A németek kiűzése Magyarországról, felszabadulás és megszállás.

A németek kiűzése Magyarországról, felszabadulás és megszállás

/Harmat Árpád Péter/

 

Magyarországon 1944 szeptember 23 és 1945 április 11 közt vonult keresztül a második világháború frontja. A két időpont közt eltelt fél esztendőben számtalan fontos esemény zajlott hazánkban: Horthy kiugrási kísérletétől és a hortobágyi nagy tankcsatától, a nyilas uralmon keresztül, egészen Budapest ostromáig és a dunántúli harcokig.

Az események kiindulópontja magyar szempontból az 1944 -es esztendőt illetően augusztus 23. volt, amikor Románia sikeresen kiugrott a háborúból, és nehéz helyzetbe hozta a visszavonuló német és a Kárpátok vonalánál (az ún. Árpád-vonalon) felállt magyar csapatokat, mert az előretörő 2. ukrán front, dél felől kerülve meg a védelmi állásokat, bejutott Erdélybe.

A szovjet 2. Ukrán Front (a román csapatokkal megerősítve, parancsnoka Malinovszkij marsall) Szeged – Nagyvárad – Kolozsvár térségéből, a 3. Ukrán Front (a jugoszláv és bolgár egységektől támogatva, parancsnoka Tolbuhin marsall) Bácska – Bánát irányából, míg a 4. Ukrán Front (parancsnoka Petrov tábornok) pedig az Ungvár – Munkács – Máramarossziget vonalról támadta meg a hazánkat megszállás alatt tartó fasiszta csapatokat, 1944 szeptemberének végén – október elején.

A Vörös Hadsereg a Székelyföldön, az Úz völgyében már 1944. augusztus 30-án elérte a királyi Magyarországot, azonban a trianoni Magyarország határát csak 3 héttel később lépte át. Elsőként a szovjet 18. harckocsihadtest egységei értek magyar földre, Battonyánál és Csanádpalotánál, 1944. szeptember 23. napján. 3 nappal később szabadult fel aztán az első magyar város, Makó. Közben elkezdődött a második világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete a debreceni (vagy hortobágyi) tankcsata. [1]

Debreceni - hortobágyi tankcsata

A második világháború egyik legnagyobb páncélosütközetében Debrecen térségében magyar és német hadosztályok, valamint a Malinovszkij marsall által vezetett szovjet seregek és a 2. Ukrán Front egységei harcoltak, magyar részről az I. Magyar Királyi Páncéloshadosztály vett részt az ütközetben, amely 1944. október 9. és 20. (más kutatók szerint október 14. és 19.) között zajlott. Az Alföldre kijutott szovjet 2. Ukrán Front, amelynek parancsnoka Malinovszkij marsall volt, azt a feladatot kapta, hogy foglalja el Nagyváradot, majd jusson ki a Tiszához, hogy segítséget nyújthasson a Kárpátokban rendkívül lassan előrenyomuló 4. Ukrán Frontnak.
Az október 6-án Nagyvárad térségében megindított támadás az első két nap sikert hozott, áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét, elérték Karcagot és Hajdúszoboszlót. Itt azonban igen erős német páncélos erőkbe ütköztek, a támadás elakadt. A következő napokban mindkét fél egyre nagyobb erőket vezényelt a térségbe, komoly és jelentős veszteségekkel járó páncélosütközet bontakozott ki. Október 19-én a németek Szolnok térségéből ellentámadást indítottak, de másnapra a szovjetek már elfoglalták Debrecent, 22-én Nyíregyházát, és közeledtek Tokajhoz, a tiszai átkelés lehetőségéhez. Ezután a Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport törzse úgy döntött: az Erdélyből visszavonuló csapatokat is bevetik, és harapófogóba szorítják a tiszai átkelőkért küzdő szovjeteket. Ezt a célt elérték, sőt egy időre Nyíregyházát is visszavették, komoly veszteséget okozva a Vörös Hadseregnek, a német és magyar csapatok így rendezetten keltek át a Tiszán, ahol új védelmi állásokat építettek ki.

A páncélos csata végső soron szovjet győzelemmel ért véget: elfoglalták a teljes Tiszántúlt, de a stratégiai célt, a német Dél Hadseregcsoport megsemmisítését akkor nem sikerült elérniük. A harcokban a szovjet-román egységek mintegy 525-637 páncélost és 117 ezer katonát, a német-magyar erők 270 páncélost és 35 ezer katonát vesztettek. A csatára emlékeztet mementóként a Hortobágy községben kiállított tank. [2]

A kiugrási kísérlet

A debreceni (vagy hortobágyi) tankcsata alatt Horthy Miklós kormányzó Budapesten megpróbálkozott a románokhoz hasonlóan a háborúból való kiugrással, de október 15-i kísérlete megbukott egyes tisztek ellenállásán, másrészt a németek időben ártalmatlanították az összeesküvés fő szervezőit (pl. ifj. Horthy Miklóst és Bakay Szilárdot is elrabolták). Idézet Horthy Miklós kormányzó, 1944 október 15-én megjelent proklamációjából (forrás: Magyar Távirati Iroda - 1944 október 15.): 

 

„ … Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette … Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük … Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden elleségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani. A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni. Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.”

 

Bár egy magyar küldöttség - Faragho Gábor vezérezredes vezetésével - Moszkvában előzetes fegyverszüneti feltételeket fogadott el 1944 október 11-én, és később Debrecenben létrejött a szövetségesek oldalán az Ideiglenes Nemzetgyűlés (1944. december 21.), Magyarország nyugati részén Horthy október 17-i lemondása után a Szálasi Ferenc vezette hungaristák kerültek hatalomra, akik folytatták a háborút a nácik oldalán. A Jugoszlávia és Erdély felől előrenyomuló Vörös Hadsereg novemberben elérte a Duna vonalát, valamint a fővárost, melynek azonnali ostromához kezdett.

Budapest ostroma

A II. világháborúban a szovjet 2. Ukrán Front csapatai több mint 50 napos, utcáról utcára folyó harc után 1945. február 13-án elfoglalták Budát. Ezzel - miután Pesten már január 18-án véget értek a harcok - befejeződött Budapest felszabadítása a fasiszta és nyilas uralom alól. A szovjet erők (hivatalosan) Budapestet nem `felszabadították`, hanem ellenséges városként `bevették`. A harcokban meghalt mintegy 25 ezer polgári személy, több, mint 52 ezer lakos megsebesült. Az ostrom következtében a főváros közel 40 ezer épületének 27 százaléka elpusztult vagy súlyosan megrongálódott; több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. Kiégett a pesti Vigadó, a királyi vár, súlyosan megsérült az Operaház, a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház. A németek felrobbantották az összes Duna-hidat. A szovjetek a harcokban és a Konrad-hadműveletekben csaknem 80 ezer katonát veszítettek, a sebesültek száma meghaladta a 240 ezret. A német-magyar katonai veszteség - halottak és sebesültek - is elérte a százezret.

A II. világháborúban a Magyarország német megszállás alóli felszabadításában résztvevő 2. és 3. szovjet Ukrán Front csapatai Esztergomnál egyesültek. Ezzel 1944. december 26-án bezárult a gyűrű a Budapesten és környékén védekező német és magyar haderő körül. A főváros ostroma 1944. december 30-án kezdődött és 1945. február 13-án Buda szovjet elfoglalásával ért véget. A nagyvárosok között Sztálingrád és Leningrád után Budapest ostroma tartott a legtovább a második világháborúban, több mint száz napig. A városban négy német és három magyar hadosztály, valamint jó néhány kisebb-nagyobb csapattöredék rekedt. Létszámuk nem haladta meg a 90 ezer főt, a ténylegesen harcoló alakulatoké viszont a 60 ezret sem érte el. Ezzel szemben hat szovjet és egy román hadtest összesen több mint 160 ezer fővel támadott. A magyar vezetés eleinte Budapestet "nyílt várossá" akarta nyilvánítani, hogy megkímélje az ostromtól. December elején Hitler azonban másképp döntött. Közölte Szálasival, hogy Budapest erőd, melyet háztól házig kell védeni, parancsnokául pedig Pfeffer Wildenbruch SS csendőrtábornokot nevezte ki.  

A főváros sorsa ezzel megpecsételődött. Januárban elszabadult a pokol: az utcákon mindenütt lótetemek hevertek, a közterek és a parkok ideiglenes temetőkké alakultak át. Ezekben a napokban pusztult el az Állatkert is, az ostrom után 2500 lakójából már csak 14 maradt. Január 18-án reggel 7 órakor utolsóként az Erzsébet és a Lánchíd is a levegőbe repült. Pest eleste után nem sokkal Buda is romhalmazzá vált. Wildenbruch február 11-én azonban egy harcias kitörési kísérlettel próbálkozott. [3]

A kitörési kísérlet

A Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, budapesti német csapatok parancsnoka - az akkoriban Festung Budapest (Budapest Erőd) néven emlegetett főváros teljhatalmú vezetője - által kiadott kitörési parancs, melyre sem Adolf Hitler, sem a Wehrmacht felsővezetése nem adott engedélyt, 1945 február 11-én vette kezdetét. Az akcióban 14 000 német, 2000 magyar (jó részük még a beépített részeken visszamaradt) és 2500 nyilas, illetve civil vett részt. A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta.  A német főerők így gyorsan eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe, valamint a Hármashatárhegyre. A szovjetek a védelmi vonalat a Sváb-hegy teteje – Normafa – János-hegy – Solymár – Pilisborosjenő vonalra vonták vissza, ám február 12-én támadást intéztek a kitörésben eddig jutottakra. Február 13-án kora reggelig elérték az eredeti frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló német gócpontok felszámolását.  A kitörő katonai alakulatokat sorra győzték le. Kevesebb, mint öt nap alatt húszezer német illetve magyar katona pusztult el, ugyanennyien estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerülhetett. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer és Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. [4]

A kitörési kísérlet kudarca alatt a szovjet csapatok oldalán már magyar katonák is harcoltak, s mindenkinek, aki vállalta a németek elleni harcot, szabadságot ígértek. A szovjet oldara történő átállások megszaporodtak. Egyes becslések szerint a háború alatt 50 ezer feletti számot is elért a vörös hadsereghez csatlakozó magyar katonák száma. (Erről bővebben: ITT.) Budapest eleste februárban már a küszöbön állt. Végül 1945. február 13-án délben a szovjetek díszsortűzzel adták a moszkvaiak tudtára Budapest elfoglalását. Ungváry Krisztián cikke

Az utolsó magyarországi harcok

A magyar főváros bevétele után a Dunán átkelő szovjet csapatok előrenyomulását már csak a fehérvári kétségbeesett német ellentámadás (1945. február 13.) és a Nagybajom környékén elnyúló harcok akadályozták.

A német szárazföldi haderő utolsó nagy támadásai a II. világháború folyamán, a Balaton vidékén indultak. A német vezetés a végsőkig ragaszkodott Magyarország Dunántúlon lévő ásványkincseihez, és élelmiszerkészleteihez. Utolsó esélyt láttak egy erős ellentámadásra, mely megakaszthatja az orosz előrenyomulást. Hitler a háború utolsó hónapjaiban már elveszítette realitásérzékét, így az utolsó akciókra sokszor értelmetlen módon adott utasításokat. Így történt ez akkor is, amikor a Wehrmacht szinte legutolsó tartalékát  a 6. SS páncélos hadsereget - vezérkara tiltakozása ellenére - a nyugati frontról nem Berlin védelmére, hanem Magyarországra vezényelte. A Tavaszi ébredés hadművelet 1945 március 6-án Székesfehérvárnál, 600 német harckocsival (köztük a legendás 60-70 tonnás Tigrisekkel) indult meg, azzal a merész céllal, hogy a frontvonalat visszanyomják a  Dunához.

Német ellentámadás márciusban - Tavaszi ébredés

A 6. SS páncélos hadsereg parancsnoka, Hitler régi harcostársa, Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführer (vezérezredes) volt, hadseregének  állományában pedig 140 000 katona és 700 harckocsi, illetve rohamlöveg várta a bevetési parancsot. (Dietrich a Führer bizalmasa volt, amit az is jelzett, hogy azon ritka kevesek közé tartozott, akikkel Hitler tegeződő viszonyt tartott fenn.) Az offenzívában részt vevő német csapatokat erősítette a kiváló harckocsi parancsnok, Hermann Balck vezérezredes III. páncélos csoportja is, valamint a De Angelis tábornok vezette 2. páncélos-hadsereg. Dietrich előrenyomuló seregében harcoltak a 3. magyar hadsereg megmaradt egységei is Heszlényi József vezérezredes parancsnoksága alatt.

A "Tavaszi ébredés" hadművelet kudarcának egyik okát a magyar terepviszonyok képezték. A kijelölt területen ugyanis túl laza volt a talaj a német nehézpáncélosok számára. A németek csak akkor szembesültek mindezzel, amikor a Párduc és Királytigris harckocsik elhagyták a műutat. A hótól és esőtől felázott süppedékes talajon a 69 tonnás monstrumok szabályosan megbénultak. 1945. március 16-án Tolbuhin elindította a Vértes térségében kibontakozó, a dunántúli német erők felszámolását és Bécs elfoglalását célzó nagyszabású offenzíváját, mely a "Bécs hadművelet" nevet kapta. A 3. ukrán front egységei gyorsan áttörtek Tatabánya és Mór között, március 22-én pedig elfoglalták Székesfehérvárt. A Sárrét térségébe rekedt német erőket a gyors bekerítés veszélye fenyegette. A 6. SS páncélos-hadsereg magasabbegységei ekkor olyanra ragadtatták magukat, amire a háborúban még nem volt példa: a Führer parancsával szembeszegülve megkezdték a visszavonulást az egyre szűkülő résen keresztül. Az utolsó pillanatban sikerült kicsúszniuk az oroszok halálos harapófogójából, de a nehézfegyverzetük szinte teljesen megsemmisült. (A Führer égtelen haragra gerjedt a német egységek szófogadatlanságán.)

A Balaton környéki harcokkal egyidőben Somogyban a 2. német páncélos hadsereg indított támadást Kaposvár irányába. Itt kisebb sikereket értek el, és néhány kilométerre visszaszorították az oroszokat. Az F hadseregcsoport pedig Észak-Kelet felé próbált nyomulni. A folyamatos német erőátcsoportosítások, valamint a kedvezőtlen időjárás, és a 3. Ukrán Front által kiépített védőállások hamar összezúzták a németek az irányú terveit, hogy elérjék a Dunát. A márciusi harcok végén néhány kisebb faluban, például Mesztegnyő, Hosszúvíz, Böhönye térségében még néhány napig kitartottak ugyan német alakulatok, de ők is hamar fölmorzsolódtak. A tavaszi ébredés hadművelet maximális kiterjedésekor a németek délen a Siófok-Mezőkomárom-Simontornya vonalat, míg északon a Börgöndi térséget a Sárkeresztúr vonalat érték el. [5]

A németek menekülése áprilisban

A frontvonal áprilisra túlhaladt az országon, azonban ez valószínűleg nem 4-én, hanem legalább egy héttel később történt meg, Nemesmedves falu térségében. (Zsukov marsall korábbi dátumot "hazudott" Sztálinnak, mert a szovjet diktátor előzőleg április 4-ét tűzte ki Magyarország végső "felszabadításának" dátumául.) A második világháború harci cselekményei mintegy hét hónapon keresztül zajlottak hazánkban, a bombázások, szárazföldi csaták és a Budapestet romba döntő borzalmas ostrom becslések szerint a nemzeti vagyon negyven százalékát semmisítették meg. Máig zajlanak viták arról, hogy a szovjetek erőszakoskodással, málenkij robottal kísért bevonulása mennyiben tekinthető felszabadításnak, különösen úgy, hogy a Vörös Hadsereg itt tartózkodása előkészítette a talajt a kommunista hatalomátvételhez.

A nyilvánvaló negatívumok sorolásakor azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Tolbuhin és Malinovszkij marsallok vezette szovjet csapatok véget vetettek a nyilas diktatúrának, a német megszállásnak és a háború borzalmainak. Más kérdés, hogy ezt újabb megszállás, egy újabb zsarnoki rendszer, a kommunista diktatúra követte.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------