A magyar történelem legnagyobb csatái

A magyar történelem legnagyobb csatái

/Harmat Árpád Péter/

 

A magyar történelem háborúkban és csatákban gazdag ezer esztendejét számtalan ütközet határozta meg. A magyarság harcolt már rögtön honfoglalása után a németekkel, később az ázsiai támadókkal, így a besenyőkkel, tatásokkal törökökkel, majd a függetlenségét fenyegető osztrák és orosz hadakkal is. Sokszor kerültünk idegen megszállás alá, de csatáinkban mindig bátran álltunk helyt. A tanulmány 20 csata bemutatásával igyekszik egy összefoglaló áttekintést adni a magyarok ütközeteiről a honfoglalás korától egészen a második világháborúig! A cikkben bemutatásra kerülő csatákat szubjektív módon válogattuk ki, többnyire az egyes ütközetek történelmi szerepe és jelentősége alapján. Az írások felépítésénél mindenütt ugyanaz a nyolc szempont érvényesül: a csata ideje, helye, a harcoló felek megnevezése, az összecsapó seregek nagysága, a csata lefolyása, a halottak száma, a győztes megnevezése és a csata jelentősége. Bemutatjuk a következő csatákat: pozsonyi (907) muhi (1241) rozgonyi (1312), nikápolyi (1396), várnai (1444), rigómezei (1448), mohácsi (1526), mezőkeresztesi (1596), szentgotthárdi (1664), nagyharsányi (1687), trencsényi (1708), győri (1809), pákozdi (1848), segesvári (1849), temesvári (1849), königratzi (1866), isonzói (1915), gorlicei (1915), alföldi páncéloscsata (1944), balatoni csata (1945)!

1.) Pozsonyi csata

A csata ideje: 907 július 4-7.

A csata helyszíne: a mai Pozsony területe.

Harcoló felek: az egyik oldalon Luitpold bajor herceg és a Theotmár salzburgi érsek vezette német seregek álltak, melyek a Keleti Frank Királyságból érkezve támadták meg a honfoglaló magyarok szállásterületeit. A másik oldalon a magyar törzsszövetség erői sorakoztak fel, Árpád fejedelem, vagy valamelyik fia (talán Levente) vezetésével. (Jelenleg a történettudomány megosztott abban a kérdésben, hogy ki vezette a magyarokat.)

Összecsapó erők nagysága: a legtöbb becslés szerint a németek 90-100 ezren, míg a magyarok kb.40 ezren lehettek. (4 tümen)!

A csata lefolyása: A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt. Az első összecsapások június 28 –án kezdődtek, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat. Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, Theotmár érsek erőinek megtámadásával. (Pozsony korabeli neve: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Ebben az összecsapásban a magyarok jól alkalmazták a támadó, majd menekülést színlelő taktikájukat, és hamar kivívták a győzelmet. Maga az érsek is elesett a csatában. A győztes hadak az ütközet utáni éjszakán átúsztatták erőiket a Dunán, hogy a másik nagy német sereget, a Liupold herceg vezette erőket meglepjék. Így a második csata július ötödikének hajnalán történt, amikor a magyarok teljesen váratlanul meglepték a Duna északi partján állomásozó Liutpold táborát. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni. Az újabb győzelmet arató magyarok ezt követően a dunai német flottát védelmező erőket verték szét, majd a hajók megszerzése után megindultak Ennsburg felé ahol a 14 éves frank király serege állomásozott. Az uralkodó seregét július 5-én rohanták le, ez volt a harmadik nagy csata, melyben ismételt győzelmet arattak, a menekülést színlelő majd ellentámadó taktika alkalmazásával. Az ütközetben elesett Sigihard herceg, és maga a király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni. A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.

Halottak száma: nem ismert, de feltételezik, hogy a német sereg nagyobbik fele semmisülhetett meg (50-60 ezer fő), míg a magyarok elenyésző veszteségeket szenvedtek.

Győztes fél: a magyarok arattak óriási diadalt.

A csata jelentősége: a magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett. A honfoglalás e sorsdöntő csatával fejeződött be, egyben ez volt az első honvédő háború. Bebizonyította a magyarság, hogy elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjon a kontinens keleti szegmensében.

2.) Muhi csata

A csata ideje: 1241 április 11-12.

A csata helyszíne: Muhi település mellett a Sajó és Hernád összefolyásánál (ma: Borsod-Abaúj-Zemplén megye)

Harcoló felek: Egyik oldalon a Magyar Királyságra támadó, Batu kán, és hadvezére Szubutáj vezette tatár (mongol) seregek álltak, míg velük szemben a IV. Béla király, Kálmán herceg és Csák Ugrin érsek által vezette magyarok sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: nem ismert. Feltételezhető, hogy a Magyarországra támadó 90 ezres mongol erők többsége részt vett a harcban, míg a magyarok néhány tízezres erővel képviselhették magukat.

A csata lefolyása: A csata előtt Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Takta által képezett szögletben központosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg. A király a tábort a Sajó ezen szakaszán található egyetlen híddal szemben állította fel. A magyarok táborát sátor szekérvár vette körül. Hosszadalmas ellenállásra is felkészültek, mert a szekereket nem csak összeláncolták, hanem közötte pajzsfalakat is képeztek. A mongolok kezdeményezték a támadást, ám Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek a hídon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomta. A mongolok ezért visszavonultak a folyó túl partján lévő szálláshelyükre, a magyarok pedig a saját táborukba vonultak nagy elégedettséggel, abban a hitben, hogy megnyerték a csatát. A második mongol támadás A mongol támadás ezúttal is a hídon kezdődött, de most a Szubutaj által vezetett mongol csapatok a jobbszárnyon a Sajón gázlót találtak, amin átkeltek. A magyar seregnek ekkor már kétirányú támadást kellett kivédenie, így Batu főerői egyre nagyobb számban tudtak átkelni a hídon. Reggel 7 óra körül a már minden oldalról körülfogott magyar táborra nyílzáport zúdítottak a mongolok, majd fel is gyújtották! Megindult a menekülés a vérfürdőből. A király, akit hívei önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé menekült, és talált védelmet. Öccse, Kálmán, bár súlyosan megsebesült, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől, de májusban belehalt a csatában szerzett sebeibe.

Halottak száma: nem ismert. A magyar sereg szinte teljesen megsemmisült, de a mongolok is jelentős – valószínűleg tízezres nagyságrendű - veszteségeket szenvedtek.

Győztes fél: a mongol arattak győzelmet

A csata jelentősége: A csata után védtelenül maradt Magyarország, melyet így feldúlt a hatalmas mongol haderő.

3.) Rozgonyi csata

A csata ideje: 1312 június 15.

A csata helyszíne: Északkelet Magyarország, Felvidék, Kassa közelében (a mai Szlovákiában a település neve: Rozhanovce)

Harcoló felek: Az egyik oldalon a Kassa városát támogató Károly Róbert király serege állt, míg a másikon az Aba család fegyveresei, Aba Amádé fiainak vezetésével.

Az összecsapó erők nagysága: nem ismert, de feltételezhető mindkét oldalon a több ezres létszám.

A csata lefolyása: A rozgonyi csata közvetlen előzménye az volt, hogy 1311 szeptemberében a kassai polgárok városi kiváltságaik védelmében megölték az egyik kiskirályt, az Aba nembeli Amadé nádort. A nádor fiai bosszúra készültek, ám a király a város mellé állt. Válaszul az Abák segítséget kértek az ország északnyugati részét uraló Csák Mátétól. Csák Máté mintegy 1700 cseh zsoldost és több familiárisát küldte az Amadé-fiak segítségére, és ők az így megerősített seregükkel megtámadták Kassát. Csapatainak élére a Balassa nembéli Demetert állította. A támadás hírére Károly Róbert is a város közelébe irányította seregét. A két had Rozgony mellett ütközött meg. Az oligarchák Balassa Demeter és Aba nembeli Nagy (vagy Szép) Aba vezetése alatt álló seregének fő ereje a nehézlovasságból volt, míg a király seregében sok gyalogos katona is volt. Az Amadé-fiak seregének frontális támadása után az ellenfelek a centrumban próbáltak meg döntést kicsikarni. Szárnyakon vívott harcról vagy átkarolási kísérletről nem írnak a források. A tartományurak hadseregük erőfölényének tudatában feltehetően egyetlen, erőteljes rohammal kívánták áttörni a király hadrendjét. A leghevesebb küzdelem a királyi zászló körül alakult ki. Csák nembeli Györke királyi zászlótartó el is esett a csatában, és a király a johanniták zászlaja alatt harcolt tovább. A királyi sereg már nagy veszteséget szenvedett, amikor a szepesi és kassai gyalogság oldalba támadta az Abák már győztesnek látszó seregét. A seregvezérek a váratlan oldaltámadásban elestek, és ez annyira megzavarta az oligarchák hadseregét, hogy megfutottak a csatatérről. A csatában elesett Amadé nádor két fia, Miklós és Dávid is. A magyar hadtörténelemben ez volt az első olyan csata, amelyben a gyalogság döntő sikert ért el a nehézlovasság ellen.

Halottak száma: nem ismert

Győztes fél: Károly Róbert serege aratott győzelmet a csatában

A csata jelentősége: A rozgonyi csata után jelentősen megnőtt a király tekintélye: csapatai egymás után foglalták el az Amadé-fiak kezén lévő várakat, és uralmát az ország északkeleti felén a lengyel határig terjesztette ki. A legnagyobb ellenfélnek tekintett Csák Máté katonai erejét a csatavesztés nem törte meg, de a keleti irányú terjeszkedés lehetőségét lezárta előtte, így hatalma hanyatlani kezdett. Károly Róbert lassan, de biztosan megszerezte az egész ország feletti ellenőrzést.

4.) Nikápolyi csata

A csata ideje: 1396 szeptember 25

A csata helyszíne: a Bolgár Birodalom középső részén, a Duna déli oldalán (jobb partján) Nikápoly városa mellett.

Harcoló felek: a Német-Római Birodalom császára Luxemburgi Zsigmond vezette keresztény hadsereg ütközött meg az I. Bajezid vezette oszmán erőkkel.

Az összecsapó erők nagysága: a keresztény hadsereg 20-22 ezer főt számlált, míg a törökök 35-40 ezren lehettek. A keresztény seregen belül Veszprémy László nyomán a magyar had harcoló létszámát tíz-tizenkét ezer főre, a nyugat-európai lovagi hadak együttes létszámát nyolc–tízezer főre, a havasalföldi segédhadét mintegy kétezer főre becsülhetjük.

A csata lefolyása: Luxemburg Zsigmond Német-Római császár és magyar király a törökök balkáni terjeszkedését látva hamar elismerte, hogy egymaga nem mérkőzhet meg az ellenséggel, ezért szövetségről kezdett tárgyalni Velencével és VI. Károly francia királlyal. Végül egy törökök ellen induló nagyszabású hadjárat kezdődött, melynek első lépéseként 1396 augusztusában Orsova alatt egyesült a Zsigmond vezette 12 ezer fős magyar sereg a Philippe d’Artois vezette francia-burgundi sereggel. Szeptember 12-én a keresztes had körülzárta a Toghrán bég védelmezte Nikápolyt. I. Bajazid szultán ezért felhagyott Konstantinápoly ostromával, és az erősség felmentésére indult. Gyorsan átkelt a Dardanellákon, amit a velenceiek nem tudtak meggátolni. A törökök könnyedén vertek vissza néhány előkészítetlen rohamot, mire a keresztes had parancsnokai úgy döntöttek, hogy inkább kiéheztetik a védőket. Közben a szultán váratlanul kívánt a keresztényekre törni, de Maróthi János, akit Zsigmond felderíteni küldött, időben észlelte közeledtét. A török had az ütközet előtti este megszállta a Nikápolytól délre magasodó, őrizetlenül hagyott dombokat, amelyek így elrejtették a janicsárok mögött várakozó főerőket. Reggel d'Artois valamilyen oknál fogva önállóan, Zsigmond haditervét felrúgva támadásra indult a parancsnoksága alá tartozó francia és burgundi hadakkal (egyes források szerint Zsigmond személyesen kérte, hogy álljon el ettől a tervétől, de hiába). A sereg többi része még nem rendeződött csatasorba, amit a francia történetírók előszeretettel értékelnek a franciák cserbenhagyásának. A nehézlovasság rohama (mindkét küzdő fél terveivel összhangban) gyorsan szétszórta az akindzsiket (vagy épp azok tértek ki előlük), és ettől fogva az eseményeket több, egymásnak szögesen ellentmondó változatból ismerjük. A legelterjedtebb koncepció szerint a nehéz fegyverzetű lovagok nekirontottak a janicsároknak, ők pedig a cölöpsánc védelmében íjakkal lőtték a támadókat, akiket sikerült megállítaniuk. Sok lovat lelőttek, mások az árokba estek, megint mások megrémültek, és ledobták a hátukról gazdájukat.

Más szerzők szerint a százéves háborúban kellő tapasztalatot szerzett lovagok az akadályok előtt leszálltak lovaikról, és eleve gyalogosan indultak támadásra, a lovakat pedig hátrahagyták fegyvernökeiknél, hogy a janicsárok szétverése után hozzák utánuk. A különböző forrásokból annyi kiviláglik, hogy a francia had lóról szállva áttörte a janicsárok védelmét. Úgy tűnik, hogy nem várták be lovaikat, hanem gyalogosan kezdték üldözni a menekülőket, amíg rájuk nem zúdultak a pihent török főerők – köztük a szpáhik – mögöttük pedig az akindzsik zárták be a gyűrűt. A fáradt franciákat gyorsan bekerítették, és némi küzdelem után a sereg nagyobbik része megadta magát. A francia történészek álláspontja szerint a francia ék diadalmasan áttörte a védvonalakat, és teljes diadalt arathattak volna, ha Zsigmond kiaknázza ezt a sikert, és a fősereggel követi őket. Egyesek szerint a franciák bekerítését látva a magyarok egyetlen nyíllövés vagy kardcsapás nélkül megfutottak.

Halottak száma: a keresztény sereg több mint fele megsemmisült, így legalább 12-13 ezer főre tehető a halottak száma. Török oldalon ismeretlen a halottak száma, de egyes források szerint az oszmánok vesztesége is súlyos volt (legalább 10 ezer fő).

Győztes fél: törökök.

A csata jelentősége: Európa számára bebizonyosodott, hogy a törökök az egész kontinenst fenyegetik. A csata után hat évvel, 1402-ben lezajlott Ankarai csatában  a mongolok legyőzték a törököket, így az oszmánok végül nem tudták kiaknázni a Nikápolyi csata okozta előnyüket. Magyarország haladékot kapott a sorstól, amit arra használt fel, hogy a 60 évvel később bekövetkező nagy szultáni hadjáratig (1456-Nándorfehérvár) kiépítette déli végvári rendszerét.

5.) Várnai csata

A csata ideje: 1444. november 10.

A csata helyszíne: Bulgária tengerpartján (Fekete-tenger), Várna városa mellett

Harcoló felek: Az egyik oldalon az Oszmán Birodalom serege állt, II. Murád szultán és Kandarli Halil nagyvezír vezetésével, míg velük szemben I. Ulászló magyar-lengyel király és Hunyadi János vezette keresztény szövetséges hadsereg sorakozott fel.

Az összecsapó erők nagysága: A törökök körülbelül 50 ezren voltak, míg a magyarok fele annyian, nagyjából 25 ezren lehettek. A keresztény haderőn belül a magyar-lengyel lovasság 15 ezer főt, a havasalföldi segédhad 4 ezer katonát, míg a többi segítség (németek, csehek, szerbek, horvátok) néhány ezer főt tettek ki.

A csata lefolyása: Magyarország az 1440-es évek elején Nándorfehérvárnál, majd – Hunyadi János vajdának köszönhetően – Erdélyben is sikerrel állította meg az Oszmán Birodalom támadásait, a győzelmek nyomán pedig a „törökverő” hadvezér elég önbizalmat gyűjtött ahhoz, hogy kísérletet tegyen a balkáni népek felszabadítására. A Szegeden és Váradon folytatott tárgyalások során ugyan az oszmánok békét kértek a magyaroktól, ám a pápa legátusa, Giuliano Cesarini bíboros folyamatosan egy újabb hadjárat megindítása érdekében „lobbizott” Ulászlónál, amelyhez – a pápai segítség mellett – többek között Jó Fülöp burgundiai herceg (ur. 1419-1467), Genova, illetve Velence támogatását is megígérte. Cesarini végül sikerrel járt, ugyanis a magyar uralkodó a legátus nyomására Szegeden megesküdött, hogy a törökkel kötött egyezséget semmisnek fogja tekinteni, majd Váradon színleg megállapodott Murád követeivel. A terv egyszerű volt: a keresztesek a meglepetés erejét kihasználva akarták megszállni a Balkánt, eközben pedig az itáliai köztársaságok hajói – blokádjukkal – megakadályozták volna II. Murád seregeinek átkelését Európába. A terv azonban nem „működött” ugyanis Genova elárulta a szövetségeseket, és borsos áron – katonánként egy aranyért – átszállította Murád seregeit a tengerszoroson. A velenceiek önmagukban képtelenek voltak fenntartani a blokádot, így aztán a Várnához érkező kereszteseket ugyancsak kellemetlen meglepetések érték. A csata kezdetén a törökök rohamot indítottak a jobbszárnyon. A harcba lendülő egységek könnyű fegyverzetű aszabokból és akindzsikből álltak, akiknek célja nem az áttörés, hanem a Cesarini vezette hadtestek elcsalogatása és megsemmisítése volt; a csel be is vált, ugyanis a főpapok és Thallóczy bán gyanútlanul a könnyen megfutamodó törökök nyomába eredtek, az ellenség pedig egyenesen a szpáhik halálos ölelésébe vezette a keresztényeket. A jobbszárny rövid idő múltán összeomlott, menekülés közben pedig számos főpap – köztük Cesarini – és előkelőség életét vesztette. A katasztrófát végül Hunyadi János beavatkozása előzte meg, aki rohamával tönkreverte az ellentámadásba lendülő szpáhikat. Alighogy a törökverő hős sikert győzelmet a jobbszárnyon, hirtelen a másik oldalon is feladata akadt, ugyanis Szilágyi Mihály szintén válságos helyzetbe a ruméliai szpáhikkal szemben. Hunyadi gyors beavatkozása ezen a szárnyon is győzelmet hozott, és úgy tűnt, a keresztes sereg győzelemmel fejezi be a napot, ám ekkor olyasvalami történt, ami megpecsételte a csata sorsát: a szárnyakon dúló küzdelmet látva az addig tétlenségre szorított fiatal – mindössze 20 esztendős – és becsvágyó Ulászló király váratlanul rohamot vezényelt a derékhadnak, és néhány száz katonájával öngyilkos támadást intézett a janicsárok kőkemény fala ellen. Az esztelen és könnyelmű hadmozdulat során Ulászló hamarosan életét vesztette, a király lándzsára tűzött fejének látványától pedig az addig bátran küzdő keresztény harcosok lelkesedése egy pillanat alatt elillant. A sorok megbomlottak, ezért Hunyadi – észlelve a teljes megsemmisülés veszélyét – azonnal elrendelte a visszavonulást. A várnai ütközet így mintegy 11 000 katona és számos előkelőség véráldozata ellenére vereséggel végződött

Halottak száma: A török veszteségeket 20 ezer körülire, a magyarokét 11-12 ezerre becsülik

Győztes fél: az Oszmán Birodalom

A csata jelentősége: várnai vereséggel azonban hazánk és Európa egy komoly lehetőséget szalasztott el, hiszen Hunyadiék erőfeszítéseinek ellenére II. Murád birodalma megtartotta balkáni pozícióit, sőt – a második rigómezei csatában és Konstantinápoly falai aratott győzelmeikkel –, az oszmánok később meg is szilárdították helyzetüket a kontinensen. Ez az ütközet volt az utolsó esély arra, hogy Magyarország ne határainál kerüljön szembe a törökök áradatával, a vereséget pedig külön súlyosbította a vakmerő uralkodó halála, és a lehetséges örökös – a négy esztendős V. László (ur. 1453-1457) – fiatal kora; szerencsére a várnai török vérveszteség és Hunyadi kormányzósága ez alkalommal még megmentette az országot a komoly veszélytől. [1]

6.) Második rigómezei csata

A csata ideje: 1448 október 18-19.

A csata helyszíne: A Balkán déli, belső részén, a Szerb Fejedelemség, déli területein, a Lab folyó mellett Rigómezőn, mely területet ma Pristina központtal Koszovónak hívnak!

Harcoló felek: Az egyik oldalon a II. Murád szultán vezette török seregek álltak, míg velük szemben a Hunyadi János által irányított magyar-havasalföldi katonaság sorakozott fel!

Az összecsapó erők nagysága: A magyarok 29-30 ezren voltak (15 ezer magyar, 8 ezer havasalföldi lovas, 6 ezer gyalogos), a törökök pedig 50-60 ezer körüli számban sorakoztak fel. Ennek a haderőnek a szpáhikból (lovasokból) és janicsárokból álló ütőképes része 27 ezer főt számlált.

A csata lefolyása: Hunyadi támadó hadjáratának stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult. Ennek megfelelően megállapodott az albánok vezetőjével Szkander béggel, hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról! Az egyesség értelmében Kasztrióta György, azaz Szkander bég, meg is indította csapatait Hunyadi közeledésének hírére, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György, szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök még az albánokkal való egyesülés előtt döntő csatára kényszerítették a magyar sereget. A csata első napján Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállásának köszönhetően. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, s a szárnyak megfutamodásához vezetett, ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek. A magyar vereséget követően a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics György szerb despota elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki II. Murád szultánnak.

Halottak száma: A törökök vesztesége ismeretlen, a magyarok 15 ezer embert vesztettek!

Győztes fél: az Oszmán Birodalom

A csata jelentősége: Paradox módon a rigómezei vereség elsősorban nem hazánkat sújtotta, Magyarország ugyanis a következő években is képes volt megvédeni határait az oszmán seregektől. Az 1448-as fiaskó valójában a térség országai – köztük éppen Szerbia – számára hozott tragikus következményeket, hiszen hazánk Hunyadi János kudarca után soha többé nem vállalkozott a Balkán-félsziget felszabadítására, vagyis a gyenge államocskák magukra maradtak a törökkel szemben. [2]

7.) Mohácsi csata

A csata ideje: 1526 augusztus 29

A csata helyszíne: a Magyar Királyság déli részén, a Duna jobb partján, Mohács városa közelében

Harcoló felek: az egyik oldalon II. Lajos magyar király, Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György szepesi gróf vezetésével a magyarok álltak, jelentős német, cseh, horvát, bajor és lengyel segéderőkkel; a másik oldalon pedig az I. Szulejmán és Paragli Ibrahim nagyvezír vezette oszmán hadsereg sorakozott fel.

Az összecsapó erők nagysága: a magyar sereget 24 800 fő alkotta, míg velük szemben körülbelül 60 ezernyi török állt.

A csata lefolyása: Az 1520-ban trónra kerülő I. Szulejmán szultán már egy évvel hatalomra kerülése után, 1521-ben eldöntötte, hogy uralkodása alatt Európa felé fog hódító háborúkat indítani. Azért 1521-ben született meg a döntése, mert ebben az évben a Magyarországra küldött és békét felajánló követeit a magyar király király elutasította! (Sőt fogságba vetette a követeket.) A válaszként megindított török támadó hadműveletek során Szabács, Nándorfehérvár és Zimony is török kézre került. Végül a legfőbb támadás 1526 április 23-án indult el Magyarország felé, és az akadályok ellenére már június 30-án megérkeztek Nándorfehérvárra. Addigra Bali bég hidat veretett a Száván, melyen az oszmán erők július 2-4 közt keltek át. Ezzel magyar földre tették lábukat. Az ezt követő egy hónapban elfoglalták Péterváradot, Újlakot, majd augusztus 14-én elérték Eszéket is. Végül augusztus 29-én a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott egymással a magyar és török sereg. Eközben a királyi haderő számára óriási segítséget jelentő Szapolyai-sereg augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 km-re a csata helyszínétől, és augusztus 29-én is Szeged térségében állomásozott. A csata napjának reggelén a magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai János erdélyi vajda időközben 20-25.000 főre duzzadt seregét; annál is inkább, mert a vajda már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. Azonban a magyar sereg többi vezetője - köztük Tomori Pál, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt - a csata mellett döntött. A csata délután 3 órakor a magyarok támadásával kezdődött, ugyanis a centrum gyalogsága a jobbszárnyat alkotó lovassággal együtt rohamra indult. Ám a támadás hamar kifulladt, és a janicsárok váratlanul heves sortüzei miatt visszavonulásba torkollott! Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült. Közben a magyar balszárny Perényi vezetésével is támadást kezdett, de ez a roham is elakadt az anatóliai hadtest kemény ellenállása miatt. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták. Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett.

Halottak száma: a magyar oldalon 16-20 ezerre tehető a halottak száma. Elesett 4 ezer lovas, 10 ezer gyalogos, 7 püspök - köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek és másik 5 püspök - és 16 zászlósúr valamint 12 főúr. A menekülő király az augusztus végi esőzések miatt megáradt és elmocsarasodott Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg). A török oldal veszteségei pontosan nem ismertek, de a legtöbb becslés alig 1500 -2000 halottról szól.

Győztes fél: Oszmán Birodalom

A csata jelentősége: A szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, s ezalatt serege hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a várost, hajóra rakták a palotában talált kincseket, köztük azt az óriás ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérvár alatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé. A török győzelmet követően a szultán úgy tekintett Magyarországra, mint meghódított területre. Magyarország végzetesen meggyengült, és központi része előbb a törökök vazallusa állama, majd 1541-ben meghódított tartománya lett. (Három részre szakadás) A mohácsi csatában meghalt a magyar uralkodó, így rövid trónharc után a Habsburgok kaparintották meg a Magyar Királyság megmaradt területeit nyugaton. Mivel a mohácsi csatában az egyházi vezetők nagy része meghalt, Magyarországon korán és könnyen tudott megjelenni a reformáció.

8.) Mezőkeresztesi csata

A csata ideje: 1596 október 25-26.

A csata helyszíne: Magyar Királyság, Borsod vármegye, Mezőkeresztes falu mellett.

Harcoló felek: Az egyik oldalon III. Mehmed szultán és Damat Ibrahim nagyvezír vezette török hadsereg állt, míg velük szemben III. Miksa osztrák főherceg és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem vezette osztrák-magyar csapatok sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: A keresztény csapatok létszáma 50-60 ezer köztre tehető, míg a törökök valamivel többen, 70-80 ezren lehettek.

A csata lefolyása: A csatára a 15 éves háború keretében került sor, mely háborúban a keresztények, vagyis osztrákok, magyarok, csehek és erdélyiek fogtak össze a törökök ellen. A harcok az első években keresztény győzelmeket hoztak, így III. Mehmed szultán (ur. 1595-1603) úgy döntött, személyesen áll az új hadjárat élére, és 1596 elején körülbelül 150 000 fős sereggel indult meg Magyarország ellen. Első igazán komoly török sikerként október 13-án elfoglalták Eger várát. Mivel az erőd a török támadás során jelentősen megrongálódott, a főherceg úgy ítélte meg, eredményesen vállalkozhat annak visszafoglalására, ezért Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem (ur. 1588-1594/1594-1598/1598-1599/1601-1602) csatlakozása után – ötvenezresre becsült seregével – Miskolcról Eger felé indult. Miksa tisztában volt azzal, hogy az ostrom előtt meg kell ütköznie Mehmed – háromszoros létszámfölényt élvező – főerőivel, ezért a Mezőkeresztesen át vezető útvonallal olyan terepet választott, ahol, úgy vélte, eredményesen veheti fel a harcot az oszmánokkal. A szultán rövid időn belül hírt kapott a keresztény seregek közeledéséről, és elsőnek a ruméliai hadtestet küldte ellenük, ez azonban – miután sikertelenül próbálta csapdába csalni a Király Albert és Adolf Schwarzenberg vezette erőket – október 22-én, a Csincse-pataknál súlyos vereséget szenvedett, ráadásul 43 ágyút is elveszített. A diadalt követően a szövetségesek abban reménykedtek, hogy III. Mehmed harc nélkül visszavonul majd birodalma szívébe, október 24-én azonban feltűntek a török fősereg előőrsei, melyek már aznap, majd a következő napon is összecsaptak Miksa főherceg csapataival. A szultán és Ibrahim pasa, a nagyvezír október 25-én este aztán úgy határoztak, döntő ütközetre kényszerítik a keresztényeket, így másnap hajnalban az oszmánok átkeltek a mocsaras Csincse-patakon. A mezőkeresztesi ütközet elején a szövetségesek több szempontból is fölényben voltak, ugyanis Mehmed harcosait már meglehetősen kimerítette az 1596. évi hadjárat, másfelől pedig Miksa főherceg seregeivel szemben csak a szultáni hadak egy része tudott felsorakozni. Így esett, hogy a csata elején a rendezett sorokban harcoló Habsburg és erdélyi csapatok – tűzerejük és együttműködésük révén – felülkerekedtek a szultáni seregek felett, és a Csincse gázlói felé szorították vissza az ellenséget. A katonák mohósága kis híján már a küzdelem ezen szakaszában végzetes következménnyel járt, ugyanis a tatárok ellen küzdő székelyek fölényüket látva fosztogatásba kezdtek, a nomádok ellentámadását pedig csak Miksa főherceg nehézlovasságának segítségével állították meg. Az ádáz küzdelemben a – relatív – létszámbeli fölényben harcoló keresztények hamarosan a Csincse-patak túlpartjára űzték az oszmánokat, majd pedig ők maguk is átkeltek a vízfolyáson. Dacára annak, hogy a túlparton – Ibrahim pasa ott állomásozó csapatainak köszönhetően – a törökök nyomasztó létszámfölénybe kerültek, a feltartóztathatatlan Habsburg-erdélyi roham hamarosan Mehmed egész seregét futásra késztette; a szövetségesek gyakorlatilag már a sátrak között kergették az ellenséget. Ekkor egy rövid ideig úgy tűnt, végre megvalósul a magyarországi hadvezérek álma, és a keresztény koalíció mezei ütközetben is győzelmet arat az oszmánok főserege felett, ám a mezőkeresztesi csata sorsa végül mégis másképp dőlt el. A problémát ismét a katonák mohósága jelentette, akik a török táborba beszabadulva – ahelyett, hogy a menekülők ellen fordították volna a megszerzett török ágyúkat, és egy rohammal eldöntötték volna a félig megnyert csatát – a szultán és az előkelők sátrainak fosztogatásába kezdtek. Ez a különben gyakran előforduló hiba végzetesnek bizonyult, hiszen a szövetséges hadoszlopok felbomlottak, az oszmánok pedig hamarosan azt tapasztalhatták, hogy az őket üldöző sereg erőteljesen megfogyatkozott. Ezt III. Mehmed szultán is észrevette, így letett menekülési szándékáról, és Juszuf Szinán pasa – a hadjárat után kinevezett új nagyvezír – vezetésével lovasrohamot indított a fosztogatók ellen, amivel – a zsákmányon marakodó katonák megfutamítása után – a maga javára fordította a küzdelmet. A kis híján megnyert mezőkeresztesi csata színhelyét tehát végül Miksa főherceg erői hagyták el vesztes félként, kudarcuk pedig hadászati és lélektani szempontból is komoly következményekkel járt. A körülbelül 15 000 fős veszteség elsősorban azért bizonyult súlyosnak, mert a komoly véráldozat ellenére – az eljátszott távlati lehetőségek mellett – a keresztény seregek képtelennek bizonyultak Eger visszavételére, ezzel pedig a végvárrendszer egy újabb fontos láncszeme került török uralom alá.

Halottak száma: Mindkét fél 15-20 ezer körüli veszteséget szenvedett, bár becslések szerint a törökök győzelmük ellenére valamivel többet vesztettek.

Győztes fél: Oszmán Birodalom

A csata jelentősége:  a mezőkeresztesi kudarc után a Porta bosszújától rettegő Erdélyi fejedelemségben egyre inkább a kétkulacsos politizálás került előtérbe. Bár erős túlzás, hogy – miként azt később sokan állították – a Keresztesnél vívott csatában a Balkán felszabadításának a lehetősége volt a tét, azt mégis bizton kijelenthetjük, hogy az eljátszott győzelmi eséllyel számos erőd visszafoglalásának a reménye is elveszett, ezzel együtt pedig egy jól működő szövetségi rendszer is szétzilálódott. A 15 éves háborúból kilépő Erdély miatt meggyengült a török ellenes szövetség. Bár 1600-ban a Habsburgok elfoglalták a fejedelemséget, kegyetlenkedéseik miatt az erdélyi magyarok fellázadtak ellenük, ezzel kitört a Bocskai-szabadságharc. Ezzel végképp elveszett a török legyőzésének esélye. A 15 éves háború kompromisszumos békével zárult. A török vesztett várakat, de megszerezte a két legjelentősebb magyar végvárat: Egert és Kanizsát. A török elnyomás még nyolc évtizedig megmaradt Magyarországon! [3]

9.) Szentgotthárdi csata

A csata ideje: 1664. augusztus 1.

A csata helyszíne: A Magyar Királyság nyugati határszélén, a mai Szentgotthárd közelében

Harcoló felek: Az egyik oldalon a Köprülü Ahmed nagyvezír és Izmail budai pasa által vezette török haderő állt, velük szemben pedig a Raimondo Montecuccoli vezette osztrák-francia csapatok sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: A törökök óriási számbeli fölényben voltak legalább 80 ezres seregük révén. Az osztrák – francia haderő alig 27 – 30 ezer főt számlált!

A csata lefolyása: A magyarországi török háborúk során ez volt a harmadik nyíltmezei ütközet (Mohács és Mezőkeresztes után) és a legelső keresztény győzelem a korábbi nyíltmezei csaták sorában. IV. Mehmed szultán (ur. 1648-1687) és Köprülü Ahmed a korábbi Erdélyben aratott sikereken felbuzdulva (Várad bevétele) 1663 tavaszán – a Zrínyi Miklós horvát bán által építtetett Zrínyiújvár ürügyén – hadat üzentek Bécsnek. A harcok első időszakában Zrínyi ugyan egészen Eszékig tört (felégetve az eszéki hidat), de később Kanizsa ostromlásában kudarcot vallott. A császár leváltotta főparancsnoki tisztségéből és helyére Montecuccoli generálist nevezte ki. Közben Köprülü Ahmed célja a Rábán való átkelés és Bécs megközelítése lett. Gyors előretörése során július 26-án csapatainak egy része már Körmendnél meg is próbálta a Rábán való átjutást, de ezt a kísérletet Wesselényi Ferenc – Montecuccoli segítségével – meghiúsította. A nagyvezír 100 000 fős serege élén úgy határozott, a Rábánál mindent egy lapra tesz fel, ezért július utolsó napjaiban Szentgotthárdhoz vonult, ahol a folyó bal partján felsorakozva várta őt a keresztények körülbelül 28 000 fős hadereje. A Rába-parti ütközetet végül a törökök kezdeményezték, akik a környező falvak elpusztítása után, július 31-én a Rába egy hurkánál hídfőt létesítettek, és ott mintegy 12 000 szpáhit dobtak át a folyó túlpartjára. Bár Badeni Vilmos herceg vakmerően kitámadó csapatai jelentős veszteségeket szenvedtek, Hohenlohe és Jean de Coligny-Saligny francia hadvezér egy újabb rohammal befoltozták az állásokon támadt lyukakat. Lotharingiai Károly és Montecuccoli beavatkozásával az oszmánokat végül egészen a hídfőig visszaszorították. A nagyvezír a következő napon katonái nagy részét átküldte a folyón, Montecuccoli pedig – Hohenlohe tanácsára – augusztus 1-jén délután 1 órakor frontális támadást indított a török erők ellen. A két meggyötört sereg küzdelme végül a keresztények javára dőlt el, miután a török nehézlovasok, a szpáhik az agyagos talajon és a szűk terepen képtelenek voltak eredményesen rohamozni, a janicsárok pedig alulmaradtak a fegyelmezett európai – főleg francia – muskétásokkal szemben. Az öldöklő küzdelem Köprülü Ahmed legértékesebb egységeit gyengítette meg, ami az egész sereg harci kedvét megtörte. [4]

Halottak száma: A törökök legalább 15-20 ezer katonát, míg az osztrákok és franciák alig 5-6 ezer főt veszítettek csupán!

Győztes fél: Az osztrákok győztek

A csata jelentősége: Bár a keresztény erők győzelme kétségkívül jelentős volt, a kortársak és az utókor által egyaránt hiányolt ellentámadást Montecuccoli legalább két okból nem indíthatta meg: egyrészt, a győzelem és a hadizsákmány még mindig nem oldotta meg a keresztény erők élelmiszerhiányát, másrészt, a megáradt folyón nem volt lehetséges az átkelés, a hídépítés eszközei pedig hiányoztak a császári hadseregből. Így aztán Montecuccoli – nagyrészt önhibáján kívül – a Szentgotthárd utáni dicséreteket követően, hamarosan megkapta a „halogató” jelzőt, és – mintegy Zrínyi ellentéteként – gyáva, megalkuvó és tehetségtelen hadvezérként maradt meg a köztudatban. Szerencsétlen módon ehhez az udvari politika is hozzájárult: I. Lipót ugyanis, kilenc nappal a győztes csata után, augusztus 10-én váratlanul békét kötött a törökkel, ami a Porta számára igen kedvező feltételeket  biztosított. A szövetségesek háta mögött született egyezség gyakorlatilag meg nem történtté tette a szentgotthárdi győzelmet, miután az 1663–64 során elfoglalt várak mindegyikét az oszmánok kezén hagyta. Így aztán Montecuccoli és a keresztény koalíció hiába vívta ki a Habsburgok első szárazföldi győzelmét a törökök ellenében, Lipót diplomáciai lépései beárnyékolták a sikereket, és hamarosan udvarellenes összeesküvéseket – például a Wesselényi Ferenc-féle konspirációt – eredményeztek. Magyarország felszabadítására a vasvári béke következtében még több mint két évtizedet kellett várni. [5]

10.) Nagyharsányi csata

A csata ideje: 1687. augusztus 12.

A csata helyszíne: Mohács közelében, a várostól 25 km –re. Az ütközetet „második mohácsi csataként” is emlegetik a történészek. (Épp 161 évvel az első mohácsi csata után zajlott.)

Harcoló felek: Az egyik oldalon a Szulejmán nagyvezír vezette törökök, míg a másikon négy német herceg - Károly lotaringiai herceg, Miksa bajor fejedelem, Lajos badeni őrgróf és Savoyai Jenő herceg – vezetésével osztrák-magyar-horvát erők sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: Mindkét haderő nagyjából 60 – 60 ezer főt számlált.

A csata lefolyása: A csata a törökök kiűzésének, 1683 óta tartó háborús időszakába illeszkedik. A császári vezérek az Eszék körül táborozó nagyvezért azzal akarták ütközetre bírni, hogy visszavonulást színlelve, átkeltek a Dráván és Mohács felé húzódtak. A nagyvezér, követve őket, az 1526. évi mohácsi csata színhelyének közelében, a Karasica patak melletti Baranyavárnál táborozott le. Lotaringiai Károly herceg azonban Mohácsról Siklósra, majd onnan a Szársomlyó-hegy lejtőre vonult, és csak itt bocsátkozott ütközetbe. Az ötvenezres keresztény és a hatvanezres török sereg összecsapása az utóbbinak teljes vereségével végződött. A keresztény haderő tapasztalt, kiképzett csapatokat vetett be, a törököknek a zöme frissen összeszedett irreguláris volt, s a többi hadtest is csak kisebb részt állt janicsárokból, vagy szpáhikból, a többi bár harci tapasztalatokkal rendelkező, de a nyugati katonákkal szemben eredménytelen harcos volt. Nyolcezer török elesett, sokan menekülés közben a Karasicába és a Drávába fulladtak, körülbelül hétezer törököt pedig a mozgékony magyar csapatok fogtak el. A győztesek nagy zsákmányt szereztek. A diadal teljes kiaknázását (Belgrád visszaszerzését) csak a keresztény vezérek közti viszálykodás akadályozta meg. [6]

Halottak száma: A törökök 8, míg az osztrákok-magyarok-horvátok alig 2 ezer főt veszítettek

Győztes fél: Osztrák-magyar-horvát hadsereg

A csata jelentősége: A csata lélektanilag is fontos volt, hisz a közelben vívott 1526-os mohácsi csata Magyarország bukását jelentette annak idején, s ezért a törökök a síkot mindig a „szerencse mezeje” néven említették. Most ők szenvedtek súlyos vereséget ugyanitt.

11.) Trencséni csata

A csata ideje: 1708 augusztus 3

A csata helyszíne: A Magyar Királyság felvidéki területén, Trencsén városa közelében

Harcoló felek: A Rákóczi-szabadságharc egyik utolsó nagy csatájában az egyik oldalon Sigbert Heister és Pálffy János vezette osztrák császári seregek sorakoztak fel, míg velük szemben a II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és Pekry Lőrinc vezette felkelő magyar erők álltak.

Az összecsapó erők nagysága: Az osztrákok 8-9 ezres haderővel léptek fel, mely seregben mindössze 200 lovas alkotta a „főerőket”. A kuruc sereg pedig 14 ezer főt számlált.

A csata lefolyása: Rákóczi terve 1708 nyarán az volt, hogy egy nagyszabású felvidéki hadjárattal fellázítja a császári kormányzattal ugyancsak elégedetlen Szilézia lakosságát! A fejedelemben felmerült az is, hogy Frigyes Vilmos porosz trónörököst hívja meg a magyar trónra. Ám hozzá kell tenni: ha volt is ilyen terve, az bizonyítékokkal nem igazolható. Hosszas zúgolódást követően a kuruc erők észak felé vonultak, miközben – Győrből elindulva – a Vág jobb partján Siegbert Heister is ugyanabban az irányban haladt. Miután a Pekry Lőrinc vezette kalandozó huszárok Morvaországban vereséget szenvedtek Viard tábornoktól, a fejedelem egyszeriben lemondott ambiciózus terveiről, és Lipótvár vagy Trencsén elfoglalása között tétovázott. Miután az előbbi vár elleni korábbi hadjáratok rossz emléket jelentettek számos alvezér számára, a haditanács nyomására Rákóczi Trencsén ostroma mellett döntött. A csata kulcsát a trencséni a várhoz vezető híd jelentette. A csata kezdetén Pekry Lőrinc huszárja meg is támadták a hidat, ám a keskeny felvonulási terep miatt visszavonulót fújtak. A császáriak, a kurucokkal ellentétben, kihasználták ellenfelük pillanatnyi zavarát, és általános támadást indítottak a fahíd ellen, majd a táborban gyanútlanul időző kurucokra tolták Pekry huszárjait. A váratlan fejlemény az egész hadseregben kaotikus állapotokat okozott, az első vonalban harcoló szerbek ugyanis hamarosan a táborban rendeződő talpasokra is rárontottak, és egyre hátrébb szorították azokat. Rákóczi úgy gondolta, személyes beavatkozásával még megmentheti a szerencsétlen fordulatot vett ütközetet, ezért a tartalékos erőktől a csata helyszínére sietett, lova azonban felbukott egy vizesárokban, és maga alá temette a fejedelmet. Ez a fejlemény gyakorlatilag megadta a kegyelemdöfést a kurucok számára; a talpasok és huszárok között hamar elterjedt a hír, hogy Rákóczi életét vesztette – a fejedelem csak az emberfeletti bátorságot mutató Bercsényi Lászlónak köszönhetően menekült meg – amitől a harcba szálló alakulatok végleg összeomlottak. A kuruc sereg hamarosan fejvesztett menekülésbe kezdett, hátrahagyta összes ágyúját és a fegyverek javát, miközben a vérszemet kapott szerbek és a császári lovasság tovább tizedelte sorait. A korábban soha nem tapasztalt adottságokkal megkezdett hadjárat végül példa nélküli vereségbe torkollott, amiben Rákóczi határozatlansága, alvezéreinek fegyelmezetlensége és az általános önbizalomhiány egyaránt komoly szerepet játszott. [7]

Halottak száma: A magyarok legalább 3 ezer főt veszítettek halottakban, míg a császári csapatoknál alig 160 volt az elesettek száma.

Győztes fél: Az Osztrák Császárság

A csata jelentősége: a szabadságharc állama soha többé nem tudott akkora erőt összpontosítani, mint amennyit Trencsén mellett eltékozolt, a vereséggel együtt pedig a harci kedv és morál is messze szállt. Rákóczi többet nem vállalkozott támadó hadjáratra, alvezérei közül pedig mind többen pártoltak át a „labancok” oldalára.

12.) Győri csata

A csata ideje: 1809 július 14

A csata helyszíne: Győr városa közelében, a mai Kismegyernél

Harcoló felek: Az egyik oldalon az Eugéne Beauharnias tábornok vezette francia napóleoni seregek álltak, míg velük szemben a János főherceg és Laval Nugent tábornok vezette osztrák-magyar hadsereg sorakozott fel.

Az összecsapó erők nagysága: A franciák 50 ezren, míg a császáriak 40 ezren voltak (29 ezer gyalogos, és 11 ezer lovas).

A csata lefolyása: A Habsburg Birodalom szervezésében az 1809-es esztendő tavaszán Nagy-Britannia, Ausztria, a szárd és a szicíliai királyság részvételével megalakult az ötödik koalíció, mely azonnal hadat üzent Napóleonnak. A francia császár azonban hamarabb lépett, és májusban diadalmenetben vonult be a Habsburgok fővárosába. Napóleon május 15-én kiáltványt intézett a magyarokhoz – ezt Batsányi János fordította le számára – ősi szabadságaik visszavételére, a rákosi országgyűlés összehívására és nemzeti király választására szólítva fel őket. A rendek azonban Napóleon győzelmeit nem érezték biztos alapnak egy ilyen radikális lépéshez, ezért folytatták az áprilisban József főherceg által meghirdetett nemesi felkelés csapatainak felvonultatását, május 9-én, nádori utasításra Győr irányában indítva meg a két bandériumot. A francia császár célja a magyarországi hadmozdulatokkal egy jelentős Habsburg seregtest kiiktatása volt a várhatóan Morvaországban megvívott csata előtt. Napóleon ezért június elején Eugéne de Beauharnais és Auguste Marmont vezetésével 55 000 fős hadsereget küldött Magyarországra, melyek 1809. június 14-én, Győr mellett nem csak a Mecséry Dániel báró által vezetett magyar banderiális erőkkel, hanem János főherceg reguláris seregével is megütköztek. A csata elején nagyrészt a magyar banderiális erők verték vissza a francia lovasság támadását, és két huszárregiment indult ellentámadásra a francia légiók és tüzérség ellen. Támadásuk lelassult a június eleji heves esőzések során felduzzadt Pándzsa-patakban, így könnyű célponttá váltak az ellenséges ütegek számára, a banderiális erők a roham során jelentős veszteséget is szenvedtek. Ezt látva János főherceg visszavonulót fújt seregei számára, ami végül fejvesztett menekülésbe torkollott, és a Habsburg seregek Komárom irányában elhagyták a harcmezőt. Győr várában mintegy 2500 főnyi véderő maradt, mely tíz napig állt ellen, végül megadta magát Napóleon csapatainak.

Halottak száma: A franciák alig 3 ezer katonát veszítettek, míg a császáriak vesztesége elérte a 6-7 ezer főt!

Győztes fél: Francia Császárság

A csata jelentősége: Az ütközet megmutatta, hogy a szervezetlen, egyedül könnyűlovas harcmodorra fogható bandériumok nem sok segítséget nyújtanak szervezett tömeghadseregek ellen, ezért I. Ferenc (ur. 1792-1835) 1809 után nem hirdetett több nemesi felkelést. A franciák Győrnél célt értek, mert János főherceget kelet felé üldözték, a Beauharnais vezette erők később időben csatlakoztak Napóleon főseregéhez, mely Wagramnál Bonaparte javára döntötte el a háborút.

13.) Pákozdi csata

A csata ideje: 1848. szeptember 29

A csata helyszíne: Fejér vármegye Pákozd és Sukoró városok közti területe

Harcoló felek: Az egyik oldalon a császárhoz hű, és a magyarok önállósodási törekvéseit letörni akaró Josip Jelacic horvát bán serege állt, míg velük szemben a Móga János vezette magyar honvédhadsereg sorakozott fel.

Az összecsapó erők nagysága: A magyarok 27 ezren, a horvátok pedig 35-40 ezren voltak!

A csata lefolyása: Jellasics, aki a Batthyány-kormány minden tiltakozása ellenére pozíciójában maradhatott, 1848 augusztusának végén fegyveres provokációt kezdeményezett Magyarország ellen: először megszállta Fiumét, majd szeptember 11-én átlépte a Drávát, hogy – az uralkodó állítólagos parancsára hivatkozva – „rendet tegyen” Pesten. Közben a szeptember 16-án megalakuló Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos vezetésével toborzásba kezdett az Alföldön, és szeptember 28-áig megközelítőleg 16 000 újoncot mozgósított. Ezen a napon Jellasics már Székesfehérvárt is elfoglalta, a királyok városától északra azonban felsorakozott a magyar sereg, mely körülbelül 27 000 főt és 80 ágyút tudott harcba küldeni. A szeptember 28-i haditanácson a magyar oldalon harcoló császári és királyi tisztek Móga János személyében megválasztották a küszöbön álló csata főparancsnokát, az altábornagy utasítására pedig a honvédek a Pátka-Sukoró-Velence vonalon még aznap elfoglalták állásaikat. Mivel Jellasics mind létszámban, mind a csapatok képzettségét tekintve fölényben volt, Móga nem vállalta a támadás kockázatát, de a bán esetleges támadása esetén – ami szeptember 29-én reggel be is következett – hajlandó volt megvívni az ütközetet. Jellasics pákozdi haditerve a következőképpen épült fel: a bán a Pátka mellett állomásozó magyar jobbszárny visszaszorítása után frontális támadást akart indítani a honvédek centruma ellen, majd – egy bekerítő hadművelet segítségével – később a Velencei-tóba szorította volna Móga seregét. Az ütközet kezdetben Jellasics várakozása szerint alakult, ugyanis a Kempen vezette balszárny sikeresen kiűzte Guyon Richárd egységeit Pátkáról, ám a döntő roham két alkalommal sem hozott eredményt. Jellasics seregei megtorpanását látva úgy határozott, kockáztat, ezért megindította a frontális támadást a magyar centrum ellen, de a honvédek tűzereje nyomán az offenzíva újra és újra kudarcba fulladt. Bár közelharcra ezen a szakaszon nem került sor, a horvát bán a délutáni órákban – Kempen tábornok sürgetésére – úgy döntött, visszavonul, ezért fegyverszünetet kért Mógától. A magyar honvéd tábornok teljesítette ellenfele kérését, így aztán Jellasics hamarosan megkezdte Petőfi Sándor által megénekelt híres futását, mely a valóságban inkább rendezett visszavonulás volt. Miután az ütközet a császári oldalon 200 – a magyar oldalon pedig mindössze 7 – áldozatot követelt, a menekülést semmi sem indokolta, ugyanakkor viszont bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta. [8]

Halottak száma: A magyarok alig 7 főt veszítettek, míg horvát oldalon 100-200 körülire teszik az elesettek számát!

Győztes fél: Magyarország

A csata jelentősége: A pákozdi ütközetnek  inkább politikai és nem katonai szempontból volt jelentősége, hiszen a győzelemmel Magyarország megőrizte az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitását, ezzel egy időben azonban az is világossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusban hamarosan a fegyverek veszik majd át a szót. A zűrzavaros közjogi helyzet nyomán Móga végül nem aknázta ki a pákozdi győzelemben rejlő lehetőségeket, ám hamarosan mégis a Bécs felé menekülő Jellasics nyomába eredt, miközben a honvédseregek Ozoránál a Karl Roth vezette határőröket is körbezárták. Pákozd után néhány nappal tehát a békés rendezés maradék reménye is elveszett; Bécsben ismét forradalom tört ki, melyet a tétovázó magyar hadvezetés nem használt ki a maga javára, a császári ellentámadással kezdődő szabadságharcot pedig – számos dicsőséges ütközet ellenére – 1849 nyarára elveszítette. Mindennek dacára a pákozdi diadal történelmünk egyik legfényesebb győzelmének számít, mely méltó nyitánya volt a magyar szabadságért folytatott heroikus küzdelemnek.

14.) Segesvári csata

A csata ideje: 1849. július 31.

A csata helyszíne: Erdély belső területe, Brassótól 100 km –re északnyugatra, Segesvár (ma: Sighisoara) mellett!

Harcoló felek: Az egyik oldalon az 1848/49 –es magyar szabadságharcot elfojtani akaró osztrák-orosz szövetség Erdélybe vezénylet orosz hadserege állt, Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornok és Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezetésével, míg velük szemben a Bem József tábornok vezette magyar honvédseregek sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: Az orosz-osztrák haderő 12 ezer katonát számlált (30 ágyúval), míg velük szemben a magyarok 6 ezer fővel vonultak fel (és 12 ágyúval).

A csata lefolyása: Bem József látszólag nagy létszámú erdélyi serege a valóságban kétharmad részben újoncokból állt. Az erdélyi parancsnok feladata a magyar szabadságharcot elfojtani szándékozó orosz intervenciós csapatok és havasalföldi román felkelőkkel kiegészült császári erők feltartóztatása volt, míg Görgey Artúr fővezér a magyarországi hadszíntéren módot talál a győzelem kivívására. Lüders a Vöröstorony-szoroson át nyomult be Erdélybe, és miután sikertelenül támadta a Székelyföldet, az Alföld irányában próbált meg kitörni. Bem az orosz hadmozdulatok nyomán rákényszerült az összecsapásra, ezért Segesvár környékén, 1849, július 31-én csatát vállalt az intervenciós erők ellen. A lengyel származású tábornok abban bízott, hogy az ellenség érkezése előtt egyesülni tud majd Dobay József, Kemény Farkas és Stein Miksa kisebb létszámú alakulataival, és így 8000 katonát állíthat szembe Lüders nagyjából 10 000 fős seregével. Az orosz fővezér azonban ügyes taktikával elvágta a segédhadakat Bem főerőitől, aki, miután segítséget küldött a Székelyföld védelmére, mindössze 2500 katonával és 16 ágyúval vállalta el az ütközetet. Az ütközetet a két sereg Segesvár és Héjjasfalva között – a várostól keletre – vívta meg, a Küküllő folyótól délre eső területen, az Ördögerdő és a Segesvári-erdő közötti Ördögpatak völgyében. A maroknyi magyar erők számára a csata kedvezően indult, a délelőtti ágyúzás során ugyanis halálos találat érte Szkarjatyin tábornokot, Lüders vezérkari tisztjét. Mivel az ellenség mindössze állásainak védelmére szorítkozott, Bem hamarosan rohamot indított a Segesvári-erdőben kiépített orosz állások ellen, de az Ivin altábornagytól, majd a délután folyamán magától Lüders tábornoktól érkező erősítések segítségével az intervenciós erők újra és újra visszaverték a magyar rohamot. A csata sorsát – a nyilvánvaló orosz fölény és a honvédek ágyúinak meghibásodásai mellett – végül a magyar fővezér ballépése döntötte el, aki az erdőben harcoló egységeken kívül nem feltételezett több ellenséges csapatot Segesvár környékén. Miután a Segesvári-erdőben és a völgyben vívott küzdelem centruma a Küküllő menti jobbszárnyra tevődött át, Bem – sejtései alapján – vakmerő módon a balszárnyról is átcsoportosította erői nagy részét, hogy több órás küzdelem után végre kieszközölje az áttörést. Az elkeseredett harcot végül Lüders 5500 fős hadteste döntötte el, mely délután 4 óra után elhagyta korábbi állásait, érkezése után pedig elsöpörte a gyenge magyar balszárnyat. Az áttörést tehát az oroszok érték el, akik nem sokkal ezután egy villámgyors lovasrohammal megtörték a honvédeket. A magyar seregek délután 5 óra után összeroppantak a többszörös túlerővel szemben, és pánikszerű menekülésbe kezdtek Fehértemplom irányában, miközben hadianyaguk és ágyúik java része orosz kézre került. A kozákok a győzelem után hajtóvadászatot indítottak a visszavonuló magyarok ellen, így kisebb csoportok éjszakába nyúló véres utóvédharcot folytattak Segesvár környékén. A zűrzavart jól mutatja, hogy a menekülő honvédek beleütköztek a magyar lovasságba, közben a fővezér, Bem egy mocsárba zuhant lováról – csak az este során mentették ki az őt kutató honvédek –, és valószínűleg ebben az órában vesztette életét Petőfi Sándor költő, a lengyel tábornok hadsegéde is, akinek holttestét soha nem találták meg. [9]

Halottak száma: A magyarok 1200 főt veszítettek, az oroszok vesztesége ismeretlen.

Győztes fél: Orosz győzelem

A csata jelentősége: Bár a segesvári ütközet komoly vereség volt az erdélyi erők számára, Bem előrelátásának köszönhetően korántsem volt végzetes: a honvédseregek maradéka már augusztus 1-jén egyesült a kolozsvári és besztercei csapatokkal, és a hónap elején apróbb győzelmeket is elért az oroszok ellen. Az erdélyi hadszíntér sorsát az augusztus 6-án vívott nagyszebeni és nagycsűri ütközetek pecsételték meg, ahol a többszörös túlerőben harcoló cári és császári erők felmorzsolták Bem seregének jelentős részét. Tekintve, hogy a következő napokban a főerők is döntő vereséget szenvedtek Temesvárnál – mely csatában egyébként Bem József ugyancsak részt vett –, elmondhatjuk, hogy a lengyel tábornok a nehézségek és a kudarcok ellenére hősiesen teljesítette vállalt feladatát, ugyanis Lüders, az orosz célkitűzéssel ellentétben, nem tudott kijutni a magyarországi hadszíntérre.

15.) Temesvári csata

A csata ideje: 1849. augusztus 9.

A csata helyszíne: a Magyar Királyság délkeleti területén, Temesvár közelében.

Harcoló felek: Az egyik oldalon az 1848/49-es magyar szabadságharcot elfojtani igyekvő Julius Jakob von Haynau táborszernagy vezette osztrák főerők sorakoztak fel, míg velük szemben a Bem József vezette magyar fősereg állt.

Az összecsapó erők nagysága: az osztrákok körülbelül 29 ezren voltak, a magyar fősereg pedig 55-57 ezer főt számlált.

A csata lefolyása: A magyar hadvezetés 1849 nyarán – Görgei Artúr ellenkező véleménye dacára – Szeged és Arad térségébe kívánta összevonni a teljes magyar haderőt abban bízva, hogy itt minden kezükön lévő egységet egyesítve még kivívható lesz a győzelem. (Vagy legalábbis képesek lesznek időt nyerni.) Görgei engedelmeskedve a parancsnak, meg is indult a kijelölt térségbe, és miközben lekötötte a csapatait üldöző orosz főerőket, augusztus 9-re Aradra ért! Eközben viszont a Dembinszky vezette magyar fősereg feladta Szegedet, Szőregnél pedig egy kisebb vereséget szenvedett. Ekkor Dembinszky úgy döntött, hogy nem követi az eredeti haditervet. Bár a kormány arra utasította, hogy Arad felé vonuljon vissza – itt ugyanis a Maros, a magyar kézen lévő vár és a helyi segédcsapatok javítottak volna a magyar esélyeken –, a fővezér inkább az ostromolt Temesvár irányába indult, mondván, egyesülni akar Vécsey Károly és Kmety György érkező csapataival. Dembinszki augusztus 9-én végre elérte az ostromlott várat, serege azonban zilált és kimerült volt. Ezen a napon Kossuth leváltotta őt pozíciójából, és a korábbi erdélyi parancsnokot, Bem Józsefet nevezte ki a helyére. Bem nehéz helyzetben volt, ugyanis az 55 000 fős honvédsereget elődje úgy állította fel, hogy az éppen a balszárnyon – Szakálfalvánál – volt a leggyengébb, ahol a támadás leginkább várható volt – maga Haynau valóban itt készült az összpontosításra, igaz, nem gondolt arra, hogy már augusztus 9-én ütközetbe bonyolódik a magyarokkal. A csatában a balszárnyat Kmety serege, valamint Gál László ezredes X. hadteste védte, a centrumban Guyon Richárd, a jobbszárnyon pedig Dessewffy Arisztid erői álltak. A honvédek helyzetét rontotta, hogy közvetlenül a hátuk mögött ott volt az ellenséges Temesvár, melynek körülzárására Bem egy egész hadosztályt – a Vécsey-féle V. hadtestet – fel kellett használjon. A harcok már a reggeli órákban megkezdődtek, amikor a még felvonuló magyar utóvéd és a Wallmoden-hadosztály között kialakult csetepaté során az osztrák vértesek a Nyárád-patak túloldalára szorították vissza a honvédokat. Bem kedvezőnek ítélte meg helyzetét, ezért egy ellentámadással hamarosan visszaverte az ellenséget, ezzel pedig megkezdődött a csata. A nap folyamán aztán – újabb erők bevetésével – hol Haynau, hol Bem kerekedett felül, eközben pedig a Nyárád partján felállított tüzérség révén sikerült stabil állásokat kiépíteni. A 9-én reggel lemondatott Dembinszki szerencsétlen döntései azonban még ekkor is képesek voltak kárt okozni: mivel a lengyel tábornok korábban Lugos városába küldte tovább a magyar erők lőportartalékait, a honvédek ágyúi délután 5 óra után egyszeriben elhallgattak. A tűzpárbaj véget ért, Bem seregei pedig gyakorlatilag hátrányba kerültek a császáriakkal szemben. A magyar fővezér a lőszerhiány okozta zűrzavaron egy elkeseredett lovasrohammal próbált meg felülkerekedni, amire Kmety még hajlandó volt, de a Perczel-féle IX. hadtestben már nem vállalta azt senki. Bem szélvészként száguldozott a hadsereg különböző szárnyai között, de szerencsétlenségére egy rossz mozdulat után lova elesett, és maga alá temette őt, így – sérülései miatt – a következőkben már nem lehetett rá számítani. A magyar seregek vezér nélkül maradtak, miközben a császári tüzérség ágyúi, és a Liechtenstein-féle lovas tartalékok fokozatosan visszaszorították őket. Bár Dessewffy még megpróbálkozott egy ellentámadással, a bekerítés veszélyét ő sem akarta vállalni, és inkább csatlakozott a fősereghez. Perczel Mór aztán az utóvédnél még egy kísérletet tett a támadók feltartóztatására, de ezzel csak annyit ért el, hogy a császáriak ágyútüzét a visszavonulókra vonta. A magyar főerőket sokkolta a tüzes bombaeső, és pánikszerű menekülésre késztette őket, így, mire a vezérek elérték Lugost, katonáik java része már szétszéledt a környéken. A következő napokban ugyancsak sokan dezertáltak, a hadtestek létszáma így a fegyverletétel idejére harmadára-negyedére olvadt. Haynau serege, a temesvári győzelmet követően, majdnem 7000 foglyot ejtett, annyit, mint korábban az egész téli hadjárat alatt együttvéve. Összegezve az eseményeket, a délvidéki magyar vezérkar 1849. augusztus 9-én gyakorlatilag csődöt mondott, ami elsősorban Dembinszki és Bem alvezéreinek hibáira vezethető vissza. A kedvező pozíció – és a létszámbeli fölény – dacára az összpontosítás terve és a temesvári ütközet csúfos vereségbe torkollott, ami a szabadságharc sorsát is megpecsételte. [10]

Halottak száma: a magyarok nagyjából 10 ezer főt veszítettek, míg az osztrákoknál csupán 4500 -ra tehető a halottak és sebesültek száma.

Győztes fél: Osztrák Császárság

A csata jelentősége: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc utolsó, mindent eldöntő nagy csatája zajlott Temesvárnál. A magyar fősereg vereségét követően reménytelenné vált a további harc, így Kossuth augusztus 11-én lemondott, a főhatalmat Görgeyre ruházta, aki augusztus 13-án Aradtól 30 km re északkeletre Világosnál, a szőlősi mezőn 30 ezer katonájával együtt letette a fegyvert.

16.) Königratzi csata

A csata ideje: 1866. július 3.

A csata helyszíne: Csehország északi részén, Sadova és Königratz városok közelében (utóbbi neve ma: Hradec Králové)

Harcoló felek: Az egyik oldalon Helmuth von Moltke tábornok vezette porosz hadsereg állt, míg velük szemben Benedek Lajos tábornok vezette ostrák-szász-magyar haderő sorakozott fel!

Az összecsapó erők nagysága: A poroszok 221 ezer katonával és 702 ágyúval jelentek meg a csatatéren, míg a császáriak 206 ezer fővel (ebből 184 ezer volt osztrák, 22 ezer szász nemzetiségű) és 650 ágyúval rendelkeztek!

A csata lefolyása: A német egység megvalósításáért folytatott versengés során került egymással szembe Ausztria és Poroszország. 1866 júniusában Helmuth von Moltke tábornok hat különböző vasútvonalat igénybe véve három hadsereget telepített a Habsburg Birodalom határára, ami meglepetésként érte a készülődő osztrákokat. Az osztrák főparancsnok, Benedek Lajos táborszernagy, (aki nemzeti hősi hírnevét az 1859-es solferinói csatában szerezte) nem számított ilyen gyors összpontosításra. Néhány kisebb vereség után csapatait a csehországi Königgrätz és Sadová között vonta össze. Benedek seregének felállása elavult, idejétmúlt 18. századi modellnek felelt meg A sereg hátát az Elba folyó védte, a tartalék túl közel helyezkedett a főerőkhöz, így az osztrák csapatokat semmi sem védte a veszélyes bekerítéstől. A három porosz hadsereg három irányból közeledett. A centrumot az 1. hadsereg alkotta, mely északnyugati irányból közelített, a balszárnyat az észak felől támadó 2. hadsereg, a jobbszárnyat pedig a 3. (elbai) hadsereg, mely nyugatról közelítve átkarolással fenyegetett. porosz hadsereg részenként támadott, a távíró-összeköttetés hibája miatt, így június 3-án reggel csak az 1. hadsereg indult támadásra. Az osztrák tüzérség nem engedett teret nyerni a poroszoknak, kivéve egy Swiepwald nevű erdős magaslatot (cseh nyelven: Svíb) Sadowától keletre. Az osztrákok ellentámadásba mentek át, hogy visszaszerezzék az elveszített területet, de vesztükre, mert így frontálisan kellett megütközniük a képzettebb, hátultöltős, gyújtószeges puskát használó porosz gyalogsággal. Ezek a gyorstüzelő fegyverek komoly előnyt biztosítottak a csatatéren. A reggeli csatazajt hallva a porosz 2. hadsereg délután két óra körül csatlakozott a harchoz. Pont oldalba támadták a Swiepwaldot támadó kifáradt, kivérzett osztrákokat. Az osztrák centrum nem tudott csatlakozni a veszélyeztetett jobbszárnyhoz, mert őket lekötötte a porosz 1. hadsereg előretörése. Támogatás nélkül az osztrák jobbszárny összeomlott, és az egész sereg visszavonult, mielőtt a porosz 3. hadsereg az osztrákok mögé vágva elvághatta volna a visszavonulási útvonalat. [11]

Halottak száma: A poroszok 1900 halottat vesztettek, a császári csapatoknak pedig 5735 katonája esett el. (Ezen kívül 22 ezer ember került hadifogságba.)

Győztes fél: Poroszország

A csata jelentősége: A csata kimenetele egyben eldöntötte a háborút is. Az 1866. augusztus 23-án Prágában megkötött békeszerződésben az Osztrák Császárság a Porosz Királyság javára lemondott a német egység megvalósításáról, az Olasz Királyságnak pedig átengedte Veneto tartományt (Velencét). A béke feltételei szívélyesek voltak a Habsburg Birodalom számára, hiszen a csatatéren totális vereséget szenvedett. Bismarck porosz kancellár azonban a békeszerződés engedékeny feltételei révén az Osztrák Császárságot szövetségesként remélte megnyerni a maga számára a későbbiekben tervezett háborúi esetére. Az 1871-es porosz–francia háborúban Ausztria már semleges maradt, a német-osztrák katonai szövetség 1879-ben valósult meg a kettős szövetség létrejöttével. Ez volt az első lépés az első világháborús katonai szövetségi rendszerek felé.

17.) Gorlicei áttörés

A csata ideje: 1915. május 2-5.

A csata helyszíne: Galícia tartományban Gorlice helyiség mellett, ami ma Lengyelország déli részén fekszik, közel a szlovák-lengyel határhoz!

Harcoló felek: Az egyik oldalon August von Mackensen tábornok vezette osztrák-német-magyar csapatok álltak, míg velük szemben a Radko Dimitriev tábornok vezette orosz cári csapatok sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: Az oroszok 357 ezer fővel képviseltették magukat, míg az osztrák-német-magyar haderő összlétszáma 191 ezer volt!

A csata lefolyása: Az első világháború még egy éve sem tartott, amikor 1915 tavaszára a központi hatalmakat már megérintette a vereség szele. Nyugaton a franciák megállították a német támadásokat, Lengyelországban pedig az oroszok óriási erőkkel fenyegették a Német Birodalmat. Mindezek mellett a Monarchia óriási veszteségeket szenvedett, amikor a keleti front déli szakaszán 1915. március 22-én féléves küzdelem után elesett Przemysl erődje is. A veszteség azért annyi előnnyel járt, hogy a Monarchia ellentámadásait nem az oroszok számára kedvező terepen kellett indítsa. Egy offenzívára szükség is lett volna, hiszen a március 20-i húsvéti csata után az oroszok már Máramarosban jártak, a cári siker pedig arra sarkallta a központi hatalmak bizonytalan szövetségeseit, Olaszországot és Romániát, hogy a Monarchia ellenében lépjenek hadba. Mackensen Tarnow és Gorlice között április 21. és 27. között három részre osztva seregét felkészült a támadásra. A terv szerint az offenzívát a német főerők kezdeményeztek, ezt a balszárny biztosította, mialatt a jobbszárny feladata Przemysl visszafoglalása volt. A sikeres tüzérségi támadás után május 2-án megindult a támadás, mely Gorlice mellett áttörést ért el, elsöpörve a gyalogsági fölény révén az orosz állásokat. Ivanov tábornok május 3-án visszaszorult a San folyón túlra, feladta Przemysl erődjét (az újabb ostrom után június 2-án adták fel az oroszok), majd Lembergnél csoportosította erőit. Az oroszok a Prut és Dnyeszter folyók közé, illetve a Bug alsó folyásához szorultak vissza, ahol az offenzíva kimerülése után megszilárdult a front. Az olasz és román tárgyalások miatt II. Miklós cár megtiltotta a visszavonulást, az Ivanov vezette oroszok a kedvezőtlen viszonyok ellenére sem hátrálhattak meg, becslések szerint 400 000 főt vesztettek csak 1915 májusában. [12]

Halottak száma: pontosan nem ismert. Az orosz veszteségek százezres nagyságrendűek voltak (1915 májusában a gorlicei áttörésben és az azt követő harcokban 400 ezer emberük veszett oda). A központi hatalmak veszteségeit néhány tízezres nagyságrendben valószínűsítik.

Győztes fél: Németország és a Monarchia

A csata jelentősége: A háromnapos offenzíva után a cári csapatok elvesztették a reményét annak, hogy a Monarchiát békére kényszerítik, ráadásul június 17-én – egy újabb, gorlicei méretű veszteségeket okozó frontáttörés után – Nyikolajevics főherceg egész Lengyelországot ki kellett ürítse. A két szövetséges a győzelem révén fellélegezhetett, az orosz veszély messze került központi területeitől, ugyanakkor ez a diadal sem bizonyult elegendőnek arra, hogy 1915. május 23-án Olaszország ne lépjen háborúba a központi hatalmak ellen, egy újabb front megnyitásával tovább aprózva a szövetségesek energiáját. Eredmény volt ugyanakkor, hogy a Központi hatalmak meggyőzték Bulgáriát, s így a balkáni állam ő oldalukon lépett be a háborúba.

18.) A második isonzói csata

A csata ideje: 1915 július 18 – augusztus 3.

A csata helyszíne: Olaszország keleti határszélén Isonzó folyó mentén.

Harcoló felek: Az egyik oldalon az antant hatalmakat támogató Olaszország hadserege állt Luigi Cadorna és Emanuel Filiberto vezetésével, míg velük szemben Jenő főherceg vezetésével az Osztrák-Magyar Monarchia seregei sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: az olaszok 260 zászlóaljat vonultattak fel, ami 150-180 ezer főt jelentett, 600-700 fős zászlóaljak esetén. A monarchia pedig 130 zászlóaljjal rendelkezett (80 ezer fő).

A csata lefolyása: A hadműveletek főparancsnoka, Luigi Cadorna tábornok két lépésből álló tervet dolgozott ki, mely alapján csapataival át akart kelni az Isonzó folyón, hogy ezt követően egyszerre indítson offenzívát az Isztriai-félsziget és a Dráva vonalának irányában. Caporetto elfoglalása után, így a Svetozar Boroevics von Bojna által irányított osztrák–magyar védelem kiépíthette állásait a Karszt-fennsíkon. Bár a Monarchia megúszta az inváziót, az olasz fronton 1915 júniusában így is kétszeres túlerővel kellett szembenéznie. Az olasz támadás azonban hamar megtorpant Caporetto elfoglalása után így a Svetozar Boroevics von Bojna által irányított osztrák–magyar védelem kiépíthette állásait a Karszt-fennsíkon. Bár a Monarchia megúszta az inváziót, az olasz fronton 1915 júniusában így is kétszeres túlerővel kellett szembenéznie. A június 23-a és július 7-e között vívott első isonzói csatában Cadorna három ponton – Görznél, Tolmein mellett és a katonadalokból jól ismert Doberdo fennsíkján – megkísérelte frontális támadással áttörni a védelmi vonalakat. Öngyilkosnak bizonyuló taktikát dolgozott ki, miszerint a harcoló alakulatok rohama közben egyes osztagok megtisztították volna a harcmezőt az osztrák–magyar hadsereg által felhúzott akadályoktól – főleg a szögesdrótoktól – így az olaszok érvényesíthették volna túlerejüket. A tábornok haditerve az első csata két hete alatt katasztrofális eredményt hozott, a támadók ugyanis minimális előrejutás mellett mintegy 16 000 katonát vesztettek. Cadornának ezt követően gyorsan kellett lépnie, mert a Monarchia folyamatosan küldött erősítéseket az isonzói frontra. Az olaszok mindenképpen át akarták törni az ellenséges vonalakat, ezért július 18-án megindították második offenzívájukat, mely a világháború egyik legvéresebb csatájához vezetett. Bár – az első csatához hasonlóan – a küzdelem mindhárom hídfőnél zajlott, a harcok súlypontja ezúttal a doberdói fennsíkra tevődött át, mivel az olasz erők célja első lépésben Görz – ma: Gorizia – bekerítése és elfoglalása volt. Az olasz támadások során Caadornáék egyedüli sikere július 25-én a Monte San Michele-magaslat elfoglalása volt, ahonnan a nehéztüzérség jóval nagyobb hatósugárral tudta lőni az osztrák–magyar állásokat. Lényegében ennek a magaslati pontnak a visszafoglalása okozta a Monarchia veszteségeinek nagy részét. [13]

Halottak száma: Mindkét oldal legalább 40-40 ezer katonáját veszítette el a csata során! Győztes fél: döntetlenül végződött a csata, de a Monarchia javára billenti a mérleget, hogy a túlerőben lévő olasz sereget fel tudta tartóztatni.

A csata jelentősége: A második isonzói csata döbbenetes veszteségei mindkét harcoló fél számára tanulságot tartogattak: az olaszok a kudarc nyomán lemondtak arról, hogy egyetlen rohammal törjék át az erősödő osztrák–magyar állásokat, és hosszú háborúra rendezkedtek be az Isonzónál. Cadorna egészen 1915 októberéig nem próbálkozott újabb offenzívával, és a frontális gyalogsági rohamok helyett a tűzerő növelésére fordította figyelmét. Boroevics és Habsburg Jenő főherceg számára pedig az olasz tüzérség hatalmas pusztításai szolgáltak tanulságul arra nézve, hogy a Karsztban komolyabb védműveket kell kiépíteniük, mint a korábbi hadszíntereken. A főherceg utasítására hamarosan megkezdődött a mészkőbe vájt lövészárkok kiépítése, melyek több mint két évig szolgáltak menedékül a fronton harcoló katonák számára. 1917 decemberéig, a caporettói áttörésig összesen 12 véres ütközetet vívtak meg itt, miközben Isonzó özvegyek és árvák százezreinek könnyeivel írta be magát a történelemkönyvekbe.

19.) Hortobágyi vagy alföldi (debreceni) páncéloscsata

A csata ideje: 1944. október 9-26.

A csata helyszíne: Magyarország, Debrecen környéke

Harcoló felek: Az egyik oldalon a Magyarország elözönlésére készülő Szovjetunió hadserege állt Rogyion Malinovszkij marsall vezetésével, míg velük szemben Németország és Magyarország erői sorakoztak fel Heszlényi József vezérezredes (3. magyar hadsereg) és Maximillian Frettes-Pico tábornok vezetésével.

Az összecsapó erők nagysága: A szovjetek 260 ezer fővel és 750 páncélossal rendelkeztek a csatában, míg a német-magyar erők 80 ezer katonát vonultattak fel.

A csata lefolyása: Az események 1944 október 6-án Nagyvárad térségében kezdődtek. A szovjetek – egészen pontosan az Alföldön támadó 2. Ukrán Front, valamint a Keleti-Kárpátokban nagyon lassan előrenyomuló 4. Ukrán Front egységei – azt szerették volna elérni, hogy a sík, alföldi terep adottságait kihasználva, Debrecen és Nyíregyháza érintésével minél előbb elérjék a tiszai átkelőhelyeket, elvágva ezzel az Észak-Erdélyben harcoló német és magyar csapatok visszavonulási útját. A szovjetek tervezgetései közben azonban október 19-én a németek, a szolnoki hídfőből egy ellentámadást indítottak, azzal a céllal, hogy elvágják a Debrecen előterében elakadt szovjet csapatok utánpótlását. Ez a támadás azonban későn indult meg, így a szovjetek október 20-án elfoglalták Debrecent, 21-én délután pedig Nyíregyházát is. Elvágva ezzel az Erdélyben küzdő német és magyar csapatok visszavonulásának útját, s a megsemmisítés szélére sodorva az egységeket. Ezt felismerve a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport törzse úgy döntött: az Erdélyben harcoló csapatok nem egyszerűen visszavonulnak, hanem nyugati irányban támadásba mennek át, s az Alföldön harcban álló magyar-német alakulatokkal együtt közösen megpróbálják harapófogóba szorítani azokat a szovjet csapatokat, amelyek október 21-e után elérték a tiszai átkelőket. A kitűzött célt október 23-ig sikerült is megvalósítaniuk, sőt október 25-én a magyar-német csapatok visszafoglalták Nyíregyházát is. Ezzel azok a szovjet csapatok – elsősorban kozák lovas hadtestek –, amelyek korábban igen jelentős eredményeket értek el és gyors ütemben haladtak a tiszai átkelők felé, csapdába kerültek, s innen csak jelentős veszteségek árán, valamint felszerelésük döntő többségének hátrahagyásával tudtak kiszabadulni. Dél felé – a közeledő szovjet csapatok irányába – végrehajtottak egy kitörést, ám csak a hadtestek maradványai érték el a saját csapatokat. az október 15–16-i fővárosi magyar kiugrási kísérletnek is volt kihatása az alföldi páncélos csatára. A németek terve ugyanis az volt, hogy Budapest térségéből az Alföldre irányítanak át egy páncélos hadosztályt, valamint egy nehézpáncélos egységet (utóbbi a legmodernebb harckocsikkal volt felszerelve), ám az egységeket politikai okok miatt október 17-ig visszatartották, így csak ezután tudtak elindulni a szolnoki hídfő felé – ahonnan 19-én megindult az ellentámadás –, és csatlakozni a harcokhoz. Az alföldi páncélos csata végül a szovjetek győzelmével ért véget. [14]

Halottak száma: A szovjetek 95 ezer katonát (halottak, sebesültek, eltűntek, hadifoglyok összesen) és minimum 525 páncélost veszítettek, míg a német-magyar erőknek „csak” 25 ezer katonája esett el (15 ezer német, 10 ezer magyar) és 270 páncélosa lett harcképtelen.

Győztes fél: Szovjetunió

A csata jelentősége: hadműveleti szempontból azzal a következménnyel járt, hogy a teljes Alföld szovjet kézbe került. Ezzel Magyarország elözönlése egészen a Dunáig lehetővé vált.

20.) Balatoni csata, Tavaszi ébredés hadművelet

A csata ideje: 1945 március 6-16.

A csata helyszíne: Magyarország, Velencei tó és Balaton közti területe.

Harcoló felek: Az egyik oldalon a náci Németország hadserege állt, a csatában Josef „Sepp” Dietrich  tábornok vezetésével, míg velük szemben Fjodor Tolbuhin marsall irányításával a Szovjetunió katonái sorakoztak fel.

Az összecsapó erők nagysága: A szovjetek 465 ezer katonával és 400 harckocsival támadták a Dunántúl északi részét, míg a németek 431 ezer katonával védekeztek és indítottak ellentámadást, körülbelül 900 harckocsi (teljes tartalékuk) összevonásával.

A csata lefolyása: A német szárazföldi haderő utolsó nagy támadása a II. világháború folyamán a Balaton vidékén indult. A német vezetés a végsőkig ragaszkodott Magyarország Dunántúlon lévő ásványkincseihez, és élelmiszerkészleteihez. Utolsó esélyt láttak egy erős ellentámadásra, mely megakaszthatja az orosz előrenyomulást. Ezzel egy időben, Somogyban a 2. német páncélos hadsereg indított támadást Kaposvár irányába. Itt kisebb sikereket érnek el, és néhány kilométerre visszaszorítják az oroszokat. Az F hadseregcsoport pedig Észak-Kelet felé próbált nyomulni. A folyamatos német erőátcsoportosítások, valamint a kedvezőtlen időjárás, és a 3. Ukrán Front által kiépített védőállások hamar összezúzták a németek az irányú terveit, hogy elérjék a Dunát. Március 14-ére az oroszok jelentősen visszaszorítják mind a német páncélos, mind a lovas, és egyéb motorizált alakulatokat, az egész arcvonalon. Hitler mindenféle meghátrálást a gyávaság és árulás jeleként értelmez, és megtilt bármiféle visszavonulást. Március 15-16-án a szovjet haderő elsöprő erővel indítja meg a Velencei-tótól északra a Bécsi hadműveletet, és ezzel egy időben összeomlik a tavaszi ébredés. Néhány kisebb faluban (Mesztegnyő, Hosszúvíz, Böhönye) még néhány napig kitartanak ugyan német alakulatok, de ők is hamar fölmorzsolódnak. A tavaszi ébredés hadművelet maximális kiterjedésekor a németek délen a Siófok-Mezőkomárom-Simontornya vonalat, míg északon a Börgöndi térséget a Sárkeresztúr vonalat érték el. [15]

Halottak száma: A szovjetek 8500, a németek pedig legkevesebb 12 ezer katonát veszítettek.

Győztes fél: Szovjetunió

A csata jelentősége: A németek a csatában felhasználták páncélos tartalékaikat, még a nyugati frontról átcsoportosított tankjaik nagy részét is. A vereséggel lezárult a nagyobb német ellentámadások időszaka és következett az állandó hátrálás a háborúból még hátralévő szűk két hónapban.

Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

 

Felhasznált irodalom:

  • Kristó Gyula - Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. IPM könyvtár sorozat, Budapest, 1988
  • Kristó Gyula: A rozgonyi csata. Bp. 1978
  • Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
  • Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1526 Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
  • [1] Tarján M. Tamás: A várnai csata. rubicon.hu
  • [2] Tarján M. Tamás: Véget ér a második rigómezei csata rubicon.hu
  • [3] Tarján M. Tamás: A mezőkeresztesi csata rubicon.hu
  • Katus László: A középkor története. Pannonica Rubicon Kiadó, Budapest, 2001
  • Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas Kiadó, Bp., 2001.
  • Glatz Ferenc (sorozatszerk.) Magyarok Európában sorozat II. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér Kiadó, Budapest, 1990
  • [4] Wikipédia: Szentgothárdi csata (1664)
  • [5] Tarján M. Tamás: A szentgothárdi csata rubicon.hu
  • Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978
  • R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország 1541-1686. (Tudomány-Egyetem sorozat, Főszerk.: Glatz Ferenc),  Vince Kiadó, Bp., 1999.
  • [6] Tarján M. Tamás: Győzelem a második mohácsi csatában rubicon.hu
  • [7] Tarján M. Tamás: Rákóczi vereséget szenved Trencsénnél rubicon.hu
  • [8] Tarján M. Tamás: A pákozdi csata rubicon.hu
  • Kosáry Domokos: Újjépítés és polgárosodás 1711-1867. (Magyarok Európában III. kötet, Szerk.: Glatz Ferenc) História/Holnap Kiadó, Bp., 2001.
  • Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20.századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Budapest, 2001.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Romsics Ignác: Magyarország története a XX.században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
  • [9] Tarján M. Tamás: A segesvári csata rubicon.hu
  • [10] Tarján M. Tamás: Bem vereséget szenved temesvárnál rubicon.hu
  • [11] Wikipédia: Königratzi csata
  • [12] Wikipédia: Gorlicei áttörés
  • [13] Tarján M. Tamás: A második isonzói csata rubicon.hu
  • [14] Szűcs László: Véres páncéloscsata az Alföldön honvedelem.hu
  • [15] mommo.hu: Tavaszi ébredés