Ki kicsoda az első világháborúban?

Ki kicsoda az első világháborúban?

 

Az 1914 és 1918 közt kibontakozó első világháborúban összesen több mint 15 millió lelte halálát. Ez a küzdelem volt az emberiség történetének addigi legnagyobb háborúja. A négy éven át tartó öldöklés a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négy évnyi véres küzdelemmé terebélyesedett.

Cikkünkben a következő személyek szerepelnek, az itt megadott sorrendben:

Ferenc Ferdinánd (1863-1914
Hindenburg, Paul Ludwig von Beneckendorff und von (1847-1934)
Ludendorff, Erich Friedrich Wilhelm (1865-1937)
Falkenhayn, Erich von (1861-1922)
Moltke, Helmuth Johann Ludwig von (1848-1916)
Spee, Maximilian Johannes Maria Hubert von (1861-1914)
Mackensen, August von (1849-1945)
Károlyi Mihály (1875-1955)
Scheer, Reinhard Karl Friedrich (1863-1928)
Tirpitz, Alfred von (1849-1930)
I. Ferenc József (1830-1916)
IV. (I.) Károly (1887-1922)
Tisza István (1861-1918)
Esterházy Móric (1881-1960)
Bethmann Hollweg, Theobald Theodor Friedrich Alfred von (1856-1921
Wekerle Sándor (1848-1921)
Max von Baden (1867-1929)
II. Vilmos (1859-1941)
Churchill, Sir Winston Leonard Spencer (1874-1965)
Viviani, René (1863-1925)
Briand, Aristide (1862-1932)
Gallieni, Joseph Simon (1849-1916)
Bruszilov, Alekszej Alekszejevics (1853-1926)
Kitchener, Horatio Herbert, Lord (1850-1916)
Lloyd George, David, Lord (1863-1945)
Wilson, Thomas Woodrow (1856-1924)
Asquith, Herbert Henry, Lord (1852-1928)
Poincaré, Raymond (1860-1934)
II. Miklós cár (1868-1918)
Lenin, Vlagyimir Iljics (1870-1924)
Pétain, Henri Philippe Omer (1856-1951)
Foch, Ferdinand (1851-1929)
Kerenszkij, Alekszandr Fjodorovics (1881-1970)
Kornyilov, Lavr Georgijevics (1870-1918)
Clemenceau, Georges Benjamin (1841-1929)
Robertson, Sir William Robert (1860-1933)
French, John Denton Pinkstone (1852-1925)
Haig, Sir Douglas (1861-1928

FERENC FERDINÁND (1863-1914)

Osztrák és magyar trónörökös. Rudolf halálát követõen, 1896-ban lett a trón várományosa. markáns, önálló, célratörõ politikát folytatott, melynek egyik sarokköve volt a magyar befolyás csökkentése. A dualista Monarchia helyett (a magyar szerepet csökkentendõ) trialista államot képzelt el a délszláv területek autonómiájának létrehozásával. Külpolitikájában agresszív, militarista irányvonalat képviselt. 1914. június 28-án egy hadgyakorlaton vett részt Szarajevóban, amikor Gavrilo Princip szerb nacionalista diák feleségével együtt meggyilkolta. A merénylet ürügyet szolgáltatott az I. világáháborúvá kiszélesedõ ellenségeskedések megindításához.

HINDENBURG, Paul Ludwig von Beneckendorff und von (1847-1934)

Német tábornok, elnök. Családjában a katonai tradíciók a XIII. századig vezethetõk vissza. A porosz katonatiszt részt vett az 1866-os osztrák-porosz háborúban, majd az 1870-71-es franciákkal vívott csatákban. Késõbb a vezérkarhoz került, de 1911-ben önként visszavonult az aktív szolgálattól. Az elsõ világháború elején visszahívták, és vezérkari fõnökével, Ludendorff tábornokkal együtt megbízták a kelet-poroszországi erõk vezetésével. A hatalmas orosz túlerõvel szemben ragyogó védekezést mutatott be. Ez a gyõzelem nemzeti hõssé tette, és rábízták a keleti front fõparancsnokságát, ahol erõs befolyással rendelkezett az osztrák-magyar csapatok felett is. 1916 augusztusában Falkenhayn utódaként fõparancsnok lett, és Ludendorff-fal együtt kvázi diktátora lett Németországnak, minden erõt a háború folytatására mozgósítva. A nyugati fronton rövid ideig sikerült megmenteni seregét a vereségtõl, de a kapituláció végül elkerülhetetlenné vált. A háború után birtokára vonult, ám 1925-ben, Ebert halála után a weimari köztársaság elnöke lett, mely posztot haláláig betöltötte. Az egyre betegebb, és egyre inkább befolyásolható Hindenburg nem tudott ellenállni a növekvõ náci befolyásnak. Az 1933-ban kancellárrá kinevezett "cseh káplár", Adolf Hitler a tábornok halála után az elnöki funkciót is magáénak tudhatta.

LUDENDORFF, Erich Friedrich Wilhelm (1865-1937)

Német tábornok. 1881-ben lett a hadsereg tagja. 1895-ben, mint Schlieffen és az ifjabb Moltke pártfogoltja került a vezérkarhoz. A háború elején döntõ érdemei voltak Liege elfoglalásában. Ezután a 8. hadsereg vezérkari fõnökévé nevezték ki. Innentõl kezdve szoros kapcsolat alakult ki közte és felettese, Hindenburg között. Elõbb keleten, majd nyugaton harcoltak együtt, és miután fõnöke a hadsereg élén Falkenhayn utódja lett, õ maga a hadsereg fõszállásmesterévé lépett elõ. Egyre erõsödõ katonai és politikai befolyással rendelkeztek, gyakorlatilag õk irányították Németországot. 1918-ban, annak ellenére, hogy látta a harc értelmetlenségét, képtelen volt elfogadni a megadást, ezért októberben leváltották. A háború után egyre inkább a szélsõjobboldali politizálás felé fordult, 1923-ban Adolf Hitler társaságában vezetõ alakja volt a müncheni "sörpuccs"-nak. A késõbbiekben saját mozgalmat alapított, a nácikkal egyre lazább kapcsolatokat ápolt, ám alakja legendássá vált a nemzetiszocialisták szemében, és halála után díszes állami temetést kapott.

FALKENHAYN, Erich von (1861-1922)

Német tábornok. Porosz katonacsaládból származott, és maga is ezt a hivatást választotta. Kiválasztották a tengerészeti akadémia hallgatói közé, majd egy német katonai misszió tagjaként Kínába került, ahol felhívta magára a császár figyelmét is. 1911-ben hadtestparancsnok, 1913-ban tábornoki kinevezésével egyidejûleg hadügyminiszter is. 1914-tõl Moltke utódaként a vezérkari fõnök tisztét is betöltötte. Sikeresebb volt, mint elõdje, a szakírók szerint egyértelmûen jó döntést hozott, amikor a német erõk zömét a keleti frontra összpontosította. Az 1916 februárjában Verdun-nél elszenvedett vereség viszont az õ számlájára is írható, augusztusban már nem õ a vezérkari fõnök. A háború további idõszakában Romániában, a Kaukázusban és Litvániában hadseregparancsnok.

MOLTKE, Helmuth Johann Ludwig von (1848-1916)

Német tábornok, a "nagy" Helmuth Moltke unokaöccse. A háború kitörésekor már igen rossz egészségi állapotban lévõ Moltke volt a vezérkari fõnök, aki a Schlieffentõl "örökölt" terv szerint képzelte el Franciaország lerohanását. A gyakorlatban kivitelezhetetlen tervhez való ragaszkodása (annak ellenére is, hogy megpróbálta annak néhány hiányosságát pótolni) kudarchoz vezetett, a gyors gyõzelem nem sikerült. Tetézte a kudarcot határozatlansága, gyenge akarata is. A Marne-i vereség után elmozdították posztjáról, utóda Erich von Falkenhayn lett.

SPEE, Maximilian Johannes Maria Hubert von (1861-1914)

Német tengernagy. 1878-ban lépett be a haditengerészetbe. 1887-88-ban kikötõparancsnok. 1908-ban a óceáni (északi-tengeri) parancsnokságon vezérkari fõnök. 1912-ben a távol-keleti erõk parancsnoka. 1914-ben, amikor Japán hadat üzent Németországnak, felhagyott a kínai vizeken való tevékenykedésével, és Dél-Amerika felé vette az irányt. Szeptember 22-én hajóival lövette Tahitit, majd november 1-én gyõzelmet aratott a 4. brit cirkálócsoport felett a chilei Coronel-foknál. November végén el kellett hagynia Chilét, és a Falkland-szigetek felé vette az irányt. Nem tudta, hogy már ott tartózkodik Sturdee altengernagy köteléke, amely rá várt. December 8-án a Falkland-szigeteknél vívott csatában a britek legyõzték a németeket. Spee zászlóshajója, a Scharnhorst is elsüllyedt, s magával vitte teljes legénységét (köztük a tengernagyot is) a hullámsírba.

MACKENSEN, August von (1849-1945)

Német marsall. Katonai szolgálatát 1869-ben kezdte. Önkéntesként harcolt a porosz-francia háborúban. Kiváló parancsnoknak bizonyult, és ezen képességeit hatványozottan mutatta meg az elsõ világháborúban. 1915 tavaszán átvette a közös német-osztrák erõk parancsnokságát Nyugat-Galíciában. Május 2-án indított offenzívája Gorlice és Tarnow között áttörte az orosz védelmet. Elismerésül bekerül azon német tisztek sorába, akik a háború alatt kapták meg tábornagyi kinevezésüket.Ezután több csatát nyert az oroszok ellen, majd meghódította Szerbiát. 1916-17-ben õ vezette Románia megszállását is. A háború után leszerelt.

KÁROLYI Mihály (1875-1955)

Politikus, köztársasági elnök. 1910-tõl parlamenti képviselõ. Eleinte inkább konzervatív politizálást folytatott, majd egyre radikálisabb irányba tolódott el. Támogatta a nagybirtokok felosztását, az általános választójog bevezetését, a nemzetiségi autonómia növelését. Ezen nézetei, valamint békebarát politikája a háború elsõ idõszakában kevés támogatót találtak, de a katonai helyzet súlyosbodásával egyre népszerûbb lett, és 1918. október 31-én miniszterelnök lett. Az önálló Magyarország köztársasági elnökeként (1919. január 11-tõl) remélte, hogy Wilson feltételeibõl kiindulva kedvezõ békét érhet el, de reményei nem igazolódtak. Az egyre fokozódó területi követelések hatására március 20-án lemondott. A kommunista uralom ideje alatt házi õrízetben tartották. 1919 nyarán külföldre menekült, és egyre közelebb került a baloldali szocialistákhoz. 1946-ban hazatért, majd 1947-tõl párizsi nagykövetként dolgozott. Rajk László 1949-es letartóztatásának hatására lemondott, és élete hátralévõ részét emigrációban töltötte.

SCHEER, Reinhard Karl Friedrich (1863-1928)

Német tengernagy. 1910-ben a nyílttengeri flotta vezérkari fõnöke lett. 1913-ban egy hadihajó egység parancsnokságát vette át. A háború kitörését követõen az Anglia elleni tengeralattjáró hadviselést szorgalmazta, és annak egyik fõ startégájává lépett elõ. 1916 elején átvette a flotta fõparancsnokságát. Azonnali döntést akart kicsikarni az angol flottával szemben, ennek eredménye volt a jütlandi (skagerraki) ütközet, a világháború egyetlen nagyobb erõket megmozgató tengeri összecsapása. A Jellicoe vezette brit flotta számbeli fölényét mesterien ellensúlyozta, és jóval nagyobb veszteséget okozot, mint a sajátja volt, de a kezdeményezés a tengereken a britek kezében maradt. 1917-ben egyik kezdeményezõje volt a korlátlan tengeralattjáró-háború ismételt bevezetésének. A britek késve bár, de bevezették a konvojrendszert, ezzel tompítva az U-bootok támadásait. Scheer 1918 augusztusában a haditengerészet vezérkari fõnöke lett, de 5 hónapi szolgálat után nyugállományba vonult.

TIRPITZ, Alfred von (1849-1930)

Német tengernagy. Az elsõk között, 1865-ben lépett be a porosz haditengerészetbe. Döntõ szerepe volt abban, hogy az addig csak partvédelmi feladatokat ellátó flotta a világ második nyílttengeri hajóhadává fejlõdött. Munkáját megkönnyítette, hogy igen jó kapcsolatokat ápolt II. Vilmos császárral. 1892-tõl vezérkari fõnök, 1898-tól tengerészeti miniszter. 1911-ben elsõként õ kapta meg a Grossadmiral címet. A világháború során egyik fõ szorgalmazója volt a korlátlan tengeralattjáró-hadviselésnek, és irányította is azt. Mivel az uralkodóval való viszony megromlott, 1916-ban lemondott és visszavonult.

I. FERENC JÓZSEF (1830-1916)

Osztrák császár és magyar király. Császárként 1848-ban lépett a trónra, és mindjárt uralkodása kezdetén a magyar szabadságharc leverésének nehéz feladatával kellett szembesülnie. Kezdeti politikáját merev, abszolutista államirányítás jellemezte, melyhez a német nyelvû területek feletti irányítás megszerzésének szándéka társult. Az 1859-ben Solferinónál elszenvedett vereség után mérséklõdni kezedett az abszolutista irányítás, az 1866-ban Poroszországtól elszenvedett vereség következtében le kellett mondania nagy álmáról, a németség feletti vezetõ szereprõl. Az 1867-es kiegyezés nyomán dualista államszerkezetûvé vált a Monarchia. Ebben az évben magyar királlyá is koronázták. A késõbbiek során mereven elzárkózott a további engedmények adásától mind a magyarok, mind más népek részére (bár más kérdésekben gyakran engedékenyebbnek bizonyult), és külpolitikájában a Balkán felé fordult. Mivel hódítási törekvései ellentétesek voltak Oroszország érdekeivel, elõbb Németországgal szövetkezett (1879), majd csatlakozott Olaszország is (1882). Ezen hatalmi törekvések és érdekellentétek vezettek fokozatosan a világháború kitöréséhez, melynek indoka a trónörökös, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása volt. Halála után unokaöccsének fia, Károly került a trónra.

IV. (I.) KÁROLY (1887-1922)

Magyarország és Csehország királya, I. Károly néven osztrák császár. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után lett a trón várományosa, melyre Ferenc József halála után, 1916-ban lépett. Mivel 1917 elején már reménytelen helyzetbe kerültek a központi hatalmak, többszöri kísérletet tett az antanttal való különbéke megkötésére, sõt, a német kormányt is igyekezett meggyõzni a kompromisszumos megoldásra. Belpolitikáját az erõsödõ autonómiatörekvések támogatása jellemezte. 1918 novemberében elõbb az osztrák, majd a magyar ügyekben való minden részvételérõl volt kénytelen lemondani, s miután mindkét országban kikiáltották a köztársaságot, Svájcba költözött. 1921-ben kétszer is kísérletet tett a magyar trón visszaszerzésére, a második alkalommal fegyveres összetûzésekre is sor került. Károlyt õrízetbe vették, majd az antatnt számûzte Madeirára, ahol röviddel késõbb elhunyt.

TISZA István (1861-1918)

Politikus, miniszterelnök. 1886-tól képviselõ, a Szabadelvû Párt színeiben. 1903 és 1905 között miniszterlenök és belügyminiszter. Letörte az ellenzék obstrukciós kísérleteit, majd keresztülvitte a házszabályt módosító elképzeléseit, de ez a pártján belüli ellentétek kiélezõdéséhez, végsõ soron bukásához vezetett. 1906-ban feloszlatta pártját, és visszavonult a politizálástól. 1910-ben létrehozta a Nemzeti Munkapártot, mely megnyerte a választásokat. 1912 és 1913 között a Ház elnöke. Több olyan törvényjavaslatot sikerült megszavaztatnia, mely a hadügyi és védelmi kérdéseket szabályozta. 1913-tól újra miniszterelnök. Ellenezte a háborút, de annak kitörése után minden erõforrást mozgósított, és feltétlen hûséggel viseltetet a németek iránt. Elvetette IV. Károly reformjavaslatait, és ez az ellentét, valamint a belsõ elégedetlenség vezetett 1917-es lemondásához. Az õszirózsás forradalom idején egyenruhába öltözött egyének meggyilkolták.

ESTERHÁZY Móric (1881-1960)

Politikus, miniszterelnök. Jogot végzett Budapesten és Oxfordban. 1906 és 1918 között képviselõ. A háború elején huszár fõhadnagy a szerb és az orosz fronton. 1917. június 15-én, Tisza István bukása után miniszterelnök. Megpróbált IV. Károly kívánságainak megfelelõen politizálni, de mivel fõ programpontját, a választójogi reformot sem tudta keresztülvinni, augusztus 20-án lemondott. Késõbb Wekerle kormányában tárca nélküli miniszter. 1918 és 1931 között nem politizált, 1931-1944 között ismét parlamenti képviselõ, Kállay Miklós híve. 1944-ben a nyilasok deportálták, 1951-ben a kommunisták kitelepítették. 1956-ban külföldre távozott, Bécsben hunyt el.

BETHMANN HOLLWEG, Theobald Theodor Friedrich Alfred von (1856-1921)

Német politikus, 1909 és 1917 között kancellár. Jogot végzett, késõbb politikusi pályára lépett. 1905-tõl Pororszország, két évvel késõbb a birodalom belügyminisztere lett. 1909-tõl kancellár. Politikai döntéseit nagyban meghatározta a hadsereg befolyása, mely sokszor személyes érzésein és véleményén is felülkerekedett. Többször sikerült komoly nemzetközi konfliktusokat elhárítania, legnagyobb külpolitikai sikerének a Balkán-háború eszkalálódásának megakadályozását tartják. Kevésbé volt erélyes 1914-ben. Mivel a Monarchia és Szerbia között kialakult válságba nem avatkozott bele, sokan felvetik a felelõsségét az elsõ világháború kitörésével kapcsolatban. Késõbb többször meghajolt a háborút folytatni kívánók akarata elõtt, de 1916-ban ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háborút, mivel látta, hogy az USA beavatkozása döntõen megváltoztatná az erõviszonyokat. 1917-ben egyre élesebb ellentétei támadtak a katonai körökkel, és ennek következtében júliusban lemondott.

WEKERLE Sándor (1848-1921)

Politikus, miniszterelnök. Pályája kezdetén pénzügyi tisztviselõ, több tisztség ellátása után pénzügyminiszter. 1892-tõl 1895-ig Magyarország elsõ polgári származású miniszterlenöke. Ebben az idõszakban valutareformot visz véghez, valamint liberális egyházpolitikai törvényeket fogadtat el. 1906 és 1910 között újra miniszterelnök, e minõségében a nagytõkések, a vezetõ iparosok érdekeit próbálja meg érvényre juttatni a dualista államot érintõ reformok meghozatala során. 1917 szeptemberében az alig két hónapig kormányzó Esterházy Mórictól újra átveszi a miniszterelnökséget. Erre az idõszakra esett a választójogi reform vitája, valamint a háborús válság legsúlyosabb idõszaka. Németbarát politikusként a háború folytatását támogatta. A vereség az õ bukását is eredményezte. A kommunista diktatúra idején letartóztatták. Késõbb már nem vállalt aktív politikai szerepet.

MAX VON BADEN (1867-1929)

(Más néven Maximilian vagy Miksa, Baden hercege.) Német kancellár. A humánus államférfiként közismert Max von Baden az első világháború kezdetétől sokat tett mindkét fél hadifogságba esett katonái érdekében, elsősorban az életkörülmények javításáért dolgozott sokat. 1918 októberében Németország kancellárja lett, egyben porosz miniszterlenök is. Létrehozta az immár nemcsak papíron, hanem müködésében is "igazi" parlamentáris rendszert. Nagy szerepe volt a fegyverszüneti tárgyalások megkezdésében és Ludendorff menesztésében. A fenyegető kommunista forradalomra hivatkozva felszólította az uralkodót, hogy mondjon le, de miután II. Vilmos sokáig hezitált, Max von Baden maga jelentette be a császár távozását, egyben saját lemondását is. Ezt követően már nem vett részt a nagypolitika eseményeiben.

II. VILMOS (1859-1941)

Német császár (1888-1918). A széles érdeklõdési körrel rendelkezõ uralkodó szívesen foglalkozott a mûvészetekkel, de élénken érdeklõdött gazdasági és katonai kérdések iránt is. Nagy szerepe volt a német fegyverkezésben, különösen a Tirpitz irányította flottaprogram érdekelte. Erõs akaratú lévén meghatározó akart lenni a külpolitika irányításában is, de heves természete és meggondolatlan kijelentései számtalan konfliktust eredményeztek. Uralkodásának elején összetûzött Bismarck-kal, és 1890-ben menesztette. Bethmann-Hollweg 1909-es kancellári kinevezéséig személyes kormányzást gyakorolt. Sok más meggondolatlan lépése mellett a leginkább szemére vetett hibája az volt, amikor 1914-ben az orosz mozgosításra válaszul mozgósította a német hadsereget, majd belépett a háborúba. Sokan õt teszik felelõssé a világháború kirobbanásáért. Az összeomlás idején a fõhadiszálláson tartózkodott, majd a németországi forradalom hírére lemondott trónjáról, és Hollandiába menekült. Idõs korában többször is kifejezte hazatérési szándékát, de azt mindig elutasították.

ANTANT hatalmak

CHURCHILL, Sir Winston Leonard Spencer (1874-1965)

Brit politikus, miniszter, miniszterelnök. Katonai akadémiát végzett Sandhurst-ben. A lovasságnál szolgált, majd 1899-ben távozott a hadseregbõl. A második búr háború idején haditudósító. 1900-ban konzervatív színekben bekerül az alsóházba, de 1904-ben átül a liberálisokhoz. 1908-tól 1910-ig kereskedelmi, 1910-11-ben belügyminiszter. 1911-tõl az admiralitás elsõ lordja. E minõségében aktívan készíti a flottát a háborúra, sõt, 1914-ben még a hadüzenet elõtt riadóztatja azt, jelentõs stratégiai elõnyt biztosítva a haditengerészetnek. A Dardanellák elleni sikertelen akció után lemondott. Ezután egy ideig a fronton szolgált, majd 1917-19-ben hadianyag-ellátási miniszter. A háború után is különbözõ miniszteri posztokat töltött be. Miután 1922-ben elvesztette mandátumát, rövidesen visszatért a konzervatív pártba. 1924-tõl újra képviselõ.

VIVIANI, René (1863-1925)

Francia politikus, miniszterelnök. 1893-tól képviselõ, egészen 1902-ig. 1906-ban újra mandátumot szerez, Clemenceau, késõbb Briand kormányának tagjaként õ az elsõ francia munkaügyi miniszter, ezen tisztségét 1910-ig tölti be. 1913-14-ben kultuszminiszter, 1914 júniusától miniszterelnök és külügyminiszter. A német támadást követõen utóbbi címérõl lemond, majd rövidesen nemzeti egységkormányt alakít. 1915. oktober 29-én a sok kritika hatására benyújtja lemondását. Közvetlenül ezután igazságügy-miniszter lesz egészen 1917 szeptemberéig. 1922-ig politizál, ekkor betegsége miatt visszavonul.

BRIAND, Aristide (1862-1932)

Francia politikus. Összesen 11-szer volt miniszterelnök, 26-szor különbözõ tárcák minisztere. Jogot tanult, rövid ideig ügyvédként és újságíróként dolgozott, majd politikai pályára lépett. 1902-tõl haláláig a képviselõház tagja. Jelentõs szerepe volt az egyház és az állam szétválsztásának kidolgozásában és végrehajtásában. 1915. október 29-tõl Viviani utóda a kormányfõi poszton, egyúttal külügyminiszter is. A balkáni hadjárat kudarca miatt 1917 márciusában távozott posztjáról, és kissé a politikai életbõl is visszavonult. Lelkes támogatója volt a Népszövetségnek. 1925-ben a locarnói egyezmény, 1928-ban a Briand-Kellogg paktum megkötésében játszott meghatározó szerepet. 1926-ban Gustav Stresemann-nal megosztva Nobel-békedíjat kapott. 1930-ban síkraszállt az egységes Európa elve mellett. 1932-ben sikertelenül indult az elnökválasztáson. Ezután visszavonult, majd hamarosan elhunyt.

GALLIENI, Joseph Simon (1849-1916)

Francia tábornok. Karrierjét a gyarmati hadseregben kezdte. A francia-porosz háború után elfoglalta Felsõ-Nigert, majd Szenegálban teljesített szolgálatot. 1896 és 1905 között Madagaszkár katonai kormányzója volt. 1913-ban nyugalomba vonult, de a háború kitörésekor visszahívták az aktív szolgálatba, és kinevezték Párizs katonai parancsnokává. Jelentõs szerepe volt abban, hogy a védõk megállították a fõváros felé törõ von Kluck vezette német sereget. 1915 októberétõl hadügyminiszter volt, de szervezete nem bírta a túlfeszített munkát. 1916 márciusában benyújtotta lemondását, és rövidesen elhunyt. Halála után, 1921-ben marsallá nevezték ki.

BRUSZILOV, Alekszej Alekszejevics (1853-1926)

Orosz tábornok. Elõször az 1877-78-as orosz-török háborúban hívta fel magára a figyelmet. 1914-ben a 8. hadsereg parancsnoka, 1916-ban fõparancsnok a délnyugati fronton. E minõségében nagyszabású offenzívát tervezett és hajtott végre Galíciában és Bukovinában az osztrák-magyar illetve a német vonalak ellen. Ez volt az elsõ világháború egyetlen sikeres nagy orosz támadása. A bolsevik forradalom után csatlakozott a Vörös Hadsereghez (1920), a lovasság fõfelügyelõje volt 1923-24-ben, de mivel csak adminisztratív munkát látott el, és parancsnoki feladatot nem kapott, visszavonult.

KITCHENER, Horatio Herbert, Lord (1850-1916)

Brit marsall. 1870-ben önkéntesként harcolt a franciák oldalán a poroszok elleni háborúban. Késõbb Egyiptomban szolgált, 1892 és 1900 között több hadjáratban is részt vett. 1900-ban a búr háború miatt Dél-Afrikába küldték vezérkari fõnöknek. Késõbb Indiában is ugyanezt a tisztséget töltötte be. 1909 és 1910 között a gyarmatokon lévõ csapatokat ellenõrízte, majd visszatért Egyiptomba, ahol a háború kitöréséig kormányzó volt. A hadüzenet után átvette a hadügyminiszteri tisztséget. Igen ellentmondásos volt ebbéli tevékenysége, hiszen korrektül vezette a hadügyeket, de összeférhetetlen embernek bizonyult, barátai nem voltak, és kevesekkel tudott hatékonyan együttmûködni. Jelentõs eredményeket ért el az önkéntesek toborzása terén. 1916-ban, útban Oroszországba, az õt szállító HMS Hampshire hadihajó aknára futott, és elsüllyedt. Az áldozatok között volt Kitchener is.

LLOYD GEORGE, David, Lord (1863-1945)

Walesi származású brit politikus, miniszterelnök. Jogot végzett, majd 1890-ben politikusi pályára lépett. 1905-tõl különbözõ tárcák élén miniszter, pénzügyminisztersége idején erõteljes csatározásokat kellett vívnia azért, hogy a késõbb fegyverkezésre és a társadalombiztosítás reformjára fordítandó pénzt elõteremtse. A háború kitörésekor hadianyag-gyártási miniszter lett, és nagyszerû munkát végzett. Kitchener halálakor õ kapta meg a hadügyi tárcát, de az irányítást jórészt Robertson vezérkari fõnök gyakorolta. Asquith lemondása után õ lett a miniszterelnök (1916-1922). Háborús kabinetet állított fel, és jó érzékkel irányítota a politikai és gazdasági ügyeket. Katonai kérdésekben viszont sokszor összetûzésbe keveredett Robertson-nal és Haig-gel, és ez 1918 tavaszán majdnem tragédiához vezetett. A háborút lezáró béketárgyaláson Clemenceau és Wilson között "lavírozva" középutas politikát képviselt. 1921-ben politikai útra terelte az ír kérdés megoldását. 1922-es bukása után fokozatosan kiszorult a politikai életbõl. 1940-ben Churchill meghívta a háborús kabinetbe, de idõs kora és egsézségi állapota miatt visszautasította a részvételt. Életének utolsó évében fõrendi méltóságot kapott.

WILSON, Thomas Woodrow (1856-1924)

Amerikai demokrata politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke (1913-1921). Jogot tanult, majd történelmet és jogot tanított többek között a Princeton Egytemen, ahol rektor is volt. 1911-12-ben New Jersey kormányzója. Ezen idõszak alatt reformok sorát vezette be, és népszerûsége is megnõtt. 1912-ben õ nyerte meg a pártja elnökjelöltségéért folytatott küzdelmet és az elnöki cím is az övé lett. Elnökségét is a reformeri tevékenység jellemezte. Külpolitikájában Latin-Amerika felé fordult, az elsõ világháború elején pedig pacifista elveitõl vezéreltetve semlegességi politikát folytatott. Amikor 1917-ben Németország felújította a korlátlan tengeralattjáró-hadviselést, Wilson a demokrácia megvédésére hivatkozva mégis hadat üzent. A háború utáni béketárgyalásokon híres 14 pontját az igazságos békérõl tárgyalási alapnak tekintették a hadviselõ felek, érvényesítésükre mégsem került sor, annak ellenére, hogy személyesen is jelen volt a párizsi tárgyalásokon. Jelentõs szerepe volt a Népszövetség létrehozásában és a Szovjetunió elleni intervencióban. Amikor a Kongresszus sem a békeszerzõdést, sem a Népszövetség alapokmányát nem ratifikálta, elõbb idegösszeroppanást, majd idegbénulást kapott, amelybõl sohasem épült fel. Az 1920-as választásokat a republikánusok nyerték.

ASQUITH, Herbert Henry, Lord (1852-1928)

Brit politkus, miniszterelnök (1908-1916). Jogot végzett, majd ügyvédként dolgozott. Liberális színekben került be az alsóházba 1886-ban, és több mint 30 évig volt ezután képviselõ. 1892-ben belügyminiszter lett, feladatát általános megelégedésre látta el. 1895-tõl ellenzékben politizált, majd 1906-tól pénzügyminiszter volt. 1908-ban Campbell-Bannerman halála után õ lett a miniszterelnök. Nehéz helyzetbe került, hiszen a Lordok Házával és saját pártjának képviselõivel is meg kellett küzdenie reformtörekvéseinek megvalósításáért, ráadásul mindezt az egyre élesedõ angol-német flottaépítési rivalizálás közepette. A háború kitörése elõtt újabb problémák, pl. az ír válság fokozódása okoztak gondot. 1914-ben megpróbálta elodázni a hadbalépést. A késõbbiekben sorra merültek fel a belpolitkai és katonai problémák, egyre fokozódott az elégedetlenség, és a sajtó sem állt az 1915-tõl már kolaíciós kormányt vezetõ miniszterelnök mellé. 1916-végén lemondott, utóda David Lloyd George lett. Ezután már csak mint pártvezér tevékenykedett 1926-ig.

POINCARÉ, Raymond (1860-1934)

Francia politikus, miniszterelnök. 1882-ben ügyvéd lett, 1887-ben beválasztották a képviselõházba. Késõbb többször is miniszter volt, majd a jogi pályán dolgozott. 1912-ben miniszternelök lett. Félt, hogy a kiélezett politikai helyzetben országa elszigetelõdik, ezért szövetséget kötött az oroszokkal, majd az angolokkal is. 1913 januárjában köztársasági elnök lett, átadva a kormányzást Clemenceau-nak. Igyekezett fenntartani országa egységét. 1920-ig volt elnök, ezután is politizált, szorgalmazta a Németországgal szembeni szigorú fellépést. 1922-24 között ismét miniszterelnök (és külügyminiszter), 1923-ban õ küldi a francia csapatokat a Ruhr-vidékre. 1926-tól ismét miniszterelnök, de betegsége miatt 1929-ben lemondott.

II. MIKLÓS (1868-1918)

Orosz cár (1894-1917). Különös jellemû, néha irracionális döntéseket hozó uralkodó volt. Békeszeretete ellentétes volt az orosz nagyhatalmi törekvésekkel. Több háborúba is belekeveredett, az 1905-ös orosz-japán konfliktusban súlyos vereséget szenvedett. Az 1905-ben kirobbant forradalommal megkezdõdött a cári rendszer hanyatlásának utolsó szakasza. Országára nézve a legnagyobb csapást az elsõ világháborúba való belépése okozta. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után két nappal már mozgósította a hadsereget, és rövidesen megtámadta Kelet-Poroszországot, ahol Hindenburg legyõzte seregeit. Ezután fokozatosan felõrölte katonáinak erejét a hosszú háború, és Miklós nem látta meg a békekötés szükségességét. Az 1917 forradalmi mozgalmait sem értette meg. 1917-ben lemondott, 1918-ban a bolsevisták családjával együtt meggyilkolták.

LENIN, Vlagyimir Iljics (1870-1924)

Eredeti nevén Uljanov. Szovjet-orosz politikus, az 1917-es októberi forradalom szellemi elõkészítõje és egyik vezére, a szovjet állam létrehozója és vezetõje, a kommunizmus ideológiájának kidolgozója. Fiatal korában ismerkedett meg Marx mûveivel, és forradalmárokkal is kapcsolatba került. A jogi egyetemet magánúton végezte el, ügyvéd lett, de nézetei miatt börtönbe került, és számûzték. Késõbb külföldre emigrált, ahol jelentõs erõfeszítéseket tett egy "új típusú párt" megalapításának érdekében. Az 1905-ös forradalom hírére hatzatért, de azután ismét emigrációba kényszerült. A világháború kitörésekor azt hangoztatta, hogy a munkásosztálynak a háborúból a polgárháborúba való átmenetet kell elérnie. II. Miklós bukása után társaival hazasietett, és fokozatosan vezetõ szerepre tett szert. El tudta fogadtatni a forradalom szükségességét, és élére állt a mozgalomnak. A forradalom gyõzelme után úgy látta, hogy a hatalom megtartása érdekében mindenképpen békét kell kötni a központi hatalmakkal. 1918-ban megalázó feltételekkel írták alá az erre vonatkozó megállapodást. Még ez évben merényletet követtek el ellene. Rövidesen polgárháborúba sodródott Oroszország, a bolsevikok nagy nehézségek árán tudták megszilárdítani hatalmukat, és ennek érdekében a terror alkalmazásától sem riadtak vissza. Lenin új gazdaságpoltikát (NEP) vezetett be, megpróbálta a pártot és annak politikáját saját elképzelései szerint alakítani, de egyre romló egészségi állapota miatt sem volt erre képes. Utolsó erõfeszítéseivel meg akarta akadályozni az egyszemélyi vezetés kialakítását és Sztálin hatalomra kerülését, de kudarcot vallott.

PÉTAIN, Henri Philippe Omer (1856-1951)

Francia marsall. Katonai iskolái elvégzése után gyalogsági tisztként szolgált. A háború kitörésekor még csak ezredes, ám rendkívüli karriert futott be, hiszen 1918 novemberében megkapta a marsallbotot. Elsõ nagyobb sikerét 1915 májusában aratta a második artoisi csatában. 1916 februárjában Verdun védelmére rendelték. Véres ütközetek sorában elszántan védelmezte a várost és erõdjeit, és nemzeti hõssé vált. 1917 májusában Nivelle utódaként a nyugati front francia erõinek fõparancsnoka lett. A következõ év tavaszán egyre több ellentéte támadt a britekkel. Õk kérték Foch-tól menesztését.

FOCH, Ferdinand (1851-1929)

Francia marsall. 1873-ban lett tüzértiszt. 1885-ben hallgatója, 1895 és 1900 között oktatója a katonai akadémiának, melynek 1903-ban parancsnoka is lett. Rendkívüli elméleti tudással rendelkezett, több kiváló katonai témájú tanulmány szerzõje volt. 1914-ig nem szagolt puskaport, a háborúban viszont bebizonyította, hogy parancsnoknak is van olyan kiváló, mint elméleti szakembernek. Legfõbb erényének az bizonyult, hogy rendkívül rugalmas volt, könnyen szembe tudott nézni az új helyzetekkel, kihívásokkal. Kezdetben hadtestparancsnok volt, és ebbéli minõségében nagyon jó benyomást keltett Joffre szemében. 1914 szeptemberében a marnei csatában a 9. hadsereg parancsnokságát bízták rá, késõbb koordinálta a belga-brit-francia erõk tevékenységét, majd 1915-ben az északi hadseregcsoportot irányította. 1916-ban hátrányosan érintette karrierjét a Somme-nál elszenvedett kudarc. Amikor 1918-ban megindultak a nagy német támadások, elõbb a nyugati fronton, majd általánosan is az összes szövetséges erõk fõparancsnoka lett, döntõ érdemeket szerezve a gyõzelemben. Nemcsak hazájában, de Nagy-Britanniában és Lengyelországban is marsallbotot kapott.

KERENSZKIJ, Alekszandr Fjodorovics (1881-1970)

Orosz politikus, miniszterelnök. Jogot végzett, ügyvédként praktizált. 1912-tõl az Állami Duma tagja. 1917-ben a februári forradalom után az Ideiglenes Kormányban elõbb igazságügyminiszter, késõbb a hadügyi tárca élére kerül. Megpróbálta támadásra bírni az orosz hadsereget, de a fárat, morálisan megrendült sereg által indított ún. Kerenszkij- offenzíva teljes kudarccal végzõdött. 1917 augusztusától miniszterelnök. Szeptemberben meghiúsítja Kornyilov tábornok puccskísérletét, és utána átveszi a hadsereg irányítását is. A bolsevikok hatalomra kerülése után a frontra megy, de nem tud kellõ számú katonát toborozni a kormány hatalmának helyreállításához.Rövid bujkálás után 1918-ban Nyugat-Európába menekül, 1940-ben pedig az USA-ba távozik, ott is hal meg 1970-ben.

KORNYILOV, Lavr Georgijevics (1870-1918)

Orosz tábornok. Hírszerzõként teljesített szolgálatot az orosz-japán háborúban, majd pekingi attasé volt. Az elsõ világháborúban kezdetben hadosztályparancsnok volt Bruszilov alatt. 1915 márciusában a Monarchia seregeinek fogságába esett, de 1916-ban megszökött, és újra frontszolgálatra osztották be. 1917 februárjában a petrográdi katonai körzet parancsnoka lett, de népszerûtlensége okán rövidesen lemondott, és visszatért a harctérre. Nyáron Kerenszkij a hadsereg fõparancsnokává nevezte ki, de nem tudtak együttmûködni, és Kornyilov puccsot kísérelt meg a kormány ellen. Kerenszkij leváltotta, a tábornok börtönbe került. Újra sikerült megszöknie, és a bolsevikok uralomra kerülése után a doni hadsereg élén harcolt a vörösök ellen, ám 1918 áprilisában elesett. A bolsevikok elégették holttestét.

CLEMENCEAU, Georges Benjamin (1841-1929)

Francia politikus, miniszterelnök. Eredetileg orvos volt, de hamar elkezdett politizálni, és mint újságíró-szerkesztõ is jelentõs befolyással rendelkezett. Ezt bizonyítja az is, hogy több kormány bukása vezethetõ vissza a lapjaiban megjelent egy-egy publikációra. Ezért, és állhatatos politizálásért kapta a "Tigris" gúnynevet. Alapvetõen meghatározta politikáját a németekkel szemben való fellépés. Ellenezte az 1871-es békeszerzõdést, támogatta a revansista irányzatokat. 1906-ban belügyminiszter, majd miniszterlenök is, egészen 1909-ig, erre az idõszakra a britekkel való szövetség szorosabbra fûzése jellemzõ. Késõbb a szenátusban a fegyverkezés fokozását sürgette. 1914-tõl belügyminiszter, 1917 novemberétõl ismét miniszterelnök. Mozgósította az ország minden tartalékát, sikerült keresztülvinnie Foch fõparancsnokká való kinevezését, ezáltal a hadmûveletek összehangolását. A háborút lezáró béketárgyalásokon Németország minél jelentõsebb meggyengítését akarta keresztülvinni, de nem valósult meg minden elképzelése. Közép-Európában viszont erõs francia befolyást sikerült kialakítania a trianoni békeszerzõdés keretein belül. 1920-ban vereséget szenvedett az elnökválasztáson. Lemondott miniszterelnöki posztjáról is. és visszavonult a politikától.

ROBERTSON, Sir William Robert (1860-1933)

Brit marsall. Katonai pályafutását 1877-ben közlegényként kezdte. Szolgált Indiában, majd a vezérkari akadémia elvégzését követõen rövid minisztériumi beosztás után Dél-Afrikába került, ahol a hírszerzésnél dolgozott. 1901 és 1907 között a hadügyminisztériumban dolgozott, majd 3 évet a vezérkarnál töltött el. Ezután a vezérkari akadémia vezetõje, majd a minisztériumban a kiképzés felelõse lett. Az 1914-es mozgósítás után a brit expedíciós erõk szállásmestereévé nevezték ki, majd 1915 januárjában French vezérkari fõnöke lett. Decemberben visszarendelték Angliába, ahol a vezérkar fõnökeként dolgozott tovább, jelentõs változtatásokat eszközölve a hatékonyabb hadviselés érdekében. Fõ elve az volt, hogy a nyugati front az elsõdleges hadszíntér, és a franciaországi támadó fellépés a legfontosabb. A hadseregszervezés terén végzett tevékenységének eredménye éppen akkor mutatkozott meg leginkább, miután 1918 februárjában leváltották, és kelet-angliai parancsnokká nevezték ki. 3 hónappal késõbb õ lett az angliai erõk fõparancsnoka. A háború után 1919-20-ban a Rajnánál állomásozó brit erõk fõparancsnoka volt.

FRENCH, John Denton Pinkstone (1852-1925)

Brit tábornok. Karrierjét a haditengerészetnél kezdte, a szárazföldi hadviseléssel csak a harmincas éveiben ismerkedett meg. Tehetséges tisztnek bizonyult, a vezérkarnál átdolgozta a lovassági szabályzatot, majd a búr háborúban igazolta rátermettségét. Visszakerülvén Angliába, részt vett a haderõ reformjának kidolgozásában, és birodalmi vezérkari fõnök lett. Az elsõ világháború elején kinevezték az expedíciós erõk fõparancsnokává. Ebben a minõségében sok támadásnak volt kitéve, az is igaz, hogy ezeknek csak egy része volt jogtalan: fõparancsnoknak már nem volt igazán tehetséges. Legfõbb kritikusa egyik alárendeltje, Haig volt, aki 1915 decemberében átvette helyét az expedíciós csapatok élén. French ezután Angilában, majd Írországban szolgált 1921-ig.

HAIG, Sir Douglas (1861-1928)

Brit tábornagy. A sandhursti katonai akadémia elvégzését követõen a 7. huszárezred tagja lett. Felesége a királyné udvarhölgye volt, Haig a kevésbé befolyásos udvari körökbe tartozott. Ennek ellenére "felsõbb segítség" kellet neki, hogy bejuthasson a vezérkari fõiskolára. Megfordult Dél-Afrikában a búr háború során, majd Indiában is szolgált. hazatérése után a hadügyminiszter tanácsadójaként is mûködött. 1914-ben Franciaországba ment, ahol az I. hadtest, a késõbbi I. hadsereg vezetõje lett. Bírálta French teljesítményét, ami végül azt eredményezte, hogy õ lépett a helyébe, és a háború végéig a brit expedíciós erõk parancsnoka lett. Személye máig viták tárgya: rideg, a katonáival keveset törõdõ parancsnok volt, nem nyújtott kiugró teljesítményt, de megbízhatóan, egyenletesen teljesített, és a világháború legtöbb tábornokával szemben nagyobb hajlandóságot mutatott az újítások bevezetése iránt. A háború után visszavonult a katonai pályától.