Diktatúrák a két világháború között

Beküldte Harmat Árpád Péter - sze, 03/18/2015 - 10:20

Diktatúrák a két világháború között

Totalitárius rendszernek nevezzük az olyan államhatalmat, amely a társadalom és az egyének minden tevékenységére és megnyilvánulására kiterjeszti ellenőrzését, a totális államban nemcsak a politikai intézményeket vonják szoros ellenőrzés alá, hanem az emberek életmódját és gondolkodását is. A totális állam kiépítését Mussolini olasz fasiszta pártja hirdette meg először, de ilyen totális állam volt még a német nemzetiszocialista és az orosz kommunista diktatúra.

A totális - náci, fasiszta és kommunista - diktatúrák közös jellemzői:

Totális vagy totalitárius államrendszerek kiépülésében bővelkedett a XX. század. Ilyen épült ki a második világháború idején Japánban, a 20-as évek idején a Mussolini vezette Olaszországában, később Frankó Spanyolországában, illetve a Hitler vezette náci Németországban és persze Sztálini Szovjetuniójában is. Az egyes állammodellek pedig feltünően sok hasonlóságot mutattak. Nézzük az 5 legfontosabb közös jellemzőt:

Egypárt rendszer. Minden totális diktatúrában egyetlen párt kezében összpontosult minden hatalom, a szabad választások esélye nélkül. Duális szisztémában, egymással párhuzamosan létezett a hagyományos hatalmi szerkezet - vagyis az önkormányzatok, parlament és kormány - illetve a pártszervek - vagyis a párt irodák, pártkongresszusok és pártvezetők - ám a kettő közül a valódi irányítás mindvégig a pártszervek kezében maradt. Ez a "felállás" egyúttal azt is jelentette, hogy egyetlen ideológia létezett csupán, mely kizárólagos primátust élvezett minden más megközelítéssel szemben. A fasiszta országokban ez a fasizmus, a náci Németországban a nemzetiszocilaizmus, a Szovjetunióban pedig a kommunizmus volt. Az uralkodó ideológia pedig alapjaiban határozott meg mindent: a kultúrától a gazdaságon át az általános és kötelezően követendő életmódig (és értékrendig).
Vezérkultusz. Mindig egyetlen diktátor állt az állam élén, aki személyi kultusszal tartotta kezében a teljhatalmat. Hitler, Mussolini és Franco egyaránt a "vezér" megszólítást használták: Hitlernél a "Führer" Mussolininél a "Duce" Frankónál pedig a "cadillo" titulus volt a jellemző. Sztálin "beérte" a generalisszimusz megszólítással.
Állami erőszakszervezetek. Minden náci, fasiszta és kommunista rendszer fenntartott egy olyan mindenható biztonsági főhivatalt, mely kizárólag a legfelső pártvezetésnek engedelmeskedve bármit megtehetett a lakossággal. Ez a szervezet Sztálinnál a CSEKA (Csrezvicsajnaja Komisszija), később KGB, Hitlernél az SA, SS, RSHA (Reichssicherheitshauptamt), illetve a GESTAPO (Geheime Staatspolizei), Rákosinál pedig az ÁVO és ÁVH volt. (De a sor folytatható lenne például a román Securitátéval és az NDK beli Stasival is.) Ezek a szervezetek a gyanúsnak minősítetteket vallathatták és lágerekbe is zárhatták (sőt a másként gondolkodók meggyilkolása is gyakorinak számított).
Polgári szabadságjogok és a sajtó teljes korlátozása. Minden totális rezsim blokkolta a sajtó működését, ami azt jelentette, hogy csak pártpropaganda jelenhetett meg az újságokban. Ehhez társult a polgári szabadságjogok "befagyasztása": a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság (szabad tüntetés), a vallásszabadság megszüntetése. A totalitárius rezsimekben a média (mely akkoriban az újságokat és a rádiót jelentette csupán) kizárólag a legfelső vezetőt éltető és céljait helyeslő szólamokat közölhetett.
Ellenségkép kialakítása és állandó harc. Minden totalitárius rezsimben pontosan meg volt fogalmazva, hogy ki a nép ellensége, vagyis kik azok, akiket üldözni kell. A náciknál a zsidók és a kommunisták (illetve a nyugati országok emberei), a szovjeteknél pedig a burzsuák, a kulákok (gazdag parasztok), az arisztokraták és a rendszert kritizálók voltak ezek az "elemek". Az állandó harc minden totális rendszer jellemzője volt.

A két világháború közti diktatúrák közös jellemzői

1.) A pártállam kialakítása: egy olyan antidemokratikus rendszeré amelyben egyetlen párt uralja a politikai életet (egypártrendszer), az összes többi párt és a szakszervezetek felosztásával, a független sajtó betiltásával, a parlament megszűntetésével, a párt vezetője pedig korlátlan hatalommal rendelkezik, magát vezérnek nevezi (führer, duce – vezérkultusz) és rendeleti úton kormányoz

2.) A társadalom bekerítése: a társadalom feletti totális ellenőrzés kialakítása, melynek eszköze volt a cenzúra (könyvek, lapok, művészeti alkotások), és az egyházellenes döntések sorozata (Olaszországra ez nem igaz, mert a fasiszták nem voltak antiszemiták és egyházellenesek) A vallásellenesség és vallásüldözés Oroszországban: templomok lerombolásával is járt. A társadalom meggyőzését szolgálta a jelképhasználat - az oroszoknál vörös csillag/zászló, Olaszországban a fasces, Németországban a horogkereszt- és az egység látszatának megteremtése (Gleichscaltung=egységesítés programja; a társadalom uniformizálása, gondolkodásának átformálása). A társadalom bekerítését szolgálta még az emberek manipulálása is: demagógiával, hamis ígéretekkel a párt népszerűsítése, nagy szakrális terek kialakításával, a nagyság-, legyőzhetetlenség-tudat, az erőkultusz hangoztatásával, a múlt, a tradíciók tagadásával, helyette a jövő (pártideológiának megfelelő) emberképének megteremtésével, a propagandakeltéssel (nagyszabású rendezvények pl.: ünnepi pártnapok, felvonulások, plakátok, filmek, néprádió), nagyfokú érzelemkeltéssel, a pártideológia valláspótlékká növelésével

A 30-as évek diktatúráinak lényeges részét képezte a társadalom megfélemlítése terror alkalmazásával. A terror kifelé és befelé is érvényesült, a koncentrációs büntetőtáborok szervezésével (Olaszo.-ra ez nem volt jellemző, csak Németo.-ra, Oroszo.-ra), koncepciós perekkel, a hadsereg és a politikai rendőrség (Gestapó, SA-osztag, SS-osztag, Cseka→GPU→KGP) állandó nyomásával, besúgóhálózat kiépítésével, politikai merényletekkel, tisztogatásokkal, ellenségkép-, bűnbakkereséssel (az oroszoknál: kulákok, a németeknél: zsidók, kommunisták). Ide tartozik még a vezérkultusz/személyi kultusz megteremtése, a társadalomra kényszerítésével, rendkívüli intézkedések bevezetésével: szabadság korlátozása, egyesülési-, gyülekezési jog korlátozása, lehallgatások, házkutatások engedélyezése, magánszemélyek kifosztása

3.) A gazdaság bekerítése, erőszakos fejlesztése : építkezések, infrastruktúrális fejlesztések, a gazdaság kizsákmányolása, az ipar erőltetett fejlesztése a mezőgazdaság kárán, a gazdaság feletti totális állami ellenőrzés (az oroszoknál:hadikommunizmus→tervgazdálkodás: NEP(1921-től 1928-ig)→kollektivizálás(1928-tól); a németeknél: Neuer Plan = új terv: autópálya kiépítése, német nemzeti bank felállítása, “Mindent a hadseregnek!”, az államot ipari nagyhatalommá akarták tenni (oroszoknál pl.:Sztálin 5 éves terve)

A fasiszta Olaszország

Az első igazi totális rendszert Mussolini hozta létre Olaszországban. Az I. világháború. után a háborús szerzeményeivel elégedetlen Olaszország (az “elégedetlen győztes”) gazdaságilag kimerült, és lakossága nemzeti érzések fűtötte gyár- és földfoglaló mozgalmak felé fordult. A jobboldali és centrumpárti politikusokat megrémítette a mozgalom kiterjedése, tartottak a forradalom kitörésétől, így elnézővé váltak a Mussolini vezette szélsőjobboldali fasiszta “rendteremtő” erőszakos politikai módszereivel. (Mussolini szervezete az 1919-es Hadviseltek Szövetsége nevű szövetségből nőtt ki) A fasiszták rohamosztagokat, ún. squadrákat szerveztek, ezeknek törvényesített utódszervezete a milícia (fekete ing, derékszíj, karszalag) és fenyegetéssel, erőszakkal, gyilkosságokkal törték le Dél-Itáliában, Szicíliában a parasztok földfoglaló, Észak- és Közép-Itáliában a munkások gyárfoglaló mozgalmait. A hatóságok szemet hunytak a törvénytelen akciók felett. Ezek a rohamosztagok tették igazán erőssé a fasiszta pártot. Később, 1922-be Mussolini Nápolyban bejelentette hogy fekete ingesei élén bevonul a fővárosba. Ez volt a “Marcia su Roma” azaz a nagy menetelés Rómába. A konzervatív körök támogatták, meggyőzték az uralkodót, III.Viktor Emanuelt, hogy csak Mussolini képes megakadályozni a forradalmat, akit a király 1922. okt. 30-án (engedve a nyomásnak) kinevezett miniszterelnöknek. Mussolini egy jobboldali koalíciós kormány élén került hatalomra (még működtek a parlamentáris intézmények, érvényesült a sajtószabadság) és azonnal hozzálátott a diktatúra kiépítéséhez, a demokratikus intézmények és törvények korlátozásához. Az 1924-es választásokon terrort alkalmazva a fasiszta párt a szavazatok 2/3-át megszerezve többségbe került a parlamentben és száműzte az ellenzéket. A párt biztosítására, ellenzékének megtörésére politikai gyilkosságokat hajtott végre a rohamosztag: 1922. dec.- torinoi büntetőexpedíció, 1924 – Matteotti-ügy (Glacomo Matteotti, szocialista képviselő elrablása és meggyilkolása) ezzel a demokratizmus látszata is megszűnt, a fasiszták bármit megtehettek. 1925-ben feloszlatták a pártokat, szakszervezeteket, betiltották a független sajtót, végül 1928-ban megszűntették a parlamentet is, amelynek szerepét a Fasiszta Nagytanács vette át. Ezután Mussolini duce-nek (vezérnek) neveztette magát és rendeleti úton kormányzott. Ezzel létrejött a pártállam: a párton belül dőlnek el a kérdések, ők hozzák a törvényeket, az uralkodót sarokba szorították, nem volt jelentősége többé.

Mussolini taktikai lépésének számított, hogy tömegtámogatása megtartása, a csalások legitimálása érdekében: 1, saját szélsőségeire is lecsapott, nemcsak ellenfeleire; 2, XI.Pius pápával 1929-ben megkötötte a lateráni konkordátumot (fontos a pápával a jó viszony a tömegek miatt, az olasz nép rendkívül vallásos), mely szerint az egyház szuverenitást kapott, a papok állami fizetéshez jutottak, cserébe a pápának és a papságnak fell kellett esküdni a fasiszta kormányra. A pápa a nyomásgyakorlás miatt és az egyház legalizált működésének biztosítása érdekében kénytelen volt szövetséget kötni Mussolinivel, de az 1931-es Quadragesimo anno című enciklikája megírásával felhívta az emberek figyelmét a fasiszta állam hibáira. Mussolini korporációs rendszert hozott létre: melyben az állami kényszerrel létrehozott intézmények dolgozói és gazdasági vezetői, tulajdonosai együttműködtek egymással és a kormányzattal. Ezzel a munkaadókat, munkavállalókat és a szakszervezeteket vonta ellenőrzés alá, megakadályozva bárminemű sztrájkot, lázadást.

Mussolini vezető szerepre törekedett Közép-Európában és a Balkánon ezért külpolitikáját elsősorban hódítási tervei határozták meg. Elsődleges külpolitikai célja az “Impero Romano”- Római Birodalom feltámasztása a Földközi-tenger medencéjének meghódítása volt. Ezenkívül igényt tartott a Balkánra (Albániára), Észak-Afrikára: Líbiára, Eritreára, Abesszínára (mai nevén: Etiópia), olasz Szomáliára, a Duna-medencéjére. 1923-ban megszállta Korfut, ezzel szembekerült Görögo.-gal, de brit nyomásra ki kellett ürítenie a szigetet. 1924-ben megszerezte Fiumét (ma: Rijeka). Nagy tervét az afrikai gyarmatbirodalom kiépítését a 20-as években még nem volt képes megvalósítani, de a 30-as évek 2.felében megszerezte Abesszínát (1935-36-os hadjárat) és Albániát (1939.május). 1924-ben Mussolini felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, mivel kényszerhelyzetben voltak a fasiszták, tudták a szovjeteket nem tudnák leverni, erősebbek náluk. 1934-ben Olaszország aláírta a Római jegyzőkönyvet (olasz-magyar-osztrák szövetség), mellyel nagyhatalmi tekintélyét akarta növelni, és jó kapcsolatot igyekezett fenntartani Magyarországgal. 1935 után a fasiszták a német külpolitikával szövetkeztek, 1935-36-ban kiléptek a Nemzetek Szövetségéből, 1936-ban pedig még szorosabbra fűzve kapcsolatukat a nácikkal létrehozták a 2 ország szövetségét, a Berlin-Róma-tengelyt (a velük szövetkezőket tengelyhatalmaknak nevezzük). 1937-ben csatlakoztak az Antikomintern-paktumhoz (német-japán szövetség a Szovjetunió ellen – 1936), 1940-ben pedig Németországgal és Japánnal szövetségre lépve létrehozták a Háromhatalmi egyezményt. Olaszország egyre inkább német támogatásra szorult, gyengesége a II. világháborúban is megmutatkozott Görögország lerohanásakor és az Egyiptom megszerzésére törekvő egyiptomi vereségre ítélt hadjáratban.

A náci Németország

Mussolinihez hasonló csak annál jóval nagyra törőbb és kegyetlenebb jobboldali totális államot hozott létre Hitler Németországban. A versailles-i békekonferencia után Németország történetét a zűrzavar jellemezte: a weimari köztársaság válságban volt. Az 1.VH. sokkhatása alól nehezen tért magához az ország, ráadásul komoly anyagi, gazdasági, társadalmi károk érték. Jóvátételt kellett fizetnie, a területi döntésekkel értékes régiókat vesztett, nyersanyag-, élelmiszer-, munkaerőhiány jellemezte, és végül: haderejének létszámát erősen korlátozták. További problémát jelentett, hogy a nemzetközi közvélemény Németországot tette elsősorban felelőssé a háborúért, illetve, hogy a részben emiatt is rossz „lelkiállapotú” országban rengeteg hadirokkant és lelki sérült lakos kereste hiába a megélhetés lehetőségét. Összefoglalva: Németország teljesen kimerült anyagilag és gazdaságilag is a háború végére. Ráadásul a válság mélypontján 1923-ban a franciák megszállták a Ruhr-vidéket is, az ország legfontosabb iparvidékét. Közben Gustav Stresemann által vezetett nagykoalíció az ország talpra állítását tűzte ki célul, és legfontosabb feladata az infláció megfékezése, a márka stabilizálása és a kommunista szociáldemokrata kormányzat felváltása volt.

Az átmeneti jólét ellenére sem csökkent a puccskísérletek száma, sőt egyre több szélsőséges nézetű párt alakult. Ezek egyike volt az 1919-ben alapított Német Munkáspárt, amelynek kezdettől tagja volt Adolf Hitler is (később is beszédeiben gyakran emlegette egyszerű munkás eredetét). Az 1920-ban meghirdetett pártprogram nagyon közel állt az olasz fasizmus alapelveihez. Az ekkor már Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) néven ismert párt elutasította a parlamentalizmust, liberalizmust és felelevenítette a porosz militáns hagyományokat. A párt a “Führer-elv”-re épült, ami azt jelentette, hogy a szervezet élén egy korlátlan hatalmú vezető áll, aki irányítja és felelősségre vonja az alárendelteket. Hitler tudta, hogy pártja csak akkor tud eredményesen fellépni, ha megnyeri a német politika befolyásos személyiségeit, elsősorban a konzervatív katonatisztek támogatását. 1923. nov. 8-án a válságos politikai helyzetet kihasználva a nemzetszocialisták egy müncheni sörözőbe hívták a bajor miniszterelnököt, ahol a nácik együttműködésre kényszerítették. A kormány mozgósította a katonaságot és elfojtotta a puccskísérletet, amelyet ma már csak sörpuccsként emlegetnek. Hitlert és társait letartóztatták, magát Hitlert 5 évi börtönre ítélték, ám 8 havi fogság után szabadon engedték. A börtönben megírta a nézeteit, szándékait összefoglaló művét: a Mein Kampf-ot. Személyes hatalmának biztosítására 1922-ben létrehozta az SA-t (rohamosztag), amelynek vezetője Ernst Röhm lett, majd 1929-ben az SS-t (személyi testőrség), amelynek élére régi barátait: Hermann Göringet, majd Heinrich Himmlert állította.

Közben Stresemann sikeresen stabilizálta a német gazdaságot és 1924-ben Ebertnek adta át a miniszterelnöki posztot, aki azonban egy év múlva meghalt. Utódja, Hindenburg marsall ideje alatt (1925-34) érte el első jelentős sikereit a stresemanni politika. Az 1920-as évektől a konszolidáció kezdetét vette az országban, sorra születtek azok a szerződések, melyek a gazdasági és politikai elszigeteltségből kivezették Németországot: 1922 – genovai , rapallói (orosz-német) nemzetközi konferencia, 1924 – Dawes-terv, 1925 – locarnói konferencia, 1926 – 2. rapallói konferencia, 1928 – Brianchello paktum (az államok békeakaratát fejezte ki), 1929 – Young-terv, 1931 – Hoover-moratórium, Németo. és Franciao. a megbékélés és együttműködés útján járt, amit a 20-as évek diplomáciája is kifejezett: Franciao. a grandeurról a securité külpolitikájára váltott, Németország pedig az ellenszegülés politikáját a teljesítési politikára cserélte. Németországot felvették a Nemzetek Szövetségébe. A fellendülés rövid időszakát azonban megtörte az 1929-es világgazdasági válság. A termelés rohamosan csökkent, tönkrementek a kis- és középüzemek, a munkanélküliség elérte az 50%-ot. A különböző politikai szélsőségek ismét szervezkedésbe kezdtek, állandósultak az utcai harcok. Az NSDAP ekkor már parlamenti párt volt, a további támogatás érdekében Hitler szövetségeseket keresett. (1931-ben a harzburgi fronttal pártja és a német nagytőke összefonódott, amely után már egyedül is elég erős volt egy központosított hatalom kiépítéséhez).

Hindenburggal riválisaként Hitler is indult az 1932-es elnökválasztáson, amit bár sok szavazatot kapott (12 milliót) mégis Hindenburg nyert. A győztes Hindenburg betiltotta az SA-t és az SS-t, ám alkancellári tisztséget ajánlott Hitlernek, aki - mint a legnagyobb párt vezetője – visszautasította az ajánlatot. Hindenburg újabb választásokat írt ki, ahol a náci párt 2 millió szavazatot vesztett, míg a kommunisták ismét előretörtek. A politikai káoszból a kiutat a Hitlerrel való egyezkedés jelentette, ezért 1933. jan. 30-án Hindenburg mégis kinevezte Hitlert kancellárrá. Hitler tisztában volt azzal, hogy hatalmának megszilárdításához le kell számolnia pártjának “népi” irányzatával. Annak érdekében, hogy a parlament beleszólása nélkül hozhasson döntéseket, meg kell szerveznie a 2/3-os többséget. Ezért újabb választásokat írtak ki 1933 márciusára. 1933. febr. 27-én kigyulladt a Reichstag (német törvényhozó gyűlés épülete), aminek felgyújtásával rögtön a kommunistákat vádolták, csakhogy lejárassák őket a választások előtt. Göbbers propaganda-minisztériumot hozott létre a náci párt dicsőítésére (választási kampány). A nácik 44%-os győzelmet arattak a kommunisták 13%-ával szemben. Hermann Gőring 1933. febr. 28-ai törvényjavaslata volt a rendkívüli intézkedések bevezetése: szabadság korlátozása, egyesülési-, gyülekezési jog korlátozása, lehallgatások, házkutatások legitimálása, magánszemélyek kifosztása. Hitler a kommunisták után betiltotta a szociáldemokrata és polgári pártokat és 1933 nyarára létrehozta az egypártrendszert. Ezzel létrejött a náci diktatúra: a kancellár rendeletekkel, a parlament jóváhagyása nélkül kormányzott.

Az egységesítés (Gleichscaltung) jegyében népközösséget szerveztek, mindenkinek tartoznia kellett valamilyen náci szervezetbe. Még ebben az évben Hitler meghirdette a Gőring által kidolgozott Neuer Plant, az új nemzetszocialista gazdaságpolitikát. E szerint a kisembereknek új munkahelyeket kell teremteni, és tervbe vették új repülőterek és autópályák építését. A nemzetszocialista hatalomátvétel után a párton belül egyre több ellentét alakult ki. Az SA vezetői komolyan vették a párt szociális célkitűzéseit, s a politikai ellenfelekkel való leszámolás után az ígéretek valóra váltását, 2. forradalmat követeltek. Rendszeresen hangoztatták, hogy Hitler nem valósítja meg a megválasztása előtt tett ígéreteit. Hitlernek lépnie kellett: “a hosszú kések éjszakáján”- 1934. jún. 29-30-án lecsaptak az SA vezetőségére , több 100-at lemészároltak közülük, többek között Röhmöt, Kahrt és Strassert. 1934 aug.-ában Hindenburg halálával Hitler saját hatáskörébe vonta az államfői jogokat, a német hadsereg új esküt tett, méghozzá Hitlerre személyesen, az SS ereje és befolyása tovább nőtt. 1936-ban megrendezett berlini olimpiát is Hitler csak eszközül használta hatalmának nagyítására és a világ megszédítésére, kábítására.

Az állam legnagyobb bevételi forrását ekkor a zsidó tőke jelentette, amely Hitler szerint spekulatív, ezért meg kell szerezni. Ezt is egyfajta indoknak szánta az egész európai zsidóság kiirtásának tervére (“Endlösung”). Hitler ideológiáját heves zsidóellenes faji alapú, politikai antiszemitizmus határozta meg: a zsidóságot tette felelőssé minden problémáért (“tőrdöfés elmélet”). Fajelmélete szerint a német népet eleve felsőbbrendű fajnak (árja nép), a zsidóságot pedig alsóbbrendű fajnak tartotta. Külön fajkutató intézeteket hozott létre a fajok objektív ismertetőjeleinek kutatására. Összekapcsolták az antiszemitizmust és a fajelméletet. Mivel azonban faji sajátosságok alapján nem lehetett elkülöníteni a zsidókat ezért visszatértek a vallási meghatározáshoz: zsidó az, akinek nagyszülői izraelita vallásúak. Megkezdték a zsidóság jogainak felszámolását, korlátozó intézkedéseket vezettek be: nem járhatnak iskolába, moziba, színházba, 1938-tól zsidó orvosok, ügyvédek nem tevékenykedhettek, bevonták útlevelüket, sárga Dávid csillaggal bélyegezték meg őket. A nünbergi faji törvényekben (1935) megfosztották a zsidókat állampolgári joguktól, ezzel elvesztették törvényességüket, másodrangú állampolgárokká fokozták le őket, ill. megtiltották hogy német nemzetiségűekkel kössenek házasságot. Fokozatosan dehumanizálták őket. Az intézkedések a német tömegeket is a zsidóság ellen uszították. 1938. nov. 9-én a rohamosztagosok átfogó, szervezett támadást intéztek a zsidók ellen: felgyújtották üzleteiket, megrohanták és lerombolták a zsinagógákat. A “Kristályéjszaka” nevet kapott incidens után a hatóságok több ezer embert tartóztattak le és deportáltak koncentrációs, megsemmisítő táborokba. (A 2.VH. során zsidók százezreit hurcolták el más európai országokból, hogy halálra dolgoztassák, kínozzák őket olyan táborokban mint az auschwitzi vagy dachaui.)

Hitler egy rendkívül agresszív, hódítási, revíziós törekvések hajtotta külpolitikát folytatott. Egyik régi terve volt Ausztria és Németország egyesítése, az Anschluss megvalósítása. Ehhez azonban a külpolitika feletti szabad rendelkezésre és fegyverkezési egyenjogúságra volt szüksége, ezért 1933-ban kilépett a Népszövetségből. 1935-ben a versailles-i szerződés értelmében a lakosságnak szavazással kellett döntenie a Saar-vidék sorsáról, amelyet végül Németo.-hoz csatoltak. Még ebben az évben bevezette az általános hadkötelezettséget, majd 1936-ban demilitarizálta a Rajna-vidéket. A Japánnal kötött megállapodás – Antikomintern-paktum – után a környező államok meghódítása vált fő céljává. Olaszo.-gal is szövetségre lépett: 1936-Berlin-Róma-tengely, 1937-ben pedig Olaszo. is csatlakozott az Antikomintern-paktumhoz. Támogatókkal biztosítva Németo. tudatosan készült a háborúra (2.VH.): 1936-ban kiadott 4éves terv, amelyben Hitler meghirdette a gazdasági önellátást és a hadsereg modernizálását.

1937 őszén Hitler már az Anschlusst tervezte, ám az egyesülést népszerűsítő náci propagandaharc az osztrákok nagy részét szembeállította a Führerrel, mire Schuschnigg, az osztrák kancellár 1938. márc. 13-ára népszavazást írt ki a csatlakozásról. Hitler újabb ultimátumot adott, amire a kancellár lemondott, helyette a náci Seyss-Inquart alakított kormányt. Márc. 12-én Hitler bevonult Bécsbe, ezzel megtörtént az Anschluss. Hitler Csehszlovákiát is meg akarta szerezni, mert a Szudéta-német területen a lakosság nagy része német volt. Az elszakadásért küzdő Szudétanémet Párt Henlein vezetésével egyre erősebben követelte az autonómiát, amire már az európai nagyhatalmak is felfigyeltek: Chamberlain, angol miniszterelnök 1938. szept.28-án négyhatalmi konferenciát indítványozott. A szept. 29-én Münchenben tartott konferencián Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier (francia miniszterelnök) megegyeztek abban, hogy Csehszlovákia köteles átadni Németo.-nak a német többségű területeit, s tárgyalásokat kell kezdenie lengyel és magyar szomszédaival azok területi igényeiről. A rendezés utáni “maradék” Csehszlovákiának pedig garanciát ígértek. Ezután a lengyel csapatok megszállták Teschent (1938. okt.), a magyarok pedig az 1938. nov. 2-ai bécsi döntés értelmében visszakapták a Felvidéket. A Tiso vezette szlovák fasiszták gyorsan autonómiát szereztek és létrehozták önálló Szlovákiát. 1939. márc. 15-én a németek bevonultak Prágába, majd létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, aminek élére Reinhard Heydrichet tették.

Ezzel úgy tűnt semmi sem állhatja útját az olaszok és japánok által is támogatott náci hadseregnek, amely 1939. szept. 1-én lerohanva Lengyelo.-t kirobbantotta a 2.VH.-t. Hitler célja ezután az ún. “Harmadik Birodalom”, a német nép uralma alatt álló új Európa létrehozása, a Lebensraum (a németek élettere) és a GroBraumwirtschaft (nagytérgazdaság: a nyugat-európai térséget éléskamrának tartotta) kialakítása volt. Hódításai a 2.VH. első felében olyan nagy méreteket öltöttek, hogy már-már úgy tűnt a németek elérik céljukat.

A kommunista Oroszország

Az előző két totális rendszerrel sok közös vonást magában hordozó mégis ellentétes politikai oldalt képviselő szélsőbaloldali kommunista totális állam a Szovjetunió. A sztálini Szovjetunió időszakát 3 korszakra oszthatjuk: 1924-41 – a szocializmus és a pártállami diktatúra kiépítése az országon belül, 1941-45 – antifasiszta küzdelem a 2.VH.-ban, 1945-53 – befolyási övezetek kiépítése, hidegháború.

Előzmények:

Az 1.VH.-ból Oroszo. még a háború befejezése előtt kilépett, különbékét kötött Németo.-gal (1918. márc. 3. – Breszt-Litovszki béke). A cárizmus bukása (1917. febr. 23.), majd a bolsevik hatalomátvétel (1917. okt. 25.) után Lenin és társai helyzetük megszilárdításán fáradoztak, míg a háborúban kimerült nyugati hatalmak katonai beavatkozással (intervenció: 1918-22) igyekeztek megakadályozni a “vörös veszély” tartós berendezkedését. A Vörös Hadsereg létrehozásával, a hadikommunizmus (mindent a hadseregnek) bevezetésével, a pártállami diktatúra megteremtésével, az államosításokkal, a belső ellenzék megtörésével a bolsevikok hatalmon tudtak maradni, ám az előállt éhínség és a kibontakozó lakossági elégedetlenség miatt támogatottságuk csökkent. Az új gazdasági intézkedésekkel (NEP: 1921/22-1928 - “Adjunk egy kis kapitalizmust a népnek!”, ”Egy lépést hátrébb kell tennünk, hogy aztán két lépést tegyünk előre!”) hatalmukat megszilárdító kommunisták – mesterséges keretek közé kényszerítve számos nemzetiséget – létrehozták a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót (1922. dec. 30.), pártjuk (SZKP) 1. emberének pedig Sztálint (“Acélember”, eredeti nevén Joszip Viszarionovics Dzsugasvili) választották.

Az 1920-as években a világforradalom egyre halványuló reménye olyan irányba terelte a szovjet bel- és külpolitikát, ami már messze nem a tiszta lenini gondolatokat tükrözte, s ezen évek alatt a “proletárdiktatúra egy országon belül elképzelés” hívei kerekedtek felül. Fő eszmei képviselőjük, Sztálin kezdetben nemzetiségügyi népbiztosként tűnt fel. A Szovjetunió államformájának meghatározásakor elméletileg Lenin elképzelése valósult meg – szabad kilépés, ill. nyelvhasználat a tagállamok számára – a gyakorlatban azonban Sztáliné. Sztálin 1922-ben a Szovjet Kommunista Párt főtitkára lett, és Lenin halálával (1924) örökölte a hatalmat. A proletárdiktatúrát meghirdető kommunista ideológia szellemében Sztálin hozzálátott az általa sajátosan értelmezett szocializmus kiépítéséhez, erős központi hatalmat épített ki elképzelései megvalósításához. Fokozatosan kiszorította a hatalomból kommunista riválisait – Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet –, félreállította a hadsereg vezetőjét, maga mögé állítva ezzel a katonai hatalmat.

A gazdaság átalakításának első nagy lépéseként szakított a Lenin nevéhez fűződő NEP-pel, 1928-ban megkezdődött a mezőgazdaság állami ellenőrzését szolgáló kollektivizálás (a magántulajdon megszüntetése), az egyéni parasztgazdaságok szovhozokba (állami gazdaság) és kolhozokba (termelőszövetkezet) tömörítése a mezőgazdaság technikai, technológiai megújítása nélkül. Ennek eredménye a termelés nagyfokú visszaesése lett, amely 1932-33-ra éhínségekhez vezetett. A parasztság tiltakozására, elégedetlenségére erőszak volt a válasz. Sztálin a mezőgazdaság válságáért a parasztokat, elsősorban a jómódú gazdákat/gazdag parasztokat, a kulákokat tette felelőssé és meghirdette az ellenük való harcot (kuláktalanítás), munkatáborokba hurcoltatta őket. Ezzel egyidejűleg a kommunista párt elíndította az erőltetett iparosítást, a nehézipar fejlesztését az általa állandónak tekintett háborús veszély miatt, ezzel tovább fokozva a lakossági elvonásokat és a mezőgazdaság katasztrófális helyzetét. A tervgazdálkodás (a párt által előre megszabott termelési célok, 5éves tervekkel) 1928-as bevezetésével megvalósult az állam ellenőrzése a gazdaság felett (bár a terveket soha nem sikerült maradéktalanul végrehajtani). Az első kettő 5éves terv során a kimeríthetetlen erőforrásokat kihasználva óriási ipari fejlődés indult meg a munkatáborokban dolgozó rabok, a sztahanovista munkaversenyek és a mezőgazdaságból elvont munkaerő segítségével. A nép drágán megfizette a diktátor nagyhatalmi törekvéseit: az életszínvonal a töredékére esett, éhínség pusztított. Egyetlen évtized alatt hatalmas társadalmi változások mentek végbe: lényegében megszűnt a szabad paraszti osztály, felduzzadt az ipari munkásság.

A kommunisták egyeduralma, az egypártrendszer, a párt és az állam összeolvadása (pártállam) lehetetlenné tette a “hivatalos” sztálini nézetektől való eltérést. A Sztálin körül kialakított személyi kultusz (kötelező imádat) tovább erősítette Sztálint a párton belül. Az 1934-es SZKP kongresszuson azonban veszélybe került a hatalma, Kirov népszerűbb volt, megszavazták, de az eredményeket központilag meghamisították, a kongresszus résztvevőinek nagy részét kivégezték (Kirov-gyilkosság: 1934). A csisztka (tisztogatás), a vélt és valós ellenfelekkel való leszámolás tovább folytatódott: a tisztikar likvidálása. Az üldözési mániából eredő bizalmatlanság, a feljelentések, besúgások mindennapossá váltak, nem kímélték sem a lakosságot, sem Sztálin közvetlen munkatársait (Sztálin felesége is öngyilkos lett 1932-ben). Az ellenségkeresés (éberség jelszóval) szellemében a belügyi, karhatalmi szerveket felhasználva (Cseka utódja: GPU majd NKVD=politikai rendőrség) terrort alkalmazott, 1928-tól koncepciós perek, kirakatperek (előre kitervelt vád és ítélet állami irányítással) rendezésével százezreket végeztetett ki (köztük a hadsereg vezérkarát, orvosokat, értelmiségehet) vagy juttatott a hírhedt büntetőtáborokba, a szibériai GULÁG-ba (állami írányítású táborok). A vádak általában: a nyugatnak történő kémkedés, tervszabotázs (a termelés hátráltatása), összeesküvés szervezése voltak, melyeket kínzás hatására a vádlottak aláírtak, s a diktatúra ezzel igyekezett a nyilvánosság lőtt igazolni döntéseit. A “társadalom bekerítésének”, a társadalom feletti totális ellenőrzésnek eszközévé vált a cenzúra, az egyházellenes döntések (több száz templomot lerombolnak, az “ateizmus múzeumává” teszik őket, több ezer papot kivégeznek), a vallásüldözés és az 1936-os alkotmány bevezetése. A diktatúra propagandával – nagyszabású rendezvényekkel: pl.: minden évben megrendezett nov. 7.-i katonai díszszemle a Vörös téren, plakátok, filmek), demagóg ígéretekkel népszerűsítette magát, új, “boldogabb szocialista jövőt” ígérve a munkás- és paraszttömegeknek.

Jelképeivel – vörös csillag/zászló, sarló-kalapács – egységet igyekezett sugallni. A kommunista jövő érdekében már gyermekkortól kezdve a párt felé terelte a tömegeket (pionírmozgalom, komszomol, oktatás kommunista ideológiával).

A gazdaságban és a politikában való egyoldalú törekvések megvalósítása vezetett a sztálini diktatúrához, amely hosszú távon tönkretette az ország gazdaságát és megfélemlítette társadalmát. A szovjet külpolitika először Németo.-gal vette fel a kapcsolatot (1922-Rapalló – két elszigetelt ország közeledése). A szovjet állam lassan elismertté vált a jelentősebb országok körében, de a nyugati államok a kölcsönös bizalmatlanság miatt a diktatórikus vezetésű Szovjetunióval nem tudtak életképes szövetséget kötni Németo.-gal szemben. Maradt a német-szovjet együttműködés: 1939. aug. 23/24-én a két ország külügyminisztere megkötötte a Molotov-Ribbentrop paktumot. Eközben a nemzetközi kommunista mozgalom is követte a külpolitikai irányvonalat: 1935-ben a Komintern kidolgozta a népfrontpolitikát. A 2.VH.-ban Sztálin megkezdte rendszerének “exportálását”, a nagyhatalmi Szovjetunió megteremtését.

Különbség a diktatúra és a tekintélyelvű rendszer között:

Magyarországon is létrejött a kommunista diktatúra a Tanácsköztársaság idején (1919. márc. 21.-1919. aug. 1.), de nem tudott sokáig hatalmon maradni. A Tanácsköztársaság rendszere egy az egyben a szovjet mintát igyekezett átvenni. Ezt követően kialakult hazánkban Horthy Miklós kormányzósága (1920. márc. 1-1944. okt. 16.) alatt egy tekintélyelvű, korlátozott parlamentáris rendszer, amely nem mondható demokratikusnak – mivel működött ugyan a parlament, de a kormánypárt a választási rendszernek köszönhetően (nyílt szavazás) mindig biztosítani tudta többségét, így a választásokon megbuktathatatlan volt – de diktatórikusnak sem, mivel létezett parlamenti ellenzék, korlátozásokkal, de szabadon működhetett a sajtó és kisebb-nagyobb megszorításokkal érvényesültek a legfontosabb emberi jogok. A rendszerben kiemelt szerepe volt az államfőnek, jogkörét többször kibővítették, de királyi vagy diktátori hatalmat ezek után sem gyakorolhatott, de tagadhatatlan döntő befolyással bírt a korszak politikai életében, ezért is nevezték el kormányzósága időszakát Horthy-korszaknak/rendszernek.

Felhasznált irodalom: