Pestis és más járványok a magyar történelemben

Pestis és más járványok a magyar történelemben

/Harmat Árpád Péter/

A világtörténelem egyik legnagyobb katasztrófáját, és a legtöbb ember halálát egy baktérium okozta, mely a 14. században iszonyú pusztítással ritkította meg az emberiséget! A pestis (más néven dögvész) a 14. századi Európában 25 millió ember halálát okozta az 1347 és 1353 közt eltelt hat esztendő alatt. (Az akkoriban 80 milliós kontinens egyharmada pusztult el.) A pestis kórokozója a Yersinia pestis nevű baktérium, mely az ókorban még csak Dél-Európa, a Római Birodalom és Bizánc lakosságát fertőzte meg. Később, a VI–XVII. század között azonban több hullámban elárasztotta és folyamatosan uralta az egész kontinenst. Kórokozója főként a patkánybolháról kerülhet át emberre (Paul Louis Sigmond jegyezte le elsőként a fertőzés útját, a pestisbacillus–patkány–bolha–ember láncolatot), de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap (innen ered a „fekete halál” kifejezés). Három formája a bubó- szeptémiás- és tüdőpestis. A bubópestisnél a nyirokcsomók megduzzadnak, fájdalmas csomók, úgynevezett bubók alakulnak ki, melyek akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek. A nyirokcsomók bevérzései miatt kékes-feketés színűek, és előbb-utóbb kicsattannak. nyirokcsomók megduzzadnak, fájdalmas csomók alakulnak ki, melyek akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek. A nyirokcsomó bevérzései miatt kékes-feketés színűek, és előbb-utóbb kicsattannak.

A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–1353 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa erődjébe az ostromló kipcsákok és mongolok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt hajókon menekültek Kaffából, így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, és onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába.

A pestis  áldozatainak számát – az 1347-1668 közötti időszakban – 30 millióra teszik, de ebből 25 millióan a járvány megjelenése utáni 6 évben haltak meg!  A betegség a XVIII. sz. végére kelet felé fokozatosan kiszorult Európából, a járványok titokzatos megszünésére nincs biztos magyarázat. (Gyógyítása csak 1894-től Alexandre Yersin munkássága nyomán valósulhatott meg.) A lepra (scabies norvegica) a középkorban egész Európában igen elterjedt volt. A betegeket leprosoriumokba kényszerítették, ahol a maguk, meglehetôsen szigorú törvényei szerint éltek, a társadalomból kirekesztve, koldulásból tengették életüket

Járványok a magyar történelemben

A hazai történelem is ismer néhány meghatározó befolyású járványt (epidemiológiai eseményt) A Nándorfehérvár ostromát 1456 -ban lezáró járvány, ami minden bizonnyal pestis lehetett, ugyan a magyarok számára hozta meg a sikert (és a déli harangszót!), de Hunyadi János és Giovanni di Capistrano halálával két olyan vezéregyéniség esett áldozatul, akik késôbb, a nehéz, zavaros idôkben biztos kézzel irányíthatták volna az ország sorsát.

I. Miksa, szerény tehetségu, második Habsburg királyunk 1566-ban Európa különbözô tájairól összeverôdött zsoldos hadsereggel hadjáratot indított Buda felszabadítására. A próbálkozás azonban csúfos kudarcba fulladt. A gyôri és a komáromi táborban kiütéses tífuszjárvány tört ki, a halottak száma 30 000 körülire rúgott. A sereg szétzüllött anélkül, hogy hadi eseményben részt vett volna. A szétszóródó katonák viszont Nyugat-Európában mindenütt elterjesztették az oszmán csapatok által Magyarországra már korábban behurcolt, és itt már endémiás kiütéses tífuszt. A betegséget ekkortól kezdik morbus hungaricus-nak nevezni.

A pestis folyamatos jelenlétérôl és pusztításáról hazánkban 1095 óta vannak adatok („Szent László füve pestis ellen"). A betegség különösen katasztrofális szerepet játszott történelmünk igen jelentôs szakaszában, a Rákóczi szabadságharcban (1703-11). A járvány, amelyet a háborús viszonyok tovább gerjesztettek, az egész országot és Erdélyt is elárasztotta, és a hadi eseményeket mindvégig kedvezôtlenül befolyásolta. Az ország akkori 3 millió lakosa közül 300 000 pusztult el a betegségben, polgári egyének, katonák egyaránt (Vak Bottyán). A kurucok anyagi és katonai helyzete egyre romlott, az ellátási nehézségek mind inkább növekedtek, és az egyre reménytelenebb helyzetbe jutott alakulatok katonái a pestistôl való félelmükben sorra elszökdöstek. Ez vezetett végül elôbb Érsekújvár elestéhez, majd a katonai összeomláshoz, Nagymajtényhoz. Rákóczi fejedelem huséges kísérôje, a magyar irodalom kiemelkedô személyisége, Mikes Kelemen szintén pestisben halt meg, 1722-ben Rodostóban.

Egy további, hazai vonatkozású epidemiológiai adat bizonytalan és lehetséges, hogy a legendák világába tartozik csupán. Ismeretes, hogy 1849-ben, az ekkor zajló 2. nagy kolera világjárvány idején, az orosz intervenciós csapatok a betegséget hazánkba is behurcolták (l. Jókai: A kôszívu ember fiai). Az a hír járta, hogy az orosz katonák közötti tömeges megbetegedések miatt Paszkievics herceg a csapatok visszavonását javasolta volna a cárnak, erre azonban Világos után már nem volt szükség. Az ide vonatkozó feljegyzéseket, úgy hírlik, a szentpétervári katonai iratok között találták meg. Mi lett volna, ha...?

A pusztító epidémiákkal szemben teljesen kiszolgáltatott ember a védekezésre számos sikertelen, nemegyszer ellenkezô hatást kiváltó próbálkozásokat tett. A leggyakoribb reakció a pánikszeru menekülés volt, ami nyilvánvalóan inkább a járvány további szóródását segítette elô, és hasonló következményekkel jártak a vallásos indíttatású védekezések (körmenetek, zarándoklatok) is. Az Európát évszázadokon át rémületben tartó pestisre emlékeztetnek a szerencsés megmenekülés reményében tett fogadalmak napjainkban is még sok helyen fennálló jelei, a „pestis"- vagy „Szentháromság oszlopok", és ilyen fogadalomból született az évente megrendezésre kerülô, híres oberammergaui passiójáték is.

Az elsô, mindmáig ésszeru és sikeres járványellenes intézkedésnek a 40 napos zárlat, a karantén tekinthetô, ezt a Velencei Köztársaságban vezették be és alkalmazták elôször az 1300-as években.

Harmat Árpád Péter

Forrásként felhasználva:

Dr. Budai József : Járványok a történelemben. Hippocrates V/1. 2003 január-február