A jelentősebb középkori lovagrendek

A jelentősebb középkori lovagrendek

/Harmat Árpád Péter/

 

Az egyházi lovagrendek (latinul religio militaris) tagjai az evangéliumi tanácsokra tettek fogadalmat, feladatuk pedig többnyire betegápolás, zarándokok fegyveres védelme, és a kereszténység ellenségeivel szemben katonai beavatkozás volt. Egy lovagrend teljes jogú lovagokból, káplánokból, szolgáló testvérekből, nővérekből és testvérületi tagokból állt. A kereszténység határterületein (Palesztina, Szíria, Ibériai-félsziget, Keleti-tenger térsége) kiépített várrendszerük a gyors katonai beavatkozás lehetőségét is biztosította. A lovagrend őstípusa a Templomos Lovagrend, ehhez hasonlóan szerveződött a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend, (később Johannita, vagy Máltai lovagrend), a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend, a Német Lovagrend, a Szent Lázár Lovagrend, a magyar alapítású Szent István Lovagrend (stefaniták). A legjelentősebbek:

  • Szent János, (Johannita vagy Máltai) Lovagrend, alapítva: 1080, Jeruzsálem
  • Templomos Lovagrend, alapítva: 1118, Szentföld
  • Szent Sír Lovagrend, pápai elismerése: 1122
  • Szent Lázár Lovagrend, alapítva: 1142, Jeruzsálem
  • Német Lovagrend, alapítva: 1199, Akkó

A keresztes hadjáratok idején (11-12. sz.) a lovagrendek a szentföldi zarándokutak védelmére, az iszlám elleni harc céljából jöttek létre. Tagjai szerzetesi fogadalmat tettek. E lovagrendek elsősorban kórházi szolgálatot végeztek, és csak néha katonáskodtak. Az Ibériai-félszigeten 1150 után alakult lovagrendek (pl. Évorai, Calatravai, Alkantarai, …stb.) eleinte szorosan kapcsolódtak a monasztikus és kanonokrendekhez, de hamarosan széleskörű autonómiát nyertek. Tagjaik egyszínű köpenyt viseltek meghatározott színű kereszttel. Gazdagságuk heves bírálatokat váltott ki, főként amikor a lovagrendek elveszítették eredeti rendeltetésüket. Ennek lett végeredménye 1312-ben a templomosok föloszlatása. Míg a spanyol és portugál lovagrendek egyre inkább a király befolyása alá kerültek, addig a Német Lovagrend 1225-ben Poroszországban, a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend 1310-ben Rhodoszon, majd 1530-ban Málta szigetén önálló államot alkotott. A világi lovagrendek nagy része arisztokratákból álló, kis létszámú társaság. volt. Magyarországon Zsigmond király korában a Sárkány Lovagrend képviselte a világi lovagrendeket. A legrégebbi világi lovagrend az 1326. április 24-én, Szent György napján Károly Róbert király által alapított Szent György Lovagrend. Mária Terézia alapította 1764-ben a Magyar Királyi Szent István-rendet.

Szent János (Johannita, vagy Máltai) Lovagrend

A rend egy már működő egyházi intézményből bontakozott ki Jeruzsálemben. A Sancta Maria Latina bencés monostor fenntartott egy ispotályt (azaz kórházat és menhelyet) és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát, az alapítványt, amiből az ispotály működött, dél-itáliai kereskedők tették zarándokok befogadására 1070 táján. Az alapító Provanci (vagy Amlafi) Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot a közösségnek és ezt 1113-ban II. Paszkál jóváhagyta, az Ispotályos Házat a Szentszék közvetlen oltalma alá helyezte.

Gérard 1120-ban bekövetkezett halála után a rend katonai feladatokat is ellátott. Sok keresztes vitéz csatlakozott hozzájuk.Ők védték a zarándokokat. – Egyébként az Ibér-félszigeten álltak csatasorba először a johanniták. Gérard egyszerű fekete köpeny viselését írta elő a rendtagoknak, amit a bal vállon fehér kereszt díszített. A „johannita” elnevezés Keresztelő Szent János tiszteletéből fakad, míg az itáliai johanniták Alamizsnás Szent Jánost tartották névadójuknak, aki 6. századi alexandriai pátriárka volt. A lovagrend számára II. Paszkál pápa 1113. február 15-én kelt bullája biztosította a függetlenséget. A johanniták vagy ispotályosok eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. A század közepére alakult ki a rend kettős betegápoló és katonai jellege, valamint hierarchikus szervezete, amelyet az 1155 táján szerkesztett rendi regula rögzített. Jeruzsálem eleste (1187) után a rend Akkóba költözött. A kereszténység térhódítása a Közel-Keleten a keresztes lovagok 1291-es vereségével végleg kudarcot szenvedett, ezért a lovagrend előbb Ciprusra költözött át, majd 1310-ben Rodosz szigetén telepedett le. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték, és tiszteletben tartották azon jogát is, hogy saját fegyveres erőt tartson fenn. A lovagrendet a nagymester vezetésével a Tanács irányította, saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn.

Rodosz szigetét 1522-ben Szulejmán török szultán nyomására el kellett hagyniuk, így saját terület nélkül maradtak. V. Károly császár Málta szigeteit ajánlotta nekik, ám a lovagok követei a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre. Végül hat évi siracusai tartózkodás után 1530-ban mégis birtokba vették Máltát az észak-afrikai Tripolival együtt. A sziget erődítéseinek megerősítése után 1565-ben visszaverték a török ostromot. Mintegy kétszázötven éves függetlenség után 1798-ban előbb Napoléon, majd a franciák elleni küzdelembe beszállva a britek foglalták el a szigeteket. Mivel a lovagrend tagjai számára tiltott volt más keresztény állam ellen háborút vívni, ezért el kellett hagyniuk Málta szigetét, a rend Triesztbe tette át székhelyét. A lovagok egy csoportja ekkor a nagymesteri címet I. Pál orosz cárnak ajánlotta fel. I. Sándor cár viszont erre már nem tartott igényt. Az 1802-es amiens-i szerződés ugyan elismerte a Máltai Lovagrend fennhatóságát a sziget felett, ennek ellenére sohasem térhettek vissza oda. Giovanni Battista Tommasi nagymester a lovagokat először Messinába, majd Catániába telepítette át és 1834-ben a Máltai Lovagrend végleg Rómában telepedett le, a Via Condotti 68. szám alatti ún. Máltai Palotában, amely azóta is területenkívüliséget élvez. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1852-ben felállította a rend protestáns ágát is. 1991-ben a rend lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen Máltára. [1]

Templomos Lovagrend

A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.  Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket. A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel. A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent, vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.

A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken (sokan tévesen úgy gondolják, hogy az európai kultúrkörben emiatt szerencsétlen nap péntek 13-a, pedig ennek a hiedelemnek az eredete az Utolsó Vacsorához kötődik) IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben. [2]

A Templomos Rend alapító tagjai: Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saoint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül két férfiú akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg.

Szent Sír Lovagrend

A rend jelvénye: fehér alapon vérvörös talpaskereszt, melyhez négy, hasonló színű kisebb talpaskereszt csatlakozik. Az öt kereszt Jézus öt sebét jelképezi. A Szent Sír Lovagrend eredete visszanyúlik egészen 1099-re, amikor arab, perzsa és török dúlások után, Jeruzsálemet keresztény kézre kerülésekor megkezdődött Jézus sírhelyének a Szent Sír templomának helyreállítása, majd újjáépítése. Bouillon Gottfried (sz. 1060 körül) volt a keresztes hadjáratok vezére 1095-től 1099-ig. Jeruzsálem visszafoglalása után felajánlották neki a királyi címet, mint a városállam első keresztény uralkodójának. Ő a címet nem, csak a hatalmat fogadta el, és felvette az Advocatus Sancti Sepulchri: a Szent Sír Védelmezője címet. Bouillon 1100. július 18-án halt meg, a Szent Sír templomában temették el. Még halála előtt lovagokat állított a Szent Sír őrzésére. A rend alapításának pontos idejét nem ismerjük, létrejöttében szerepet játszott a johannita és a templomos lovagrend megalakítása. A lovagrend már 1103-as forrásokban előfordul, 1114-ben pedig már Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend néven említik. A pápa hivatalosan 1122-ben ismerte el a Rendet. A Rend Hippói Szent Ágoston reguláját követi, fő feladatuk a Szent Sír őrzése, illetve a szentföldi zarándokok védelme. A lovagok felavatása mindig a Szent Sírnál történik. 1160-ban a pápa együttesen határozta meg a Szent Sír Lovagrend, a Templomos Lovagrend és a Johannita Lovagrend jogait.

1291-ben, amikor Jeruzsálem megszűnt mint latin királyság, a keresztes lovagrendek maradványai Európába húzódtak vissza, főként Spanyolországba. Még az 1400-as években is virágzott a Rend, annak ellenére, hogy eredeti célja, a Szent Sír őrzése tulajdonképpen megszűnt. 1459-ben a pápa fel is oszlatta a Rendet, majd 1489-ben a Rendből már kiszakított Szent Sírról Nevezett Szabályozott Kanonokok Rendjét egybeolvasztotta a Máltai Lovagrenddel, és a Nagymesteri címet is a Máltaiakra ruházta át. 1496-ban aztán a következő pápa újjáélesztette a Szent Sír Lovagrendet, Nagymesteréül a mindenkori pápát jelölve meg. 847-ben, miután visszaállt a Jeruzsálemi Latin Patriarkátus, a pápa átszervezte a Szent Sír Lovagrendet is, és 1868-ban három osztályra osztotta: nyakékes lovagok és dámák, lovagok, dámák. 1928-tól a Rend nagymesteri széke Rómában, nagyperjeli széke pedig Jeruzsálemben jelölődött ki. 1994. január 21. Pápai bulla hirdette ki, miszerint a Rend védőszentje: Szűz Mária. 2004-ben negyven országban több mint huszonegyezer lovag és dáma fejt ki kulturális és szociális tevékenységet. [3]

Szent Lázár Lovagrend

A Szent Lázár Lovagrendet bélpoklosok (leprások) ápolására 1142-ben alapítottak Jeruzsálemben. Alapítói a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendből váltak ki, és alázatból eleinte bélpoklost választottak nagymesterüknek. Fehér köpenyen zöld keresztet viseltek. Európában a keresztes hadjáratokkal elterjedt bélpoklosság gyógyítására leprosoriumokat alapítottak. Bizonyos források szerint a rend elődszerve már a IV. században is létezett, amikor görög és örmény bazilita (Szt.Bazil reguláját követő) szerzetesek kórházként működtették Jeruzsálem falain kívül. Specialitásuk volt leprások és más bőrbetegségben szenvedők ápolása és kezelése. Később, a keresztes háborúk idején, amikor a különböző, Szentföldön harcoló lovagrendek esetlegesen leprában megbetegedő tagjai kerültek falaik közé, váltak Szent Lázár Renddé és alakult ki a Katonai és Kórházi Lovagrend. A megbetegedett lovagokat így el lehetett különíteni az egészségesektől, ugyanakkor a jól szervezett testületben továbbra is hasznosíthatták harci képességeiket, hiszen a lepra mint lassú, hosszú lefolyású betegség, nem akadályozta meg, hogy továbbra is kitunő katonák maradjanak. A lovagok meg tudták védeni a szerzeteseket a szaracénokkal szemben, viszont a szerzetesek is biztosították a lovagok részére az akkor lehetséges legjobb orvosi ellátást. (A képes Sain Lazarus)

Miközben a Rend muködését inkább a kórházi tevékenység dominálta, a Szt.Lázár lovagok számos csatában is részt vettek. A Rend minden egyes tagja elesett 1291- ben az Akko (Acre) melletti nagy csatában, amikor hátvédként fedezték a keresztény csapatok visszavonulását. Ez az esemény késztette a pápát egy dekrétum kiadására, amely kimondta, hogy a nemes Rend Nagymesterének nem kell többé az addigi hagyományok szerint, leprásnak lennie. A rend annyira megbecsült volt ebben az időben még ellenfelei által is, hogy Szaladin szultán, miután a keresztesek vereségét követően elfoglalta a Szentföldet, a Rend kórházait személyes védelme alá helyezte. Ez az oka annak, amiért a tisztelet és hála jeléül, az arabok (a próféta) zöld színét választották a Rend hivatalos színének.

A XIII. században a Rend megtalálta útját Európába és gyökeret vert Franciaországban, az akkori Németföldön, Sziciliában, Itáliában és a Brit Szigeteken. Angliában István király uralkodása alatt jelentek meg először, amikor Lancashire grófság Burton városában alapítottak kórházat, innen nevezték később őket „burtoni lazaristáknak" (Burton Lazars). 1177-ben II.Henrik 5 angol király kiváltságoslevelet állított ki a Rend részére, amelynek egy másolata ma is megvan. A Rend virágzott az ezt követő időszakban, számos kórház és kommenda jött létre Angliában, volt idő, amikor 95 leprosium (lepra kórház) is volt a Rend birtokában. Az akkor még független Skóciában is nagy tekintélynek örvendtek I.Róbert király uralkodása idején. VIII. Henrik, miután megszüntette a szerzetesrendeket Angliában, nem kerülték el figyelmét a kórházi rendek sem, megtiltotta mind a Szt.Lázár, mind a Szt.János Lovagrend tagjainak a rendi öltözék és bármilyen más megkülönböztető rendi cím viselését. Ezt követően angol és skót lovagok a kontinentális Európában nyertek felvételt továbbra is a Rendbe. [4]

A Rend mindig jó viszonyt ápolt a francia uralkodóházzal, ezt példázza, hogy VII.Lajos francia uralkodó Boigny-ban, Orleans közelében egy királyi kastélyt adományozott a Rendnek. Ugyanakkor, a rendi felvételeket korlátozta az a körülmény, hogy a Nagymester tisztségét a mindenkori francia trónörökös (dauphin) töltötte be. Az 1780-as években a Francia Királyság súlyos válsága miatt a király második legidősebb fiát Provence grófját nevezte ki a Rend Nagymesterévé. Miután 1791 júniusában a király fogságba került, júliusban a francia rendi gyulés betiltotta az összes lovagrendet.

1795-ben Provence grófja XVIII.Lajos néven francia uralkodó lett, ezáltal ismét francia koronás fő lett a Rend Nagymestere. Miután Franciaországból menekülnie kellett és Oroszországban talált menedéket, 1798 és 1801 között nagymesteri mivoltában számos orosz nemesnek adományozott lovagi címet. Attól kezdve 1814-ig kevés újabb jelölés volt, de a Nagymester néhány lovagot felvett a Rendbe, számukat körülbelül harminc főben jelölte meg, a „betiltás" óta.

Miután trónra lépett, XVIII.Lajos lemondott nagymesteri címéről, helyette a Rend Védnöke lett és ezt követően Nagymester hiányában, a Rendet előkelőségek és tisztségviselők tanácsa kormányozta, a király védnöksége alatt. 1830 elején újabb forradalom a királyt számüzetésbe kényszerítette. Ebben az időben a rendi kormányzatot 23 lovag képviselte, akik között számos ősrégi és jeles család leszármazottja volt. Ezenkívül több külföldi, nevezetesen mintegy 20 orosz és néhány svéd lovag is tagja volt a Rendnek. Egyre nehezebb volt újabb tagok toborzása miután vagy a spirituális vagy a tényleges vezetés hiánya miatt nem volt megfelelő garancia a lehetséges jelöltek részére. Ennek folyományaként a Rend Vezetősége (Council of Officers) elhatározta, hogy Jeruzsálem Pátrarkájának védnökségéért folyamodik. A pátriárka készségesen tett eleget a kérésnek, magát a Jeruzsálemi Szt.Lázár Katonai és Kórházi Lovagrend Spirituális Védnökének jelentette ki és ezt a címet és tisztséget minden utóda viseli és vállalja azóta is. Rendelkezésre álló dokumentumok szerint 1858 és 1917 között számos tiszteletreméltó katonai parancsnok és nemes családok tagjai váltak a Rend tagjaivá, de a patriarkátus levéltárának az I.világháború alatt történt elpusztulása miatt, lehetetlen a pontos lista összeállítása az akkori rendtagokról. [5]

1927-ben a Rend növekedése arra késztette a Vezetőséget, hogy visszaállítsák a Nagymester tisztségét és hivatalát. Az utolsó Nagymester Bourbon Lajos, kezdetben Provence grófja, majd Franciaország királya volt, személyében folytatódott az a régi hagyomány, amely a Rendet a Bourbon Házzal összekötötte. Természetes volt a Vezetőség részéről, hogy ismét ennek a háznak hercegét kérje fel a Rend fejének. őfensége, Francisco de Borbon, Sevilla hercege, XIV.Lajos 9 francia király egyenesági leszármazottja, XIII.Alfonz 10 spanyol király unokaöccse, aki elfogadta a felkérést, ezután a Rend Generálisává 11 avatták, majd 1935 decemberében a Rendi Káptalan Nagymesterré kiáltotta ki, amely címet családja azóta is viseli. A modern időkben a Rend kiterjesztette tevékenységét Franciországon túlra és jelen van Olaszországban, Magyarországon, Ausztriában, Portugáliában, Skandináviában és Máltán. 1961-ben, négy évszázadnyi szünet után az angol nyevterület is újraéledt a Nagymester parancsára, rendtartományok alakultak Angliában, Skóciában, Wales-ben, Írországban, Ászak-Amerikában, Ausztráliában, Dél-Afrikában és Újzélandon. Független kommendák találhatók Indiában, Thaiföldön és Nigériában (korábbi angol korona-gyarmatok).

A Szent Lázár Lovagrend történelmi folytonossága jól követhető a Nagymesterek utódlás rendje alapján. A jelenlegi, 48. Nagymester, őfensége Francisco de Borbon y de Escasany, Sevilla hercege, Spanyolország Grandja. A Rend Főkancellári Hivatala Máltán van. A Rend továbbra is feladatának érzi a törődést a leprásokkal és más bőrbetegségben szenvedőkkel, gyógyszerek gyujtésével és eljuttatásával segítve olyan országoknak, ahol még mindíg vannak leprások. Kórházakat alapított Kongóban, Szenegálban és Francaiország hathatós segítségével lepra kórházakat Szíriában, Libanonban, Izraelben, Dahomeyben, Malajziában és Törökországban. Személy szerint, aki híres volt a jótékonykodás ezen területén és a Rend tagjává is vált, nem más mint dr.Albert Schweitzer. A Rend önkéntes mentő szolgálatokat is muködtet különböző országokban. Egy másik, egyenrangú aspektusa a Rend muködésének az egyetemes tanuvallomás a keresztény hit mellett.

Valamennyi ősi lovagrend lényegében vallásos és lovagi testület volt és a Rend elkötelezett abban, hogy a társadalomban fenntartsa ennek eszméjét, magáénak vallva az udvariasság, a szolgálat, a becsület, a huség és a jótékonyság lovagi erényeit. A rendi alkotmány jelenlegi szövegezése szerint mint ökumenikus rend, egyedülállóan nyitott minden érdemes férfi és nő számára keresztény felekezetétől függetlenül, ha együttérez a Rend eszményeivel. Bár sok prominens személy van tagjai között, mégis a tagok nagyrésze egyszerű ember, akik büszkék arra, hogy fenntartják és vallják az ősi lovagi tradiciókat. Ennek az elit Keresztény Rendnek csak szigorúan vett ajánlások rendszerén keresztül lehet a tagságát megszerezni. Pusztán a tagság iránti kérelem nem jelenti a jogot a csatlakozáshoz, és ha őfensége elfogadta kérelmezőt, az a megtiszteltetés jelének tekindendő. A frissen belépett tag rendszerint a tagtárs (member companion, MLJ) rangot kapja, kivételes esetben tiszt-társ (officer companion OLJ). A Szent Lázár Lovagrend valódi „lovag"-rend a szó katonai értelmében is, következésképpen a tagok csak a Rend és eszményeinek kiemelkedő szolgálatával emelkednek magasabb rangra. Ilyen magasabb rangok: parancsnok (Commander, CLJ), lovag (Knight, KLJ), lovag parancsnok (Knight Commander, KCLJ) nagykeresztes lovag (Knight Grand Cross), ez utóbbi a legmagasabb rang. Minden rangnak külön jelvényei vannak, amelyet tulajdonosai megfelelő alkalmakkor viselnek és jogosultak a rövidítés betűit a nevük után írva használni. A magasabb rangúak ugyancsak jogosultak címüket, mint Parancsnok, Lovag vagy Dáma, őexcellenciája Lovag, őexcellenciája Dáma használni olyan országokban, ahol ezek a címek elismertek. A Rend az egyes országokban delegátusok, kommendák és rendtartományi keretekben szerveződik, a tagság számosságától függően. A tagok szerény évi felajánlással járulnak hozzá a Rend adminisztrációs költségeihez és az elvárásoknak megfelelően támogatják a saját tartományban szervezett gyűjtéseket. [2]

Első magyarországi házuk 1181-ben Esztergomban már létezett, Csurgón, Kolozsvárt, Füzítőn, Szentén, Szemenyén és Bozsán ispotályaikról tudunk. A baranyai Kőrös vize közrefogta, 1262 előtt említett insula Lazari premontrei prépság korábban a Lovagrendé lehetett. Az első csoportban betelepülők az 1241-42. évi tatárdúlást valószínűleg nem élték túl, mert IV. Béla 1256-ban birtokaikat elajándékozta. A 13. századtól Franciaországban kb. 2 ezer, Európában kb. 19 ezer leprosoriumban gyógyítottak. Azokat a betegeket, akik ezekbe nem fértek el, a településeken kívül helyezték el; fehér kesztyűkkel és kereplőkkel látták el őket, hogy a fertőzést elkerülhessék. Az elkülönített bélpoklost egyházilag halottnak tekintették („élő halott”). 1355-ben Budán létező intézményük összefügghet I. (Nagy) Lajos király betegségével. A 13. század végén tagjai fölhagytak a betegápolással. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve, jelvényüket (fehér alapon zöld kereszt) az 1930-tól 1949-ig létezett zöldkereszt mozgalom újította föl.

Német Lovagrend

A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (latinul Ordo Teutonicus) német egyházi-katonai lovagrend volt, amelyet eredetileg Palesztinában alapítottak betegápoló tevékenység céljából. Az Európába visszatérő lovagokat 1211–1225 között rövid ideig a Magyar Királyság Dél-Erdélyben, a Borzaföldön (ma Barcaság) telepítette le II. András magyar király. Miután innen önállósodási kísérletük miatt ki lettek verve, Konrád lengyel fejedelemtől kaptak új letelepedési lehetőséget, és a rend ettől kezdve elindult a felemelkedés útján. A Magyarországon kudarcot vallott Német Lovagrend és nagymestere Salzai Hermann tanult a vereségből, s rövidesen megnyílt a lehetőségük Lengyelországban az érvényesülésre. Az északon élő balti poroszok hosszú idő óta gyakran betörtek Lengyelországba és a szomszédos fejedelmek nem boldogultak velük. Konrád lengyel fejedelem, Mazóvia uralkodója nemsokkal az erdélyi menekülés után felkérte Salzai Hermannt, ha segít neki megállítani a poroszokat, akkor megkapja a Kulm (Chłemnó) területét és az ott létrejött Kulmi püspökséget, utóbbihoz egy porosz nemzetségi terület, Sarvabunó földje is tartozott, aki kikeresztelkedett. A püspökséget minden előzetes értesítés és a pápa engedélye nélkül adományozta oda Konrád a lovagoknak.

A rend ellenben a meghódított földekre is igényt tartott, de most biztos szilárd háttér nélkül nem mert azonnal kísérletezni az önálló ország alapításával. Salzai Hermann, aki remek diplomata volt, közvetített a Német Birodalom és a vele szembenálló Róma között. Később is nagy szerepet vállalt a két fél kibékítésében és még más nagy szolgálatot tett II. Frigyes német-római császárnak, aki hálája jeléül adta neki a rimini aranybullát 1226 tavaszán. A kiváltságlevél a Német Lovagrend poroszföldi államának első alapítólevele garantálta a teljes jogot a meghódítandó földekre, a különállást a birodalomtól és nagymestert, valamint a Rendi Állam egyenrangúságát a többi német hercegség és fejedelemség mellett. A 13. századra már szinte az egész Baltikum a kezükre jutott. A lovagok azonban még több területet akartak, és folyamatosan támadták Lengyelországot és Litvániát. Előbbi esetében a háborút már nem leplezhették a kereszténység terjesztését célzó keresztes hadjárattal, mert a lengyelek katolikus keresztények voltak.

A pogány litvánok ellen viszont térítőként léptek fel, az ortodox oroszokat pedig eretnekeknek tekintették, és ezen a címen indítottak ellenük háborút. Az 1410. évi grünwaldi csata során azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely végleg eldöntötte a lovagok és a térség sorsát. Hatalmuk a következő időszakban fokozatosan összeomlott és meg kellett hódolniuk a lengyel királynak. A kegyelemdöfést azonban a reformáció jelentette, mivel az evangélikus hitre áttérő egyik nagymesterük kisajátította magának a rend kelet-porosz területeit, a livóniai részeken pedig a környező országok osztoztak. Később 1809-ben Napóleon. A Német Lovagrend régi elnevezése Mariánus Lovagok volt. A lovagok ugyanis Szűz Máriátvédőszentjüknek. III. Honorius pápa az erdélyi püspöknek, Rajnaldnak írt 1224. évi levelében a lovagokat „Szent Mária német ispotályosainak” nevezi.Régebbi történelemkönyvekben „német vitézekként” írják őket. tartották.

A lovagrendet az évszázadok során különféleképpen ítélték meg. A rendszerváltás előtt Magyarországon is könyörtelen és vérszomjas szörnyetegekként festették le a „fasiszta” szellemiségű német lovagokat, akik a porosz és szláv népeket irgalom nélkül, tűzzel-vassal pusztították, és a helyükre németeket költöztettek, valamint rablóháborúkból tartották fenn magukat. Mindezen állítások legfőképp a kommunista történetírástól származnak. A poroszokat nem irtották ki. Igaz, hogy a keresztes háborúk sok véráldozattal jártak és erőszakkal keresztelték meg a pogányokat, de a kor legtöbb hasonló konfliktusát máshol is ez jellemezte. Akkora öldöklés viszont nem történt, hogy a teljes őslakosság kipusztult volna. Jóllehet mind a lengyelekkel folytatott, mind a többi háború területszerző harc volt, de más országok is ugyanúgy folytattak fegyveres expanziókat nagyobb birtokokért, ezeket mégsem minősítik „rablóháborúknak”. A lovagrendről nem alkothatunk sem túlságosan pozitív, sem túlságosan negatív ítéletet. A lovagok bátor és kötelességtudó vitézek voltak. Uralmuk alatt rendkívül felvirágoztatták a Balti-tenger térségét, ahol a teutonok vitézi szellemét követve kialakulhatott az erős Poroszország, és végső soron ez tette lehetővé az egységes Németország létrehozását 1871-ben. [6]

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom: