Magyar őstörténet, honfoglalás és a kalandozások kora

Magyar őstörténet, honfoglalás és a kalandozások kora

/Harmat Árpád Péter/

Őstörténetünk forrásai

Népünk Honfoglalás előtti történetét nevezzük röviden őstörténetnek, mely néppé válásunktól egészen honfoglaló harcaink befejezéséig, azaz a pozsonyi csatáig (907) terjed. A jelzett korszakba illeszkedik a kalandozások kora, melynek első szakasza még az őstörténeti időkbe nyúlik vissza, második periódusa pedig a pozsonyi csata utáni több mint hat évtizedet öleli fel, 970-ig. Ha a magyar őstörténeti időket vizsgáljuk, akkor rögtön szembetalálkozunk azzal a súlyos problémával, hogy nagyon kevés forrás segít bennünket a bizonyítható tények összegyűjtésében. Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a magyarság olyan földrajzi területen formálódott néppé, amelyet sajnos nem határoltak magas kultúrájú, írásbeliséget használó népek és birodalmak. (Ezen térség meghatározása a mai napig bizonytalan.) Így korai történetünkről nincsenek írott emlékeink, csupán régészeti, nyelvi és néprajzi források segítenek bennünket az események rekonstruálásában. Később viszont, amikor a magyar törzsek megindultak Európa irányába, és a magas civilizációjú társadalmak közelébe értek (pl. Bagdadi kalifátus, Bizánci Birodalom, ruszin fejedelemségek) felfigyeltek ránk ezen kultúrák, és írott források kezdték dokumentálni szokásainkat, megjelenésünket és vándorlásunkat. Sajnos ez csak 830 körül következett be, így nagyjából innentől dokumentálható a magyar őstörténet. Írott forrásaink közül hitelesség szempontjából a legrangosabb helyet a bizánci írások foglalják el. Ide tartozik VI. (Bölcs) Leo (ur.: 886-912) Taktika, és VII. (Bíborban született) Konstantin (ur.: 912-959) De Administrando Imperio című műve. Ez utóbbi munkának, - melynek magyarra fordított címe „A birodalom kormányzásáról” - a 38, 39, 40 és 41. számú fejezetei kifejezetten a magyarokról szólnak. Idézet a 38. fejezetből:

 

… a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem apja Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s etttől fogva mindmáig ennek a nemzettségéből lesz Turkia fejedelme.”

Ugyancsak fontos információkat, például törzsneveinket is a DAI egyik fejezetéből tudjuk, mégpedig a 40. fejezetből:

„ … Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtgyarmaté, ötödik a Tarjáné, hatodik a Jenehé, hetedik a Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le."

 

Az írott források második csoportját a muszlim történetírók munkái alkotják. Az arab, perzsa, türk történetírók közül ki kell emelnünk a következőket: Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Dzsajhani, Gardézi, Tabari, és Maszudi. Többségük a ma Iránhoz tartozó – 821 és 873 közt fennálló - muszlim vallású Horászán emírségben élte életét. Ezen emírség, - mely fejlett írásbeliségével a Közép-ázsiai régió legfejlettebb állama volt – több nagy utazónak és kutatónak adott otthont, akik számtalan írást hagytak hátra a magyarok törzseiről és azok szokásairól. Az emírség a hatalmas Bagdadi Kalifátus részét képezte, csak úgy mint utódai, a Számánida és Gaznavida Birodalmak 900 és 1186 közt.)

A bizánci és muszlim írásokon kívül őstörténetünk kutatásakor harmadik helyen az orosz évkönyveket említhetjük. Az Ipatyjev-évkönyv részét képező Poveszty vremennih let (közismert rövidítéssel: PVL) illetve a szintén az Ipatyjev krónikacsaládhoz tartozó Kijevi évkönyv is több helyen említi a magyarokat. Forrásaink felsorolása nem volna teljes a német kolostorok által honfoglalásunk korában írt évkönyvek –Szent Bertin, Fuldai és Salzburgi évkönyv – megemlítése nélkül. Fontos még a Konstantin és Metód legendák kiemelése, illetve a magyar krónikák (XIV. századi krónika kompozíció, Zágrábi-Váradi krónika) felsorolása. Végül ki kell emelnünk a talán legkisebb forrásértékkel bíró, Anonymus által írt Gesta Hungarórumot is és a Kézai Simon nevéhez köthető Gesta Hunnorum et Hungarorum.

A kalandozások, mint őstörténetünk részei

A magyar őstörténet, honfoglalás, illetve krisztianizációs és letelepedési folyamat egyik legfontosabb részét a kalandozások kora jelentette, mely egy teljes évszázadot átölelő időszakként értelmezhető a Honfoglalás előtti időktől, (egészen pontosan 862 –től) egészen az államalapítás előkészítő időszakáig, azaz 970-ig terjedően. Más vélekedések szerint már 836 –tól beszélhetünk kalandozásokról, hisz ekkor már írott források rögzítik egyes törzseink megjelenését az Al-dunai bolgárok szomszédságában, Etelközben.  Minden esetre a 862 és 970 közti 108 esztendőben a magyarság összesen 47 hadjáratot indított Európa különböző területeire – elsősorban német és francia ajkú térségekbe - mely hadjáratok során a magyar seregek jelentős mennyiségű zsoldszerzés mellett, élelmet, lovat, háziállatot, fegyvert, ékszert, pénzt, textíliákat és egyházi tárgyakat zsákmányoltak, illetve sok száz embert raboltak el, főként bizánci rabszolgavásárokban történő értékesítés céljából. A kalandozások éveiben még nem jött létre a Magyar Királyság, csupán egy decentralizált, törzsi vezetők uralta szállásterület létezett a Kárpát-medencében, melyben a magyarok saját nomadizáló szokásaik, hagyományaik és ősi vallásuk szerint élték életüket. A kalandozások kapcsán a téma tárgyalásának kezdetén két fontos dolgot kell kiemelnünk: az egyik a kalandozás évszázadának szakaszaival foglalkozik a másik pedig a kalandozó hadjáratok okait boncolgatja.

A kalandozások szakaszai

Az első időszakot a Honfoglalás előtti évtizedek jelentették, melyben a magyarság még a dél-orosz sztyeppén élt, és közben innen vezette hadjáratait Európa területeire. A második fontos korszak a Honfoglalás időszakára tevődik, 899 és 907 közt (Pannónia elfoglalásától és a pozsonyi csatáig) amikor a magyar törzsek többségében még a Kárpát-medencéhez közeli területeken végezték portyázásaikat (főként Itáliában). A harmadik időszakban 907 és 927 közt már a távoli országok felé is irányultak támadások (Lotaringia, Franciaország irányába), míg a negyedik periódusban 933 és 970 közt a vereségek és a kalandozások lezárulása következett. (927 és 933 közt hatévi szünet volt.)

A kalandozó hadjáratok okai

A kalandozó hadjáratok okait vizsgálva két okcsoportot kell kiemelnünk: az egyik a nomadizáló életmódban gyökerezik, míg a másik a sajátos 10. századi magyar társadalmi berendezkedésben keresendő. Ez utóbbi főként azt jelentette, hogy a magyarság társadalomszerkezete a Kárpát-medencébe érkezést követően folyamatosan differenciálódott, és a kalandozó életmód ezt a differenciálódást tudta lassítani. A folyamat úgy történhetett meg, hogy minden fegyverforgató lakos képes lehetett az elszegényedés és alávetettség elkerülésére, ha részt vett a kalandozásokban. A két tényező – vagyis a nomád életvitel és a kalandozásra ösztönző társadalmi nyomás - együttes hatása okozta, hogy az ázsiai sztyeppéről Európába érkező magyarság folytatni próbálta ázsiai életmódját és a nomád vándorlást egy speciális fosztogató életmóddá alakítva próbálta megtalálni új környezetében a továbbélés lehetőségeit.

A nomád életmód és őstörténet

A nomád életmód – ellentétben a letelepedett földműves és állattartó típusú berendezkedéssel – egy különleges életvitelt jelent, mely a környezet kizsákmányolására, majd további területek felkutatására épül. Ebben a rendszerben a népesség militáns – azaz katonai jellegű – formációkban él, és miközben könnyen felépíthető jurtaszerű házakban lakik, folyamatosan vándorol a pusztán újabb és újabb legelőket keresve. A vándorlás közben egy – egy területen nem tölt el túl hosszú időt, csak addig marad, amíg az adott térség természeti kincseit – például vadállományát, folyóinak halmennyiségét, legelőinek termését – ki nem aknázza. Ha ez megtörténik, akkor a nomadizáló nép tovább áll, újabb gazdag területeket keresve. Ez a típusú életmód állandó vándorlásra és emellett állandó harcra épül, ugyanis a környezet „kincseinek” kiaknázásába beleértendő a vándorlás során útjukba kerülő települések kifosztása, illetve a hasonló életmódot folytató más törzsekkel – mint konkurenciával – történő háborúzás is. Idővel tehát a harc a pusztai népek életének természetes velejárójává vált, így fokozatosan tökéletesítették részint fegyvereik, részint stratégiájuk folyamatos fejlesztésével. A magyarok a 9. és 10. században Európa és Ázsia legerősebb nomád népességét alkották. Sorozatos győzelmeket arattak amerre jártak, és ha nagy ritkán mégis vereséget szenvedtek – például a besenyőktől vagy később a bolgároktól – az csak kisebb létszámukból adódott.

A magyar őstörténettel foglalkozó forrásanyagok tanúsága szerint a magyar törzsek 830 -ban jelentek meg először a dél-orosz sztyeppén, a Fekete-tenger feletti területeken. Ezt az információt elsősorban bizánci forrásokból tudjuk, melyek megemlítenek egy bizonyos Sarkel nevű erődöt, melyet a Don folyó mellett kifejezetten a területre érkező magyarok ellen építtetett Teofilos császár a kazárokkal összefogva. Az említett térség keleti területeit, a Dnyeper és a Don közt Levédiának, míg nyugati részeit a Dnyeper és az A-Duna közt Etelköznek nevezi a történelemtudomány terminológiája. (A két terület behatárolásában jelentős különbségek vannak az egyes történészek közt, így például más lokalizációt valószínűsít Kristó Gyula, megint másikat Róna Tas András vagy Győrffy György. Mint ahogyan arról is eltérően vélekednek, hogy a magyarok ezen területeken mettől meddig tartózkodtak.) Azt hogy 830 előtt hol volt a magyarok szállásterülete, egyelőre nem tudjuk teljes bizonyossággal, mivel ezen évet megelőzően a magyarság nem érintkezett írástudó és magas kultúrájú népekkel, vagyis nincsenek írásbeli forrásaink, melyek száz százalékban igazolnák feltételezéseinket. A legtöbb bizonyíték azonban mégis arra utal, hogy 830 előtt valahol a Volga és Káma összefolyásának vidékén élhettünk, Magna Hungáriában (Nagy Magyarországban). Erre az egyik legfontosabb bizonyíték, hogy amikor Julianus barát 1236-ban elutazott a Volga-Káma vidékre, akkor ott magyarul tudó emberekkel találkozott. Azt viszont nem tudjuk, hogy mennyi időt tölthettünk a vidéken, és az is kérdéses hogy az említett folyók térségébe honnan érkezhettünk, vagyis hol volt néppé formálódásunk színtere. A kérdés mindig izgatta a történészeket, és mára több elmélet is kialakult.

A finnugor eredet elmélete

Az egyik – mostanában sokat vitatott - felfogás, mely több fórumon osztja meg a társadalmat, elsősorban nyelvi bizonyítékokra épül és azt állítja, hogy a magyarok néppé formálódása az Ural vidékén történt egy finnugor közegben. A finnugor eredet elmélete Reguly Antal munkásságával jött létre. Reguly 1840-1847 közt beutazta Finnországot és a cári Oroszországot, a magyarok és az ott élő népek közti rokonságot kutatva. Eredményeit idehaza publikálta. A Magyar Tudományos Akadémia elfogadta megállapításait, leginkább Hunfalvy Pál és Budenz József támogatásával. Innentől kezdve a magyarok őstörténetét a történettudomány nagyobbrészt az Uralhoz és a finnugor rokonsághoz kötötte. Napjainkban nagyon terjed az az elképzelés, hogy az egész finnugor-elméletet a Habsburgok "találták ki" és terjesztették el 1821 körül, hogy visszafogják a magyarok lázadó kedvét. Ám ez nem egészen bizonyított. Ugyanis a bécsi udvarban valóban "beszéltek" és leveleztek azon vágyukról, hogy a magyarok túl lázadó szelleműek (rebellisek) így ha nem hivatkozhatnának folyton ősi eredetükre, az lehűtené felkelő kedvüket, ám hogy bármilyen konkrét lépést tettek volna az ügyben, erősen kérdéses. Minden esetre Reguly több kötetre rugó, hatalmas tudományos anyagát, mely főként nyelvészeti és kulturális bizonyítékokat tartalmaz a magyarok és az urali népek közti rokonságról, máig nem tudta senki hitelt érdemlően cáfolni.

A türk eredet elmélete

A másik elmélet szerint – mely antropológiai és szintén nyelvi forrásokra (pl. 300 török jövevényszóra) támaszkodik - a magyarok ősei a türkök által lakott Belső-Ázsiából érkeztek a Volga vidékére. A Belső-ázsiai eredet hívei Dzsungária vidékét jelölik meg eredeti őshazaként, mely térség ma Kína északkeleti szeglete. A két elmélet képviselői a 18. század óta vitáznak egymással, olyan kiváló kutatók és utazók részvételével, mint Kőrösi Csoma Sándor és Vámbéry Ármin, akik életüket tették fel a kérdés felderítésére és el is utaztak feltételezett őshazánk területeire. (Kőrösi végül nem jutott el az általa tervezett vidékre.) A vita jelentőségét növeli a kérdés: kultúránk, hagyományaink és így identitásunk finnugor vagy türk gyökerekre vezethető e vissza? A kutatók – köztük Németh Gyula, Szűcs Jenő és Róna Tas András - azt azért kiemelik, hogy a hét magyar törzs közül csupán a Nyék és a Megyer tekinthető egyértelműen finnugornak, a többi törzs elnevezése inkább türk eredetre utal. (Feltételezés csupán, hogy talán a két legnagyobb törzs – a finnugor Nyék és Megyer – asszimilálni tudta a jóval kisebb türk eredetű törzseket, így jöhetett létre egy kevert magyar etnikum, melybe később még a kabarok is beolvadtak.)

Friss kutatási eredmények a Belső-ázsiai eredet mellett és a Kurultáj

Évekkel ezelőtt, 2006 szeptemberében Bíró András Zsolt antropológus, humánbiológus vezetésével öt fős kazak-magyar kutatócsoport több, mint egy hónapos expedíció keretében bejárta az észak-kazahsztáni Torgaj folyó vidékét (Kosztunaj-tartomány, Dzsangeldi-megye), ahol megismerkedtek az 1600-as évek óta ott élő 1-2 ezer fős madjar nevű törzzsel. Az alaposabb vizsgálatok a két nép elnevezésében észrevehető hasonlóság mellett genetikai kapcsolatot is kimutattak. (Az eredményekről az American Journal of Physical Anthropology tudományos szakfolyóirat is beszámolt.) A madjar törzs egészen az 1960-as évekig ősi életmódot folytatott (jurtákban élt), majd a Szovjetunió letelepedésre kényszerítette őket. Egyes feltételezések szerint az 1600-as évek előtt Kazahsztán déli részén élhettek, valahol a mai Zhambul megyében.

A nagy felfedezés jelentős érvet jelentett az uráli-finnugor származást tagadók és a Belső-ázsiai-türk eredetet vallók számára. A madjar törzzsel való kapcsolatépítés jegyében 2007-ben egy érdekes döntés született: a kazahsztáni és Kárpát-medencei magyarok újra felelevenítik a 150 éve megszakadt "magyarok törzsi gyűlésének" a Kurultájnak a szokását. Ez azt jelenti, hogy két évente összehívják - egy hagyományőrző rendezvényre - Kazahsztán területén szétszóródott madjar törzsbelieket, és más magyarral rokon népek képviselőit. A legelső ilyen Kurultájt  2007. július 4-8 között a Szariözön folyó mellett fekvő Saga településen, a madjar törzsi terület központjában tartották meg. A rendezvényen mintegy tízezer ember vett részt, 20 fős magyar küldöttséggel. A következő Kurultájt Bíró András kezdeményezésére és szervezésében már Magyarországon rendezték meg, ez volt az első hazai törzsi gyűlés 2008. augusztus 8-10 között. Összesen több mint 80 magyar hagyományőrző és kultúrcsoport vett rajta részt a kunszentmiklósi Bösztörpusztán. (Közben Bíró András Zsolt és Varga Zoltán létrehozta a Magyar-Turán Alapítványt.) Nagy sikert hozott a második hazai rendezvény is 2010 nyarán, ennek helyszínére több mint tíz település nyújtott be pályázatot. A szervezők végül a magyar lovaskultúrában és hagyományőrzésben betöltött szerepe, illetve jó megközelíthetősége alapján Bugac mellett döntöttek. (Mint egy 12 ország hagyományőrző csoportjai érkeztek a helyszínre.) Itt tervezik megtartani a harmadik Kurultájt is 2012 augusztus 10-12 -én.

Egyéb elméletek

A két eddig említett, több évszázados elmélet mellett, régóta hangoztatott teória a szkíta-magyar rokonság illetve a hun-magyar és az avar-magyar rokonság elmélete is. Bár mindhárom elképzelés mellett lehet töredék bizonyítékokat, például közös tárgyi emlékeket, motívumokat illetve hasonló hadviselési, szokásbeli és öltözködésbeli jellegzetességeket találni, teljes bizonyítást eddig egyik felfogás sem tudott nyerni.

A kazár mintájú kettős fejedelemség rendszere

A 830 és 895 közti 65 esztendőben a magyarság a Don és Al-Duna közti hatalmas területen – valószínűleg a besenyőkhöz hasonlóan – elszórtan, törzsenként letelepedve, folyók mentél élt, nomád életmódot folytatva. Egyes források arra utalnak, hogy a hét magyar törzs (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Kér, Keszi, Tarján, Jenő) közül négy a nyugati területeken, azaz a Dnyeper és a Duna közt, három pedig a Don környékén nomadizálhatott. (A nyugati törzsek közé tartozott Árpád és Kurszán törzse is.) A keleten élő törzsek korán kapcsolatba kerülhettek a térség legnagyobb államával, a Kazár-Birodalommal, mellyel különleges szövetségesi viszonyt alakítottak ki. A kazárok jelentős hatást gyakoroltak a magyarokra, ezt bizonyítja, hogy az együttélés évtizedei alatt, - 880 körül - a korábbi laza törzsszövetségi formát lecserélve átvették a kazárok kettős fejedelemségi rendszerét, melyben az egyik vezető a kündü (vagy kende) szakrális fejedelem, míg a másik vezető a gyula katonai (és világi) vezető lehetett. A 880-as években a kazár uralkodó (a kagán) Árpádot avatta kündüvé, míg jobb keze, a gyula, Kurszán (Kusán) lehetett. (Korábban a törzsi vezetők közt Levedi tölthette be a legrangosabb fejedelem címet, így azt a területet, ahol a keleti magyar törzsek éltek, róla nevezték el Levédiának.) A kazárokkal való együttélés két fontos eseményt hozott, az egyik a kettészakadás volt, mely valószínűleg 890 körül történhetett, amikor egy besenyő támadás nyomán magyarok egy része a Kaukázus felé történő elvándorlás mellett döntött. Ők alkották később a szavárd magyarokat. A másik fontos esemény a kazár birodalom belső polgárháborúja volt, melynek során egy lázadó etnikum – a kabarok – veszítve a kagán elleni felkelésben inkább a magyarokhoz csatlakoztak.

Az első kalandozások és a Honfoglalás

A Kazár-Birodalommal való együttélés két szakaszra bontható, az egyik Árpád fejedelemmé avatása előtti időszakra tevődik (830-880) míg a másik az azt követő éveket jelenti (880-895). Az első periódusban, a magyar törzsi vezetők teljesen önállóan vezették saját törzseiket, csupán egy nagyon laza szövetség kapcsolta őket egymáshoz. Ebben a korszakban központi vezető, afféle első fejedelem nem létezett, csupán a vezérek közt legidősebb, vagy legtekintélyesebb élvezett némi megkülönböztetett tiszteletet. Ilyen vezető lehetett Levedi is. Mindezt igazolja, hogy már a 830-as években a nyugaton élő magyar törzsek teljesen önálló külpolitikát folytathattak, amikor saját elhatározásból önálló hadjáratokat indítottak európai területekre. A 836-as esztendőben a Duna mentén élő bolgárok magyarokat fogadtak fel – zsoldfizetés ellenében – azért, hogy segítsenek nekik legyőzni bizánci foglyaik lázadását. A hadműveletben egy vagy két magyar törzs biztosan részt vett, ám a harcban a bolgár-magyar szövetséges erők vereséget szenvedtek. Később, 862 –ben a Dunához közelebb élő nyugati magyar törzsek újabb nagy kalandozó hadjáratba kezdtek Európa felé. A Szent Bertin évkönyv feljegyzései szerint egyes magyar törzsek 862-ben kapcsolatba léptek bizonyos frank vezetőkkel, akik zsoldfizetés ellenében egyszerűen felfogadták a magyarokat a rivális családtagjaik elleni harcra. (Feltételezések szerint Karlmann, trónkövetelőként fogadta fel Kurszán törzsét Német Lajos frank uralkodó – Nagy Károly unokája - ellen.) Illetve az évkönyv tanúsága szerint a magyarok ugyanezen évben Dánia felé is eljutottak, nagy fosztogatásokat téve. Az időszak második periódusban 880 után létrejött a kettős fejedelemség rendszere, és Árpádot a magyar vezérek megválasztása után – a kazár uralkodó fejedelemmé – azaz kündüvé – tette. Ezzel kialakult egy erősebb központi irányítás a törzsek között. A további kalandozások már Árpád, mint magyar fejedelem vezetésével zajlottak 881-ben a morva uralkodó Szvatopluk oldalán – megint csak zsoldfizetés ellenében – a frankok ellen, majd 892-ben a Arnulf, frank uralkodó oldalán a morvák ellen, és 894-ben újra Szvatopluk mellett Arnulf ellen.

A központosított uralom kialakulása és a frank területek lezajlott nyugati kalandozások közepette, a magyarok 894-ben újra kapcsolatba kerültek Bizánccal is. Ám ezúttal a viszony baráti indíttatású volt (ellentétben a 836-os helyzettel) mivel a bizánciak követek útján (Gabriel klérikus követi megbízatásával) kezdeményeztek találkozót az Al-Dunánál a magyarok vezetőivel Árpáddal és Kurszánnal. A találkozón egy bolgár ellenes szövetség született, és egy fontos alku, melyben a magyarok azt vállalták, hogy miután bizánci hajókon átkelnek a Dunán, legyőzik a bolgárokat, majd visszatérnek szállásterületeikre. A 895-re áthúzódó hadműveletet Árpád legidősebb fia Levente (bizánci forrásokban Liüntika, másutt Tarkacsu) vezette, és két nagy győzelmet hozott a magyarok számára. Ám ekkor nagy fordulat következett az eseményekben. A bizánciak az átmeneti sikerek hatására békét kötöttek a bolgárokkal és kiszállva a harcokból, magukra hagyták a magyarokat. A bolgárok pedig bosszúra vágytak, és egy erős szövetséget hoztak létre a magyarok mögött állomásozó besenyőkkel. A bolgár-besenyő összefogás következtében Árpád népe két tűz közé került: délnyugaton a bolgárok, keleten pedig a besenyők fogták harapófogóba. Az első vereségek után, melyeket Levente bolgár földön szenvedett el, Árpád ráébredt arra, hogy jelentős túlerővel áll szemben, és népet el kell menekítenie a Duna – Dnyeper közti vidékről. A menekülés iránya pedig nem lehetett más, mint a magyarok által már jól ismert Kárpát-medence, mivel egyedül ez a terület volt csak gazdátlan. Délen – a Maros folyóig terjedően – a Bolgár Birodalom, északon a Morvák állama, nyugaton pedig a Frank Birodalom határolta, ám a Tisza vidékén csupán könnyen legyőzhető, szervezetlen – államot nem lépező - szláv és avar népesség élt.

Kétségtelen, hogy a Kárpát-medencébe vonulás óriási fontosságú döntés volt, melynek jelentőségét tovább növelte, hogy a Kazár Birodalomban a központi hatalom ellen fellázadt kabarok is velünk szándékoztak jönni. A kabarok három törzset alkottak, így csatlakozva a hét magyar törzshöz, tízre bővült a honfoglalásra készülő törzsek száma. (Egyes történész vélekedések nyolc törzsként emlegetik a honfoglalókat, egyetlen törzsnek tekintve a kabarokat.) A kabarok eredetkérdése szintén része a magyar őstörténet egyik leginkább vitatott részének. Egyre inkább teret nyerő elképzelés, hogy a kabarok a Kárpát-medence határvédő népeként telepedtek le a keleti részeken (később Erdélyben), és ők voltak a székelyek ősei. (Később a kalandozó Bulcsú vezér illetve még később az Aba nemzettség is közülük került ki.)

A honfoglalás 895-ben több szakaszban és több irányból zajlott. Először a Keleti-Kárpátok hágóin és Erdély felől a Tiszántúl és az alföldi területek elfoglalása történt. A Dunántúlra való behatolás ebben az első szakaszban nem valósulhatott meg, mivel Pannónia ősi földje Nagy Károly 803-ban lezajlott avarok elleni hadjárata óta a frankok ellenőrzése alatt állt. Ekkoriban I. Arnulf keleti frank király (ur.: 887-899) hűbéresét Braszláv morva fejedelmet kérte fel a tartomány megvédésére. Braszláv a Kis-Balatonnál fekvő Mocsárvár (Mosaburg) térségében rendezte be főhadiszállását. Bár a Dunántúl megszerzése „kemény diónak” ígérkezett a magyarok számára, a Tisza vidék könnyen meghódítható területnek számított, hiszen itt csupán szlávok, avarok és más töredék népelemek éltek. Itt kell megemlítenünk, hogy a vidéken egy érdekes és máig ismeretlen etnikum nyomai is felfedezhetőek voltak, akiket a történettudomány ma griffes-indás népnek nevez, sajátos motívumaik miatt. Ezt a népet László Gyula (1910-1998) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész és egyetemi tanár olyan magyarokkal azonosít, akik már 670 körül a Kárpát-medencébe települtek. Ez a kettős honfoglalás elmélete, mely a professzor nevéhez kötődik, ám teljes bizonyítást máig nem nyert. (Gyakorlatilag semmilyen más forrás nem tudja megerősíteni, sem bizánci, sem muszlim, sem egyéb írásos források.) A honfoglalás első szakaszának lezárulása, a Dunáig terjedő területek birtokba vétele 899-re zárult le.

A Honfoglalás idején lezajlott kalandozások (899-907)

A magyar népesség megjelenése a Kárpát-medencében jelentősen felbolygatta a helyi erőviszonyokat. A bolgárok visszaszorultak, a morvák területeiket féltették, Arnulf király pedig azon gondolkodott, hogy hogyan tudná felhasználni saját politikai céljaira, a barbár magyarokat. Itt érdemes megállni egy pillanatra, a Nyugat-európai viszonyok megismerése céljából. Nyugat Európában Nagy Károly 800-ban hozta létre a hatalmas Frank Birodalmat (császárrá koronázása: 800 december 25 –én történt), mely kiterjedt a későbbi Franciaországra, Németországra, Észak-Itáliára, sőt a mai Benelux államokra és Ausztriára is. A nagy uralkodó 803-ban győzte le a Kárpát-medencében élő avarokat és ekkor csatolta birodalmához a Dunántúlt (Pannóniát). Az óriási birodalom épp 80 évig állt fenn, ugyanis 880-ban Nagy Károly leszármazottai a Ribemonti szerződésben felosztották egymás közt a hajdani frank államot. A négy rész, a Nyugati Frank királyság (későbbi Franciaország), Keleti-Frank királyság (későbbi német területek) a Burgund királyság, és az Itáliai királyság egymástól függetlenül kezdett működni, sőt idővel még harcokba is bocsátkoztak egymással. Amikor a honfoglaló magyar törzsek megérkeztek a Kárpád-medencébe, akkor épp a Keleti Frank Királyság – melyhez Pannónia is tartozott – és annak uralkodója I. Arnulf kezdett harcokba az Itáliai Királysággal és annak urával, I. Berengárral. Ebben a harcban Arnulf fel akarta használni a magyarokat riválisa, Berengár legyőzéséhez. Még 899 -ben kötött egyezséget a magyar törzsi vezetőkkel, melyben arra kérte őket, hogy Itáliába vonulva segítsenek neki legyőzni Berengárt, aminek fejében gazdag zsákmánnyal térhetnek majd haza. Az alku érvénybe lépett és a magyarok a 899-es kalandozó hadjáratuk során behatoltak Itáliába, ahol 899 szeptember 24-én vívott brenta menti csatában nagy győzelmet arattak az itáliai király serege felett. Mivel a keleti frank király a csata után két hónappal meghalt, a frank-magyar szövetség is érvényét vesztette, így Árpád elhatározta a frank területek megszerzését.

Az Itáliából visszatérő magyar csapatok 900 –ban elfoglalták a Dunántúlt, majd 902 –ben a frankokkal szövetséges (hűbéres) morva területeket, melyek a II. Mojmír és II. Szvatopluk közti trónharcokban már jelentősen meggyengültek. (Ezzel a morva állam megszűnt létezni.) Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba. Történelmünkben a 900 és 902 -es esztendők több szempontból is fontos szakaszhatárt jelentettek: részint a magyarság ekkor foglalta el teljesen a Kárpát-medencét, részint ekkor merült fel a magyarokban az Európa felé irányuló zsákmányszerző hadjáratok terve is. Az időszak első nagy hadműveletei a közeli, németek lakta Bajorország, majd Lombardia és Szászország ellen irányultak. Távolabbi akciókra a törzsek ekkor még nem vállalkoztak.

Ám megállapítható, hogy az egyes törzsek teljesen önállóan tervezték meg hadműveleteiket, harcképes erejük egy részével megindulva. Nem volt központi irányítás, minden törzs maga dönthetett arról, hogy mikor és merre indítja meg hadjáratait. A 900-902 es évektől lett egyre jellemzőbb, hogy a magyar törzsek egyesével, vagy néha két törzs összefogva egyidejűleg indult kalandozni más – más irányokba. A 47 kalandozó portya közül hat esetében fordult elő, hogy egyszerre kettő vagy több irányba indultak el az egyes magyar csoportok. Ezek létszámáról a mai napig folynak viták, melyek összefüggnek azzal a kérdéssel is, hogy a honfoglaló magyarság hány lelket számlált. A becslések a 200 ezres számtól egészen fél millióig terjednek, így az egyes törzsek létszáma is 25 ezer illetve 62 ezer közti számra tehető. Ennek alapján a kalandozásokban az egyes törzsek akár 8-10 ezres haderővel is megindulhattak, ám a nyugati források mégis kettő és öt ezer közé teszik az egyes kalandozó seregek létszámát. Ennek magyarázatára két elmélet is létezik, az egyik szerint az egyes törzsek harcképes létszámuk jelentős részét – akár felét is - otthon hagyhatták a Kárpát-medencében, de az is elképzelhető, hogy a honfoglalás idején 200-500 ezresre becsült népességszám jelentős részét olyan csatlakozott és alávetett – a magyarokat kiszolgáló - elemek adták, akik nem vehettek részt a kalandozásokban. Így a teljes jogú magyarság talán csak 100 -120 ezer körül mozoghatott, ami megmagyarázza, hogy a 12-15 ezres törzsi létszámok csak maximum 2-5 ezres haderőt tudtak elindítani egy – egy kalandozó portyára. (Mindkét elméletnek akadnak hívei.)

Az ősmagyarok harcmódja és taktikája

A kalandozó csapatok harcmódja sokáig egyedinek számított Európában: nomád, könnyűlovas harcmodorban küzdöttek ellenségeikkel, azaz egységeikben nem volt sem gyalogság, sem nehézfegyverzetű lovagság, ellenben volt elővéd, főcsapat és utóvéd. Taktikájukban sokszor alkalmazták az elővéd támadása utáni színlelt megfutamodást, majd az óvatlanul előretörő ellenség ellen a főerő váratlan bevetését, mely körülzárta és felmorzsolta a támadókat. Hóman Bálint (1885-1951) történész szerint a magyarok többségében kerülték a kézitusát, sokkal inkább bocsátkoztak nyílharcba ellenségeikkel. A különböző Nyugat-európai források is azt erősítik meg, hogy a magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverének az íjat tekintették. Íjaink hírnevét dicséri a 924. évből Modena városának templomi könyörgéséből ismert ima: „ … sagittis Hungarorum, libera nos Domine” (a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket) A magyarok rendszerint védett helyről (mocsárból, erdőből) nyílzáport zúdítottak az ellenségre, azután tömör arcvonalba fejlődtek, hogy ellenségüket egy lovasroham alkalmával, kopjával taszítsák le a nyeregből. Bölcs Leó bizánci császár így ír a magyarok harcosairól:

„ … Fegyverzetük kard, bõrpáncél (páncél), íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják … "

A távolsági harcban a rövidebb nyelű hajítódárdákat (kelevézeket) vetették be, a közelharcban lándzsát-kopját forgattak. Az első soraikba mindig az általuk legyőzött, behódoltatott népeket állították. A baltát, és a kardot (szablyát) csak menekülők üldözésére, vagy saját maguk védelmére használták. Csak ha a támadás sikertelen volt, olyankor alkalmazták a színlelt megfutamodás taktikáját. Az egyes kalandozó seregek többnyire 2 - 3 ezer fős csapata a célterületen rendszerint pár száz fős osztagokra bomlott, és így fosztogatták a kisebb falvakat.  Az egyes kalandozó seregek magját a fejedelmi kíséret harcosai, a törzsfők, vagy nemzetségfők kíséretei, illetve a behódoltatott segédnépek (pl. a kabarok) alkották. A sereget kisérték még különböző mesteremberek (orvosok, és fegyverjavítók), vezetéklovak, és társzekerek (ezeken a tartalék fegyvereket és felszerelést, az élelmiszereket, és a hadizsákmányt vitték). Sikerük egyik fontos oka, hogy tartósított élelmiszereket voltak képesek előállítani (pl. szárított húst), így nem kellett hatalmas málhafelszerelést cipelniük, és olyan helyen is átvonulhattak seregükkel, ahol akár hetekig sem jutottak friss élelemhez. A hadjáratokra általában tél végén, vagy kora tavasszal indultak, így bőven elegendő legelőt tudtak biztosítani télen legyengült lovaik számára.

A pozsonyi csata (907 július 4-5.)

A pozsonyi csata a korszak legnagyobb jelentőségű ütközete volt, mert ebben az összecsapásban a Keleti Frank Királyság a honfoglaló magyarok által frissen megszerzett Kárpát-medence visszahódítását szerette volna elérni. Ez volt a 895 –ben kezdődő honfoglalás utáni időszakban az európai területekről kiinduló legnagyobb ellentámadás a magyarok visszaszorítására. A csata jelentőségét Aventinus (1477-1534) bajor történetíró is felismerte, amikor a csatával összefüggésbe hozható adatokra, értékelésekre támaszkodva feldolgozta és rekonstruálta az ütközet történetét. Hasonlóan alapos kutatásokat végzett a csatáról Torma Béla a Pozsonyi csata (907 július 4-5.) című, 2007-ben közreadott tanulmányában. (Ebben felhasználta a korabeli német évkönyvek, halottaskönyvek és királyi oklevelek anyagait is.) Megemlítendő még Bánlaky (Breit) József, aki „A magyar nemzet hadtörténelme” című 24 kötetes művében (megjelent 1929-1942 között) ugyancsak beszámolt a csat feltételezett lefolyásáról.

A nagyarányú német támadás idején a Keleti Frank Királyság élén Arnulf fia, a 907-ben mindössze 14 éves IV. (Gyermek) Lajos állt. A magyarok kiirtását célzó hadjárat a következő parancsra történt: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.” A király a támadással Luitpold őrgrófot, és Theotmár salzburgi érseket bízta meg, a csapatszállító dunai hajóhad élére pedig rokonát Sigihard (Sieghard) herceget nevezte ki. A magyar seregek élén sajnos nem tudjuk ki állhatott. A történészek körében ma is vita tárgyát képezi, hogy Árpád fejedelem élt e a csata idején. Az egyik vélekedés szerint ő maga vezette a magyarokat, de a csatában elesett. Ennek ellentmondani látszik, hogy a forrásokban semmilyen említés nem esik Árpádról. A másik teória a csata előtti napokra teszi Árpád halálát, és azt állítja, hogy a németek éppen ezen esemény miatt időzítették támadásukat a fejedelem halála utáni napokra. Amennyiben Árpád nem élt a csata idején, úgy vélhetően öt fia közül a legidősebb Levente (Liüntika) vezethette a magyarokat, és ő maga lehetett a fejedelem is. (Árpád fiai: Liüntika/Levente, Tarkacsu/Tarhos, Jelekh/Üllő, Jutocsa/Jutas és Zolta. A fejedelmi székbe nem mindannyian kerültek, a feltételezett sorrend szerint Árpádot Levente követte az uralkodásban, majd testvére Jelek következett. Ám ezt követően további testvéreik már nem lettek fejedelmek, mert hamarabb elhaláloztak, így fiaik foglalhatták el a fejedelmi széket: előbb Jutocsa fia Falicsi/Fajsz 947-ben, majd Zolta fia Taksony 955-ben.)

A Pozsony térségében támadó hadak – melyek létszáma nem ismert, de legalább másfél, vagy kétszeres túlerőben lehettek a magyarokkal szemben – az Enns folyó menti Ennsburgnál gyülekeztek 907 májusában. Egyes becslések 100 ezerre teszik a németek, és alig 40 ezerre a magyarok számát (eszerint négy tümen, vagy tömény alkotta a magyar sereget); ám sokak szerint ezek túlzott számok, hiszen a kulcsfontosságú 955-ös augsburgi csatában is tízezer alatti seregek ütköztek meg. Ezek alapján sokkal valószínűbb, hogy a pozsonyi csatában egy nagyjából 20-25 ezer körüli német támadó had indulhatott meg a magyarok ellen, akik talán 10-15 ezer fővel igyekeztek megállítani őket. (Az igazság az, hogy egyik számadat sem bizonyított egyelőre.)

A konkrét támadás 907 júniusának közepén indult meg a Duna északi és déli oldalán (bal és jobb partján). Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt. Az első összecsapások június 28 –án kezdődtek, amikor a határvédelemmel megbízott magyar csapatok folyamatosan támadni kezdték mindkét német hadoszlopot, és lassítani próbálták haladásukat. Az első döntő ütközetre július 4-én a déli parton, a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemközti területén került sor, Theotmár érsek erőinek megtámadásával. (Pozsony korabeli neve: Braslauespurch, Brezalauspurc volt.) Ebben az összecsapásban a magyarok jól alkalmazták a támadó, majd menekülést színlelő taktikájukat, és hamar kivívták a győzelmet. Maga az érsek is elesett a csatában. A győztes hadak az ütközet utáni éjszakán átúsztatták erőiket a Dunán, hogy a másik nagy német sereget, a Liupold herceg vezette erőket meglepjék. Így a második csata július ötödikének hajnalán történt, amikor a magyarok teljesen váratlanul meglepték a Duna északi partján állomásozó Liutpold táborát. A győzelem most is egyértelmű volt, a németek nagy része elesett az ütközetben, csak kevesek tudtak Ennsburg felé elmenekülni. Az újabb győzelmet arató magyarok ezt követően a dunai német flottát védelmező erőket verték szét, majd a hajók megszerzése után megindultak Ennsburg felé ahol a 14 éves frank király serege állomásozott. Az uralkodó seregét július 5-én rohanták le, ez volt a harmadik nagy csata, melyben ismételt győzelmet arattak, a menekülést színlelő majd ellentámadó taktika alkalmazásával. Az ütközetben elesett Sigihard herceg, és maga a király csak nagy nehézségek árán tudott Passau felé elmenekülni. A győzelemittas magyarok egészen a Lech folyóig üldözték a menekülő németeket, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket.

A pozsonyi csatával zárult le véglegesen a magyar honfoglalás, és ezzel az ütközettel bizonyította be a magyarság, hogy elég erővel rendelkezik ahhoz, hogy Európa új népeként tartósan megmaradjon a kontinens keleti szegmensében.

A 907 és 927 közti kalandozások és nagy győzelmek

A kalandozások sajátos korszakát jelentette a pozsonyi csata utáni két évtized (907-927), melyben már Európa távolabbi területei felé is megindultak támadásaink. A csata utáni évben, 908-ban Szászország és Türingia volt a magyar kalandozások célpontja. A két német tartomány feldúlása során Eisenach mellett Türingia ura, Burghard őrgróf kísérletet tett a magyarok megállítására, de csatát vesztett és elesett az összecsapásban. Később, 909-ben Bajorország és Svábföld felé irányultak a magyar portyázások, majd 910-ben a mai München közelében fekvő Augsburg lett a célpont. Itt azonban az ifjú frank uralkodó IV. Lajos a pozsonyi kudarcát feledtetni próbálva csatát vállalt a magyarokkal, ám újra óriási vereséget szenvedett. Ugyanezen évben a magyarokkal a bajor tartomány seregei is megpróbáltak megütközni Neuhingánál, ám ők is veszítettek. Ezután a 933-as merseburgi vereségig szinte szakadatlanul folytatták hadjárataikat (gyakran az egymással is háborúzgató német fejedelmek kérésére) eleinte a „közelben” Bajorországban, Frankföldön, Svábföldön, Szászországban, majd 915 után távolabbi vidékeken: Burgundiában, Vesztfáliában, Lotaringiában, Itáliában (I. Berengár oldalán). A periódus végén, 926-ban a francia területeken a Loire völgyén keresztül az Atlanti óceánig jutottak. Később, 927-ben pedig az itáliai uralkodó (Provancei Hugó) kérésére Észak-Itáliából Rómába kísérték a pápa (X. János) öccsét, majd Toscanát és Apuliát fosztogatták.

A kalandozások ezen szakaszában fontos változások is történtek a Keleti Frank Királyságban, melyek később fontos kihatással voltak történelmünkre. Ugyanis 919-ben a német trónra I. (Madarász) Henrik került, akivel kezdetét vette a sikeres és erőskezű német királyok sora. (Fia I. Ottó lesz majd a Német-Római Birodalom megalapítója, és legnagyobb uralkodója.) Henrik elszánta magát arra, hogy végleg leszámol a magyarokkal, és amikor azok 924-ben Szászországba törtek, egyik vezérüket – vélhetően Árpád egyik fiát – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól. A megnyert idő alatt Henrik átszervezte seregét, melyben a nehézfegyverzetű lovagság létszámát megnövelte. Felkészülten várta a magyarok újbóli felbukkanását.

A kalandozások utolsó szakasza, a kudarcok évei (933-970)

A felkészült Henrik 932-ben mondta fel a békét, és tagadta meg a további adófizetést, így a magyarok 933-ban Szászországra támadtak és 933 március 15-én Lipcse közelében Merseburgnál (más forrásokban Riade mellett) megütköztek I. Henrikkel. Ez volt az első nagy magyar vereség. A visszavonuló magyarok ezt követően három évig elkerülték a német területeket és inkább a Bizánci Birodalom ellen fordultak. Később, 937-ben újra a német tartományok ellen vonultak, melyek élére közben I. Henrik fia I. (Nagy) Ottó került. Az új király apjához hasonlóan komolyan vette a magyar fenyegetést, és felkészült a magyarok elleni védekezésre. A 937-es portyázások során szembeszállt velünk, és sikerült Metzig űzni csapatainkat. A távoli vidékekre vetődő magyar csapatok így jobb híján Párizs és Dijon környékét tudták feldúlni, majd az Alpokon keresztül előbb Itáliába (Capuáig jutva), később a Pireneusokon átkelve spanyol földre vonultak. (Itt a mórokkal ütköztek meg, de az élelem szegény sivatagos területekről inkább visszafordultak.) Később 950-től a német fejedelmek már kiismerik a magyar taktikát, és egyre többször fordult elő, hogy csapataink vereséget szenvedtek, bár egészen 955 –ig ezek nem voltak jelentős kudarcok. Az utolsó nagy nyugati kalandozásra 954-ben kerül sor, ennek során előbb a mai Belgium területén portyáztak. Az ellenfelek nem vállalták a nyílt összecsapást, a magyarok viszont nem használhatták íjaikat az eső miatt. Április 6-án Cambrai külvárosát gyújtották fel, a várfalakkal nem boldogultak. A védők elfogták Bulcsú vigyázatlan testvérét (unokatestvérét) és lefejezték. A magyarok megpróbálták a fejét visszaszerezni, de a védők nem adták, erre a magyarok összes foglyukat megölték. Ezután Laon, Reims, Chalons és Metz vidékén portyáztak, Burgundiát is feldúlták, majd Itálián keresztül hazatértek.

A magyarok számára döntő következményekkel járó nagy vereség egy évvel később, az 955 augusztus 10-én lezajlott augsburgi csatában következett be. Ekkor I. Ottó a magyarok által ostrom alá volt Augsburg vára alá érkezett, kisebb létszámú, de felkészült és nehézfegyverzetű seregével, a vár felmentésére. (A seregek létszáma ezúttal sem bizonyított, a különböző becslések a németek létszámát 4000 és 8000, a magyarokét 10 000 és 25 000 közé teszik.) Az ütközetben a németek kézitusára tudták kényszeríteni a magyarokat, amely a nehézfegyverzetű lovagoknak kedvezett. Így a csatát a magyarok elvesztették. A közhiedelemmel ellentétben azonban a vereség nem volt megrendítő, a harcosok nagy része élve hazatért. (Bár az augsburgi csatában resztvett magyar csapatok vezéreit, Bulcsút, Lehelt és Súrt, a király Regensburg várába vitette és ott felakasztatta őket.) Ugyan a magyar veszteségek valóban nem voltak döntőek, a csata hatása és a kudarc, mégis fontos következménnyel járt: a magyarok végleg beszüntették Európa nyugati területeire induló kalandozásaikat. A csata után még 15 évig folytak magyar kalandozások Bizánc ellen, elsősorban Trákia, Tesszaloniki és Konstantinápoly gazdag városainak kifosztása céljából. Ám 970-ben a trákiai Arkadiopolisz (Lüle Burgasz, ma Törökország) mellett 970-ben bekövetkezett vereségünk után a dél-keleti irányú kalandozásaink is befejeződtek. (Az arkadiopoliszi csatában a magyarok valójában I. Szvjatoszlav kijevi fejedelem segédhadai voltak csupán, és egy egyesült orosz-bolgár-magyar haderő részeként támadtak a Bizánci Birodalomra.)

A kalandozások utáni Magyar Fejedelemség

A kalandozások lezárulása utáni évben, 971-ben hunyt el Árpád utolsó unokája Taksony fejedelem, majd 972-ben a fejedelmi széket Géza foglalhatta el. Az új magyar uralkodó szinte azonnal felismerte, hogy a magyarságnak be kell illeszkednie Európa népeinek sorába, és letelepedett életmódot folytatva fel kell vennie a kereszténységet. Géza tudta, hogy amennyiben mindez nem történik meg, úgy a magyarság a hunok és avarok sorsára jut. A felismerés nyomán 973 -ban követeket küldött a Német-Róma császár, I. Ottó udvarába és 973 áprilisában a quedlinburgi birodalmi gyűlésbe, ahol jelezte: népe kész a kereszténység felvételére. Kérése nyomán a magyarok földjére külföldi hittérítők érkezhettek. A nyugati kereszténység felvételét segítette azzal is, hogy fiát, Vajkot megkereszteltette – a keresztségben István nevet adva számára - majd Gizella bajor hercegnővel is összeházasította. Gizella IV. Henrik bajor herceg húga volt, és vele páncélos lovagok (Vencelin, Hunt, Pázmán stb.) és iparosok, kereskedők költöztek az országba. István pedig megalapította a Magyar Királyságot, melybe világi vármegyéket és egyházi kerületeket, püspökségeket alapított.

Tehát 973 után a magyarság – feladva korábbi nomád és kalandozó életmódját – letelepedett, földművelő, állattartó és keresztényi életmódra próbált áttérni, annak érdekében, hogy képes legyen beilleszkedni az európai népek közösségébe. Persze ez az átmenet nem ment azonnal végbe, és eleinte csak a király és közvetlen környezete volt képes megfelelni az európai elvárásoknak. A magyar népesség még több mint egy évszázadon keresztül ragaszkodott saját szokásaihoz és vallásához. Az 1077 és 1095 között uralkodott Szent László, 100 évvel a kalandozások lezárulása után is kénytelen volt olyan törvényeket hozni, melyekben tiltotta az ősi magyar szertartásokat és a kóborló életmódot. Az 1092-ben kiadott I. törvénykönyvében így fogalmaz: „akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

Összefoglalva kijelenthető, hogy a magyarság hosszú és viszontagságos vándorláson keresztül jutott el Belső-ázsiai vagy urali őshazájából Európába, majd képes volt megvédeni magát a rátámadó német seregekkel szemben és egy erős – bár decentralizált – fejedelemséget tudott teremteni a kontinensen. Az új fejedelemség majdnem egy évszázadon keresztül folytatott zsákmányszerző, kalandozó hadjáratokat Európa szinte minden szegletébe, korábbi nomadizáló életmódjának és belső társadalmi feszültségeinek megoldási kísérleteként. Ám végül 970-re tudatosult a magyarság vezetőiben, hogy be kell illeszkedniük Európa keresztény államainak sorába, különben a túlerőben lévő keresztény Európa eltiporja a magyar népet, mely így ugyanúgy eltűnhet a történelem „süllyesztőjében” mint korábban a hunok, avarok és besenyők. A felismerés eredményeként teremtette meg Géza fejedelem és I. István a keresztény Magyar Királyságot.

Harmat Árpád Péter

Kiegészítés

A két legrégebben keletkezett írott magyar forrásunk: Veszprém-völgyi apácák Szent István kori, görög nyelven íródott adománylevele. (Keletkezése: 1002 körüli. Másolata maradt csak fenn, mely 1109 -ben keletkezett. Írásmódja: latin betűs. A Magyar Országos Levéltár legrégebbi irata.) A másik legrégibb keltezésű magyar írott szöveg: a Tihanyi alapítólevél, mely 1055 -ben keletkezett.

Rovásírásos leletanyagok: A Kárpát-medence területén több régészeti leleten találtak rovásírással készült feliratokat. Ezek nagy része sajnos nehezen datálható és a készítők etnikai beazonosítása is bizonytalan. Egy részük a "székely-magyar rovásírás" elnevezést kapta, mivel a székelyek őrizték meg az utókor számára. (Ebből feltételezik, hogy magyarok készíthették.) Az ide tartozó leletek közül a legrégibb a Bodrog-alsóbűi agyagfúvóka felirata. Keletkezése: a 10-11. századra tehető, vagyis honfoglalás utáni. Megtalálása: 1999 március 24 -én történt Somogy megyében, Bodrog falu határában.

Az egyéb rovásírást tartalmazó magyarországi leletanyagok eredete szintén tisztázatlan. Sem magyar voltuk, sem keletkezési idejük nem bizonyítható. Ide tartozó leletek: Kunágotai ezüstkorsó, Ozora-Tótipusztai ezüst edény, Jánoshidai tűtartó, Kiskőrös-vágóhidi kehely, Környei íjmarkolat lemez. Ezek a tárgyak származhatnak avaroktól, szlávoktól és a Kárpát-medencében hosszabb - rövidebb időre megforduló számtalan más etnikumtól is. A régészek és történészek többsége avarnak tartja legtöbbjüket. (Magyar eredetüket is próbálták már igazolni, ám ez mostanáig nem sikerült.)

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998
  • Tóth Sándor László előadásai a Szegedi Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2008-ban (személyes jegyzetek, Harmat Árpád Péter)
  • Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet. Balassi Kiadó, BP., 2007
  • Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Balassi Kiadó, Bp., 1993
  • Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Bp., 2003
  • Bánó Attila: 55 meghökkentő eset a magyar történelemből. Athenaeum Kiadó, Bp., 2011
  • Vékony Gábor: Magyar őstörténet - Magyar honfoglalás. Nap Kiadó, Bp., 2002.

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------