A kubai rakétaválság

A kubai rakétaválság

/Harmat Árpád Péter/

 

Az 1962 októberében Kuba partjainál illetve a Fehér Ház és a Kreml tárgyalóasztalai mellett lezajlott válság majdnem a harmadik világháború kirobbanását hozta. Ez volt a modern-kori történelem máig legveszélyesebb nemzetközi konfliktusa. Alig 13 nap alatt, 1962 október 16 és 28 között a hidegháború két vezető nagyhatalma, a Kennedy vezette USA és a Hruscsov vezette Szovjetunió végzetesnek ígérkező viszályba keveredtek egymással. Az ellentét fő oka az volt, hogy 1962 október 16 -án az USA legfelső vezetése tudomást szerzett arról, hogy a Szovjetunió közepes hatótávolságú (Amerika nagy részét fenyegető) nukleáris rakétákat telepített Kubába. A válság azonban csak akkor érthető teljes egészében, ha ismerjük a történelmi előzményeket is. Az alábbiakban tehát a válsághoz vezető tényezők és maga a konfliktus kerül bemutatásra.

Kuba története a függetlenség kivívásától a rakétaválságig

Kuba 1902-ben lett független, amikor a szigetet gyarmatként uraló spanyolokat sikerült elűzni, mégpedig az amerikaiak segítségével. A békekötéshez kapcsolódó Platt nyilatkozat azonban egészen 1934-ig nem biztosított teljes függetlenséget Kubának, mivel fenntartotta az USA beavatkozásának jogát. Később egy Fulgencio Batista nevű katona puccsal szerezte meg a hatalmat, majd 1944-ben legitimálta elnöki jogait, amikor hivatalosan is megválasztatta magát. Később 1948-52 közt veszített, így rövid demokratikus rendszer következett Kubában, ám 1952-ben újra puccsal Batista lett az elnök.

Egy Fidel Castro nevű fiatal jogász 1953-ban tűnt fel először a történelem színpadán, amikor egy ellenállási csoportot szervezve próbálta elűzni Batistát Kubából. Kísérlete ekkor még kudarcot vallott, így két évre börtönbe kellett vonulnia. Szabadulása után Mexikóban utazott forradalmárokat toborozni, ekkor csatlakozott hozzá az argentin Che Guevara (végzettsége szerint orvos). Közös csapataikkal 1956-ban szálltak partra Kubában, és rögtön gerilla akciókba kezdtek laktanyák ellen. Sikeres mozgalmuk nyomán végül forradalom robbant ki Kubában, mely 1959.jan.2 –án győzött, a főváros Havanna elfoglalásával.

Castro jó kapcsolatokat alakított ki Hruscsovval és kialakult Kuba kommunista berendezkedése. Ennek nyomán az USA megszakította diplomáciai kapcsolatait az „ellenséggel barátkozó” szigetországgal. Az amerikai – kubai szembenállás során az USA -ból kubai emigráns támadás indult CIA segítséggel, ez volt a híres Disznó-öböl akció 1961.áprilisában. Ám a rosszul megszervezett támadás csúfos kudarcba fulladt!

A disznó-öbölbeli invázió

Az 1959 -es kubai forradalom győzelme után a Castro vezette rendszer államosított minden, Kuba területén belül levő amerikai cég tulajdonát; az Egyesült Államok pedig felhagyott a kubai cukor vásárlásával, amelyet a Szovjetunió kezdett el felvásárolni. Eisenhower elnök elrendelte a paramilitáris szervezetek finanszírozását, hogy elősegítse a kubai kormány destabilizálását vagy annak megbuktatását, mind a szigeten belül, mind azon kívül. Közben 1960 –ra a két ország kapcsolatai minden szinten megszűntek, a feszültség végletekig fokozódott. Közben az amerikai elnökválasztást Eisenhower után Kennedy nyerte meg, akit 1961 január 20 –án be is iktattak hivatalába. A kubai konfliktust „megörökölte” elődjétől, így rögtön első hónapjaiban már ezzel a problémával kellett foglalkoznia. A hadsereg és a CIA egy Eisenhower idejében kidolgozott javaslattal állt elő, melynek lényege az volt hogy amerikai támogatással kubai ellenforradalmárok döntsék meg Castro rendszerét.

Kennedy elfogadta a tervet, de kijelentette az USA haderejét nem kívánja bevetni, és az amerikai légierőt is távoltartja az akciótól a két ország közti háború elkerülése érdekében. Végül a CIA az Egyesült Államokba menekült kubai emigránsok körében keresett önkénteseket az akcióra, akiket később guatemalai, Puerto Ricó-i és nicaraguai táborokban készítettek fel a bevetésre. Végül 1500 személyből álló mini hadsereg indult meg Kuba ellen, mely haderő hamis felségjelzéssel ellátott repülők és hajók támogatásával – a ma Disznó-öböl néven ismert mocsaras Playa Girón partvidékén kellett partra szállnia, és az Escamblay-hegységig kellett eljutnia, mely alkalmas volt a tartós védelmi állások kiépítéséhez. A CIA arra számított, hogy az elnyúló küzdelem során a kubaiak az emigránsok mellé állnak majd, a hosszú polgárháború pedig az amerikai hadsereg számára is ürügyet jelentett volna a beavatkozásra. A valóságban azonban minden másképp történt. A kubaiak nem álltak a partraszállók mellé, kiderült, hogy egyértelműen Castrot támogatja az egész ország. Az 1961 április 15 –én hajnalban megkezdődő partraszállás már a kezdeteknél kudarcba fulladt. A kubai erők két nap alatt a partvidékig szorították vissza az élelmiszert és muníciót egyaránt nélkülöző emigránsokat, akik közül a szerencsésebbeket április 19-22-e között sikerült kimenteni a szigetről, 1200-an azonban fogságba estek. Castro április 20-án bejelentette az inváziós erők elleni győzelmet, ami kubai részről 176, az emigránsok közül pedig 118 halálos áldozatot követelt. 1961 októberéig mintegy 100 felkelőt ítéltek halálra, a többi fogoly pedig hosszú időre börtönbe került. Az incidens a hruscsovi Szovjetunió karjaiba lökte Kubát! [1]

A rakétaválság kezdete

A rakétaválság, mely majdnem a harmadik világháború kirobbanásához vezetett, 1962 október 16 -án kezdődött, amikor egy kémrepülőgép révén az USA elnöke John Fitzgerald Kennedy tudomást szerzett arról, hogy a Szovjetunió 1962 nyarán, a legteljesebb titokban 5 rakétaezredet telepített Kubába. Az USA biztonságára halálos fenyegetést jelentő akció azonban nagyon hamar nyilvánosságra került. A hirtelen fellépő amerikai pániknak sok - sok éves előzménye volt, hogy az USA 1950 óta rettegett a szovjet atomrakétáktól. Nem tudták, de valójában a Szovjetuniónak az ötvenes évek végére összesen négy olyan atomrakétája volt, amellyel elérhette volna az Egyesült Államokat, a többi robbanófejet legfeljebb bombázó repülőkkel tudta volna célba juttatni. Bár Hruscsov valóban fokozni kezdte a fegyverkezést, 1962-re csupán körülbelül 25 interkontinentális rakétát állítottak hadrendbe. Ugyan a szovjetek számos rövid és közepes hatótávolságú rakétával rendelkeztek, ezek "csak" az USA nyugat-európai szövetségeseit fenyegették, magát Amerikát nem. Ezzel szemben az Egyesült Államoknak közel 75 interkontinentális rakétája volt, emellett több száz, tengeralattjárókról indítható rövid hatótávú rakétával is rendelkezett. Később, Eisenhower elnök, majd utódja, John F. Kennedy a vélt szovjet túlerő ellensúlyozására PGM-19 Jupiter típusú középhatótávú rakéták telepítését rendelte el Törökországba és Olaszországba. A középtávú fegyverek hadrendbe állítása felborította a hidegháborús egyensúlyt: míg az interkontinentális rakétákat viszonylag könnyen észlelheti a légvédelem, ezzel időt adva a válaszcsapásra, a középtávú fegyvereket, - melyeket az oroszok Kubába telepítettek - anélkül is célba lehet juttatni, hogy az ellenségnek ideje legyen a visszavágásra, így az ilyen fegyverekkel rendelkező fél számára kísértést jelenthet az „első csapás” megindítása. [2]

A szovjetek az amerikai előretörés és fokozott fegyverkezés ellensúlyozására döntöttek 1962 augusztusában arról, hogy rakétákat telepítenek az USA -tól alig néhány kilométerre fekvő Kuba szigetére. Élelmiszer szállítmányoknak álcázott hajóik a „testvéri segítségnyújtás” keretében (Maskirovka hadművelet) titokban az újonnan kifejlesztett középhatótávú rakéták és kilövőállások alkatrészeit szállították a szigetre, ahol elindult kilenc rakétabázis építése. Ha a bázisok felépülnek, a két szuperhatalom erőviszonyai kiegyenlítődtek volna, sőt, a rakétatelepítés akár a szovjetek felé billenthette volna a mérleg nyelvét. 1962 nyarán a CIA fokozottan figyelte Kubát, miután értesültek róla, hogy Fidel Castro testvére, Raul, az akkori védelmi miniszter váratlanul Moszkvába utazott. Augusztus végén az amerikai hírszerzés igazolta a korábbi gyanút, hogy a szovjetek fegyvereket szállítanak Kubába. A hírszerzők és a kubai emigránsok szovjet harci repülőket és légvédelmi állásokat láttak a szigeten,  légi felderítők pedig olyan építkezéseket észleltek, amelyek akár készülő rakétaállások is lehettek. Szeptember 8-án megérkeztek Kubába az első R-12 Dvina típusú szovjet rakéták, amelyek percek alatt egy-egy termonukleáris robbanófejet tudtak volna eljuttatni az amerikai keleti part városaira. A szovjet tervek szerint Kubából egyszerre negyven ilyen rakétát lehetett volna elindítani, amelyek célpontjai feltehetően a keleti nagyvárosok, köztük New York, Washington, Boston és Philadelphia lettek volna. Az egyértelmű bizonyíték október 14-én került az amerikaiak kezébe, miután U-2 kémrepülőgépek tiszta fényképeket készítettek az addigra csaknem teljesen felépült indítóállomásokról és az oda érkező szovjet rakétákról. A felvételeket pedig október 16 -án kezdte értékelni Kennedy és tanácsadói testülete. [3]

A rakétaválság csúcspontja

Az amerikai válasz nem késett sokáig, 1962 október 24-én Kennedy a tengeri blokád mellett döntött (karantén akció) és a sziget körül 926 kilométeres tengeri „karanténzóna” létrehozására adott parancsot! Bár Kuba gyors inváziója az ott állomásozó 40 ezer szovjet katona miatt lehetetlen lett volna (Floridában azért összevontak egy expedíciós hadsereget), Kennedy azért kijelentette: minden Kubából induló rakétatámadás esetén a Szovjetunióra fognak válaszcsapást mérni. Emellett az amerikai elnök hatalmas flottát vezényelt a térségbe, mely azonnal konfliktusba került a sziget partjainál cirkáló szovjet hadihajókkal. 1962 október 26 -án a szovjet és amerikai hadihajók közt pattanásig feszült helyzet alakult ki, melynek során még amerikai figyelmeztető lövések is eldördültek. Az amerikai elnök közvetlen rádiókapcsolatban volt a hajóparancsnokokkal, akiknek fenn kellett tartaniuk a blokádot de úgy, hogy közben ne tüzeljenek a tengeri kordon felé tartó szovjet hadihajókra. Végül az utolsó pillanatban az orosz hajók megálltak és visszafordultak. Az egymással szembenálló hajók azonban továbbra is farkasszemet néztek egymással és mindkét fél csak parancsra várt a támadáshoz.

A kubai partoknál kialakult válsághelyzet közben Hruscsov kapcsolatot kezdeményezett Kennedyvel, egy USA -ban dolgozó KGB ügynök segítségével, aki egy amerikai újságírón keresztül üzent az amerikai elnöknek. (Az újságíró titokban jelent meg a Fehér Házban.) Hruscsov üzenetében ajánlatot tett: ha az USA garantálja, hogy soha nem támadja meg Kubát, akkor a Szovjetunió kivonja rakétáit a szigetországból. Kennedy megtárgyalta tanácsadóival az ajánlatot és elfogadta azzal a kitétellel, hogy a szovjet rakéták kivonását ENSZ ellenőröknek kell kontrollálniuk. Közben az ENSZ -ben is megjelent a válság: az orosz követ nyilvánosan tagadta a szovjet rakéták jelenlétét Kubában, miközben az amerikaiak fényképekkel igazolták a kilövőállások elkészültét. Másnap, október 27 -én érte el csúcspontját a válság! A szovjetek ugyanis egy Hruscsov által küldött levélben jelentősen módosították korábbi ajánlatukat. Ebben a második üzenetükben a rakétáik visszavonásához még egy feltételt kötöttek, mégpedig azt, hogy az USA vonja ki a Törökországba telepített PGM-19 Jupiter típusú középhatótávú rakétáit! (Ezek a törökországi rakétabázisok ugyanis majdnem ugyanolyan fenyegetést jelentettek Moszkvára nézve, mint a kubai kilövőállások Washingtonra.) A szovjet ajánlat megosztotta Kennedy környezetét. Az amerikai hadsereg vezetői és a CIA prominensei egyaránt az alku az elutasítás mellett foglaltak állást, ami azonban egyenlő lett volna azzal, hogy megindul a két fél közt a háború. (Ebben az esetben a szovjet hajók megindultak volna Kuba felé, a két flotta tűzharcba keveredett volna egymással, és Kubára amerikai csapatok mértek volna csapást, ami viszont azonnali orosz rakétatámadást indukált volna előbb Berlin, majd az USA nagyvárosai ellen. Erre válaszul amerikai interkontinentális rakéták bombázták volna Moszkvát.) Kennedy és testvére Bobby (Robert Kennedy igazságügy-miniszter) azonban átlátták a helyzet súlyosságát, és ragaszkodtak a tovább tárgyalásokhoz. Robert Kennedy személyes tárgyalást kezdeményezett az amerikai szovjet nagykövettel és egy kompromisszumos javaslatot tett Hruscsovnak. Az amerikai ajánlat lényege az volt, hogy az USA elfogadja az orosz követelést és kivonja rakétáit Törökországból, DE csak egy fél évvel később, hogy az amerikai közvélemény ne kapcsolja össze a kubai rakétaválságot a törökországi pozíciók feladásával.

Hruscsov beleegyezett és 1962 október 28 -án bejelentette az orosz rakéták kivonását Kubából. Később, november 20-án elrendelte a teljes szovjet katonai kontingens távozását is a szigetországból! A világ szemében Kennedy hatalmas morális győzelmet aratott, a közvélemény viszont nem értesült arról, hogy a kubai rakéták eltávolításáért cserébe Amerikának titokban le kellett szerelni a Szovjetuniót sakkban tartó törökországi és olaszországi amerikai rakétákat. Ma is vita tárgyát képezi, hogy a kubai rakétaválság valójában szovjet, vagy amerikai győzelem volt e. Az viszont mindenképpen tény, hogy Kennedy higgadt, türelmes és felelősségteljes döntései nélkül az amerikai hadvezetés fejjel rohant volna a harmadik világháborúba. Az eset kapcsán jelentősen megromlott a viszony a tábornokok, CIA vezetők valamint Kennedy elnök között. Ez a feszültség Kennedy elnökségének hátralévő egy évében is megmaradt, sőt fokozódott a készülődő vietnámi háborúval kapcsolatban. (Egyes vélekedések szerint Kennedy elnököt 1963 november 22 -én valójában a hadsereg és a CIA vezetői ölették meg. Erről bővebben: Kennedy élete és rejtélyes halála című cikkükben.)

Zárásul ki kell jelentenünk, hogy Hruscsov személye, és Kennedy határozott fellépése egyaránt szükséges volt a tragédia elkerüléséhez. Ugyanakkor tény az is, hogy később mindketten elszenvedték saját, egyéni tragédiájukat, amikor előbb Kennedyt egy évvel a válság után lelőtték Dallasban, Hruscsovot pedig 1964 októberében puccsal megbuktatták a Szovjetunióban.

Az új szovjet vezető Leonyid Brezsnyev lett főtitkárként és Koszigin miniszterelnökként. (Hruscsov a rakétaválság után 9 évvel, 1971-ben halt meg.)

A kubai rakétaválság egyetlen pozitív hatása a „forró drót” kialakítása volt, melynek segítségével a két szuperhatalom vezetői azonnal közvetlen kapcsolatot tudtak kialakítani egymással annak érdekében, nehogy egy kubaihoz hasonló incidensben valamilyen félreértés vagy alacsonyabb szintű vezető hibája miatt egy atomháború robbanjon ki.

Harmat Árpád Péter

 

Felhasznált források:

  • Tarján M. Tamás: 1961. április 17. Kezdetét veszi a disznó-öbölbeli invázió
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Németh István: 20. századi egyetemes történet III. kötet 1945-1995 Európán kívüli országok Korona Kiadó, Budapest, 2001
  • Sellers-May-McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas Kiadó, Bp. 1999
  • [2] - [3] hvg.hu Zubor Zalán cikke: "Amikor majdnem kitört a harmadik világháború"