Charles de Gaulle élete (1890-1970)

Charles de Gaulle élete (1890-1970)

 

Charles André Joseph Marie de Gaulle (1890 – 1970)  Franciaország történelmének egyik emblematikus figurája, olyan meghatározó történelmi alak volt, mint hazánk krónikájában Kossuth Lajos vagy Horthy Miklós. A „Le Général” összesen 25 éven keresztül, az 1944 május 15 –i ideiglenes kormányalakításától egészen 1969 április 28 -i lemondásáig alakította, formálta és határozta meg Franciaország politikáját. Az általa teremtett jobboldali „gaulle-izmus” rendszere, - mely bizonyos mértékig korlátozta a demokratikus jogokat, kiterjesztette az elnöki hatalmat, megerősítette az állam szerepét-hatáskörét és egy sajátos nacionalista politikát vezetett be – máig meghatározó része maradt a francia politikai kultúrának. Az 1959 és 1969 közti De Gaulle „fémjelezte” elnöki korszakban zajlott az Algéria körüli belpolitikai konfliktus (és a terület elszakadása), a diáklázadások sorozata, az USA és a NATO felé irányuló francia szembenállás, a francia atomprogram, az európai integráció elindulása és az ehhez kapcsolódó francia – angol vita (De Gaulle –i vétó) és Franciaország útkeresése illetve megerősödése a hidegháború kellős közepén. De Gauille majdnem két méter magas, hórihorgas, egyenruhás alakja örökre a korszak francia történelmének egyik szimbóluma marad.

De Gaulle életútja

De Gaulle ifjusága

De Gaulle 1890-ben, Lille –ben született Henri de Gaulle professzor és Jeanne Maillot öt gyermeke közül harmadikként. Apja ősi francia arisztokrata családból, anyja pedig elszegényedett vállalkozók leszármazottja volt. A kis De Gaulle alig 10 éves korától Párizsban a keresztény Saint-Thomas-d'Aquin iskola diákja volt, majd az állam-egyház szétválasztása körüli konfliktusok miatt a belgiumio Antoing  folytatta tanulmányait, végül a párizsi Stanislas katolikus kollégiumban fejezte be középiskolát. A katonai pályát választotta: 1908 és 1912 között a Saint-Cyr elit katonai akadémia hallgatója lett, majd tanulmányai befejezése után csatlakozott a francia hadsereg Arrasban állomásozó 33. gyalogosezredéhez. Az első világháború kitörésekor már 24 éves volt. A harcokban megsebesült, sőt fogságba is került, mégpedig az 1916-os verduni csatában. A német hadifogságban írta meg első könyvét, „Az ellenség és a valódi ellenség” (L’Ennemi et le vrai ennemi) címmel, mely 1924-ben jelent meg a a Berger-Levrault kiadónál (Discorde chez l’ennemi címen). A fegyverszünetet követően De Gaulle továbbszolgált a francia hadseregben: az 1919–1921 közötti, lengyelországi francia katonai misszióban, a szovjet kommunista hatalom ellen. Kitüntették, és katonai tehetségére felfigyelt Henri Philippe Pétain marsall is. De Gaulle ezekben az években nősült meg, 1921 elején, amikor feleségül vette Yvonne Vendroux –ot. Első gyermekük is ugyanezen évben született meg (Phillippe), majd 1925-ben leányuk Élisabeth. [1]

De Gaulle katonai karrierje a II. világháború kezdetén

De Gaullet 1925 nyarán nevezték ki Pétain marsall vezérkarába, és ezzel megkezdődött katonai karrierje. Pétain ekkoriban ugyanis a Legfelsőbb Haditanács alelnöki posztját töltötte be, így kellően nagyhatalmú ember volt ahhoz, hogy egyengetni tudja egy akkoriban 35 éves katonatiszt pályáját. De Gaulle már ezen években szeretett átfogó problémákkal, stratégiai kérdésekkel foglalkozni. Hitt abban, hogy csak egy motorizált és különleges páncélos osztagokkal, harckocsikkal ellátott, professzionális alakulatokból álló francia hadsereg lehet a német haderő méltó ellenfele. Ám véleményével kisebbségben állt. A francia hadvezetés és tisztikar ekkoriban inkább egy jól felszerelt erődvonal létrehozásában látott garanciát egy német támadás kivédésre. A Maginot-vonal építése tehát 1927-ben megkezdődött, De Gaulle –ra senki sem hallgatott. Pedig a későbbi események őt igazolták: a német hadsereg 1940 májusában egyszerűen megkerülte a francia erődvonalat és harckocsiijaival egyszerűen legázolta a franciákat. [2]

A második világháború De Gaulle még csak ezredes volt, mégpedig az 5. hadsereg egyik harckocsi-dandárjának élén.  A Franciaország elleni nagy német támadáskor, 1940 május 28-án a leghatékonyabb francia tiszt volt, amit az is bizonyít, hogy Caumont térségében harkocsijaival meghátrálásra kényszerítette a német gyalogságot. Sikerei nyomán 1940 június 1-én tábornokká léptették elő. Innentől karrierje magasabb sebességre kapcsolt. 1940 június 6-án Paul Reynaud miniszterelnök az Angliával folytatott koordinációért felelős honvédelmi államtitkárnak nevezte ki. A francia kormány fiatal tagjaként sikertelenül ellenezte a francia fegyverletételt illetve szorgalmazta azt, hogy a kormány tegye át székhelyét Észak-Afrikába és Franciaország afrikai gyarmataira támaszkodva folytassák a harcot. Ám ekkor sem hallgattak rá.

Később, amikor De Gaulle az átmeneti háborús fővárosban, Bordeauxban megtudta, hogy Pétein marsall miniszterelnök lett, és azt tervezte, hogy a náci Németországgal fegyverszünetet köt, tiszttársai egy részével fellázadt az új francia kormány ellen. 1940 június 17-én De Gaulle és más vezető francia tisztek Londonba távoztak, hogy ott létrehozzák a francia ellenállás angliai vezetését. [2]

De Gaulle a londoni francia ellenállás vezetőjeként

Londonban De Gaulle már 1940 nyarán megkezdte a Szabad Francia Erők megszervezését, mégpedig olyan katonákból és tisztekből, akik Franciaországon kívül állomásoztak, vagy vele együtt hagyták el az országot. Június 18-án De Gaulle egy híres rádióbeszédet tett közzé a BBC rádióállomáson keresztül (L'Appel du 18 Juin). A beszédben De Gaulle arra buzdította a franciákat, hogy ne csüggedjenek és folytassák a Franciaország megszállóival illetve a nácikkal tűzszünetet kötő Vichy-kormánnyal szembeni ellenállást.

Brit támogatással De Gaulle Berkhamsteadben Londontól 36 mérföldre telepedett le és innen szervezte a Szabad Francia Erőket. Közben Afrikában (Brazzaville –ben) létrehozta a Gyarmat Védelmi Tanácsot, amit nem sokkal a britek el is ismertek. A szövetségesek 1942. novemberi észak-afrikai inváziója (Fáklya hadművelet) után  De Gaulle 1943 májusában áthelyezte főhadiszállását Algírba. A kevésbé függetlenség párti, és ezért az USA által nagyobb mértékben támogatott Henrs Giraud tábornokkal közösen első társelnöke lett a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottmánynak (Comité Français de la Libération Nationale), illetve ő lett a szervezet szóvivője. [3]

A párizsi bevonulás és az első elnökség

De Gaulle „ideje” a normandiai partraszállást követően jött el. A szövetségesek felszabadító harcai közben hozta létre a Szabad Francia Erőket, melynek révén sikerült megakadályoznia, hogy a felszabaduló francia országrészeken az amerikaiak és angolok katonai kormányzatot hozzanak létre. Saját csapatainak Párizs alá vezénylését is elérte Eisenhowernál, így amikor a megszállt francia főváros német parancsnoka, Dietrich von Choltitz tábornok – Hitler parancsát megszegve – úgy döntött, hogy feladja Párizst, De Gaulle lehetett az első, aki a felszabadító szerepében tetszelegve bevonulhatott a városba. A Hotel Ville-ben elmondott híres beszédében külön is hangsúlyozta a franciák szerepét a város felszabadításában. Párizsba való visszatérte után újra felvette hivatalát a hadügyminisztériumban, hangsúlyozva ezzel a Harmadik Köztársaság jogfolytonosságát és a Vichy-rendszer illegitimitását. De Gaulle az 1944 szeptemberében felálló átmeneti kormány elnöke lett.

A háború utolsó hónapjaiban az Első FrancIa Hadsereg megközelítőleg az ország egyharmadának felszabadításában működött közre, sőt jelentős német területeket is visszafoglalt a náci Németország megszállása során. Így lehetővé vált, hogy Franciaország egyenrangú résztvevő legyen a német kapitulációnál. De Gaulle hivataláról végül 1946 január 20-án mondott le a politikai pártok torzsalkodásai miatt, illetve mert helytelenítette a Negyedik Köztársaság tervezett alkotmányát, amely megítélése szerint túl sok hatalmat engedett a parlamentnek és ezen keresztül az ügyeskedő pártoknak. Franciaország élén a nagy visszatéréséig, vagyis 1958 –as esztendőig Georges Bidault, Léon Blum, Vincent Auriol és René Coty követték. [3]

De Gaulle a két elnöksége közt (1946-1958)

De Gaulle 1946 –ban, 56 évesen Colombey-les-Deux-Église –i otthonába vonult vissza, hogy megírja háborús memoárját. Ám közben nem tudott teljesen szakítani a politikával. Már 1947 tavaszán létrehozta pártját Rassemblement du Peuple Français azaz Francia Népi Tömörülés (RPF) néven. Ám a kezdeti sikerek után a mozgalom lendülete kifulladt. 1953 májusában újra visszavonult az aktív politizálástól, noha az RPF még 1955 szeptemberéig működött. Ismét visszavonult vidéki otthonába, hogy folytassa a Mémoires de guerre címet viselő visszaemlékezéseit. Azonban hivatalos visszavonultságának ideje alatt is rendszeres kapcsolatban maradt egykori háborús, és RPF-es politikai szövetségeseivel, köztük a francia-algériai politikai mozgalmakban is érintett személyekkel.

Közben Franciaország válságba került. Az ország 600 ezer embert vesztette a háborúban, a gazdasága jócskán megsérült, az épületek egynegyede romba dőlt és egymillió család maradt fedél nélkül. Ehhez jöttelk az 50-es évek külpolitikai problémái: Indokínában a vietnámi erők szembeszálltak a francia uralommal, így Párizs a terület feladására kényszerült (1954 július 21. - Genf), Algériában elégedetlenségi hullám kezdődött, Tunézia és Marokkó pedig függetlenné vált Franciaországtól. A helyzetet kihasználva 1958 tavaszán (május 13-án) algériai francia telepesek az ország arab többségének függetlenségi törekvéseivel szemben, elfoglalták Algírban a kormányzati épületeket. A De Gaulle politikájával szimpatizáló, azaz elterjedt kifejezéssel gaullista Jacques Massu irányításával létrejött az úgynevezett Civil és Katonai Közbiztonsági Bizottmány. Végül az algíri francia nacionalisták – köztük Algéria katonai vezetője, Raoul Salan tábornok és Massu -  nyilvánosan is követelni kezdték De Gaulle visszatérését. 1958 május 15-én Algériában a helyi vezetés már a Le Générált éljenezte. Két nappal később De Gaulle bejelentette, hogy „kész elfogadni a köztársaság által felkínált hatalmat.” Ugyanakkor hangsúlyozta: létre kell hozni egy teljesen új francia alkotmányt! Ezt szabta visszatérése feltételéül, és kérte: kapjon hat hónapra széles jogköröket a vészhelyzet megoldásához. [3]

De Gaulle másodszori hatalomra kerülése

De Gaulle-t 1958 június 1-én, az általa megszabott hat hónapos vészhelyzeti jogkörökkel a francia Nemzetgyűlés miniszterelnökké választotta. Négy hónappal később egy népszavazáson a választók 79,2%-a támogatta az új alkotmányt,. Ezzel létrejött az Ötödik Köztársaság. A francia gyarmatok választhattak az új alkotmány elfogadása, és az azonnali függetlenség mellett. (Kivéve Algériát, amely hivatalosan Franciaország része és nem gyarmat volt.) 1958 novemberében De Gaulle és pártja (Union pour la Nouvelle République-Union Démocratique du Travail) kényelmes többséget szerzett a választásokon. Decemberben az elektorok szavazatainak 78%-ával De Gaulle-t köztársasági elnökké választották, majd 1959 januárjában az új elnök elfoglalta hivatalát.

De Gaulle második elnöksége (1958-1969)

De Gaulle függetlenségpárti külpolitikát folytatott: visszautasította a Szovjetunió és az Egyesült Államok közeledését is, hogy egy önálló nukleáris nagyhatalommá váló Franciaországot építhessen, és erősen szorgalmazta egy önálló Európa építését, bízva abban, hogy az európai nemzetek konföderációja visszaállíthatja a kontinens birodalmainak valamikori dicsőségét. Elkezdte egy szoros francia-német együttműködés kialakítását, amely az EGK alapja lett. 1963 januárjában a két állam nevében De Gaulle és Konrad Adenauer barátsági megállapodást kötött Ez volt a híres Elysée-szerződés. Ugyanakkor Franciaország aranykészleteket vásárolván ez Egyesült Államoktól csökkentette dollár tartalékait, csökkentve ezzel a gazdaságára nehezedő amerikai pénzügyi befolyást.

Elnökké válása után De Gaulle-nak a véres és megosztó algériai háború lezárásának sürgető feladatával is szembesülni kellett. Az egyik oldalon a francia baloldal Algéria függetlenségének megadását pártolta és arra buzdította az elnököt, hogy teremtsen békét, a másik oldalon viszont az algériai francia telepesek és támogatóik hallani sem akartak Algéria elszakadásáról. Közben a válság Párizsban is elfajult: 1961-ben a fővárosi rendőrség több száz függetlenedés-párti algériai tüntetőt mészárolt le. Az ügyet eltitkolta a lakosság elől De Gaulle kormányzata. (A meghalt tüntetők pontos száma ma sem ismert.) A jobboldal és a katonaság által is támogatott nacionalisták 1959-óta létező titkos szervezete az OAS (Organisation de l'armée secrète, azaz Titkos Katonai Szervezet) többször próbálta megöletni az algériai függetlenség megadására hajló De Gaulle –t. 1962. augusztus 22-én csak szerencséjének köszönhetően élt túl egy merényletet Petit-Clamar közelében, amelyet a később emiatt kivégzett  Jeran-Marie Bastien-Thiry ezredes szervezett.

Az 1961-es, Algéria függetlenségéről rendezett népszavazás után De Gaulle tűzszünetet hozott létre, az 1962 márciusában aláírt Éviani Szerződéssel, amit egy hónappal később egy másik népszavazás meg is erősített. Algéria 1962 júliusában vált függetlenné. Ezzel egyidőben amnesztiát hirdettek minden, a háború során elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatosan. 1962-ben mindössze néhány hónap alatt 900 000 francia telepes hagyta el az országot. Az menekültek kivándorlása az 1962-es orani után gyorsult fel, amikor világossá vált, hogy az Évian Accords-ban foglaltak nem jutnak érvényre és a francia kormányzat nem szándékozik megvédeni a telepeseket.

1962. szeptemberében De Gaulle egy olyan alkotmánymódosítást kezdeményezett, amelynek értelmében a köztársasági elnököt közvetlenül a választópolgárok választják meg. Időközben egy bizalmatlansági szavazást követően De Gaulle október 4-én feloszlatta a nemzetgyűlést és új választásokat írt ki. A választás előtt (október 28-án) azonban még sor került a népszavazásra, amelyen De Gaulle javaslata közel kétharmados, 62,25%-os támogatást kapott, azaz a továbbiakban az elnökről az általános választójoggal rendelkező szavazók dönthettek. A szavazattöbbség annak ellenére jött létre, hogy a legtöbb párt – erős elnöki rendszertől tartva – a változtatás elutasítása mellett foglalt állás. ]A parlamenti választásokra november 18-án és 25-én került sor. Noha a baloldal előretört, a gaullisták ismét többséget szereztek. [3]

Az 1960-as évek Franciaországa

A lezárt algériai konfliktussal a háta mögött De Gaulle végre arra a két területre koncentrálhatott, amelyet fontosnak érzett: a francia gazdaság reformjára és egy független külpolitikát folytató erőteljes Franciaország megjelenítésére a nemzetközi porondon. Ezt a nemzeti nagyságra építő De Gaulle-i irányvonalat szokták „politique de grandeur” néven emlegetni.

Miközben a 18. század óta példátlan népességrobbanás zajlott Franciaországban, a kormányzat – Georges Pompidou miniszterelnöksége alatt – a gazdaság gyors ütemű átalakításához fogott. A kapitalista és állami irányítás alatt álló gazdaság sajátos keverékeként a kormányzat mélyen beavatkozott a gazdasági életbe fő eszközként ötéves tervezési ciklusokat alkalmazva. Széles körben ismert és gazdaságilag többnyire, de nem minden esetben sikeres projekteket indítottak. Ezek közé tartozott például a marseillesi-i kikötő fejlesztése (amely rövidesen a harmadik legnagyobb európai, és a legnagyobb mediterrán kikötővé vált), a Caravelle utasszállító repülőgép-projekt támogatása, a francia-brit együttműködésben készülő Concorde utasszállító toulouse -i-i gyártásáról hozott döntés, a francia autóipar fejlesztése (az állami tulajdonú Renault-val a középpontban) és a Párizst a tartományokkal összekötő első autópályák építése. E projekteknek köszönhetően a francia gazdaság a 19. század óta nem látott növekedést ért el.

1964-ben a francia GDP 200 év után először haladta meg a britet, és ezt a pozíciót a francia gazdaság egészen a '90-es évekig tartani is tudta. Erre az időszakra Franciaországban mindmáig nosztalgiával emlékeznek, mint „Trente Glorieuses”, a gazdasági fellendülés harminc dicsőséges évének csúcspontjára

1963-ban De Gaulle megvétózta a britek csatlakozását az EGK -hoz, mivel úgy vélte, hogy az Egyesült Királyságból hiányzik a szükséges politikai akarat, hogy egy erős Európa része legyen. Úgy tekintett Nagy-Britanniára, mint az USA "trójai falovára. Meggyőződése szerint a kontinentális és brit gazdasági érdekek között összeegyeztethetetlen ellentétek feszültek. Mindezeken túl azt követelte, hogy az Egyesült Királyság fogadja el az EEK hat tagállama (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország) által lefektetett szabályokat és saját szabadkereskedelmi övezetében vonja vissza az ezekkel az országokkal szemben támasztott elvárásait. A közös piac kiterjesztése helyett annak felpörgetését és elmélyítését pártolta.

Az EGK kezdeti éveit vizsgálva megállapítható, hogy a francia gazdaság – és különösen a mezőgazdaság – érdekeinek védelme erőteljesebben meghatározta De Gaulle britekkel kapcsolatos politikáját, mint bármilyen egyéb szempont.[35] A tábornok hozzáállását ugyanakkor az a harag és bizalmatlanság is meghatározta amely második világháborús nagy-britanniai száműzetéséből származott. Ehhez adódott az az aggodalom, amelyet az USA és Nagy-Britannia közti nukleáris fegyverkezésre vonatkozó megállapodás okozott, és amelynek keretében az USA Polaris rakétákkal látta el a briteke.

1960. február 13-án Franciaország negyedikként lépett az atomhatalmak közé, amikor végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását a Szaharában, Algírtól 700 kilométerre dél-délnyugati irányban. De Gaulle ezen a területen is törekedett a francia függetlenség megteremtésére és kidolgozta az ország nukleáris fegyverkezési stratégiáját, amely a Force de frappe névre hallgatott, és amely egy szárazföldi, egy légi és egy tengeri erőből állt.

De Gaulle meg volt győződve róla, hogy a független Franciaország kiegyensúlyozó tényező lehet az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Főként brit és amerikai kritikusai szerint viszont, ez a vágyott politikai szerepkör alig volt több mint üres póz és opportunizmus. 1964  januárjában Franciaország diplomáciai kapcsolatokat létesített a legtöbb ország által ekkor még el nem ismert Kínával. Ez az első lépést jelentette a kommunista állam hivatalos elismerése felé. Válaszul Tajvan megszakította diplomáciai kapcsolatait Franciaországgal. 1965 decemberében De Gaulle-t ismét köztársasági elnökké választották. A választásokon ellenfele Francois Mitterand volt, aki a várakozásokhoz képest meglepően sok szavazatot kapott: a leadott voksok 45%-át szerezte meg. [3]

Konfliktus az USA –val és a NATO –val

1966 februárjában Franciaország kivonta csapatait a NATO katonai irányítása alól, noha a szervezetnek tagja maradt. De Gaulle ragaszkodott hozzá – pályafutása során nem először – hogy Franciaország döntési szabadsága maximálisan megmaradjon még szövetségeseivel szemben is. Szintén kijelentette, hogy a Franciaországban állomásozó idegen csapatoknak el kell hagyniuk az országot és erre egy évet adott.

Egy 1966. szeptemberében Kambodzsában elhangzott beszédében kifejezte Franciaország rosszallását amiatt, hogy az USA bevonódik a vietnámi háborúba. Felszólította az amerikaiakat a kivonulásra, mivel ezt látta az egyetlen járható útnak a konfliktus békés megoldása felé. A kijelentés annak fényében volt figyelemre méltó és meglepő, hogy a háború előzménye az indokínai háború volt, amelyet Franciaország vívott gyarmata megvédése érdekében a vietnámi kommunisták ellen, és amelyhez komoly támogatást kapott az Egyesült Államoktól.

Konfliktus az EK –val

Az Európai Közösség (EK) megalapítása után De Gaulle-nak komoly szerepe volt a szervezet egyik legnagyobb válságának kirobbanásában. A válság kirobbanásának oka a a közös agrárpolitika vagy még annál is meghatározóbb mértékben a szervezeten belüli döntési mechanizmus, a minősített döntéshozatali eljárás (qualified majority voting vagy QMV) körüli vita volt. Az eljárás lehetővé tette a többségi akarat érvényesülését, azaz nem volt szükség egyhangú döntésre bizonyos kérdésekben. Ennek következtében a kisebbségi álláspontot képviselő államok érdeke sérülhetett. 

Miután Franciaország nem tudott megállapodni az agrárpolitika kérdéseiben az EK másik öt tagállamával, 1965 júniusában De Gaulle visszahívta az ország képviselőit a szervezetből, és bojkottálta a szervezeti reformokról zajló tárgyalásokat. A francia fél jelenléte nélkül a szervezet egészen 1966 januárjáig megbénult, amikor a luxemburgi kompromisszumal sikerült a konfliktust feloldani. A kompromisszum lényege az volt, hogy amennyiben valamely tagállam fontos nemzeti érdekeire hivatkozva ezt kérte, a többségi szavazással meghozandó döntéseket el lehetett halasztani addig, amíg a tagállamok egyhangú megállapodásra nem jutnak. Ez gyakorlatilag nemzeti vétójog létrejöttét, és a minősített döntéshozatal visszaszorulását jelentette. 1967 júniusában De Gaulle megvétózta a britek második csatlakozási kísérletét is. Hivatalos indoka a brit gazdaság fejletlensége volt, ám a háttérben továbbra is a tábornoknak a szoros brit-amerikai kapcsolatokkal szembeni ellenszenve és félelme állt. [3]

A francia diáklázadások időszaka

De Gaulle kormányát sok kritika érte Franciaországon belül, kiváltképp keménykezű politikája miatt. A nyomtatott sajtó szabad, a választások pedig demokratikusak voltak, illetve a külföldről működő magán rádió- és televízióállomások sugározhattak francia nyelven. Ugyanakkor az állami rádiózásban és televíziózásban monopólium alakult ki, és e testületek vezetői képesek voltak befolyásolni a hírszerkesztési elveket. A társadalom sok vonatkozásban (így például a nők helyzetét illetően) továbbra is maradi, sőt olykor elnyomó volt. A társadalom több szegmensében – így különösen az ifjúság köreiben – komoly türelmetlenséget váltott ki ez a jelenség, amely végül az 1968-as eseményekhez vezetett. Az 1968-as májusi demonstrációk és sztrájkok komolyan kikezdték De Gaulle legitimitását. 1968 májusában a tábornok meglátogatta a Németországban állomásozó francia megszálló haderő parancsnokát, Jacques Massu tábornokot, hogy egy esetleges, a lázongókkal szembeni katonai intervencióról egyeztessen vele.

A végső visszavonulás

De Gaulle végül 1969 április 28 -án mondott le az elnökségről, miután egy általa előterjesztett szenátusi és önkormányzati reform elbukott a népszavazáson. Az elnöki székben Georges Pompidou követte. A tábornok másodszor is visszavonult Colombey-les-Deux-Églises-i házába és folytatta emlékiratait. Váratlanul hunyt el, két héttel nyolcvanadik születésnapja előtt, 1970-ben. Egészen haláláig kiváló egészségnek örvendett. November 12-én temették el végrendelete szerint a Colombey-i községi temetőben. Végakarata szerint temetésén állami vezetők nem, csak egykori veterán társai vehettek részt, és egyszerű sírkövére nevén és születési illetve halálozási évszámán kívül semmi nem kerülhetett.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • [1] Georges Duby: Franciaország története II. Az új idők 1852 -től napjainkig. Osiris Kiadó, Bp. 2007
  • [2] Andrew Shennan: De Gaulle. Akadémiai Kiadó, Bp., 1997.
  • [3] Wikipédia: Charles De Gaulle