A Mongol Birodalom története

A Mongol Birodalom története

 

A mongolok a XIII. század első felében Ázsia legnagyobb részét meghódítva a világtörténelem legnagyobb egybefüggő birodalmát hozták létre. A Mongol Birodalom fénykorában, vagyis 1260 körül mintegy 26 millió km2 –t ölelt fel és összesen 100 millió lakos élt határai között. Fővárosa a mongóliai Karakórum volt, ahol a mindenkori nagykán és az őt választó Kurultaj (kánválasztó tanács) is székelt. A mongolok államát egy Temüdzsin nevű harcos hozta létre, amikor 1206-ban egyesítette a mongol törzseket - vagyis a tatárokat, kereiteket, najmanokat és merkiteket – akik ugyanezen évben nagykánjukká választották. Ekkor vette fel a Dzsingisz kán nevet. Dzsingisz kán leszármazottai révén a hatalmas Mongol Birodalom majd egy évszázadon keresztül szinte veretlenül uralta Ázsiát és Kelet-Európát, miközben IV. Béla Magyarországát is feldúlta az 1241-42/es tatárjárás során. Európa nagy része csak ekkor figyelt fel a különleges, vad és mégis fejlett Mongol Államra. 

Később egy Marco Polo nevű velencei utazó  1274 és 1292 közt járta be a Mongol Birodalmat, eljutva az utolsó nagy mongol uralkodó, Kubiláj udvarába is. Élményeit hazatérve írta meg, ám az alaposabb elemzések kiderítették ki, hogy Marco Polo valószínűleg csak a Fekete-tengeri perzsa partokig jutott el, és az ott felbukkanó utazók, mongolókról szóló leírásait vetette papírra. A világ érdeklődése azonban így is Mongólia felé fordult. A hosszú hanyatlás és szétesés (1300-as évektől) sem halványította el a kérdést: miként tudták a mongolok meghódítani szinte az egész korabeli világot? [1]

A mongolok első hódításai

Dzsingisz kán az első jelentősebb hadjáratát a gazdag és titokzatos Kína ellen vezette 1211-ben, s három év múlva, egy újabb katonai akcióval ki tudta kényszeríteni a főváros, Peking meghódolását. Kína értékes ajándékok (valójában hadisarc) révén, selyemmel, arany- és ezüstneművel még egy ideig fenn tudta tartani önállóságát. (Véglegesen Dzsingisz fia, Ögödej fogja majd 1234-ben a Mongol Birodalomhoz csatolni.) Ezután Dzsingisz nyugat felé fordult, s az iszlám világ virágzó városait rohanta le. A mongolok 1219–21 között elfoglalták Horezm legjelentősebb gazdasági központjait, Szamarkandot, Buharát és Urgencset, majd az évezredes kultúrájú Irán következett. Dzsingisz kán utolsó csatáját a buddhista tangutok ellen vívta. Fővárosuk, Otrar ostroma közben, 1227-ben hunyt el. Dzsingisz kán a Kaszpi-tengertől Észak-Kínáig terjedő hatalmas birodalmát a mongol hadsereg hozta létre, tartotta fenn és gyarapította újabb hódításokkal. [2]

A Dzusingisz kán teremtette birodalom jellemzői

Dzsingisz kán zsenialitása abban állt, hogy a meghódított népeket nem egészében vagy nagyobb egységenként csatolta a mongol törzsszövetséghez, hanem szétosztotta a hozzá minden körülmények között hű alakulatok között. Az ősellenség tatárokat például saját törzsébe, a mongolok közé tagolta be. Tudatosan széttörte a még meglévő törzsi kereteket, teljesen átgyúrta, összeolvasztotta a különböző népcsoportokat, melyek élére személyétől függő katonai vezetőket állított. A katonáskodó köznépet a steppén használatos tízes rendszer szerint osztotta be tizedekbe, századokba, ezredekbe, tízezredekbe. Csak egészen ritkán, különös uralkodói kegyként fordult elő, hogy egy-egy önként meghódolt törzs egyazon katonai egységbe került. A hadsereg és társadalom szoros egységet képezett a Mongol Birodalomban. Az ezred nem csupán egy katonai alakulatot, hanem a társadalom életének keretét is jelentette, mivel beletartoztak a nők, gyerekek, sőt az állatállomány is. A nemzetségi gyökereitől megfosztott hadsereg tartotta fenn ezután a birodalmat, hiszen az újonnan meghódított népek könnyen betagolhatók voltak ebbe a rendszerbe. A Mongolok Titkos Története szerint, a Dzsingisz kán uralma alatt levő népek 95 ezredet tudtak kiállítani.

A mongol társadalomban a katonai és közigazgatási funkció nem különült el élesen. Egy ezredes, katonai tisztsége mellett magas polgári hivatalt is viselhetett. Ezredessé válhatott egy behódolt, Dzsingiszhez hű törzsfő, de akár egy közkatona is, ha különleges képességeivel kitűnt a harcban. A fiaik pedig már az arisztokrácia soraiba kerültek, mert az apák társadalmi rangja tovább öröklődött. Hasonló figyelhető meg a kán személyes biztonságát őrző testőrségnél is. Mégsem jött létre a korabeli európai államokra jellemző uralkodó osztály, mert a kán abszolút hatalommal rendelkezett minden alattvalója felett. A kán bármikor visszavehette az adományozott kiváltságokat. Az európai feudális uralkodó osztály helyzetével összevetve a különbség még szembeötlőbb, hiszen a mongol előkelőknek nem volt adómentességük. 

A társadalom életét hosszú időn keresztül alapvetően a mongol szokásjog (töre) szabályozta. A hódítások során alávetett városok teljesen más viszonyaira ezt azonban nem lehetett alkalmazni, hiszen a letelepedett városlakók nem illeszkedtek be az állattenyésztő nomád lakosság katonai szervezetébe. A nomád és a letelepült világ törvényeit összhangba hozni nem kis feladat volt. Ezt a munkát is Dzsingisz végezte el, jobban mondva az ő uralkodói akarata. A világhódító feltehetően nem tudott írni, mint ahogy bizonyosan a másik nagy birodalomalapító, a török Oszmán sem volt írástudó. A törvényeket a mongoloknak meghódolt najmanok egyik főembere, Sigi-Kutuku foglalta írásba. Dzsingisz kán személyes szóbeli útmutatása alapján állította össze az ujgurírással készült Kék Könyvet, mely aztán évszázadokon keresztül a Mongol Birodalom utódállamainak is törvénykönyvül szolgált. Dzsingisz fiai és unokái 1231-ben Iránt és a szeldzsukokat rohanták le, 1236–41 között Kelet-Európát támadták, s kényszerítették tatár függésbe az orosz részfejedelemségeket. Az iszlám világ ellenállását végérvényesen a bagdadi kalifátus elfoglalásával (1258) törték meg. A nomád birodalmakban a különböző nyelvű és kultúrájú alávetett népeket a katonai szervezet tartotta egyben. Mégis gyakran előfordult, hogy az első adandó alkalommal felmondták a hódító iránti hűséget. [2]

Európa megtámadása

Az Európa elleni támadás az 1220-as évek elején indult meg, és már 1223-ban a Kalka folyónál nagy győzelmet arattak az orosz fejedelmek seregei felett. IV. Béla már 1235-ben értesült a tatárok megjelenéséről, amikor Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciójáról hazatérve beszámolt neki a furcsa és vad mongolok Volga vidéki portyáiról, ám ekkor még a mongol fenyegetés távolinak tetszett. Viszont alig két évvel később, amikor 1237-ben Julianus újra keletre indult, már Szuzdalból vissza kellet fordulnia, mert a tatárok birtokolták az egész dél orosz sztyeppét. Később 1240-re már Kijev is elesett, így IV. Béla már kénytelen volt komolyan venni a mongol fenyegetést, és körbevitette az országba a véres kardot, nemesi felkelést hirdetve.

A körülbelül 100 ezres (10 tümenből álló) tatár sereg három támadási irányban tört Európára: az északi szárny Orda és Bajdár vezetésével Krakkó és Boroszkó (ma Wroclaw) irányában a fősereg Batu kán (Dzsingisz kán unokája) vezetésével a Vereckei hágón át, a déli szárny pedig Kadánnal és Szubatájjal az élen az Ojtozi-szoroson át, Pósa erdélyi vajda seregein áttörve, Erdélyen keresztül özönlötte el Kelet-Európát. A lengyel területekre csupán egyetlen tümen támadt, a többi erő, mintegy 90 ezer tatár harcos a magyar területekre zúdult. A tatárok számát illetően megjegyzendő: Kristó Gyula a "Magyarország története 895-1301" című könyvében (a 227. oldalon) 150 ezerre becsüli a számukat. A mongolok a Vereckei-hágónál aratták első nagy győzelmüket, amikor diadalmat arattak a betörést megakadályozni próbáló Tomaj Dénes nádor csapatai felett.

A második nagy csata már Pest előtt zajlotta mongolok és Csák Ugrin kalocsai érsek vezette páncélos sereg közt. A tatárok győzelme közben Pesten a népharag a tatárokkal hasonló életmódot folytató kunok ellen fordult, és mivel a tatárok kémjeinek gondolták őket, megölték királyukat, Kötönyt. Válaszul a kunok a Duna-Tisza közén és a Szerémségen át kivonultak az országból. A döntő ütközetre Muhi mezején (Felső Tisza vidék) került sor. A magyar sereg Kálmán herceg és Csák Ugrin parancsára a Sajó partján szekértábort állított fel, ám a tatárok át tudtak kelni a folyón és 1241 április 11-én bekerítették a tábort. A csatában elesett az ország két érseke, a nádora és három püspöke. Kálmán herceg ugyan ki tudott törni, de később belehalt sérüléseibe. A muhi vereség után a tatárok 1241 áprilisa és decembere közt elfoglalták Pestet, majd Dunáig törve birtokba vették a Magyar Királyság egész keleti felét, így IV. Béla először Pozsonyban, majd onnan Ausztriába kényszerült menekülni. [1]

Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel. 1241 végén a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, erőfeszítéseket tettek hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. [1]

A Mongol Birodalom vezetése, közigazgatása

A Mongol Birodalom meggyengülésében sokan közigazgatási problémákat látnak. A felbomlás indokaként kézenfekvő a birodalom óriási kiterjedését felhozni, csakhogy ennek ellentmond, hogy a közel azonos kiterjedésű Oszmán Birodalom évszázadokon keresztül fennmaradt. Az oszmánokkal való összevetés csupán azzal a megszorítással helytálló, hogy ezek a hódítók Kis-Ázsiában Bizánctól és a szeldzsukoktól örökölt igazgatási rendszerre és városhálózatra telepedtek rá. A mongol hódítás centrális steppei területein viszont kétségtelenül hiányoztak az ilyen előzmények. A földrajzi tényezők szerepét nem kisebbítve, a bomlás folyamatát a kutatók újabban a hatalom átörökítésével és a hatalomgyakorlás módjával világítják meg.

Az uralkodóválasztás a káni család belső ügyének számított. A mongol birodalomban a társadalmi hierarchia csúcsán az úgynevezett "arany ág", vagyis Dzsingisz kán egyeneságú leszármazottjai álltak. Mindenki más, szolga és magas rangú főember egyaránt alattvaló volt. A káni hatalomnak a dzsingizida származás az előfeltétele (például a nagy hódító, Timur Lenk sem vehette fel a káni címet, s maradt mindvégig emír). A trónkövetelők gyakori összeütközései jelzik azonban, hogy a trónöröklés rendje a Mongol Birodalomban nem volt szabályozva. Két egymással szemben álló elv harcolt egymással, a senioratus és a fiági leszármazás elve. A legújabb összehasonlító kutatások azt mutatják, hogy a nomád társadalmakban kezdetben mindig ez utóbbi érvényesült, tehát a birodalomalapító egyenesági leszármazottjai (fia, majd annak fia) vették át a hatalmat. Az utód kijelölésében azonban ekkor sem az elsőszülöttség, hanem az uralkodói akarat volt a meghatározó. A harmadik nemzedéknél azonban mindig visszaállt a seniorátus elve. A mongoloknál így örökölte Dzsingisz négy fia: Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej, Toluj közül a harmadik, Ögödej, majd annak fia Göjük a nagykáni címet. Utánuk viszont Toluj fia, Möngke került a nagykáni trónra, jóllehet nem ő volt a senior a családban, hanem Dzsocsi fia, Batu. Amikor a kutatók ezt az öröklésrendet elkezdték elemezni, a nagykáni hatalomgyakorlás új szerkezetére jöttek rá. A Mongol Birodalom a hadszervezethez hasonlóan két szárnyra oszlott, mely a mongolok déli irányú tájékozódása folytán a jobb oldal a nyugati (európai) birodalomrészt, a bal oldal a keleti (ázsiai) birodalomrészt jelentette. [2]

A mongol uluszok

Az uralkodócsalád tagjainak saját területei, uluszai léteztek. (Az ulusznak eredetileg nem volt területi jelentése, hanem a népek és az állatállomány feletti hatalmat értették alatta.) Dzsingisz kán négy fiának uluszai a következők: Dzsocsi kapta az Irtistől nyugatra elterülő részeket, de korai halála miatt azt gyakorlatilag fiai, Orda és Batu vették birtokba. Ezt a területet nevezik az európai források Arany Hordának. Csagatáj az Amu-Darja és Szír-Darja oázisvárosait, valamint a hét folyó vidékét; Ögödej a Balhas tótól keletre eső részeket; míg a legkisebb fiú, a "tűzhely őrzője", Toluj az ősi mongol szállásterületet, az Onon és a Kerülen folyó vidékét mondhatta magáénak. A két szárny között a választóvonalat az Altaj hegység vonulata képezte. Ily módon Dzsocsi és Csagatáj ulusza a jobbszárnyat, Ögedei és Toluj ulusza a balszárnyat alkotta. Az 1230-as években lerohant Perzsiát e felfogás értelmében a jobbszárnyhoz számították. E területi metszetben vizsgálva a trónöröklés kérdését, nagyon világosan a következő tendencia rajzolódott ki: a nagykáni trónt mindig a birodalom keleti részéinek uralkodói örökölték, de a nyugati részek kánjai sem voltak kizárva a hatalomból, sőt nyilvánvalóan hatalommegosztásra utaló együtt uralkodás mutatható ki a birodalom keleti és nyugati szárnyának kánjai között. Eszerint a keleti ág adta a nagykánt, a nyugati ág a közös hadjáratok fővezérét. [2]

A mongol nagykánok

A mongol nagykánok komoly hatalommal rendelkeztek, ugyanakkor gyakori volt az úgynevezett „együtt uralkodás” is. Az együtt uralkodás csírái már Dzsingisz kán életében érzékelhetők, amikor 1225–27 között elsőszülött fiával, Dzsocsival együtt igazgatta a birodalmat. Az együtt uralkodás rendje ezt követően fejlődött ki. Ilyen uralkodó párok voltak Ögödej és Csagatáj (1229–41), Göjük és Batu (1246–48), majd 1251–56 között Möngke és Batu. Batu halála után a nyugati uralkodótárs továbbra is mindig az ő utódai közül került ki.
Az együtt uralkodás a birodalom hatalmas méreteiből és a nomád birodalmak hagyományaiból eredt, s az uralkodótársak családi közösségén, az "arany ágból" való származáson alapult. A saját területükön mind a ketten szuverének voltak, noha a nyugati birodalomfél uralkodója formailag a nagykánnak rendelődött alá. A diplomáciai gyakorlat szemléletesen tükrözte a két együtt uralkodó hatalmi állását.

Batu kán küldötteit a többiekétől megkülönböztető külsőségekkel fogadták a nagykáni udvarban. Batunak viszont a hozzá érkező orosz követeket tovább kellett kísértetnie a nagykán székhelyére, a Karakorumba. Noha az orosz fejedelemségek feletti katonai ellenőrzést ő gyakorolta, az adószedőket a nagykán jelölte és küldte ki. Az együtt uralkodással ugyan sikerült szabályozni a nagykáni trón betöltésének rendjét, s megőrizni a hatalmas kiterjedésű birodalom látszólagos igazgatási egységét, de általa egyidejűleg intézményesítették a keleti és a nyugati birodalomrész különállását is. Ez pedig a széthúzó erők felerősödését vonta maga után. [2]

A Mongol Birodalom szétesése

A Mongol Birodalom 1260-ra érte el legnagyobb kiterjedését, s utána még egy évszázadig húzódott a felbomlás folyamata. A két birodalomrész szétválása Toluj másik fia, Kubiláj nagykánná választása után (1260–94) indult meg. Nagymértékben hozzájárult, hogy az új kán a birodalmi központot a mongóliai Karakorumból Hanbalikba (Peking) helyezte át. A mongolok által alapított Jüan-dinasztia 1368-ig uralkodott Kínában. A másik nagy integráló kultúra, az iszlám még ennél is gyorsabban beolvasztotta és saját értékeihez idomította a hódítókat. A nyugati rész déli ágában, Perzsiában a 14. század közepére szinte teljesen megszűnt a mongol uralom. E két nagy kultúrterület leválása egyben a központi mongol területek fokozatos elszegényedését is eredményezte. A hódításokkal járó pusztítások nyomán visszaszorult a kereskedelem, a hadjáratok során Mongóliából széttelepült és a meghódított országok népességébe beolvadt mongolok demográfiai űrt hagytak maguk után. (Innen eredeztethető a mai Mongólia rendkívül alacsony népsűrűsége.) [2]

A Timur Lenk vezette kései Mongol Birodalom (1370-1405)

Timur Lenk saját bevallása szerint Dzsingász kán egyik fiának, Csagatájnak a leszármazottja volt, egélsz pontosan az ükunokája. Timur Lenk 1370-ben, a Közép-ázsiai Szamarkandban vette vel „nagy emír” címet. Mivel nem volt bizonyítható, hogy a Csagatáj-nemzetség tagja, nem lehetett kán belőle. Egy Csagatáj-nembéli árnyékkánt ültetett trónra, akinek nevében kormányzott, és a mongol birodalom újjáélesztőjévé kiáltotta ki magát. Fiai később már nem éltek a csagatáji legitimációval, de nem is a káni, hanem a szultáni címet vették fel. Seeregével legyőzte az Arany Horda ellen lázadó orosz fejedelmeket, majd elfoglalta Moszkvát és Poltava közelében szétverte a litván sereget is. Perzsia hódításait 1383-ban (a mai Afganisztán nyugati részén található) Herát elfoglalásával kezdte meg. 

A következő évtizedben Dzsatah (Kelet-Turkesztán) és Horezm kánjai ellen harcolt. Kasgart 1380-ban foglalta el.  Közben Timur újra mélyen benyomult az orosz területekre, újra elfoglalta és egy évig meg is tartotta Moszkvát. Távollétében szerte Perzsiában lázadások robbantak ki uralma ellen, mire visszatért a meghódított területre, és kíméletlenül elfojtotta a felkeléseket. Egész városokat törölt el a föld színéről, teljes lakosságukat kiirtotta és magas gúlákat emeltetett a halottak koponyáiból (Iszfahánban 70 000 fogolyéból). A visszafoglalt Azerbajdzsán trónjára unokáját, Pir Mohamedet ültette. [3]

1398-ban India ellen indult azzal az ürüggyel, hogy Delhi muszlim szultánjai túlzott türelemmel kezelik hindu alattvalóikat. Szeptember 24-én kelt át az Indus folyón, és december 17-én Panipat mellett megsemmisítő vereséget mért Mahmúd Tugluk delhi szultán seregére, és egészen a Gangesz torkolatáig elfoglalta Indiát. Delhi nagy részét lerombolta - a városnak több mint egy évszázad kellett a csapás kiheveréséhez. [3]

A mongol – oszmán háború

Timur 1400-ban tört be törökök frissen létrejött birodalmába.  1400-ban elfoglalta Aleppót, 1401-ben Damaszkuszt. Még ez évben szétverte a mameluk szultán hadseregét és feldúlta Bagdadot – egyes beszámolók szerint 90 000 koponyából emeltetett piramist a füstölgő romok mellett. Damaszkusz valamennyi kézművesét áttelepítette Szamarkandba, és ezzel végleges csapást mért Damaszkusz gazdasági életére. Miután uralma alá hajtotta egész Szíriát, Grúziába vonult vissza téli szállásra, majd 1402 tavaszán mintegy 120 000 fős haddal (amelynek számát a mellé állt törökök is gyarapították) indult meg Anatólia ellen. Végigvonult a Kizilirmak folyó völgyén, és elkezdte Ankara ostromát.

I. Bajazid komoly stratégiai hibák után érkezett meg mintegy 85 000 fős törökökből és szerbekből álló, teljesen elfáradt, hiányosan ellátott seregével a város felmentésére, és az ankarai csatában, 1402. július 20-án megsemmisítő vereséget szenvedett az ütközetre gondosan felkészült Timurtól. Bajazid maga is fogságba esett, és Timur élete hátralevő részében (1403. május 8-áig) nap közben egy vasketrecben tartotta.

Timur végigdúlta Kisázsiát és elfoglalta Bruszát, Bajazid székvárosát, de európai szövetségesei (Bizánc, Trapezunt,Velence, Genova) cserbenhagyták, és nem szállították át seregét a Dardanellákon, hogy a török birodalom európai területeire is lecsaphasson. A szerződésszegés miatt érzett dühében Timur lerohanta és felprédálta Szmirnát, a johannita lovagrend utolsó, kisázsiai erősségét, lemészároltatta a hadifoglyokat és a lakosságot. 1404-ben az egyiptomi szultán ésJoannesz Palaiologosz (Mánuel Palaiologosz mellett a Bizánci Birodalom társuralkodója) egyaránt elismerte Timur főhatalmát, a hódító visszatért Közép-Ázsiába. 1404 őszén Timur Kína ellen indult hadaival. A Szír-Darja folyó mellett, Otrar városánál, a mai Kazahsztánban akart áttelelni, de 1405. február elején megbetegedett, és február 19-én meghalt. Testét bebalzsamozták, ébenfa koporsóba fektették, és Szamarkandban a Gur-i Emir néven ismert mauzóleumban helyezték végső nyugalomra. Halála után Közép-Ázsiában még egy évszázadon át fönnmaradt a timurida dinasztia uralma. A 16. század elején, miután az üzbégek utolsó városaikat is elfoglalták, Timur egy kései leszármazottja, Bábur (*1483, †1530) magához ragadta a hatalmat Kabulban, majd elfoglalta Delhit, és ezzel megvetette az Indiát is megszerző Mogul Birodalom alapját. [3]

Az utolsó nagy mongol terület: az Arany Horda

Az Arany Horda 1260 körül jött létre, amikor Batu kán alatt önállósította magát az „anyabirodalomtól” ám egészen a 15. századig működött, sőt utódállamai csak a 18. századra tűntek el. Az Arany Horda elnevezés egyébként csak az európai forrásokban fordul elő, a török nyelvű munkákban továbbra is kettős megjelölést használnak: az Uraltól nyugatra fekvő részeket Kék Horda, az attól keletre lévőket Fehér Hordaként emlegetik. Az eurázsiai steppén élő török nyelvű népek civilizációs fejlettségi szintje a nomád katonai és igazgatási tradíciók fennmaradásának kedvezett, ezért a Mongol Birodalom hagyományai itt maradtak fenn legtovább. Jóllehet az Arany Horda vezető rétege már a 13. század elején megismerkedett az iszlámmal, mely 1313-ban Üzbeg kán uralkodásával államvallássá is vált, az iszlamizáció nem érintett széles rétegeket. Az iszlám kultúrája nem hatolt be sem a köznép mindennapi életébe, sem a közgondolkodásba.

Az Arany Horda a 15. század elején főleg belső nyomásra és az egyre erősödő orosz támadások következtében hullott szét. A helyén létrejövő három utódállam, a Kazányi, Asztrahányi és Krími Kánság közül az első kettőt a 16. század közepén kebelezte be a moszkvai nagyfejedelemség vezetésével létrejött, s az 1500-as évek elején a tatároktól függetlenné vált orosz állam. Déli határainak védelmében azonban még majd kétszáz éven keresztül (1685-ig) volt kénytelen "pominki", azaz ajándék címén adót fizetni a krími tatároknak, mígnem 1783-ban sikerült a nomád birodalmi hagyományok utolsó maradékát őrző Krími Kánságot annektálnia. [2]

 

Harmat Árpád Péter

 

Regisztrálj nálunk, várunk tagjaink sorában! Regisztáció: ITT!

Felhasznált irodalom:

  • [1] Magyar Nemzeti Múzeum: Dzsingisz kán és öröksége. A Mongol Birodalom. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp., 2007.
  • [2] Ivanics Mária: A Mongol Birodalom. Rubicon 1995/13. terebess.hu
  • [3] Wikipédia: Timur Lenk