Poroszország és a német állam kialakulása

Poroszország és a német állam kialakulása

/Harmat Árpád Péter/

 

Poroszország két német ajkú tartomány – Brandenburg és a Porosz Hercegség - összeolvadásából alakult ki 1525-ben. Ennek az egyesülésnek azonban érdekes és fontos előzményei voltak. A Porosz Hercegség megalakulása jelentette az első mérföldkövet. A poroszok eredendően szláv eredetű balti etnikumot alkottak, de a törzsterületeiken a 13. században pápai engedéllyel (és térítési céllal) megtelepedő német lovagok germanizálták őket. Létrejött a Német Lovagrend állama, mely azonban az 1410-es grünwaldi csata és az 1453-1466 közt zajló 13 éves háború nyomán, a toruni béke rendelkezéseivel súlyos vereséget szenvedett a lengyelektől. A Német Lovagrend államának nagy része lengyel fennhatóság alá került.

Ezen időszak alatt valamivel nyugatabbra 1144-ben létrejött a Brandenburgi őrgrófság is. A Német-Római Birodalomhoz tartozó állam élére 1415-ben került a Hohenzollern család, mely intenzív hódításokba kezdett és 1525-ben rokoni kapcsolatok révén a dinasztia egyik ága megjelent a Lengyel királysághoz tartozó Porosz hercegség élén is. Brandenburg és a Porosz hercegség teljes mértékben csak 1618-ban egyesültek, majd 1657-re teljesen önálló államot hoztak létre, amikor a svéd-lengyel háborúban a lengyelek vereséget szenvedtek. Innentől jelent meg a térképeken a Poroszország (Prussia) megnevezés.

Poroszország megerősödése szempontjából kulcsfontosságú volt a 30 éves háború (bővebben: link) Az 1618 és 1648 közt zajló harcokban a protestáns német fejedelmek küzdöttek a katolikus Habsburg császárokkal (és azok szövetségeseivel) A hosszú háborúban Poroszország ügyesen taktikázott, amikor hol ide, hol oda állva végül a győztesek közé került. A harcokat lezáró Vesztfáliai békében Poroszországnak ítélték az értékes tengerparti Kelet-Pomerániát.

A 16-17. században érdekesen alakult Poroszország államformája is. Az eredetileg őrgrófságként „induló” tartomány 1525 és 1701 közt már hercegségként létezett, majd a Hohenzollern dinasztiából származó III. Frigyes brandenburgi választófejedelem (és porosz herceg) a Spanyol örökösödési háború alatt alkut kötött I. Lipót Német-Római császárral és a franciákkal szembeni katonai segítségnyújtás fejében elérte, hogy 1701-re Poroszországot királyságként ismerje el Európa. Ettől kezdve Poroszország már Porosz Királyságként létezett a térképeken. (Bár a királyi cím ekkor még Brandenburga nem volt alkalmazható.) Később a porosz terjeszkedés felgyorsult: jött az Osztrák örökösödési háború (17410-1748), melynek végére Poroszországé lett a gazdag Szilézia. Végül Lengyelország három felosztásából is részesedett 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben. A 19. századra Európa vitathatatlan nagyhatalma lett.

A legnagyobb porosz uralkodók közül kettőt mindenképpen érdemes kiemelni, az egyik Frigyes Vilmos (1640-1688) volt, aki megadóztatta a nemességet, fejlesztette az oktatást, és 15 ezer salzburgi protestáns befogadásával színesítette a polgárság rétegeit Frigyes Vilmos sokat tett a porosz ipar megteremtéséért is, miközben rohamléptekben fejlesztette a hadsereget és a hajózást is. A másik, talán legnagyobb hatásúnak tekintett porosz uralkodó II. Frigyes volt, akit az utókor a „nagy” jelzővel jutalmazott jelentős hódításaiért és modernizációs tevékenységéért. Nagy Frigyes a felvilágosult abszolutizmus szellemében fejlesztette a porosz oktatást, a közlekedést és támogatta a manufaktúrák alapítását. Majdnem fél évszázados uralkodása alatt 60 ezer parasztnak osztott földet, és 200 ezres hadsereg létrehozásával megkerülhetetlen európai nagyhatalommá tette Poroszországot.

A 18. század második felében folytatódott a porosz terjeszkedés, szerte a Német-Római Birodalom területén egyre több és több tartomány került Berlin kezébe. Fontos fordulópontot jelentett a Spanyol Örökösödési háború (1701-1714), melyben a Habsburgok és a Bourbonok harcoltak a spanyol trónért. A harcokat lezáró utrechti béke a korábban már leírt okokból (III. Frigyes ügyes taktikázásainak köszönhetően) királysággá nyilvánította Poroszországot.

Németország kialakulása

Poroszország történetében a 19. század új fejezetet nyitott, mégpedig a németek lakta területek összefogásának fejezetét. Megkezdődött a politikai küzdelem egy egységes Németországért! Ezen harc végső szakaszának nagy alakja Ottó von Bismarck (1815-1898) volt, aki 1862 –től porosz kancellárként segítette a folyamatot! Felbukkanása előtt azonban a német egységhez vezető út sok éves nemzetközi konfliktusok és küzdelmek sokaságán vezetett keresztül. Mivel mind az olasz, mind a német területek Európa két legjelentősebb nagyhatalmának, a Habsburg Birodalomnak és Franciaországnak a befolyási övezetéhez tartoztak, az egységes német és olasz állam megalakulása is e két nagyhatalom legyőzésével válhatott valóra.

A 19. század kezdete a német területeket laza formációban összefogó Német-Római Birodalom felszámolását hozta. Napóleon 1806 –ban rendelte el a császárság megszüntetését. (II. Ferenc Habsburg uralkodó 1806 augusztus 6-án mondott le Német-Római császári címéről) Egy időre megalakult a Rajnai Szövetség (Rheinbund), mely mindössze hét évig állt fenn, 1813 –ig, amjd Napóleon bukása után, az 1814-es párizsi szerződés kinyilvánította a német államok függetlenségét. Az 1815-ös bécsi kongresszus újrarajzolta a kontinens térképét. A német belterületen kisebb változások történtek, és a megalakuló Német Szövetség (1815-1866) közel azonos államokból állt, mint a Rajna Szövetség. Napóleon egységesítő törekvéseinek nagy részét a bécsi kongresszus meghagyta. A Német Szövetségnek tagjai lett az összes Bécsi Kongresszus által elismert német állam, vagyis 6 királyság (Poroszország, Ausztria, Bajorország, Würtenberg, Szászország és Hannover), 28 hercegség és 4 szabad város (Lübeck, Frankfurt am Main, Bréma és Hamburg). A 39 államból álló szövetség ügyeit a szövetségi gyűlés, az ún. Bundestag intézte, amelynek székhelye Frankfurt am Mainban volt és az egyes államok megbízottjaiból alakult, Ausztria elnöklete alatt.

A Német Szövetség két legerősebb tagja már a megalakuláskor Poroszország és Ausztria volt, így a köztük egyre élesebbé váló vetélkedés már a 19. század elején megindult. A versengés tétje egyrészt a Német Szövetségen belüli vezető szerep megszerzése, másrészt az egyre többek által kíván német egység osztrák vagy porosz vezetés alatt történő megvalósítása volt. Ahogyan Poroszország újabb és újabb területekkel gyarapodott, és lett egyre erősebb politikai – gazdasági hatalom, úgy lett a versengés is egyre erősebb. Amikor a század közepére Poroszország birtokába került a Rajna vidék, Európa egyik legjelentősebb ipari nagyhatalmává vált. Gazdasági ereje ekkor már elérte, sőt meghaladta Ausztriáét. Egyre magabiztosabban kezdte hirdetni a „kis német egység” tervét, mely a német tartományok egységét Ausztria nélkül kívánta elérni. Ausztria ezzel szemben továbbra is kezében akarta tartani a Német Szövetség vezetését, és a „nagy német egység” tervét támogatva egy német-osztrák birodalom megtartásán munkálkodott.

A versengés sajátos fejezete volt az 1834 –ben létrehozott Zollverein, mely a Német Szövetséget alkotó államok közt vámközösséget írt elő, vagyis közös vámtarifa érvényesült a külföld felé, bent pedig a teljes lett a kereskedelmi és közlekedési szabadság. Poroszország elérte, hogy ezen vámszövetségbe Ausztria ne kerülhessen bele, a hatalmas német területeken túlnyúló birtokai (pl.: Magyarország) miatt.

A további vetélkedés során bukkant fel a német történelem egyik legnagyobb alakja Ottó von Bismarck. A későbbi „vaskancellár” ősi, de jellegzetes vidéki junker családban született. Fiatalon jogi diplomát szerzett, majd előbb a berlini városi bíróság fogalmazója lett, majd rövid idő után átment az államigazgatásba (Aachen városába). Bismarck 1838-ban teljesítette katonai szolgálatát, ezt követően a családi birtokot igazgatta bátyjával. Mivel nem elégítette ki a mezőgazdasági tevékenység, élénk társasági életet élt, utazásokat tett Angliába, Franciaországba és Svájcba. Politikai karrierje 1847-ben indult, amikor váratlanul Berlinbe rendelték konzervatív képviselőnek az új rendi alapú egyesült országgyűlésbe (Vereinigter Landtag). Erősen konzervatív nézetei, a Hohenzollern-ház egyes tagjaihoz fűződő gyerekkori kapcsolata, de tehetsége révén is a rövid ülés alatt ismertté vált. A forradalom idején a konzervatívok lapja, a Neue Preußische Zeitung egyik alapítója és rendszeres cikkírója volt. 1850-ben ő lett Poroszország küldötte (követe) az új szövetségi parlamentben (Bundestag), Frankfurt am Mainban. Ekkor kezdte meg azon tevékenységét, mely Ausztria visszaszorítását célozta meg, így például évekig megakadályozta, hogy Ausztria csatlakozzon a német vámunióhoz. Karrierje csúcspontját 1862 –ben érte el, amikor I. Vilmos császár (1861-1888)szeptember 22 –én előbb Poroszország miniszterelnökének, majd ezen posztja mellé külügyminiszternek is kinevezte. Bismarck már miniszterelnöksége elején felismerte, hogy Poroszország csak akkor tudja visszaszorítani Ausztriát, ha nagy létszámú, modern hadsereget hoz létre. Így az ő nevéhez fűződik az ütőképes porosz hadsereg megteremtése, a 3 éves szolgálati idő, a fejlett tüzérség és a vasútfejlesztés segítségével.

Bismarck az 1860 –as években két alkalommal is elérte, hogy a német tartományok szemében Poroszország Ausztriával egyenrangú félként tűnjön fel. Először amikor tanácsára Ferenc József német császárrá koronázásakor a porosz uralkodó tüntetőleg távol maradt, másodszor pedig a Schleswig-Holstein konfliktus megoldásakor.

A konfliktus 1864 –ben a németek és a dánok közt bontakozott ki, ugyanis a dán király elrendelte a két szomszédos német hercegség Schleswig és Holstein megszállását ami kivívta a német államok haragját. Ausztria szintén csatlakozott azon felhíváshoz, hogy a dánok vonuljanak ki a két hercegségből, s Poroszországgal egyetemben háborúval fenyegették meg Koppenhágát. Miután a megszállók nem tágítottak Ferenc József Dánia ellen küldte az osztrák hadsereget, amely a poroszokkal karöltve működött. Az osztrákok egy sor győzelmet arattak, ám a német államok szemében úgy tűnt, hogy Ausztria a porosz hadsereg nélkül nem tudott volna győzni. A területszerzéses katonai siker megerősítette Bismarckot. Elutasította az osztrákok újabb csatlakozási kérését a német vámunióhoz, és nem engedett a kizárólagos porosz uralomból a megszerzett hercegségek felett. Ennek ellenére a király Bismarck szabadsága alatt megkötötte a Gastsein-i szerződést (1865. augusztus 14), melyben Ausztriának engedte át Holsteint, megtartotta Schleswig tartományt és a Lauenburg hercegséget.

Bismarck a Schleswig-Holstein konfliktus után már azt a célt tűzte ki, hogy háborúban győzze le Ausztriát, és nélküle hozza létre, az első porosz vezetésű német szövetséget. A háborút diplomáciailag is előkészítette, amikor elérte, hogy Anglia és Oroszország távol tartsa magát a harcoktól, mivel mindkettőt meggyőzte, hogy a terjeszkedő III. Napóleonnal szemben, csak egy erős Poroszország lehet megfelelő ellensúly. Ugyanakkor III. Napóleont azzal tartotta távol, hogy Poroszország csupán segíteni akarja az Ausztria ellen Velencéért küzdő Olaszországot. Végül szövetséget hozott létre Olaszországgal, és megegyezett II. Viktor Emánuellel arról, hogy az olasz hadsereg a poroszokkal összefogva fogja megtámadni Ausztriát, és így a győzelem után Olaszország megkapja Velencét.

A háborúra az ürügyet maga Bismarck provokálta ki, amikor a Német Szövetségben Ausztria érdekeit sértő reformokat javasolt, majd Ausztria tiltakozása után javasolta a Ferenc József uralta császárság kizárását. A háború rövid ideig tartott. Itáliában ugyan Ausztria győzni tudott (Custozzónál, majd a Tengeren Lissánál is, Tagethoff admirálismak köszönhetően), de a mindent eldöntő legfőbb csatában a Csehországi Königgrätz mellett 1866 július 3 -án végül Poroszország elsöprő győzelmet aratott. (A győzelemben fontos szerepe volt a poroszok legnagyobb tábornokának Bernhard von Moltke tábornoknak.)

A háború nyertese Poroszország mellett Olaszország lett, hiszen magkapta Velencét, mely ezentúl az Olasz Királyság része lehetett. Az osztrák császár pedig az 1866. augusztus 23-án aláírt prágai békével elismerte a Német Szövetség feloszlását, a német területek újrarendezését porosz vezetéssel. (Ausztria 40 millió porosz tallér háborús jóvátételt fizetett.) 1866. augusztus 18-ána Majna folyótól északra fekvő német hercegségek és a Hanza-városok Poroszország vezetésével (Augusztusi Szövetség) létrehozták az Észak-Német Szövetséget, ekkor 15 tagállammal. Az Észak-Német Szövetséghez tartozott Poroszország Majnától délre fekvő területe, a Württemberg és Baden közé beékelődött Hohenzollern-tartomány. A katonai szövetség egy évvel később, 1867-ben vált a szerződő partnerek egyetértésével alkotmányos szövetséggé, azaz szövetségi állammá. Az alkotmány szövegét Bismarck fogalmazta és figyelt arra, hogy a szöveg elég homályos maradjon abban a tekintetben, hogy az új szövetség egységes állam illetve államszövetség-e.

Bajorország, Württemberg, Baden, valamint a Hesseni Nagyhercegség a Dél-német Szövetségbe (Süddeutscher Bund) tömörültek, de ennek sem különösebb politikai súlya sem gyakorlati jelentősége nem volt. Franciaország árgus szemekkel figyelte a történéseket és tartott az európai porosz hegemóniától. Ekkor azonban kirobbant a spanyol belpolitikai válság, mely lehetőséget adott Bismarcknak arra, hogy szembeszálljon Franciaországgal és ezáltal teljes összefogást hozzon létre a németek közt.

A spanyol válság 1868 –ban robbant ki, ugyanis II. Isabella spanyol királynőt a Cortes, a spanyol nemzetgyűlés megfosztotta trónjától. A spanyol trónhoz az európai uralkodóházak többségét rokoni kapcsolat kötötte. A Bourbon házi rokonság okán a trónra a franciák igényt tartottak, de Bismarck nyomására a poroszok Lipót porosz trónörökös igényét is bejelentették. A porosz térnyeréstől tartó III. Napóleon válaszul felszólította Poroszországot, hogy a herceg lépjen vissza. A herceg ekkor ugyan visszavonta trónkövetelését, de Franciaország ezután azt is kikötötte, hogy I. Vilmos nyilvánosan jelentse ki, a herceg a jövőben sem lesz spanyol trónkövetelő. A francia követeléseket Bismarck - aki éppen Bad Emsben töltötte szabadságát - az emsi táviratban 1870. július 13-án durván - és tudatosan provokatívan - visszautasította. Franciaország erre 1870 július 19-én hadat üzent, azonban a német államok egységesen összefogtak, és a dél-német államok - Ausztria kivételével - az Észak-Német Szövetség katonai támogatása mellett döntöttek.

Végül 1870 júliusában lázas diplomáciai próbálkozások után Franciaország hadat üzent Poroszországnak, Olaszország pedig hadat üzent Franciaországnak. A német-francia fronton vasúton, német precizitással megalkotott tervek szerint özönlöttek a porosz egységek a francia határhoz. A Patrice de Mac-Mahon tábornagy vezette francia hadsereg sorozatos vereségeket szenvedett. A III. Napóleon vezette sereg felmentésükre indult, de Moltke Sedannál körülzárta a franciákat, így szeptember 2-ára a francia császárnak nem maradt más választása, mint a fegyverletétel. Közben 1870 szeptember 20 –án az olaszok is bevonultak Rómába, ahonnan kiszorították a franciákat,  pápa pedig a Vatikánba húzódott.

A sedani harctéren maga III. Napóleon császár is porosz fogságba esett. Két nappal később Párizsban kikiáltották a köztársaságot – a bonapartizmus rendszere megbukott. Szeptember közepére a poroszok körülzárták Párizst. A főváros helyőrsége néhány hónapig védekezett, de utánpótlás hiányában januárra megadták magukat. 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében a német fejedelmek ünnepélyes keretek közt bejelentették a Német Császárság megszületését. A végleges német-francia békét Majna-Frankfurtban írták alá 1871. május 10-én. Németország megszerezte Elzász és Lotaringia vidékét, ezen felül ötmilliárd aranyfrank hadisarchoz jutott.

A porosz függetlenségi háborúk végeztével egy új nagyhatalom születhetett és Poroszország vezetésével megvalósult a bismarcki kisnémet egység. Közben az egységes Olaszország is megszerezte Rómát, mely végre az Olasz Királyság fővárosa lett. A 20. századi Európa történelmének főszereplője Németország, úgy érkezett a századforduló időszakához, hogy növekvő erejének tudatában egyre inkább világhatalmi törekvéseket dédelgetett. Nem sokkal később, két világháború kirobbantója lett.

 

Harmat Árpád Péter

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

Felhasznált irodalom:

  • Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Második Kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978
  • Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történet 1789-1890. Korona Kiadó, Budapest, 1998
  • Gunst Péter (szerk.): Európa története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996
  • Kis Aladár: Olaszország története 1748-1968. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.