A szovjet GULAG rendszer kialakulása és története

A szovjet GULAG rendszer kialakulása és története

/készítette: Zsemlye János/

 

Írásunkban Zsemlye János történész, tanár és fordító – klubunk tagja – a Russzkaja Zsizny című orosz lapnak a szovjet GULAG rendszerről szóló, 2008-ban megjelent cikkét tárja elénk, melyet ő maga fordított oroszról magyarra. /A honlap szerkesztői ezúton is köszönetüket fejezik ki Zsemlye Jánosnak a nagyszerű fordításért, és a cikk beküldéséért./ A cikk voltaképp egy interjú, melyben Leonyid Borodkin orosz történész és nemzetközi hírű tudós a GULAG rendszer kialakulásáról, jelentőségéről és gazdasági hatásairól beszél. Leonyid Borodkin professzor 1946 –ban született Tallinban (a baltikumi Észtországban) és a világhírű Lomonoszov egyetemen szerezte meg a történettudományok doktora címet. Fő kutatási területe: Oroszország gazdaságtörténete a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben, valamint a GULAG-szisztéma ökonómiai vonatkozásai a szovjet gazdaságban. Borodkin professzor, aki jelenleg a moszkvai Lomonoszov egyetem tanára, számtalan történelmi publikációt jelentetett már meg Oroszországban és a világban több helyen is, írásai-munkássága pedig kivívta a nemzetközi történész társadalom elismerését. A professzorral 2007 őszén készült riport rávilágít a GULAG rendszer kialakulásának körülményeire, a szovjet gazdaság állapotára, illetve a kényszermunkatáborokba hurcolt emberek számára, életkörülményeire. Az interjú mindenképp értékes forrásanyagokra épül, így tanulságos következtetések és információk vonhatók le belőle egy olyan korszakról és államrendről, melyről még mindig nem tudunk mindent!

A GULAG rendszer történelmi előzményei (bevezető az interjú előtt)

A negyed évszázados fennállása alatt 10-12 millió embert hosszabb-rövidebb ideig fogvatartó, és majdnem egymillió ember halálát okozó szovjet GULAG rendszer [Glavnoje upralevnyije iszpravitelno-trudovih lagerej, azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága] létrejöttének előzményeként a kommunisták oroszországi hatalomra jutását említhetjük meg. Az első világháború borzalmai közepette a cári Oroszország 1917 tavaszára erőtartalékai végére ért. Az orosz nép nyomorgott és 5 millió halottját, eltűntjét gyászolta. Az általános elégedetlenség nyomán. 1917 márciusában kitört a forradalom. Az események miatt II. Miklós cár lemondásra kényszerült, így a hatalom - fél évre - előbb a Georgij Lvov herceg vezette polgári-koalíciós kormány, majd az Alexandr Kerenszkij vezette ideiglenes kormány kezébe került. Közben a Összoroszországi Szociáldemokrata Párt bal szárnyát képező bolsevikek Vlagyimir Iljics Lenin vezetésével a hatalom átvételére készültek. A bolsevik puccsra végül 1917 november 7-én (a régi juliánus naptár szerint október 26-án) került sor, melynek során a kommunisták sikeresen megdöntötték a Kerenszkij kormányt, és megalakult az első, még koalíciós, majd második bolsevik kormányzat. A Lenin vezette Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból (Breszt-Litovszki béke) és a proletárdiktatúra bevezetésével párhuzamosan kirobbanó három éves polgárháborúban sikeresen megvédte önmagát. A harc végén Szovjet-Oroszországból és az egykori orosz birodalom területén létrejött bolsevik államból 1922 -ben megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, közkeletű elnevezéssel a Szovjetunió. Az új állam működőképes gazdasági mechanizmust vezetett be, ez volt a NEP (Novaja Ekonomiceskaja Politika), mely 1921 –től egészen 1930 –ig biztosította az ország gazdaságának működését.

Közben az egyre többet betegeskedő Lenin környezetében öt közvetlen harcostársa egyre nagyobb befolyásra tett szert: Lev Trockij hadügyi népbiztos, Lev Kamenyev a népbiztosok tanácsának elnökhelyettese, Grigorij Zinovjev Leningrád főkormányzója, és Joszif Sztalin nemzetiségügyi népbiztos, illetve Nyikolaj Buharin a párt fő ideológusa kezdtek versengeni a hatalomért. Leninnek több agyvérzése után – a várható közeli elhalálozása esetére - utódot kellett választania. A szóba jöhető 5 személy közül ekkor már Sztálin volt a legerősebb, mert 1922 április 3 –án elérte, hogy Lenin őt nevezze ki a párt főtitkárává. Lenin végül 10 hónappal utolsó agyvérzése után, 1924 január 21 –én halt meg. (A legújabb kutatások szerint halálának oka Szifilisz volt, bár hivatalosan negyedik agyvérzését tüntettek fel halálokként.)

Lenin halála után Sztálin megkezdte azt az utat, melynek célja minden riválisának félreállítása és a teljhatalom megszerzése volt. Elérte, hogy 1926 októberében a KB „szociáldemokrata elhajlással” vádolja meg Trockijt, Kamenyevet és Zinovjevet. Később 1927 –ben mindhármukat kizáratta a pártból. Trockij 1929 –ben elhagyta a Szovjetuniót, és végül Mexikóban halt meg. Kamenyev és Zinovjev teljesen visszavonultak, ám később Sztálin mégis megölette őket. Buharin behódolt Sztálinnak, így egészen 1937 –ig elkerülhette Sztálin tisztogatásait.

Az első nagy riválisok (Trockij, Kamenyev, Zinovjev) félreállítása után Sztálin megkezdte a tervgazdálkodás bevezetését, és a NEP felfüggesztését. Így 1928 –ban megindult az első ötéves terv. Közben elkezdődött az erőszakos kollektivizálás is, vagyis az orosz parasztság kolhozokba és szovhozokba kényszerítése. A kulákság (módos parasztok) teljes felszámolását Sztálin nem csak gazdaságilag és politikailag, hanem fizikailag is értette: a kollektivizálás során 11 millió kulákot telepítettek ki, akik közül több mint egy milliót megöltek. 1930 és 1932 között Ukrajnában a kollektivizálás és a parasztság ellenállása következtében hatalmas éhínség tombolt, amelyben valószínűleg emberek százezrei haltak éhen.

Sztálin 1930 után megkezdte a személyi kultuszának kiépítését, a második nagy „tisztogatási hullám” előkészítését és a GULAG rendszer megteremtését!

Interjú Pavel Prjanyikov és Borodkin professzor közt

/Megjelent: 2007 szeptember 28 –án a Russzkaja Zsizny c.lapban/

 

Van olyan álláspont, mely szerint  a GULAG mechanizmusát azért gondolták  ki, mert  az  országnak engedelmes, olcsó  rabszolga-munkaerőre  volt szüksége az iparosításhoz.  A politika  pedig,   Sztálin ellenlábasainak  és vetélytársainak eltávolítása, csupán mellékes szerepet játszott. Ön egyetért ezzel a véleménnyel?

A GULAG létrejöttének oka kettős: politikai és gazdasági, ezeket nem lehet szétválasztani. Az 1936-38-as évek hangos politikai folyamatait, a régi bolsevik gárda és az értelmiség megsemmisítését az a törekvés diktálta, hogy a társadalomba beleoltsák a félelmet a rendszerrel szemben; ez megkönnyítette az irányítást felette. Ily módon a represszió  részben hatalomtechnikai jelenség volt. Ám azután, hogy a nép ellenségeit szállító futószalag teljes kapacitással kezdett dolgozni, felmerült a kérdés, hogy mi legyen ezzel a hatalmas embertömeggel. Még 1924-ben elfogadták az OSZSZSZK javító-nevelő kódexét, amely kimondta: „Valamennyi javító-nevelő intézmény köteles az ott fogva tartottak munkájával fedezni önköltségeit, nem tévesztve szem elől ugyanakkor a nevelési célokat.” Vagyis voltaképpen a kezdetektől fogva arról volt szó, hogy az egész büntető-szisztémát bekapcsolják az ország gazdaságába. A GULAG, mint olyan, 1930-ban jött létre, addig a Szovjetunióban egyetlen láger volt, a Szolovki-szigeteken. Ez az év  - a „sztálini szakítás” ideje. Pontosan ekkor lépett végleg a Szovjetunió a gazdasági fejlődés mobilizációs útjára, s a NEP-et, ideológiájának képviselőivel együtt, likvidálták.

Mint ismeretes, a cári Oroszország gazdasága az I. világháború előtt figyelemreméltó ütemben fejlődött - évi hat-hét százalékkal. Ez felzárkózó fejlődés volt. Oroszország Angliától mintegy száz évvel, Franciaországtól és Németországtól ötven évvel maradt el. De a gazdasági fejlődést nagyobb részben külföldi befektetések biztosították. Némely ágazatokban (például az elektrotechnikában vagy az ukrajnai kohászatban) a külföldi tőke részesedése megközelítette a száz százalékot. A húszas években a Szovjetunió csak saját belső tartalékaira számíthatott, külföldi invesztációk semmilyen szerepet sem játszottak a gazdaságban. Mindamellett 1925-re majdnem elértük az 1913-as szintet. Ugyanakkor a további fejlődés lehetetlen volt, amennyiben hiányzott az iparosításhoz szükséges bázis. S amennyiben az állam a NEP keretein belül kívánt volna tovább fejlődni, nyitnia kellett volna a külföld felé, bevonnia az országba a külföldi befektetéseket. Vagyis, elkerülhetetlenül megkezdődött volna az átmenet egy szociáldemokrata berendezkedés irányába. Így válik érthetővé, hogy politikai megfontolásokból miért utasították el ezt a lehetőséget és választották a mobilizációs utat. A szakításhoz két összetevőre volt szükség: valutára és belső tőkére. Valutához akkor csak úgy lehetett hozzájutni, ha exportálják a gabonát. De a felvásárlási árakat az állam direktív módon határozta meg, azok elmaradtak a piacitól, ezért a parasztság megtagadta a gabona beszolgáltatását. Ezért kezdődött meg a kollektivizálás: ez volt a leggyorsabb módszer, hogy összegyűjtsék a gabonát, hogy azután kiszállítsák külföldre. A valuta-kérdést, noha csak részben, de úgy-ahogy megoldották, a belső tőkével nehézségek támadtak. Még Witte [1] megjegyezte mellékesen, hogy Oroszországban sosem volt belső tőke. Azt csakis egy megtorló gépezet tudta biztosítani. Például, a húszas évek végén elhatározták, hogy fejlesztik az aranybányászatot: úgy tartották számon, mint a  gabona után a  második számú valuta-forrást. De a hatalom hamarosan rájött, hogy Magadánba vagy a távoli keletre önkénteseket szállítani túlságosan költséges. Az  államkincstárban  nem volt pénz, nemcsak  az  arany  kitermelésére, de a kohászatra, útépítésre, erdőirtásra, s  egyébre  sem.  A sztálini vezetés ezért  elhatározta,  hogy  ezeket  az ágazatokat költségek nélkül fejleszti, a rabok munkaerejét  felhasználva. És az ötvenes évek közepéig az aranyat nálunk  kizárólag a zekek [2]  termelték ki.

Vagyis a GULAG gazdasági jelentősége összemérhető a GULAG-on kívüliével?

Nem, aki ilyet állít, tévesen ítéli meg a GULAG-on fogva tartottak reális számát. 1946-48 között a számuk 2,5 -2,7 millió fő volt, az utánpótlás az ún. fasisztákkal együttmüködők közül került ki. A többi években, 1937 és 1955 között, a GULAG-on raboskodók átlag-létszámát 1,2-1,5 millió főre tehetjük. A szovjet iparban huszonötmillió embert foglalkoztattak. Végeredményben, a bruttó nemzeti össztermelésnek átlag három százalékát adta a GULAG; egyes években ez a mutató tíz százalékig emelkedhetett. Ugyanakkor alá kell húzni, hogy a zekeket hatalmas ipari beruházásokon dolgoztatták, amelyek azután a szovjet gazdaság fejlődésének bázisául szolgáltak. Például a norilszki kombinátot teljes egészében GULAG-foglyok építették. A foglyok, a GULAG fennállásának egész időszaka alatt, mintegy ezer ipari objektumot építettek.

Vajon effektív volt az ilyesféle munka?

A GULAG gazdasági szisztémájának középpontjába kétségkívül a hatékonyságot állították. Éppen ezzel kapcsolatban léptettek életbe jelentős intézkedéseket 1940-ben. Ekkor a GULAG-ot tizenkét, a későbbiekben tizenöt, majd tizenhét ún. központi felügyelőség alá vonták, amelyek mindegyike a láger-ökonómia egyik vagy másik szektoráért felelt, a GULAG maga pedig, mai szóval élve, úgy működött, mint egy vállalkozás. Azonban, ellentétben az 1940-es intézkedések céljával, élesen csökkeni kezdett  a láger-ökonómia hatékonysága, mert előzőleg megszüntettek egy sor, a zekekre ösztönzőleg ható körülményt. 1938-ban például, Sztálin utasítására, megszűnt az ún. beszámolók rendszere. Ennek az volt a lényege, hogy a terv túlteljesítése esetén a zek büntetését rövidítették, rögtön azon a napon, amikor a munka-hőstettet végrehajtotta. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1938 augusztus 25.-i ülésén, amelyen ezt tárgyalták, Sztálin így terjesztette elő a kérdést: „Nem lehetne a dolgon úgy változtatni, hogy munkában maradjonak továbbra is ezek az emberek - kitüntetéseket adni nekik, érdemrendet esetleg? Mert ha kiengedjük őket, magukhoz térnek, megint összeszűrik a levet az ellenséggel és kezdődik elölről. A lágernek az atmoszférája más, ott nehéz letérni a helyes útról.”

Egyéb rendszabályokat is hatályon kívül helyeztek, amelyek, ha csak egy kicsit is, de ösztönözték a foglyokat a munkában. Példa erre, hogy 1932-ben „a Fehér-tengeri csatornát építő, különösen kiváló élmunkás foglyok” számára egy speciális zsetont adtak. Azt, akit ilyen zsetonnal „tüntettek ki”, amelyik lágerbe csak került ezután, mindenütt megillette egy sor kiváltság. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a politikaiak a legritkább esetben tudtak élni ezekkel a kedvezményekkel: a lágerben a nehézfiúk dirigáltak, az ilyenek jutottak, többek között korrupciós módon, a lágervezetőség banális megvesztegetésével, hasonló előnyökhöz.  Ismeretes  a  GULAG vezetőjének,  Naszedkinnek 1941 május 13-án kelt utasítása. Ebben ezt is közölte, egyebek mellett: „A Szovjetunió szovhozaiban és a munkatáboraiban folyó mezőgazdasági termelés önköltségeinek összehasonlítása során kimutatásra került, hogy a munkatáborok termelési önköltségei jelentősen meghaladják  a  szovhozokéit.”  S  ráadásul közbeszólt a háború  - a legnehezebb évek a GULAG-on fogva  tartottak  számára.  Ha  rápillantunk  a  zekek  halálozási  grafikonjára,  három csúcspontot figyelhetünk meg.  Az  elsőt 1932-ben látjuk,  amikor  a halálozási arány 15 %-ra  emelkedett, az éhínség következtében. A másik az 1947-es év:  7 %, szintén  az  éhínség miatt.  1942-43-ban  a  foglyoknak  a  fele halt  éhen: 1942-ben az arány  24,2 %, 1943-ban   22,4 %  volt.  A többi évben a halálozási arány nem emelkedett  2-5 %  fölé. Ne feledjük,  a Szovjetunió lágereit  15-18 millió ember járta meg, akik közül másfél millióan ott lelték halálukat. [3]

Az államvezetés, az eredményeket látva, próbált változtatni a helyzeten?

1947 után fogtak új intézkedésekbe, amikor kiderült, hogy a GULAG nemhogy hasznot nem hajt a népgazdaságnak, de komoly költségvetési támogatásra szorul. 1947-ig ilyen cinikus kirohanásokkal találkozunk a GULAG vezetésének instrukcióiban, mint:  „A munkatáborokban mindenképpen olyan körülményeket szükséges teremteni a termelőmunkához, amelyben az őrizetesek megértik, hogy nem üdülőtelepen vannak, ahol rossz szokás szerint kerülik a munkát és az állam költségére töltik az időt, hanem munkatáborban, ahol dolgozni kötelesek.”  De a korbács egyre kevésbé hatott, áttértek hát a mézesmadzagra. 1948-ban Csernisov belügyminiszter-helyettes egy bizalmas tájékoztatóban azt írta, hogy a GULAG-ot a népgazdasághoz kell közelíteni. Novemberben pedig, Kruglov belügyminiszter egy rövid írásos jelentést terjesztett a Minisztertanács elé,  „A javító-nevelő munkatáborokban és kolóniákban folyó munka termelékenységének fokozásáról”. A következő módszereket ajánlotta a foglyok ösztönzésére: a jól dolgozók büntetési idejének csökkentése, körülményeik javítása, bérezés bevezetése. Ezeket az iniciatívákat jóváhagyták és Kruglov már augusztus 3-án elküldte Sztálinnak az 1949-es év első feléről szóló jelentést a munkatáborok és -kolóniák munkájának eredményéről. Ebben írja, hogy „Jelentősen nőtt a foglyok munkateljesítménye, megerősödött a munka- és a lágerfegyelem.”.

Milyen bérezést kaptak munkájukért a zekek?

A garantált minimum az „odakint” végzett hasonló munkáért járó fizetés tíz százaléka volt. A központi felügyelőségek egész sorában, ez az érték 30-40 %-ra rúgott. Az átlagos havi juttatás 250 rubel körül volt. A zekek a keresetüket mind gyakrabban hazaküldték. Csak a vorkutai láger statisztikája szerint, 1951 második félévében 683000 rubelt küldtek haza. Természetesen, ezeket a lépéseket a vezetőség nem humánus megfontolásokból tette, hanem abból a számításból, hogy a fogva tartottak a keresetüket a számukra létesített boltban költsék el ennivalóra, következésképpen, még hatékonyabban dolgozzonak. Ezekben az években vált szokásossá az a gyakorlat, hogy a zekeket bérbe adták egyik vagy másik minisztériumnak munkára. Például, 1951 január 1.-i adat szerint, a lágerekben 2,5 millió foglyot tartottak fogva, közülük 572000 főt dolgoztattak egyéb minisztériumok szerződéses munkáin. Szembetűnő a GULAG legfelső vezetésének és az egyes lágerek parancsnokainak ellenérdekeltsége. Az előbbiek a tervek maradéktalan teljesítésében voltak érdekeltek, melyért Sztálin előtt a fejükkel feleltek. Kitüntetéseket kaptak a zekek sikeres munkájáért. Így hát a GULAG legfelső vezetésének az volt az érdeke, hogy vigyázzon a foglyok életére és egészségére  - szintén nem emberségből, hanem gazdasági okokból. Ezzel szemben, az alsó szintű lágervezetésnek semmi ilyesmi nem állt érdekében. Ez utóbbi, csakis korrupció révén tudta megszedni magát. Az iratokban felettébb jellemző esetekkel találkoztam. Például, a lágerparancsnok lekapcsolt egyet a zekeknek járó húst szállító 16 vagonból, s azzal helyben üzérkedett.

Mégis, a GULAG-ökonómia bebizonyította önnön hatékonyságát?  Megcáfolta a klasszikusoknak azt a tételét, miszerint a  kényszermunka nem lehet hatékonyabb mint a szabad akaratból végzett munka?

Nem. Meg kell mondani, hogy 1947 után a zekek helyzete némileg javult. De ettől nem vált hatékonyabbá a kényszermunka. A GULAG nem térítette vissza önköltségeit, a ráfordított dotáció nőttön-nőtt. Például az 1954-es év adatai szerint, a kiadások 270 millió rubellel haladták meg a „megtermelt költségeket”. Hogy az éhínséget elkerüljék, a felső vezetés 46 millió rubelt elvont a fogva tartottak keresetéből. Az 1955-ös évre a GULAG költségvetésének deficitjét, ha szabad így mondani, 859 millió rubelre tervezték. Rohamosan növekedett a bürokratikus apparátus, amely egyre több pénzt nyelt el. 1954-ben, tíz hónap alatt, a GULAG-ba 329501 akta érkezett be, kiküldtek onnét 259345-öt, és számításba véve az alegységek utasításait, instrukcióit is, az akták száma meghaladja  a 709000-et. Az igazgatási szervekre a GULAG költségvetésének 10 %-át fordították és még 25 %-ot tettek ki a lágerőrség költségei.

Vagyis a represszió leállításának egyik oka azon tény felismerése volt az államvezetés részéről, hogy gazdasági szempontból a GULAG kimerítette önmagát?

Igen, így van. Íme, egy egyszerű példa: az MVD összes objektumában azon munkások aránya, akik elmaradtak a teljesítménynormától, 10,9 % volt, a GULAG-foglyok esetében ez az arány 27,4 %. Továbbá, az ötvenes évek elejére a szovjet államvezetés számára világossá vált, hogy a Szovjetunió iparosítása gyakorlatilag befejeződött és beköszönt a „tudás ökonómiájának” korszaka, amelyre a GULAG-szisztéma alkalmatlanná vált. Kevesebb, mint három héttel Sztálin halála után, 1953 március 21-én, Berija (akkor az MVD vezetője) beterjesztette a Legfelsőbb Tanács Elnöksége elé az 1953-ra előirányozott építési tervek módosításáról szóló indítványát. Felvetette a GULAG-foglyok által elkezdett 22 hatalmas beruházás építésének leállítását, mint „a népgazdaság számára nem nélkülözhetetlenekét”. A mobilizációs gazdaság felépítésének terve emberek milliói életének árán valósult meg. Ténylegesen e pillanattól kezdődött a GULAG fölszámolása, amely de jure 1960-ig létezett.

Magyarázatok

[1] pénzügyminiszteri tisztséget viselt Oroszországban a századfordulón

[2] ’zek’: ez a kifejezés az  „őrizetes”,  „fogoly”,  „rab” jelentésű „zakljucsonnij”  szó  argó-változata,  de  tán  nem  annyira pejoráló,  ahogyan  magyarítani szokták, ti., hogy ’sittes’

[3] Megjegyezném ehhez, hogy  a GULAG-ot  (ideértve  a húszas években előzőleg  felállított „izolátorokat” stb.  is) megjárt személyek számáról  máig nincs standard adat, valószínűleg soha nem is lesz. Hivatalosan 10 millió egykori GULAG-foglyot tartanak ma (2010) nyilván Oroszországban. Ez a szám a KGB archívumára támaszkodik, de több baj van vele. Először is, csak a húszas évektől Sztálin haláláig terjedő időszakra vonatkozik. Ezenkívül, hiányosak az adatok azokról a személyekről, akik több kényszermunka-tábort is megjártak különböző időben, vagy egyet többször is. Végül, azok hiányoznak a hivatalos „statisztikából”, akiket közvetlenül 1917           után vagy  1953-at  követően sújtott a represszió. Ezek tükrében kell figyelembe venni, hogy, a hivatalos adat szerinti 10 millió fogvatartottból mintegy 3 és fél millió fő volt politikai elítélt, akik közül csaknem nyolcszázezer embert végeztek ki. Borodkin  professzor számításai tehát csak óvatosan hozzávetőlegesek lehetnek; nem tudni, hogy figyelembe vette-e a külföldi foglyokat is.

készítette: Zsemlye János