A Maginot vonal

A Maginot vonal

/Harmat Árpád Péter/

A Maginot-vonal André Maginot (1877–1932) francia hadügyminiszter javaslatára 1930 és 1933 közt a francia–német, az olasz–francia és a francia–luxemburgi határon megépített, védelmi célokat szolgáló, korszerű francia erődrendszer volt. Teljes hossza 350 km, költségvetése összesen ötmilliárd frankot tett ki annak ellenére, hogy a francia parlament eredetileg három milliárdot szavazott meg e célra.

A kor általános gondolata volt az erődvonal-rendszer kiépítése, amivel elkerülhetőnek tartották az első világháború megismétlődését. Minden más európai védővonalnál erősebb, korszerűbb volt, főleg az Elzász-térségben. Az általában 2 km mélységű védvonal itt elérte a 20 km mélységet is. Erődökből és az erődök között húzódó föld alatti járatrendszerből, valamint az ezeket ellátó hátországi infrastruktúrából állt. Az erődök alsó szintjein képezték ki a legénységi körleteket, kórházakat, lőszerraktárakat. Kétféle erődítmény (tüzérségi és gyalogsági) létezett, valamint a kazamatának nevezett kisebb helyiségek. Egy-egy erődvonal védekezését egy főerőd tartotta kézben, amelyet akár 100 méter mélységbe is süllyesztettek.

A francia törvényhozásban először Joffre marsall javasolta egy nyugati védvonal létesítését. E koncepció élesen szembekerült Charles de Gaulle és Paul Reynaud elképzeléseivel, akik a légierő és a páncélos fegyvernemek erősítését tűzték ki feladatul. Joffre javaslatát Henri Philippe Pétain és André Maginot támogatásával elfogadta a francia parlament. A törvényhozás választásában nagy szerepet játszott az első világháborút követő demográfiai helyzet értékelése, ami szerint Franciaországnak nem állt rendelkezésére elegendő élőerő a hadsereg megkívánt fejlesztéséhez, így a statikus védőerő mellett döntöttek, amely kisebb létszámú hadsereget igényelt.

Az 1927-es tervek alapján 1930-ban kezdődött meg a tényleges építkezés a hackenbergi tüzér-erőddel. 19 blokk és 10 km folyosó építése után, 1933-ben állt hadrendbe. Ez az erőd 1939-től teljes készültségben állt, végül harc nélkül adta meg magát. A környező tüzérségi kiserődök 135 mm-es tarack-lövegeket kaptak. Az erődök betonfalát 150 mm-es nehézlövegek közvetlen találatához méretezték. A tényleges kivitelezés egyes szakaszokon még 1940-ben is folyamatban volt.

Felépült 142 darab nagyerőd, 352 darab kazamata, 78 darab gyalogsági óvóhely, 17 megfigyelőközpont és körülbelül 5000 gyalogsági szállás. Az erődrendszer feladati közé tartozott az őrség és határőrizet (a váratlan támadások elkerülésére, illetve riasztás a bekövetezte esetén), két vagy három hétig feltartani a támadó hadsereget, amely idő alatt a francia hadsereg mozgósítása megtörténik, Elzász és Lotaringia közvetlen védelme, Erősítések és tartalékok képzése, és az ellenség elterelése Svájc vagy Belgium felé, ahol könnyebb a védekezés

Eredményessége

A második világháború idején kiderült, hogy felesleges katonai beruházás volt, mert 1940-ben a német hadsereg a Maginot-vonal megkerülésével, az Ardennek-hegységen átvágva támadta meg és rohanta le Franciaországot. A franciák 1940 júniusában kapituláltak, a legtöbb erődítmény tényleges harc nélkül, elvágva utánpótlásától megadta magát. Ahol mégis harcra került sor, ott a németek ejtőernyősei a francia katonákra robbantották az egész építményt, kihasználva a szellőzőnyílások adta lehetőségeket. A francia hadvezetés 1940-ben még mindig az első világháborús doktrínákat alkalmazta, mozgóháborút elképzelni sem tudtak, és harckocsijaikat (amelyek egyébként felülmúlták a német harckocsikat) csak a gyalogság támogatására használták. A második világháború elejére egyértelműen bebizonyosodott: De Gaulle tábornok terveit és javaslatait kellett volna követnie a francia hadvezetésnek, vagyis az értelmetlen és költséges Maginot-vonal kiépítése helyett a francia páncélos erőket kellett volna fejleszteni és gyarapítani.

Kiépítése

A Maginot-vonal 20–25 km mélységben kiépített védelmi rendszer. Határőrállomások, kommunikációs központok, gyalogos fedezékek és torlaszok, tüzérségi állások, géppuska-fészkek, raktárak és azok infrastrukturális tartozékai, megfigyelőpontok alkották a vonalat.

A Maginot-vonal 16 rétegű védvonalrendszere:

1. Első vonal: határőrizet. Álcázott legénységi szállások alkották, amelyek meglepetésszerű támadás alkalmával az első ellenlökések végrehajtását végezték volna. Az ellenséges harcjárművek ellen előkészített robbanóanyagok és barikádok álltak rendelkezésre;
2. Második vonal: átlagban 5 km-es mélységű, páncélelhárító eszközökkel felszerelt sáv. Feladata az ellenséges kibontakozás lassítása volt;
3. Fővonal: körülbelül 10 km-re kezdődött a határtól. Két méteres mélységben földbe ásott, abból 0,7-1,4 méter magasan kiálló acélrudak hálózatával kezdődött, amely újfent harckocsiakadályként funkcionált. Ezeket mindenhol telepítették, ahol a vonal nem rendkívüli sűrűségű erdők, vagy járhatatlan mocsarak mentén húzódott. A harckocsiakadályokat rögtön követte a gyalogsági akadály is, amely nagyon sűrű szögesdrótból állt;
4. Gyalogsági bunkerek, amelyek géppuskák, gépágyúk és 37 vagy 47 mm-es páncéltörő lövegek elhelyezésére szolgáltak. Egyes erődök csak nyugati, mások nyugati és keleti irányban is rendelkeztek kilövési lehetőséggel. 20-30 fős egységek befogadására alkalmas, jellemzőjük a tetjükön lévő kiemelkedés, ahol a periszkóp és a gépfegyverek kerültek elhelyezésre. E páncéltornyok behúzható és rögzített változatban is készültek;
5. Petits Ouvrages – 100-200 fő elhelyezésére szolgáló épületek, amelyekben a páncélos alakulatokat támogató gyalogság elleni erők voltak, akik a nagy erődök között alagutak segítségével szabadon közlekedtek;
6. Ouvrages – A Maginot-vonal fő erődítményei, 500-1000 fős személyzettel, nehéztüzérséggel és ellátó raktárakkal;
7. Megfigyelőpontok az erődök lövegeinek tűzvezetéséhez;
8. Telefonhálózat az összes erőd között;
9. Gyalogsági óvóhelyek: 500-1000 méterre a főerődök vonalától létesített, 200-250 főt befogadó épületek, amely az esetleges visszavonulás alkalmával tartalékokkal szolgált, és lehetőséget adott az ellentámadásokra;
10. Árvíz-övezetek: a lehetőségek szerint újabb természetes akadályként a folyók, folyamok árvizes területei mentén települtek az erődvonalak;
11. Biztonsági útvonalak az erődök között;
12. Raktárak és ellátó útjaik;
13. Lőszerraktárak és útjaik;
14. Keskeny-nyomtávú vasúthálózat 50 km-es körzetben az ellátás biztosítására;
15. Nagyfeszültségű elektromos hálózat;
16. Vasúti tüzérség az első vonalak hatékony támogatására

Forrás:

• Stephen Weir: Encyclopaedia idiotica. Alexandra Kiadó 2007. ISBN 978 963 370 393 9
• Wikipédia ide vonatkozó cikke