Anglia rövid története

Anglia rövid története

 

A régészeti leletek tanúsága szerint az ember a mai Dél-Angliában sokkal hamarabb letelepedett, mint a Brit-sziget más részein, mivel itt az éghajlat még a jégkorszak idején is sokkal kedvezőbb volt.

A mai Anglia területét az i. e. 1. évezred folyamán a kelta törzsek közé tartozó britonok (vagy ókori britek) lakták. A régió legelső említése a Masszaliai útikalauz (Masszalióté Periplusz) című ókori útleírásban található, melyet az i. e. 6. században a föníciai hajósok használtak. A sziget lakói azonban már sokkal régebben kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki a kontinenssel. Massziliai Pütheász görög kereskedő i. e. 325 körül írta le itteni utazásának történetét. Későbbi írók, mint az idősebb Plinius és Diodorus Siculus megemlítik a Britannia szigetén kitermelt ón jelentőségét, de az ott élő emberekről nem írnak. Tacitus azt írta, hogy nincs számottevő különbség a sziget és Gallia lakosainak nyelvében, és hogy külsőre is hasonlítanak.

Julius Caesar i. e. 55-ben és 54-ben felderítő célú katonai expedíciókat vezetett Britanniába. De Bello Gallico című művében azt írja, hogy a terület sűrűn lakott és népei hasonlítanak a kontinensen élő gall népcsoportokra. A megtalált pénzérmék és a későbbi római írók nyomán ismerjük néhány briton uralkodó nevét és tetteit.

A britonok szigetét Claudius császár hódította meg i. sz. 43-ban. Az új római provincia neve Britannia lett. A császárkori római szerzőknél viszonylag kevés említés történik Britannia történelméről. Például csak egy mondatot találni arról, hogy miért épült Hadrianus fala. Claudius inváziójáról többet tudunk, és 61-ben Tacitus megírta Boudica (Boadicea) királynő történetét. Az 1. század után azonban a római történetírók már csak a véres eseményeket említik.

Róma fennhatósága az évek során hol erős, hol gyenge volt, 410-ben pedig végleg elhagyták a Brit-szigetet. Ekkor bukkantak fel az angol nép kialakulásában meghatározó szerepet játszó hódító germán törzsek. A hódítók elől Cornwallból, Devonból és a déli területekről sok briton a La Manche-csatornán át Gallia nyugati partvidékére menekült, amelyet korábbi hazájukról Britannia Minornak, azaz „Kis Britanniának” neveztek el (ma Franciaország Bretagne tartománya).

Britannia angolszász meghódítása

Mai ismereteink szerint a korábbi hazájukból kiszorított germán népcsoportok az 5–6. században két hullámban érkeztek a Brit-szigetre. A germán törzseket először Vortigern, a britonok királya hívta be, hogy segítsenek neki az írek és a piktek elleni harcban. Katonai vezetőik irányításával először a sziget keleti partvidékén telepedtek le. Miközben művelhető alföldeket kerestek, a Temze mellett nyugat felé vándoroltak, és a kevésbé jó minőségű földeket meghagyták a kelta britonoknak. A hódító törzsek nagyobb részét a mai Dániából érkező angolok és a mai Németország északi részéről érkező szászok alkották, kisebb részüket pedig a jütök, a frízek és a frankok egy csoportja. Az angolok adták a nevét később az egész országnak és népének. A két legnagyobb törzs nevéről később a hódítókat együttesen angolszászoknak is nevezték, ami szintén az egész ország népének nevévé vált.

A legújabb nézetek szerint az angolszász hódítók nem söpörték el a kelta britonokat, ahogy azt a 19. században gondolták. A települések területe és sűrűsége alapján végzett becslések szerint 43-ban, amikor a rómaiak elfoglalták a szigetet, a lakosság 3 és fél millió fő lehetett. Sok történész úgy gondolja, hogy az Észak-Európából érkező törzsek szinte semmilyen hatással nem voltak a britek genetikai állományára. Azt az elképzelést, hogy a nagymérvű migráció döntő változásokat okozott volna a britek genetikai állományában, a régészek mára már megcáfolták. Az angol nép kialakulásában az egyik legfontosabb időszak kétségtelenül az angolszászok bejövetele volt. Számuk azonban mindössze 10–25 ezer lehetett, túl kevés ahhoz, hogy kiszorítsák az előttük már ott élőket.

A korabeli temetők emberi maradványainak vizsgálata azt mutatja, hogy az angolszász bevándorlók és a briton őslakosok egymás szomszédságában éltek. A leletekből az is kiderül, hogy a többségben lévő briton lakosságot politikailag egy kisebbségben lévő népcsoport irányította. A korszakban alapvető kulturális változások zajlottak le, például az etnikai identitásban, a népesség génállománya azonban nem, vagy csak alig változott meg.

A britonok sokáig nem voltak képesek összefogni a megszállókkal szemben. A helyben maradtak egyre inkább beolvadtak a szászokba, az elmenekülők pedig mindinkább a nyugati és északi vidékekre szorultak vissza. 495-ben a Badon-hegyi csatában azonban a britonok fölényes győzelmet arattak az angolszász sereg felett. Ez igen fontos politikai és katonai esemény volt, ennek ellenére nem ismerjük a két sereg vezérének nevét. A briton győzelem megállította az angolszász inváziót és hosszú időre békét hozott az őslakosság számára.

A végső csapást az 577-es deorhami vereség jelentette a dél-angliai őslakosság számára. A győztes angolszászok most már az ország nyugati részére, a még egységes utolsó briton területek közé is behatoltak, elvágva Wales területét a mai Cornwall, Devon, Dorset és Somerset megyék területét magába foglaló „Nyugati Wales”-től (West Welsh).

A mai Angliában az egykori briton népesség öröksége két főbb vonatkozásban lelhető fel: egyrészt a helynevekben (például London, Dumbarton, York, Dorchester, Dover, Colchester, illetve bre-, bal-, -dun a hegyek, carr a magas, sziklás helyek, vagy coomb a szűk, mély völgyek nevében). A másik briton örökség genetikai jellegű: míg korábban azt gondolták, hogy az angolszász uralom alá jutott területekről teljesen eltűnt a briton lakosság, az elmúlt másfél évtizedben végzett genetikai és egyéb vizsgálatok (C. Capelli, Steven Bassett) kimutatták, hogy számottevő briton népesség maradt a mai Anglia angolszászok által kevésbé benépesített területein.

829-ben Dore-nál (ma Sheffield külvárosa) Wessex-i Egbert elfogadta Northumbriai Eanred behódolását, ezzel ő lett az első angolszász, aki egész Anglia urának mondhatta magát.

Viking hódítás

A lindisfarne-i apátságot ért 793-as támadással kezdetét vette a viking fosztogatások korszaka.

A rablások, fosztogatások után a vikingek elkezdtek letelepedni és kereskedni a korábbi lakossággal. Sikeres terjeszkedésük révén a 9. századra uralmuk alá vonták a róluk elnevezett Danelaw nevű területet. Egyik legjelentősebb településük a mai York területén feküdt. A viking behatolás az angol nyelvre is jelentős befolyással volt, mivel az óangol és a vikingek által beszélt nyelv közeli rokonsága megkönnyítette az egymásra hatást.

Anglia a középkorban

Hódító Vilmos 1066-os győzelme II.Godwin Harald felett a hastingsi csatában, majd a normann megszállás éles fordulatot hozott a szigetország történelmében. Vilmos első intézkedései között (adózási célzattal) összeíratta az ország lakosságát, annak vagyonát, földjeit.

Vilmos egyszerre uralkodott a jelentős hatalomnak számító Normandiában és Angliában. Ő és nemesei anglo-normann nyelven kormányozták a két országot. Ez még évszázadokig az arisztokrácia nyelve maradt, kitörölhetetlen hatást gyakorolva az angol nyelv fejlődésére.

Az angol középkort a gyakori belső és külső háborúk, lázadások, a nemesség és a királyi udvar intrikái jellemezték. Az ország önellátó volt gabonából, tejtermékekből, marha- és birkahúsból. Fő exportcikke a gyapjú volt, amelyet az északi területeken tartott birkákról nyírtak, és Flandriában dolgoztak fel. A flamand textiliparral fenntartott kapcsolatok legalább annyira befolyásolták a korszak angol külpolitikáját, mint a Franciaországhoz fűződő dinasztikus érdekek. Az önálló angol textilipar csak a 15. században jött létre, hatalmas lökést adva az ország gazdaságának, és megteremtve az eredeti tőkefelhalmozás alapját.

I. Henrik jelentős erőfeszítéseket tett az ország reformja és az angolszászok és normannok közötti ellentétek elsimítása érdekében. Egyetlen törvényes fia (hajóbalesetben bekövetkezett) halálával azonban a reformok megakadtak, a király halálával pedig hosszú évekig tartó sötét korszak köszöntött az országra.

I. István (1135–1154) katasztrofális uralkodása alatt a hatalom a bárók kezébe jutott, s az országban eluralkodott a törvénytelenség, és belharcok törtek ki. Abbéli törekvésében, hogy megbékítse az országba rendszeresen betörő walesieket és skótokat, jelentős területekről mondott le. Vesztét végül unokatestvérével, Matildával, V. Henrik német-római császár korábbi feleségével való konfliktusa okozta: István ígéretet tett arra, hogy elismeri Matilda igényét a trónra, ezt azonban nem tartotta be. Emiatt Matilda férjével és féltestvérével 1139-ben partra szállt a szigeten, és fogságba vetette Istvánt.

Bár Matilda foglalta el a trónt, rövid idő múltán azonban ellentétbe került alattvalóival, és elűzték Londonból. Polgárháború tört ki, amely egészen 1148-ig, Matilda Franciaországba való visszatértéig tartott. István, bár nem könnyen, de komolyabb ellenállás nélkül uralkodott haláláig. Miután fia 1153-ban meghalt, megegyezett Matildával, így 1154-ben annak fia lépett trónra II. Henrik néven.

Henrik uralkodása alatt a királyi hatalom megerősödött a bárókéval és az egyházzal szemben. Jelentősen felgyorsult a feudalizmus meghaladása irányába mutató társadalmi fejlődés is.

Utódját, I. (Oroszlánszívű) Richárdot külföldön viselt háborúi kötötték le: a harmadik keresztes hadjárat, és a II. Fülöp ellen franciaországi birtokai megtartásáért vívott háborúk. Öccse, I. (Földnélküli) János ez utóbbiban fivérénél jóval sikertelenebb volt: elvesztette Normandiát (Calais kivételével) és számos más franciaországi birtokot. A hazai nemességgel és az egyházzal végképp elmérgesedett viszonya 1215-ben fegyveres felkeléssé fokozódott, amely rákényszerítette Jánost, hogy aláírja a nemesség jogait garantáló, a király hatalmát korlátozó Magna Cartát.

III. Henrik, János fia mindössze 9 éves volt, amikor trónra lépett. Uralkodását felkelések tarkították, amelyek okai között első helyen szerepeltek a kormányzás hibái, és az, hogy Henrik túlzottan támaszkodott francia udvaroncaira, háttérbe szorítva ezzel az angol nemességet. Az egyik ilyen felkelés során hívták össze először a Parlament elődjét.

I. Eduárd (1272–1307) uralkodása lényegesen sikeresebb volt. Számos törvényt hozott, amelyekkel megerősítette a királyi hatalmat, összehívta az első, hivatalosan szabályozott keretek között működő Parlamenteket. Meghódította Wales-t (erről szól Arany János Walesi bárdok című verse), és kísérletet tett rá, hogy fia számára megszerezze a skót trónt, ám ez elhúzódó és költséges háborúba torkollott. Bár a botrányos életű II. Eduárd (1307–1327) súlyos vereséget szenvedett Bannockburnnél, a háború végül csak III. Eduárd uralkodásának elején ért véget (1328-ban).

A fekete halál 1349-ben érte el az országot, becslések szerint a lakosság egyharmadát pusztítva el. A külpolitika továbbra is a szomszédok (írek, walesiek, cornwalliak) elleni háborúkra koncentrálódott, valamint a százéves háborúra a franciák és skót szövetségeseik ellen. Ez utóbbi jelentősebb angol győzelmei: Crécy és Azincourt. 1412-ben Henrik herceg (a későbbi V. Henrik) leverte a walesiek által az angol iga lerázására indított utolsó jelentősebb fegyveres felkelést.

III. Eduárd (uralkodott: 1327-1377) jelentős birtokokat adományozott a királyi családdal rokonságban álló nemesi famíliáknak, amivel megalapozta azok későbbi trónigényének vagyoni (hatalmi) hátterét. Azon uralkodóként emlegetik, aki még nem beszélte tökéletesen az angol nyelvet, inkább a normannok révén a szigetországba került franciát tekintette anyanyelvének. (Az első angol anyanyelvű uralkodónak IV. Henriket tekintjük.) II. Richárd autokratikus uralkodása elidegenítette a nemességet, és amikor 1399-ben IV. Henrik letaszította a trónról, ezzel további viszályok magvait vetette el. VI. Henrik uralkodása alatt, 1422-től a király személyes és elmebeli gyengeségei miatt az ellentétek robbanásig fokozódtak. A feszültségek végül a rózsák háborúja néven ismert polgárháborúban törtek a felszínre, amelyben a királyi hatalom erősen meggyengült. Ennek helyreállítására az első lépéseket IV. Eduárd tette meg, a munka oroszlánrésze azonban VII. Henrikre maradt.

Anglia a Tudor-korban (1485-1603)

A rózsák háborúja 1485-ben, a bosworth-i csatamezőn ért véget, ahol a korábban viszonylag ismeretlen, a Lancester-házzal rokonságban álló Tudor Henrik (a későbbi VII. Henrik) legyőzte York III. Richárdot, aki a csatában elesett. Bár visszatekintve elmondható, hogy ez a győzelem végleg bebiztosította az utódlást a Lancester-párt számára, Henrik nem lehetett ebben biztos, hisz uralkodása során a York-ház még két alkalommal tett kísérletet a trón visszaszerzésére. Egy jelentősebb (cornwalli) lázadástól eltekintve uralkodását béke jellemezte.

VIII. Henriknek a római katolikus egyházzal való szakítása hátterében alapvetően nem hitelvi, hanem az örökösödéssel kapcsolatos problémák álltak. Henrik ugyanis egyáltalán nem mutatott érdeklődést a protestantizmus iránt, annál inkább kívánta viszont Aragóniai Katalintól való válása kimondását. Miután VII. Kelemen pápa ezt megtagadta, és Henrik kikiáltotta magát az anglikán egyház fejévé, az egyházszakadás folytán Róma és London viszonya a végletekig elmérgesedett. Ezt hatalmas felfordulás követte mind a politikában, mind az egyházban: Henrik elkobozta a szerzetesrendek vagyonát és az egyéb egyházi vagyon jelentős részét, majd a királyi bevételek növelésére eladta azt a gentrynek, erősen érdekeltté téve azt az angol reformációban. (Az egyházi reformok nevezetes áldozata volt Morus Tamás.)

VIII. Henriknek három gyermeke volt, akik rövidebb-hosszabb időre mindhárman elfoglalhatták a trónt. Elsőként VI. Eduárd, aki mindössze tíz éves volt, amikor 1547-ben megkoronázták. Nagybátyja, Edward Seymour, figyelmen kívül hagyva VIII. Henrik végakaratát, lényegében magához ragadta a hatalmat, és felvette a „Protector” címet. Bár megítélése ma is vitatott, tény, hogy kormányzása 1549-re válságba torkollott: több déli megyében (Kent, Cornwall, Devon) lázadás tört ki, miközben francia-skót invázió is fenyegetett. Végül John Dudley, a Seymour autokratikus módszereit megelégelt Régenstanács támogatásával, eltávolította a „Protectort”, és a maga kezében összpontosította a hatalmat. Seymourral ellentétben azonban Dudley jóval inkább figyelembe vette a környezetében levők tanácsait, így elfogadottsága is lényegesen magasabb volt.

1553-ban, míg VI. Eduárd tuberkulózistól szenvedve halálos ágyán feküdt, Dudley azt tervezte, hogy Jane Grey-t, VIII. Henrik fiatalabbik lányát juttatja a trónra, és összeházasítja fiával, így őrizve meg befolyását. Az örökösödési rangsorban Jane előtt álló Mária azonban – a London utcáin felvonult tömeg támogatásával – megszerezte a hatalmat. A bigott katolikus Mária, V. Károly német-római császár befolyása alatt állva, megkísérelte helyreállítani az országban a katolicizmust. Emiatt 274 protestánst égettek meg máglyán, és Mária rendkívül népszerűtlenné vált mind a lakosság körében, mind az udvarban, ahol férje, II. Fülöp spanyol király embereinek befolyása súlyos érdeksérelmeket okoztott. Népszerűtlensége idővel egyre tovább fokozódott, például miután elvesztette Calais-t, az utolsó angol birtokot a kontinensen. Mindazonáltal sikerült levernie az ifjabbik Sir Thomas Wyatt vezette lázadást.

I. Erzsébetnek 1558-as hatalomra jutása után sikerült valamelyest helyreállítani a rendet az Eduárd és Mária alatt káoszba süllyedt országban. Az országot VIII. Henrik óta megosztó vallási kérdéseket is sikerült megnyugtatóan rendezni. Erzsébet sikerei jórészt a protestánsok és katolikusok közötti ügyes egyensúlyozásnak voltak köszönhetők, bár uralkodása vége felé, a Spanyolország elleni háború alatt a katolikusokkal szemben keményebb politikát folytatott. Például azokat a katolikusokat, akik nem látogatták az általa irányított protestáns anglikán államegyház istentiszteleteit, először csupán pénzbírságra (20 font/hét), később viszont a „viszaesőket” börtön-, sőt halálbüntetésre is ítélhették.

A rabszolga-kereskedelem, amely nagyban segítette Angliát a nagyhatalmi státus elérésében, Erzsébet nevéhez fűződik: 1562-ben ő engedélyezte azt John Hawkins számára. Az afrikai rabszolgák importja olyan méreteket öltött, hogy 1596-ban már maga a királynő panaszkodott arra, hogy "annyi szerecsent hoztak az utóbbi időben az országba, hogy az már túl sok", 1601-ben pedig rendelettel kísérelte meg kiűzni őket Angliából – sikertelenül.

Erzsébet kormányzása viszonylagos stabilitást teremtett az országban, és sikerrel növelte a királyi hatalmat a régi nemesség rovására. Az angol történelem egyik legdicsőbb haditette is az ő uralkodása alatt történt: 1588-ban Sir Francis Drake vezetésével az angol flotta legyőzte a Spanyol Armadát. Az ezt követő háború azonban sólyos terhet jelentett Anglia számára, és csak Erzsébet halála után ért véget. Uralkodása során a kormányzat szerepe megerősödött, és komoly lépések történtek az egész országban egységes jogrend és közigazgatás megteremtése felé.

Összességében elmondható, hogy a Tudor-kor meghatározó fejezete az angol történelemnek, különösen ami a későbbi időszakra gyakorolt hatásait illeti. Ezek közül a legfontosabb az uralkodó és a Parlament közötti hatalommegosztás kérdésének rendezetlensége volt, ami végül elvezetett az angol polgárháborúhoz. Sok történész szerint Thomas Cromwell, VIII. Henrik főminisztere egyfajta "Tudor forradalmat" indított el a kormányzatban, és kancellársága alatt jelentősen megnőtt a Parlament szerepe. Mások szerint a "forradalom" egészen Erzsébet uralkodásának végéig tartott, hisz ez volt az az időszak, ami alatt lezajlott a reformok konszolidációja. A Királyi Titkos Tanács, amely Erzsébet alatt rendkívül hatékonyan működött, a királynő halálával háttérbe szorult.

A gyarmatosítás kezdete

1607-ben a Virginia Társaság megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Jamestownt. Ezzel vette kezdetét az angol gyarmatosítás. Az elkövetkező időszakban sokan települtek át Angliából Észak-Amerikába vallási vagy gazdasági okokból. A déli gyarmatok földbirtokosai rövidesen Afrikából importált rabszolgákat kezdtek használni a dohány- és gyapotültetvények megművelésére. A gyarmatosításban részt vevő kereskedők az angliai régi földbirtokos réteghez hasonló vagyonokat szereztek, ami megalapozta a középosztály felemelkedését, visszavonhatatlanul megváltoztatva a társadalmi erőviszonyokat.

Vallási konfliktusok és polgárháború

I. Erzsébet közvetlen trónörökös nélkül halt meg 1603-ban. Legközelebbi protestáns férfi hozzátartozója VI. Jakab, skót király volt, így ő követte a trónon I. Jakab néven. Ezzel ő lett az első uralkodó, aki – ha csak perszonálunióban is, de – egyesítette a Brit-sziget országait. Jakab ellen több merényletet is megkíséreltek, ezek egyikét katolikus összeesküvők, tovább fokozva a katolikusokkal szembeni ellenszenvet az országban.

Az angol polgárháború 1642-ben tört ki, elsősorban a Jakab fia, I. Károly és a Parlament közötti sorozatos összeütközések következtében. A parlamentiek 1645-ös győzelme Nasby-nél lényegében megsemmisítette a királypárti hadsereget. Károly Newarknál megadta magát a skót hadseregnek. A skótok 1647-ben átadták a Parlamentnek. Károly megszökött, és újrakezdte a harcot, de rövid idő múlva ismét a Parlament kezére jutott, majd perét követően lefejezték. 1649-ben kikiáltották a köztársaságot, amelyet 1653-tól „Lord Protectorként” Oliver Cromwell irányított. Őt jóval kevésbé nagyformátumú volt fia, Richard követte, aki rövid idő múlva lemondani kényszerült, és 1660-ban helyreállították a királyságot, és II. Károly végre elfoglalhatta apja trónját.

1665-ben Londont pestisjárvány sújtotta, egy évvel később pedig tűzvész pusztított a városban, amelynek 15 000 épület esett áldozatul, és bár a hagyomány szerint 10-nél kevesebb emberéletet követelt, újabb feltételezések szerint több száz, de inkább több ezer áldozata is lehetett.

1689-ben a „Dicsőséges Forradalom” nyomán II. Jakabot Orániai Vilmos váltotta a trónon. Ennek hatására Írországban és Skóciában a Jakabhoz hű katolikusok véres felkeléseket robbantottak ki. Ezek a jakobita lázadások egészen a 18. század közepéig folytatódtak.

1707-ben az Acts of Union (Egyesülési Törvény) kimondta Anglia (és Wales) és Skócia egyesülését Nagy-Britannia Egyesült Királysága néven (röviden Nagy-Britannia Királysága). Bár mindkét ország parlamentje jóváhagyta a törvényt, a skótok csak erőteljes angol gazdasági nyomás hatására voltak kénytelenek elfogadni azt.

Az ipari forradalom

A 18. század végén és a 19. század elején (a világon elsőként Nagy-Britanniában) lezajló ipari forradalom nagyarányú átrendeződést hozott, átalakítva a korábbi mezőgazdasági alapú társadalmat. A korábban a mezőgazdaságban foglalkoztatott népesség tömegesen áramlott a városokba, ahol számos új munkahely jött létre, kezdetben főként a modern gőzgépekkel felszerelt textilipari üzemekben, amelyek a méretgazdaságosság, a megnövelt termelékenység és az olcsó munkaerő révén rövid idő alatt tönkretették a falusi, családi háziüzemeket. A városok túlnépesedése, rossz infrastrukturális ellátottsága, az alacsony keresetek miatt a lakosság egészségi állapota katasztrofális volt. (Jellemző, hogy a 19. század elején Manchesterben a születéskor várható élettartam 16 év(!) volt.) A magas munkanélküliség miatt a bűnözés is óriási méreteket öltött.

Az iparosodás számos társadalmi feszültséggel járt, sokan a megélhetésüket féltették a gépektől. Gyakoriak voltak emiatt a gyárak elleni szabotázsakciók, amelyek számos esetben a – vitatott megítélésű – luddita mozgalomhoz voltak köthetők.

Anglia modern kori történelme

Az 1801. január 1-jén hatályba lépett Második Egyesülési Törvény hivatalosan is a brit korona fennhatósága alá rendelte Írországot, létrehozva "Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát". Bár Anglia nem létezett tovább önálló államként, továbbra is megőrizte dominanciáját, politikai és gazdasági vezető szerepét. London továbbra is a terebélyesedő birodalom központja maradt.

A 19. század elejétől a növekvő létszámú munkásosztály egyre inkább kezdte megtalálni a saját hangját. Az ipar koncentrációja elvezetett a szakszervezetek kialakulásához, amelyek, bár kezdetben elnyomták őket, hamarosan kellően megerősödtek, hogy hatékonyan érvényesítsék a munkásság érdekeit.

A chartista mozgalom kezdeteit az 1832-ben elfogadott Reform Billhez szokás kötni, amely a középosztály nagyobb részét választójoghoz juttatta, kizárta azonban abból a munkásosztályt. Ez utóbbi elárulva érezte magát, félrevezetéssel vádolva a kormányzatot. 1838-ban hat parlamenti tag és hat munkás bizottságot alapított, amely kiadta a Népi Chartát.

Az 1848 forradalmi hulláma elkerülte Angliát. Viktória királynő uralkodását a hatalmas társadalmi különbségek ellenére is széles konszenzus jellemezte. 1921-ben az angol-ír szerződéssel létrejött az Ír Szabadállam (a mai Ír Köztársaság), így a "maradék" ország neve "Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága" lett.

A második világháború és Churchill

A második világháborúban Anglia viselte a német bombázás terheinek túlnyomó részét, városaiban és infrastruktúrájában egyaránt rendkívül súlyos károk keletkeztek.

A második világháború kitörése után Winston Churchillt nevezték ki az Admiralitás Első Lordjának, ezzel tagja lett a háborús kabinetnek, csakúgy, mint az első világháborúban. A legenda szerint a haditengerészetnél szétküldték az üzenetet: „Winston visszatért”.

E pozíciójában az egyik legfontosabb minisztériumot vezette a „furcsa háború” folyamán, amikor csak a tengeren folytak érdemi hadműveletek. Churchill javasolta a semleges Norvégiában található Narvik megszállását a németek hasonló akciójának megelőzése érdekében, amivel ellenőrzésük alá vonhatták volna kikötőjét, amelyen keresztül a svéd vasércet télen (amikor a Balti-tenger befagy) Németországba szállították. Chamberlain és a háborús kabinet többi tagja azonban ellenezte ezt, és a hadműveletet egészen Norvégia német megszállásáig halogatták. 1940. május 10-én, mindössze néhány órával azelőtt, hogy Hitler lerohanta a Benelux államokat, megindítva a villámháborús támadást Franciaország ellen, világossá vált, hogy a norvégiai hadműveletek kudarca nyomán az ország bizalma végképp megrendült Chamberlainben, aki így lemondani kényszerült. Egy Chamberlain, Halifax, Churchill és David Margesson, a konzervatív pártszervező közötti megbeszélésen Churchill ajánlása mellett döntöttek, és VI. György felkérte őt a nemzeti egységkormány megalakítására.

Churchill legnagyobb eredménye az volt, hogy az elkerülhetetlennek látszó vereség küszöbén is elutasította a kapitulációt, és szilárdan ellenzett bármiféle tárgyalást a náci Németországgal a háború végéig. Churchill beszédei óriási hatással voltak az ostromlott Britanniára. Első miniszterelnöki beszédében hangzottak el a híres szavak: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Az angliai csata csúcspontján, a helyzetet értékelő beszédében mondta a hősiesen harcoló brit pilótákról: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Churchill 12 konferencián tárgyalt Roosevelttel a háború során, az ezeken született megállapodások között szerepelt az Atlanti Charta, az európai hadszíntér elsőségének kimondása (a csendes-óceánival szemben), az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata és egyebek. Churchill részese volt az európai és ázsiai határok átrajzolásának, amelyről már 1943 elején folytak tárgyalások. Hivatalosan a potsdami konferencián állapodott meg ezekről Harry Truman amerikai elnök, valamint Sztálin és Churchill. 1944-ben, a második québeci konferencián Roosevelt elnökkel kidolgozták és aláírták a Morgenthau-terv visszafogottabb változatát.

Bár Churchill második világháborúban játszott szerepét nehéz lenne túlbecsülni, Nagy-Britanniában számos ellenséget szerzett. Elutasítóan viszonyult számos népszerű eszméhez, mint például az államilag finanszírozott általános egészségbiztosításhoz és a közoktatás fokozottabb támogatásához. Ez jelentős társadalmi ellenállást váltott ki, különösen a háborút megjártak körében. Alig ért véget a háború, vereséget szenvedett az 1945-ös általános választásokon a Clement Attlee vezette Munkáspárttal szemben. Számos történész szerint sok brit választó úgy gondolta, hogy Churchill, bár kiváló vezetőnek bizonyult a háború során, békében nem állná meg ugyanolyan jól a helyét. Mások szerint az eredmény nem Churchill személyének szól, hanem a Konzervatív Párt 30-as évekbeli, Baldwin és Chamberlain alatt nyújtott teljesítményének.

Anglia a hidegháború évtizedeiben

Az ország hamar kiheverte a háborús veszteségeket, és, miközben a Brit Birodalom világgazdasági súlya gyorsan hanyatlott, Anglia megőrizte vezető szerepét a Brit-szigetek országai között. Azonban háború utáni másodlagos világhatalmi szerepe hamarosan nyilvánvalóvá vált, amikor először India (1947), majd Malaysia (1957) és Kenya (1963) is elnyerték függetlenségüket.

A Munkáspárt 1951-es választási veresége után ismét Churchill lett a miniszterelnök. Harmadik ciklusa az ország élén – háborús miniszterelnöksége, majd 1945-ös, rövid ideig tartó ügyvezető kormányfősége után – 1955-ös lemondásáig tartott. Ez alatt az idő alatt felújította a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolatot”, és részt vett a háború utáni világrend kialakításában. 1953 júniusában, 78 évesen, miután a Downing Street 10-ben megbeszélést folytatott Alcide De Gasperi olasz miniszterelnökkel, Churchill súlyos agyvérzést szenvedett.

Az 1960-as évekig tartott, amíg az ország felépült a háborús károkból, mert addigra Harold Macmillan miniszterelnök szerint az angolok elérték a soha nem volt ilyen jó életszínvonalat. A hatvanas évek visszarepítették Londont a világ kulturális színpadára. Az 1970-es olajválság, a jelentős infláció, a háromnapos munkahét és a társadalom osztályai közötti különbségek is szakadást okoztak a pártokban, így 1979-ben a britek azért választották meg Margaret Thatcher (vaslady) miniszterelnökké, hogy jöjjön és szabadítsa meg őket a bajaiktól.

Thatcher szakított a szakszervezetekkel, privatizálta a nemzeti iparágakat, létrehozott egy érdem szerinti elismerést, és elküldte a flottát a Falkland szigetekre (az Angliához tartozó Dél-amerikai Falkland-szigeteket megszállta Argentína, emiatt Anglia és Argentína közt fegyveres konfliktus alakult ki) Mindemellett a vaslady polarizálta a brit társadalmat. A leghosszabb ideig uralkodó miniszterelnök volt és mély nyomokat hagyott a britekben, azóta is, hogy egy évtizede kilépett politikai pártjából. A mindig kedves John Major miniszterelnöknek nem sikerült elfogadtatnia a társadalommal a konzervatív gondolkodást és az 1997-es választásokban eltávolították.

Anglia Tony Blair miniszterelnök alatt változó hellyé vált. Noha az új seprű jól seper, de a Tory párt két évtizedes győzelmét nehéz elhalványítani és a háború utáni 50 éves jubileum mérsékelt optimizmusra ad okot. A reményteli módszer igazoltnak látszik: az Észak-Írországi békefolyamat sínen van és az Európai Unió ellenesség nem ívódott be olyan mélyen az ország vérkeringésébe.

Jelenleg Európa egyik - hacsak nem a legfontosabb - kereskedelmi és kulturális központjává vált. Mint a kormányzatnak otthont adó főváros, jelentős szerepet játszik a világtörténelem alakításában.

Anglia miniszterelnökei

  • 
    Robert Walpole: 1721-1742
    Spencer Compton: 1742-1743
    Henry Pelham: 1743-1754
    Thomas Pelham Holles: 1754-1762
    William Cavendish: 1756-1757
    John Stuart: 1762-1763
    George Grenville: 1763-1765
    Charles Watson Wentworth: 1765-1766
    William Pitt: 1766-1768
    Augustus Henry Fitzroy: 1768-1770
    Frederick North: 1770-1782
    William Petty Fitzmaurice: 1782-1783
    Ifj. William Pitt: 1783-1801; 1804-06
    Henry Addington: 1801-1804
    William Granville: 1806-1807
    Spencer Perceval: 1809-1812
    Robert Jenkinson: 1812-1827
    Arthur Wellesley: 1828-1830
    Charles Grey: 1830-1834
    William Lamb: 1835-1841
    Robert Peel: 1841-1846
    John Russel: 1846-1852
    George H. Gordon: 1852-1855
    Henry J. Temple: 1855-1858
    Edward Smith Stanley: 1858-1859
    Henry John Temple: 1859-1865
    John Russel: 1865-1866
    Edward Smith Stanley: 1866-1868
    Benjamin Disraeli: 1868
    William E. Gladstone: 1868-1874
    Benjamin Disraeli: 1874-1880
    William E. Gladstone: 1880-1885
    Robert A. T. Gascoyne-Cecil: 1886-1892
    William E. Gladstone: 1892-1894
    Robert A. T. Gascoyne-Cecil: 1895-1902
    Arthur James Balfour: 1902-1905
    Henry Campbell-Bannerman: 1905-1908
    Herbert H. Asquith: 1908-1916
    David Lloyd George: 1916-1922
    Stanley Baldwin: 1924-1929
    James R. Macdonald: 1929-1935
    Stanley Baldwin: 1935-1937
    Arthur Neville Chamberlain: 1937-1940
    Winston Churchill: 1940-1945
    Clement Attlee: 1945-1951
    Winston Churchill: 1951-1955
    Anthony Eden: 1955-1957
    Harold MacMillan: 1957-1963
    James H. Wilson: 1964-1970
    Edward Heath: 1970-1974
    Leonard J. Callaghan: 1976-1979
    Margaret Thatcher: 1979-1990
    John Major: 1990-1997