Az amerikai függetlenségi háború (1775-1783)

Az amerikai függetlenségi háború (1775-1783)

/Harmat Árpád Péter/

 

Az Amerikában 1732 –re létrejött 13 gyarmat népessége - mely valójában már a XVII. század kezdete óta állt az angolok fennhatósága alatt - az 1760 –as évekre két fontos sérelemcsoport mentén fordult szembe Angliával. Az első a gazdasági sérelem, a második pedig a politikai elnyomás sérelme volt. A gazdasági sérelmek hátterében Anglia és az amerikai gyarmatok közti megváltozott viszony állt. Mivel Anglia a korábbi európai háborúi során (pl: hétéves háború: 1756-1763) jelentős államadósságot halmozott fel, szerette volna plusz kiadásait és az adósság törlesztését az amerikai gyarmati lakosságra áthárítani. Így különböző új adókat, vámokat és illetékeket vezette be Amerikában, melyek már nem a gazdaság szabályozását szolgálták, hanem egyértelműen a hasznot és a bevétel növelést tartották szemelőtt.

Itt kell kiemelni, hogy III. György (1760-1820) felrúgta az angol királyokkal szemben a dicsőséges forradalom (1688) győzelme óta alkalmazott korlátozásokat, melyek az uralkodót a parlamenttel szemben csupán jelképes hatalommal ruházták fel. Az uralkodó meghatározó politikai erőként akart fellépni, és határozottan be kívánt avatkozni a gyarmati politika döntéseibe. Emellett az 1763 és 1765 közt hivatalban lévő George Grenville kormány szigorúbb gyarmatpolitikája is az amerikaiak megszorításait szorgalmazta. A király és a kormány által egyaránt támogatott megszorítások az ipari, vagy jövedelem törvények bevezetésével kezdődtek, melyek korlátozták az amerikai feldolgozóipart, hogy védjék az angol ipart a konkurenciától, és egyúttal gyarmati státuszba szorítsák vissza az Amerikai gazdaságot. Így született meg a vastörvény, a kalaptörvény és a melasztörvény. Az amerikaiak számára a cukor- vagy melasztörvény volt a legsúlyosabb, mert magas vámot szabott ki a behozott melaszra, ami az amerikai kereskedők jelentős részének megélhetést biztosító rum készítés és exportálás üzletét tette veszteségessé. Az angol uralommal szembeni ellenséges légkört szította az 1763 –as királyi proklamáció is, mely tiltotta az Appalache-hegységen túli letelepedést, illetve az 1765 –ös elszállásolási törvény, mely  a brit hadsereg állománya számára kötelező ellátás és szállásbiztosítást írt elő.

Súlyosabb sérelmet jelentett az 1765 –ös Bélyegtörvény, mely minden jogi dokumentumra, újságra, levélre, szórólapra súlyos adókat vetett ki. Az amerikaiak azonnal tiltakoztak, és amikor a felháborodás szervezettebb lett, kollektívan tagadták meg az új adók és illetékek megfizetését. Anglia végül a bélyegtörvény visszavonására kényszerült, de 1767 –ben kiadta a Townshend-törvényeket (Charles Townshend pézügyminiszter javaslatára) melyek szinte minden behozott árura vámot vetettek ki (papírra, üvegre, festékekre). A tiltakozás ismét magasra csapott, sőt ezúttal az amerikai gyarmati lakosság bojkottálni kezdte az angol áruk vásárlását is. Így az angol parlament újra meghátrált, és a teavám kivételével szinte az összes új vámot visszavonta. Az érvényben hagyott vámok és adók kijátszására széles körben elterjedté vált a csempészet, amelyben többek közt John Hancock, a Függetlenségi Nyilatkozat későbbi aláírója is részt vett. Hajóját, a Libertyt a brit vámhatóságok 1768-ban elkobozták, őt magát pedig vád alá helyezték a jövedéki törvények megsértése miatt. Védője nem volt más, mint John Adams, az Amerikai Egyesült Államok későbbi elnöke. (A Hancock ellen emelt vádakat később elejtették.)

Az 1760/70 –es évekre elhúzódó és súlyos ideológiai vita alakult ki a gyarmatok és az angol vezetés közt. A vita mentén jött létre a gazdasági elnyomás melletti második sérelem, a politikai elnyomás sérelme. Ugyanis az amerikai gyarmatok törvényhozó testületei úgy vélték, hogy az amerikai lakosságot csak akkor lehet törvényesen megadóztatni, ha ezen lakosság megválasztott képviselői is ott ülhetnek a londoni parlamentben, vagyis beleszólásuk lehet az Amerikára kivetett adók ügyébe. Azonban az amerikai gyarmatok nem küldhettek képviselőket Londonba, tehát az amerikai gyarmatok törvényhozó testületei úgy vélték mindenfajta rájuk kivetett angol adó törvénytelen.

A függetlenségi háború közvetlen előzményei

A gazdasági és politikai sérelmek megosztották Amerika lakosságát, és az 1760/70 –es évekre három csoport alakult ki. Az egyik csoportot a patrióták, vagy whigek alkották. Őket háborította fel leginkább Anglia politikája, és ők voltak azok, akik leginkább hajlottak a tüntetésekre, sőt a fegyveres szembenállásra is. Legharciasabb rétegüket a radikálisok alkották, és egyik legelső vezérük Samuel Adams volt. (Arányuk 40% körül mozgott.) Velük szemben állt a lojalisták, vagy toryk tábora, akik mindvégig hűségesek maradtak Nagy-Britanniához és az angol koronához. (Ők adták népesség 20% -át.) Végül az amerikai társadalom harmadik – szintén 40% körüli - csoportját a harcok során is semleges népesség adta.

A függetlenségi háború egyik közvetlen előzménye az 1770 március 5 –én lezajlott bostoni mészárlás volt, amikor az amerikai patrioták legradikálisabb része a bostoni vámház ellen fordulva, kövekkel dobálta meg az angol királyt szolgáló vámtisztek egy csoportját. A vámtisztek segítségére siető angol katonaság sortűzzel válaszolt, melynek során öt amerikai halt meg a helyszínen. Az eset után három évvel, 1773 –ban tovább mérgesedett a helyzet, amikor John Hancock – radikális patrióta vezető - bojkottot szervezett a Brit Kelet-indiai Társaság Kínából behozott teája ellen, így annak a eladásai a gyarmatokon az addigi 320 000-ről mindössze 520 fontra zuhantak. Még ugyanezen évben (1773) a Kelet-indiai Társaság eladósodott, raktárai pedig tele voltak a csempészek vámmentesen behozott teája miatt eladhatatlan készletekkel. A brit kormány jóváhagyta a tea törvényt (Tea Act), amely lehetővé tette a Brit Kelet-indiai Társaság számára, hogy a gyarmatokon a szokásos gyarmati adó megfizetése nélkül, a gyarmati kereskedők és csempészek árai alatt adhassa el az árut.

A legtöbb amerikai kikötőben visszafordították a Társaság teát szállító hajóit, ám Bostonban, ahol a Kelet-indiai Társaság bírta a kormányzó támogatását, előkészületeket tettek, hogy brit hadihajók támogatásával tegyék partra a teát. Ám 1773. december 16-án mohikán indiánnak öltözött telepesek megrohantak a három angol hajót a bostoni kikötőben, és teaszállítmányukat a tengerbe szórták. Ez volt a „bostoni teadélután” néven elhíresült incidens! (Ennek közvetlen oka az volt, hogy az angol kormány a Londonba szállított tea vámját megszüntette, de változatlanul fenntartotta a tea vámját az észak-amerikai gyarmatokon.) Az angol parlament megtorlásul azonnal elfogadott négy „kényszerítő törvényt” (Amerikában „tűrhetetlen törvények” néven váltak ismertté): amíg a teát az amerikaiak meg nem fizetik, lezárják a bostoni kikötőt; drasztikusan csökkentik Massachusetts kormányzatának önkormányzati és képviseleti jellegét; a gyarmatokon megvádolt királyi tisztviselőket Angliában bíróság elé állítják; a brit hadsereg számára pedig lehetővé teszik épületek lefoglalását szállás céljából.

A bostoni események után kilenc hónappal, 1774 szeptemberében a philadelphiai Carpenters’ Hallban összegyűltek egy illegális kongresszus résztvevői, és így létrejött az első Kontinentális Kongresszus. A gyűlés megszavazta az Anglia elleni gazdasági háborút, melynek során a kongresszuson létrehozott kontinentális szövetség felügyeletével bojkottálták az angol áruk behozatalát, kivitelét, mindennemű kereskedelmét, és így minden angol áru fogyasztását is. Az engedetlenség felszámolására irányuló brit terveknek megfelelően újabb csapatokat küldtek Bostonba, és parancsnokuk Thomas Gage tábornok a gyarmat katonai kormányzója lett. Az első elkerülhetetlen összecsapásra 1775 április 19 én került sor, amely dátum az Amerikai Függetlenségi háború kezdete is lett! Gage tábornok egy brit katonai osztagot küldött Bostonból a közeli Concord fegyver- és lőporkészletének elkobzására, valamint Samuel Adams és John Hancock radikális vezetők letartóztatására. A patrióták felfegyverzett csoportjai, akik ekkor már Bostonban hónapok óta készen álltak egy esetleges összecsapás kivédésére, azonnal Lexingtonba és Concordba siettek. Az első fegyveres harcok azonban mindkét helyszínen az amerikaiak felülkerekedésével végződtek, mivel a „vöröskabátosokat” meglepte a szervezett ellenállás mérete és a harcokba bekapcsolódó farmerek magas száma. A Bostonba történő visszavonulásuk során, összesen 273 angol katona esett el, míg az amerikaiak csak alig száz embert vesztettek. A radikálisok lovas futárai minden gyarmaton elterjesztették az ártatlan massachusettsi farmerek lemészárlásának „kiszínezett” és eltúlzott híreit. Amerikai szerte nagy volt a hazafias felháborodás, s ez lehetővé tette, hogy a radikálisok vezette biztonsági bizottságok átvegyék az irányítást. A királyi kormányzókat elűzték, megkezdték az amerikai csapatok felállítását és gyakorlatoztatását, illetve az angol erődök és lőszerraktárak lefoglalását.

A második jelentős fegyveres összecsapás Bostonban zajlott, amikor az angolok sikeresen visszaszorították a városra támadó amerikaiakat. Ez volt a Bunker Hilli csata (1775 június 17) melyben ugyan az angolok győztek, ám elveszítették katonáik 40% -át. A bostoni összecsapások alatt, 1775 május 10 –én Philadelphiában sebtében ült össze a második Kontinentális Kongresszus. Egy utolsó megegyezési kísérletként a kongresszus 1775. július 5-én petíciót fogalmazott meg, amelyet (hat hét múlva, amikor az Londonba ért) az uralkodó nem vett át. Augusztus 23-án, a Bunker Hill-i csata hírére reagálva György proklamációban jelentette ki, hogy az amerikai gyarmatok „nyílt lázadásba” kezdtek. György kijelentette, hogy szándékában áll a lázadás fegyverrel való elfojtása, és ehhez akár idegen csapatok segítségét is igénybe veszi. A második Kontinentális Kongresszus a fegyveres harc mellett foglalt állást, és John Adams javaslatára 1775 július 3 -án a kontinentális hadsereg főparancsnokának Virginia állam képviselőjét (egyben az állam egyik leggazdagabb ültetvényesét) a milícia ezredesét, és a Hétéves háború veteránját George Washingtont választották meg.

1776 januárjától a függetlenséget sürgető hangok felerősödtek, köztük az egyik leghatásosabb Thomas Paine-é volt, aki Józan észcímű, hamar népszerűvé váló írásában (1776. január 10.) a összefoglalta az amerikaiak Angliával szembeni fő sérelmeit, és a teljes függetlenség és a köztársaság kikiáltását javasolták. Később, 1776 június 11 -től Benjamin Franklin, John Adams, Thomas Jefferson, Robert R. Livingston és Roger Sherman elkezdték írni a függetlenségről szóló nyilatkozatot, és összeállították az első változatot, ami július 1-jén került a Kongresszus elé. John Hancock, a Kongresszus elnöke, és titkára, Charles Thomson, július 4-én aláírta az okmányt. A nyilatkozat azonban csak augusztus 10-ére ért el Londonba, és csak 1783-ban, a párizsi békével lépett érvénybe.

Az Amerikai Függetlenségi Háború

A bunker Hilli csatát követően az angolok főparancsnoka Gage helyett William Howe lett, míg az amerikaiak élére George Washington került (1775 július 3)! Az első nagy harcok 1775 tavaszától Boston birtoklásáért folytak, és 1776 márciusára az amerikaiak győzelmével zárultak. A bostoni győzelem dacára a következő, vagyis 1776 –os háborús év, az amerikaiak számára a mélypontot hozta, mivel elesett New York és New Jersey. 1776 júliusában ugyanis New Yorkban partra szállt a legnagyobb katonai haderő, amelyet Nagy-Britannia valaha is külföldre küldött: több száz hajó 32 ezer vöröskabátost tett partra Sir William Howe parancsnoksága alatt. A számbeli fölényben lévő angol sereg könnyűszerrel elűzte az amerikaiakat Long Islandről, Manhattanről, majd végig New Jerseyn át, amíg a Delaware folyón átkelve Pennsylvániába nem menekültek. A nagy vereségek miatt veszélybe került a főváros Philadelphia is, amit George Washingtonnak biztonsága érdekében el kellet hagynia. 1776 végén és 1777 elején az amerikaiak ugyan visszafoglalták New Jersey egy részét (trentoni és princetoni győzelem) de még mindig az angolok fölénye érvényesült a harctereken.

Az újabb nagy angol támadás 1777 nyarán következett, amikor Kanadából John Burgoyne tábornok megtámadta Albany, és a Hudson völgyének vidékét. Ekkor az angol főparancsnok, Howe nagy döntésre kényszerült: vagy egyesül Burgoyne csapataival és kettévágja az államokat, vagy inkább a nagyobb dicsőséget ígérő Philadelphia ellen vonul. Szerencsére How a dicsőséget akarta inkább, és Philadelphia megszerzését választotta. Miután a brandywine-i csatában legyőzte Washingtont, bevonult az amerikai fővárosba. (A kongresszus a pennsylvániai Yorkba volt kénytelen menekülni.) How dicsőséget hajhászó döntésével magára hagyta északon Burgoyne erőit, akiket az amerikaiak bekerítettek, és 1777 októberében Saratogánál megadásra kényszerítettek. A saratogai csata a háború fordulópontja lett.

A camdeni csata (1780), az utolsó angol győzelmek egyike

A francia-amerikai szövetség

Az amerikaiak már függetlenségük kimondásakor arra törekedtek, hogy külföldi szövetségest keressenek, és az angolokkal régóra rivalizáló Franciaországra esett választásuk. Benjamin Franklint küldték Párizsba, aki rögtön megkezdet tárgyalásait XVI. Lajossal. A megbeszélések azonban csak akkor váltak sikeressé, amikor az amerikai kontinentális hadsereg végre elkönyvelhette első győzelmét Saratogánál (1777 október) és ezzel bizonyítani tudta esélyét a győzelemre. Franklin működésének hála 1777 végén Spanyolország, Franciaország és Hollandia is belépett a háborúba, és megindult a philadelphiai hadjárat. Decemberre elérkeztek Philadelphia elé, ám itt megtorpantak. A tél miatt a haderő egy része megsemmisült. Eközben Willam Howe tábornokot előbb Henry Clinton, majd lord Cornwallis tábornok váltotta a főparancsnoki tisztben. A francia beavatkozás változtatott a brit stratégián és a parlament azt parancsolta Clinton-nak, hogy adja fel Philadelphiát és koncentráljon New Yorkra. A frontvonalak visszaálltak a két évvel ezelőtti állapotra. A továbbiakban a hadszíntér nyugat felé tolódott el.

1780-ban folytatódott a karolinai brit hadjárat: Charlestont a brit haderő körbezárta, elvágva az utánpótlást. Lincoln tábornok nem akarta 5000 emberét a biztos halálba küldeni, és megadta magát. A saratogai hadjárat dicső tábornokát, Horatio Gatest Észak-Karolinába küldték, ahol 1780. augusztus 16-án vereséget szenvedett. Gatest leváltotta Nathanael Greene tábornok. Greene tábornok kisebb veszteségeket szenvedve több csatában alulmaradt, de a britek nem kerültek taktikai előnybe.

1781-ben a háború összes frontja, az északi, nyugati, déli és vízi, Yorktown-nál egyesült. A francia flotta elvágta a lojalista utánpótlást a chesapeake-i csatában. Washington ekkor 1781. október 6-án 17 000 emberrel megtámadta Yorktown-t. Október 19-én Cornwallis megadta magát. Az angol diplomácia próbált segítséget szerezni a harcok alatt más európai államoktól. Az első években a spanyolok, hollandok és franciák felé fordultak, hogy az amerikai felkelőkre támadjanak rá a közeli gyarmatokról. Azonban Spanyolország és Franciaország ellenük fordult. II. Katalin orosz cárnőt is többször kérték, hogy az orosz csapatok Alaszkán és Kanadán keresztül vonulva avatkozzanak be a háborúba az amerikaiak ellen, de Katalin mindvégig ellenállt ennek. A brit alsóház úgy döntött, hogy a háborút nincs értelme folytatni, és 1782. november 30-án a felek Párizsban előzetes békét kötöttek. A valódi békeszerződést 1783. szeptember 3-án írták alá Versaillesban. A békekötésre Washington nem tudott elmenni, az Amerikai Egyesült Államokat John Adams, Benjamin Franklin és John Jay képviselte, ők írták alá a szerződést.

 

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Sellers-May-McMillan: Az Egyesült Államok története. Maecenas Könyvek, Bp. 1995.
  • Az Egyesült Államok története I-II. Gondolat Kiadó, Bp., 1964. (Fordította: Siklósi Mihály)