Mindennapi élet a középkorban

Mindennapi élet a középkorban

/Harmat Árpád Péter/

 

Páncélos lovagA középkor meghatározása: Középkor alatt az európai történelem hármas történelmi korfelosztásában az „ó” és „új” jelzőkkel ellátott korszakok közt helyet foglaló évezredet értjük, pontosabban az ókor lezárulását jelentő meghatározó eseménytől, a Nyugat-Római Birodalom felbomlásától (476) az Amerika felfedezéséig (1492) terjedő időszak 1016 évét. (A történettudomány elfogad más dátumok szerinti korszakolásokat is, például elterjedt az a megközelítés is, mely Amerika felfedezése helyett az angol polgári forradalom kezdetéhez, vagyis 1640 -hez közi a középkor végét. Illetve egyéb elképzelések is léteznek.) A középkor több, egymást követő időszakra bontható, az egyes szellemi áramlatok vagy új politikai modellek megjelenése alapján. (Nem véletlen, hogy például az angol nyelv többesszámban "közép korok" -ról beszél.) Az első korszakot az "átmeneti kor" jelentette, az 5. és 8. század közti években. Ekkor zárult le a népvándorlás kora, és ekkor jöttek létre a hajdani Nyugat-Római Birodalom területén az első feudális államok (Nyugai- és Keleti Gót Királyság, Frank állam, Longobárd Királyság). A kereszténység megszilárdulása, intézményrendszerének kiépülése, és a feudális világi hatalommal való szoros összefonódása is erre a korszakra tehető. A korai középkorban jött létre a hűbériség (a hűbériségről szóló cikkünk itt olvasható) és a 8. század környékén zajlott a középkor első technikai forradalma is (két- és háromnyomásos gazdálkodás, csoroszlya, borona szügyhám feltalálása). Ugyancsak erre a korszakra tehető az iszlám rohamos elterjedése, az Ibériai félsziget arab meghódítása, illetve Kelet-Európa új népeinek honfoglalása (bolgárok, szlávok, magyarok, románok letelepedései) A középkor második szakaszát a "lovagkor" jelentette a 8. és 13. század közt. (A lovagkor kezdetét sokan a 732-ben lezajlott poitiers-i csatához kötik, melyben Martell Károly az első frank lovagokra támaszkodva tudta elűzni az Európára zúduló arabokat.)

A klasszikus lovagkor  a keresztes háborúk lezárultával ugyan véget ért, ám sok országban a lovagkori életmód és berendezkedés egészen a 15. század végéig elhúzódott. A klasszikus lovagkor kezdetén (10. század) a széteső Frank Birodalom nyomán kialakuló Nyugat-európai királyságoknak (Nyugati- és Keleti Frank állam, Burgundia, Itáliai Királyság) a magyar és normann törzsek kalandozásaival kellett szembenéznie. A 10. századra az egyház megerősödése, megújulása is lezajlott és részben a Cluny-reform, részben VII. Gergely pápa ambíciói révén a  pápaság és katolikus egyházszervezet már jelentős világi hatalmat is követelt magának. A pápai hatalom megerősödött és az invesztitúra háborúkban (11-12. század) a Német-Római császárok felett aratott győzelmei révén a világi hatalmak fölé emelkedett. Hatalma a 11. századra már odáig terjedt, hogy keresztes hadjáratokra tudta utasítani az európai főnemességet, melynek egy része a pápák felszólításait követve majd kétszáz éven keresztül (1095-1291) harcolt Jeruzsálemért, iletve a palesztín területek és a Szent Sír megszerzéséért. A lovagkorban jött létre a román, majd gótikus kultúra illetve a lovagi költészet- és életforma.

A középkor következő nagy fejezetét a "feudalizmus válsága" jelentette a 14. században. Az éghajlat kedvezőtlenebbé válása éhinséget, majd járványokat hozott (nagy pestis járvány: 1347) és a nagy népességpusztulást tetézte a történelem leghosszabb háborús időszaka, a Franciaország és Anglia közt kialakuló százéves háború (1337-1453), illetve az oszmánok fokozódó terjeszkedése. A korszakban maga az egyház is válságokba került, ugyanis ekkor volt a pápák avignoni fogsága (1305-1376) a nagy nyugati egyházszakadás  (1378-1417) és a huszitizmus is. A királyok hatalmát a nemesség korlátozni próbálta, így a legtöbb országban létrejött a rendi dualizmus rendszere. Ám a válságokra végül az abszolutizmus kialakulása, illetve a szellemi élet felpezsdülése (reneszánsz és humanizmus kialakulása) hozott megoldást!

A középkor utolsó nagy korszakát a reneszánsz és humanizmus megjelenése hozta el a 15. században. A reneszánsz a 14. századi Itáliából kiinduló, majd szinte egész Európára átterjedő művészeti, irodalmi, tudományos és történelmi korszak és mozgalom volt, mely az antik, ókori görög és római kultúra emlékeinek felidézését, ezen kultúra újjászületését és a régi világkép megújulását hozta. (Reneszánszról szóló külön cikkünk itt olvasható.) Másfél ezer év után, a gótika korszakának végén a művészet ismét visszatért „minden szépség forrásához”, a természethez, s ezzel a középkor által semmibe vett antik művészethez. A történészek a reneszánsz kort az átalakulás időszakának tartják, amelyik véget vetett a középkornak, és utat nyitott a tanulásnak a tudománynak (könyvnyomtatás, reformáció) végül pedig a 18. századi felvilágosodáshoz vezetett.

A mindennapi élet a középkorban

A középkor egyik legfőbb jellemzője az emberek társadalmi jogállásának születési alapon történő meghatározása. Ez azt jelentette, hogy aki a középkorban nemesnek született, az soha (vagy csak elvétve) került személyi függés alá, aki viszont jobbágyként jött a világra, az soha, vagy csak nagyon ritkán válhatott szabad emberré. Ez a berendezkedés eleve magában hordozta a lakosság nagy többségének – főleg a 85-90 százalékot alkotó parasztságnak - az elnyomását, sőt esetenként terrorizálását. A középkor emberének élete így sokban különbözött a mai ember életétől, és életkörülményeiket vagyoni helyzetük mellett a megszületésük pillanatában rögtön kialakult társadalmi pozíciójuk alapjaiban határozta meg. A középkori népesség körülbelül 85-90 százalékát  a parasztság alkotta, (régiónként szűk határok közt eltérő volt ez az arány a kontinensen), a városi életforma - főként a középkor első harmadában - elenyésző mértékben terjedt el. Kijelenthető, hogy a középkori lakosság túlnyomó többsége vidéken élt. A városiasodás és ezzel együtt a polgárság megjelenése a középkor második felét - legtöbb helyen a korszak legvégét - jellemezte és eleinte csak bizonyos régiókat érintett, mint például Észak-Itália, Flandria, vagy Anglia. Európa nagy részén főleg a középkor első felében a parasztság önmaga állított elő mindent amire szüksége volt. Azok a társadalmi elemek akik nem a földből éltek, hanem például kereskedtek, vagy valamilyen kézműves jellegű, iparos tevékenységből tudták magukat és családjukat eltartani csak a reneszánsz és humanizmus elterjedésének korában (14-15. századtól) képeztek társadalmi rétegként definiálható tömeget.  A korszak döntő többségét tehát a polgárság alig néhány százalékos aránya jellemezte.

A parasztok lakóházai többnyire nyomorúságos viskók voltak (vályog és fa kalyibák), bizonyos országokban (pl. Anglia) földbe vájt egy légterű "odúszerű" házak, melyekben a kémények kialakítása is csak a 11. századra valósult meg. Az ablakokban nem voltak üvegtáblák, csak legfeljebb juhhártya akadályozta meg, hogy bevágjon a szél, a hó és az eső. Az üvegablakok eleinte csak a templomokban jelentek meg a gótika korában. A polgárok házaiban, majd az egyszerű paraszti otthonokban csak sokkal később, az újkorban lett általános az üvegablak használata. (A nyugat-európai polgári házaknál a források szerint már az 1500 -as évek elején megjelentek üvegablakok.) A társadalom alig 5-10% -át alkotó nemesség jelentős része kisebb nagyobb kővárakban élt, melyekben a 11. századtól szintén megjelent a kémény, és főnemesi családok hölgytagjai számára a külön szoba. (A nemesek aránya Lengyelországban volt a legnagyobb, ahol 10% fölötti arányt is elért, és Franciaországban volt a legkevesebb, ahol az egész korszakban 5% alatt maradt.) A néhány százaléknyi papság egy része kolostorokban, a főpapság gazdag kúriákban vagy püspöki várakban élt.  A várlakók többsége azonban egyetlen nagy közös teremben evett és aludt, ahol a padlót szalmával szórták fel.

Életkörülmények

A bútorok közül még a vagyonosabbaknál is csak az ágy, a pad, az asztal és a karosszék jelent meg; ingóságaikat ládákban tartották, amelyek egyben ülőalkalmatosságként is szolgáltak. A parasztok gerendákból ácsolt, szalmával fedett kunyhókban laktak, melyek többségben szabad tűzhely volt. A berendezést csak a legszükségesebb szerszámok egészítették ki. A paraszt általában egy váltás ruhával rendelkezett, melyet köpönyeg egészített ki, a fehérnemű sokáig ismeretlen volt. A világítást az ókorhoz hasonlóan fáklyák és mécsesek szolgáltatták. Az étkezéseken a jómódúaknál a hús, a jobbágyoknál a gabonából készült ételek voltak túlsúlyban. A jobbágycsaládok főként kását fogyasztottak, egyszerűen vízben megfőzve valamilyen gabonafélét. (A középkorban a nemesi családok férfitagjainál jelentős volt a hús - főleg vadhús - fogyasztás, így sokszor szenvedtek köszvénytől, ami a húsételek gyakori fogyasztása miatti húgysav felszaporodásától alakult ki.) Urak és szegények egyaránt általában közös tálból ettek, evőeszközeink közül ekkor még csak a kést használták. A keresztes hadjáratok hatására - amikor Európa kapcsolatba került a keleti kultúrával - kezdett elterjedni a keleti pompaszeretet, a finomabb ételek, fűszerek, értékesebb kelmék (pl. kínai selyem), díszesebb bútorok iránti igény. A szegényes ételeket innentől tudják végre ízesíteni. (Ekkortól jelenik meg például a ruhafestés, a színes ruhák használata, hiszen a föníciaiaktól a kontinens átveszi a ruhafestékek alkalmazását.) Elterjed a porcelán használata, megismerjük a keleti tudományok vívmányait. A keresztes háborúk után 300 évvel viszont a Szent Földet meghódító Oszmán Birodalom elzárta (legalábbis megnehezítette és vámokkal sújtotta) az Ázsia felé irányuló kereskedelmet. Mivel Európa emiatt nélkülözte a korábban megszokott ázsiai termékeket, így új útvonalakat kezdtek keresni Ázsia felé. Részben ez volt a nagy földrajzi felfedezések megindulásának az egyik oka.

Bár a parasztság életét jórészt a munka töltötte ki, az egyház által támogatott vagy ellenzett ünnepeken alkalom nyílott azért a szórakozásra is: falusi versenyekre, játékokra, s a földesúr borának, esetleg az otthon készülő almabornak fogyasztására. A 13. században bontakozott ki az a népi kultúra (folklór), melynek hagyományai a 15-16. századi parasztság életében immár dokumentáltan fellelhetőek (farsang, karácsonyi rítusok, ballada, bolondünnep stb.) A paraszttömegekre mindig is nagy hatással voltak a vándorprédikátorok, a világvégét hirdető tanítók, a misztikus elképzelések, valamint az egyház tanításai. (A társadalom alsó rétegéből sokszor indultak az egyház által eretneknek bélyegzett, s üldözött mozgalmak, melyek csúcspontjai a 14-15. századi nagy parasztfelkelések jelentették.)

Kiszolgáltatottság és "ököljog": A középkorra nagy mértékben volt jellemző a kiszolgáltatottság és ököljog, ugyanis a parasztság minden szempontból ki volt szolgáltatva földesurának, ugyanakkor jobbágyok egymás közti viszonyaiban nagyon sokszor az erősebb elve (vagyis az ököljog) érvényesült. A parasztok mivel nem rendelkeztek földtulajdonnal, a föld használatáért adót fizettek a királynak, a földesúrnak (9-ed), és az egyháznak (10-ed) illetve folyamatos szolgáltatásokat kellett nyújtaniuk uruknak. Ilyen szolgáltatás volt az ingyenmunka, vagy robot, melyet a földesúr saját földjén (majorság, vagy allódium) kellett rendszeresen teljesíteniük. A robot mennyisége koronként és tájegységenként eltérő volt. A korszak kezdetén a robot rendszerint az év ünnepnapjaira esett, majd a 15. századra már havonta egy napot tett ki, végül az újkorban a legtöbb helyen már hetente robotoltattak. (Magyarországon a 18. századra 1-2 nap gyalog vagy igásrobot volt előírva). Emellett rendszeresen tartoztak a földesúr felé ajándékokkal, az állam felé pedig a katonák beszállásolásával (portio) és hadiszállításokkal (forspont). A parasztok felett a földesúr szabadon ítélkezhetett, ezt biztosította a pallósjog (jus gladii).

Magyarországon a 16. századra kialakult paraszti szolgáltatások:

  • Földesúrnak: munkajáradék vagy robot (servitum) Évi pár napról 1504-ben havi egy napra nőtt, majd 1514 után heti egy nap lett. Mária Terézia Úrbáriumában (1767) heti egy nap igás-, vagy heti két nap gyalogrobot van előírva!
  • Földesúrnak: kilenced (nona) 1498-ban kiterjesztették a nemesektől földet bérlő városiakra is!
  • Földesúrnak: pénzjáradék (cenzus) évente kétszer tavasszal (Szent György napján) és ősszel (Szent Mihály napján)
  • Földesúrnak: ajándék (munera) évente három alkalommal kellet adni, de 1514 után már havonta járt a földesúrnak. (Többnyire: csirke, disznó, egyéb jószág formájában.)
  • Költözés joga: korábban bármikor lehetséges volt, ám 1492 után csak kijelölt napokon, szolgabírói engedéllyel költözhettek másik földesúr földjére.
  • A földesúr földjén történő szabad vadászat, madarászat 1504 után tiltva lett
  • Mezővárosok adófizetésénél a kollektív befizetés jogát 1500 körül megvonták, helyette: személyenként kellett adózniuk
  • A királynak fizetendő füst-, vagy telekadó
  • A királynak fizetendő hadiadó (subsidium)
  • Az egyháznak fizetendő papi tized (decima)
  • A nemesi vármegyének fizetendő háziadó (domestica)
  • Őröltetésért fizetendő díj. (Gabonát csak a földesúr őröltethetett, amiért fizenie kellet a parasztnak)
  • Egyéb terhek: beszállásolás, forspont (ingyen fuvar)

A középkori parasztok tehát iszonyúan sok adó és szolgáltatás mellett szinte az egész kontinensen nyomorúságos körülmények közt éltek! Nem részesültek oktatásban, egészségügyi ellátásban, jogvédelemben, és állandóan dolgozniuk kellett. Náluk volt a legmagasabb a csecsemőhalandóság és legalacsonyabb a várható élettartam. Rendszerint rossz higiéniai körülmények közt éltek, mindenkinek rossz volt a foga, sokan egész életükben küzdöttek a tetvek, bolhák, élősködők támadásaival. Mindezek mellett tűrniük kellett a gyakori háborúkat, sőt a középkor első felében Nyugat-Európára jellemző rabló lovagok fosztogatásait is.

A polgárság ahogyan már szó volt róla főleg csak Angliában, Flandriában, Franciaországban és Észak-Itáliában tudott magának jelentősebb jogokat kivívni mégpedig a 13. - 14. századra. Középkelet-, és Kelet Európában (főként Oroszországban) viszont egészen az újkorig tartott mellőzöttségük. A polgárság főként a 12-13. századi városiasodással tudott megerősödni, és vagy a manufakturális körzetekben (Flandria és Anglia) vagy a kisebb feudális elnyomást felvonultató térségekben (Észak-Itália, Svájc) játszott szerepet a történelmi folyamatokban.

Betegségek és halál

A középkor embere számára döntő volt egyházához való tartozása, és a kor társadalmában elfoglalt helye (nemes, polgár, jobbágy) az, hogy milyen joghatóság alá tartozik, milyen kiváltságai vannak. (Csak ezután következett a mai szempont: nyelv, szülőföld) Az élet és a halál problémáját is másféleképpen élték meg, hiszen a halál a mindennapi életük velejárója volt. Általánosan elmondható, hogy a gyermekek fele meghalt 5 éves kor alatt, az asszonyok tekintélyes része nem élte túl az első szülést, és szinten minden társadalmi rétegben alacsony volt a várható élettartam. Megfékezhetetlenek voltak a gyógyíthatatlan betegségeket terjesztő járványok. Ezen kívül gyakori volt az éhezés, így a legyengült társadalom védtelen volt a járványokkal szemben. A városok higiéniai hiánya is rendkívül magas volt, mindez köszönhető volt a kor egészségügyi tapasztalatlanságának. Az egyház kezében lévő betegápolás sokáig szinte minden betegség gyógykezelésére az "érvágást" alkalmazta. Ennek során a beteg szervezetéből tekintélyes mennyiségű vért távolítottak el, ugyanis egy korabeli elmélet szerint - melynek alapjául az ókori nedvtan, a humorálpatológia szolgált - a testnedvek arányának megváltozása vagy azok elszennyeződése okozza a nyavalyákat. Logikusnak tűnt tehát, hogy a gyógyításhoz a megbetegített testnedveknek a testből történő elvezetése szükségeltetik. A nedvelvezető beavatkozások tehát a test megtisztulását szolgálták. A betegségtől amúgy is legyengült emberek az érvágások után szinte mindig rosszabbul lettek, így elmondhatjuk, hogy a középkori "gyógyítás" a reneszánsz és humanizmus megjelenésével együtt járó szellemi fellendülésig majdnem mindig többet ártott mint használt.

A középkori emberek számára nagy veszélyt jelentettek a városokban gyakran jelentkező a tűzvészek. A középkori családokban mindennapos volt a halál, együtt kellett vele élni: sok volt az árva. A nők a férfiakkal szemben alárendelt szerepet játszottak; nem lehettek a politika, a kultúra és a vagyon igazi részesei. A nőkről alkotott kép a korszakban árnyaltabbá vált, s az eredendő bűn okozója mellett megjelent a lovagi nőideál. Más volt a gyermekek szerepe is. Mai értelemben nem volt gyermekkoruk, mivel már egészen kicsi korban „furcsa felnőttként” kezelték őket, amit jól kifejez a ruházkodásuk: a felnőttekével megegyező ruhadarabokat viseltek. A gyermekek többnyire családjuktól elszakítva nőttek fel, a nemesek apródként főúri udvarokban, az iparosok inasként.

A középkori városok

A XI. és XIII. század közötti időszak egyik legszembetűnőbb jelensége a középkori európai város megszületése. Városok természetesen korábban is voltak, ám az a város, ami az ezredforduló után születik, teljesen új képződmény, egyetlen más kultúrában sincs hozzá hasonló, de nem hasonlít az antik vagy a modern városra sem. Lényegében a kereskedők és kézművesek autonóm közössége, a környező területekről, a vidéktől eltérő sajátos jogrenddel és mentalitással. Hogy mi tesz egy települést várossá, azt frappáns rövidséggel megfogalmazta már Szent Ágoston: nem a falak, hanem a mentalitás, lakóinak gondolkodásmódja (non muri sed mentes).

A középkori Európában a városfejlődésnek három földrajzi zónájával találkozunk. Itáliában és a Földközi-tenger partvidékén lényegében a római városok élnek tovább, nemcsak a település, hanem a lakosság, a társadalom kontinuitása is megfigyelhető. A többi egykori római területen, a provinciákban is voltak római alapjai a középkori városfejlődésnek, de a városi élet teljes kontinuitásáról ott nem beszélhetünk. Végül, ahol nem volt római uralom, ott alapított, telepített városok jöttek létre. A X. század második felében jelentek meg a forrásokban a püspöki székhelyek (civitas) kolostorok, földesúri várak (castrum, castellum) illetve egyéb hatalmi-igazgatási központok körül kialakult, kereskedők és kézművesek által lakott nyílt települések, a burgusok. A burgusok lakói közül először a kereskedők hoztak létre érdekvédelmi szervezeteket, gildéket (IX-X.század), a kézművesekcéhei jóval későbbiek (XII. század). Így érthető, hogy kereskedők szervezték meg az egész város közösségét, a communát, azért, hogy a földesúrtól kivívják a város autonómiáját, „szabadságait”. A communa a polgárok esküszövetsége (coniuratio) volt, amelyet minden évben megújítottak. A communamozgalom a XI-XII. században bontakozott ki. Néhol nyílt összecsapásra került sor a polgárok és a város ura (rendszerint püspök, vagy földesúr) között (pl.: Milánó, Laon, Cambrai), de legtöbb esetben békés megegyezéssel végződött a dolog, mert a földesurak hamar rájöttek, hogy az ő anyagi érdekeik szempontjából is hasznos a város jelenléte birtokaikon. Idővel már egyenesen ők kezdeményezték városok alapítását, s olyan településeket is városi kiváltságokkal ruháztak fel, aholesetleg nem voltak meg a városi funkciók kifejlődésének lehetőségei. A városmozgalom méreteire jellemző, hogy Norman J. G. Pounds szerint a X. század végén Európában mintegy 100 település minősíthető városnak, a XV. században pedig már 6000 a városi jogállással bíró európai települések száma, bár ezeknek legalább fele ténylegesen nem tölt be városi funkciókat, s nem egyéb, mint kiváltságos agrártelepülés. Az uralkodók általában támogatták a városi polgárok autonómiatörekvéseit, de cserébe elvárták, hogy a polgárok pénzzel és fegyverrel támogassák őket. Sokszor a királyok, a hatalmukat korlátozó vagy fenyegető főnemesek ellen próbálták felhasználni a városokat, különösen trónharcok idején. Erre példa Luxemburg Zsigmond magyarországi belpolitikája, vagy Károly Róbert és Kassa összefogása az Aba család ellen. (Rozgonyi csata-1312 június 15)

Melyek voltak az európai városok legfontosabb „szabadságai” (kiváltságai)? A városi charták eléggé változatosak ebből a szempontból, bár voltak sikeres városjogok, amelyek elég nagy területen elterjedtek, és városok tucatjai, sőt százai vették át őket. Ilyen volt például Kelet-Közép-Európában Magdeburg, Nürnberg és Eger városjoga, a Baltikumban pedig Lübecké. A kiváltságlevél mindenekelőtt békét biztosított a város számára. A pax urbana értelmében a város területén tilos volt a vérbosszú, a párbaj. A város mint közösség állt szemben a földesurával vagy a királlyal. A közterheket a közösség osztotta fel a polgárok között. A városi jog legfontosabb eleme a városi polgár személyes szabadsága volt. Ha faluról egy jobbágybetelepült a városba, s ott egy évig és egy napig háborítatlanul élt, akkor már nem lehetett visszavinni arra a birtokra, ahonnan megszökött, hanem szabad polgárrá vált- „Die Stadtluft macht feri” – a város levegője szabaddá tesz, tartja a régi német szólásmondás. A városokban az ország többi részétől eltérő tulajdonjog volt érvényben: a városi polgár szabadon rendelkezett ingó és ingatlan javaival. Minden polgárnak joga volt részt venni a népgyűlésen (ezt nevezték először parlamentnek, parliamentumnak), s ott elmondani véleményét. Ahogy a városok nőttek, az ilyen teljes népgyűlések egyre ritkábbak lettek, és szűkebb testületek vitatták meg rendszeresen a város ügyeit, de még a XV. században, s olyab nagyvárosokban is, mint Firenze, előfordult, hogy a nagyharang szavára minden felnőtt férfi polgár a városháza előtti térre sietett. A XI. század elejére a gyakorlat során keletkezett jogszokások együtteséből kialakult egy kezdetleges kereskedelmi jog (jus mercatorum), egyfajta nemzetközi szokásjog, amelyet a kereskedők alkalmaztak egymás között ügyleteikben. A kereskedők maguk közül választottak döntőbírákat. Ez az alkalmi jogszolgáltatás idővel állandó és a közhatalom által elismert igazságszolgáltatássá vált. Nyugat-Európában a városok sorra elnyerték a bíráskodási önkormányzatot, s ezáltal megannyi, a területi szokásjogtól független kis törvénykezési szigetté váltak.

A bíráskodási önkormányzat elnyerését hamarosan követte a közigazgatási autonómia kivívása. A várost a polgárok által választott esküdtekből álló (jurati) tanács és magistratus irányította, élén a polgármesterrel (majos, maire). Itáliában és Dél-Franciaországban római elnevezéseket használtak: a városi tanácsot senatusnak, a város vezetőit consuloknak nevezték, akik rendszerint többen voltak, s elég rövid időközönként váltották egymást. A városvezetésnek jogában állt a polgárokat a város szükségleteinek kielégítése – például városfal építése és fenntartása – érdekében megadóztatni. Szükség esetén a város védelmét is a polgároknak kellett ellátniuk, így – a parasztoktól eltérően – a polgárok viselhettek fegyvert. Fontos részei voltak a városi jogállásnak a különféle gazdasági jogok: vásártartási, és árumegállító jog, melyeket a király adományozott a városoknak.

Európa két leginkább urbanizált (városiasodott) vidéke Flandria és Észak-Itália volt. A 13-15. század között biztosan csak Párizs lakossága haladta meg a 100 ezer főt, s talán a 200 ezret. Flandria két nagyvárosa, Brugge és Gent meghaladta az 50 ezres lakosságszámot. Itáliában Bologna, Firenze, Genova, Milánó és Róma lakossága 50 és 100 ezer között ingadozott, a százezres lélekszámot a középkorban azonban Párizs mellett csak Velence érte el. A német lakosságú területek legjelentősebb városainak (Köln, Augsburg, Nürnberg) lakossága 30-40 ezer közt mozgott. Hasonló volt a helyzet Angliában is. Polgárjoggal csak az rendelkezett, aki saját ingatlannak bírt a városban. Nagyobb városokban az iylenek a lakosság kisebb részét alkották. A polgárjoggal nem rendelkezőknek nem volt beleszólásuk a város ügyeibe. A XIII. század végére vagy a XIV. század elejére sok városban a polgárság alsóbb rétegei kivívták, hogy a leggazdagabb patrícius családok mellett az ő képviselőik is részt vehessenek a város vezetésében. Így került Flandria vagy Itália némely jelentős városában a céhek kezébe a város irányítása.

Paul Bairoch adatgyűjtése szerint 1300-ban Európa összes városában a lakosság 10,8% -a élt (Oroszország nélkül). Ez az arány 1400-ban 13,6% -ra emelkedett, 1500-ban viszont visszaesett 11,2% -ra. Ami a kontinens teljes lakosságszámát illeti: a 9. században 45 millió, 1000 körül már 50 millió, 1200 -ra 60 millió és a 14. század elejére 80 millió volt! Ha a középkor végét, a 15. századot nézzük, akkor az egyes országok lakossága a következőképp alakult: Franciaország: 18 millió, Német területek: 12-15 M, Hollandia 1515 -ban: 274 ezer, Lengyelország 1580 -ban: 3,1M, Itália: 7-8M, Pireneusi félsziget: 5,5M, Anglia: 3M,

Magyarországi várostípusok

A XIV. századi magyar történelemben Károly Róbert, Nagy Lajos, majd Luxemburg Zsigmond egyaránt felismerték annak jelentőségét, hogy a kiskirályok - illetve később bárói ligák - uralta országban csak a városok jelenthetnek hatékony támogatást a mindenkori uralkodó számára. A felismerést a tettek követték, s mindhárom uralkodó 1308 és 1437 közti majd másfél évszázadban aktívan támogatta a városfejlődést. Az első magyar céhek Nagy Lajos idején jelentek meg, és kialakult a szaporodó számú magyar városok három típusa. Az első a mezőváros volt, mely ugyan földesúri joghatóság alatt állt, de adóját egyöszegben fizethette ki, és  a többnyire mazőgazdasági tevékenységből élő lakossága többnyire vásártartási joggal is rendelkezett. (Ilyen hatalmas mezőváros volt Debrecen is.) A középkori magyar városok második típusát a szabad királyi városok alkották, melyek felett már maga a király gyakorolta a földesúri jogokat is. Ez a várostípus rendelkezett a legtöbb kiváltsággal: szabad elöljáró (bíró, pap) választás joga, vásártartási jog, árumegállító jog. A szabad királyi városokat legtöbbször városfal övezte. A legnagyobb magyar városok mind ide tartoztak, így Pozsony, Buda és Kassa is. A harmadik tipust a bányászvárosok jelentették, melyek különleges és nagyon fontos bányatevékenységük folytán szintén jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ide tartozott: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya.

A középkori kereskedelem

A kora középkori (VIII. századra tehető) első nagy technikai forradalom vívmányai - pl.: többnyomásos gazdálkodás, szügyhám, csoroszlya alkalmazása - után a XII – XIII. században újabb gazdasági fellendülés kezdődött – az új találmányok, a vízimalmok, szélmalmok, kallómalmok, lábítós szövőszék és rokka megjelenésével - és ennek nyomán a terméshozamok jelentősen megnövekedtek. Az általános felmelegedés segítette a gazdálkodást, újabb területeket lehetett művelés alá venni, így a népesség száma is megnövekedett, majd aktív kereskedelmi tevékenység kezdődött a termékekben gazdag Baltikum és Ázsia irányába.

A kereskedelmi útvonalak

Európa gazdasági fellendülése a XI-XIII. században három kereskedelmi útvonalat hozott létre, a levantei (Földközi-tenger), a Hanza (Balti-tenger) és a kettőt összekötő szárazföldi útvonalak képében. A keresztes hadjáratok révén Európa megismerte és megszerette Ázsia luxustermékeit, a különböző fűszereket, a kínai selymet és porcelánt, a föníciai festékeket, az üvegtermékeket, a drágaköveket … stb. Ezek Európa felé történő kereskedelme során jött létre a Levantei kereskedelmi útvonal, mely Ázsiából vezetett a föníciai partokra, ahonnan az itáliai kereskedővárosok (Velence, Genova) hajósai biztosították az áruk továbbszállítását Európa kikötővárosaiba. Az általános európai prosperitás révén idővel lehetővé vált, hogy a hajók visszafelé is vigyenek árukat, elsősorban gyapjúszövetet, lenvásznat, fémárukat. Sorra létesültek az itáliai városok kereskedelmi telepei, lerakatai, a fondacok a szíriai, egyiptomi és kis-ázsiai partokon. Az itáliaiak – elsősorban a velenceiek – teljesen kezükbe kaparintották Bizánc kereskedelmének és gazdasági életének ellenőrzését és irányítását.

Kereskedelmi útvonalak

Északon a skandinávok már a IX. századtól kiépítették a tengeri kereskedelmi útvonalakat s a kapcsolatokat a bizánci és az arab Kelettel, Oroszországon keresztül. A XII. században azután a skandinávoktól a német kereskedők vették át az északi kereskedelem irányítását. Visby, majd Lübeck lett a központ, és a XIII-XIV. században kialakult a Hanza-városok szövetsége, amelyhez közel 200 város csatlakozott, s lerakatai, érdekeltségei Novgorodtól Stockholmon és Bergenen át Londonig és Gruggéig íveltek. Európai harmadik legfontosabb kereskedelmi útvonala ezt az északi kereskedelmi övezetet kötötte össze a Levantei útvonallal. A belső – nagyrészt francia területeken észak-dél irányban húzódó – országúton az itáliai kereskedők nemcsak az északi régió termékeiért (prémek, méz, viasz, borostyánkő) mentek Flandriába, hanem az ott nagy tömegben gyártott nyers posztóért, amelyet azután odahaza – főleg Firenzében – finomítottak és színeztek, majd vittek a keleti piacokra. Észak-Itália és Flandria között félúton, Champagne-ban alakult ki a XII. században a középkori Európa legjelentősebb vására. Itt a legtöbb európai ország a Karoling-pénzrendszert, illetve annak valamilyen változatát használta, vagyis a fontot, a shillinget és  adénárt (libra, solidus, denarius), de a különböző líráknak és fontoknak az értéke lényegesen eltért egymástól. Csak a XIII. század második felében jelent meg újra stabil, jó fizetőeszköz az európai pénzpiacon: a IX. Lajos által veretett tours-i garas, valamint a Firenze által 1252-ben kibocsátott aranyforint (fiorino d’oro).

A céhek kialakulása

A XI. század végén s a XII. században megjelentek a kézművesek testületei, amelyeket eleinte fraternitasnak vagy caritasnak neveztek, jelezve, hogy elsősorban jótékonysági és vallásos jellegű csoportosulásokról van szó, majd általánossá vált a céh elnevezés (latinul: officium, ministerium, franciául météiér, németül Zunft vagy Innung, olaszul arte, angolul craftgild). A céhek alakulását a XII. században a városi hatóságok is ösztönözték, mert fontosnak tartották a városban piacra kerülő élelmiszerek, valamint egyéb iparcikkek minőségének, árának ellenőrzését és szabályozását. Erre pedig az iparűzők szakmánkénti szervezetei voltak a legalkalmasabbak.

A céhek azonban igyekeztek szabadulni a városi hatóság túlzott gyámkodásától, és a XIII. századtól követelték az önigazgatás jogát, hogy tanácskozhassanak érdekeikről, saját pecsétjük és harangjuk legyen, sőt a városi kormányzatban – amely a gazdag kereskedők, a patríciusok kezében volt – is szavuk legyen. A legtöbb városban a XIV. századra sikerült elérniük, hogy maguk válasszák a dékánokat és az esküdteket, akik a céh ügyeit vezetik, sőt azt is, hogy politikai testületként ismerjék el őket, s részesedjenek a város vezetéséből. Pirenne így határozta meg a középkori céhet: „olyan testület, amely egy meghatározott mesterség kizárólagos gyakorlásának kiváltságát élvezi a hatóság által jóváhagyott szabályok szerint.” Az adott ipari szakmát tehát csak a céh tagjai űzhették. Ezzel megszabadultak a céhenkívüliek, a kontárok konkurenciájától. De nemcsak a külső konkurencia ellen védte a céh a kézművest, hanem saját szaktársai versenye ellen is. A céhszabályok teljesen egyenlő feltételeket teremtettek tagjaik számára, s igyekeztek megakadályozni, hogy a szakma valamely tagja meggazdagodhassék a többiek kárára. Ezért szigorúan előírták az alkalmazható technikai eljárásokat, rögzítették a munkaidőt, megszabták az árakat és béreket, valamint a műhelyekben dolgozók és szerszámok számát, s megtiltottak mindenféle hírverést. Az önálló kezdeményezéseket, technikai újításokat azonban elfojtották, senki sem alkalmazhatott olyan eljárást, amely gyorsabban és olcsóbban termelhetett volna, mint a többiek. (Később, a XVI - XVII. századra a céhek éppen ezen szabályok miatt lettek a fejlődés, a szabad kereskedelem és verseny gátlói.)

Mindazonáltal a középkori céhek gondoskodtak a céhszabályok a fogyasztó védelméről is. A hamisítást, csalást, de még a szakmai hanyagságot is igen szigorúan büntették. A városi felügyelők bármikor beléphettek a kézműves műhelyébe, s ellenőrizhették munkáját. De a lakosságnak is lehetősége volt erre, mert úgy kellett dolgoznia az ablakban, szinte a kirakatban, hogy bárki figyelemmel kísérhesse munkáját. A céhek önálló tagjai voltak a céhmesterek, ők a műhely, a szerszámok és a nyersanyag tulajdonosai, s ők rendelkeztek a gyártott termékek értékesítéséből származó bevétellel is. A mester többnyire egy-két legénnyel dolgozott, aki már kitanulta a szakmát, de még nem érte el a mesteri rangot, hiszen a mesterek számát korlátozták, és szigorú feltételekhez kötötték az önállósulást. Az inasok a mester irányításával tanulták a szakmát, meghatározott ideig - általában 7 évig - s a szülő és a mester között létrejött megállapodás – sok esetben írott szerződés – által meghatározott feltételek között. A tanulásnak szerves része volt a vándorlás, azaz más városok hasonló céhei körében történő tapasztalatszerzés. A szakma sikeres elsajátítását úgynevezett „remekmű” elkészítésével kellett bizonyítani. (Tehát a tipikus céhbe tartozók 3 hierarchikus szinten dolgoztak, úhy mint inasok, céhlegények, és céhmesterek.)

A céhes meseterek a helyi piacra - azaz a városban és a közvetlen környéken élő fogyasztók szükségleteinek kielégítésére – termeltek. A középkori Európa egyes vidékein azonban viszonylag korán kialakultak olyan ipari központok, amelyek távoli piacokra, exportra dolgoztak. Ilyen exportiparág volt elsősorban a textilipar: a flandriai posztógyártás, Itáliában a luccai selyemipar. A flandriai posztóipar angol gyapjút dolgozott fel. A nyers posztót azután nagyrészt Itáliában (Frienzében) finomították, színezték, s itáliai kereskedők exportálták az akkor ismert világ minden tájára, így a Közel-Keletre vagy a novgorodi vásárokra is. Az itáliai kereskedők a XII-XIII. században a híres champagne-i vásárokon vásárolták meg a posztót a flandriai kereskedőktől, a XIV-XV. században viszont a nagy itáliai kereskedőházak megbízottai (factores) már megtelepültek a flandriai városokban, elsősorban Brüggében, s kezükbe vették a posztókereskedelem irányítását.

Az export iparok nem céhes alapon szerveződtek, s itt figyelhetjük meg az ipari termelés tőkés szervezetének kialakulását. A posztókészítés összetett folyamat volt amelynek során a nyersanyag több szakmunkás kezén ment át. Az egész folyamatot a nagykereskedő szervezte meg: ő importálta a nyers gyapjút Angliából, ő adta ki a nyersanyagot, majd a félkész terméket az egyes kézműveseknek, akik a készterméket neki adták át, s ő értékesítette azt. Az export iparokban tehát már különválik a tőke és a munka. A mester bár saját műhelye van, s a szerszámokkal is ő rendelkezik, már lényegében a vállalkozó, a nagykereskedő alkalmazottja. Ezt a rendszert nevezik „kihelyezéses” vagy „kiadási” rendszernek, mivel a vállalkozó kiadja a nyersanyagot vagy a félkész terméket feldolgozásra az egyes mestereknek, de nevezik tőkés háziiparnak is, mivel a mester saját házában, saját műhelyében dolgozik, ám a tőkés vállalkozó, a nagykereskedő megbízásából. Az export iparok méreteire jellemző, hogy Gentben a XIV. század közepén több mint 4000 takács és jóval több mint 1200 ványoló dolgozott. A firenzei textiliparban a munkások száma ennek is többszöröse volt. A textilipar után az építőiparban találkozunk nagyszabású, sokféle szakmunkást foglalkoztató vállalkozásokkal. Egy-egy nagy katedrális építkezésén 200-300 fős csapat is dolgozott: kőfaragók, ácsok, üveg és fémművesek, festők, nem beszélve a segédmunkásokról.

A középkori járványok

A középkor legjelentősebb járványa a pestis volt. A pestis (más néven dögvész) a Yersinia pestis nevű baktérium által okozott betegség az ókorban főleg Dél-Európát, a Római Birodalmat és Bizáncot sújtotta. A VI–XVII. sz. között azonban elárasztotta és folyamatosan uralta egész Európát. Kórokozója főként a patkánybolháról kerülhet át emberre (Paul Louis Sigmond jegyezte le elsőként a fertőzés útját, a pestisbacillus–patkány–bolha–ember láncolatot), de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap (innen ered a „fekete halál” kifejezés). A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa erődjébe az ostromló kipcsákok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt hajókon menekültek Kaffából, így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, és onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába.

A pesris  áldozatainak számát – az 1347-1668 közötti idôszakban – 25 millióra teszik. A betegség a XVIII. sz. végére kelet felé fokozatosan kiszorult Európából, a járványok titokzatos megszunésére nincs biztos magyarázat. A lepra (scabies norvegica) a középkorban egész Európában igen elterjedt volt. A betegeket leprosoriumokba kényszerítették, ahol a maguk, meglehetôsen szigorú törvényei szerint éltek, a társadalomból kirekesztve, koldulásból tengették életüket.

A középkori kultúra

A XI. században jött létre Európa első egyeteme Bolognában (1088) majd további egyetemek alakultak Párizsban (Sorbonne) Oxfordban, Cambridge-ben és Padovában. Kialakult a skolasztika, vagyis az ókori bölcsek – Platon és Arisztotelész - tanításainak tisztelete a kolostorok iskoláiban. Aquinoi Szent Tamás (1225-1274) domonkos rendi szerzetes szétválasztotta a teológiát a többi tudománytól, és létrejött az egységes tananyag latin nyelven. A XI. században az építészet terén a román stílus alakult ki, mely követte a római hagyományokat. Tömör falak, kis ablakok, félkörívek jellemezték. Később a XII. században létrejött a gótika, melynek jellemzői a gótok hagyományai alapján, a csúcsíves ablakok, és magas formák voltak. Később, megjelent a lovagi kultúra (lovagi viselkedésmód, költészet, harcmodor) A művészetekben Dante Alighieri által készített Isteni színjátékával indult útjára a reneszánsz, illetve Francesco Petrarca munkáival a humanizmus, mely egyben már az újkor hajnalát is hozta.

Időszámítás a középkorban

A jogbiztosító céllal kelt okleveleken ugyanis mindig feltüntették a kibocsátás dátumát, igaz, nem a napjainkban használt év-hó-nap megjelöléssel. Az év jelölésére több lehetőség is kínálkozott. Az egyik legelterjedtebb az uralkodási év volt. A császárok Nagy Károly, a pápák I. Hadrianus óta, a magyar királyok következetesen II. András óta jelölték, hogy az oklevél trónra lépésük hányadik évében kelt. Az uralkodás kezdetének ismerete lehetővé teszi az ilyen évjelölés pontos átszámítását. A számolásból adódó esetleges pontatlanságokat a napjainkban is használatos keresztény évszámítás megjelenése és elterjedése küszöbölte ki.A keresztény éra kezdőpontja Krisztus születése. Először Dionysius Exiguus római apát alkalmazta, érvényre jutását pedig Beda Venerabilisnak köszönhette, akinek Az időkről című munkája révén valamennyi keresztény népnél elterjedt. A többi számítási módot azonban csak a középkor végén tudta teljesen kiszorítani, s a pápai oklevelekben is csak a 10. század második felétől alkalmazták.

A különféle érák létezése mellett nehézséget okoz, hogy a középkorban helyenként változott az év kezdő napja. Az azóta egyeduralkodóvá vált január 1-jei évkezdést - habár ismerték - a 14. századig ritkán alkalmazták a hivatalos okiratokban, krónikákban. Csak a 16. század után vált Európa-szerte általánossá. Emellett évkezdő napnak számított március 1. (Velencében a 18. század végéig használták); március 25. (pl. Firenzében vagy Angliában, ahol az adózási évnek még ma is ez a kezdő napja); húsvét - annak ellenére, hogy évről évre más napra esett (pl. Franciaországban); szeptember 1. (a bizánci császárságban és a görög vallást követő népeknél), valamint a leginkább elterjedt december 25., karácsony. Magyarországon többnyire ez utóbbi volt használatos. A 13. századtól elvétve előfordult január 1-jei évkezdés is, amely a december 25-31. között írt oklevelek esetében nehezíti meg a helyes dátum megállapítását.

A napi dátumot a középkorban is jelölhették a mai formában, megjelölve a hónapot, napot, ez volt azonban a legritkább. Magyarországon például leginkább az egyházjogi ügyekben tevékenykedő közjegyzők kelteztek ily módon. Az általuk kibocsátott oklevelek mennyisége azonban csupán töredéke a hazai oklevéltermésnek. A hónapok latin elnevezését a középkor a rómaiaktól vette át, s azóta is ezt használjuk: januarius, februarius stb. Emellett több nemzeti nyelvben a hónapoknak létezett más elnevezése is. A magyarban például a hónap legjelentősebb egyházi ünnepéhez kapcsolódott.

A legelterjedtebb keltezési mód is a különböző ünnepekhez kötődött: ha a megjelölni kívánt időpont ünnepnapra esett, a dátum az ünnep nevét tartalmazta, ha a kalendárium arra a napra nem tüntetett fel ünnepet, azt jelezték, hogy milyen ünnepnap előtt vagy után, a hét melyik napján történt az esemény vagy kelt az oklevél. Nézzünk néhány példát! Ha az oklevél végén a következő keltezést találjuk: "datum in festo sancti Stephani regis, anno domini MCCCC XL mo", akkor tudjuk, hogy azt a nótárius 1440-ben, Szent István király ünnepnapján, azaz augusztus 20-án írta. Aki az egyházi ünnepeket ismeri, annak naptárt se kell ehhez kézbe vennie. Ha azonban azt olvassuk: "datum feria sexta proxima post festum sancti Stephani regis anno...", akkor a dátum pontos átírásához már oklevéltani naptár szükséges, ha nem áll szándékunkban bonyolult számításokba fogni. Csak így tudhatjuk meg, hogy az 1440-es évben a Szent István nap után feria sexta, vagyis a hét hatodik napja, a péntek augusztus hányadik napjára esett. A hét első napja a vasárnap volt, amelyet azonban Dominica néven jelöltek, feria secunda a kedd volt, feria tercia a szerda, és így tovább. A keltezést az is nehezíti, hogy míg a példában említett Szent István napja mindig augusztus 20-ra esik, addig az egyházi évnek vannak változó ünnepei is: megtartásuk ideje legnagyobbrészt a húsvét időpontjától függ.

A középkorban nem ismerték a ma használatos egy-egy évre szóló naptárt. Úgynevezett öröknaptárt használtak, amelyben csak az állandó ünnepek és a szentek nevei szerepeltek a maguk változatlan helyén. A mozgó ünnepek és a vasárnapok jelölésére az úgynevezett aranyszám és a vasárnapi betű szolgált. A számítás megkönnyítésére gyakran egy naptárkeréknek nevezett ábrát mellékeltek. Ez a számunkra nehézkesnek tűnő keltezési módszer olyannyira népszerű volt, hogy még a 16. század végén, teljesen protestáns vidékeken is a szentek ünnepei szerint kelteztek hivatalos és magánjellegű iratokat egyaránt.

A középkori ember számára az idő múlását legplasztikusabban az egymást követő ünnepek eljövetele jelezte. Egyházi ünnepekhez kapcsolódtak a mezőgazdasági termények beszolgáltatásának napjai és a bírósági határnapok, például Vízkereszt, Szent György stb. octavájára, azaz nyolcadik napjára szólt az idézés. Az ünnepnapok száma Európában időről időre és helyenként is eltért egymástól. Az ünnepek köre évszázadról évszázadra bővült: például a Szentháromság ünnepét XXII. János pápa tette általánosan kötelezővé 1334-ben; Mária látogatásának, Sarlós Boldogasz-szonynak ünnepét VI. Orbán pápa emelte ferences rendi ünnepből általános egyházi ünneppé 1389-ben; Urunk színeváltozásának augusztus 6-án megült napját III. Callixtus pápa a nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetére tette az egyházban egyetemessé. Emellett léteztek helyi szentek is, akiket csak egy-egy országban, esetleg csak valamely szűkebb régióban tiszteltek. Míg a Thüringiában ifjan elhalt magyar királylány, Árpád-házi Szent Erzsébet Európa-szerte ismert és kedvelt szentté vált hihetetlenül rövid idő alatt, addig a Magyarországon rendkívül népszerű Szent László király tisztelete alig terjedt túl az ország határain.

A kötelezően megtartandó ünnepeket Magyarországon elsőként a szabolcsi zsinat határozatai írták elő 1092-ben. Az itt felsorolt ünnepek száma - a vasárnapokon kívül - 28, míg az 1493-ban megtartott esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat már ötvennél is több ünnep megtartásáról rendelkezett. Az ünnepeket parancsolt és nem parancsolt ünnepekre osztották fel. Míg az utóbbit csak az egyházi szertartásokban kellett megtartani, addig a parancsolt ünnepek a hívőknek is két kötelességgel jártak: misehallgatással és a szolgai munkáktól való tartózkodással. Az ünnepek sorából a karácsony és a húsvét mellett - jelentőségét tekintve - mindenütt kiemelkedett az egyházközség saját védőszentjének ünnepe, amely az év egyik legjelentősebb helyi eseménye volt. A nagy búcsújáró helyek, mint például Várad is, ezen az ünnepen vonzották a legtöbb hívőt.

A lovagi kultúra

A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari kultúra rangjára emelkedett.

A 11-13. század sajátos udvari kultúrája a lovagi kultúra lett. Udvari kultúra mindenhol létezett, ahol fejedelmi udvarok voltak, ám az udvar ebben az időben nem kizárólag a fejedelmi udvart jelentette. A kultúra igen fontos centruma lehetett bármelyik  úr kastélya is. Az udvari kultúra szoros összefonódása a lovagság ideológiájával a reneszánsz folyamán megbomlik. Az udvar kultúraképző szerepe még sokáig megmarad, lovagság és udvariság azonban elválik.

A lovagság intézmény és ideál egyszerre, bár a kettő nem feltétlenül fedi egymást. A valóság vad és kegyetlen volt. A ráépülő ideológia ezt eltakarta, ugyanakkor hosszú civilizációs folyamattal meg is nemesítette. A lovagi tornák szabályozott és ünnepélyes rendjéről is azt állapította meg Georges Duby, hogy a tornák legalább annyira a pénzszerzés, a közönséges meggazdagodás eszközei, mint ideálok szolgálatában álló sportesemények: egy-egy ilyen alkalommal egész vagyonok cseréltek gazdát. A lovagi világképnek ugyanakkor fontos eleme volt a nagylelkűség, és a pénzt, az anyagi javakat illett megvetni.

Lovagi életmód

A lovagok nevelése 5-7 éves korukban kezdődött. A fiúk apródként megtanulták a lovagi szolgálat szabályait és a fegyverforgatást. Az apródokból 15-16 évesen fegyverhordozók lettek, akik ekkor sajátították el a lóháton való harc fortélyait. A fegyverhordozók 5-7 év elteltével válhattak lovaggá, miután elsajátították a hat lovagi művészetet: lovaglás, úszás, ökölvívás, sólyommal való vadászat, sakk, versírás. A lovaggá avatásnak két formája volt: az egyik a felövezés: amikor a lovag megkapta övét, kardját és arany sarkantyúit, a másik a lovaggá ütés, amikor egy idősebb lovag megérintette a térdelő lovag jobb vállát. Ezután a lovagnak egész életében be kellett tartania a lovagi kódex szabályait: védelmezni a nőket, védelmezni az elesetteket, védelmezni a keresztény egyházat, szolgálni a hűbérurat.

Legbecsesebb fegyverük az egyenes, kétélű kard volt. Közelharcban gyakran használtak csatabárdot, buzogányt és fokost. Ezt a fegyverzetet egészítette ki a tőr, amellyel a legyőzött ellenfélnek adták meg a kegyelemdöfést. A lovag teljes fegyverzete 25-30 kg-ot nyomott( A XII-XIII sz.-ban:25 kg..láncing 12 kg,lánccsuklya 3 kg,láncharisnya 6 kg, sisak 4 kg) ,de a páncélkovácsok mesteri munkájának köszönhetően még a teljes lemezpáncélban is viszonylag könnyű volt a mozgás. A lovagi felszerelés igen drága volt, esetenként meghaladhatta egy kisebb falu értékét.

A nehéz fegyverzettel jól felszerelt lovaskatona, a miles, nem ismeretlen az ezredforduló előtt sem. Hogy a nomádokkal miként tudták felvenni a küzdelmet, azt a magyarság lech-mezei tapasztalatai is mutatták. A lovas harcosok (lovagok) nem szükségszerűen tartoztak a nemességhez. A vad, fegyelmezetlen és veszélyes tömeg akkor vált lovagsággá, amikor renddé konstituálódott, a jogok és kötelességek bonyolult vonzáskörébe került s egyre jobban, végül szinte teljesen azonosult a nemességgel (és az ővele). Kialakuló éthosza a kereszténységen és hűbériségen alapult. Ez a civilizációs folyamat nagyjából a 10-12. században játszódott le.

A lovag első nagy irodalmi mítosza a 11. század közepe felé jelenik meg. Ez a Nagy Károly és közvetlen utódainak történeteit megformáló chanson de geste, a krónikás ének vagy geszta-ének. Legnagyobb teljesítménye - valószínűleg időben is a legelső - a Roland-ének. Itt már teljes egységben van a keresztény harcos gondolata a hűbéri elvvel, a becsület arisztokratikus eszméje a szolgálattal. Roland Isten felé nyújtja kesztyűjét halálakor, visszaadva neki hűbérét, a lelkét, amit - mint a magyar barokk eposzban hatszáz évvel később Zrínyiét - Gábor arkangyal visz a menynyekbe. Roland és csapata helytállását a költő víziója a kereszténység és pogányság világméretű összecsapásává kerekíti ki.

A Roland-ének a miles christianus eszméjének első nagy irodalmi megfogalmazása. Az egyház azonban a maga részéről szintén igyekezett a barbár harci kedvet megfékezni, és nagymértékben hozzájárult a lovagság renddé formálódásához. Eszmevilágában nagy súlyt helyez a harcosok, dolgozók, imádkozók hármasságára, később pedig (és nemcsak egyházi körökben) megjelenik a lovag-pap (klerikus) kettősség   és párhuzamosság gondolata: mindkettő feladata, hogy a rendet fenntartsa a világban. A klerikus szeretetével teszi ezt, a lovag pedig az általa keltett félelemmel. Valóban, az érett középkor kultúrájának alapja a lovagi-udvari, illetőleg egyházi, klerikus kettősség. Jelen van az egyház a lovagi ideológia kiformálásában is:  egyrészt a szegények, az elesettek védelme, másrészt harc a pogányok ellen és a Szentföld visszafoglalásáért. Így formálódnak a nagy papi lovagrendek is.

A folyamat végén megint a lovagi ideál spiritualizálódása áll majd. Az Artúr király körüli történetek legnagyobb irodalmi megformálásában, a 13. század eleji Lancelot-Grál ciklusban a "földi lovagság" - megannyi ragyogó kalandja után - nem képes megállni a "mennyei lovagság" nagy próbáját, amelyet a Szent Grál keresése nyújt számukra (csak egy kiválasztott, bűntelen és főleg szűz lovag és két hasonló erényekkel ékes társa képes erre). Ezért jelenti a Grál-kaland az artúri lovagi birodalom hanyatlásának kezdetét.

A chanson de geste azonban még nem udvari irodalom. Olyan hősköltészet, amely mindenki, az egész társadalom előtt nyitva áll. A lovagi-udvari kultúra viszont arisztokratikus, csak a művelt kiválasztottaknak szól. Kialakulásához még hiányzik két fontos mozzanat. Az első szociológiai: az új rend találkozik a hatalom újfajta központjaival, a civilizálódó főnemesi udvarokkal, s ebben a találkozásban artikulálja magát és ezeket az udvarokat is. A másik ideológiai: a hűbérúr és Isten szolgálata mellé a kiválasztott nőnek való szolgálat. Ez először Dél-Franciaországban történt meg a 11. század végén. A találkozás eredménye a fin' amors, a nemes, udvari szerelem eszméje. Hordozója legelőször a trubadúrok költészete.

A kor dél-franciaországi kultúrája gazdag, mondén és minden szempontból toleráns. Nem véletlen, hogy itt virágzott a kathar eretnekség vagy inkább a kereszténységgel rivális dualista vallás is, amit annyian akartak - minden alap nélkül - kapcsolatba hozni a trubadúrokkal és eszményeikkel. Az itteni udvari társadalom nyitottságára jellemző, hogy az ideáljaikat kifejező költők - akik a társadalom minden rétegéből származtak - mind megkapják a kvázi nemesi "en" (mint az angol sir vagy a spanyol don) előnevet életrajzíróiktól. A trubadúrok költészete kezdettől fogva teljes fegyverzetben jelenik meg mint retorikailag tudatos, mesterségükre büszke költők alkotása, magas fokú formaművészettel, bonyolult strófaszerkezetekkel és rímeléssel, s ami nagyon ritka a középkor irodalmában: dialektusok felett álló irodalmi köznyelven. Költészetük nagymértékben elméleti, fő témája az "udvari szerelem".

A fin'amors a nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapult. A férfi-nő viszonyt a feudális függés és hűség formuláiban képzelte el. Neoplatonikus gondolati rendszerben valósul meg: a szerelem minden jónak a forrása, mely megnemesíti a lelket. A lovagi erények rendszerében kulcsszerepe van a szerelemnek, az imádott nő szépségében az isteni teremtés szépsége tükröződik. Az egész világot bevilágítja a szerelem. A kései trubadúroknál és olasz tanítványaiknál, az édes új stílus költőinél a szerelem már nemcsak mindenható, nemcsak minden jónak a forrása, hanem eleve megnemesítő erejű, csak nemes szívek sajátja lehet. "Nemes szívben lakozik mindig a szerelem" - ahogy Guido Guinizelli egyik híres canzonéja kezdődik.

Igen sokat beszéltek arról, hogy a trubadúrszerelem menynyire érzéki és mennyire szublimált. Anélkül, hogy a kor szerelmi traktátusainak és a költők alkotásainak részletes elemzésébe belefognánk, megállapíthatjuk: a kérdés voltaképpen nem az, hogy tették-e a trubadúrok vagy nem (valószínűleg hol igen, hol nem, ahogy ez már az életben lenni szokott), hanem hogy a szublimálás lehetősége, sőt erkölcsi méltósága adva volt a rendszerben, az az érzés, hogy a pusztán testi szerelem mégsem az igazi. Ahogy Dante Isteni színjátékában Paolo és Francesca lovagi, de érzéki, emberi (sőt, házasságtörő) szerelmének mintegy kritikája az igazi szerelem, amit Beatrice alakja képvisel, a teljesen testetlen, a világmagyarázó elvvé váló, az Istenség közvetlen közelében helyét megtaláló szerelem. Az "udvari szerelem" valóban a trubadúrok találmánya, sőt radikális újítása, melynek roppant hatása volt egész kultúránkra.

Az erények és viselkedés ama rendszerét, amelyet a szerelem és az általa szabályozott egyéb erények diktálnak, corteziának, udvariságnak nevezik. Nem véletlenül vált ez a szó hosszú civilizációs folyamat eredményeként az udvariasság jelentéshordozójává minden európai nyelvben, még a magyarban is, ahol eredeti, udvari jelentésében nincs jelen. Egy arisztokratikus társadalom viselkedési kultúráját és erénykódexét hordozza ez a szó - eredetileg is mint ideálkép és éthosz, nem pedig mint tükörkép.

A trubadúrok költészetén kívül a fin'amors eszméjének hordozói és egyben az ideális lovag képzetének megalkotói azok a (verses) regények, amelyek a 12. század második felétől keletkeztek Franciaországban (első nagy költőjük Chrétien de Troyes). Ezek nem a Karolingok hőseiről szólnak, hanem a legendás brit királyról, Artúrról és a lovagjainak helyet adó kerekasztalról. Csodálatos kalandok és mesés fegyvertények népesítik be ezeket a  regényeket, melyeknek vége mindig a hős apoteózisa a végrehajtott nagy feladat, a beteljesedett lovagi út után. A kaland, a feltett cél megkeresése, a qu?te minden pillanatban a teljes személyiség készenlétét igényli, morális és fizikai értelemben egyaránt. Végül is ez a lovagi életpálya metafizikai tartalma.

Hangsúlyoznunk kell e kultúra és ideáljainak fikciós és irodalmi jellegét. A lovagi kultúra eszményei (mint az eszmények általában) magasan gondolkodó értelmiségiek és költők alkotásai. És mégis: ezek az eszmények lassan valahogy szinte uralmuk alá hajtották a valóságot. Huizinga szépen mutatta ki, hogy a lovagi éthosz milyen mértékben van jelen a kor számos alakjának gondolkodásában, és civilizáló, mérséklő, magas erkölcsiségű felfogása mennyire pozitívan hat. Jó János francia király például, amikor túszul adott fiai megszöknek az angol fogságból, minden politikai ésszerűség ellenére maga tér oda vissza. Végül is a nemzetközi jog, hadijog stb. nem elhanyagolható forrása épp a lovagi erénykódex.

Örököltük a kor ideáljait - az elesettek és gyengék védelme éppúgy lovagi találmány, mint a nők tisztelete. Ne felejtsük, ha egy nőt előre engedünk az ajtóban vagy felsegítjük a kabátját, ma is mindannyian a trubadúrok kései tanítványai vagyunk.

A templomos lovagok

A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.

Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A Rend szervezete

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.

A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

A Rend zászlója

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel.

A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent, vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

Felemelkedés és bukás

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.

A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken (sokan tévesen úgy gondolják, hogy az európai kultúrkörben emiatt szerencsétlen nap péntek 13-a, pedig ennek a hiedelemnek az eredete az Utolsó Vacsorához kötődik) IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben.

A Templomos Rend alapító tagjai

Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saoint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül két férfiú akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg.

Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

Felhasznált irodalom: