Az invesztitúra háborúk, a pápaság és császárság küzdelme

Az invesztitúra háborúk, a pápaság és császárság küzdelme

/Harmat Árpád Péter/

 

A középkor Európájának két leghatalmasabb embere: a pápa és a Német-Római Birodalom császára hosszú harcot vívtak egymással a XI-XIII. század idején a világ feletti befolyásért és az ezt részben biztosító főpapi kinevezések (invesztitúra) jogáért, mégpedig egy egész korszakon keresztül, melyet invesztitúra háborúk korának is nevezünk. Ez volt a világtörténelem egyik legfurcsább és leghosszabb küzdelme.

A háborúskodás előtti utolsó "békebeli" császár, III. Henrik idején még  a királyi hatalom, az államszervezet és az egyház szoros összekapcsolódásban élt egymással. Az egyház szakrális legitimációt nyújtott a császár felé (a királyi hatalom isteni eredetű, így nem vonható kétségbe) és írástudó hivatalnokokkal látta el a császári közigazgatást, cserébe pedig püspökségeik privilégiumokat, és regále jogokat kaptak (vámok, piac) az uralkodótól.

A király, mint szakrális személyiség, a krizmával való felkenés révén a klérus tagja, "mintegy pap", a birodalmi egyház feje is volt, aki érvényesíteni tudta befolyását a püspöki és apáti székek betöltésénél, ő rendelkezett az egész ország területén az invesztitúra jogával, vagyis a pásztorbot és a gyűrű átadásával ő iktathatta be az új főpapot tisztségébe és birtokaiba. Míg Franciaországban a 11. században a püspökségeknek csak egyötödével rendelkezett a király, addig Németországban minden püspökség a király főkegyurasága alá tartozott.

Közben az egyház papjainak és szerzeteseinek egy része egyre nagyobb kétségbeeséssel szemlélte az anyaszentegyház fokozatos elvilágiasodását és züllését. Virágzott a szimónia (főpapi tisztségek pénzért való megvásárlása) és a papsághoz méltatlan életmódot folytatók számának növekedése. 1040 körül aztán az elégedetlenek élére egy Odiló nevű szerzetes állt, aki a lotaringiai Cluny kolostorának lett a főapátja. Odilo reformokat és megújulást javasolt, melyet kezdetben a császár is támogatott. III. Henrik (ur.: 1039-1056) a hitéletet érintő kérdésekben kifejezetten reformernek számított. Ám idővel a megújulás igénye már a császári befolyást is érinteni kezdte. Itt kezdődtek az ellentétek.

Az invesztitúra jog miatt kezdődő hatalmi harc

III. Henriket 1056 –ban gyermekkorú fia IV. Henrik követte a trónon, aki kezdetben követte apjának egyházi reformokat pártoló politikáját, ám később mikor ő is felismerte azok hatalmára veszélyes voltát, szembefordult az egyházzal. A császári hatalom megerősítésére tett törekvése először azonban a délnémet tartományokkal okozott konfliktust, amikor birodalmi várakat kezdett építtetni a déli térségekben. A délnémet felkelés leverését követően kapott erőre a pápával kezdődő vitája.

A vita lényege egyrészt az volt, hogy a német király császárrá választásához szükséges e a pápai koronázás, másrészt hogy a püspökök kinevezése a pápa vagy a császár joga e?!

1075-ben VII. Gergely pápa (lásd képünket) a Dictatus papae című enciklikájában deklarálta, hogy a római egyház isteni alapítású, így a római pápa hatalma egyetemes, ezáltal kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára. A pápai oklevél kiadására az adott okot, hogy Henrik 1071-ben a pápa beleegyezése nélkül nevezte ki Milánó új érsekét. Az új érsek ráadásul egy olyan személy volt, akit II. Sándor pápa korábban kiátkozott. A Dicatus Papae ellen IV. Henrik császár levélben fejezte ki tiltakozását, és új pápa megválasztását követelte, egyszersmint megvonta császári támogatását.

Az elkövetkező hónapok során Henrik belső hatalmát kívánta stabilizálni. Eközben azonban újabb bíborosokat nevezett ki, többek közt Fermoban és Spoletoban. Az 1076-os böjti zsinaton a pápa levelében kiátkozta a császárt, és kijelentette, hogy a császári trón üres. Ezzel előállt az a helyzet, hogy a két méltóság kölcsönösen elmozdította a másikat annak pozíciójából.

A német arisztokrácia üdvözölte a császár elmozdítását, és a kitörő polgárháborúban felkeltek a császár ellen, erődöket építettek, ami korábban törvénytelen volt. Az elégedetlenségüket vallásos köntösbe bújtatták. Meglepő módon azonban a német püspökök nagy része a császárt támogatta, így a wormsi birodalmi zsinaton együttesen mondták fel az engedelmességet a pápának. Az erőviszonyok azonban 1077 –ben a pápa és a német hercegek számára kedveztek, így IV. Henrik időlegesen meghátrált.

Henriknek nem maradt más választása, mint legalább addig visszavonulnia, amíg elég erős hadsereget tud kiállítani. 1077-ben megmaradt hűséges követői élén Canossába utazott pápai megbocsátásért (Canossa-járás). A találkozó helyszínét Canossa toscán grófnő javasolta, aki saját várába invitálta a feleket. (A grófnő a pápa híve volt.) A pápa bár három napig váratta a császárt, végül a bűnbocsánat jegyében kénytelen volt neki megbocsátani. A nemet tartományurak azonban a császár feloldozása ellenére ellenkirályokat választottak (Sváb Rudolf, Herman von Salm). Közülük a legutolsót, Rudolf von Rheinfeldet 1080-ban az elsteri csatában maga IV. Henrik győzte le.

A császár ezután, 1084-ben elfoglalta Rómát, ahol egy ellenpápával ismét császárrá koronáztatta magát. A pápát erőszakkal akarta elmozdítani, hogy egy barátságosabbat helyezzen a Szent Péter-i trónra, ám Gergely behívta szövetségeseit, az Itáliában tartózkodó normannokat, - Guiscart Róbert vezetésével - akik 1085-re kiszorították a német hadakat. Azonban fosztogatásba kezdtek, ezért a nép pedig felkelt a pápa ellen, akinek menekülnie kellett: délre vonult a normannokkal, és Salerno városában halt meg 1085. május 25-én.

Henrik győzedelmesen tért vissza birodalmába. Az új pápa, II. Orbán elsősorban az 1095-ös clermonti zsinaton elhangzott beszédéről híresült el, mely az első keresztes hadjáratot indította el. IV. Henrik bukását végül saját fia okozta, aki fellázadt apja ellen, és legyőzve őt, 1106 –ban lemondásra kényszerítette.

V. Henrik ( 1160-1125 ) az utolsó száli uralkodó volt. Eleinte ő is szembeszegült a pápa II. Paszkál akaratával, és uralma idején kiújultak a harcok. A háború során 1111-ben V. Henrik a pápát is foglyul ejtette és megfosztotta mind az invesztitúra, mind a császárkoronázás jogától. A pápa azonban hamar kiszabadult a fogságból, és azonnal visszaszerezte elvett jogait. Idővel V. Henrik meghátrálásra kényszerült, és 1122 –ben megkötötte a Wormsi Konkordátumot.

A II. Callixtus pápa valamint V. Henrik császár közt megszületett dokumentum szerint a császár lemondott a pásztorbottal és gyűrűvel történő invesztitúrajogról, sőt a bíborosok választásában szabad kezet adott a birodalom egyházának. Ugyanakkor a császár jelen lehetett a püspökválasztásokon, és viták esetén az ő szava lehetett a döntő. Emellett az új püspököket világi javaikba a császár iktathatta be (kormánypálca adásával), így a püspökök hűségesküt tettek a császár felé is.

A pápaság és császárság további harcai a Stauf-dinasztia idején

V. Henriket az egyik legkisebb hatalmú hercegi család a Supplingburg-dinasztia követte a trónon III. Lothar (1125-1137)személyében. Lothar halála után III. Konrád (1138-1152) megkoronázásával a középkori Német-Római Birodalom egyik legjelentősebb családja, a Stauf-dinasztia foglalhatta el a császári trónt!

Az eredeti nevükön Hohenstaufnak nevezett család, mint svábföldi palotagrófok, a 11. század elején tűntek fel először. Később, 1118-tól már a Rajna-térségben is megvetették lábukat, 1125-re pedig a birodalom leggazdagabb és leghatalmasabb fejedelmi családjává léptek elő. III. (Stauf) Konrád uralkodását részint a keresztes hadjáratokban való részvétel, részint a kezdődő – és a korszakot hosszú évtizedekre meghatározó - Welf-Stauf ellentét kialakulása jellemezte.

I. Stauf (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) harca a pápával

I. Frigyes apai ágon Stauf, ám anyai ágon Welf volt, így személyében egyesült a két legnagyobb hatalmú német család ereje és befolyása. Azonban Barbarossa Frigyes (lásd: a képen, Francois-Édouard Picot festményét) nem birodalmának német területeire összpontosította figyelmét, és hatalmát, hanem Itália felé fordult, és uralkodása alatt elsősorban a pápaválasztásba kívánt beleszólni, illetve a gazdag itáliai városok megadóztatását szerette volna elérni. Az itáliai adókból az egész birodalom újjáépítését tervezte, és erős birodalmi hadsereget akart létrehozni.

Itáliát jól felügyelhető várak, paloták és városok hálózatává akarta alakítani, ahol császári hivatalnokok felügyelték volna a városok önkormányzatát. Emellett a császári Itália minden lakosára kivetették az úgynevezett fodrum adót. Intézkedései a városok a szabadságjogainak korlátozását jelentették, így az itáliai települések többsége a császár ellen fordult. A feszültség akkor tetőzött, amikor az itáliai városok Bandinelli bíborost III. Sándor néven pápává választották, ám Barbarossa Frigyes és hívei ellenjelöltet állítottak Ottaviano de Monticello bíboros személyében, aki IV. Viktor néven kezdte meg pontifikátusát.

III. Sándor pápa, annak érdekében, hogy a császárságtól független pápaságot hozzon létre, 1160-ban kiközösítette Frigyest. Sándort támogatta a korabeli Európa többsége, így Anglia, Franciaország, Spanyolország, Magyarország, a lombardok és Mánuél bizánci császár is.

Barbarossa Frigyes és III. Sándor pápa, illetve az őt támogató lombard városok ligája közt végül két hadjáratban hágott tetőfokára a viszály. A döntő csatát 1176 –ban Legnano mellett Barbarossa Frigyes elvesztette, így végül meghátrálásra, és az itáliai városok jogainak elismerésére kényszerült. Frigyes ezek után Anagniban békét kötött a pápával, akit az 1177-es velencei békében elismert. (IV. Viktor ellenpápa, Frigyes támogatottja 1164 –ben halt meg.) Barbarossa Frigyes belpolitikáját a későbbiekben a Welf (Oroszlán) Henrik elleni viszály, illetve a harmadik keresztes hadjáratban való részvétel határozta meg. Amikor ugyanis 1187-ben Szaladin hadserege elfoglalta Jeruzsálemet, Frigyes meghirdette a harmadik keresztes hadjáratot. A hadjárat során 1190-ben a Szalef (Kalikadnosz) folyóba fulladva halt meg.

A Welf-Stauf ellentét kezdete

A két hercegi dinasztia közti ellentét Welf (Oroszlán) Henrik (élt: 1129-1195) felbukkanásával, és túlzott megerősödésével kezdődött. Welf Henrik apja (Büszke Henrik) Szászország és Bajorország hercege volt, így fia is arra törekedett, hogy a két leghatalmasabb német tartományban elismertesse hercegi rangját. Először 1142 –ben a szász, majd 1154 –ben a bajor hercegi címet szerezte meg, ám fokozatosan túlzott hatalomra tett szert, amikor 1158-ban megalapította Münchent és 1159-ben Landsberget. (Később 1160-ban elfoglalta Mecklenburgot, az 1164-es vercheni csata után pedig Hátsó-Pomeránia hűbérura lett.)

Egyre fokozódó befolyását európai szintre emelte, amikor 1168 –ban feleségül vette II. Henrik angol király és Aquitániai Eleonóra lányát, Matildát. Barbarossa Frigyes túlzottnak tartotta hatalmát, és 1180 –ban Oroszlán Henrik ellen fordult. A szembeszállásra az ürügyet Oroszlán Henrik és birtokszomszédjai közti viszály nyújtotta. 1180 januárjában a würzburgi birodalmi gyűlés távollétében bűnösnek nyilvánította Henriket abban, hogy eltulajdonította az egyház javait és felségsértést követett el. Kimondták rá a birodalmi átkot, ami azt jelentette, hogy elvesztette birtokait és minden vagyonát, jogilag halottnak számított és bárki kirabolhatta vagy megölhette őt jogi következmények nélkül.

Henrik területeit a következőképpen osztották fel: A Bajor Hercegségből leválasztották Stájerországot és az isztriai őrgrófságot. A maradékot a Wittelsbachok kapták, név szerint Wittelsbach Ottó. A hatalmas méretű Szász Hercegséget még alaposabban felszabdalták. Vesztfália és Engern Vesztfáliai Hercegség néven a kölni érsekséghez kerültek. Szászország keleti része az Askani-családbeli Bernhardé lett. A két rész között a Weser volt a határ. III. Lajos türingiai gróf kapta a szász palotagrófságot, de 1181-ben lemondott testvére. I. Hermann javára. A többi birtokot visszaadták az eredeti tulajdonosnak vagy szétosztották. Ezzel a felosztással a császár Oroszlán Henrik jövőbeli hatalmi lehetőségeit akarta korlátozni, ugyanakkor itt kezdődött az a folyamat, amely a kis, elzárkózott hercegségek kialakulásához vezetett.

1181 novemberében az erfurti birodalmi gyűlésen Henrik behódolt a császárnak. Csak ekkor kapta meg szászországi Bernhard a terület mellé a szász hercegi címet. 1182-ben a császár végül mégis kimondta a száműzetést, így Oroszlán Henrik apósához, II. Henrik angol királyhoz vonult el. Később 1194-ben kibékült a Staufokkal, majd ismét elfoglalta braunschweigi birtokát és ott is halt meg 1195. augusztus 6-án. Oroszlán Henrik fia Ottó, aki anyai ágon az angol király (II. Henrik) unokája volt, idővel a Staufok fő ellenségévé, majd riválisává vált.

VI. Henrik (1190-1197) harca a pápával

Barbarossa Frigyes fiának, kezdetben főként az apja életét is megkeserítő Oroszlán Henrik „lázadásaival” kellett foglalkoznia, ugyanakkor próbálta megszerezni a felesége révén rá szálló Szicíliai királyságot is. Ez utóbbi célja elérésében végül a véletlen segítette, ugyanis fogolyként kezébe került Anglia királya Oroszlánszívű Richárd, akit híve Ausztriai Lipót fogott el. Az értékes foglyot csak magas váltságdíjért engedte haza, és a kapott hatalmas pénzösszegből erős sereget teremtve szerezte meg a Szicíliai királyságot.

VI. Henrik fia, a kis Frigyes 1194-ben született meg, és rögtön várományosa lett a császári cím mellett a Szicíliai és Jeruzsálemi királyságnak is. IV. Henrik 1197 –ben halt meg, mikor gyermeke alig volt mindössze három éves, ám a haldokló király úgy gondolta biztosította a gyermek akadálytalan trónra lépését, mikor a német hercegeke fia hűségére eskette.

II. Frigyes (1212-1250) uralkodása és a trónharc időszaka

A kisgyermek Szicíliát gond nélkül örökölte meg (itt I. Frigyes néven uralkodott). Gyámja először anyja, Konstancia, majd annak 1198-as halálát követően III. Ince pápa lett 1212-es felnőtté válásáig. A német választók ezzel szemben korábbi határozatukat megtagadva nem tették trónra II. Frigyest! A német hercegek 1198 –ban két jelöltet választottak uralkodójukká, így hamarosan polgárháború köszöntött a birodalomra. A két jelölt a Német Birodalom két leghatalmasabb családjából került ki, ugyanis az egyik oldalon a Staufok, a másikon pedig a Welfek álltak. A gyermek II. Frigyes a polgárháborúk évei alatt 1198 és 1212 közt, egészen 18 éves koráig a pápa gyámsága alatt, visszavonultan szemlélte a birodalomban folyó hatalmi harcokat, és csak ezt követően léphetett színre.

A Stauf-Welf polgárháborúban (1198-1212) a Staufok jelöltje a II. Fülöp Ágost francia uralkodó által támogatott Sváb Fülöp volt, aki Frigyes apjának testvéreként állt a Stauf-párt élén, a vele szemben álló Welfek pedig Ottót támogatták, aki Oroszlán Henrik fiaként régi sérelmeket kívánt megtorolni a Staufokon. Ottót természetesen anyai felmenői miatt az angolok is segítették. (Oroszlánszívű Richárd, majd 1199 –től utódja I. János.) Végül 1198 –tól Sváb Fülöp ugyan trónra került, ám a Welfekkel folyamatos háborúban állt, és hatalma ingatag maradt. Végül 1208 –ra úrrá lett a birodalom belső viszályain és visszaszorította Welf Ottót is ám ekkor egy lányát megkérő, de elutasított német gróf (Ottó von Wittelsbach) megölte.

Sváb Fülöp halálával Welf Ottó előretörhetett, és amikor a pápa is elfogadta, megtörténhetett császárrá koronázása is. IV. Ottó (1208-1215) a Welf dinasztia egyetlen császára lett. Megkoronázásakor a pápa felé ígéretet kellett tennie arról, hogy nem fogja egyesíteni a német és szicíliai területeket. Ám 1210-ben ígéretét megszegve megindult, hogy hadai élén egyesítse Szicíliát a Birodalommal. Ez a bekerítéstől félő Ince részéről 1211-ben kiközösítést vont maga után, ami a hercegek lázongásához vezetett német földön.

Ottó az ellene forduló német hercegek és a pápa befolyása miatt meghátrálni kényszerült, így II. Frigyest 1209 decemberében német királlyá választották. Ottó azonban továbbra is gondot jelentett, mivel északi területein kiátkozása ellenére megőrizte hatalmát. Végül az 1214-es bouvines-i ütközetben francia segítséggel sikerült legyőzni Ottó csapatait, aki családi birtokára menekült vissza, és 1218-ban itt halt meg támogatók nélkül.

A bouvinesi csata a korszak egyik legnagyobb ütközete volt. Az egyik oldalon a franciák (II. Fülöp Ágost) által támogatott Staufok (II. Frigyes) álltak, míg a másik oldalon az angolok (I. Földnélküli János) által segített Welfek (IV. Ottó) hadai harcoltak. A fényes Stauf-francia győzelem egyúttal azt is jelentette, hogy az angolok, akik II. Henrik rokoni kapcsolatai révén birtokolták Franciaország egy részét, most kiszorultak II. Fülöp Ágost országából.

1215-ben a választófejedelmek ismét királlyá választották Frigyest, akit július 23-án Aachenben maga III. Ince kent fel annak fejében, hogy megtiltotta neki Szicília és a Birodalom egyesítését. Császárrá koronázására csak hosszas tárgyalásokat követően került sor: 1220. november 20-án III. Honorius pápa Rómában illesztette fejére a koronát. Viszonzásképpen ebben az évben királyi felségjogokat (adó- és vámszedés, pénzverés, várépítés) adományozott egyházi nagyhűbéreseinek.

II. Frigyes igyekezett minél kevesebb időt tölteni Németországban, ezért képviselőként fiait küldte északi országába. Eleinte idősebbik fia Henrik, majd apja elleni lázadása után kisebb fia, Konrád igazgatta a német területeket. II. Frigyes halála után a császári cím 1250 –ben IV. Konrád (1250-1254) kezébe került, aki azonban állandó trónharcban állt az ellenkirályként megválasztott Hollandiai Vilmossal. Konrád 1254-es halálával majd 20 éves interregnum kezdődött Németországban, mely alatt senki nem tudta legitimen megszerezni az uralkodói címet. Végül a problémát Habsburg Rudolf megválasztása oldotta meg 1273-ban.

Interregnum (1254-1273)

A Német-Római Birodalom a névleges király hatalom időszakában tartományok laza konföderációjában élt. A tartományok élén álló fejedelmek, grófok olyan felségjogokkal rendelkeztek, mint az önálló pénzverés, bíráskodás, vámszedés. A tartományi fejedelmek közt idővel két közös szerv alakult ki: a Birodalmi Gyűlés és a Birodalmi Kamarai Bíróság! A világi és egyházi tartományok legfőbb vezetői császárválasztó joggal is bírtak, vagyis közös gyűlésükön megválaszthatták a következő császárt. A császárválasztók köre kezdetben széles volt, vagyis kiterjedt az összes német érsekre, püspökre és világi fejedelemre, később azonban a választók körét szabályozták.

Harmat Árpád Péter