A középkori Anglia története

A középkori Anglia története (476-1509)

/Harmat Árpád Péter/

 

Római kor (Kr.u. 43- 410): A britonok szigetét Claudius császár hódította meg i. sz. 43-ban. Az új római provincia neve Britannia lett. A császárkori római szerzőknél viszonylag kevés említés történik Britannia történelméről. Például csak egy mondatot találni arról, hogy miért épült Hadrianus fala. Claudius inváziójáról többet tudunk, és 61-ben Tacitus megírta Boudica (Boadicea) királynő történetét. Az 1. század után azonban a római történetírók már csak a véres eseményeket említik.

Róma fennhatósága az évek során hol erős, hol gyenge volt. II. Theodosius (408-450) császár már nem vállalhatta a távoli provinciák védelmét, így a római légiók Britanniából való kivonása mellett döntött. Britannia hivatalosan 410 –ben lett független Rómától, ám a birodalom még legalább egy évszázadon keresztül jelentős befolyást gyakorolt a szigetre. Feltételezhető, hogy csapatainak teljes és tényleges kivonása csak 500 körül valósult meg.

A szászok megjelenése Angliában

A rómaiak tehát 410 és 500 körül ha jelen is voltak Britanniában, már nem harcoltak a szigetre támadó ellenségek ellen, csupán erődjeiket védték még egy ideig. Britanniában pedig kaotikus viszonyok uralkodtak: kb. 400 –tól mind gyakoribbak voltak az új népek által végrehajtott betörések és fosztogatások. Ilyen új nép volt a pikt, a skót, és főként a szász, mely a legnagyobb számú betörő népességet alkotta. Az újonnan érkezők közül kezdetben a piktek és skótok okozták a legnagyobb károkat, így az őslakos britek még azzal is megpróbálkoztak, hogy az északról betörő főellenségek ellen szövetséget ajánljanak a délről érkező szászoknak. A taktika azonban elhibázott volt, mivel idővel pont a szászok lettek legfőbb ellenségeik, és velük kellett a legnagyobb csatákat megvívniuk.

Ebben a történelmi közegben tűnt fel egy tehetséges brit hadvezér Arthúr (Arthus vagy Artus 465-537) aki fiatalon még a rómaiaknál szerzett harci tapasztalatokat és tiszti rangot. A teljes római kivonulás után a brit királyok szolgálatában állt, majd amikor a királyok összefogva közös hadsereget állítottak a szászok ellen, akkor ennek a közös hadnak lett a vezetője. Arthúr 485 és 496 közt több csatában diadalmaskodott, ekkor alapozta meg legendás hírnevét, azonban a valóságban sohasem lett belőle király. A korszak legnagyobb brit diadalában – a 495 –ös Badon-hegyi csatában vélhetően Arthurnak is fontos szerepe volt. Az ütközet után az angolszász betelepülés egy időre megtorpant ugyan, de később újult erővel folytatódott. Így végül elmondható, hogy bár Arthur és társai dicsőségesen küzdöttek, ám nem tudták elűzni a szászokat. Maga Arthur 537 –ben halt meg a szászokkal vavott camlanni csatában. Erről a csatáról a történettudomány keveset tud. Az sem biztos, hogy itt a britek valóban a szászokkal harcoltak e, és az ütközet időpontja is kétséges. (Egy ismeretlen walesi krónikás által készített brit történelmi kronológiájában, a Cambrian Annals -ba 537-es évnél szerepelteti a camlanni csatát, amelyben Arthur elesett)

A legújabb nézetek szerint az angolszász hódítók nem söpörték el a kelta britonokat, ahogy azt a 19. században gondolták. Az angol nép kialakulásában az egyik legfontosabb időszak kétségtelenül az angolszászok bejövetele volt. Számuk azonban mindössze 10–25 ezer lehetett, túl kevés ahhoz, hogy kiszorítsák az előttük már ott élőket.

A korabeli temetők emberi maradványainak vizsgálata azt mutatja, hogy az angolszász bevándorlók és a briton őslakosok egymás szomszédságában éltek. A leletekből az is kiderül, hogy a többségben lévő briton lakosságot politikailag egy kisebbségben lévő népcsoport irányította. A korszakban alapvető kulturális változások zajlottak le, például az etnikai identitásban, a népesség génállománya azonban nem, vagy csak alig változott meg.

A betörő szászok és az őslakos britek közti végső összecsapás az 577-es deorhami csatában történt, és a dél-angliai őslakosság vereségét hozta. A győztes angolszászok most már az ország nyugati részére, a még egységes utolsó briton területek közé is behatoltak, elvágva Wales területét a mai Cornwall, Devon, Dorset és Somerset megyék területét magába foglaló „Nyugati Wales”-től (West Welsh).

A több királyságból álló Anglia (410-973)

Az angolszász törzsek az őslakos britek legyőzése után békésen letelepedtek Angliában, és több királyságot hoztak létre. Ezt az időszakot, vagyis a több királyságból álló Anglia történelmét, Anglia angolszász kori történelmi fejezeteként szokták megnevezni, és egészen a normann hódításig (1066-ig) szokták datálni. Az 5. és 6. századi angolszász Angliáról fennmaradt töredékes tudásanyagot egy Gildas nevű 6. századi brit írónak köszönhetjük. Ezt a korszakot (az 5. és 6. századot) „Sötét Korként” is szokás említeni, ennek második felétől kezdett kialakulni a hét királyság: Northumbria, Mercia, East Anglia, Essex, Kent, Sussex és Wessex, amelyek rendjét jelentősen befolyásolta a 8. század végi viking hódítás, de uralmuk csak a normann hódítással hanyatlott le végleg. Fontos megjegyezni, hogy 481 és 751 közt eltelt két és fél évszázadban a szomszédos Frankhon - a mai Franciaország - is több önálló királyságból állt: Neustria, Austrásia, Burgundia, Aquitánia. Ám itt a kezdetektől létezett a többi király (majordomus) felett álló, de csak elméleti hatalommal rendelkező Meroving uralkodó is.

Az angolszász törzsek 600-tól kezdve vették fel a kereszténységet, amely két irányból jutott el hozzájuk: északnyugatról, a kelta keresztények révén, illetve a kontinens felől. Az első canterburyi érsek, Ágoston 597-ben foglalta el a hivatalát. 601-ben ő keresztelte meg az első keresztény angolszász királyt, Kenti Ethelbertet. (Az utolsó pogány angolszász uralkodó, Penda, Mercia királya 655-ben halt meg.)

A mai Angliában az egykori briton népesség öröksége két főbb vonatkozásban lelhető fel: egyrészt a helynevekben (például London, Dumbarton, York, Dorchester, Dover, Colchester, illetve bre-, bal-, -dun a hegyek, carr a magas, sziklás helyek, vagy coomb a szűk, mély völgyek nevében). A másik briton örökség genetikai jellegű: míg korábban azt gondolták, hogy az angolszász uralom alá jutott területekről teljesen eltűnt a briton lakosság, az elmúlt másfél évtizedben végzett genetikai és egyéb vizsgálatok (C. Capelli, Steven Bassett) kimutatták, hogy számottevő briton népesség maradt a mai Anglia angolszászok által kevésbé benépesített területein.

A 7. és 8. századot a nagyobb királyságok hegemóniáért folytatott harca jellemezte. Eleinte Northumbria, majd Mercia, végül Wessex tudott jelentős – a többi királyságra is kiterjedő, átmeneti – teljhatalomra szert tenni. Beda Venerabilis szerint a 6. század végén Ethelbert volt a legerősebb uralkodó, ám később a vezető szerepet a Bernicia és Deira egyesüléséből létrejött Northumbria szerezte meg. Edwin northumbriai király valószínűleg uralta Nagy-Britannia nagy részét (figyelembe kell azonban venni Beda Northumbria iránti elfogultságát). Ismétlődő örökösödési problémák miatt Northumbria vezető szerepe nem volt folyamatos, és Mercia tartósan komoly vetélytársa maradt, különösen Penda uralkodása alatt. Két vereség (trenti csata (679) Mercia ellen és nechtanesmere-i csata (685) a piktek ellen) azonban mindörökre véget vetett Northumbria dominanciájának.

A 8. század legnagyobb része az úgynevezett – Northumbriáéhoz hasonlóan nem folyamatos – „merciai fennhatóság” időszaka. Ethelbald és Offa, a két legjelentősebb uralkodó komoly hatalomra tett szert, Offát maga Nagy Károly ismerte el Dél-Britannia urának. Hatalma csúcsán Offa sáncot építtetett országa nyugati határán a walesi kelta törzsek elleni védelem céljából. Wessex megerősödése és a többi kisebb királyság azonban folyamatosan kordában tartotta Mercia hatalmát, amely a szádad végére lehanyatlott.

Bár ezt az időszakot Heptarchiaként (a hét királyság uralma) szokás emlegetni, valójában több más állam is fontos politikai szerepet játszott ekkoriban, úgymint Hwicce, Magonsaete, Lindsey és Middle Anglia, illetve a nem angolszász királyságok közül például Strathclyde és Rheged. Később 829-ben Dore-nál (ma Sheffield külvárosa) Wessex-i Egbert elfogadta Northumbriai Eanred behódolását, ezzel ő lett az első angolszász, aki – időlegesen - egész Anglia urának mondhatta magát.

Viking hódítás

A lindisfarne-i apátságot ért 793-as támadással kezdetét vette a viking fosztogatások korszaka. A rablások, fosztogatások után a vikingek elkezdtek letelepedni és kereskedni a korábbi lakossággal. Sikeres terjeszkedésük révén a 9. századra uralmuk alá vonták a róluk elnevezett Danelaw nevű területet. Egyik legjelentősebb településük a mai York területén feküdt. A viking behatolás az angol nyelvre is jelentős befolyással volt, mivel az óangol és a vikingek által beszélt nyelv közeli rokonsága megkönnyítette az egymásra hatást.

Az egységes Anglia kialakulása

A vikingek megjelenése után megváltozott a sziget politikai képe, hiszen az angolszász királyok közt igény alakult ki egy összefogásra az idegen vikingek és skótok ellen. Az összefogás magját a két leghatalmasabb angolszász királyság Wessex és Mercia uralkodói közti rokoni kapcsolat kiépülése jelentette. Ugyanis 924 –ben Athelstan személyében olyan személy került Wessex trónjára, aki rokoni kapcsolatai révén egyesíteni tudta Wessexet és Merciát, majd az egész szigetországot. Ugyanis 927-ben Northumbria és York elfoglalásával befejezte az angolszász állam megteremtését, így lényegében ő volt Anglia első tényleges ura. Folyamatosan harcolt a skót-viking hódítók ellen, és amikor a brunnaburgi csatában 937 –ben győzelmet aratott felettük, egész Anglia urává lett. Ő volt az első olyan angol király, akinek a walesi és a skót uralkodó is hűbéresküt tett. Uralma azonban nem bizonyult tartósnak, és fiai és unokája, I. Edmund, Edred és Edwig uralkodása alatt az ország újra több részre szakadt. Végül Edmund másik fia, I. Edgar (973-975) állította helyre és szilárdította meg nagyapja királyságát. Így azt mondhatjuk, hogy I. Edgar trónra lépésének évét, a 973 –as esztendőt tekinthetjük a véglegesen egyesült Anglia kialakulása dátumának.

A már lassan valóban egységessé váló Angliát 1013 –ban egy jelentős dán támadás rázta meg, amikor I. Svend dán király legyőzte II. Ethelred csapatait. I. Svend fia Nagy Knut (1016-1035) már egyértelműen Anglia királyaként szerepelt a történelemben. A 11. század első felében az Anglia feletti uralmat eleinte Knut leszármazottai birtokolták – I. Harold (1035-1040), majd I. Hardeknut (1040-1042) – de később II. Ethelred fia következett a trónon: III. Edward (1042-1066) néven. Az ő halála után azonban kérdésessé vált, hogy ki kerüljön Anglia trónjára. A bizonytalanság mögött III. Edward kettős ígérete állt. Ugyanis a gyermektelen III. Edward amikor 1064-ben francia földön járt, Vilmos normandiai herceg fogságába esett, és szabadulása fejében megígérte neki, hogy támogatja majd igényét az angol trónra. Hazatérve azonban azt mondta, hogy az ígéret érvénytelen, mivel kényszerrel csikarták ki belőle. Így végül két évvel később a halálos ágyán legfőbb támogatója (Godwin, Wessex grófja) fiának II. Haroldnak adta át az angol koronát.

A normann hódítás

Vilmos normandia hercege jogai érvényesítése érdekében úgy döntött fegyverrel fogja megszerezni Anglia trónját riválisa, II. Harold elől. Ezért hadsereggel indult Anglia ellen és 600 hajóból álló, 7000 embert számláló seregével átkelt a La-Mancha csatornán, majd partraszállt Angliában és 1066. október 14-én Hastingsnél megverte a királyt. Ezzel I. (Hódító) Vilmos néven Anglia királya lett, megalapítva a Normandiai-házat. Mivel Normandia hercegeként a francia király hűbérese volt, így elméletben Anglia Franciaország hűbérbirtoka lett, ám gyakorlatban inkább Normandia került át Angliához. Ez évszázadokon át tartó harcok forrása lett az angolok és a franciák között.

I. (Hódító) Vilmos uralkodása (1066-1087)

Bár Anglia déli része hamar beletörődött a normann uralomba, északon még hat éven keresztül, 1072-ig folyt az ellenállás. Az első két év folyamán, I. Vilmos király sokat szenvedett a lázongó Anglia (Dover, nyugat Mercia, Exeter) és Wales miatt. 1068-ban Harold törvénytelen fiai megkísérelték a sziget délnyugati részének megszállását, de Vilmos legyőzte őket.

Vilmosra nézve legnagyobb válság Northumbria, ami még mindig nem hódolt be a király hatalmának. 1068-ban Edgar Æthelinggel Mercia és Northumbria is felkelt. Vilmos elnyomhatta volna ezeket, de Edgar menekült Skóciába, ahol III. Malcolm Skócia királya védte őt. Továbbá Malcolm összeházasodott Edgar nővérével, Margarettel, hangsúlyozva, hogy Vilmossal szemben egy hatalom áll. Ilyen körülmények között Northumbria fellázadt miközben Yorkot ostromolta. Edgar a dánoktól kért segítséget, akik partra szálltak Northumbriánál, hogy megszerezzék az angol koronát II. Sweyn király számára. Skócia is csatlakozott a lázadáshoz. A lázadók könnyen elfoglalták Yorkot és a várát. Vilmos feltartóztathatta volna őket Lincolnnál. Egy új hullámmal felkelt Mercia, Exeter, Dorset, és Somerset. Vilmos döntő győzelmet aratott az északiak felett a Aire folyónál, miközben visszaszerezte Yorkot, a dán sereg pedig megfogadta, hogy elmegy.

Vilmos legyőzte Northumbriát a Tees és a Humber folyó közt. A kegyetlen pusztítás után a föld több mint száz évig nem tért magához. A régió végleg elvesztette a hagyományos autonómiáját Anglián belül. Ezzel megállította a további lázadásokat és megrémítette az angol népet. Ekkor a dán király személyesen szállt partra miközben új támadásra késztette hadseregét, háborúra, de Vilmos lefizette a dán királyt, így elkerülte a harcot. 1071-ben, Vilmos legyűrte az utolsó északi lázadást egy rögtönözött pontonhídon keresztül és leigázta Ely szigetét, ahol a dánok összegyűltek. 1072-ben lerohanta Skóciát és legyőzte Malcolmot, mert az lerohanta Észak-Angliát. Vilmos és Malcom békét kötött. 1074-ben Edgar Ætheling határozottan engedelmeskedett Vilmosnak. 1080-ban Vilmos elküldte féltestvéreit Odot és Róbertet, hogy megtámadják Northumbriát és Skóciát. Végül a pápa állt amellett, hogy a normannok kegyetlenül kezelik az angolokat. A lázadások elfojtása előtt Vilmos jó kapcsolatot épített ki az egyházzal, most üldözte azt.

Vilmos sok időt töltött Normandiában (11 évet, 1072 óta), és rendeleteivel irányította a szigetet. Anglia névleg Franciaország hűbéresévé vált, mivel Normandia is az volt. Vilmos az Angliai győzelemre koncentrált. A Franciák viszont kitartóan támadták a hercegi uradalmat. Egy megállapodás értelmében Vilmos eljegyezte Constance-t a breton Hoel herceg fiával, a jövendőbeli IV. Alan Brit királlyal. Az esküvőre csak 1086-ban került sor, miután Alan trónra lépett és Constance gyermektelenül halt meg.

Odo sok bajt okozott Vilmosnak. 1082-ben bebörtönözték és elveszítette az összes birtokát az egyháziakat kivéve. 1083-ban meghalt Mathilda, és Vilmos zsarnokká vált a birodalma felett.

I. Vilmos reformjai

Vilmos sok fontos változást kezdeményezett. Növelte a hagyományos angol megyék funkcióját (autonóm adminisztrációs régiók), melyeket központi irányítás alá vett; korlátozta a grófok hatalmát és egy-egy megyébe kényszerítette őket. 1085-ben parancsba adta, hogy javítsák az adózási rendszert. Vilmos megbízta a tanácsadóit a Domesday Book összeállításával, amit 1086-ban adtak ki. A könyv Anglia termelőkapacitásának egy felmérése volt, ami hasonló egy modern népszámláláshoz. Vilmos sok várat, erődöt és földvárat építtetett, köztük a Londoni Towert (a White Tower) is.

A hódítása a francia (különösen, de nem csak, a normann-francia nyelv) felváltotta az angolt és még 300 évig az uralkodó osztályok nyelve volt. Az angol kultúra keveredett a normannal és létrejött az anglo-normann kultúra. Az angol nemesség birtokainak nagy részét a normann nemeseknek adta át. Sok angol arisztokrata menekült Flandriába és Skóciába; másokat rabszolgának adtak el a tengerentúlra. A legtöbben felvették a harcot a szicíliai Normannokkal. Vilmos a kis birtokokat adott a nemességnek, így senki sem mert összeesküvést szőni, hogy kockáztassa birtokait.

Halála, temetése, öröksége

1087-ben Vilmos felégette Mantest (Párizstól 50 kilométerrel nyugatra). Itt leesett a lováról és végzetes hasi sérülést szenvedett. A halálos ágyán Vilmos a fiaira hagyta birodalmát, viszályt szítva köztük. Vilmos vonakodásának ellenére harcos fia Róbert megkapta Normandia Hercegi címét, amit II. Róbertként foglalt el. Vilmos másik fia, Vörös Vilmos II. Vilmosként követte az angol trónon. Vilmos legkisebb fia, Henrik 5000 ezüstfontot kapott, hogy földet vegyen magának. Henry később angol király lett a gyermektelenül meghalt bátyja, II. Vilmos után. Végül sok ellenségének bocsátott meg, Odo-t is beleértve.

Vilmos 59 évesen halt meg Normadia fővárosában, Rouenben 1087. szeptember 9-én. Caenben, az Abbaye-aux-Hommes székesegyházban temették el.

II. Vilmos uralkodása (1087-1100)

I. (Hódító) Vilmos (1027 k.–1087) és Flandriai Matilda (1031 k.–1083) harmadik (az életben maradottak közül a második) és legkedvesebb fia, aki a Rufus nevet lángvörös hajáról és pirospozsgás arcáról kapta. Testvérei Róbert normann herceg (1051/1054–1134) és Henrik (1068–1135), későbbi angol király.

A feudális szokásjognak megfelelően apja saját örökségét, a normann hercegséget legidősebb fiára, Róbertre hagyta, míg az általa meghódított Anglia Vilmosra szállt. Megerősítette a királyi hatalmat, s amikor bátyja, Róbert az I. keresztes hadjáratban a Szentföldre indult, hercegségének igazgatását is átvette (1096).

Az angliai normann főurak közül azok, akik azt akarták, hogy Angliát és Normandiát továbbra is egy személy kormányozza, trónra lépése után összeesküdtek Vilmos ellen, hogy a koronát Róbertnek juttassák. Hódító Vilmos féltestvére, Bayeux-i Odo (1036 k.–1097) Kent earlje állt az élükre. 1088-ban lázadást robbantottak ki Kelet-Angliában. Vilmos megnyerte magának az angolszászokat az adócsökkentés, valamint a hathatós kormányzás ígéretével. A felkelés leverése után ezt nem tartotta be. 1095-ben Robert de Mowbray (1060 k.–1125), Northumberland earlje vezetésével újabb bárói lázadás tört ki. Az ellenszegülő főurakon ezúttal Vilmos olyan kegyetlenséggel állt bosszút, hogy többé egyetlen báró sem merte kétsége vonni hatalmát.

Vilmos 1091-ben rákényszerítette III. Malcolm skót királyt (1031 k.–1093), hogy elismerje hűbérurának. Malcolm 1093 novemberében fellázadt, de az észak-angliai Alnwicknél elesett (november 13.) a Vilmos seregével vívott csatában. Vilmosnak 1097-ben Walest is sikerült leigáznia. Mindeközben igyekezett megszerezni Normandiát a gyengekezű Róberttől, de csak hétévi háborúzás (1089–1096) után tudta bátyját az alárendelt szövetséges szerepbe kényszeríteni. Amikor aztán Róbert csatlakozott a keresztes hadakhoz, országát is elzálogosította öccsének; aki élve az alkalommal, Maine grófságát is birtokaihoz csatolta.

Konfliktus az egyházzal

Az angol egyház tekintélyének és jogkörének megnyirbálására tett kísérletei Szent Anzelmmel (1033–1109), Canterbury érsekével is szembeállították. Vilmos semmibe vette a kereszténységet. A megüresedett püspöki tisztségeket betöltetlenül hagyta és a birtokok javadalmait megtartotta magának. Vilmos udvarában többen éltek nyíltan homoszexuális életmódot, a király maga is biszexuális volt. A hit sem igazán érdekelte, a mise alatt „szeretőivel” beszélgetett. A canterburyi érsek indulatosan prédikált a király homoszexualitása ellen, ám Vilmos nyíltan semmibe vette az intelmeket, és megkeserítette a jámbor főpap életét. Az érsek végül Rómába menekült (1097), vagyonát Vilmos nyomban elkobozta.

Uralkodásának egyetlen pozitív eredménye a Westminster Hall, ennek a felépítését ugyanis személyesen rendelte el. A 73 m hosszú és 21 m széles terem 1097–1099 között épült, s ami számos, pompás királyi esemény színhelyéül szolgált az angol történelemben. Vilmos – korabeli leírások szerint – azzal dicsekedett, hogy a hatalmas csarnok „pusztán hálószobai” méretű ahhoz a palotához képest, amelyet mellé szándékozik építeni. Ám a sors közbeszólt, és Vilmos meghalt, mielőtt a munkálatok elkezdődhettek volna.

II. Vilmos halála

1100. augusztus 2-án halt meg máig tisztázatlan körülmények közt az Új-erdőben. Vadászat közben egyik nyila visszapattant egy fáról, s az halálosan megsebezte a királyt. A vele együtt vadászók elmenekültek, és egy Purkiss nevű faszénégető talált a holttestre, egy zöldellő tisztáson. Egyesek szerint baleset volt, mások szerint viszont merénylet. Az első számú gyanúsított, Sir Walter Tirel (1065–1100) soha nem tért vissza Angliába, a Szentföldön halt meg. Purkiss letakarta a halottat a belőle kiálló nyílvesszővel együtt, és talicskán tolta el Winchesterbe. A székesegyházban a szerzetesek megrémültek a király teteme láttán. Sietve eltemették az egyik torony alá, ám egyházi szertartást nem végeztek. A trónra – sietve – öccse ült, I. Henrik néven.

I. Henrik uralkodása (1100-1135)

Három nappal bátyja, II. Vilmos halála után, 1100. augusztus 5-én koronázták meg, hogy legidősebb bátyja, Róbert ne léphessen fel trónigénnyel. 1106-ban a tinchebrai-i csatában elhódította Normandiát Róberttől, akit utána huszonnyolc éven át fogságban tartott.

Energikus, határozott és időnként kegyetlen uralkodó volt, aki Anglia és Normandia kormányzását a királyi udvarba központosította és bátyjával ellentétben tiszteletben tartotta az egyház jogait. Az első olyan király volt Anglia trónján, aki már inkább angol voltát hangsúlyozta, mint normann származását. Sikeresen növelte a királyi bevételeket. Jó kapcsolatot alakított ki Skóciával, feleségül véve Skóciai Matildot. A házasságból két fiú és egy leány gyermek született. Uralkodása alatt a kikötővárosok és a belső fekvésű városok saját joghatóságot kaptak; a kereskedőket és a hajótulajdonosokat a kialakulóban levő nemzetközi kereskedelmi jog védte.

Két törvényes fia, Vilmos és Róbert 1120. november 20-án egy hadjáratból visszatérve a White Ship hajótörésekor a Csatornába (La Manche) fulladtak, így gyermekei közül csupán kislánya Matild maradt meg számára, aki 1114 óta volt V. Henrik Német-Róma császár felesége. Henrik – első felesége halála után (1118) - egy leendő fiú örökös megszületésében bízva ismét megnősült, de Adeliza nevű második feleségétől nem született gyermeke. I. Henrik az utódlás érdekében egyetlen megmaradt utóda Matild számára próbálta biztosítani a trónt. Ennek érdekében hazahívta Matild nevű lányát, akinek férje közben elhalálozott, és összeházasította Geoffrey Plantagenettel, a franciaországi Anjou tartomány urával. Az angol bárókat megeskette Matild és a házasságból születendő gyermekek elismerésére.

Polgárháborús időszak (1135-1153)

Bár I. Henrik mindent elkövetett, hogy halála után lánya, és annak esetleges fiai nyugodtan örökölhessék a trónt, mégis temetése után azonnal polgárháború robbant ki, mivel a trónra igényt tartott nővérének fia Blois István is. Matild nem törődött bele a megígért trón elvesztésébe és a Henrikhez hű urak és nagybátyja, I. Dávid skót király támogatásával felvette a harcot. Közben a lordok és bárók igyekeztek saját javukra kihasználni a polgárháborús helyzetet. A háború 18 éven át tartott, anélkül, hogy bármelyikük döntő fölényre tett volna szert.

I. (Blois) István uralkodása (1135-1154)

Uralkodásának teljes időtartama alatt, folyamatosan háborúzott riválisával Matilddal, melynek során egyszer ő maga esett ellenfele fogságába, egyszer pedig Matild volt az ő foglya. István fiát, Eusztázt szánta udójának, ám a herceg 1153-ban elhunyt. István egyezséget kötött a Matildával és annak fiával, Plantagenet Henrikkel, hogy halála után Henrik lesz a király.

II. Henrik uralkodása (1154-1189)

Henrik apja, V. Geoffrey nagy birtokokkal rendelkezett Franciaországban, elsősorban Anjou és Maine grófságokban. Névleg VII. Lajos francia király hűbérese volt. Apja halála után (1151) Henrik örökölte a grófi címeket. Apja 1144-ben meghódította Normandia hercegségét és halála után ez a cím is Henrikre szállt, amelyet még anyja, Matilda angol királynő örökölt az ő apjától, I. Henrik angol királytól. Anyja révén az angol trón örökösének is számított, mivel I. Hódító Vilmos unokájaként Matildát illette volna a királyi trón apja halála után, de unokatestvére, István blois-i gróf elűzte.

Henrik 1153-ban kötött házasságot Aquitániai Eleonórával, akinek előző férje VII. Lajos francia király volt. Eleonóra öröksége révén két hatalmas francia birtokot, Aquitánia és Gascoigne hercegségét, valamit Poitou grófságát hozta a házasságba. Henrik ezzel a mai Franciaország majdnem kétharmadát birtokolta és a fejlett aquitániai gazdaság révén a leggazdagabb és leghatalmasabb francia nemes volt.

Írország és Skócia meghódítása

Koronozása után nem sokkal Henrik király követséget menesztett Rómába, IV. Adriánhoz. A küldöttség, amelyet Arnold, Lisieux püspöke vezetett, a pápa engedélyét kérte egy Írország elleni hadjárathoz, amit a pápa a Laudabiliter bullában engedélyezett. Később 1166-ban az egyik ír herceget, Diarmait Mac Murchada-et elűzte Leinster közeli birtokairól az ír nagykirály és a herceg Henrik aquitániai udvarában keresett menedéket. Henrik meghallgatta a herceg kérését, és lovagokat, valamint gyalogos katonákat bocsátott a rendelkezésére, hogy segítségére legyenek. A sereg vezére a walesi normann nemes, Richard de Clare, Pembroke második bárója lett, akinek Diarmait lánya kezét ígérte segítségéért cserébe és megtette örökösének.

A normann sereg hamarosan sikerrel járt és visszafoglalták a birtokokat, de nemsokára kiderült, hogy Henrik nem önzetlenül segítette Diarmait-ot. 1171-ben partra szállt Írországban és magát kiáltotta ki Írország urának. Minden normann és ír nemest arra kényszerített, hogy hűséget esküdjenek neki és hat hónappal később eltávozott. Henrik sosem tért vissza Írországba, de legkisebb fiát, Jánost nevezte meg Írország urának, amikor birtokait felosztotta fiai között. Henrik hódítása volt a kezdete a 800 éves írországi angol uralomnak. 1172-ben a casheli zsinaton az egyházfők kijelentették, hogy csak a katolikus vallás engedélyezett Írországban és az angol egyház befolyása alá vonták a szigetet.

Az ír hadjárat után 1174-ben Henrik fiai felkeltek apjuk ellen és ezzel egyidőben egy skót sereg tört be Észak-Anglia területére, I. Oroszlán Vilmos király vezetésével. A csatorna felől egy flamand flotta készülődött partraszállásra, I. Fülöp flamand gróf vezetése alatt. Minden jel arra mutatott, hogy Henrik területi terjeszkedésének hamarosan véget vetnek ellenségei.

Henrik az ellene fordulókban Isten kezét látta, amivel Becket Tamás canterbury-i érsek halála miatt akarja büntetni. Haladéktalanul Canterbury-be utazott, hogy a szent sírjánál imádkozzon és bűnbánatot tanusítson, ezt követően az események kedvezően alakultak Henrik számára. A flamand flottát szétszórta a csatornán uralkodó viharos időjárás és meghiúsította a flamandok partraszállási kísérletét. A skót sereg továbbra is veszélyeztette Anglia északi részét, de Henrik katonái Alnwick közelében megütköztek velük és elsöprő győzelmet arattak - Vilmos királyt elfogták és pár hónapon belül a legfontosabb skót erődítményeket az angolok elfoglalták és lerombolták. Skócia csatlakozott Henrik birodalmához, amely most már délen a Pirenneusoktól északon Skóciáig, Írországtól Provance-ig terjedt. Fiai lázadásának leverése után a király erősebb volt, mint valaha.

Belpolitikája

Az I. Henrik király halálát követő zűrzavaros időszakban, amikor István és Matilda küzdött a trónért, az angol nemesek egyre jobban önállósították magukat a központi, királyi hatalomtól és igyekeztek a királyi előjogokat saját maguknak kisajátítani. A király ellen lázadó nemesek által épített, engedély nélküli erődítmények mellé csatlakoztak a hűségeskünek és a kötelező katonai szolgálatnak ellenszegülők. Henrik trónra lépése után azonnal nekilátott rendet teremteni, és a királyi engedély nélkül épített kastélyokat leromboltatta. A katonai szolgálat elkerülésének széles körben elterjesztette egy, I. Henrik idejében bevezetett különadó (angolul ) használatát, amivel egy lovag megválthatta szolgálatait a király felé. A befolyt összegből Henrik saját seregét fejlesztette, illetve zsoldosokat fogadott. A különadót nem csak általában, hanem akár egy-egy hadjáratra is kivetették, mint például Toulouse bevételére, vagy Írország elfoglalására.

A király által felbérelt zsoldosok igen nagy szerepet játszottak abban, hogy Henrik és fia, Richárd nemcsak megtartották, hanem ki tudták terjeszteni fennhatóságukat kontinentális birtokaik felett. 1159-től ez az adó központi szerepet játszott a király hadjáratainak finanszírozásában.

Jogi reformok

II. Henrik uralkodása alatt hozták létre a királyi magisztrátusi bíróságokat. A bíróság hivatalnokai tehát a király nevében hozhattak ítéletet az eléjük terjesztett ügyekben. Ez a megoldás jelentősen csökkentette a király bíróság elé kerülő ügyek számát és lehetővé tette egy hatékonyabb, lényegesen gyorsabban működő igazságszolgáltatási rendszer kiépítését. Henrik másik nagy érdeme, hogy az igazságszolgáltatást valóban "igazságossá" tette: a 12. században nem volt ritka, hogy kínpróba vagy harc döntötte el egy peres ügy kimenetelét. 1166-ban a Clarendon-ban kiadott rendeletében Henrik bevezette a bizonyítékok bemutatásán alapuló, esküdtszék jelenlétében zajló tárgyalásokat. A váltás nem történt meg azonnal, hiszen például 1819-ig lehetséges volt párviadallal eldönteni a peres ügyeket, de mindenesetre lefektette az angol jogrend máig meglévő alapjait.

Másik jelentős rendeletét Northampton-ban adta ki 1176. januárjában, amely lényegében megerősítette a clarendoni rendelet legfőbb pontjait, illetve 6 utazó békebírót nevezett ki, akik Angliát járva ítélkeztek az eléjük terjesztett peres ügyekben.

Egyházpolitikája

Kora szokásainak megfelelően és a normann királyok hagyományait követve, II. Henrik is mindent elkövetett, hogy a király fennhatósága alatt tartsa az egyházat. 1164. január 30-án a Clarendon Palace-ban a király kiadott 16 rendeletet, amelyek arra irányultak, hogy csökkentsék Róma befolyását az angol egyház felett. A polgári bíróságokat pedig felhatalmazta, hogy az egyházi viták és perek felett is ítélkezzenek. Emellett igyekezett saját támogatóit és rokonait ültetni a legfontosabb egyházi méltóságokba, egyik törvénytelen fia Lincoln püspöke és York érseke lett. Henrik népszerűsége és befolyása révén a rendeleteket széles körben elfogadták, de a frissiben kinevezett canterbury érsek, Becket Tamás, megtagadta az engedelmességet.

Henrik nem tűrhette, hogy akaratának ellenszegüljenek és 1164. október 8-án Northampton-ba, a király tanács elé idézte Becket Tamást, akinek a király méltóságának megsértéséért és kötelességszegésért kellett felelni. Becket, akit az ülésen egyhangúlag bűnösnek találtak, Franciaországba menekült és Henrik ellenségének, VII. Lajos francia király pártfogásába adta magát. Közel két évet töltött a Pontigny-i ciszteri apátságban, amíg Henrik fenyegetései miatt onnan is távoznia kellett. A helyzet orvoslására Becket az egyház rendelkezésére álló eszközöket, a kiközösítést és a pápai interdiktumot akarta használni, de III. Sándor pápa a tárgyalásos megoldás híve volt. Ez után a pápa és Becket között is ellentétek támadtak, főleg amikor semmibe vette 1167-ben a helyzet rendezésére kiküldött pápai legátus rendelkezéseit.

Becket makacssága 1170-ben kezdett eredményeket hozni, amikor a békülékeny III. Sándor is azt fontolgatta, hogy egész Anglia lakosságát kiközösíti Henrikkel együtt. Henrik, akit megrémisztett ez a lehetőség, fontolóra vette annak lehetőségét, hogy Becket visszatérhet Angliába és elfoglalhatja hivatalát. Személyesen találkoztak Párizs mellett, hogy a visszatérésről tárgyaljanak és Becket itt ugyanolyan makacsnak bizonyult és semmilyen királyi beleszólást nem tartott elfogadhatónak egyházi ügyekben. Noha Becket ezután visszatérhetett Angliába, de ott egyből kiközösítette azokat, akik Henrik pártját fogták a vitába.

Becket meggyilkolása

Amikor a beteg Henrik hírét vette Becket legutolsó intézkedéseinek, tehetetlenségében hangosan kifakadt - az eredeti mondatnak számos változata ismert, mint pl.: "Hát nincs senki, aki megszabadítana ettől a kellemetlen paptól?" ("Will no one rid me of this troublesome priest?") A tényleges szóhasználatnál fontosabb, hogy a jelenlevők közül négyen királyi parancsnak fogták fel a kifakadást és Reginald Fitzurse, Hugh de Moreville, William de Tracy, valamint Richard le Breton lovagok 1170. december 29-én a canterbury katedrálisban meggyilkolták Becketet. Bár a király megbüntette a tetteseket, de a gyilkosság beárnyékolta hátralévő 20 évét, hiszen korábban Henrik és Tamás jó barátok voltak.

1173-ban a pápa szentté avattá a mártírként tisztelt Tamást és emlékét az egyházi ügyekbe való világi beavatkozás elleni küzdelemnek szentelte. Bár Tamás szinte maga kereste mártíromságát a királlyal való szembeállása során, de Henriknek mégis visszakoznia kellett és nagymértékben csökkent befolyása az egyházi ügyek felett.

Polgárháború II. Henrik és fiai közt

Henrik még életében megpróbálta felosztani birodalmát fiai között. 1155-ben arra kötelezte nemeseit, hogy hűséget esküdjenek előszülött fiának, Vilmosnak, aki az angol trónt örökölte volna. 1156-ban azonban meghalt Vilmos és a trón örököse második fia, ifjabb Henrik lett. 1170. június 14-én ifjabb Henriket társuralkodóvá koronázták a Westminster Abbey-ben, valamint megkapta a Normandia hercege, Anjou és Maine grófja címeket is. Ettől fogva csak az "ifjú király" (rex iunior) néven emlegették, de tényleges hatalom nem volt a kezében. Emiatt, illetve anyja, Eleonóra és a francia király, Fülöp Ágost felbujtására ifjabb Henrik  és két testvére: János és Richárd fellázadtak apjuk ellen. A fiúk lázadása mögött jelentékeny részben állt anyjuk Eleonóra, akinek elege lett II. Henrik szeretőiből és fiait apjuk ellen hangolta. Tettéért a király 1173 –ban Winchester kastélyba záratta, ahol Eleonóra 16 évet töltött, és csak 1189 –ben szabadulhatott.

II. Henrik fiai összefogtak a francia uralkodóval – II. Fülöp Ágosttal (1180-1223) - és adományokkal maguk mellé állították Flandria, Boulogne és Blois grófjait, valamint Oroszlán Vilmos skót királyt. A harcok 1173. áprilisában kezdődtek és a francia területeken kezdetben sikert értek el a lázadók. A polgárháború színteren korán átkerült Angliába, ahol azonban II. Henrik győzn tudott. Később pedig 1182-ben Henrik fiai egymás ellen fordultak és a francia nemesek, valamint Fülöp Ágost felbujtására egymás ellen kezdtek harcolni, hogy örökségüket biztosítsák. Az újabb polgárháborúnak 1183. június 11-én ifjabb Henrik halála vetett véget, majd II. Henrik gyorsan megszállta a lázadó Angouleme vidékét, hogy biztosítsa birodalma békéjét.

Az utolsó összecsapásra 1184-ben került sor, amikor Geoffrey és János, a legfiatalabb testvérek, megtámadták Aquitániát, ami Richárd bátyjuk birtoka volt. Richárd, aki 10 éve folyamatosan háborúskodott, könnyűszerrel visszaverte öccsei támadását.

Henrik halála és öröksége

Fiai lázadásának és belviszályainak leverése azonban nem jelentett megnyugvást Henrik számára. Utolsó éveiben egyre inkább János lett kedvence és Richárd attól tartott, hogy kikerül apja végrendeletéből öccse javára. Ezért Richárd és Fülöp Ágost szövetséget kötöttek és 1189. nyarán megtámadták Henrik legrégebbi birtokát, Anjou grófságát. A meglepetésszerű támadás sikerét kihasználva elfoglalták Touraine-t, megtámadták Le Mans-t, valamint lerohanták Maine és Tours grófságokat. A legyőzött Henriknek nem volt más választása és beleegyezett a támadók minden követelésébe: Richárdot nevezte meg örökösének és franciaországi birtokain elfogadta Fülöp Ágost fennhatóságát.

Betegen, gyengén és egyetlen törvénytelen fia kivételével elhagyatva halt meg 1189. július 6-án, Chinon kastélyában. Halálos ágyán állítólag kijelentette, hogy törvényes gyermekei voltak az "igazi fattyúk". Henriket a Fontevraud apátságban temették el és Richárdot szeptember 1-jén Anglia királyává koronázták.

I. (Oroszlánszívű) Richárd uralkodása (1189-1199)

Miután értesült apja, II. Henrik haláláról Richárd herceg Angliába utazott és 1189 szeptemberében I. Richárd néven királlyá koronáztatta magát. Ám ezután nem sokáig maradt Angliában. Kiszabadította anyját, Aquitániai Elenonórát, akit apja Winchesterbe záratott, amiért segítette Richárdot és testvéreit apjuk elleni küzdelmükben. Ezután visszatért aquitaniai birtokaira. Tíz éves uralkodásából mindössze fél évet töltött Angliában. I. Richárd ünnepelt harcos volt. Aquitaniában dicső győzelmeket aratott II. Fülöp Ágost, francia király ellen. (Persze csak akkor, amikor épp nem volt vele szövetségben II. Henrik ellen.) Őt tartották a lovagi erény mintaképének. Ezért is tűnt alkalmasabbnak az uralkodásra, mint öccse, János, aki kapzsi volt és hatalomvágyó. A királynál 11 évvel fiatalabb János Írország hercegeként folyamatosan azért küzdött hogy elorozhassa bátyjától hatalmát és trónját. Erre részben alkalma is nyílt, amikor a lovagias király egy évvel megkoronázása után 1190 júliusában a király 100 hajóval és 8000 emberrel elindult a Szentföldre és országának kormányzását Jánosra hagyta.

A szentföldi hadjárat (1187-1192)

Miután megérkezett a Szentföldre, az angol királyra hárult a teljes III. keresztes hadjárat levezénylése. Hiszen a másik két király, aki útnak indult semmi szerepet nem vállalt a harcokban. I. (Barbarossa) Frigyes, német-római császár, aki Richárd mellett Európa egyik legharciasabb és legsikeresebb uralkodója volt, 1187-ben ugyan elindult a Szentföldre 100. 000 fős seregével, de 1190-ben Antiochiában belefulladt egy folyóba. Egyesek szerint a hideg víztől görcse támadt és elsüllyedt a vízben, mások szerint viszont lezuhant lováról és a vízbe fulladt, így a német-római császár nem messze céljától 67 évesen meghalt, seregei pedig visszafordultak. II. Fülöp Ágost, bár kitűnő egészségben elérte a Szentföldet, betegségre hivatkozva visszatért Európába. Így a hadjáratot lényegében I. Richárd vezette. Csakhogy miután 1191-ben megérkezett Akkon kikötőjébe (ma Izrael) súlyosan megbetegedett. Ellenfele, a muzulmánok vezetője, Egyiptom és Szíria szultánja, Szaladin, tanúságot téve „lovagiasságáról” egy tál gyümölcsöt küldött a beteg Richárdnak, hogy felépüljön. A király hamarosan jobban lett és megostromolta Akkont. A város néhány napi ostrom után elesett. A keresztesek 3500 foglyot ejtettek. Richárd ezért a csatáért kapta az „Oroszlánszívű” jelzőt. Ezt követően Richárd hadai dél felé indultak. Az Akkontól néhány száz kilométerre fekvő Jaffát többször is megostromolták, de csak kemény harcok árán sikerült bevenni. A keresztesek szorongatott helyzetbe kerültek, és ellentétben, az Európában bevett szokásokkal, melyeket mellesleg maga Richárd is ezt megelőzően vallott, parancsot adott az Akkonnál fogságba ejtett 3500 arab fogoly kivégzésére, azért mert Szaladin nem volt hajlandó a foglyokért odaadni cserébe a keresztesek legfőbb ereklyéjének, Jézus keresztjének darabját, amit korábban (1187-ben Jeruzsálem bevételekor) megszerzett. Később sok győzelmet arattak az arabok fölött, de számottevő sikert nem értek el. 1192-ben megostromolták ugyan Jeruzsálemet és elméletben be is, vették, már nem tudták birtokba venni. Richárd megbetegedett és seregeivel haza indult. Ezzel, részleges sikerrel, lezárult a III. keresztes hadjárat.

Fogságban a király

Richárd elkövette azt a súlyos hibát, hogy a Szentföldön inzultált egy lovagot, név szerint Lipót osztrák herceget (lehajíttatta egy várról a Babenbergek zászlaját, vélvén, hogy egy osztrák hercegi család zászlaja alacsonyabb rendű hogysem az övével egy helyen lobogjon), Lipót bosszút esküdött ellene . Richárd hajótörést szenvedett Velencénél, ezért szárazföldön kellett tovább mennie Anglia felé. Ám de amikor Bécsben rátalált, Lipót herceg börtönbe vetette az angol királyt. A legenda szerint arról ismerte fel a konyhai segédnek öltözött Richárdot, hogy az elfelejtette levenni gyűrűit. Így az angol király az osztrák herceg fogságába került, aki hamarosan átadta őt VI. Henrik német-római császárnak. A császár horribilis összeget kért cserébe I. Richárdért. A király öccse János hajlandó volt az egész országot felforgatni, azért hogy visszavásárolhassa bátyját, és ezzel megvegye hatalmát. II. Fülöp Ágost is megpróbálta megkaparintani Richárdot, hogy ezzel kizsarolhassa a franciaországi angol birtokokat. A „győztes” végül, János lett, aki 1194. február 4-én kifizette a váltságdíjat VI. Henriknek.

Richárd ekkor visszatért Aquitaniába és folytatta harcait a franciák ellen. Ám előtte még (utoljára életében) útba ejtette Angliát és megfosztotta öccsét minden hatalmától. 1199-ben a Limousin-ban fekvő chalus-i vár ostrománál egy lovag nyilával eltalálta. A seb elfertőződött és Richárd belehalt sérülésébe. Ám utolsó lovagias cselekedeteként, a király megjutalmazta az őt megsebesítő lovagot. Egy szütyő aranyat adott neki és elengedte fogságából, ugyanis időközben az angolok bevették a várat.

I. (Földnélküli) János uralkodása (1199-1216)

Amikor Richárd meghalt, János nem kérte azonnal, hogy teljes jogú királyként ismerjék el. Többen fiatal unokaöccsét, Geoffrey fiát, Britanniai Artúrt támogatták, mint jogos trónörököst. Artúr II. Fülöp francia király támogatásával támadást indított János ellen. A konfliktus 1200 májusában, a Le Goulet-szerződéssel zárult, amiben Fülöp elismerte János jogát az angol trónra Artúrral szemben, cserébe János elfogadta Fülöpöt hűbéruraként Normandia és Angevin területén. A béke azonban nem bizonyult tartósnak.

A francia birtokok elvesztése: az első százéves háború (1159-1259)

Az újdonsült királynak első problémája az utódlás kérdése volt. Már 32. életévében járt és még nem született gyermeke. Ezért elvált feleségétől, Gloucesteri Izabellától és 1200. augusztus 24-én a bordeaux-i székesegyházban elvett egy másik Izabellát, a franciaországi Angouleme 12 éves örökösnőjét. Ám Izabella egy Hugh de Lusignan nevű francia lovagba volt szerelmes. Nagyravágyó szülei nem voltak hajlandók lemondani arról, hogy lányuk angol királyné legyen, ezért kötelezték Izabellát, hogy hozzámenjen az angol királyhoz. Ám Lusignan nem volt hajlandó belenyugodni szerelme elvesztésébe, és II. Fülöp Ágosthoz fordult panaszával. A francia király kihasználta az alkalmat, hogy újabb csapást mérjen az angolokra. Magához hívatta az angol királyt, és mikor az nem jelent meg, hűbérúri jogaival élve elkobozta a kontinensen lévő birtokait. Az Izabella-kérdés azonban még így sem oldódott meg. Újabb, folyamatos harcok kezdődtek az angolok és a franciák között.

Fülöp Ágost többfrontos harcot indított, korábban az Artúr és János közötti öröklési vitában is szembehelyezkedett Jánossal, az ifjú Artúr herceget támogatta Anjou, Maine és Touraine báróival együtt. 1202 nyarán János a kontinensen harcolt az elvesztett franciaországi területek visszaszerzéséért, ám 1204-re elvesztette minden franciaországi birtokát, ekkor kapta János a „Puhakardú” gúnynevet. (A harcok alatt tűnt el Arthúr, aki valószínűleg elesett a háborúban.) A kudarcok miatt a király dühében mindenkire gyanakodni kezdett, és súlyosan megbüntetett mindenkit, akire csupán csak az árulás gyanúja is rávetődött. Több alkalommal elcsábította a főurak feleségeit, testvéreit, lányait, majd pénzt követelt tőlük az ügy titokban tartásáért. A becsületüket és hírnevüket féltő családok pedig rendszeresen kifizették a kiszabott összeget. Angouleme-i Izabella nem nézte jó szemmel férje félrelépéseit, és szeretők sorával vette körül magát. Ám János ezt nem tűrte. A királyné szeretőit kivégeztette és testüket Izabella ágya fölé szögeztette.

A pápa sem tolerálta János viselkedését, franciaországi harcait és módszereit országának polgáraival szemben, ezért 1213-ban kiátkozta őt. János kénytelen volt kibékülni a pápával. A főurak megelégelték királyuk kegyetlenkedéseit, és nyíltan fellázadtak ellne. 1215. június 15-én kikényszerítették a Magna charta libertatum aláírását, ami a főurak jogait és kiváltságait rögzítette.

Magna Charta Libertátum (1215)

Az 1215 június 15 –én aláírt Nagy Szabadságlevél, vagy angolul Magna Charta Libertátum összesen 63 cikkelyt tartalmazott! Legfőképpen a királyi hatalommal szemben biztosította az egyházi és világi bárók, valamint a városok jogait, kiváltságait személyi és vagyoni biztonságát. Az oklevél rendelkezéseket tartalmazott a kereskedelem, vám- és pénzügyek területén, és elrendelte a súlyok és mértékek egységesítését. (A Magna Charta jellegében hasonló volt a magyar Aranybullához.) A dokumentum legfőbb rendelkezése szerint egy 25 tagú bárókból álló bizottság ellenőrizhette a király intézkedéseit és országlását. A király innentől kezdve például csak a tanács engedélyével vethetett ki adókat, és nemeseket is csak bírói és tanácsi engedéllyel tartóztathatott le.

Ám János nem tartotta be a Magna Charta rendelkezéseit ígéretét, mire polgárháború tört ki. A főurak számításaival ellentétben „Puhakardú” János sorra aratta a győzelmeket. A főurak segítségül hívták Oroszlán Lajost, II. Fülöp Ágost francia király fiát. A francia herceg 1216. május 14-én szállt partra Dél-Angliában, Dovernél. Lajos eleinte sikeresen harcolt, 12 nap múlva már Londont ostromolta. Ám a pápa kiátkozta őt, amiért felkent keresztény királyt támadott meg. Emellett az angol nemesek sorra álltak János zászlaja alá, így a francia hercegnek már egy szervezett sereggel kellett szembenéznie. Az angolok inkább támogattak egy kegyetlen, de angol származású királyt, mint egy külföldi trónkövetelőt.

III. Henrik uralkodása (1216-1272)

Az alig kilenc évesen trónra kerülő király mellé William the Marshal-t nevezték ki régensnek, aki rögtön hadakat gyűjtött és hamarosan le is győzte a francia uralkodót, Capet Lajost. Később pedig 1217. szeptember 12-én Londonban megszületett a háború végét jelző békeszerződés, és 1219-re a régensnek sikerült a király mellé állítania az összes bárót. Izabella 1220-ban visszatért Franciaországba és végre hozzámehetett régi nagy szerelméhez Hugh de Lusignan-hoz akitől kilenc gyermeke született. Úgy tűnt minden jóra fordul ám az angol királyi család II. Henrik halálával kezdődő züllése csak most kezdett kiteljesedni.

Az angol rendiség és parlamentarizmus megszületése

III. Henrik és a bárók viszálya már 1236-ban elkezdődött, amikor a király Provence-i Eleonóra személyében francia feleséget szerzett magának, majd hagyta, hogy az udvart ellepjék a franciák. Eleonóra rokonai mellett Henrik féltestvérei is gyakori vendégek voltak itt és a királyi tanácsadók is egytől-egyig franciák voltak. Eleonóra két nagybátyja is fontos szerephez jutott. Savoyai Vilmos a király legfőbb tanácsosa és despotikus hatalmának támogatója, Savoyai Bonifác pedig canterburyi érsek lett.

Később a király a nemesség szemében tovább tetézte „bűneit”, amikor 1254-ben a pápa támogatását megnyerve költséges – és sokak szerint felesleges – háborút indított a szaracén kézen lévő Szicília megszerzéséért. (A szigetország trónjára második fiát Edmundot akarta ültetni.) A hadjárat fedezésére, pápai jóváhagyással, hatalmas adókat vetett ki, ám a főurak és az egyháziak nem voltak hajlandóak fizetni. A nemesség további sérelme volt, hogy a király a zsidó pénzkölcsönzőktől próbált pénzhez jutni, ám a nemesség körében egyre növekedett a zsidóellenesség, az antiszemitizmus. Az elégedetlenkedő nemesek élére Simon de Monfort francia gróf állt, aki jelentős angliai birtokokkal rendelkezett és 1238 –óta a király húgának férje is volt. A Monfort mögé felsorakozott bárók végül 1258 –ban Oxfordba királyellenes nemesi gyűlést hívtak össze, melyen közösen fogalmazták meg követeléseiket. A bárók által követelt rendelkezéseket az oxfordi províziókban rögzítették. A províziókban a Magna Chartához képest tovább csökkentették a király hatalmát, és egy 15 fős bárókból álló királyi tanács mellett már egy 12 fős kisnemesekből álló parlament kinevezését is követelték. A parlament feladata volt a miniszteri kinevezések felülbírálása, a helyi adminisztráció és a királyi kastélyok megőrzése. A parlamentnek évente három alkalommal kellett volna összeülnie a király ellenőrzése céljából. A király először volt kénytelen elismerni a parlament jelentőségét, így a dokumentum kiemelt fontosságú.

A bárók az oxfordi províziókkal elérték amit akartak, ám a lovagság, a városok és a szabad parasztság rétege is szerette volna ha az ő jogaik is érvényesülnek. Mindhárom társadalmi csoport képviselőket akart küldeni a bárói parlamentbe. Követeléseiket 1259 –ben a Westminsteri províziókban rögzítették. Amikor a király 1262 -ben elutasította követeléseiket, megkezdődött a városok, lovagok és szabad parasztok felkelése. A lázadás élére ekkor Simon de Monfort állt, aki kihasználva az alsóbb rétegek felkelését, saját hatalomra jutását akarta elérni. A városok és III. Henrik seregei 1264 május 14 -én a sussexi Lewesben ütköztek meg egymással. A csatában Monfort döntő győzelmet tudott aratni, ráadásul III. Henrik és trónörökös fia, Edward is fogságba esett. A tényleges hatalmat ekkor Simon de Monfort, Leicester 6. grófja vette kezébe, és megkezdte 15 hónapos egyeduralmát. Ezen időszakban önmagát Anglia kormányzójának nevezte, és 1265 januárjára Oxfordba egy egészen új típusú parlamentet hívott össze, melyben az ország minden megyéjét a bárók mellett már 2 lovag és 2 városi polgár is képviselhette. Hatalma idején a fogságában tartott III. Henrik csupán báb volt a kezében, így elkezdhette felélni az ország vagyonát.

A 26 éves Edward herceg, aki apjával együtt raboskodott elhatározta, hogy kihasználja azt a helyzetet, ami de Monfort nagyzási tébolyából kialakult. Mivel a főuraknak elegük volt a leicesteri grófból boldogan mellé álltak volna, ám a hercegnek előbb meg kellett szöknie. Erre 1265. május 18-án került sor, amikor őrök, köztük Simon fia Henry de Monfort társaságában Nyugat-Angliában Hereford környékén lovagoltak. Edward szökése után a főurak élére állt és 1265 augusztus 4 –én a worcestershire-i Eveshamnél megütköztek Simon de Monforttal. A csatát Edward herceg – a későbbi I. Edward - nyerte és ezzel sikerült visszaültetnie apját Anglia trónjára. De Monfort meghalt a csatában. Testét megcsonkították és lemészárolt követői mellé temették. III. Henrik tanult hibáiból. Visszavonta azokat a döntéseket, amelyeket de Monfort kényszerített ki belőle és uralkodása hátralevő részében egy új Westminster-apátság építésén munkálkodott az ország irányítását pedig Edwardra bízta. 1272-ben szívszélütés következtében meghalt III. Henrik. A trónon nyolcvan év után egy erős és határozott király követte, aki képes volt kiharcolni akaratát a főurakkal szemben.

I. (Nyakigláb) Edward uralkodása (1272-1307)

Amikor I. Edward trónra került, kénytelen volt megerősíteni a Magna Chartát, sőt későbbi háborúihoz az új típusú parlament összehívásával és így az angol nemesség (rendiség) elismerésével kért támogatást. Ennek ellenére erőskezű uralkodóként a királyi hatalom régi fényét is visszaállította.

Az angol rendiség és parlamentarizmus kezdete (1295)

I. Edward nevéhez fűződik az első olyan parlament összehívása, mely után már folyamatosan működött Angliában az országgyűlés. A király ugyanis Wales meghódítását tervezte, amihez pénzre volt szüksége, ezért a parlamenttől kért adót a hadjárat lefolytatásához.

A támogatás megszerzése után 1282 –ben hosszú harcok árán végül valóban elfoglalta és Angliához csatolta a Brit-sziget nyugati felén elterülő, ősi kultúrával rendelkező Walest, melyet a lázadók ellen erős védvonallal vett körbe. Később, 1301 –ben saját fiának adományozta a walesi herceg címet, így az ő nevéhez fűződik azon – ma is érvényben lévő – szokás meghonosítása, hogy az angol trónörökös automatikusan walesi hercegnek születik.

Edward magas, erőteljesen férfias külseje (innen ered ragadványneve a nyakigláb) határozott hódító politikája miatt hamar nagy népszerűségnek örvendett Angliában. Ezt fokozta, amikor a korábbi évtizedekben örökléssel megszerzett, majd nagyapja idején részben elvesztett franciaországi angol birtokokat sikeresen megvédelmezte a franciáktól, illetve amikor az eladósodott brit lakosságot kihasználó zsidókat kiűzette a szigetországból.

Azonban I. Edward legnagyobb vállalkozásának és fő célkitűzésének Skócia megszerzését tekintette. Anglia északi szomszédja ekkor önálló királyságként határolta I. Edward államát, ám súlyos belső gondokkal küzdött. Küszöbön állt annak lehetősége, hogy az angolok beavatkozva a skót trónharcokba, megszerezzék királyságukat.

Anglia meghódítja Skóciát (1296-1306)

Ha összehasonlítjuk a XIII. századi Angliát és Skóciát, bizony rájövünk: a két ország erőviszonyai és berendezkedése bizony nagy különbségeket mutatott. Miközben Angliában a nemesség és a polgárság kiharcolta a királlyal szembeni jogait, és megkezdődött a parlamentarizmus kiépülése, addig Skóciában a nemesség klánokba tömörülve erősen kezében tartotta a hatalmat. Jelentős eltérések voltak az uralkodók közt is: Edward ugyan engedményekre kényszerült a nemesség és polgárság felé, ám ügyes és okos belpolitikával az ország legfőbb ura tudott maradni. Ellenben Skócia lassan a szétesés felé sodródott: a királyi tekintély, III. Sándor idején (1249-1286) gyengülni kezdett, és a skót nemesekkel szemben a gazdagabb angol főurak birtokokat tudtak szerezni Skócia földjén. A köznépet tekintve: Anglia nagyvárosaiban – főként Londonban – kialakult egy kézműves, iparos réteg, és az angol parasztság is lassan a feudális kötöttségek mellett bizonyos jogokkal is rendelkezett, addig a skót városok megmaradtak a fejletlenség szintjén, és a parasztság nyomorgott.

Skócia lesüllyedése akkor indult meg végképp, amikor 1286 –ban maghalt az utolsó jelentősebb skót uralkodó III. Sándor. Ideiglenes megoldásként III. Sándor gyermekkorú unokája, Margit lett a királynő. I. Edward ekkor úgy érezte, itt az alkalom arra, hogy jogot szerezzen a skót korona megszerzésére, és fiát a köztudottan homoszexuális és pipogya II. Edwardot összeházasította Margittal. Ám 4 évvel később, 1290 –ben Margit váratlanul meghalt. Ezzel tanácstalan helyzetbe került az ország: ki legyen az új skót uralkodó? Jelentkezőkben nem volt hiány: összesen 12 skót főnemes jelentkezett, akik mind valami módon igazolni tudták, hogy felmenőik rokonságban álltak az 1034 óta hatalmon lévő ősi Dunkeld-uralkodóházzal. A két legjelentősebb trónkövetelő, és egyben legnagyobb skót birtokos: John Balliol és Robert of Bruce voltak.

A skót királyjelöltek mellett ott volt I. Edward is, aki fia házassága révén szintén jogot formálhatott Skócia trónjára. A vitákat nem tudták eldönteni, így a skótok I. Edwardhoz fordultak: legyen döntőbíró, és válasszon a 12 skót jelentkező közül. Edward azonban nem a pártatlan döntőbíró szerepét szánta magának, hanem hatalmas haddal ment az angol-skót határra és a királyválasztásnál kijelentette, hogy hűbérúrként jött eldönteni a vitát. Végül John Balliolt választotta, mivel úgy az ifjú skót nemes volt leginkább hajlandó behódolni neki. Ám miután 1292 november 30 –án megkoronázták Balliolt, az angoloknak keserű meglepetésben lett részük: az új skót uralkodó egyáltalán nem volt hajlandó elismerni Edwardot. Megtorlásul I. Edward támadásba lendült, seregeivel elfoglalta Skóciát, legyőzte a skótok nagy sietséggel összehívott seregét a dunbari csatában, és 1296 július 10 –én lemondatta Balliolt.

Skóciában az angol uralom 10 éven keresztül tartott (1296 és 1306 közt). Ez a 10 év a skót társadalom minden rétege számára elnyomást hozott. Edward megalázta magát a skót nemzetet, visszaszorította a skót nemességet, és szinte rabszolga sorba taszított a skót parasztságot. Uralmát azzal kezdte, hogy elvette a skótok nemzeti kincsét, a Stone of Scone nevű koronázókövet. A kő Londonba vitetése szimbolikusan Skócia meggyalázása volt, amit súlyosbított, hogy Edward kikényszeríttette, a skót nemesek hűségesküjét is. Ezután Surrey earljét bízta meg Skócia igazgatásával, aki megkezdte a skót földek angol főnemesek kezébe adását. A Skóciában birtokokhoz jutott angol nemesek ezt követően szinte szabadkezet kaptak a skót parasztság kizsákmányolására, az adóemelésekre, és a feudális terhek behajtására.

William Wallace lázadása (1297-1305)

William Wallace (1270-1305) származásáról megoszlanak a vélemények. Míg a skót néphagyomány Wallace-t „a köznépből valónak” írja le, addig a későbbi kutatások inkább elszegényedett köznemesi származását valószínűsítik. Akárhogyan is, de közel állt az egyszerű emberekhez és parasztokhoz. Tulajdonságait tekintve, szokatlan nyelvtudása emelhető ki, hiszen származásához és a középkori műveltségi viszonyokhoz képest meglepő módon folyékonyan beszélt franciául és latinul. A dolog hátterében a mai ismereteink szerint nem világlátottsága állt, hanem az a tény, hogy mindkét nagybátyja pap volt. Vélhetően tőlük tanulta meg a középkori Európa két legfontosabb nyelvét.

Lázadásának hátterében kettős okok húzódtak meg: egyrészt a skót köznép és parasztság felháborodása és angol gyűlölete, amiért az idegen hatalom kizsákmányolja őket, másrészt Wallace személyes bosszúja. Ez utóbbival kapcsolatban a feljegyzések nem egyeznek meg. A híres középkori angol trubadúr (vándorénekes) Blind (Vak) Harry, aki megénekelte – és lejegyezte - Wallace tetteit a „Sir William Wallace, Elderslie lovagjának tettei és cselekedetei” című művében, azt írta, hogy Wallace egy fiatal lány jogtalan meggyilkolása miatt lázadt fel. Ugyanis miután titokban feleségül vette Marion Braidfutet, az angol helytartó - Sir William Heselrig lanarki főispán – valamilyen mondvacsinált okból megölette a leányzót. Wallace fájdalma angol ellenes gyűlöletté vált, és néhány emberével 1297 májusában megölte és feldarabolta az angol főurat. Az események ezt követően indultak el Skócia fellázadása felé. Egy másik korabeli feljegyzés, a helyi Ayrshire-i legenda szerint két angol katona halfogó versenyre hívta ki Wallacet a lanarki piacon, ám a fogadás verekedésbe torkollott, melyben a két katonát a skótok meggyilkolták. Röviddel ezután a törvényhozók kiadták a parancsot Wallace elfogására.

Akármelyik legendát fogadjuk is el, tény, hogy Wallace menekülni kényszerült és a skót parasztok csatlakoztak hozzá. A rengeteg adó, feudális teher és az első éjszaka jogának felelevenítése egyaránt angol gyűlölővé tette a skótokat.

Az első éjszaka joga: A ius primae noctis (latin kifejezés) az első éjszaka joga a feudális földesúr joga, hogy birtokának jobbágy sorban lévő szűzeitől maga vegye el a szüzességüket. Gyakorlatilag nincs bizonyíték arra, hogy a gyakorlatban is létezett volna. Ezzel kapcsolatos az úgynevezett droit du seigneur ( „a földesúr joga”) fogalma, mely ugyan eredetileg számos más jogot is magába foglalt (adóztatás, vadászat stb.), mára azonban főleg az első éjszaka joga kapcsán említik.

Az angol helytartó megölését követően százak, majd ezrek csatlakoztak a hegyekben bújkáló Wallace –hoz, aki hamarosan fegyveresen szállt szembe az őt üldöző angolokkal. Első győzelmeit Loudoun Hillnél (Darvel közelében, Ayrshire) és Ayrnél aratta. Később egy másik skót köznemes – Andrew Moray - is fellázadt és saját sereget toborzott, ám hamarosan egyesült Wallace-szal, és a hatalmasra duzzadt skót parasztsereg Wallace vezetésével már nem csupán védekezésre készült, hanem az angolok megtámadására.

William Wallace nagy győzelme

Az első nagy és döntő győzelmet Wallace Stirlingnél aratta 1297 szeptember 11 –én. Surrey grófjának 300 angol lovasból és 10.000 angol gyalogosból álló kipróbált serege katasztrofális vereséget szenvedett, amikor megpróbált átkelni a folyó északi partjára. A híd íjászai megakadályozták, hogy sok katona együtt keljen át a hídon (valószínűleg három ember állt egymás mellett). Így, amíg az angol katonák átkeltek, a skótok visszavonultak addig, amíg a sereg fele átkelt, majd ahogy átértek, lemészárolták az angolokat, amilyen gyorsan csak lehetett. A döntő csapást Hamish Cambell vezette, Wallace régi barátja és egyik kapitánya. Az angol katonák elkezdtek visszavonulni, ám a többiek előre tolták őket, és a hatalmas súly alatt a híd összeomlott és sok angol katona vízbe fulladt. Nem tudván az angol seregben keletkezett zűrzavarról, a skót hadsereg egy része átkelt a folyó felső szakaszán. Az angolok a folyó két ellentétes partján oszlottak el és a két skót sereg az angol had mindkét felét a folyó felé szorította. A skótok fölényes győzelmet arattak és mérhetetlenül nagy önbizalom támadt bennük. Hugh Cressingham, Edward skóciai kincstárnoka harc közben halt meg. Moray három hónappal a Stirling-hídi csatát követően belehalt a csatában szerzett sérülésébe.

Miután visszatért a Stirling-hídi csatából, Robert the Bruce lovaggá ütötte és kinevezte Wallace-t a „Skót királyság védelmezőjévé és hadseregének vezetőjévé”, innentől fogva Sir William Wallace-nek hívták.

A felkelés elfojtása, a Falkirki csata (1298 július 22)

Egy évvel később a haditanácskozások a falkirki csatába torkolltak. 1298. április 1-jén az angolok megszállták Skóciát Roxburgh-nál. Kifosztották Lothiant és visszaszereztek néhány kastélyt, ám hibáztak, amikor kihívták maguk ellen Wallace haragját. A skótok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, az angolok harcikedve megbomlott és az ételből is kifogyóban voltak, ám Edward Wallace utáni kutatása véget ért Falkirknél.

Wallace lándzsásait négy „schiltron” osztagra osztotta – körülírva, ez egy sündisznó formáció, melyet facölöpökből készült védőfal vett körbe. Az angolok túlerőben voltak, azonban először a lovassággal támadtak, és a skót íjászokon töltötték ki bosszújukat. A skót lovagok menekültek és Edward emberei elkezdték támadni a schiltronokat. Nem világos, hogy a gyalogság négyszögű nyilakat, nyílvesszőket és köveket hajított a lándzsásokra biztosítva a döntő tényezőt, vagy a lovasság támadott hátulról.

Eképpen a schiltronokon hamarosan rés keletkezett és az angolok ezeket használták, hogy letörjék a maradék ellenállást. A skótok sok embert veszítettek, de Wallace megmenekült. Ám büszkesége és katonai hírneve csúnyán megromlott. Egyetlen adósságát visszafizetve, menekülése alatt Wallace megkereste és meggyilkolta Brian de Jay-t, az angol templomosok vezetőjét egy bozótosban, Callendar környékén.

Wallace elfogása és kivégzése

1298 szeptemberében Wallace úgy döntött, hogy lemond a Skócia védelmezője címről Robert Bruce javára. Bruce azonban 1302 –ben elárulta Wallace –t, és békét kötött Edward királlyal. Sir William-et egészen 1305. augusztus 5-ig nem tudták elfogni, amikor is Sir John de Menteith, egy Edward-párti skót lovag Wallace-t az angol katonák kezére juttatta Robroystounnál, Glasgow közelében. Wallace-t Londonba vitték és felségárulás vádjával bíróság elé állították a Westminster Hallban, ahol tölgyfaágból font füzérrel koronázták meg, annak jeleként, hogy a törvényen kívüliek királya volt. A vádra a következőképpen válaszolt: „Nem árulhattam el Edwardot, mivel soha nem voltam az alattvalója.” Az eseményektől magát távol tartó John Balliol volt a törvényes királya; azonban Wallace-t bűnösnek nyilvánították.

1305. augusztus 23-án a tárgyalást követően Wallace-t kivitték a tárgyalóteremből, meztelenre vetkőztették és egy ló hátsó lábaihoz kötözték a Smithfield-i piactéren. Addig fojtogatták, amíg már majdnem meghalt, ezután megcsonkították, megnyúzták és felnégyelték, majd lefejezték. Így hajtották végre a kivégzést az Elmsnél, Smithfieldben. Fejét a London Bridge-re tűzték fel, ahová később testvére, John és Sir Simon Fraser feje is került. Végtagjait különböző helyeken lógatták ki: az egyiket Newcastle-ben, a másikat Berwickben, a harmadikat Stirlingben és a negyediket a skóciai Perthben. Egy dísztáblát állítottak ki Smithfieldben, Wallace kivégzési helyének közelében a St. Bartholomew's Hospital falára. Skót hazafiak és más érdekelt személyek gyakran ellátogatnak erre a helyre és virágokat helyeznek el. A kardot, mely feltételezhetően Wallacé volt, sok éven át a Dumbarton kastélyban őrizték és most a Stirling közelében álló Wallace National Monumentben őrzik.

II. Edward uralkodása (1307-1327)

Eduárd király nem volt kiemelkedő tehetség az uralkodás terén. Nem érdekelték különösebben az uralkodás gondjai, jobban szerette a kétkezi munkát. Szeszélyes, szertelen ember volt. Nem értett a középkori királyok számára olyan alapvető dolgokhoz, mint a hadvezetés vagy a bajvívás. Közismert volt homoszexualitása is, bár politikai okokból feleségül vette IV. (Szép) Fülöp francia király lányát, Izabellát. (Fiuk később III. Edward néven Anglia királya lett, és háborúba keveredett Franciaországgal a francia trónért.)

Skócia elvesztése

A Wallace vezette angol ellenes skót felkelés leverése után, Robert of Bruce skót főnemes, és a korábbi skót trónkövetelő unokája – aki eleinte támogatta, majd elárulta Wallac-t, szembeszállt az időközben meghalt I. Edward tehetségtelen és gyenge kezű fiával II. Edwarddal. Nem ismerte el az angolok Skócia feletti hatalmát, és véget vetett a 10 éves brit uralomnak. 1306. március 25-én skót királlyá koronáztatta magát. Az angolok azonnal megtámadták hadait, ám 1314. június 23-án és június 24-én döntő győzelmet aratott Anglia ellen a bannockburni csatában. Később fia II. Dávid idején az angolok újra megtámadták Skóciát, és Edward Balliolt akarták bábkirályként trónra ültetni. Hosszú harcokban, végül II. Dávid visszatért a skót trónra, és Skócia további 282 évre meg tudta őrizni függetlenségét.

Bárói felkelés a király ellen

Edward kudarcai, botrányos élete és kegyencei nagy hatalma miatt sok angol nemes szemében volt szálka. A király ugyanis teljesen kegyencei, előbb Gaveston, majd később a két Despenser, apa és fia, befolyása alá került, akik szinte helyette uralkodtak, és elsősorban a saját érdekeiket nézték.

A nemesség végül nem tűrte tovább uralkodásának botrányait és Roger Mortimer, illetve a királyné vezetésével fellázadtak a király és kegyencei ellen. A felkelést azonban II. Edward még időben le tudta verni és sikerült börtönbe zárnia mind Mortimert, mind a királynét. Az angol főnemes és a királyné közt ekkor szerelmi kötelék alakult ki, majd együttesen megszöktek a király fogságából, és a Franciaországba menekültek. A francia király védelme alatt Mortimer újabb király ellenes lázadást szervezett, majd 1327 -ben flamand zsoldosokkal tért vissza Angliába, ahol Henry Lancasterrel szövetkezve elfogatta, és börtönbe vetette II. Edwardot.

II. Eduárd halála máig sem tisztázott. Bukott uralkodóként börtönben tartották, és valószínűleg a felkelés egyik vezetőjének parancsára meggyilkolták. Az üzenet, ami a kivégzésére szólította fel fogvatartóit, és a magyar történelemben is feltűnt, állítólag így szólt: Eduárd halálát nem kell félnetek jó lesz. Attól függően hova kerül a vessző, a mondat kétértelmű. Fogvatatói (Gournay, Maltavers, Ogle) a király ellen döntöttek, mert 1327 szeptemberében Berkeley várában meggyilkolták. "Mortimer úgy rendelkezett, hogy külső szemlélő ne vegye észre a halálát. Az őt őrző grófok döntése volt: úgy haljon meg, ahogy élt. Kezeit, lábait összekötözték, hasra fektették, egy lefűrészelt ökörszarvat, azon keresztül pedig egy izzó vasat dugtak fel a végbelébe."

Mortimer II. Edward halála után Anglia kormányzója lett, mivel az új király – II. Edward fia – ekkor még csak 15 éves volt. Egyeduralma azonban nem tartott sokáig, mivel alig 3 évvel később az időközben férfikorba lépő III. Edward felségárulásért kivégeztette a Nothingam várában megbúvó kormányzót.

III. Edward uralkodása (1327-1377)

A 15 évesen megkoronázott, de a valódi hatalmat csak 18 évesen – Mortimer eltávolítása után – megszerző Edward erőskezű uralkodóként vonult be Anglia történelmébe. Az apja halálában vétkes édesanyját házi őrizet alá helyezte egy Castle Rising-i erődben. Izabella 31 évig raboskodott ott, és a bezártság miatt megőrült. Két közvetlen elődéhez hasonlóan a Christ Church Greyfriarsban temették el. Halála után szeretője, Robert Mortimer mellé fektették.

A százéves háború kirobbanása (1337)

III. Edward nevéhez fűzödik a középkori Európa legjelentősebb háborújának, a száz éves háborúnak (1337-1453) a kirobbanása! A háború kirobbanása mögött a francia királyi dinasztia válsága húzódott meg, ugyanis IV. (Szép) Fülöpnek (1285-1314) három fia közül (X. Lajos, V. Fülöp, IV. Károly) egyik sem tudott a Francia Birodalom számára életképes fiú trónörököst biztosítani. IV. Fülöpnek azonban volt egy lánya is – Izabella – aki II. Edward feleségeként III. Edwardnak az anyja volt. Így az angol trónon ülő III. Edward voltaképp jogosan tarthatott igényt Franciaország trónjára.

Ebbe a „megoldásba” azonban a francia főnemesek természetesen nem egyeztek bele, hisz így országuk egyetlen kardcsapás nélkül az angolok hűbérbirtoka lett volna. Szükség volt tehát egy ellenjelöltre, aki végül IV. Fülöp testvérének fia, Valois Fülöp lett. Az 1328-ban gyorsan megkoronázott Valois Fülöp, új királyi dinasztiát alapítva VI. Fülöp (1328-1350) néven foglalta el a francia trónt. Az angol - francia ellenségeskedés a francia Gascogne tartomány feletti uralom kapcsán vált igazi háborúvá. Ugyanis a terület II. Henrik óta volt az angoloké, és bár Földnélküli János elvesztette a franciaországi angol birtokokat, Gascogne mégis megmaradt Anglia kezén. Amikor III. Edward a második skót függetlenségi háborúval volt lekötve, VI. Fülöp kihasználta a helyzetet és megindult Gascogne visszavételére. Válaszul III. Edward (1327-1377) bejelentette újra igényét a francia trónra és hadüzenetet küldött – Lincoln város püspökével – Párizsba.

A háború szakaszai: A Százéves háború négy szakaszra oszlott, melyek felváltva hozták a résztvevők győzelmeit: először angol, majd francia, aztán újra angol, végül megint francia diadal (és végső győzelemmel)

A háború első szakasza (1337-1360):

A háború első éveiben III. Edward szövetkezett a németalföldi nemesekkel és Flandria polgáraival, de két eredménytelen hadjárat után, 1340-ben a szövetség szétesett. A német hercegeknek nyújtott támogatások, és a hadsereg külföldi fenntartásának költségei fizetésképtelenné tette az angol kormányt, hatalmas károkat okozva ezzel III. Edward tekintélyében. A franciák egy ideig fölényben voltak a tengeren, és számos part menti angol várost kifosztottak. De 1340-ben, miközben az angol hadsereg partraszállását kívánták megakadályozni, a francia flotta majdnem teljesen megsemmisült a sluys-i csatában. A háború további részében a la Manche-csatorna végig angol kézen maradt, megakadályozva ezzel egy esetleges francia partraszállást.

1346 júliusában Edvárd egy jelentős partraszállást hajtott végre a csatornán keresztül, melynek során a normandiai Cotentin-félszigeten kötött ki, majd katonái élén tovább menetelt Normandiába. Fülöp egy nagy hadsereget gyűjtött össze, hogy szembeszálljon vele, mire Edvárd a terület megszerzése és megtartása helyett úgy döntött, hogy északnak tart Németalföld felé, végigfosztogatva, ami útjába kerül. Látva, hogy nem tudja elkerülni a Fülöppel való ütközetet, Edvárd csatarendbe állította seregeit, majd kivárta, hogy Fülöp serege utolérje, és megkezdődött a híres Crécyi csata. A sokkal nagyobb francia sereg több hullámban támadta meg az angolok kiválóan képzett, angol hosszúíjjal felszerelt angol és wales-i íjászait, akik minden újabb hullámot visszavertek, súlyos veszteségeket okozva a franciáknak, mígnem a franciák hatalmas vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni. A csata egyik fő érdekessége volt, hogy Európában itt és ekkor vetettek be először ágyúkat. Bár inkább ijesztő hangjuk, mint hatékonyságuk vonta rájuk a figyelmet, mégis hadtörténeti mérföldkövet jelentett első használatuk.

Edward ellenállás nélkül haladt észak felé és megostromolta, majd bevette a partmenti Calais városát a La Manche-csatorna mentén 1347-ben. Egy Skócia elleni angol győzelem folyamán (Neville's Cross-i csata) elfogták II. David skót királyt, ami nagyban csökkentette a Skócia felőli veszélyt.

A második szakasz előtt, 1348-ban az Ázsiából (Krím félszigetről) Dél-Európába, majd onnan az egész kontinensre eljutó pestis (fekete halál) mind Anglia, mind Franciaország számára súlyos következményekkel járt. Ez megakadályozta Angliát abban, hogy bármilyen nagyobb méretű offenzívát indítson, vagy támogasson. Közben Franciaországban 1350-ben VI. Fülöp meghalt és fia, II. (Jó) János vette át a trónt.

Amikor a pestisjárvány elmúlt és Anglia valamelyest talpra állt pénzügyileg, Edward király fia, Edward, a Fekete Herceg, lerohanta Franciaországot Gascogne-ból 1356-ban, és hatalmas győzelmet aratott a poitiers-i csatában, ahol az angol íjászok megismételték a Crecy-nél már jól bevált taktikát.

A második londoni egyezmény és az 1360-as Brétigny-i egyezmény alapján Anglia birtokába került Aquitania, egy nagy partmenti terület Délnyugat-Franciaországban, beleértve Poitiers-t és Bordeaux-t is. Így tehát a Százéves háború első szakaszát egyértelműen Anglia nyerte.

A háború második szakasza:

A háború második részében Franciaország élén VI. Fülöp unokája, V. (Bölcs) Károly állt, ő folytatta a harcot a még mindig trónon lévő III. Edwarddal. A háború ezen szakaszában a francia sereg volt sikeresebb, mivel V. Károly nem a lovagi szabályok szerint, hanem angol módra harcolt, azaz inkább a gyalogság és az íjászok alkalmazásával, többnyire zsoldosokat alkalmazva. Az angolok 1372-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek tengeri ütközetben a kasztíliai-francia flottától, La Rochelle-nél (Nyugat-franciaországi partvidék) Edward öt év alatt, Calais kivételével, összes franciaországi birtokát elveszítette.

A fekete herceg

A százéves háború második szakaszában,  1376 június 8 -án esett el III. Eduárd legidősebb fia és így örököse, akit fegyverzete színe miatt Fekete Herceg néven ismertek. Katonai tehetsége már 1346-ban, a crécyi csatában megmutatkozott. 1355-ben apja Aquitánia helytartójává nevezte ki. Ugyanebben az évben részese volt a poitiers-i győzelemnek (1356. szeptember 19.), melynek során maga II. János francia király is angol fogságba került. A brétignyi béke után, mint Aquitánia helytartója és fejedelme, fényes udvart tartott Bordeaux-ban, onnan kormányozta az angolok franciaországi birtokait és a spanyolországi viszályokba is beavatkozott. 1367-ben az alattvalói által elűzött I. Péter kasztíliai királyt visszahelyezte trónjára, de hogy a hadjárat költségeit fedezze, francia alattvalóira súlyos adót vetett, amiért V. Károly francia királynál bevádolták. Károly a pairek törvényszéke elé, Párisba idézte Edwardot, majd az emiatt kitört háborúban Edward visszafoglalta az elpártolt Limoges (1370), ahol 3000 embert lemészároltatott. Nem sokkal utóbb rejtélyes, gyógyíthatatlan betegségbe esett, amely hat év múlva sírba vitte.

A parlament szerepe kibővül, kialakul a felsőház

A folytonos háborúk miatt a parlament pénzsegélyére minduntalan szüksége volt, így uralkodása alatt a parlament hatalma és tekintélye jelentősen megnőtt. 50 évnyi uralkodása alatt vagy hetvenszer kellett egybehívnia a parlamentet, amely engedmények és kiváltságok árán nem fukarkodott a pénzbeli segély megszavazásával. Eduárd alatt vált szét véglegesen a parlament felső- és alsóháza (1340), mely utóbbit Eduárd 1343 óta rendszeresen összehívta. A parlament Eduárd óta a békekötésre és a hadüzenetre is jogot formált; a pápával kitört viszályban a parlament vetett véget a pápának fizetett hűbéradónak; a királlyal karöltve fogadta Wycliffe-t oltalmába és a trónörökösödés kérdését is e testület döntötte el.

Eduárd kora az angol köznyelv és irodalom terén is nagy horderejű: az ő idejében szorította ki az angol nyelv a latin nyelvet a hivatalokból és iskolákból és ekkor írta Geoffrey Chaucer első műveit. A király nem tudott ugyan még folyékonyan angolul és udvarában is a francia nyelv volt a társalgás nyelve, de jelleme és szokásaira nézve mintaképe volt egy igazi tőrőlmetszett angolnak, amiért népe rajongva szerette, bár hosszú uralkodásának végén az anyagi jólét az örökös háborúk következtében hanyatlásnak indult. De az ő idejében Anglia a kontinensen döntőbb szerepet játszott, mint valaha.

II. Richárd uralkodása (1377-1399)

Három héttel nagyapja III. Eduárd halála után foglalta el az angol trónt, amit eredetileg apja, Eduárd, a Fekete Herceg örökölt volna, ám ő egy évvel korábban 1376 -ban meghalt. Richárd ekkor mindössze tíz éves volt.

Uralma alatt a százéves háborúban fegyverszünet lépett érvénybe, ám a két hadviselő országban súlyos belső lázongások zajlottak. Franciaországban VI. Károly (1380-1422) ellen kialakuló családi viszály okozott polgárháborús állapotokat, Angliában pedig egy nagyszabású parasztfelkelés kezdődött.

A felkelést közvetlenül az váltotta ki, hogy II. Richárd 1381-ben új adót vetett ki a 14. életévüket betöltött gyermekekre, amit az egyszerű emberek, parasztok képtelenek voltak megfizetni. Három nap és három éjszaka dúlt a harc, míg végül egy Richárd személyes jelenlétével lezajlott csatában legyőzték a hatvanezer fős parasztsereget. A csatában meghalt a felkelést vezető Wat Tyler is, akinek fejét később ki is tűzték a London Bridge-re. Richárd engedett a felkelőknek. Eltörölte az új adót és megbocsátott az egész országot feldúló lázadóknak.

Richárd gyenge király volt, aki nyomás alatt hajlamos volt összeroppanni. A hajdani III. Henrikhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a királynak abszolút hatalma van országa felett és parancsainak senki sem mondhat ellent. A parlament erre válaszul lemészároltatta a király négy leghűségesebb tanácsosát. Richárd megrettent, meghúzta magát csendben és jó ideig nem tett semmit, amivel magára haragíthatta volna a parlamentet. 1397-ben azonban a király visszavágott. Az öt vezető főúr közül hármat árulás vádjával kivégeztetett, egyet az elfogására küldött katonák öltek meg, az ötödik főurat, Thomas Mowbray-t pedig saját céljaira használta föl. Mowbray ugyanis nagy barátságban volt Richárd unokatestvérével, Henry Bolingbroke-kal, aki II. Richárd apja testvérének volt a fia)

A király félt attól, hogy Henrik elveszi hatalmát, ezért csapdába csalta. Engedte, hogy Mowbray figyelmeztesse Henriket, arról hogy veszélyben van. Ám Henriknek meg volt az a hibája, hogy feltétel nélkül megbízott mindenkiben. Ezért meghallva Mowbray állítását, felségárulással vádolta őt. Richárd párbajt rendelt el közöttük, amire 1398. szeptember 26-án került sor. Ám amint a két ellenfél megjelent a párbajtéren, Richárd mindkettőt letartóztatta és száműzte Angliából, Henriket tíz évre, Mowbray-t pedig élete végéig.

Amikor 1399. február 3-án meghalt John of Gaunt, Henrik apja, Lancaster hercege, Richárd élethossziglanra hosszabbította Henrik száműzetését és elkobozta örökölt földjeit. 1399. június 30-án Henrik kihajózott Franciaországból és Észak-Angliában szállt partra. Arra hivatkozott, hogy csupán az őt jogosan megillető birtokokat akarja, de a főurak úgy vélték, hogy a történtek után Richárd nem maradhat Anglia királya. Augusztus 20-án walesi kastélyában elfogták a királyt és a Towerbe záratták. Szeptember végén végül lemondatták és a helyére Henriket ültették IV. Henrik néven. Richárdot egyik vidéki kastélyába zárták, ahol egyes források szerint halálra éheztették, mások szerint pedig 1400. február 3-án egy csapat fegyveres tört rá és gyilkolta meg. Nem sokkal II. Richárd után halt meg a király egyik fő pártfogoltja Geoffrey Chaucer is, az első angol nyelven alkotó költő, filozófus, és királyi tanácsadó. (Vélhetően II. Richárddal együtt bukott ő is, és lett gyilkosság áldozata 1400 október 25 -én. Bár hivatalosan halálának körülményei még tisztázatlanok.)

IV. Henrik uralkodása (1399-1413)

IV. Henrik az első király volt a Lancaster-családból; születésének helye után Bolingbroke-nak is nevezték. Apja Genti János (Hohn of Gaunt) Lancaster hercege, nagyapja III. Edward király volt, ő maga pedig a Derby grófja és Hereford hercege címet viselte.

IV. Henrik II. Richárd eltávolítása majd megölése után foglalhatta el a trónt, de hatalmát eleinte mégsem élvezhette. 1400-ben eredménytelenül harcolt a skót király ellen. Veszedelmes ellenfele támadt ugyanabban az esztendőben Owen Glendowerben is, akivel Henry Percy, Northumberland grófja és Henrik király ifjúkori barátja szövetkezett. Henrik 1402-ben haddal támadta meg őket, de csak 1403. július 21-én Shrewsbury mellett sikerült Henry Percy fia fölött fényes győzelmet kivívni. Ebben a csatában az ifjú Percy maga is elesett. Ezután nyugodtabban élvezhette hatalmát, melyet mérséklettel kezelt és tiszteletben tartotta az alkotmányt. A parlament a főpapi javak lefoglalását javasolta neki, de ő nem akarta eljátszani a klérus és különösen a pápa támogatását, ehelyett John Wycliffe hívei ellen véres üldözést indított. Keresztes hadjáratra való előkészületek közepette halt meg Westminsterben. Utódja fia, V. Henrik lett.

V. Henrik uralkodása (1413-1422)

Mivel apjának IV. Henriknek sikerült úrrá lennie Anglia belső problémáin, így 25 évnyi kihagyás után fia V. Henrik újra kezdeményezhette a százéves háború folytatását, melyben legfőbb célja a francia trón elnyerésére volt.

Az angol uralkodó 1415 augusztusában szállt partra Harfleur-nél Normandiában, és elfoglalta a várost. Bár szívesen vonult volna Párizs alá egyből, mégis egy fosztogató hadjárat megszervezése mellett döntött Észak-Franciaországon át az angolok által megszállt Calais-ig. V. Henrik a százéves háború legmegdöbbentőbb csatáját Azincourtnál, a Somme folyótól északra, Calais közelében vívta meg. Az alig 6 ezer fős angol sereg meglepő győzelmet aratott a franciák 30 ezres hada felett. A csatában az angolok íjászaiknak köszönhetően, mindössze 200 ember veszteséggel, mintegy 6 ezer francia lovagot mészároltak le, ugyanis a franciák a lovagi hadviseléshez makacsul ragaszkodva harcoltak, így óriási vereséget szenvedtek.

Henrik ezt követően elfoglalta Normandia nagy részét, beleértve Caent 1417-ben és Rouent 1419. január 19-én, miáltal Normandia két évszázad elteltével ismét angol fennhatóság alá került. Az angol király ezt követően hivatalos szövetséget kötött a Burgund Hercegséggel, és együtt bevették Párizst.

Az angolok győzelme teljes lett, amikor 1420-ban megszületett a Troyes-i egyezmény. Az alku szerint V. Henrik elveheti VI. Károly francia király lányát (Katlint) így születendő gyermekük lesz majd a későbbi francia uralkodó. A gyermek érkezéséig a francia királyé marad országa, de ha meghalna, akkor francia hon az angolokra száll. Az egyezség részét képezte, hogy a tényleges trónörököst (dauphin) VII. Károly kizárták a trónöröklésből. Természetesen a dauphin tiltakozott a szerződés ellen s a fellázított skótok támogatására számítva újra megindította a háborút. 1421. március 23-án Baugé mellett megverte ugyan az angolokat, de ennek hírére Henrik újabb sereggel jött át Franciaországba, hol megint győztesen előnyomult; tervei keresztülvitelében azonban korai halála megakadályozta.

Mint uralkodó igazságszerető és törvénytisztelő volt. Nagy érdemeket szerzett a nemzeti honvédség szervezése körül. Özvegye, Katalin utóbb Owen Tudorhoz ment férjhez, kinek utódai VII. Henrikkel jutottak Anglia trónjára. V. Henrik a hőse William Shakespeare drámájának. Felesége, Valois Katalin (1401. október 27. – 1437. január 3.) mindössze 1 gyermeket szült Henriknek, a későbbi VI. Henriket (1421. december 6. – 1471. május 21.).

VI. Henrik uralkodása (1422-1461 / 1470-1471)

V. Henrik váratlan halálakor fia mindössze 10 hónapos volt, így Anglia kormányzását és a százéves háború vezetését a gyermekkirály apai nagybátyja John Lancaster, Bedford hercege vette kezébe, mint kormányzó. Természetesen az angolok érvényesnek tartották a Troyes-i egyezményt, így a csecsemő VI. Henriket angol és francia királyként koronázták meg. A franciák viszont semmisnek kiáltották ki az alkut, így a százéves háború ismét fellángolt.

A százéves háború befejezése (1429-1453)

A teljes erővel dúló háborúban Orleans angol ostroma során, 1429-ben bukkant fel a történelem színpadán egy lorraine-i francia parasztlány, bizonyos Jeanne d’Arc, aki azt állította, hogy látomása során Isten őt választotta ki arra a feladatra, hogy francia honból kiűzze az angolokat. A Jeanne d’Arc által fellelkesített francia csapatok megtámadták az angol erődítményeket, így az angoloknak fel kellett hagyniuk az ostrommal. Még így is jó néhány erősséget elveszítettek a Loire folyó mentén. Nem sokkal ezután egy 8000 fős, nehézlovasokkal is megerősített francia sereg áttörte az angol íjászok falát Patay-nél legyőzve a John Fastolf és John Talbot, Shrewsbury első earlje által vezetett 3000 főnyi angol sereget. Ez volt a háború első komoly szárazföldi francia győzelme, amely megnyitotta a dauphin számára az utat Reims felé, ahol VII. Károlyként francia királlyá koronázták.

Az alig 26 éves új francia királynak sikerült az, ami elődeinek száz éven át nem, vagyis össze tudta fogta Franciaország egész népét. A hatalmas 14 milliós lakosú ország összegyűjtötte minden erejét, fegyverforgató harcosát és 1435-ben a burgundiaiak átállása után kiűzték az angolokat Párizsból. A győzelemben szerepet játszott az is, hogy Károly szakított végre az elavult lovagi harcmóddal, lecserélte a régi bandériumokat és korszerű hivatásos sereget szervezett.

A harcok alatt sajnos 1430-ban Jeanne-t elfogták a burgundiak, majd kiadták az angoloknak, akik máglyahalálra ítélték, mint boszorkányt, de alakja és mártír halála még a háború utolsó éveiben is hatott a franciákra. A Százéves háború tehát 1453-ban pontosan 116 esztendő után francia győzelemmel ért véget. Franciaország visszanyerte egységét, területeit és megindult a központosítás és a valódi nagyhatalommá válás útján.

A nagy pestisjárvány (1347-1353)

A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa erődjébe az ostromló kipcsákok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt hajókon menekültek Kaffából, így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, és onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába. (A kirobbant pestisjárvány kísérőjelenségei közé tartozott a flagellánsok (önostorozó szekta) megjelenése is.)

A pestis elterjedésének oka az volt, hogy a főbb kereskedelmi útvonalakon árukat szállító kereskedők hajói patkányokat (és bolhákat) rejtettek. Ezek a szárazföldre jutva megfertőzték a háziállatokat és az embereket is. A fertőzöttek nagy része pár napon belül meghalt, de voltak, akik csodával határos módon túlélték a pestist. Ők örökre védettséget szereztek, mások viszont immunisak voltak a fertőzésre.

A pestis három formában fordul elő. Leggyakoribb a bubópestis, vagy mirigyláz, amely a véráram útján jut a mirigyekbe, akár tojás nagyságú duzzanatot, sötétkék, vörhenyes kiütéseket okozva (innen a fekete halál elnevezés). Korai jele az orrvérzés, a bizonytalan járás, a leállíthatatlan halandzsálás. A betegen gyakran olyan nyugtalanság lett úrrá, hogy nem tudták ágyban tartani. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon. Későbbi tünete: láz, hidegrázás, heves fejfájás, végtagfájdalom, valamint fényérzékenység is. A kétnapos első lázhullám után a második már legtöbb esetben halálos. Ha valaki kibírta a hullámokat, és a gennyes csomók kifakadtak, akár túl is élhette. A bubópestises betegeket könnyű felismerni, mivel a testüket sötét színű, különböző nagyságú duzzanatok rondítják. A halálozási ráta 50–80%-os volt.

A tüdőpestis inkább a téli, hidegebb időszakban jellemző, az influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel (tüsszentés) terjed emberről emberre. A fertőzött jó ha megérte a három napot. A tüdőt támadja meg, véres, köpetet, nagyon magas lázat okozva végül az idegrendszert támadva fulladás következik be. A halálozási ráta 100%-os volt.

A szeptikus pestis egyfajta vérmérgezés, amely pár óra alatt baktériummal árasztja el a szervezetet, és a halál általában még a jellemző tünetek kialakulása előtt beáll. Az orvostudomány fejletlensége miatt abban korban még nem tudtak védekezni, bár arra viszonylag gyorsan rájöttek, hogy veszélyesen ragályos. A fejlettebb európai városokban (Velencei Köztársaság) ezért később már lezárták a város, illetve a fertőzöttek otthonait (karantén), de a legtöbb helyen a pestis ellen kevéssé hatékony természetes gyógymódokat (füstölés, gyógyfüvek, kenőcsök stb.), illetve az egyház által javasolt érvágást, böjtölést és bűnbánatot ajánlották.

A nagy pestisjárvány nagyon korán, már 1346-1347 –ben elérte Angliát, és a lakosság körében óriási pusztítást vitt végbe. A népesség száma a 14. század végére 4 millióról 2-2,4 millióra csökkent, ami munkaerőhiányt idézett elő. A hiányzó munkás kezeket a birtokosok kedvezményekkel biztosították. Az elnéptelenedett földeket a parasztok bérlőként művelhették meg. A szabadabb bérlői viszony mellett a sokak számára még meglévő jobbágyi függőség még terhesebbnek tűnt. Ráadásul a százéves háború terhei miatt a hatalom adóemelésre kényszerült. Mindezek miatt Délkelet-Angliában parasztfelkelés robbant ki Wat Tyler vezetésével, amely gyorsan terjedt az országban (1381). A felkelést ugyan leverték, de a következő évszázadban az angol parasztság egyre nagyobb része került jobbágyi függőség helyett a hatékonyabb munkát biztosító bérlői viszonyba. A százéves háborúban a franciák kerekedtek felül, amely vereség hozzájárult ahhoz hogy Angliában trónharcok törjenek ki a két hercegi dinasztia között.

A rózsák háborúja (1455-1485)

Rózsák háborúja néven ismert eseménysorozat és polgárháború Anglia történelmében a York-ház és Lancaster-ház között az 1455–1485 időszakban a trón megszerzéséért vívott hosszú harcot jelentette. A York-ház III. Edward egyik fiának – Edmund hercegnek – míg a Lancaster-ház III. Edward másik fiának - John of Gaunt hercegnek – a leszármazottaiból állt. A rózsák háborúja elnevezés onnan ered, hogy a Lancaster-ház jelvényében piros rózsa, a York-ház jelvényében pedig fehér rózsa volt. A York-ház főként a városokra és a kisnemesekre támaszkodott, míg a főnemesek a Lancaster-házat próbálták hatalomra juttatni.

A család két ágának harca akkor vette kezdetét, amikor a törvényes királynak, a Lencester ághoz tartozó VI. Henriknek 1453-ban fia született, és így az egészen odáig trónörökösnek tartott Richárd, yorki herceg "elesett" a trónra lépés lehetőségétől. Richárd herceg (1411-1460), - aki korának egyik legnagyobb hatalmú főura volt Angliában - nem fogadta el jogai csorbulását és szembeszállt a királlyal. Hívei először az ország  protektorává választották Richárdot, majd az első Saint Albans-i csatában legyőzték a király csapatait. Az ütközet után bár VI. Henrik maradt a király, de  tényleges hatalom Richárd kezébe került. Azonban később újra megerősödött a Lacester ág és VI. Henrik 1460-ban elég erős lett ahhoz, hogy a wakefieldi csatában legyőzze (és megölje) Richárdot! Ezt követően Richárd két fia Edward és ifjabb Richárd lettek a Yorkok új trónkövetelői. Az idősebb fiú Edward 1471-ben kerekedett felül és a Towerbe záratta VI. Henriket.

Később pedig a fogoly VI. Henrik elhalálozott a Towerben. (Meggyilkolták) Ezzel a lépéssel a York-ház felülkerekedett a Lancaster-házon (ugyanis a Lancaster-ház kihalt férfi ágon), ezért akik ennek a háznak voltak a hívei menekülniük kellett. Ám 1483 áprilisában IV. Edward meghalt, a koronát tizenkét éves fia Edward örökölte, a kormányzást pedig öccsére Richárdra bízta. Azonban Richárd magának akarta a trónt így a fiatal királyt meggyilkolták (még ma sincs tisztázva, hogy kinek a parancsára történt) így Richárd 1483. július 6-án királlyá kiáltatta ki magát III. Richárd néven. Az újdonsült uralkodónak sokkal nehezebbnek bizonyult megtartania a trónt, mint megszereznie ugyanis odahaza is rengeteg ellensége volt, akik nem nézték jó szemmel hatalomra jutását.

Végül a Lancaster dinasztia talált egy olyan családtagot, aki felmenői révén újra felléphetett a trónharcban trónkövetelőként. A családtag – Tudor Henrik - édesanyja Margarte Beauf révén John of Gaunt ükunokája volt, így jogosan képviselte a korábban kihaltnak vélt Lancastereket. Tudor Henrik apja Tudor Edward walesi köznemes volt, ám nagyapja Owen Tudor felesége Valois Katalin királyi vérből származott.

Tudor Henrik hívei 1485-ben Bosworth-nál legyőzték az angol királyi hadat. Maga III. Richárd is meghalt a csatában. 1487-ben a Stoke melletti sorsdöntő csatát is megnyerte Henrik ezzel megtörte a York-házat és VII. Henrik néven királlyá koronázták. Majd feleségül vette Yorki Erzsébetet, VI. Edward legidősebb törvényes lánygyermekét, ezzel a lépéssel kibékítette a két dinasztiát. 1485-ben véget ért a Rózsák háborúja, elkövetkezett a Tudor-dinasztia korszaka.

VII. Henrik uralkodása (1485-1509)

Az angliai középkor utolsó, a Tudor-ház első uralkodóját hívei még bosworth-i csatatéren megkoronázták és a Richárd által elnyomott nemesség és nép is üdvözölte.

VII. Henrik igyekezett, hogy a parlament elismerését minél hamarabb elnyerje, így hamar nőül vette Yorki Erzsébet hercegnőt. Ilyformán (mint a pápai bulla hangsúlyozza), örökösödési joga révén, a győztes jogával és a törvényhozó testület elismerése alapján kezdte meg uralkodását. De a béke most sem köszöntött be. Részben a York-párt ellen indított üldözés, részben pedig Henrik szigora következtében több felkelésre került sor. Ám miután a király a Plantagenet-család utolsó sarját, Warwick grófot is kivégeztette, meg tudta szilárdítani trónját.

Az angol abszolutizmus kiépítése

VII. Henrik a központosítást a hadsereggel kezdte, amikor leszereltette a megmaradt nemesség belsõ seregét, és azt a sajátjához csatolta. Ezzel egy igen ütőképes hadsereget tudott összehozni, ami az abszolutizmus egyik alapja lett. Ezt követően az abszolút királyi hatalmat szolgáló hivatalokat alapított: ilyen volt a csillagkamara, amit a legfontosabb királyi bíróságnak lehetett tekinteni, és elítélhetett embereket vád nélkül is. A második abszolutisztikus hivatal a Magas Bizottság volt, mely a későbbiekben főként a reformáció megjelenése után, a folyamatosan terjedő puritanizmus próbálta meg erőszakosan visszaszorítani.

VII. Henrik megpróbálta külső kapcsolatokkal is erősíteni a trónját, a korban a legjobb módszer erre a beházasítás volt, ezért 1501 –ben legidősebb fiát – Arthúr herceget – összeházasította a spanyol királyi pár leányával, Aragóniai Katalinnal, de az angol herceg egy évvel később meghalt. VII. Henrik azonban ezután sem adta fel ezt a politikát és 1509 –ben második fiát – a későbbi VIII. Henriket - adta hozzá Katalinhoz. A skót király ármányaitól pedig úgy szabadult meg, hogy Margit nevű leányát adta neki nőül. Henriket másodszülött fia, VIII. Henrik követte a trónon, aki virágzó országot, teli pénztárt és tekintélyes hajóhadat örökölt apjától.

Harmat Árpád

 

Felhasznált irodalom:

• Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. A középkor. II. kötet. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
• Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001. (348-358 p.)
• Szántó György Tibor: Anglia története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
• Georges Duby: Franciaország története I. A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Osiris Kiadó, Bp 2005
• WIKIPÉDIA: Anglia történelme