Deák Ferenc élete (1803-1876)

Deák Ferenc élete (1803-1876)

/Harmat Árpád Péter/

 

Deák Ferencet egyik legnagyobb tisztelője Kossuth Lajos a "haza bölcsének" nevezte. Élete hazánk történelmének szerves részét képezi, hiszen a reformkornak is és a dualizmusnak is meghatározó államférfiát tisztelhetjük benne. Igazságügyminiszterként tagja volt az 1848-as Batthyány kormánynak, később pedig neki volt köszönhető a kiegyezés létrejötte és ezáltal hazánk történelmének egyik békés és sikeres korszaka is.

Deák Ferenc tekintélyes régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben, ahol akkor a család egyik tekintélyes birtokának a központja volt. (A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.) Családja a ma Szlovéniában található Zsitkócról származott. Az is biztos, hogy a család nemesi rangra emelkedése 1703-ra már megtörtént, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok a településen. Édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt a szülésbe, apja pedig a targédia után a fiút Zalatárnokra küldte nagybátyjához, Deák Józsefhez. 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt. Az árvát ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára vették magukhoz.

Keszthelyen a premontrei gimnáziumba, Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. Később Győrben a jogakadémiát végezte el, végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot és itt tette le a királyi táblánál az ügyvédi vizsgát. A hagyományt követve megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Amikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt. 1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye pedig annak öccsét, Ferencet küldte helyette Pozsonyba.

A liberális magyar ellenzék élére kerülve

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Deák azonnal Pozsonyba érkezte után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban, és rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost stb. magában foglaló rendi ellenzéknek. A nagyon fontos 1832/36 -os első reformországgyűlésen alig merült fel kérdés, melyet ne világosított volna fel szónoklatával, melyben példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány törvénytelenségeivel és rosszakaratával s a főrendek huzavonájával szemben. Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az urbéri törvények tárgyalásakor.

Deák tevékenysége a reformkor alatt

Az 1839/40 évi második reformországgyűlésen Deák már egyértelműen az ellenzék első embere volt.  Míg az előző diéta (orsz.gyűlés) ellenzéke még inkább Kölcsey és Wesselényi vezetésével működött, addig 1839/40 -ben már mindenki Deák köré igyekezett csoportosulni. Az 1837-iki reakció a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése, letartóztatása kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, mikor a nemzet sérelmei orvoslása felől biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a hadi erő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, mi tekintélyét Európa előtt gyengíthette. Deák volt az, ki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, - köztük Kossuthot is, - és megígérte az alkotmányos szabadság épen tartását és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot.

Az országgyűlés után Deák a Büntető Törvénykönyv szerkesztésének szentelte erejét. A javaslaton, melyet Deák-féle btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Az 1843/44 -es harmadik reformországgyűlésen Deák nem vett részt. Ugyanis amikor az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, a Bécsből is lázított maradi kis- és köznemesek egy része szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét, s bár Deákot akkor is akarata ellenére közfelkiáltással megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel fertőzött mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Az 1843-44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt az ő távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást, nem volt képes keresztül vinni. (Ugyanakkor hatalmas előrelépés volt annak törvénybe iktatása, hogy a Magyar Királyság hivatalos nyelve ezentúl a latin helyett a magyar lett.)

Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegyletet illetőleg nem értett egészen egyet az eszmével; de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel egyáltalában akkor igen belső viszonyban volt, s 1845. február 9-én Szent-Gróthon (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhivta a nemzetet a honi ipar támogatására. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-iki programnak is ő volt összeállítója. Az Ellenzéki Párt megalakulásának, az 1847 júniusi pártprogramnak is ő volt a kulcsembere. Az 1847-48. országgyűlésre ismét nem vállalt követséget.

Az 1848/49 -es szabadságharc korszaka

A pesti forradalom és Kossuthék győzelme után az első felelős magyar kormány megalakításakor Batthiány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek és ezt Deák nagy örömmel és lelkesedéssel vállalta el. Azonnal Pozsonyba sietett és a fennforgó nagyfontosságú törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is befolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de másrészt Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, egyetértve Batthyányval és Eötvös Józseffel.

Később 1848 október 2 -án Batthyányval együtt mondott le, de nem szűnt meg az országgyűlés tagja lenni. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium állami iratára, melyben az 1848-iki törvények megváltoztatását követelte.

Mikor Windisch-Grätz 1848 végén Budapesthez közeledett, az országgyűlés hozzá békéltető küldöttséget küldött, melynek Deák is tagja volt. Deák elfogadta e veszélyes megbízatást, bár sikert nem remélt. A küldöttség visszautasítása után Deák visszament Pestre, onnan pedig Kehidára, birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását, így a szabadságharc időszakát szinte végig birtokain töltötte.

Az önkényuralom éveiben, ismét az ellenzék élén

A szabadságharc után őt is hadbíróság elé idézték, de elbocsátották. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban töltötte. Visszautasította Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de épp oly kevéssé vett részt az akkori időben oly elterjedt titkos forradalmi mozgalmakban.

1854 óta az év legnagyobb részét Pesten töltötte és kis lakosztálya az Angol Királynő Szállóban találkozóhelye lett a hazafiaknak, kik e szomorú időben Deák bölcseségétől vártak irányt. A Bach-korszakban a passzív ellenállás (a közügyektől való elzárkózás) vezéralakja volt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, midőn Vörösmarty meghalt; és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette az Akadémia igazgatótanácsának folyamodását az uralkodóhoz, melyben a magyar nyelv és tudományosság ez azilumának fennmaradását védi a kormány beavatkozása ellen 1858. Bízott abban, hogy mint a történelem folyamában többször megesett, az osztrák kormány gyengesége és hibái csakhamar vissza fogják szerezni Magyarország rendelkezési jogát. Veszélyesnek tartott minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogáról nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-iki törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth híveiétől, kik csak újabb, a külföld által támogatott, és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, ki a lemondásnak lett apostola, és ki szerint Deák az egerszegi megyeház ablakából nézi még mindig a világot.

Az 1859-iki háború meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, melyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervatívok, nem pedig Deák tanácsa után indult. Az 1860-iki októberi diploma körülbelül az 1847-iki vagy a Mária Terézia korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak, s Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot, de mivel a császári elhatározás mégis teret nyitott a nemzetnek alkotmányos tevékenységre, Deák őrizkedett attól, hogy előzetes nyilatkozás által elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.

Az esztergomi értekezlettől távol maradt, de 1860 végén az uralkodó kívánságára Bécsbe ment, hogy elmondja, mi hazánkban némely egyes tárgyakra nézve a vélemény. Az országbírói értekezleten részt vett, s itt amellett küzdött, hogy az önkény szabta rendeletek helyett a régi törvények állíttassanak ugyan vissza, de ezen eszmének megvalósításánál az legyen a főszabály, hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.

Az 1861. február 20-án kiadott Februári Pátens az összbirodalom eszméjének volt kifolyása és Schmerlingnek, kinek centralisztikus és németesítő elvei ismeretesek voltak, kormányra jutása, még jobban igazolták a gyanút és elkeseredést. A császár 1861 -ben végül összehívta a szabadságharc leverése utáni első magyar országgyűlést annak érdekében, hogy a magyarok válasszák meg küldötteiket a Februári Pátens szerint létrehozott új birodalmi gyűlésbe. Deák most már Pest belvárosának követe, egész tekintélyével amellett érvelt, hogy a magyar diéta feliratban, vagyis a későbbi esetleges tárgyalások esélyét meghagyva utasítsa el a Februári Pátenst. Hívei a Felirati Pártban tömörültek. A diéta másik pártját Teleki köre alkotta, akik a Határozati Pártban amellett érveltek, hogy az országgyűlés határozatban zárkózzon el mindenfajta párbeszédtől. Deák álláspontja győzött, és a honatyák kifejezték ragaszkodásukat az 1848 -as törvényekhez (Nem engedünk a 48 -ból.) Válaszul - ahogyan az várható volt - augusztus 22-én az országgyűlést a király feloszlatta, ezt pedig újabb provizórium, s az alkotmányos jogok felfüggesztése követte. Mint Deák előre látta, Schmerling provizóriuma, a minisztérium minden szabadelvű frázisa dacára nemsokára lejárta magát. A konzervatívok nagy része, köztük Apponyi György is közeledett Deákhoz. Az uralkodó mind jobban meggyőződött a kiegyenlítés szükségességéről és kész volt megtenni az első lépést.

Deák érdemei a Kiegyezés létrehozásában

Az Angol Királynő szállóban a bécsi kormányzatot képviselő Augus Antal báróval folytatott megbeszélései után megjelent 1865. április 16-án híres húsvéti cikke! Ebben áttekintette az osztrák és magyar állam közös múltjának állomásait, és kifejtette:  igenis lehetséges az osztrák birodalom nagyhatalmi állásának megőrzését és a magyar alkotmányosság megteremtését egyidejűleg megvalósítani. Cikkével a kiegyezéshez vezető új irányt adott a birodalmi politikának.

A felajánlásra a Schmerling-kormány elbocsátása, a februáriusi alkotmány felfüggesztése és a magyar koronázó országgyűlés egybehívása volt a méltó válasz. Ennek az országgyűlésnek Deák volt a hasonlíthatatlan tekintélyű vezére. Vezetése alatt egy ideig összeolvadtak a régi felirati és határozati pártok (lásd Deákpárt). Most is ő készítette a válaszfeliratot a trónbeszédre, amikor arra nem érkezett kielégítő kir. leirat, a másodikat is. A lényeges fordulat abban állott, hogy az uralkodó elismerte kiinduló pontnak a Pragmatica Sanctiót és Deák még a leirat előtt hozzájárult egy országgyűlési bizottság kiküldéséhez a közös viszonyok tárgyalására.

A Kiegyezést tárgyaló 67-es bizottságban ő adott a többségnek irányt. A kiindulás a Pragmatica Sanctio volt. Ebből vezette le a külügy és hadügy közösségét, míg minden egyébben fenntartotta Magyarország teljes függetlenségét. A Ballhaus platzon (osztrák külügyminisztérium) Ferdinand Beusttal a konkrét tárgyalásokat már az úgynevezett 15-ös albizottság végezte, melynek élére ő javasolta Andrássy Gyulát.  A tárgyalásokat és a diétát is félbeszakította az 1866 nyarán kitört nagy osztrák–porosz–olasz háború, mely ismét kétessé tett mindent. Ismét felütötte fejét a forradalom lehetősége. A königgrätzi csata kimutatta a Magyarországot elnyomni akaró Ausztria gyöngeségét és elkerülhetetlenné tette a monarchiára nézve hazánk kibékítését.

E kedvező helyzetet sokan nagyobb engedmények elérésére kívánták volna felhasználni, de Deák most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez. Július 18-án az uralkodóhoz hivatták Bécsbe, kinek előadta a magyar minisztérium megalakításának szükségességét. Maga nem akart részt venni a kormányban, miniszterelnökül gr. Andrássy Gyulát ajánlotta.

A háború után a császár november 17-ére újra összehívta az országgyűlést, s minden nehézség elhárítása után, miben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én ki is nevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, melyben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, úgy a Kossuth után induló szélsőbal, mint a Tisza és Ghyczy által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerü polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.

A dualizmusban betöltött szerepe

A magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanu sem fért, őt jogfeladással vádolta. Ilyen irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-iki levele, ilyen irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-iki választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt.

Deák nem vett részt az Andrássy, Lónyay, Szlávy és Bittó kormányokban, de mint a kormánypárt vezére nagy hatalmat gyakorolt, és vitathatatlan volt tekintélye. A közjogi nagy kérdések elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, kik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, kiknek egész élete a haladás szolgálatában áll.

Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta. De szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben 1873. június 28-iki beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak épp oly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt épp oly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, miket 40 évvel ezelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat a szabad államban tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stádiumait.

Azóta szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fuziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését.

Hosszú szenvedés után 1876. január 28. és 29. közti éjjelen halt meg; 72 esztendős volt. Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet, a Duna partján pedig 1887-ben szobrot emeltek emlékének.

Harmat Árpád Péter