Az inkvizíció

Az inkvizíció

/Harmat Árpád Péter/

 

A középkor egyik legborzalmasabb eljárása a 12. századtól megjelenő inkvizíció (latinul inquisitio haereticae pravitatis magyarul a tévelygő eretnekség kinyomozása) volt, mely egy egyház által működtetett sajátos jogi eljárást takart, a katolikus dogmákat nem tisztelő, vagy azokat el nem ismerő személyek és eretnekek megbüntetése céljából. Gyakorlatilag egy nyomozásos procedúrát, egy azt követő egyházi tárgyalást (egyházi ítélőszékkel és inkvizítor püspökkel) és végül egy megkínzással együtt járó megbüntetést illetve kivégzést jelentett. Az inkvizíció célja egyrészt az egyház hatalmának és tekintélyének megőrzése volt, másrészt ellenlépésként szolgált a katolicizmussal rivalizáló protestantizmus visszaszorítására, harmadrészt pedig az emberek lelkének örök kárhozattól való megmentésének eszközét is jelentette. Az inkvizítorok hittek abban, hogy ha ráveszik az „eretnek” bűnösöket nézeteik megtagadására - akár kínvallatással is - azzal végső soron jót tesznek a vétkessel is, hiszen megmentik őt Isten büntetésétől. Az inkvizíció helyenként azon mozgalmak ellen lépett fel, melyek a középkori társadalom értékeit tagadták és létét vagy rendjét veszélyeztették

Az inkvizíció eredete

Az ókor végi és kora-középkori nyugati kereszténység egyháza erősen tekintélyelvű és hierarchikus felépítésű volt, és a dogmáktól való eltérések veszélyeztették a hatalmát, így a hit védelme és a tekintély védelme össze is kapcsolódott. Már 380-ban Theodosius római császár – aki államvallássá tette a kereszténységet – inkvizítort nevezett ki, akinek a hit vitás kérdéseinek megoldása volt a feladata. A vita tárgya azidőben az ariánus és az athanasianus elképzelések közti különbség volt. Arius és Athanasius között Jézus isteni/emberi mivoltának értelmezésében volt különbség, az Arius-féle változat vált rövid időre a hivatalos irányzattá, mígnem I. Theodosius 380-as ediktuma véglegesítette a niceai hitvallást.

Az inkvizíció mint szervezet ugyan a 12-13. században jött létre, de a kialakulásához vezető út a 4. század végén kezdődött. 385-ben Priscillianus, Ávila püspöke volt az inkvizíció szellemiségének első áldozata, akit Magnus Maximus (383–388) császár megkínoztatott és hite miatt Trierben kivégeztetett. Priscillianus szimpatizánsai közül még két eretneket kivégeztek, ötöt száműztek. Az egyház kivételes vezető pozícióját hosszú évszázadok alatt érte el, és a 11. századra stabilizálódott igazán. Az első, eretnekeket sújtó kivégzések Orléans-ban és Milánóban történtek 1022-ben és 1034-ben, majd 1126-ban Saint Gilles-ben. Az eretnekek többnyire elvetették az egyház és a világi társadalom hierarchiáját, az általuk elképzelt régi ősegyházi állapotok visszaállítására törekedtek, sokan közülük nem tisztelték a szenteket és Szűz Máriát.

Az eretnekek elleni küzdelem eleinte szervezetlenül folyt. A 11-12. században Közép-, Kelet- és Észak-Európában nagyszabású térítések kezdődtek, sőt a poroszországi pogányok ellen kereszteshadjárat is indult, a hitvédelem mégsem szerveződött még intézményes formába. Azonban az egyház kötelezni kezdte a világi uralkodókat az eretnekség elleni harcra. A világi uralkodók közül elsőként az aragóniai király, II. (Katolikus) Péter rendelte el az eretnekek máglyahalálát 1197-ben. Az egyház álláspontja az ítéletekkel kapcsolatban a 13. század vége felé kezdett megváltozni. Siricius pápa még tiltakozott az ellen, hogy Priscillianust világi bíróság ítélte halálra, nem pedig egyházi. A 13. század végétől az egyház igyekezett a halálos ítéletek ódiumaitól megszabadulni, és világi bíróságokra hárítani azt.

A középkori inkvizíció

Az inkvizíció első hulláma a balkáni bogumil mozgalomhoz hasonlatos dél-franciaországi albigens eretnekmozgalom ellen szerveződött. Ezt kezdetben az egyházi, majd ennek hatására a világi hatóságok is üldözték, először kiközösítéssel és hatósági úton (például harmadik lateráni zsinat, 1179). Ennek hatástalansága indította az első, ún. episzkopális inkvizíciót 1184-ben az Ad abolendam… kezdetű pápai bulla kiadásával. 1206-ban Domingo de Guzmán, az osmai székesegyház szerzeteseinek alperjele Diego osmai püspökkel együtt kívánt harcolni a „fertőzés” ellen. Diego azonban még 1206-ban meghalt, így a kivitelezés egyedül Guzmánra maradt. 1207 és 1221 között rengeteg kathart küldött máglyára. A tevékenységére jellemző, hogy 1215-ben Domingo de Guzmán nem merte új rendjét az eredetileg kiszemelt Carcassone városban létrehozni, hanem Toulouse-ban tette ezt meg. De már 1217-re olyan ellenséges légkör jött létre Domingo és rendje körül, hogy a dominikánusok szétszóródtak az országban, és ekkor tűntek fel a párizsi és a bolognai egyetemeken, valamint megkezdték térítő munkájukat a Pireneusi-félszigeten is.

Működése

A kiátkozás az egyik legsúlyosabb büntetés volt a középkorban, akit kiátkoztak, nem vehette magához a szentségeket, bárki büntetlenül megölhette, a kiátkozott gyakorlatilag kívül került a társadalmon. Aki gyanúba került, hogy eretnek, annak bizonyítania kellett ártatlanságát. Erre gyakran istenítélettel került sor, amelynek több formája volt, például a vízpróba, amikor gyanúsítottat megkötözve vízbe vetették, és ha nem merült el, akkor bűnösnek tartották, mert nem fogadta be a víz. Aki elmerült a vízben, az ártatlannak minősült, de gyakran megfulladt, mire kihúzták. Az istenítélet egy másik formája a tűzpróba volt, melynek során tüzes vasat kellett a kezébe fognia az elítéltnek, utána bekötözték a sebét, és pár nap múlva megvizsgálták, ha elfertőződött, elítélték, ha gyógyulni kezdett, amire a korabeli higiéniai viszonyok miatt kisebb volt az esély, ártatlannak nyilvánították.

Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették. Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, de sokszor minden előzetes bejelentés nélkül állított be egy településre, kíséretével együtt. A terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögtön eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, hogy tegyenek vallomást önmaguk ellen, ha eretnekek, valamint jelentsék fel a gyanús egyéneket. A környékbeli eretnekek 15–30 nap türelmi időt kaptak arra, hogy vallomást tegyenek saját maguk ellen. Az adott határidő alatt jelentkezők számára általában egyszerű vezeklést írtak elő azon felül, hogy minél több más eretneket kellett feladniuk.

Akik úgy gondolták, hogy gyanúsak az inkvizítor szemében, sokszor adták fel magukat, inkább vállalva a vezeklést, mint a kínpadot, ugyanakkor a vallomási kényszer miatt legtöbbször hosszú listát készítettek más eretnekekről vagy olyanokról, akiket eretneknek gondoltak, de sokszor csak a haragosaik kerültek a vádlottak padjára. Aki viszont már feljelentés alapján került az inkvizíció elé, az nem kerülhette el a kínpadot, ahol megint csak hosszú listák születtek a későbbi vádlottakról. Ez a rendszer volt az alapja az inkvizítor hatékony működésének és tömeges ítéleteinek. (A későbbi boszorkányüldözések alkalmával már nem adtak lehetőséget megbánásra és vezeklésre, legfeljebb enyhébb ítéletre számíthatott, aki töredelmesen és kellő részletességgel vallott.) Egy személy beidézéséhez elegendő volt két tanú.

A vallatás

A vallatás eszköze a kínzás volt. Az első vallatást fél órán keresztül lehetett tartani. Ezt a szabályt minden alkalommal kijátszották két érvvel: vagy minden egyes vádpontot külön félórában kérdeztek, vagy egyszerűen az első tortúra folytatásaként jegyzőkönyvezték. A spanyol inkvizíció esetében kifejezetten csak egyetlen kínvallatás volt engedélyezett, ezért az inkvizítor minden vallatást csak felfüggesztett, majd az első folytatásaként jegyzőkönyvezte a következőket. Ezért az egyetlen alkalom akár számos részből állt össze.

Az inkvizítorok nagy többsége teljesítményorientált volt, ezenkívül a csalhatatlanság látszatát igyekeztek kelteni, ezért a vallatást legtöbbször addig folytatták, amíg eredményt nem hozott. Ha a gyanúsított közölte a vallomástételi hajlandóságát, kivitték a kínzókamrából, leírták vallomását és visszaolvasták neki. Az aláírásra mindig másnap került sor, így a jegyzőkönyv már tartalmazhatta és mindig tartalmazta is azt a záradékot, hogy a vallomás szabad akaratból történt. A vallatás során alkalmazott testi kényszer (kínvallatás) mindig három alapvető módon történt. Mindháromban az a közös, hogy nem okozott vérzést és közvetlen életveszélyt, de a lehető legnagyobb fájdalommal járt:

  • víztortúra (spanyol toca), aminek alkalmával nagy mennyiségű vizet öntöttek le a vádlott torkán;
  • szorítás (spanyol potro), amikor a vádlottat feszíthető csomózású kötelekkel erősítették a kínpadhoz, és a kötelek meghúzásával okoztak fájdalmat;
  • csigázás (spanyol garrucha, olasz strappado), amikor a hátrakötözött kezeket emelték csigával, a lábakra pedig súlyokat kötöztek.

A módszereket korlátlanul elegyíthették egymással, és kifogyhatatlan fantáziával bővítették a repertoárt. A csigázást például végezhették úgy is, hogy a felemelt embert lezuhintották a magasból, de még földet érés előtt megállították az esését. Ennek a módszernek a biztos vállficam az eredménye, de nem ritkán a vádlott egész további életére megnyomorodott. A szorításból fejlődött ki a jól ismert spanyolcsizma is. A spanyolcsizma oly mértékben összetörhette a lábcsontokat, hogy szintén maradandó sérülést, olykor végtagvesztést okozott. Hatásosnak bizonyultak a körmök alá vert szögek, vagy a köröm letépése. Sokszor alkalmaztak égetést is, és egyik formában sem kímélték a nemi szerveket sem.

Ítélkezés

A vallatást követte maga a tárgyalás, majd az ítélet meghozatala. Védőügyvéd ritkán volt, ha igen, az inkvizíció nevezte ki. Az ítélet többnyire halál volt, amit az inkvizítorok maguk nem hajthattak végre, ezért szertartás keretében adták át az elítéltet a világi hatóságoknak. A későbbiekben már az ítéletet sem hozták meg, hanem világi bíróság ítélkezett az inkvizíció eljárása alapján. Az inkvizíció eljárását lezáró végzés jellegzetes záróformulája: „Elbocsátunk téged egyházi ítélőszékünk elől, és átadunk a világi fegyvereknek. De erősen könyörgünk a világi bírósághoz, olyan módon enyhítse az ítéletet, hogy elkerüljük a vérontást és a halálos veszélyt.” Nem egy olyan világi bíró került az inkvizíció elé, aki megpróbálta alkalmazni az itt előírt enyhítést, és nem ítélte halálra az inkvizíció által elébocsátott eretneket.

Az ítélet többnyire máglyahalál volt, elvétve csak pénzbírságot vagy a „szégyenköntös” viselését rótták ki. A tűzhalál bevezetését két történeti ok indokolta: egyfelől a római jog szerint apagyilkosság, szentségtörés, gyújtogatás, boszorkányság és árulás esetére írta elő ezt a módot, másfelől az inkvizíció úgy adta át az elítéltet a világi bíróságnak, hogy a vérontást megtiltotta. Az inkvizíció szinte modern adatbázis-rendszert állított össze eljárásai alapján, így a visszaesőket több évtizedre visszamenően lehetett felelősségre vonni.

Az ítéletnek elvileg öt fajtája volt:

  • epitímia: egyházi büntetés, vagyis vezeklés: például ima, zarándoklat, ostorozás;
  • börtönbüntetés;
  • gályarabság;
  • kiközösítés,
  • halálbüntetés.

Halálbüntetés:

A kivégzésekre rendszerint ünnepnapokon került sor, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak, amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Bp., 2000.
  • Klaniczay Gábor: Európa ezer éve. A középkor I-II. Osiris Kiadó, Bp., 2004