Az Oszmán Birodalom kialakulása és virágkora

Az Oszmán Birodalom kialakulása és virágkora

/Harmat Árpád Péter/

 

Az Oszmán Birodalom több mint 500 éven keresztül, a XIV. század közepétől egészen a XX. század kezdetéig Európa meghatározó nagyhatalma volt. Története hazánk krónikáját is alapjaiban befolyásolta, hiszen egy teljes korszakon keresztül - mely időszak később "török idők" néven lett múltunk része - tartotta fenn országunk szétszakadását. 

Az Oszmán Birodalom története egészen az 11-12. századig nyúlik vissza. A korabeli világ etnikai viszonyai sajátosan alakultak: a türkök például egy sokrétű és számtalan törzsre tagolódó, heterogén népcsoportot alkottak, akik a Himalájától egészen a Márvány tengerig, az Ural déli lejtőitől egészen a mezopotámiai területekig szinte mindenhol előfordultak.  Ennek a nagy létszámú, óriási népességnek csak néhány közös jellemzője akadt, mint például a minden csoportjukra jellemző muszlim vallás és az ehhez kapcsolódó autokratikus – azaz gázik, bejek, szultánok és kalifák vezette - berendezkedés. A türkök központi területeit a 10. századig a Kaszpi tengertől keletre eső, Közép-ázsiai vidékek alkották (ma Türkmenisztán). Később azonban a 11. század során a türkök egyik legnagyobb csoportja, - akiket első nagy vezetőjük után szeldzsukoknak neveztek - Európa felé kezdtek vándorolni. A kóborlás során a szeldzsukok eljutottak egészen a Bizánci Birodalom keleti határaihoz is, ahol győzelmeket aratva (manzikerti csata – 1071) új hazát alapítottak. Az új állam Bizánc szomszédságában jött létre, állandó háborúságban állva a görög kultúrájú birodalommal. Ez volt az első jelentős török állam Európa szomszédságában, ám a legendás Oszmán Birodalmat nem ők hozták létre. 

Az oszmánok vándorlása

A Magyarországot is fenyegető Török Birodalom alapjait egy másik, a szeldzsukoktól különböző türk népesség teremtette meg, akik szintén első jelentős vezetőjükről kapták „oszmán” nevüket. Ez a török etnikum az 1200-as évek elején, még a mai Türkmenisztán területén nomadizált, ám amikor egy Szulejmán nevű vezető került a nagyjából 700 fős aprócska törzs élére, a harcias és kalandvágyó nép, Mezopotámia felé kezdett vándorolni. Az Eufrátesznél ugyan Szulejmán meghalt (a folyóba fulladt), ám fia Ertugrul (másutt: Ertogrül) 1227-ben átvette a törzs irányítását és tovább vezette népét Anatóliába. Az oszmánok új hazájukban a szeldzsukok és bizánciak szomszédságában telepedtek meg, kezdetben békés egymás mellett élés jegyében. Első jelentős falujuk neve: Szukut (Sögüt) volt. Később, Ertugrul fia, Oszmán, aki az említett kis bythiniai faluban látta meg a napvilágot terjeszkedő politikába kezdett. A szeldzsukok szultánjától kikényszerítette a bej címet, majd a Gazi (hit-harcos) megnevezést alkalmazva az iszlám legfőbb terjesztőjeként kezdte egyesíteni az anatóliai törököket. Első nagy hadjáratait, még kis létszámú, de hatékony elitcsapatok élén Bizánc ellen indította. Oszmán legendás hírnévre tett szert és későbbiekben róla nevezték el egész népét is. (1326-ban érte a halál.)

Az oszmánok igazi felemelkedését Oszmán fia, Orhan (1324-1360) indította el, amikor 1360-ra 75 ezer négyzetkilométeres, önálló államot hozott létre a szultán címet is megszerezve. Orhan kihasználta, hogy a szeldzsukok egykoron egységes állama apró, önálló emirátusokra esett szét, lakosai pedig egy új és erős birodalom felemelkedésére vágyva tömegével kezdték támogatni. Ráadásul Bizánc válságban volt a Palaiologoszok (II. és III. Andronikosz) uralma alatt. Orhan hódításaival az oszmánok birodalma már 1326-ra elérte a Márvány tengert, központja pedig a Bizánctól alig 200 kilométerre fekvő nagyváros Bursa lett. Oszmán kézre került Bursa mellett Nikaia is (1331-ben), sőt az egész Bythinia tartomány is. Közben Bizánc igazi ura II. Andronikosz halála után régensként Kantakuzénosz János lett. Az új bizánci vezető egyezséget kötött Orhannal, aki feleségül vehette Kantakuzénosz János leányát is. Az oszmán-bizánci szövetség – melybe egyébként a bizánciak szorongatott helyzetük miatt mentek bele, hiszen a szerbek határaikat ostromolták – tapasztalt tisztségviselőkkel gazdagította a törököket. Miközben az oszmánok mindenben segítették Bizáncot a szerbekkel szemben, területeik is növekedtek. [1.]

I. Murad uralma (1361-1389)

I. Murad egyike volt a legnagyobb török hódítóknak. Orhan második fiaként született 1326-ban édesanyja Heléna bizánci hercegnő. Mivel bátyja, Szulejmán még Orhán előtt meghalt, így édesapja halálakor (1362-ben) Murád lett az Oszmán Birodalom szultánja. Élete legfőbb tette 1363-ben a hatalmas bizánci város Drinápoly (ma: Edirne) elfoglalása volt. Hamarosan egész Trákia is a kezére került – V. János bizánci császár hasztalan könyörgött a nyugat-európai fejedelmeknél segítségért. Később, 1366 körül egyes portyázó török csapatok már a Balkán-hegységen is átnyomultak és egy magyar csapattal is megütköztek. Ez volt a magyarok és törökök első mérkőzése; a csata színhelyét és részleteit ugyan homály fedi, a diadal azonban – a Nagy Lajos által Mariazellbe küldött ajándékok után ítélve – a magyaroké volt. [2.]

A Balkán meghódítása

A Balkán félsziget török meghódítása valójában három nagy csatában lett végleges: az első az 1371-es Marica folyónál vívott, a második az 1389-es rigómezei, a harmadik pedig az 1396-os nikápolyi csata volt. Amikor Murád 1371-ben Kis-Ázsiában volt elfoglalva az egymással szövetkezett szerbek és oláhok támadásra szánták magukat és Trákiába törtek. A balkáni népek seregei és az oszmánok közti első döntő ütközetre 1371. szeptember 26-án a Marica folyó mellett került sor. A törököket Murád alvezére, Lalaşahin bejler-bej vezette. A törökök teljesen szétverték a szerb sereget, a csatában a szerbek legfőbb vezetője a despota is elesett. A vereség hatására Iván Sisman bolgár cár is meghódolt Murád előtt. Az ütközet sorsdöntő jelentőségűnek bizonyult, a törökök végleg megvetették a lábukat a Balkán-félszigeten.  A Šar-hegységtől délre eső szerb területek török kézre kerültek, a térség uralkodó-dinasztiái a szultán vazallusaivá váltak: adót fizettek és fegyveres csapatokkal tartoztak támogatni a hadjáratokban. [2.]

Murad a törökök terjeszkedése elleni szerb–bolgár–magyar–bosnyák szövetség kereszteshadjáratát sikeresen verte vissza, majd a Balkánon Monasztir (ma Bitola, 1382), Szófia (1385), Niš (1386) elfoglalása után 1389-ben Rigómezőnél (ma: Kosovo Polje) megsemmisítő csapást mért az egyesített szerb–magyar seregekre. Murád is itt vesztette életét. A csata révén az oszmánok kiterjesztették uralmukat a Balkán félsziget túlnyomó részére. I. Murád halálakor az Oszmán Birodalom területe már a 350 ezer négyzetkilométert is elérte.

Az Oszmán Birodalom berendezkedése

Murád alatt alakult ki az Oszmán Birodalom későbbi évszázadokra jellemző közigazgatási rendszere és hadserege is. A földterületek egy kis része örökbirtok lett (öröklődő tulajdonként került egyes családok kezébe), egy része egyházi kezelésben működött, a túlnyomó többség pedig a mindenkori szultán birtokaként létezett. A hármas felosztásban azonban az oszmánok 500 éves birodalma alatt mindvégig a szultáni tulajdonú, de szolgálati birtokokra osztott jelleg maradt a meghatározó. Az egyes török előkelőségek (vagy felkapaszkodott vezérek) hivatali kinevezésükkor kapták meg szolgálati birtokaikat, melyet nem örökíthettek utódaikra, sőt időnként azt el is vették tőlük, vagy másikra cserélték. Ebből adódóan minden török hivatalnok, pasa és bég igyekezett kihasználni a neki jutattott birtok nyújtotta lehetőségeket (adózás, bíráskodás) ami a korrupció (megvesztegethetőség) virágzását hozta.

A szultáni földek három birtoktípusba tartoztak: a khász (hász) birtokok közvetlen a szultán földjei maradtak, és jellemzően évi 100 ezer akcsénél többet jövedelmeztek, a ziamet birtokok évi 20 és 100 ezer akcse között jövedelmező szpáhi birtokok voltak és a középvezetőket javadalmazták vele, a tímárbirtok pedig a szpáhik (török lovaskatonák) részére adott katonai szolgálati birtokokként léteztek, és éves jövedelmük a 20 ezer akcse alatt mozgott. I. Murád alatt jött létre a török hadsereg sajátos felosztása is, melyben fontos szerep jutott a janicsároknak. A janicsárok fiatalon gyalogos katonának állt elitharcosok voltak, akiknek egy része keresztény területekről szinte gyermekként került a szultán szolgálatába. A haderő másik részét a lovas szpáhik alkották, akik földeket kaptak szolgálataikért. A szpáhik és janicsárok mellett következtek az egyéb irreguláris egységek, mint a topcsik (ágyú kezelők), akindzsik (könnyűlovasok), és aszabok (gyalogosok). A haderőt maga a szultán vagy legfőbb katonai parancsnoka a nagyvezír vezette, a legfőbb tanácsadó testület a diván megkérdezésével. Az ítélkezésekért a kádik és mollák feleltek mégpedig a saría (iszlám vallásjogi gyűjtemény) alapján. A birodalom a 16. századtól vilajetekre, és azokon belül szandzsákokra, illetve nahijékre tagolódott, melyeket bégek és pasák igazgattak. 

Ami az Oszmán Birodalmra jellemző adózási előírásokat illet: az adóösszeírásokért a defterdárok feleltek. Ki kell emelni azonban, hogy a birodalomban számtalan adó létezett, amihez a hódoltsági területeken még a magyar földesuraknak történő adófizetés is hozzájött (kettős adózás). A török területeken szedett, de magyar földesuraknak teljesítendő adókat eleinte portyákkal betörve szedték össze a nemesek, később a falvak önként vitték el a végvárakba. A magyar földesurak megőrizték beleszólási jogaikat a parasztság peres ügyeibe is, sőt a magyar vármegyei szervek is működtek. A XVII. században szedték az egyházi tizedet is. Az Oszmán Birodalomban szedett jellemző adófajták a következők voltak:

  • Harádzs (más néven: dzsizje) a nem muszlimok adója volt
  • Kuburi-pénz, azaz rendkívüli hadiadó
  • Szpáhik, vagyis török földesurak felé fizetendő adó (kapuadó)
  • Bégnek fizetendő 10-ed (egyházi 10-ed helyett)
  • Állami robot (hadiszállítások, erődítések építése, melyre a hatóságok köteleztek)
  • Hivataloknak adott „kötelező” évi ajándék

A mongol támadás okozta katasztrófa

I.Murád után I. Bajezid lett a Török Birodalom új uralkodója. Életének legfőbb eseménye a nikápolyi csata volt. Az európai keresztény fejedelmek I. Bajezid idejére felismerték a Török Birodalomban rejlő veszély súlyosságát. Összefogtak tehát az oszmánok ellen, élükön Luxemburgi Zsigmond állt. 1396 tavaszán tekintélyes számú lovag vonult az Al-Duna vidékére. A seregben francia, lengyel és német vitézek sorakoztak a magyarok mellett.  Zsigmond a bolgár Nagy-Nikápolyt vette ostrom alá. Azonban mialatt a keresztes had a várat vívta, Bajazid hatalmas serege élén megérkezett a város alá és merészen megtámadta a keresztényeket. A nikápolyi csata szeptember 28-án a keresztények teljes vereségével ért véget. A francia lovagok – akiknek elhamarkodott támadása okozta a vereséget – majdnem mind odavesztek vagy foglyul estek. Európa rettegni kezdett a várható oszmán inváziótól. Ám ekkor, a nikápoliy csata után négy évvel, váratlan fordulat változtatta meg a kontinens történelmét. 1400-ban Timur Lenk (Tamerlan) Közép-ázsiai mongol vezető, akinek érdekeit sértette Bajazid kis-ázsiai terjeszkedése, megtámadta az oszmánok birodalmát.  A sorsdöntő ankarai csatában 1402. július 20-án a szultán döntő vereséget szenvedett. Timur fellépésének köszönhetően az oszmán állam megsemmisülni látszott, a teljes államgépezet összeomlott, az oszmán udvart pártharcok és kegyetlen testvérháborúk jellemezték. A zűrzavaros helyzetben Európa egy időre megmenekült a török támadástól és Zsigmond császár kiépíthette végvári határvonalát Magyarország déli részein. [2.]

Konstantinápoly eleste és a Hunyadi-korszak

A mongolok okozta zűrzavaros környezetből I. Mehmed (1413–1421) emelkedett ki győztesen, aki az állam irányítását az oligarchikus görög – bizánci befolyás helyett, ősi török és perzsa arisztokráciára cserélte. Fia II. Murád a nemesség ellensúlyozására megerősítette a janicsárságot, és a hadifogolyadó kiesése miatt bevezette a devsirme (gyermekadó) intézményét. A meghódított területeken az adó egy részét gyerekek beszolgáltatása formájában hajtotta be, mivel a gyerekek átnevelése, hűségük biztosítása könnyű volt. Egy részük a janicsárok számát gyarapította, más részük az államapparátus sokszor igen magas posztján dolgozott. Ebben a belpolitikailag feszült környezetben került sor 1434-ben a Magyarország és Szerbia elleni háborúra, amelyben az oszmán nyomásnak csak a Hunyadi János által védett Nándorfehérvár (Belgrád) tudott ellenállni, sőt, Hunyadi ellentámadásba ment át és csapataival már az oszmán fővárost, Edirnét (Drinápolyt) fenyegette. 1443-ban Zlaticánál azonban az oszmánok megállították és vereséget szenvedett. A hadakozásban meggyengült Murád békeszerződés aláírására kényszerült Magyarországgal, majd lemondott a trónról. Fia, II. Mehmed került hatalomra, aki azonban ifjú kora miatt nem tudott kellő eréllyel szembenézni a pápa, Velence és Magyarország közös keresztes seregeivel, ezért apja, II. Murád ismét visszatért, és a kereszteseket meglepve, 1444-ben Várnánál legyőzte őket. Ebben a csatában esett el I. Ulászló magyar király is, alig 20 esztendősen. Ezzel a győzelemmel Murád megerősítette hatalmát és fennhatósága alá vonta Trákiát, Makedóniát, Bulgáriát és Görögország nagy részét. Murád most már végleg lemondott a hatalomról és fia, II. Mehmed 1451-ben újra elfoglalhatta a szultáni trónt. [2.]

II. Mehmed (el-Fatih, a Hódító 1444–1446 között, majd 1451–1481) színre lépésével az oszmánok egy dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán 1453-ban, közel két hónapos véres ostrom után, meghódította a Bizánci Birodalom központját, Konstantinápolyt , amely ettől kezdve Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosa lett. II. Mehmed a lerombolt és az ostrom által megviselt városban nagyszabású újjáépítésekbe kezdett. Újjászervezte az államot, a közigazgatási apparátust, a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta. 1484-ben a török sereg elfoglalta Dnyeszterfehérvárat (Belgorod) és Kiliát, így terjeszkedésük során megközelítették Lengyelország területét, ekkor váltak a krími Girej kánok a mindenkori oszmán szultán vazallusává. [2.]

II. Mehmed Velencét az Oszmán Birodalom fennhatóságának elismerésére kötelezte, megtámadta a johanniták által védelmezett Rodoszt, de itt vereséget szenvedett. 1480-ban partra szállt Itáliában és Otrantónál, nagyszabású csapatösszevonások mellett, támaszpontot épített ki. Ezt a vállalkozását azonban már nem tudta végigvinni, mivel 1481-ben meghalt. Utóda az oszmán csapatokat visszavonta Itáliából.

A belső harcok és a kelet felé fordulás évei

II. Bajazid (1481–1512) korszakát ellenfele, az Anatóliában magát szultánná kikiáltó Dzsem elleni háborúskodás és az ezzel kapcsolatos politikai játszmák határozták meg. A keleti területeken felvette a harcot az azerbajdzsáni türkmén törzsek egyesítésén fáradozó Szafavidákkal. II. Bajazid második fia, Szelim fellázadt és palotaháborúk sorozata után, apját letaszítva a trónról, a janicsárok segítségével átvette a hatalmat.  Tebrizt elfoglalva egész Irán bekebelezésére készült. az Eufráteszen átkelve megtámadta a mamlúkokat, akik Mardzs-dabiknál vereséget szenvedtek. Szíria és Palesztina a győztesek kezére került. Egyiptom (Kairó fővárossal) 1517. január 23-án kapitulált. Szelim szimbolikusan átvette Mekka és Medina kulcsát. Ezzel megkezdődött az arab népek török uralom alatti korszaka. Szelim maga vette fel a kalifa címet, amelyet aztán az oszmán szultánok 1924-ig meg is tartottak. Vad (Javúz) Szelim 1520-ban, pestisben halt meg. [4.]

Az Oszmán Birodalom fénykora: I. Szulejmán uralkodása

 Szelim fia, I. Szulejmán (1520–1566) az „oszmánok aranykorát” hozta el. A 26 éves Szulejmán 1520-ban lépett apja örökébe. A harcias kedvű szultán nyomban hódító hadjáratokat indított: 1521-ben bevette a déli végvárrendszer legfontosabb láncszemét, azt a Nándorfehérvárt (Belgrádot), ahol 1456-ban II. Mohamed még kudarcot vallott, a következő évben elfoglalta az Egyiptom és Anatólia közti tengeri utat ellenőrző Rodosz szigetét a johannita lovagoktól. A gyászos emlékezetű mohácsi csatában, 1526. augusztus 29-én megsemmisítette a magyar seregeket, de a védtelen Budát csak feldúlta és kirabolta. Szulejmán ezután állandó és döntő befolyást gyakorolt történelmünkre: a kettős királyválasztás után Szapolyai Jánost támogatta a Habsburgok ellenében - ami érthető, hiszen végső célja Bécs elfoglalása volt. 1529-ben és 1532-ben is hatalmas sereggel vonult át az országon, de a császárvárost nem sikerült bevennie.

Szulejmán az ősi rivális Perzsia ellen vezetett 1534-35-ös hadjárat során bevette Bagdadot - az iszlám világ egykor legragyogóbb városa ezután Isztambul árnyékában hanyatlásnak indult. A perzsa Szafavidák ellen még kétszer szállt hadba, 1548-49-ben és 1555-ben, az ekkor kötött béke biztosította a megszerzett hódításokat, így Arméniát és a kijáratot a Perzsa-öbölhöz. Szulejmán Észak-Afrika hatalmas területeit - Tripolit, Tuniszt, Algériát és Marokkót is - annektálta. A szolgálatába fogadott Rőtszakállú Hajreddin tuniszi pasa (kalózvezér) megverte a spanyol-velencei egyesült flottát, így a Földközi tenger keleti részét néhány évtizedre (az 1571-es lepantói csatáig) a törökök uralták. Az oszmánok 1565-ben megpróbálkoztak a stratégiai fekvésű Málta elfoglalásával is, de a négyhónapos ostrom végül kudarccal zárult.

A magyar hadszíntéren 1541-ben jelent meg ismét: kardcsapás nélkül, csellel elfoglalta Buda várát, vele a Duna-Tisza köze jelentős részét, 150 éves hódoltságba döntve az immár három részre szakadt, kiszolgáltatott ország elfoglalt területeit. 1543-ban újabb hadjáratot vezetett, ekkor került török kézre Siklós, Pécs, Székesfehérvár és Esztergom. Hogy megakadályozza Ferdinánd és János Zsigmond birtokai, azaz Magyarország és Erdély egyesülését, 1551-52-ben seregei újabb nagy területeket foglaltak el, bevették Szolnokot és Temesvárt is, bár Eger ostroma kudarccal végződött. (Mindezzel Szulejmán jelentősen hozzájárult az önálló Erdélyi Fejedelemség létrejöttéhez is.) Utolsó nagy vállalkozása is Magyarország ellen irányult: 1566. szeptember 6-án Szigetvár elhúzódó ostroma közben halt meg. Halálát a sereg elől eltitkolták, a vár bevétele után belső részeit Szigetvár mellett temették el és föléjük szentélyt emeltek. Hazájában fellendítette az ipart és a kereskedelmet, hidakat, utakat, vízvezetékeket és mecseteket építtetett - utóbbiak közül a legpompásabb a Szulejmán-mecset Isztambulban, ahová magát a szultánt is eltemették. A törököknél Törvényhozóként (Kánuni) emlegetik, mert parancsára készült el az iszlám vallásjog, a saría által nem szabályozott helyzetekre vonatkozó világi törvénykönyv. Nem csak kiváló hadvezér, hanem a kor viszonyai között igazságos és derék fejedelem volt, aki tisztségviselőit nem származás vagy vagyon, hanem érdem alapján választotta. Viszonylag toleráns volt birodalmában a keresztények és zsidók iránt, utóbbiak üldözését be is tiltotta. Pártolta a tudományokat és művészeteket, számtalan tehetségnek biztosított támogatást, s kiváló költő is volt, aki a török mellett arabul és perzsa nyelven is verselt. [3.]

A hanyatlás kezdetei

Szulejmán halála után, fia II. Szelim alatt az oszmán hadsereg még viszonylag stabil erőt képviselt az európai hadszíntéren. A sereg vezetése a szerb származású, legendás Szokoli Mehmed kezében maradt, aki 1571–1572-ben megszerezte Ciprust a velenceiektől. Az oszmánok spanyolországi törekvései, melynek célja az onnan kiűzött mórok és észak-afrikaiak visszatelepítése volt, kudarccal végződtek. V. Piusz pápa 1571-ben, a Szent Ligában egyesítette a spanyolokat és a velenceieket, és közös flottájukkal a Jón-tengernél, 1571. október 7-én, Lepantónál megsemmisítették az oszmán hajóhadat. Az oszmánok nem adták fel, Cipruson új flottát szerveztek. Utódjának, III. Murádnak (1574–1595) korszaka háremintrikáktól volt terhes. A tényleges hatalmat édesanyja, Nurbanu szultána és kedvenc felesége, Száfije szultána gyakorolta. A janicsárságot nagymértékű korrupció hatotta át. A „nőuralom” időszakában, a hárem intrikáinak befolyása alatt végeztette ki a szultán a tehetséges hadvezért, Szokoli Mehmed pasát is. [4.]

III. Mehmed (1595–1603) trónra lépése után mind a tizenkilenc fiútestvérét és több mint húsz nővérét is megölette. Uralkodásának legfontosabb eseménye a tizenöt éves háború volt Magyarországon (1593–1606). Ebben a háborúban, a török-magyar harcok korszakában első alkalommal közel azonos erőviszonyok mellett harcolhatott a törökellenes szövetség osztrák-magyar-havasalföldi (és egy ideig erdélyi) serege az oszmánokkal. A harcokat lezáró 1606-os zsitvatoroki béke is nagyban különbözött a korábbi, 1568-as drinápolyi békétől. Itt már az osztrák uralkodót semmi nem kötelezte arra, hogy éves adót fizessen a szultánnak, és a várak kérdésében is kiegyenlített helyzet alakult ki. Bár Eger és Kanizsa török kézre került, a magyarok is számtalan – igaz kisebb – felvidéki várat tudtak visszaszerezni. [4.]

A válságokkal teli XVII. század

A XVII. században komoly válságjelek alakultak ki az Oszmán Birodalomban. A janicsárok időnként fellázadtak (II. Oszmánt meg is ölték 1622-ben) és a korrupció elharapódzása meggyengítette a birodalmat. IV. Mehmed (1648–1687) uralkodása alatt az ország anarchiába süllyedt. A stabilitás mégi egy rövid időre kialakult, mégpedig az idős Köprülü Mehmed nagyvezírnek köszönhetően (1656–1661). Köprülü Mehmed kinevezésére a birodalom-szerte eluralkodó hanyatlás közepette került sor. A nagyvezír ötéves működése alatt újjászervezte a birodalom közigazgatását, fia, Köprülü Ahmed (1661–76), majd ennek sógora, Kara Musztafa egyfajta nagyvezíri dinasztiát képviselt a korabeli a közigazgatásban. Csökkentették a hárem befolyását, a janicsáragák visszaéléseit és határozott pénzügyi politikával stabilizálták a gazdaságot. A megnövekedett bevételekből megerősítették a flottát és a hadsereget, ezzel féken tudták tartani a lázongó és leszakadni készülő peremállamokat. Az Oszmán Birodalom újbóli megerősödését mutatta az Erdély elleni büntetőhadjárat, az ukrajnai terjeszkedés és a Krétán elért hadi sikerek, ugyanakkor a birodalom elérte korlátait. Köprülü Ahmed 1663-as magyarországi hadjárata és Érsekújvár elfoglalása erős oszmánellenes koalíciót hozott létre a Habsburg Birodalom, a Német-Római Császárság és a Rajnai Szövetség részvételével, és a nyugati típusú hadseregek fölényét mutatta az 1664-es szentgotthárdi csata, melyet Vasváron húsz évre szóló fegyverszünet követett. Bár 1682-ben a Porta Thököly Imrét Felső-Magyarország vazallus fejedelmévé nevezte ki, ám a Bécs elleni török offenzíva összeomlással végződött és megindította a török kiűzését Magyarországról. Összességében elmondható, hogy a Köprülü-korszak a háborúskodással és a terror alkalmazásával csak feltartóztatni tudta a birodalom hanyatlását, de megállítani nem. [4.]

A XVII. század végére a Török Birodalom kiszorult Magyarországról (1699-Karlócai béke) és a hanyatlás lassú agóniája vette kezdetét. A valaha óriási világbirodalom fokozatosan, két évszázad alatt, az első világháború idejére elvesztette világhatalmi szerepét. 1914-re el kellett búcsúznia a Balkántól, majd a háború végére szinte minden ázsiai birtokától is.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált források

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció, tagfelvétel: ITT