végül 1685 –ben II. Jakab a keleti part angol településeinek jelentős részét, beleértve a megszerzett Új-Hollandiát és Új-Svédországot is Új-Anglia Domínium részévé nyilvánította. (New Amsterdam neve ezt követően New York lett. Új-Anglia a későbbiekben Connecticut, Maine, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island és Vermont államokat foglalta magába. New England legnagyobb városa, egyben gazdasági és kulturális fővárosa Boston lett.)

A 13 angol gyarmat kialakulása

Az első gyarmat Virginia volt, majd Plymuth megalapításával jött létre Massachusetts 1620 –ban. Később Mária királyné tiszteletére, a katolikusokkal toleráns angolok 1632 –ben alapították meg Maryland államot, mely így a későbbi USA harmadik gyarmat állama lett. Néhány évvel később, 1636 –ban a massachusetts –i puritán közösségekből valamilyen okból elűzött telepesek két államot is alapítottak: Rhode Island -et és Connecticut –et. Ezt követően a további gyarmatok többsége inkább a király által adományozott hatalmas magánbirtokokként jöttek létre. Az 1664 -es holland-angol háború után, a korábbi holland gyarmat területén alakult meg New York állam, majd még ugyanezen évben (1664) New York egy különváló részéből New Jersey. A keleti part északi részén, 1679 –ben jött létre nyolcadik államként New Hampshire. A kilencedikként létrejött Pennsylvánia állam megalapítása volt a legsajátosabb, ugyanis a hatalmas birtokot II. Károly angol király személyesen adományozta William Penn nevű hívének, aki apja révén jutott az amerikai gyarmatállamhoz.  II. Károly ugyanis jelentős összeggel tartozott Penn apjának, aki admirálisként szolgálta Angliát, és a király a földadományozással egyenlítette ki a tartozást. Az ifjú nagybirtokos Lord Penn a demokrácia korai bajnokaként és a vallásszabadság harcosaként vált ismertté, aki demokratikus alkotmányt akart adni saját államának. A keresztény hitelveket megfogalmazó kvéker vallású angol lord önmagáról nevezte el államát, azaz latinul „Penn erdeje” lett a terület neve. Az állam fővárosát is Penn alapította Philadelphia néven, mely görögül annyit jelent, hogy „testvéri szeretet”. (Pennsylvánia a radikális szeparatista kvékerek vallási paradicsoma lett. A kvékerek a papságot és a szentségeket is elvetve a végsőkig vitték a vallási megtisztulás puritán eszméit. Az anglikánok és puritánok korábban egyaránt üldözték a "Fény gyermekeit".)

Az 1732 –re kialakult 13 angol gyarmat utolsóként létrejött államai Delaware, Carolina és Georgia voltak. Delaware állam 1682 –ben jött létre, amikor lord Penn tengeri kijáratot kért York hercegétől, és bejelentette igényét az államával határos tengerparti részekre. A térséget így először Pennsylvániához csatolták, majd 1704 –ben elszakadt és önálló gyarmattá vált. Karolina állam nevét I. Károlyról kapta, és 1712 –ben jött létre, ám még ugyanezen évben kettészakadt Észak és Dél-Karolinára, így 1712 –ben voltaképp két állam alakult meg. (Észak Karolinában volt az első angol kolónia, Roanoke.) Az utolsó, tizenharmadik állam Georgia, 1732 –ben jött létre, ám megalakulását harcok kisérték. Ugyanis Karolina állam megalakulásakor a régiótól délre spanyol települések és missziók tucatjai álltak a partokon. A karolinaiak azonban egyes indián törzsekkel összefogva szembeszálltak a spanyolokkal, és az 1704 –es esztendőre megsemmisítették a spanyol missziókat. 1704 után a spanyol ellenőrzés kizárólag St. Augustine-ra és Pensacola korlátozódott. Ám ekkor a fehérek az indiánokkal kezdtek háborút, és a térségben letelepedett yamasee indiánok ellen viseltek hadat (1715-1717). Az indián háború után a terület elnéptelenedett, s így lehetővé vált egy új gyarmat megalapítása. II. György angol király tiszteletére Georgia néven.

A gyarmatok jellemzői

Az amerikai gyarmatok fehérbőrű lakossága 60-70%-ban angol, 12-15%-ban skót, 6-9%-ban német, 2-5%-ban ír, 3%-ban holland nemzetiségű volt. A fekete bőrű rabszolgák aránya 1775 –re elérte a 20% -ot. Az első afrikai fekete rabszolgákat szállító hajó 1619 –ben kötött ki Jamestownban, és ezt követően viszonylagos rendszerességgel érkeztek rabszolgák Amerikába, akiket főként a déli államok kezdtek alkalmazni az ültetvényeken. Az angol gyarmatok a király nevében külön-külön kormányzók irányítása alatt álltak és az anyaország parlamentjének törvényei az amerikai gyarmatok lakosságára nézve kötelezőek voltak. Pennsylvania, Delaware és Maryland gazdag földesuraké volt; Connecticut és Rhode Island szabadságleveles (charta-s) gyarmat volt, a többi gyarmat pedig az angol király tulajdonát képezték. Connecticut és Rhode Island szabadságleveles gyarmaton a tehetősebb lakosság választotta a kormányzót és a törvényhozó testületet is, míg a többi gyarmaton a király nevezte ki a kormányzót, aki a bíróság, katonaság és a törvényhozás vezetője volt. A kormányzó hívta össze a törvényhozási testületet, melyet a vagyonosabb polgárok választottak, de a kormányzó fel is oszlathatta azt. Gyarmatonként változott, hogy ki rendelkezett választójoggal: általában egy viszonylag szűk réteg, mely a vagyonosabb férfiak köréből került ki.

A 13 gyarmat gazdaságát tekintve három eltérő berendezkedésű részre oszlott. A partvidék északi szakaszán Connecticut, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island államok alkotta Új-Anglia a kézműves ipar, a posztó és üveggyártás hazája volt. A partszakasz középső részén fekvő három állam, New York, New Jersey, és Pennsylvánia lakossága elsősorban kisbirtokos életmódot folytatva kukorica és gyümölcs termesztéssel, méz előállítással, halászattal és prémekkel foglalkozott. Délen Delaware, Maryland, Virginia, Carolina és Georgia államaiban élők ültetvényes dohány, gyapot és rizs termesztésből tartották fenn magukat.

Az angol francia háborúk (1689-1763)

Az angolok és franciák közel azonos időszakban kezdték meg amerikai gyarmataik létrehozását. Míg az angolok 1607 és 1732 közt az Atlanti-óceán partvidékén hozták létre 13 gyarmatukat, addig a franciák eközben a kontinens belsejében, a Nagy tavak vidékétől dél felé haladva, egészen a Mexikói öbölig törve hozták létre saját gyarmatbirodalmukat. A két régió közti ellentét csak idő kérdése volt. Az angol – francia háborúk első korszakát három nagy háború jelentette. Az első a Vilmos király háborúja (1689-1697) volt, mely Európában a XIV. Lajos elleni koalíciós háború néven volt ismert. A második háború Amerikában az Anna királynő háborúja (1702-1713) nevet kapta, és Európában Spanyol örökösödési háborúként vált ismertté, a harmadik háború pedig Amerikában a György király háborúja nevet kapta (1744-1748) Európában pedig Osztrák örökösödési háborúként emlegették. A három háború angol győzelmeinek köszönhetően Franciaország elveszítette Új-Skóciai és Új-Funlandiai birtokait, sőt 1713 –ban át kellett adnia a Hudson-öböl vidékét is.

Az angol-francia háborúk második szakaszát a „francia-indián háború” hozta el 1756 és 1763 közt, mely Európában Hétéves háborúként volt ismert. Ebben az összecsapás sorozatban az európai hadszíntéren Franciaország korábbi tradicionális ellenségével, Ausztriával fogott össze Anglia és Poroszország terjeszkedése ellen. Amerikában ugyanez a háború a franciák és a velük szövetségre lépett huron és algonkin indián törzsek végső harca volt az angol gyarmatállamokkal. A harcok mindenütt Anglia és Poroszország győzelmeivel zárultak, így az 1763 -as Párizsi békében Franciaország végérvényesen kiszorult Amerika területeiről. (Csupán északon, Kanadában maradtak pozíciói.) Az Észak-amerikai kontinensen, a későbbi USA területén Franciaország területeinek felosztását követően mindössze két hatalom osztozott: Anglia és Spanyolország. A francia térség Mississippitől nyugatra eső része a spanyoloké lett, viszont át kellett adniuk az angoloknak Floridát. A Mississippi folyótól keletre eső hatalmas vidéket Anglia kapta, és hozzácsatolhatta 13 gyarmatállamához. Valójában az Appalache-hegységen túli területek benépesítését Anglia nem pártolta, sőt az 1763 –as királyi proklamációjában egyenesen tiltotta is. A döntés hátterében az állt, hogy a térséget – hatalmas méretei és nagy távolságai miatt - az angol hadsereg már nem tudta befolyása alá vonni, így az ide települő népességet sem tudta megvédeni, sőt adójuk beszedését sem volt képes megoldani.

Ellentétek Anglia és az amerikai gyarmatok közt

Az Amerikában 1732 –re létrejött 13 gyarmat népessége az 1760 –as évekre két fontos sérelemcsoport mentén fordult szembe Angliával. Az első a gazdasági sérelem, a második pedig a politikai elnyomás sérelme volt. A gazdasági sérelmek hátterében Anglia és az amerikai gyarmatok közti megváltozott viszony állt. Mivel Anglia a korábbi európai háborúi során (pl: hétéves háború: 1756-1763) jelentős államadósságot halmozott fel, szerette volna plusz kiadásait és az adósság törlesztését az amerikai gyarmati lakosságra áthárítani. Így különböző új adókat, vámokat és illetékeket vezette be Amerikában, melyek már nem a gazdaság szabályozását szolgálták, hanem egyértelműen a hasznot és a bevétel növelést tartották szemelőtt.

Itt kell kiemelni, hogy III. György (1760-1820) felrúgta az angol királyokkal szemben a dicsőséges forradalom (1688) győzelme óta alkalmazott korlátozásokat, melyek az uralkodót a parlamenttel szemben csupán jelképes hatalommal ruházták fel. Az uralkodó meghatározó politikai erőként akart fellépni, és határozottan be kívánt avatkozni a gyarmati politika döntéseibe. Emellett az 1763 és 1765 közt hivatalban lévő George Grenville kormány szigorúbb gyarmatpolitikája is az amerikaiak megszorításait szorgalmazta. A király és a kormány által egyaránt támogatott megszorítások az ipari, vagy jövedelem törvények bevezetésével kezdődtek, melyek korlátozták az amerikai feldolgozóipart, hogy védjék az angol ipart a konkurenciától, és egyúttal gyarmati státuszba szorítsák vissza az Amerikai gazdaságot. Így született meg a vastörvény, a kalaptörvény és a melasztörvény. Az amerikaiak számára a cukor- vagy melasztörvény volt a legsúlyosabb, mert magas vámot szabott ki a behozott melaszra, ami az amerikai kereskedők jelentős részének megélhetést biztosító rum készítés és exportálás üzletét tette veszteségessé. Az angol uralommal szembeni ellenséges légkört szította az 1763 –as királyi proklamáció is, mely tiltotta az Appalache-hegységen túli letelepedést, illetve az 1765 –ös elszállásolási törvény, mely  a brit hadsereg állománya számára kötelező ellátás és szállásbiztosítást írt elő.

Súlyosabb sérelmet jelentett az 1765 –ös Bélyegtörvény, mely minden jogi dokumentumra, újságra, levélre, szórólapra súlyos adókat vetett ki. Az amerikaiak azonnal tiltakoztak, és amikor a felháborodás szervezettebb lett, kollektívan tagadták meg az új adók és illetékek megfizetését. Anglia végül a bélyegtörvény visszavonására kényszerült, de 1767 –ben kiadta a Townshend-törvényeket (Charles Townshend pézügyminiszter javaslatára) melyek szinte minden behozott árura vámot vetettek ki (papírra, üvegre, festékekre). A tiltakozás ismét magasra csapott, sőt ezúttal az amerikai gyarmati lakosság bojkottálni kezdte az angol áruk vásárlását is. Így az angol parlament újra meghátrált, és a teavám kivételével szinte az összes új vámot visszavonta. Az érvényben hagyott vámok és adók kijátszására széles körben elterjedté vált a csempészet, amelyben többek közt John Hancock, a Függetlenségi Nyilatkozat későbbi aláírója is részt vett. Hajóját, a Libertyt a brit vámhatóságok 1768-ban elkobozták, őt magát pedig vád alá helyezték a jövedéki törvények megsértése miatt. Védője nem volt más, mint John Adams, az Amerikai Egyesült Államok későbbi elnöke. (A Hancock ellen emelt vádakat később elejtették.)

Az 1760/70 –es évekre elhúzódó és súlyos ideológiai vita alakult ki a gyarmatok és az angol vezetés közt. A vita mentén jött létre a gazdasági elnyomás melletti második sérelem, a politikai elnyomás sérelme. Ugyanis az amerikai gyarmatok törvényhozó testületei úgy vélték, hogy az amerikai lakosságot csak akkor lehet törvényesen megadóztatni, ha ezen lakosság megválasztott képviselői is ott ülhetnek a londoni parlamentben, vagyis beleszólásuk lehet az Amerikára kivetett adók ügyébe. Azonban az amerikai gyarmatok nem küldhettek képviselőket Londonba, tehát az amerikai gyarmatok törvényhozó testületei úgy vélték mindenfajta rájuk kivetett angol adó törvénytelen.

A függetlenségi háború közvetlen előzményei

A gazdasági és politikai sérelmek megosztották Amerika lakosságát, és az 1760/70 –es évekre három csoport alakult ki. Az egyik csoportot a patrióták, vagy whigek alkották. Őket háborította fel leginkább Anglia politikája, és ők voltak azok, akik leginkább hajlottak a tüntetésekre, sőt a fegyveres szembenállásra is. Legharciasabb rétegüket a radikálisok alkották, és egyik legelső vezérük Samuel Adams volt. (Arányuk 40% körül mozgott.) Velük szemben állt a lojalisták, vagy toryk tábora, akik mindvégig hűségesek maradtak Nagy-Britanniához és az angol koronához. (Ők adták népesség 20% -át.) Végül az amerikai társadalom harmadik – szintén 40% körüli - csoportját a harcok során is semleges népesség adta.

A függetlenségi háború egyik közvetlen előzménye az 1770 március 5 –én lezajlott bostoni mészárlás volt, amikor az amerikai patrioták legradikálisabb része a bostoni vámház ellen fordulva, kövekkel dobálta meg az angol királyt szolgáló vámtisztek egy csoportját. A vámtisztek segítségére siető angol katonaság sortűzzel válaszolt, melynek során öt amerikai halt meg a helyszínen. Az eset után három évvel, 1773 –ban tovább mérgesedett a helyzet, amikor John Hancock – radikális patrióta vezető - bojkottot szervezett a Brit Kelet-indiai Társaság Kínából behozott teája ellen, így annak a eladásai a gyarmatokon az addigi 320 000-ről mindössze 520 fontra zuhantak. Még ugyanezen évben (1773) a Kelet-indiai Társaság eladósodott, raktárai pedig tele voltak a csempészek vámmentesen behozott teája miatt eladhatatlan készletekkel. A brit kormány jóváhagyta a tea törvényt (Tea Act), amely lehetővé tette a Brit Kelet-indiai Társaság számára, hogy a gyarmatokon a szokásos gyarmati adó megfizetése nélkül, a gyarmati kereskedők és csempészek árai alatt adhassa el az árut.

A legtöbb amerikai kikötőben visszafordították a Társaság teát szállító hajóit, ám Bostonban, ahol a Kelet-indiai Társaság bírta a kormányzó támogatását, előkészületeket tettek, hogy brit hadihajók támogatásával tegyék partra a teát. Ám 1773. december 16-án mohikán indiánnak öltözött telepesek megrohantak a három angol hajót a bostoni kikötőben, és teaszállítmányukat a tengerbe szórták. Ez volt a „bostoni teadélután” néven elhíresült incidens! (Ennek közvetlen oka az volt, hogy az angol kormány a Londonba szállított tea vámját megszüntette, de változatlanul fenntartotta a tea vámját az észak-amerikai gyarmatokon.) Az angol parlament megtorlásul azonnal elfogadott négy „kényszerítő törvényt” (Amerikában „tűrhetetlen törvények” néven váltak ismertté): amíg a teát az amerikaiak meg nem fizetik, lezárják a bostoni kikötőt; drasztikusan csökkentik Massachusetts kormányzatának önkormányzati és képviseleti jellegét; a gyarmatokon megvádolt királyi tisztviselőket Angliában bíróság elé állítják; a brit hadsereg számára pedig lehetővé teszik épületek lefoglalását szállás céljából.

A bostoni események után kilenc hónappal, 1774 szeptemberében a philadelphiai Carpenters’ Hallban összegyűltek egy illegális kongresszus résztvevői, és így létrejött az első Kontinentális Kongresszus. A gyűlés megszavazta az Anglia elleni gazdasági háborút, melynek során a kongresszuson létrehozott kontinentális szövetség felügyeletével bojkottálták az angol áruk behozatalát, kivitelét, mindennemű kereskedelmét, és így minden angol áru fogyasztását is. Az engedetlenség felszámolására irányuló brit terveknek megfelelően újabb csapatokat küldtek Bostonba, és parancsnokuk Thomas Gage tábornok a gyarmat katonai kormányzója lett. Az első elkerülhetetlen összecsapásra 1775 április 19 én került sor, amely dátum az Amerikai Függetlenségi háború kezdete is lett! Gage tábornok egy brit katonai osztagot küldött Bostonból a közeli Concord fegyver- és lőporkészletének elkobzására, valamint Samuel Adams és John Hancock radikális vezetők letartóztatására. A patrióták felfegyverzett csoportjai, akik ekkor már Bostonban hónapok óta készen álltak egy esetleges összecsapás kivédésére, azonnal Lexingtonba és Concordba siettek. Az első fegyveres harcok azonban mindkét helyszínen az amerikaiak felülkerekedésével végződtek, mivel a „vöröskabátosokat” meglepte a szervezett ellenállás mérete és a harcokba bekapcsolódó farmerek magas száma. A Bostonba történő visszavonulásuk során, összesen 273 angol katona esett el, míg az amerikaiak csak alig száz embert vesztettek. A radikálisok lovas futárai minden gyarmaton elterjesztették az ártatlan massachusettsi farmerek lemészárlásának „kiszínezett” és eltúlzott híreit. Amerikai szerte nagy volt a hazafias felháborodás, s ez lehetővé tette, hogy a radikálisok vezette biztonsági bizottságok átvegyék az irányítást. A királyi kormányzókat elűzték, megkezdték az amerikai csapatok felállítását és gyakorlatoztatását, illetve az angol erődök és lőszerraktárak lefoglalását.

A második jelentős fegyveres összecsapás Bostonban zajlott, amikor az angolok sikeresen visszaszorították a városra támadó amerikaiakat. Ez volt a Bunker Hilli csata (1775 június 17) melyben ugyan az angolok győztek, ám elveszítették katonáik 40% -át. A bostoni összecsapások alatt, 1775 május 10 –én Philadelphiában sebtében ült össze a második Kontinentális Kongresszus. Egy utolsó megegyezési kísérletként a kongresszus 1775. július 5-én petíciót fogalmazott meg, amelyet (hat hét múlva, amikor az Londonba ért) az uralkodó nem vett át. Augusztus 23-án, a Bunker Hill-i csata hírére reagálva György proklamációban jelentette ki, hogy az amerikai gyarmatok „nyílt lázadásba” kezdtek. György kijelentette, hogy szándékában áll a lázadás fegyverrel való elfojtása, és ehhez akár idegen csapatok segítségét is igénybe veszi. A második Kontinentális Kongresszus a fegyveres harc mellett foglalt állást, és John Adams javaslatára 1775 július 3 -án a kontinentális hadsereg főparancsnokának Virginia állam képviselőjét (egyben az állam egyik leggazdagabb ültetvényesét) a milícia ezredesét, és a Hétéves háború veteránját George Washingtont választották meg.

1776 januárjától a függetlenséget sürgető hangok felerősödtek, köztük az egyik leghatásosabb Thomas Paine-é volt, aki Józan ész című, hamar népszerűvé váló írásában (1776. január 10.) a összefoglalta az amerikaiak Angliával szembeni fő sérelmeit, és a teljes függetlenség és a köztársaság kikiáltását javasolták. Később, 1776 június 11 -től Benjamin Franklin, John Adams, Thomas Jefferson, Robert R. Livingston és Roger Sherman elkezdték írni a függetlenségről szóló nyilatkozatot, és összeállították az első változatot, ami július 1-jén került a Kongresszus elé. John Hancock, a Kongresszus elnöke, és titkára, Charles Thomson, július 4-én aláírta az okmányt. A nyilatkozat azonban csak augusztus 10-ére ért el Londonba, és csak 1783-ban, a párizsi békével lépett érvénybe.

Az Amerikai Függetlenségi Háború

A bunker Hilli csatát követően az angolok főparancsnoka Gage helyett William Howe lett, míg az amerikaiak élére George Washington került (1775 július 3)! Az első nagy harcok 1775 tavaszától Boston birtoklásáért folytak, és 1776 márciusára az amerikaiak győzelmével zárultak. A bostoni győzelem dacára a következő, vagyis 1776 –os háborús év, az amerikaiak számára a mélypontot hozta, mivel elesett New York és New Jersey. 1776 júliusában ugyanis New Yorkban partra szállt a legnagyobb katonai haderő, amelyet Nagy-Britannia valaha is külföldre küldött: több száz hajó 32 ezer vöröskabátost tett partra Sir William Howe parancsnoksága alatt. A számbeli fölényben lévő angol sereg könnyűszerrel elűzte az amerikaiakat Long Islandről, Manhattanről, majd végig New Jerseyn át, amíg a Delaware folyón átkelve Pennsylvániába nem menekültek. A nagy vereségek miatt veszélybe került a főváros Philadelphia is, amit George Washingtonnak biztonsága érdekében el kellet hagynia. 1776 végén és 1777 elején az amerikaiak ugyan visszafoglalták New Jersey egy részét (trentoni és princetoni győzelem) de még mindig az angolok fölénye érvényesült a harctereken.

Az újabb nagy angol támadás 1777 nyarán következett, amikor Kanadából John Burgoyne tábornok megtámadta Albany, és a Hudson völgyének vidékét. Ekkor az angol főparancsnok, Howe nagy döntésre kényszerült: vagy egyesül Burgoyne csapataival és kettévágja az államokat, vagy inkább a nagyobb dicsőséget ígérő Philadelphia ellen vonul. Szerencsére How a dicsőséget akarta inkább, és Philadelphia megszerzését választotta. Miután a brandywine-i csatában legyőzte Washingtont, bevonult az amerikai fővárosba. (A kongresszus a pennsylvániai Yorkba volt kénytelen menekülni.) How dicsőséget hajhászó döntésével magára hagyta északon Burgoyne erőit, akiket az amerikaiak bekerítettek, és 1777 októberében Saratogánál megadásra kényszerítettek. A saratogai csata a háború fordulópontja lett.

A francia-amerikai szövetség

Az amerikaiak már függetlenségük kimondásakor arra törekedtek, hogy külföldi szövetségest keressenek, és az angolokkal régóra rivalizáló Franciaországra esett választásuk. Benjamin Franklint küldték Párizsba, aki rögtön megkezdet tárgyalásait XVI. Lajossal. A megbeszélések azonban csak akkor váltak sikeressé, amikor az amerikai kontinentális hadsereg végre elkönyvelhette első győzelmét Saratogánál (1777 október) és ezzel bizonyítani tudta esélyét a győzelemre. Franklin működésének hála 1777 végén Spanyolország, Franciaország és Hollandia is belépett a háborúba, és megindult a philadelphiai hadjárat. Decemberre elérkeztek Philadelphia elé, ám itt megtorpantak. A tél miatt a haderő egy része megsemmisült. Eközben Willam Howe tábornokot előbb Henry Clinton, majd lord Cornwallis tábornok váltotta a főparancsnoki tisztben. A francia beavatkozás változtatott a brit stratégián és a parlament azt parancsolta Clinton-nak, hogy adja fel Philadelphiát és koncentráljon New Yorkra. A frontvonalak visszaálltak a két évvel ezelőtti állapotra. A továbbiakban a hadszíntér nyugat felé tolódott el.

1780-ban folytatódott a karolinai brit hadjárat: Charlestont a brit haderő körbezárta, elvágva az utánpótlást. Lincoln tábornok nem akarta 5000 emberét a biztos halálba küldeni, és megadta magát. A saratogai hadjárat dicső tábornokát, Horatio Gatest Észak-Karolinába küldték, ahol 1780. augusztus 16-án vereséget szenvedett. Gatest leváltotta Nathanael Greene tábornok. Greene tábornok kisebb veszteségeket szenvedve több csatában alulmaradt, de a britek nem kerültek taktikai előnybe.

1781-ben a háború összes frontja, az északi, nyugati, déli és vízi, Yorktown-nál egyesült. A francia flotta elvágta a lojalista utánpótlást a chesapeake-i csatában. Washington ekkor 1781. október 6-án 17 000 emberrel megtámadta Yorktown-t. Október 19-én Cornwallis megadta magát. Az angol diplomácia próbált segítséget szerezni a harcok alatt más európai államoktól. Az első években a spanyolok, hollandok és franciák felé fordultak, hogy az amerikai felkelőkre támadjanak rá a közeli gyarmatokról. Azonban Spanyolország és Franciaország ellenük fordult. II. Katalin orosz cárnőt is többször kérték, hogy az orosz csapatok Alaszkán és Kanadán keresztül vonulva avatkozzanak be a háborúba az amerikaiak ellen, de Katalin mindvégig ellenállt ennek. A brit alsóház úgy döntött, hogy a háborút nincs értelme folytatni, és 1782. november 30-án a felek Párizsban előzetes békét kötöttek. A valódi békeszerződést 1783. szeptember 3-án írták alá Versaillesban. A békekötésre Washington nem tudott elmenni, az Amerikai Egyesült Államokat John Adams, Benjamin Franklin és John Jay képviselte, ők írták alá a szerződést.

Az újonnan létrejött USA berendezkedése

A háború után az új nemzet bár békében élt, Washington úgy vélte, hogy egy jövőbeli háború könnyen felbomlaszthatja azt. A philadelphiai megállapodás 1787-ben egy új alkotmányt léptetett a régebbi konföderációs helyére. Washington az alkotmány megformálásába nem szólt bele, ezt a feladatot a politikában jártasabb honfitársaira bízta. A gyűlésen egyfajta moderátori feladatot látott el. Ez az új alkotmány olyannyira megszilárdította az új államalakulatot, hogy ma is ez van életben az Amerikai Egyesült Államokban. (Az alkotmányról később bővebben szólunk.) Két évvel később, 1789-ben az USA első elnöke George Washington lett, mert az elektori kollégium egyértelműen őt választotta első vezetőül. (John Adams, aki mindössze 34 elektori szavazatot kapott, az alelnöki pozíciót tölthette be.) A köztársaságként újonnan megalakult Amerikai Egyesült Államok Mississippiig terjedő 2,3 millió négyzetkilométeres hatalmas területén alig hárommillió lakos élt, többségében a tengerparton. Az óriási ország fővárosa Philadelphia, majd rövid időre New York lett. Philadelphia ekkoriban Pest méretével volt közel azonos, és mintegy 40 ezer lakossal bírt. (Párizsban ekkor 500 ezren, Londonban 750 ezren éltek.) A főváros kérdését véglegesen csak 1790. július 16-án rendezték, amikor megszületett a „székhelytörvény”! A jogszabály arról rendelkezett, hogy Maryland és Virginia államok területéből egy száz négyzetmérföldnél nem nagyobb területű részt kell kihasítani, és ezen a területen kell megépíteni  az Egyesült Államok kormányának új székhelyét, azaz az új fővárost! A kijelölt helyen felépítet új fővárost 1791. szeptember 9-én George Washingtonról neveztek el, a kerület neve pedig Territory of Columbia („Columbia Terület)” lett. A történelembe a főváros névadójaként  is bevonult George Washington az államok első elnökeként 1789 és 1797 között volt hivatalban.

Az új államnak három problémával kellet szembenéznie: egyrészt ki kellett alakítania saját alkotmányát, közigazgatási rendszerét, másrészt ki kellett alakítani önálló külpolitikai koncepcióját (viszony a Francia Forradalomhoz) harmadrészt döntenie kellett a terjeszkedés és új államok létrejöttének kérdésében.

Az USA alkotmánya

Az amerikai alkotmány szerint a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elhatárolódik egymástól, sőt egymást kölcsönösen ellenőrizve garantálja a demokratikus és köztársasági berendezkedést. A három hatalmi ág három szinten működik, úgy, mint szövetségi, állami és városi szint. Az első hatalmi ág a törvényhozás, melynek csúcsán a szenátus és a képviselőház mint alsó és felsőház működik. (Együttes nevük: Kongresszus.) A felsőházban (szenátusban) minden államot két szenátor képvisel, míg az alsóházban (képviselőház) az egyes államokat az adott állam népességszám aránya szerint meghatározott szenátor képvisel. (A képviselők 1/3 –át kétévente újraválasztják mindkét házban.) A második hatalmi ág a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány, melynek élén a 4 évre választott elnök áll. A harmadik hatalmi ágat a bírói hatalom jelenti, melynek csúcsán a legfelsőbb bíróság tevékenykedik, hat taggal. Az USA prezidenciális (elnöki) köztársaság, vagyis az ország elnöke köztársasági elnök és kormányfő is egyszerre, tehát államfő és a végrehajtó hatalom is az ő kezében van.

A három hatalmi ág a következők szerint ellenőrzi egymást: a végrehajtó hatalom első embere (az elnök) megvétózhatja a kongresszus döntését - törvényjavaslatát, a legfelsőbb bíróság vád alá helyeztetheti az elnököt, aki viszont maga nevezi ki a legfelsőbb bírákat (a kongresszus jóváhagyásával) A legfelsőbb bíróság emellett mag is megvétózhat – alkotmányellenesség címén – törvényeket.

Az alkotmánykiegészítések: Az állampolgári jogok alkotmány kiegészítések formájában szerepelnek az USA alkotmányában. Az első 10 kiegészítés 1791 –ben lépett életbe Bill of Rights néven. I.: Vallás, véleménynyilvánítás és békés gyülekezés szabadsága. II.: Fegyvertartás joga. III. Békeidőben tilos a kötelező katonai beszállásoltatás elrendelése (a rosszemlékű brit beszállásolási tv. (Quartering Act) miatt érezték szükségesnek külön cikkelyben a kérdés rendezését). IV-VIII: Büntető- és polgári eljárásjogi garanciák házkutatás csak bírói engedéllyel, esküdtbíráskodáshoz való jog, senki nem kényszeríthető arra, hogy önmaga ellen valljon, védelemhez való jog, szokatlan és kegyetlen büntetés tilalma. IX.: Generálklauzula -„nép által élvezett jogok” (a fel nem sorolt, de a népet megillető jogok, pl.: magánélethez való jog). X.: Tagállamok autonómiájának védelme, vagyis mindazon hatáskörök, amelyeket az alkotmány nem az USA kizárólagos hatásköreként definiál vagy amelyeket az államoktól kifejezetten nem tagad meg, az egyes államokat és az amerikai népet illetik meg.

Az alkotmány körüli viták során jött létre az új állam két pártja a föderalisták és antiföderalisták szervezete. A federelaisták (későbbi republikánusok) egy erős központi irányítású, védővámokkal működtetett gazdasággal bíró és a világ folyamatiba beavatkozó külpolitikájú országot akartak, mely egy angol típusú ipari ország képét rajzolta fel. Velük szemben álltak az antiföderalisták (későbbi demokraták) akik mindezek ellentétét javasolták, vagyis egy gyenge központi irányítással, ám erős államonkénti autonómiával bíró országot vizionáltak, melyben a szabad kereskedelem (védővám mentesség) és a világ felé mutatott semlegesség dominálna. Az antiföderalisták modellje agrárius érdekeket védett (független farmerek állama) és inkább a francia berendezkedéshez közelített.

A Washington után következő öt elnök – alapító atyák - mindegyike a Függetlenségi Nyilatkozat aláírója volt, ám a kérdésben ők is megosztottak voltak. John Adams (1797-1801) bostoni ügyvéd, Washington alelnöke, és az 1800 –ban felépült Fehér Ház első lakója például föderalista volt, ám az őt követő Thomas Jefferson ( 1801-1809) Washington korábbi külügyminisztere, a kongresszusi könyvtár megalapítója és James Madison (1809-1817) Jefferson alelnöke már antiföderalista elveket vallott. Utánuk következett James Monroe (1817-1825) és John Quincey Adams (1825-1829) akik újra a föderalizmus talaján álltak.

Külpolitikai problémák

A Franciaországban 1789 –ben kirobbant forradalom felkavarta Európa államait, és a kontinens királyságainak többsége saját feudális berendezkedését féltve, szembe helyezkedett az új forradalmi Franciaországgal. Ausztria és Poroszország 1792 nyarán meg is támadták Franciaországot, és az USA diplomáciájának is döntenie kellett, melyik oldalra áll. A döntést azonban nehezített az a tény, hogy az Európában mindenki álltal támadott és kiközösített Franciaország korábbi szövetségeseként segítette az Egyesült Államok kialakulását. Végül az USA a kereskedelmi érdekei alapján hozta meg döntését, mely a sokak által felháborítónak talált semlegesség meghirdetése lett 1793 –ban. A semlegesség lehetővé tette Európa minden hatalmával való további kereskedést.

A semlegesség meghirdetését az angolokkal folytatott – sokak által második függetlenségi háborúnak nevezett – új háborús konfliktus követte 1812 és 1814 között! A háború közvetlen oka az volt, hogy Anglia az európai harcok alatt amerikai hajók tucatjait állította meg, mert az angol hadvezetés úgy vélte, hogy az amerikaiak a franciák számára is szállítanak utánpótlást. A megállított amerikai hajók legénységét nem egyszer kényszersorozással állították angol szolgálatba. Az eljárás óriási felháborodást szült Amerikában, és csakhamar kirobbant a háború. A harcok színtere újra az Egyesült Államok lett. A harcok alatt az angolok, még Washingtont is felgyújtották, és a tűznek az 1800 –ra felépült Fehér Ház is áldozatul esett. A háborút 1814 –re a Genti béke zárta le, melyben Anglia kénytelen volt újra elismerni az USA önállóságát.

Az USA terjeszkedése, az új államok megalakulása

Az USA terjeszkedése szinte megalakulásakor kezdetét vette, mivel a Mississippi vidékén és a határszéleken mindenhol megkezdődött a telepesek pionírok letelepedése. Az új területekre érkezők először territórium jogot kaptak, mely azt jelentette, hogy ha számuk az adott régióban elérte az öt ezer főt, akkor saját törvényhozó testületet választhattak, és megfigyelőket küldhettek a kongresszusba is. Ha az adott régió később fejlődésnek indult, és lélekszáma elérte a 60 ezer főt, akkor állammá válhatott, és így saját kormányzó alatt képviselőket, szenátorokat is küldhetett az amerikai törvényhozás alsó és felsőházába.

Az első új állam (eleinte territórium) melyet a függetlenné vált USA 1803 –ban magához csatolt Louisiana (Lajos föld) volt, melyet a napóleoni háborúk idején 1803-ban Franciaország (Bonaparte Napoleon) adott el a fiatal Egyesült Államoknak a Louisiana Purchase keretében. Ki kell hangsúlyozni, hogy 1803 –ban Napoleon Spanyolországot legyőzve rátette a kezét a világ összes spanyol birtokára is, így tulajdonába került Louisiana mellett az egész középnyugati vidék is a Mississippitől a Sziklás hegységig. Ezt a hatalmas területet Napóleon mind átadta az amerikaiaknak, busás fizetség fejében.

A következő térség, mely a spanyoloktól az amerikaiakhoz került, Florida volt 1819 –ben. A szomszédos Georgia területéről már korábban szép számmal szivárogtak Floridába amerikai telepesek, így James Monroe kormánya végül javaslatot tett a terület megvásárlására, melyet a spanyol udvar el is fogadott. A békés, adásvételekkel szerzett területgyarapodás korszaka Texas esetében szakadt meg, mivel a későbbi amerikai állam éppen az 1821 –ben létrejött Mexikó és az USA határán feküdt. Texas, mint mexikói övezet csábította az amerikai telepeseket, akik 1800 után tömegével települtek a határ túloldalára. A mexikói kormány kezdetben tárt karokkal fogadta az érkezőket, csupán egy kormányukra vonatkozó hűségesküt és egy katolicizmus melletti nyilatkozatot kértek a telepesektől. Később azonban Texas népességaránya megváltozott, és döntő többségbe kerültek benne az amerikaiak, akik 1836 március 2 –án kimondták a Mexikótól való elszakadást és a függetlenséget. A mexikói kormány nem törődött bele a hatalmas régió elvesztésébe, és Santa Ana tábornok vezetésével megtámadta a texasiakat. Az újonnan létrejött Texasi Köztársaság azonban váratlan módon meg tudta védeni magát. Az USA –ban ekkor viták robbantak ki arról, hogy meghívják e Texast mint új tagállamot az Egyesül Államokba, de az északi államok ellenezték egy új rabszolgatartó terület csatolását. Így végül 1836 és 1845 közt Texas önálló országként élte mindennapjait Mexikó és az USA közé ékelődve. A változás 1845 decemberében következett be, amikor az USA elnöki székébe a csatlakozást támogató, demokrata párti (és déli) James Polk került. Az új elnök nyomására 1845. december 29-én Texast meghívták az USA tagállamának. Ennek következményeként robbant ki a mexikói-amerikai háború (1846-1848) mely a mexikóiakra nézve megsemmisítő vereségekből állt. Az amerikai győzelmek miatt Texas majd Új-Mexikó az USA tagja lehetett, ám az északi és déli államok egyensúlyának fenntartása céljából, 1846 –ban felvették Oregon államot is.

Mexikó legyőzésével 1848 –ban a déli határszélen további négy állam csatlakozott az USA –hoz: Arizóna, Nevada, Coloradó és Kalifornia. A mexikói háború folyományaként tehát 1848/49 –ben összesen 6 állam, 2,4 millió négyzetkilométernyi területtel bővítette a lassan kontinensnyi méretűre növekedett Egyesült Államokat.

Az USA terjeszkedésének sajátos fejezete volt a föderalista James Monroe elnöksége (1817-1825) aki Amerika történetében először olyan elvet fogalmazott meg („Monroe elv”) mely már túlmutatva az USA határain, gyarmatszerző és terjeszkedő formában mutatta be Amerikát az európai hatalmak felé. Monroe a Dél-amerikai függetlenségi mozgalmak időszakában jelentette ki, hogy a kontinensen az USA nem fogja tűrni a hódító szándékkal érkező európai hatalmak beavatkozását. Vagyis deklarálta, hogy Dél-Amerikában egyedül az USA –nak van joga gyarmatokat szerezni. (Később a Monroe elvet felváltotta a „sorstól rendelt végzet” ideológiája, mely azt hangsúlyozta, hogy az amerikai földrészt Isten adta az amerikaiaknak, hogy elterjesszék a demokráciát.)

A terjeszkedések Andrew Jackson (1829-1837) elnöksége idején felszínre hozták az indián problémát, mivel a Mississippi vidékén túl nagy számban élő indiánok nyugatabbra telepítése harcokba és szembenállásba ütközött. A chiroki indiánok és Georgia állam közt pereskedésre is sor került, melyben bár a legfelsőbb bíróság az indiánok mellé állt, az elnök mégis Georgiát támogatta az indiánok elköltöztetésének kérdésében. Végül öt délkeleti indián törzset (az Öt Civilizált Törzs) Oklahomába költözésre kényszerítették. Ezek a törzsek a Seminole-ok, Creek-ek, Chickasaw-k, Choctaw-k és Cherokee-k voltak. Éhezéssel, megfázással és betegségekkel nehezített útjukat (1838-1839) a Könnyek Útjának is hívják. Ennek során 100 ezer indián települt át Oklahomába, ahol létrehozták az első jelentősebb nagy indián rezervátumot „Indián terület” néven.

A kettős berendezkedés kialakulása északon és délen

Az amerikai területgyarapodást 1800 –tól a lakosságszám emelkedése is követte, elsősorban a nagyarányú bevándorlások miatt. Míg 1800 és 1820 közt összesen 700 ezer fő érkezett, addig 1840 és 1860 közt mintegy 4 millió európai települt az USA területére. (A bevándorlási hullám csak később tetőzött 1860 és 1910 közt, amikor 23 millió ember érkezett az USA –ba.)

Az USA északi és déli államai közt több területen szembeötlő különbségek alakultak ki. Míg északon nagyvárosok jöttek létre és a beindult az iparosodás révén gyárak, illetve heterogén (bevándorló) lakosság és gyarapodó munkásság élt, addig délen vidékies életmód, ültetvények, és jelentős – 4 milliós - rabszolgaság volt a jellemző. Az eltérő berendezkedés egy idő után, - szinte törvényszerűen – érdekellentéteket szült a vámpolitika, a bevándorlók kérdése, a rabszolgaság megítélése, és az új államok kérdése ügyében. A viták, majd politikai harcok végül 1861 tavaszán az Amerikai Polgárháború kirobbanásához vezettek

/A tanulmány folytatása: Az USA története 1860-1960./

Harmat Árpád Péter

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

Felhasznált irodalom:

• Sellers-May-McMillan: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Bp. 1995.
• Beke Imre: Az Egyesült Államok politikai lexikona. Deco-print Nyomdaipari, Reklám és Kereskedelmi Kft. Kaláka Press. Budapest-New York, 1991. ( Az USA elnökeiről: 66-75o.)
• Csató Tamás, Gunst Péter, Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia I.-II.. Tankönyvkiadó, Budapest
• Diószegi István: Egyetemes történeti szöveggyűjtemény 1789-1914. Korona Kiadó, Budapest, 2001. ( 613-624 o.)
• Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20. századi egyetemes történet I. 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
• Degler, Carl N.: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Európa Kiadó, Budapest, 1993.
• Furszenko, A. A., Nikolaj Nikolaevics Jakovlev: Az Egyesült Államok története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964. ( Fordította: Siklósi Mihály )
• Hanák Péter, Márkus László, Ormos Mária, Ránki György: Világtörténet képekben II. kötet 1640-től 1970 ig. Gondolat Kidó, Budapest, 1975. ( 302-306.o., 330-331.o.)
• Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 5. 1789-től 1914 ig. Reáltanoda Alapítvány, 2002.
• Kinder, Hermann, Werner Hilgemann: Atlasz Világtörténelem. Athenaeum Kiadó Kft., 1999. ( 394-395.o ) ( A megjelölt rész fordította: Sajó Tamás )
• Kozári József: Egyetemes történelem I.-II. Főiskolai jegyzet. 1849-1917. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990.
• Lukacs, John: Az Egyesült Államok 20. századi története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988.
• Marczali Henrik: Nagy Képes világtörténet XII. kötet. A legújabb kor. ( III. rész XXI. fejezet. Belső fejlődés. Észak-Amerika. 650-654.o.) Hasonmás kiadás. Babits Kiadó,. Szekszárd, 2001.
• Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest ( 283-288.o.)