A III. Birodalom tankjai

A III. Birodalom tankjai

/Harmat Árpád Péter/

A tanulmány eredetije: Háborúk blog

A Német Birodalom második világháborús sikereiben óriási szerepe volt a Wehrmecht páncélosainak, minden hadszíntéren. A legendás Tigrisek, Párducok és Panzer IV -esek nélkül a hatalmas német hadsereg valószínűleg nem tudott volna annyi diadalt aratni. Ellenfeleiket a T-34 -es szovjet, és az M4 Sherman elnevezésű amerikai tankokat számtalanszor felülmúlták. Érdemes tehát visszatekintenünk a német harckocsi-típusok történetére.

A III. Birodalom harckocsi fegyvernemének története két időszakra különíthető el: az első a 30-as évektől 1942 -ig tartott, a második pedig 1942 tavaszától egészen a háború végéig. A két korszakot főleg az különböztette meg egymástól, hogy míg az első időkben csiga lassúsággal zajlottak a fejlesztések és a német páncélosok színvonala nem különösebben ütött el az európai átlagtól, addig a második időszakban, 1942 -től a háború talán legjobb tankjai születtek meg, miközben az innovációs munka csúcssebességre kapcsolt. Ugyanakkor az is fontos, hogy mindkét időszakban kulcsszerepet játszott Heinz Guderian, a német harckocsi-gyártás atyja. De nézzük kicsit konkrétabban, milyen típusokon keresztül is zajlott a fejlődés.

A Panzer I.

A Panzerkampfwagen I. "A" jelzésű variánsát 1934-ben kezdték el gyártani és az alig 5 tonnás könnyű harckocsi korai változatainak csupán két darab 7,92 milliméteres MG13 géppuska jelentette fő fegyverzetét. Ez a csekélyke tűzerű csupán az ellenséges gyalogsággal szemben lehetett hatékony, az ellenfél páncélosaival szemben semmit nem ért. Mindössze két fős kezelőszemélyzettel rendelkezett ami pedig méretét illeti: szélessége, hossza és magassága alig fele akkora volt mint a Párducoké. A Panzer I -esek korai, fejletlen, kezdetleges páncélosok voltak, mégis 1939/40 -ben a német harckocsiállomány közel 40% -át alkották.

Persze a III. Birodalom hadmérnökei és vezérkari tisztjei már 1934 -ben "követelni" kezdtek ütőképesebb típusokat, így 1935-ben megkezdődött a német közepes harckocsik - a Panzer III és Panzer IV. típusok - kifejlesztése. Ám a munka nagyon lassan haladt, így átmenetileg - afféle hiánypótlásra - megszületett a Panzerkampfwagen II.

A Panzer II. 

 Ez a típus csak egy "árnyalattal" volt komolyabban vehető, mint a Panzer I., hiszen fő fegyverzetét egy alig 20 milliméteres gépágyú alkotta és páncélzata is alig 5-30 milliméteres volt (9 tonnás tömeget adva a 3 fős kezelőszemélyzettel rendelkező járműnek.) Nyilvánvaló volt, hogy a Panzer I és Panzer II., és az ezekkel nagyjából hasonló ütőképességű csehszlovák Panzer 38 (t) harckocsikkal Hitler nem fogja tudni térdre kényszeríteni Európát. Gőzerővel folyt tehát az első német közepes harckocsik kifejlesztése.

A Panzer III. 

A legelső Panzerkampfwagen III -as tankok - vagyis az első német közepes harckocsik - 1936 -ban gördültek le a Daimler Benz gyártósorairól, mégpedig 15 tonnás kivitelben Később összesen 12 altípus készült (A, B, C, D, E, F, G, H, J, L, M, N), melyek közül a legnagyobb darabszámot (2616 db -ot) a "J" változat érte el, 50 mm-es ágyúval és 21 tonnás tömeggel. Az elsődleges fegyverzetüket tekintve az első típusok még 37 milliméteres KwK L/45 lövegekkel készültek. A Panzer III. páncélzata a leggyengébb részeken 14, a legerősebb felületeken 50 mm körül volt (de néhol elérte a 80-90 mm-t is).

Közben erőteljesen zajlott a Panzerkampfwagen IV. fejlesztése is, mégpedig a Krupp műveknél, ahol az első példányok 1937 októberében gördültek ki a gyárkapukon. A két ígéretes típus tömegtermelése azonban lassan haladt. Amikor Adolf Hitler 1939 szeptemberében elrendelte Lengyelország lerohanását (ezzel kirobbantva a második világháborút) Németország még mindig nem rendelkezett elegendő számú közepes harckocsival. A német hadiipar egyszerűen nem győzte kiszolgálni a hadsereget és Hitler terjeszkedő terveit. Így a lengyelországi hadjáratban a főszerepet még a Panzer I., Panzer II., és Panzer 38 (t) típusok játszották, csekélyke számú Panzer III. és IV mellett. Ám még így is a lengyeleknél fejlettebb tank-állományt tudtak felvonultatni az invázióhoz. (1939 végén a német páncélos állománynak csak 13% -át alkotta a Panzer III és IV. típusok együttes mennyisége, a többi elavult, Pz I.-II. és Panzer 38 (t) tankokból állt.)

Némileg fordulópontot hozott Franciaország lerohanása 1940 májusában, ahol már a támadásba lendülő 2600 db német harckocsi egynegyede volt Panzer III és Panzer IV. típusú, közepes harckocsi. (Konkrétan: 1592 db Pz 38, Pz I-II., és 629 db Pz III-IV., illetve 154 db egyéb harckocsi kezdte meg a Fall Gelb hadműveletet Hollandia, Belgium és Franciaország ellen.) A hadjárat, a Blitzkrieg taktika alkalmazásával, két zseniális tiszt: Heinz Guderian és Erwin Rommel kimagasló teljesítményével és a harckocsik különleges, összehangolt önálló egységekben való alkalmazásával hatalmas sikert aratva zárult. Németország gyakorlatilag 5 hét alatt térdre kényszerítette a Bemelux államokat és Franciaországot. A harci tapasztalatok két alapigazságot hoztak a németek számára: 1.) A jövő a közepes és nehéz harckocsiké 2.) A tankok önálló fegyvernemként, külön páncélos alakulatokban való bevetése gyors győzelmeket hozhat.

A Panzer IV.

Innentől, a tanulságokat levonva már minden a német hadiiparon múlott: képesek e a III. Birodalom gyárai és mérnökei elegendő közepes harckocsit előállítani az előrenyomuló Wehrmacht csapatok számára és kifejleszthető e időben egy nehéz harckocsi a hadsereg megsegítésére. Első lépésben megerősítették a Panzer III -asokat, és megszületett az 50 mm -es löveggel gyártott változat, második lépésben pedig elkészült végre a Panzer IV. 

Az új típus nagyon jól vizsgázott a hadszíntereken, amit az is jelez, hogy 1937 és 1945 közt mintegy 10 altípusa készült el (A, B, C, D, E F1, F2, G, H, J) mégpedig a Krupp művek gyártásában és összesen több mint 8 ezer darabot készítettek a különböző variánsokból. A Panzer IV -esek első altípusait még 17 tonnával gyártották, később a "D" változattal már 20 tonna lett a tömeg, a "G", "H" és "J" variánsoknál pedig 1942/43 -ban már 23-26 tonnával készültek a Panzer négyesek. A legnagyobb mennyiségben a "H" altípus jelent meg a hadszíntereken, mely 25 tonnát nyomott (frontpáncélzata 80 mm, a lövegpajzs pedig 50 mm vastag páncélzatot kapott) A löveg mindvégig megmaradt 75 milliméteresnek. 

A Párducok 

A háború harmadik évében Nyugat-Európa megszerzése után a Führer megkezdte a kontinens maradék területeinek megtámadását is: 1941 -ben került sor Jugoszlávia és Görögország lerohanására, majd az afrikai bevetésekre (Egyiptom megtámadására). Végül eljött az 1941-es év is, amikor megindult a hatalmas Szovjetunió elleni offenzíva. Ebben már 3600 német harckocsi vett részt, ám ezek tekintélyes része még mindig könnyű-páncélos volt (A moszkvai csata idején, 1941 végén a német harckocsi-állomány felét még mindig Pz I-II. és Pz 38 könnyű-páncélosok alkották.) Amikor ezek a Panzerek először találkoztak az oroszok T-34 -es tankjaival, órási lett az aggodalom a Wehrmacht tisztjei között. Égetően szükség lett komolyabb német nehéz-harckocsik bevetésére. Megkezdődött tehát a Panzerkampfwagen V. kifejlesztése. (Sd.Kfz. 171.) A típus 1942 májusában kapta a Párduc nevet. A Panthereket a Man cég kezdte gyártásra előkészíteni 1942 májusától, 45 tonnás kivitelben, 75 mm-es KwK 42 L/70 -es harckocsiágyúkkal. Csakhogy a valódi tömeggyártásra csak 8 hónappal később került sor, 1943 januárjában, mert komoly vita volt a Daimler és a Skoda cégek variációi és a Man változata között. Végül a Man verziója győzött. Összesen 2953 db Párducot állítottak elő 1943 januárja és 1945 tavasza között, alig két év alatt. A Párducok a háború egyik legsikeresebb harckocsijai lettek.

A Panthereknek három altípusa létezett: a "D", az "A" és a "G" változat. (Kifejlesztették az "F" variánst is, de abból csak két darab készült.) A Párduc a Panzer IV -nél sokkal masszívabb, erősebb páncélzatú harckocsi volt, a torony homlokpáncélzata 100 mm -es vastagságot kapott, az oldalpáncél 40 mm volt. A páncéllemezek meredek szögben, hegesztéssel összeillesztett kivitelezése szemből szinte sebezhetetlenné tette a Párducokat (ha 500 -nél nagyobb távolságban tudta tartani ellenfeleit) A Pantherek először a kurszki tankcsatában mutatkoztak be 1943 nyarán és meglehetősen jól vizsgáztak, bár műszaki problémáik azért akadtak (ezeket a "G" altípus jórészt kiküszöbölte). A Párducok mérete: hossz: 8,86 m, szélesség: 3,4, magasság: 2,98 méter. A Párducok (miként a Tigrisek is) komoly ellenfeleket csak 1944 januárjától kaptak, amikor megjelentek a hadszíntereken a 46 tonnás, 122 mm-es löveggel gyártott ISZ-2 szovjet nehéz harckocsik. Ez a típus volt a háború alatt gyártott legütőképesebb szovjet páncélos.

A Tigrisek

Közben 1941 őszén megkezdődött az egyetlen német nehéz-páncélos, a Panzerkampfwagen VI., azaz Tigris kifejlesztése is. A német harckocsi-hadviselés "atyja", Heinz Guderian vezérezredes támogatásával, 1942 tavaszától indult be tömeggyártás. A legelső mintapéldányok 1942 április 20-ra, a Führer 53. születésnapjára készültek el. Hitler ezen a napon személyesen tekintette meg az első Tigriseket, mégpedig Kelet-poroszországi főhadiszállásán a Wolfschanzén. Az első harctéri bevetésre ezt követően, 1942 szeptember 16-án került sor, Leningrádnál. (Ekkor még semmiféle nagy sikert nem arattak.) A Tigrisek végső elnevezéséig egészen 1943 tavaszáig kellett várni, ám közben kifejlesztették a Párducokat is, így mivel a Párducok kapták a Panzerkampwagen V. elnevezést 1943 januárjában, így a Tigrisek hivatalos neve (két hónappal később) a Panzerkampfwagen VI. lett.

A Tigrisek 56 tonnás monstrumok voltak, 88 mm -es lövegekkel, 5 fő kezelőszemélyzettel, 25 - 110 milliméteres páncélzattal. Bár mindössze 1355 db -ot gyártottak a harcmezők csúcsragadozóiból, a típus hírneve mégis bejárta a szövetségesek frontvonalait, mindenhol babonás rettegést kiváltva az angol-amerikai katonákból. Bár a szovjetek is tisztelték a típust, ők hatékonyabban tudtak szembeszállni vele. A Tigrisekkel ugyanis sok probléma akadt: hatalmas volt karbantartási igénye, nagyon nehézkes volt vasúti szállítása (a szokatlanul széles, 725 mm-es lánctalpa miatt), sok hídon képtelen volt átkelni nagy tömegéből kifolyólag, illetve sűrűn elakadt a lazább talajú hadszíntereken. Mindezeken túl gyakran meghibásodott erőátviteli rendszere és kormányműve is, nem beszélve a lánctalp gyakori problémáiról. (A szovjetek megtanulták a lánctalp eltalálásának hasznosságát, így a Tigrisek mozgásképtelenné tételét, majd kilövését.) Fontos tapasztalat volt mind a keleti, mind a nyugati fronton, hogy a Tigrisek hátsó páncélzata könnyen átlőhetőnek bizonyult, így a típus gyenge pontját jelentette. Innentől mind a szovjet, mind a nyugati harckocsizók folyamatosan kísérleteket tettek a Tigrisek hátulról való eltalálására (több - kevesebb sikerrel persze).

Közben a szovjetek, kifejezetten a Tigrisek példáján okulva megalkották a T-34 -es harckocsik 85 mm -es löveggel szerelt változatát is és a már említett ISZ-2 nehéz harckocsit, melyek jelentősen csökkentették a Tigrisek harctéri fölényét a keleti fronton. Ráadásul a sokkal olcsóbb T-34/85 -ből lényegesen többet tudtak előállítani, mint a méregdrágán gyártott Tigrisből. Bár erre a németek a Királytigrissel válaszoltak (Panzer VI. B), mely közel 70 tonnás gigantikus tömeggel bírt, ebből már elenyésző mennyiség készülhetett a harcok lezárulása miatt. (Ami a Tigris lenyűgöző méreteit illeti: hossza 8,45 m, szélessége 3,73 m, magassága 2,86 m volt.)

Összességében talán érdekes észrevétel, hogy a leggyakoribb német harckocsitípus a háború közepétől a Panzer IV volt, hiszen a III. Birodalom hadiipara 1937 és 1945 közt mintegy 8519 db -ot tudott belőle gyártani. A Panzer V -ből, vagyis a Párducokból csupán 2953 db, a Tigrisekből pedig mindössze 1355 db készült. (A Párducokat illetően több helyen az 5500 db -os adat szerepel.) Elmondható, hogy a két legnagyobb német harckocsi-legenda, a Párduc és Tigris (együttesen 4308 legyártott db) az össz német harckocsi-állomány kevesebb, mint 18%-át alkotta. Mindez annyiban érdekes, hogy az említett típusok hírneve és legendája lényegesen nagyobb harctéri "részesedést" feltételez a közfelfogás tekintetésben.

Páncélvadászok, önjáró lövegek

Végül fontos még megjegyezni, az önjáró tüzérség jelentőségét is. Bár a forgatható torony nélküli páncélozott járműveket, páncélvadászokat (németül: geschützwagen -ek) a tüzérséghez sorolták, jelentőségük hatalmas volt a harckocsik elleni küzdelemben is. A páncélvadászok, rohamlövegek legalább annyi harckocsit tettek harcképtelenné, mint a korszerű tankok. A "Sturmgeschütz III.(StuG III) rohamlöveg például jelentős "karriert" futott be a harcok alatt, különösen a 24 tonnás, 75 mm -es "G" változat, melyből 7893 db készült és sikeresen vetették be mindenhol. Ilyenen kezdte pályafutását a legendás tigris-parancsnok Michael Wittmann SS-Hauptsturmführer is, aki haláláig 138 ellenséges harckocsit lőtt ki Tigrisével. Ugyancsak híressé váltak a monumentális, 68 tonnás Ferdinándok, vagy Elafántok (SdKfz-184) melyekből ugyan csak 90 db készült, mégis nagy pusztítást okoztak az ellenséges harckocsi állományokban 88 mm -el lövegjeikkel.

A III. Birodalom harckocsijai hatalmas küzdelmeket folytattak a második világháború számtalan nagy tankcsatájában, így például a Kurszki tankcsatában (1943 július 4-13 közt), az ardenneki hadjáratban (1944 december 16 - 1945 január 25 közt) és például Magyarországon a debreceni (vagy hortobágyi) tankcsatában (1944 október 9-26 között). Ezek közül a kurszki volt a legnagyobb ütközet, mely egyben a hadtörténelem máig legnagyobb csatáját jelentette.

Kurszknál egy olyan kiszögellésért indított támadást a Wehrmacht, mely a sztálingrádi nagy német visszavonulást követően maradt szovjet kézen. Az 1943 júliusában zajló ütközetben a németek 2500 tankot  és 800 ezer katonát vetettek be a nagyjából kétszeres orosz túlerő ellen. Bár Hitler a kurszki csata 10. napján (július 13-án) berekesztette a hadműveletet és visszavonulásra adott parancsot (az amerikaiak szicíliai partraszállása miatt, melyhez át kellett csoportosítani erőit), valójában jóval nagyobb veszteségeket okoztak a szovjeteknek, mint amennyit el kellett szenvedniük. A Tigrisek, Párducok és Panzerek mintegy 1800 db szovjet tankot lőttek ki, miközben csak 280 tankot vesztettek. Bár a csatát a németek adták fel, valójában a III. Birodalom tankjai "leiskolázták" a szovjet páncélos fegyvernemet.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált és ajánlott források:

·         Dr. Stephen Hart - Dr. Russel Hart: A II. világháború német páncélosai (20. századi hadtörténet) Hajja és fiai könyvkiadó, Debrecen, 1999.

·         Michael Green: German tanks of World War II. Zenith Press, 2000.

·         Peter Chamberlain - Hilary Doyle: Encyclopedia of German World War Two. Paperback, 1999.

·         Thomas L. Jentz és Hilary Louis Doyle: Panzer Trucks könyvek

·         achtungpanzer.com - panzerkampfwagen