A spanyol Armada pusztulása

A spanyol Armada pusztulása

/Harmat Árpád Péter/

 

A XVI. század második felében a Spanyol Birodalom fénykorát élte. V. Károly több földrésznyi birodalma felett „soha nem nyugodott le a nap”. Utódja, a bigottan katolikus II. Fülöp (1556-1598) uralma alatt tovább folytatódott a spanyol szuperhatalom virágzása. A meghódított Újvilágból látszólag kifogyhatatlanul özönött be az arany és ezüst

Az uralkodó újabb ambiciózus terveket dédelgetett: a protestantizmus bástyájának számító Anglia meghódítását tervezte. Ezzel egy csapásra szolgálta volna a katolicizmus ügyét, szilárdította volna meg hatalmát a lázongó Németalföldön, valamint semmisítette volna meg a gyarmati kereskedelemben egyre több bosszúságot okozó angol kalózokat (akik uralkodójuk leplezetlen támogatásával működtek).

A két ország közötti ellentétek az 1580-as évek közepére hadüzenet nélküli háborúvá fajultak. Angol kalózok fosztogatták a spanyol gyarmatokat, és I. Erzsébet csapatokkal és pénzzel támogatta a németalföldi spanyolellenes felkelést, Fülöp pedig elszánta magát, hogy "Isten segítségével" megoldja az angol problémát. A katolikus hit bajnokaként megnyerte V. Sixtus pápa támogatását, aki egymillió dukátot ajánlott fel a protestáns angolok elleni harchoz

1588 május 11-én hajnalban a hatalmas flotta, Medina Sidonia zászlóshajójának, a San Martín galleonnak a vezetésével felszedte a horgonyt, és kifutott Lisszabon kikötőjéből. A 130 különféle (főleg spanyol, portugál és itáliai és pár német) hajó, köztük földközi-tengeri evezős gályák, hasas balti kereskedőhajók, spanyol és portugál galleonok valamint 32 kis, gyors járatú naszád a király lajstroma szerint összesen nagyjából 30 ezer embert 8052 tengerészt, 18973 katonát és 2088 evezőst vitt magával, nem említve a 146 nemesúr népes szolgaseregét és 180 papot. A flotta összesen 2431 kisebb-nagyobb ágyút hordozott, és hozzájuk nagy mennyiségű lőport és 123.790 kő- és vas ágyúgolyót. A hajókat gondosan ellátták 6 hónapra elegendő élelmiszerrel.

A kifutást követően viharok sorozata tépázta meg a hatalmas legyőzhetetlennek tartott Armadát, mely megfogyatkozva, ráadásul a tervezettnél lényegesen lassabban tudott északnak hajózni Anglia felé. A spanyolok La Coruna kikötőjében kénytelenek voltak egy kényszermegálót tartani, és a flottát újjászervezni.

Az újjászervezett Armada, köszönhetően pár napnyi "Isten kegyelméből" tökéletes időjárásnak, július 26-án már kis híján elérte a La Manche csatorna bejáratát. Ekkor azonban elült a szél, majd éjszaka vihar csapott le a flottára, amely ismét szétszórta a hajókat és 3 nap kellett hozzá, hogy a ismét összeverődjenek. A viharban elsüllyedt egy nagy evezős gálya, egy másikat zátonyra sodorta a szél a francia partoknál, egy nagy galleon és egy további gálya pedig nyomtalanul eltűnt.

A viszontagságok után az Armada július 29-én pillantotta meg a Lizard-fokot, Cornwall délnyugati csücskét, innentől kezdve az ellenséges parttól látótávolságban vitorláztak.

Július 31-én csatára került sor a Plymouth-ból kivitorlázó angol flotta és az Armada között. A csata mindkét fél számára bosszantóan eredménytelen volt: at Armada zárt védekező formációt vett fel, az angolok pedig nem tudtak soraik közé hatolni.

Hasonló összecsapások zajlottak le augusztus 2-án, 3-án és 4-én, az utolsó Wight szigete előtt. Az angolok lassan felismerték, hogy az Armada nem akar Dél-Angliában partra szállni (ahol sok jó, de erősen védett kikötő volt, a legnagyobbak Plymouth, Southampton és Portsmouth). Medina Sidonia pedig sorra küldte futárnaszádjait a holland partok irányába, hogy felvegye a kapcsolatot Párma hercegével, és egyeztessék hol fognak seregeik egyesülni. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy az Armada képtelen megtisztítani a tengert az angol flottától. Miután augusztus 4-én az Armada maga mögött hagyta a Solent öblét és Portsmouth kikötőjét, felismerték azt is, hogy az egyre szűkülő La Manche csatorna az ebben az évszakban uralkodó széliránnyal egyirányú utcává vált számukra. A Párma hercege által megszállt Dunkerque felé vették az irányt, bár a kormányosok jól tudták, hogy a flandriai parton lévő sekély és kicsi kikötők egyike sem alkalmas az Armada befogadására. Az angolok visszahúzódtak, és kétségbeesett erőfeszítéseket tettek kimerült lőszerkészleteik pótlására, még a Londoni Tower lőporkamráit, a királyság utolsó tartalékait is megnyitották.

A döntő csata, az Armada pusztulása

Augusztus 9 -én reggel a készenlétben álló angol flotta rávetette magát a tengerre már kijutott spanyol hajókra, miközben a többi még azzal volt elfoglalva, hogy minél távolabb jusson a part menti homokzátonyoktól. Az angolok tanultak a korábbi csatákból, és annyira (sokszor méterekre) megközelítették a spanyolokat, hogy szinte minden sortüzük talált. A közelről kilőtt ágyúgolyók áttörték a spanyol hajók palánkjait, olyan eseteket is feljegyeztek, hogy a lövedék a spanyol hajó mindkét oldalán rést ütött. A hajók faszerkezeteibe csapódó ágyúgolyók repeszei, illetve az általuk kihasított és szétrepülő szilánkok szörnyű sebeket okoztak a hajókra zsúfolt emberek között, a fedélközökben patakokban ömlött a vér. A spanyolok (saját bevallásuk szerint) 600 halottat és 800 sebesültet veszítettek. A csatában – amelyről sok pontos információ nem maradt fenn – csak három spanyol hajó süllyedt el, de a harc oroszlánrészét felvállaló spanyol és portugál atlanti galeonok, az Armada színe-java olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a rajtuk utazó tengerészek és katonák minden erőfeszítésére szükség volt, hogy a felszínen tartsák őket.

Az angol hajókat csak jelentéktelen sérülések érték. Hogy miért, ez is az Armada számos talányának egyike. A harc olyan közelről zajlott, hogy a spanyol tüzérek sem hibázhattak, és harcoltak is bátran, mégsem olvashatunk sehol angol hajót ért komoly találatról. Egyes magyarázatok a spanyol ágyúk és ágyúgolyók gyenge minőségében jelölik meg a kudarc okát (a rosszul öntött ágyúgolyók darabokra hullottak kilövésük pillanatában, az ágyúk felrobbantak a nem hozzájuk való lőportól), mások az ágyúk nem megfelelő rögzítésében keresik a problémát. Biztosat a mai napig nem tudunk. Korábban azt is feltételezték, hogy ekkorra egyszerűen elfogytak a spanyol galleonok ágyúgolyói, azonban azóta a víz alatti régészeti kutatásai bebizonyították, hogy az elsüllyedt hajókon még igen nagy számban voltak ágyúgolyók. Kisebb űrméretű golyó bőven találta el az angol hajókat (Drake kabinját is átütötte két lövedék), de ezek érdemi sérüléseket nem okoztak.

A csatát követően az Armada, a szél által űzve tovább haladt észak-északkelet felé, de ekkorra már harcképes hajója nem nagyon maradt. Egyetlen út maradt csak a menekülésre: körülhajózni a Brit-szigeteket és Írországot, és így térni haza. Példátlan vállalkozás volt ez, különösen ebben az évszakban, a viharos atlanti tél közeledtével, arról nem is beszélve, hogy a könnyű építésű mediterrán hajók még a La Manche viszonylag védettebb vizeinek hullámait is nehezen állták.

Az angol flotta Skócia magasságáig követte az Armadát, mely az Atlanti-óceán nyílt vizeire kiérve a szétszóródott és minden hajó maga próbált meg hazatérni.

Az első spanyol hajók szeptember 21 táján érték el a hazai partokat, és az ezt követő 3 hétben folyamatosan vánszorogtak be egységek. Sok hajó már süllyedőfélben volt, és kivétel nélkül mindegyik teli volt haldoklókkal és betegekkel. Összességében az útnak indított 30.000 emberből legalább 20.000 veszett oda. A 130 hajóból 65 tért vissza, de ezek nagy része sem volt másra jó, minthogy szétbontsák deszkának, annyira megviselte őket az út.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Gonda Imre, Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
  • Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó. 1999
  • Szántó György Tibor: Anglia története. Maecenas Könyvek, Budapest. Talentum Kft. 1999