Gróf Bethlen István élete

Gróf Bethlen István élete

/Harmat Árpád Péter/

 

Gróf Bethlen István (1874-1946) a 20. századi magyar politika egyik legjelentősebb s a konzervatív-nacionalista magyar politikai gondolkodás utolsó nagy alakja, 1921 április 14 és 1931 augusztus 19 közt, 10 éven keresztül  volt Magyarország miniszterelnöke.

Bethlen István (1839–1881) gróf, és széki Teleki Ilona (1849–1914) grófnő 1870-ben kötöttek házasságot, melyből Gernyeszegen, (Marosvásárhely közelében) három gyermek született: Klementina (gr. Mikes Árminné), Ilona és 1874-ben István. A család komolyan vette az egyetlen fiúgyermek taníttatását, így előbb a bécsi Theresianumba íratták (1883–1893), majd 19 éves korától a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karának lehetett hallgatója.

Később, diplomája megszerzését követően, 1897 –től három éven át Pesten volt jogász, mely idő alatt egy évig katonaként is szolgált. Bethlen képzése gazdasági területen folytatódott, amikor 1898–1900 között a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia vendéghallgatójaként szerzett mezőgazdasági oklevelet. Politikai pályafutása igazából már 24 éves korában elkezdődött, amikor rendszeresen részt vett a megyegyűléseken. Intelligenciájára, politikai érzékére, gyors felfogására korán felfigyeltek a megyei politikustársai, így segítették az ifjú grófot abban, hogy 1901-ben képviselőként folytassa karrierjét. Bethlen egészen 1939-ig – az 1919–21-es időszakot kivéve – folyamatosan parlamenti képviselő, majd ezt követően felsőházi tag volt. A századfordulón (1900-tól) erdélyi birtokán, Mezősámsondon gazdálkodott, majd 1901. június 27-én feleségül vette az író Bethlen Margit (1882–1970) grófnőt, akitől három gyermeke született: András, István és Gábor.

gróf Bethlen István, Magyarország miniszterelnöke

A régi erdélyi nemesi családból származó politikus neve 1917-18-ban merült fel először miniszterelnök-jelöltként, s ténylegesen 1920 nyarán kapott megbízatást a kormányalakításra. Kísérlete azonban ekkor még a nagy pártok ellenállásába ütközött. 1921 tavaszára viszont, amikor a kormányzó ismét felkérte kabinetalakításra, megváltozott a helyzet. A néhány hónapig működő kormányok helyett mind többen kívántak egy stabil és kiegyensúlyozott adminisztrációt, amelynek megalkotását az ekkor már bel- és külföldön egyaránt jól ismert szikár erdélyi gróftól remélték.

A királykérdés rendezése

Gróf Bethlen István 1921. április 14-én kapta meg a kinevezését, s több mint tíz évig, 1931. augusztus 24-éig maradt a miniszterelnököknek otthont adó budai Sándor-palotában. A felmerülő problémák és a megoldandó feladatok jellege alapján Bethlen tízéves miniszterelnöksége négy egymást követő kisebb szakaszra osztható. Az első szakaszt (1921-23) a belpolitikai stabilitás alapjainak megteremtése; a másodikat (1923-25) az ország pénzügyi helyzetének szanálása és a gazdaság mérsékelt ütemű növekedési pályára állítása; a harmadikat (1926-28) a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés és a revízióra történő felkészülés; a negyediket (1929-31) a nemzetközi gazdasági válság "begyűrűzése" és ennek következtében a konszolidáció válsága jellemezte.

A magyar politikai élet két legfontosabb strukturáló tényezője 1920-21-ben a demokráciához való viszony és a királykérdés volt. A királykérdés alapján két részre oszlott a politizáló közvélemény. Az ún. legitimisták ragaszkodtak a Habsburg-házhoz, illetve IV. Károlyhoz, és Horthy kormányzóságát átmeneti, áthidaló megoldásnak tartották. Az ún. szabad királyválasztók tagadták IV. Károly trónöröklési jogának érvényességét, és sem királyt, sem ideiglenes államfőt nem akartak a Habsburgok közül választani.

A királykérdésben Bethlen kezdettől realistaként politizált. Mint a legtöbb magyar arisztokrata, lelke mélyén ő is legitimista volt. Pontosan tudta azt is, hogy a Monarchia felbomlásából Magyarországnak összehasonlíthatatlanul több hátránya származott, mint előnye. A legitimisták többségével szemben ugyanakkor azt is megértette és elfogadta, hogy a Monarchia visszaállítására vagy akár Ausztria és Magyarország egyesítésére a nagyhatalmak, a környező államok és az osztrák közvélemény egyaránt elutasító álláspontja miatt semmilyen esély nincs. Ezért már 1920 elejére kidolgozta a nemzeti királyság koncepcióját. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország uralkodója egyetlen más állam uralkodója sem lehet. Ez egyben belpolitikai szempontból is igen taktikus formulának látszott, hiszen megválaszolatlanul hagyta a király személyének kérdését (Károly a jogfolytonosság alapján vagy szabad választás), így legitimista és szabad királyválasztó értelemben egyaránt interpretálni lehetett. Számos jel utal arra, hogy kormányzásának első hónapjaiban Bethlen szívesen látta volna IV. Károlyt magyar nemzeti királyként, és ezen az alapon közös platformot dolgozott ki a legitimisták egyes vezetőivel. 1921. október 20-ai híres pécsi beszéde voltaképpen ennek a megállapodásnak a nyilvánosságra hozatalát jelentette. IV. Károly visszatérését ebben két feltételhez kötötte: egyrészt Károly elégedjen meg a magyar trónnal, másrészt Európa fogadja el ezt a megoldást. Bejelentette, hogy a kormány erről "alkalmas időpontban" tárgyalásokat fog kezdeményezni a nagyhatalmakkal.

Károly visszahozatalának Bethlen által elképzelt menetrendjét a király politikailag teljesen előkészítetlen (1921. októberi), másodszori magyarországi megjelenése megvalósíthatatlanná tette. A nagyantant diplomáciai, illetve a kisantant diplomáciai és katonai lépéseinek ismeretében, amelyek a kormány Károly mellé állása esetén valóban fegyveres konfliktushoz és nagy valószínűséggel az ország egyes részeinek újabb megszállásához vezettek volna, Bethlen - Horthyval és Hohler angol főmegbízottal az oldalán - a király csapataival való szembeszállás (budaörsi csata), majd pedig a Habsburg-ház detronizációja mellett döntött. A legitimisták ezt sokáig nem bocsátották meg neki, és a magyar arisztokraták közül csak igen kevesen ismerték el, hogy felelős magyar miniszterelnök nem tehetett mást. Bethlen ezt követően kénytelen-kelletlen a szabad királyválasztók felé orientálódott, és legitimistákkal lényegében csak a harmincas évek közepén, a fenyegető náci veszély árnyékában kötött ismét szövetséget.

A királykérdés rendezéséből Bethlen jelentős kül- és belpolitikai tőkét kovácsolt. Azt a nagyfokú bizalmat, amelyet a későbbiekben Nyugat-Európa részéről folyamatosan élvezett, nem kis mértékben ekkori magatartásának, valamint a királykérdés későbbi tartós "kikapcsolásának" köszönhette. Ezzel egyben Horthy szinte feltétlen támogatását is biztosította. 1931-ig a kormányzó minden lényeges kérdésben Bethlenre hallgatott.

A belpolitikai stabilitás megteremtése

demokráciához fűződő viszony alapján három nagy, több szempontból heterogén politikai tábor alakult ki: a polgári, paraszt- és munkásdemokratáké, akik az 1918 előtti államberendezkedés különböző fokú és formájú demokratikus továbbfejlesztését akarták; a jobboldali radikális csoportoké, amelyek a szociáldemokrata munkásszervezetek és a "destruktív sajtó" likvidálására, valamint a hagyományos parlamentarizmus erőteljes korlátozására, illetve felszámolására készültek; s végül a konzervatívoké, akik néhány szükségszerűnek vagy elkerülhetetlennek ítélt változtatástól eltekintve lényegében a háború előtti politikai szisztémához kívántak visszatérni.

Az ellenforradalom kormányzati rendszerének kialakítása szempontjából Bethlen természetszerűleg a konzervatív tábor felfogását vallotta. Ez egy sajátos "kétfrontos" harcot jelentett: egyrészt a szélsőjobboldali irányzatok visszaszorítását, megszelídítését és szelídített formában beépítésüket a hatalomba; másrészt a demokratikus tábor megosztását, meggyengítését és érdekérvényesítési lehetőségeinek korlátok között tartását. Ezt a kétfrontos harcot tulajdonképpen már a Teleki-kormány elkezdte 1920-21-ben. Ezt az örökséget Bethlen és kormánya feltétel nélkül vállalta, és a konzervatív típusú politikai stabilitás megteremtése érdekében 1921-23 folyamán számos új elemmel egészítette ki. Jelentőségénél fogva ezek közül négy emelkedik ki: a Szociáldemokrata Párt és az ellenforradalmi rendszer viszonyának normalizálása, a jelentős parasztdemokrata szárnnyal rendelkező Kisgazdapárt konzervatív alapbeállítottságú, egységes kormányzó párttá formálása, az 1919-ben bevezetett általános és titkos választójog korlátozása, és végül a legbefolyásosabb szélsőjobboldali csoport, az ún. fajvédők ellenzékbe kényszerítése.

A Bethlen és a munkáspárti vezetők 1921. decemberi megállapodásában az ún. Bethlen-Peyer-paktumban az SZDP vállalta, hogy a kormány külpolitikai törekvéseit támogatja, szakít a liberális-demokrata polgári ellenzékkel, lemond a közalkalmazottak, vasutasok és postások szervezéséről, a mezőgazdasági munkások körében új szervezeteket nem hoz létre, politikai sztrájkot nem kezdeményez. Ennek fejében Bethlen kötelezte magát, hogy az SZDP működését és pártlapjainak terjesztését nem akadályozza, a háború alatt és 1919-20-ban felfüggesztett vagy korlátozott polgári szabadságjogokat visszaállítja, a munkásbiztosítást korszerűsíti, továbbfejleszti. A megegyezés tehát kölcsönös ígéretekből és engedményekből állt. Bethlen elismerte a pártot mint politikai tényezőt és szavatolta működési feltételeit, az MSZDP pedig lemondott a rendszer radikális ellenzékének szerepköréről.

A belpolitikai stabilitás másik fő akadálya a kormányt támogató stabil parlamenti többség hiánya volt. Bethlen ezért kinevezésétől kezdve arra törekedett, hogy a meglévő pártstruktúrát felbomlassza, és konszolidációs elképzelései szolgálatába állítható, egységes kormánypártot kovácsoljon össze. Ennek gerincévé a második királypuccsig a legitimistákat akarta tenni. Ám miután ez a detronizációval lehetetlenné vált, a szabad királyválasztó kisgazdák felé közeledett. Hosszas tárgyalások és manőverezések árán végül sikerült elérnie, hogy 1922. február 22-én a Kisgazdapárt felvegye tagjai közé és "vezérévé" fogadja. Ezzel azonban még korántsem nyerte meg a csatát, hiszen a konzervativizmus képviselői mind a Kisgazdapártban, mind a nemzetgyűlésben kisebbségben voltak a demokratákkal és a jobboldali radikálisokkal szemben. Belpolitikai programja és egész konszolidációs politikája tehát azon állt vagy bukott, hogy milyen lesz az új nemzetgyűlés és benne a kormánypárttá vált Kisgazdapárt képviselőinek összetétele. Ez viszont alapvetően a választójog függvénye volt. Bethlen ezért 1922. március 2-án rendeleti úton új választójogot léptetett életbe.

Az új választójogi rendelet értelmében a szavazópolgárok száma háromnegyed millió fővel csökkent. Ez a szűkítés azonban nem volt olyan jelentős, hogy automatikusan biztosíthatta volna a Bethlen céljait kiszolgáló nemzetgyűlés létrejöttét. Ezért Budapest és környéke, továbbá a megyei jogú, nagyobb városok kivételével visszaállította az 1918 előtti nyílt szavazást. A vidék, illetve a döntően falusi és mezővárosi bázisú Kisgazdapárt így a mindenkori kormány és a helyi végrehajtó szervek kénye-kedvének lett kiszolgáltatva. A nyílt szavazás részleges visszaállítása érdekében Bethlennek komoly ellenállást kellett leküzdenie. Abban, hogy akaratát végül mégis rá tudta kényszeríteni az országra, döntő szerepe volt Horthynak.

1921 áprilisában, amikor hatalomra került, Bethlen egyik legerősebb politikai támaszát a szélsőjobboldal Gömbös vezette szabad királyválasztó csoportjai jelentették. 1921 nyarán, amikor a kulisszák mögött a legitimisták felé közeledett, ezek a kapcsolatok némileg lazultak, ám a királypuccs alatt és után ismét megerősödtek. Ez sem bizonyult azonban hosszú életűnek, mert az MSZDP-vel kötött megegyezés, majd a polgári szabadságjogok fokozatos visszaállítása a magukat joggal becsapottnak érző fajvédők heves ellenállását váltották ki. A nemzetgyűlés, a kormány és személy szerint Bethlen elleni offenzívát Héjjas Iván kezdte 1922. június-júliusban, majd Gömbös és Eckhardt folytatták augusztus-szeptemberben. Mussolini októberi győzelmét követően nemzetközi példára is hivatkozhattak, amivel szemben Bethlen ismételten a magyar alkotmányosság hagyományos intézményeit védte, és az Olaszországtól kapott esetenkénti külpolitikai támogatás ellenére végül kijelentette: "Nincs tehát itt szükség semmiféle fascizmusra." A vitát ismét Horthy döntötte el, akit Bethlen ebben a kérdésben is maga mellé tudott állítani. 1923. június 19-én Gömbös lemondott a kormánypárt alelnöki tisztéről, augusztus 2-án pedig elvbarátai egy részével ellenzékbe vonult.

Az 1923-ra kialakult és a húszas évek végéig fennmaradt magyar pártstruktúra egyik legfőbb jellemzője az ellenzék nagyfokú és a kormánypárt relatív politikai heterogenitása volt, ami bonyolult manőverezést és taktikázást tett lehetővé és egyben szükségessé. Bethlen ezeket a lehetőségeket egész miniszterelnöksége alatt mesterien kihasználta. Tudta, mikor kell a demokrata baloldalt a fajvédőkkel, a fajvédőket pedig a baloldallal kijátszani, a szabad királyválasztókat a legitimista propaganda engedélyezésével vagy betiltásával, illetve a mérsékelt legitimistákkal való esetenkénti kokettálással "ijesztgetni" és befolyásolni. A kormánypárton belül - amely a nyílt szavazás eredményeként mindvégig 60-70%-os parlamenti többséggel rendelkezett - kicsiben ugyanaz érvényesült, hiszen a fajvédők egy része továbbra is az Egységes Pártban maradt, összezsugorodva bár, de folyamatosan létezett egy paraszti-kisgazda frakció, és a húszas évek közepére ezen túlmenően egy 10-12 fős liberális kormánypárti csoport is kialakult. A Bethlent feltétlenül követő konzervatív kormánypárti centrum pedig önmagában soha nem tudott parlamenti többséget biztosítani.

A belpolitikai konszolidáció befejező lépéseként 1926-ban Bethlen az 1918 előtti főrendiház örökébe új felsőházat szervezett. 1921-23-ban megalapozott kormányzati rendszerébe ezzel beépítette az utolsó stabilitási tényezőt. A felsőház funkciója az volt, hogy a mindenkori közhangulatot bizonyos mértékben a nyílt szavazás ellenére is tükröző képviselőházzal szemben a törvényhozás konzervativizmusának állandóságát válsághelyzetek esetére is biztosítsa. A felsőház társadalmi összetételére jellemző volt, hogy a közép- és nagybirtokosok, valamint az állami főtisztviselők mindig a tagok abszolút többségét tették ki.

A Bethlen által kialakított hatalmi rendszer társadalmi szempontból a nagybirtokosság, a nagypolgárság, valamint az úri középbirtokosság és a felső katonai és államhivatalnoki csoportok kompromisszumán alapult. A nagyburzsoázia liberális és konzervatív-liberális, a földbirtokosság konzervatív-liberális és konzervatív, a katonai-bürokrata réteg pedig mindezek mellett szélsőjobboldali tendenciákat is képviselt. E sajátos szövetséget a három réteg közös antidemokratikus érdekei tartották össze. A közép- és kispolgárság, a birtokos parasztság és a munkásság érdekérvényesítési lehetőségei korlátozottak voltak, a szegényparasztság előtt pedig szinte minden ilyen jellegű lehetőség bezárult. A kormányhatalom társadalmi és tömegbázisa tehát a dualizmus időszakához képest szélesedett, de a nyugat- vagy közép-európai demokráciák kiterjedtebb és szilárdabb társadalmi megalapozottságát a húszas években sem érte el.

Politikai intézményeit és azok működését tekintve a húszas évek kormányzati formája a korlátozott polgári parlamentarizmus volt. A törvényhozás, végrehajtás és bíráskodás 1918 előtti hármassága a húszas évek közepére alapvetően helyreállt. Az országban szélsőjobboldali, liberális-demokrata, demokrata és szociáldemokrata ellenzéki pártok működhettek, amelyek a parlamentben és a nyilvánosság előtt egyaránt kifejthették és hirdethették véleményüket. A kormányzati rendszerbe épített "biztonsági elemek" következtében azonban nem volt reális lehetőség arra, hogy a kormánypárt megbukjon és parlamenti váltógazdálkodás alakuljon ki. Ennek következtében a törvényhozó és végrehajtó hatalom sem különült el olyan mértékben, mint ahogy az a demokráciákban meghonosodott. A konszolidált ellenforradalom hatalmi rendszerében tehát polgári parlamentáris és autokrata elemek keveredtek.

Gazdasági konszolidáció

Egy politikai konszolidáció minden esetben csak akkor lehet tartós, ha gazdasági konszolidációval párosul. Ezért 1922 végétől, 1923 elejétől Bethlen egyik legfőbb törekvése az volt, hogy a háború, a Monarchia felbomlása, a forradalmak és végül a trianoni diktátum következtében mély válságba került gazdaságot talpra állítsa, fellendülését elősegítse. A feladat nagyságát jól mutatja, hogy a mezőgazdasági termelés 1920-ban a háború előtti szint 50-60%-a, a gyáripari termelés pedig 35-40%-a körül mozgott.

Miniszterelnökségének első hónapjaiban Bethlen egy alapvetően önerőre támaszkodó deflációs szanálási politika sikerében bízott, miközben a háború előtti, mérsékelt vámokkal korlátozott, szabad nemzetközi forgalom gyors helyreállítását feltételezte. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy az adott helyzetben ez az út járhatatlan. Az önerőre támaszkodó szanálási politika kudarcának alapvetően belső okai voltak. A költségvetési bevételek a megemelt adók és az egyszeri vagyondézsma ellenére sem fedezték a kormány kiadásait. A szabad nemzetközi forgalom helyreállításának elmaradása pedig nem Magyarországon, hanem Európa vezető gazdasági hatalmain múlott, melyek lényegében már a húszas évek elején a külkereskedelmi elzárkózás, illetve a nemzeti autarkia útjára léptek. Ugyanezt tették a szomszédos országok is, amelyekkel politikai ellentétek is nehezítették a kereskedelmi kapcsolatok kiépítését.

1922 elejétől Bethlen a válságból történő kilábalás más formáival próbálkozott. Tervének két lényeges eleme volt: nagyobb összegű külföldi kölcsön felvétele és az új helyzetnek megfelelő, határozott vámpolitika életbe léptetése. Franciaország és a szomszédos országok, elsősorban Csehszlovákia ellenállása miatt a 250 millió aranykoronás nemzetközi kölcsön kibocsátása, amelynek felét Anglia biztosította, csak viszonylag későn, 1924. június 26-án kezdődött meg. A húszas évek második felében további kölcsönök áramlottak az országba. A hagyományosan alacsony belső tőkeképződési szint miatt a magyar gazdaság fellendüléséhez a külföldi kölcsönök elengedhetetlenek voltak. Törlesztésük ugyanakkor perspektivikusan jelentős exporttevékenységet, illetve külkereskedelmi aktívumot feltételezett.

Az új vámrendszer fő célja az iparvédelem és -fejlesztés volt, s leginkább a fejletlen, de hazai nyersanyagbázissal rendelkező könnyűipari ágazatokat, így például a textilipart védte. Bethlen gazdaságpolitikájából - amelyet egy rövid időszaktól eltekintve az agrárius érdekeltségek folyamatosan bíráltak - logikusan következett, hogy a fellendülés főleg az ipar területén mutatkozott meg. Az ipari termelés 1924 és 1929 között több mint 70%-kal emelkedett, és az 1929-31-es gazdasági világválság előestéjén mintegy 12%-kal múlta felül a háború előtti szintet.

A gazdaság újjászervezése, fellendülése és az életkörülmények ezt követő javulása nagymértékben visszahatottak a politikai életre: a politikai stabilizáció befejezésének és a húszas évek második felére jellemző kiegyensúlyozott kormányzásnak az alapjait és feltételeit teremtették meg. Ugyanakkor átfogó szociál- és kultúrpolitika, valamint aktívabb külpolitika kialakításához is jobb feltételeket biztosítottak.

A szociálpolitikai reformok sorát a társadalombiztosítás újjászervezése nyitotta meg. A kötelező betegségi és baleseti biztosításban részesülők körét 1927-ben kiterjesztették, és egyben növelték a biztosítottak szociális kedvezményeit. Egy évvel később, 1928-ban bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. Mindkét nagy biztosítási forma elsősorban a városi munkásrétegekre terjedt ki, a mezőgazdasági munkásságra nem. Jelentős előrelépés történt a lakás- és a közegészségügy terén is.

A kultúrpolitika eredményei közül legnagyobb jelentőségű a népiskolai hálózat fejlesztése volt. Fontos volt továbbá a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi egyetem Pécsre költöztetése, valamint az ösztöndíjrendszer kiterjesztése, a külföldi Collegium Hungaricumok hálózatának kialakítása is. "A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá" - hangoztatta Bethlen kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó.

A konszolidáció válsága

Az 1920-as évek második felére jellemző mérsékelt gazdasági fellendülésnek és belpolitikai stabilitásnak 1929 őszétől a nagy gazdasági világválság hazai hatása vetett véget. A térség agrárországai, így Magyarország szempontjából is különösen két tényező hatott igen kedvezőtlenül. Egyrészt az agrárárak rendkívüli mértékű világpiaci zuhanása, amely a magyar gazdasági egyensúly fenntartásában kulcsszerepet játszó mezőgazdasági exportra mért csapást, másrészt a nemzetközi tőkeimport elakadása, amely viszont a gazdasági (elsősorban ipari) növekedés finanszírozásában játszott alig pótolható szerepet. E két kedvezőtlen tényező egyidejű jelentkezése rendkívül nehéz helyzetet teremtett és elkerülhetetlenül súlyos megrázkódtatásokkal járt.

Az életszínvonal-csökkenés elsősorban az ipari munkásságot és a parasztságot radikalizálta. Kiéleződtek az ellentétek a kormányzati rendszer mögött álló osztályszövetség és a pártpolitikai szinten ezt képviselő Egységes Párt különböző csoportjai között is, melyek az ipari vámvédelem radikális leépítését és a mezőgazdasági termékek hathatós állami ártámogatását követelték. Megromlott a viszony Bethlen és a kormányzó között is, aki addig szabad kezet adott miniszterelnökének. 1931 elején Horthy saját politikai javaslatokkal állt elő, amelyek között a statárium bevezetése, a baloldali lapok betiltása és az MSZDP elleni hathatós fellépés is szerepeltek.

Bethlen a válság idején is konzervatív parlamentáris kormányzati rendszerének megóvására törekedett, és mind a bal-, mind a szélsőjobboldali nyitás elől elzárkózott. A demokratikus ellenzék követeléseinek, amelyek a titkos választójog általánossá tételére és a szabadságjogok kiterjesztésére, illetve ezek alapján egy "nemzeti koncentráció" létrehozására vonatkoztak, makacsul és megingathatatlanul ellenállt. De nem fogadta el Horthy és a válság következtében ismét megerősödött szélsőjobboldal antiparlamentáris javaslatait sem. Az agrárlobbynak annyi engedményt tett, hogy 1930 nyarán bevezette az ún. bolettarendszert, mely a mezőgazdasági ártámogatás egy fajtája volt. Az ipari vámvédelem megszüntetéséhez azonban, ami az ipari árak csökkenését és néhány hazai iparág leépülését eredményezte volna, nem járult hozzá.

Az ismét deficitessé vált államháztartás egyensúlyának biztosítása érdekében mérsékelt adóemeléseket vezetett be, és valamelyest csökkentette a költségvetés kiadásait (létszám- és fizetéscsökkentések). Intézkedései azonban csak kismértékű és átmeneti javulást eredményeztek. A válságból kijutni - ha a kormány jobb- és baloldali ellenzéke akkor tagadta is ezt - nyilvánvalóan csakis a külgazdasági feltételek megváltozása, mindenekelőtt a mezőgazdaság piac- és árproblémáinak megoldása révén lehetett.

Először Olaszországtól sikerült kedvezményeket kapni. Az 1930-ban előkészített és 1931-ben megkötött olasz-magyar kereskedelmi szerződés mintegy 8%-os felárat biztosított a magyar gabona- és állatkivitelnek, aminek fejében Magyarország ugyanilyen ártöbblettel vett át bizonyos olasz ipari nyerstermékeket és gépeket. Ugyanebben az évben Magyarország hasonló szerződést kötött Ausztriával is. Ezzel egyidejűleg Bethlen újólag megkísérelt pozíciókat szerezni a legfontosabbnak számító német piacon is. Az 1931. július 18-án aláírt magyar-német kereskedelmi egyezményben Magyarországnak biztosított átvételi kontingensek és árszintek ugyan jóval alatta maradtak annak, amit a magyar fél remélt, ám valamelyest így is tompították a válság hatását.

Bethlen elsősorban Angliától és Franciaországtól várt segítséget a magyar gazdaság számára, az újabb kölcsön iránti kérelmét azonban, amelyet 1930. júniusi londoni látogatásakor terjesztett elő, sem az angol pénzügyi körök, sem a közép-európai ügyek iránt egyre inkább érdektelen brit kormány nem fogadták kedvezően. Bethlen javaslata sokkal nagyobb megértésre talált Franciaországban, amelynek a kialakuló német befolyás ellensúlyozása, illetve a magyar-német kapcsolatok szorosabbá válásának megakadályozása elsőrendű érdeke volt. Különösen megnőtt a Magyarország iránti bizalom azután, hogy a német-osztrák vámuniós terv 1931. márciusi bejelentésekor Bethlen - nagyon taktikusan - ellenállásként is értelmezhető rezerváltságot tanúsított a német tervvel szemben. Ez jelentősen közrejátszott abban, hogy 1931. augusztus elején Franciaország 5 millió fontos gyorssegélyt bocsátott Magyarország rendelkezésére. Az ország érc- és devizakészletei azonban időközben teljesen kimerültek. A fizetésképtelenség és a fenyegető államcsőd elhárítására így 1931. július 13-án a kormány kénytelen volt háromnapos bankzárlatot elrendelni, korlátozni a betétek kifizetését és bevezetni a kötött devizagazdálkodást.

A kölcsön- és a piacszerzés terén elért eredmények valamelyest fékezték a válság fokozódását, megszüntetésére azonban távolról sem voltak elegendők. Ehhez további piacokra, még nagyobb kedvezményekre, belpolitikailag pedig számos pénzügyi és egyéb gazdaságpolitikai restrikcióra lett volna szükség. Utóbbiak nyilvánvalóan tovább növelték volna a kormánnyal és személy szerint Bethlennel szembeni elégedetlenséget, amely már így is igen nagy volt. Mindezeket mérlegelve augusztus 19-én Bethlen István kormányával együtt benyújtotta lemondását. Visszavonulását átmenetinek tekintette, és arra számított, hogy egy-két éven belül, a válságot nagy valószínűséggel követő gazdasági fellendülés idején ismét miniszterelnök lehet. A nemzetközi események alakulása, illetve a belpolitikai élet válság alatti és utáni fejleményei miatt azonban erre soha többé nem kerülhetett sor.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Romsics Ignác: Bethlen István miniszterelnöksége. Rubiconline
  • Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos: 20. századi magyar történelem 1900-1994. Korona Kiadó, Bp.

Bethlen István kormányzata
1921. IV. 14.-1931. VIII. 24.
• belügyminiszter: Klebelsberg Kunó (1921-1922), Rakovszky Iván (1922-1926), Scitovszky Béla (1926-1931)
• külügyminiszter: Bánffy Miklós (1921-1922), Daruváry Géza (1922-1924), Bethlen István (1924), Scitovszky Tibor (1924-1925), Walko Lajos (1925-1930) Károlyi Gyula (1930-1931)
• honvédelmi miniszter: Belitska Sándor (1921-1923), Csáky Károly (1923-1929), Gömbös Gyula (1929-1931)
• igazságügyminiszter: Ráday Gedeon (1921), Tomcsányi Vilmos Pál (1921-1922), Daruváry Géza (1922-1923), Bethlen István (1924), Pesthy Pál (1924-1929), Bethlen István (1929), Zsitvay Tibor (1929-1931)
• pénzügyminiszter: Hegedüs Lóránt (1921), Hegyeshalmy Lajos (1921), Bethlen István (1921), Kállay Tibor (1921-1924), Walko Lajos (1924), Korányi Frigyes (1924), Bud János (1924-1928), Wekerle Sándor (1928-1931)
• földművelésügyi miniszter: Szabó István (1921), Mayer János (1921-1922), Szabó István (1922-1924), Mayer János (1924-1931)
• kereskedelemügyi miniszter: Hegyeshalmy Lajos (1921-1922), Walko Lajos (1922-1926), Hermann Miksa (1926-1929), Bud János (1929-1931)
• közélelmezési miniszter: Mayer János (1921)
• közgazdasági miniszter: Bud János (1928-1931)
• népjóléti és munkaügyi miniszter: Bernolák Nándor (1921-1922), Vass József (1922-1930), Klebelsberg Kunó (1930), Ernszt Sándor (1930-1931)
• vallás- és közoktatásügyi miniszter: Vass József (1921-1922), Klebelsberg Kunó (192
2-1931)