Joszif Visszarionovics Sztálin élete

Joszif Visszarionovics Sztálin élete

/Harmat Árpád Péter/

Joszif Visszarionovics Sztálin, eredeti nevén: Ioszeb Dzsugasvili grúz és oszét felmenőkkel rendelkező kommunista vezetőként 30 évig uralta a Szovjetuniót, miközben a második világháború győzteseként a XX. század világtörténelmének legnagyobb hatalmú diktátora is volt. Sztálin közvetlen vagy közvetett parancsára legalább 20 millió (más becslések szerint még ennél is sokkal több) embert öltek meg szerte a Szovjetunióban. Neve egybefonódik a rémuralommal és a kommunizmus legerőszakosabb változatával miközben tagadhatatlan módon a náci Németország legfőbb legyőzőjeként őrzi emlékét a történetírás.

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878-ban született a cári Oroszország grúziai tartományában, a fővárostól 150 km-re észak-nyugatra fekvő Gori kisvárosban. (Leninnél 8 évvel volt fiatalabb, Hitlernél viszont 11 évvel öregebb.) Édesapja, Visszaron Ivanovics Dzsugasvili saját cipészüzlettel rendelkezett, mikor megnősült és elvette Sztálin édesanyját Jekatyerina Georgijevna Geladzét. A pár hamarosan négy gyermekes családdá bővült, mégpedig vallásos, oroszul nem beszélő, tipikus grúz famíliát alkotva. A négy gyerekből azonban, csak Joszif érte meg a felnőtt kort.

A fiatal Sztálin 1894-ben, kitüntetéssel végezte el az elemit, majd kiemelkedő képességei révén, tanítói javaslatára tanulmányait a tifliszi ortodox papi szemináriumban folytatta. Élete első fordulópontja, 1895-ben, 17 évesen jött el, amikor megismerte a kommunizmust és kapcsolatba került a Kaukázuson túlra száműzött orosz forradalmi marxista csoportokkal. Azonnal elkötelezte magát a marxizmus mellett és 3 évvel később, alig 20 évesen már be is lépett a Orosz Szociáldemokrata Munkáspártba. Rögtön elvállalta kiáltványok nyomtatását, sztrájkok szervezését és a tbiliszi munkásság megszervezését. Aktív élharcosa lett a II. Miklós cár rendszere elleni küzdelmeknek. Alig 21 évesen ki is rúgták a teológiai iskolából, ahol addig tanult. Sztálin azonban nem esett kétségbe: Bakuba ment, ahol egy illegális marxista újságnak dolgozott (Brdzola), miközben a közeli Batumi városában is létrehozott egy szociáldemokrata szervezetet. Hamarosan hírnévre tett szert: saját nyomdája volt és számtalan sztrájk főszervezője lett.

Aktivitása miatt 24 évesen letartóztatták és két évet börtönben kellett töltenie. Nem is akárhol: a szibériai Irkutsztkban. Azon a területen, ahol 25 évvel később már az ő parancsára raboskodtak tízezrek. Ám gyorsan tegyük hozzá: a cári száműzetés és az 1930-as illetve 1950-es évek közti GULAG-rendszer messze nem szintű büntetést jelentett. Míg az előbbi egyszerű felügyelet melletti szabadságvesztés volt csupán, addig a GULAG kényszermunka táborokból állt. Sztálin száműzetése alatt kezdett levelezni a Nyugat-európai emigrációban élő Vlagyimir I. Uljanovval, aki ekkor már a Lenin nevet használta. (Lenin pontosan ekkoriban, az 1903-as brüsszeli pártkongresszuson hozta létre saját pártját, a bolsevik mozgalmat.) A fiatal grúzra lelkesítőleg hatottak Lenin levelei így 1904-ben hazaszökött száműzetéséből, hogy mihamarabb csatlakozni tudjon Lenin saját frakciójához. Hamarosan a kaukázusi nagyvárosok (Tbiliszi, Baku, Batumi) első számú bolsevik szónoka és vezetője lett. Közben 1904 -ben vette el első feleségét, a szintén grúz Jekatyerina Szvanyidzét. Az asszony három év házasság után halt meg, és Sztálin csak sokkal később, 1919 -ben nősült újra. Második felesége Nagyezsda Allilujeva ismeretlen okból 1932 -ben halt meg. (Sztálin magánéletéről, házasságairól, gyermekeiről a cikk végén külön fejezet szól.)

Az 1905-ös forradalom II. Miklós orosz cár (uralkodott: 1894-1917) hatalma idején, az Orosz–japán háború utáni elégedetlenség és éhezés miatt robbant ki. A jelentős veszteségekkel végződő – feleslegesnek érzett - háború sokat rontott Oroszország amúgy is gyenge gazdasági helyzetén, s a cár tekintélye is megingott. Az országos elégedetlenkedés miatt heves zavargások nyomán a forradalom jelentős eredményekkel ért véget: II. Miklós 1905 október 17-én kénytelen volt cári manifesztumot kiadni, melyben közzétette, hogy tiszteletben fogja tartani a polgári szabadságjogokat, és hozzájárul egy alkotmányos országgyűlés (duma) felállításához is. Az 1905 -ös forradalomban Sztálin tevőlegesen nem vett részt, ám később a másik hat politikai párt – Eszer, Fekete százak, Népakarat, oktobristák, kadet, mensevikek – elleni harcnak már részese volt.

Alig 27 évesen, 1905 decemberében a forradalom bukása után vett részt az első Összoroszországi Bolsevik Konferencián, ahol végre személyesen is találkozott a bolsevikok nagy vezetőjével Vlagyimir Iljics Leninnel (eredeti nevén: Vlagyimir Iljics Uljanov) Lenin azonnal meglátta benne a kiemelkedő szervező- és vezetői képességek, az intelligencia és az elkötelezettség csalhatatlan jeleit. Támogatásáról biztosította a nála nyolc évvel fiatalabb Sztálint, és visszaküldte Tbiliszibe, ahol az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZM) tbiliszi szervezetének vezetője lehetett. Sztálin 1905 és 1912 közt Tbilisziben és Bakuban vezette a bolsevik sejteket és nagy sikerű cikkeket publikált. Közben azonban háromszor is letartóztatták, és küldték száműzetésbe ahonnan mindháromszor megszökött. (Szolvicsegodszkba és Vologdában töltötte büntetéseit.) Folyamatos cikkei, letartóztatásai, száműzetése fokozatosan ismerté tették a bolsevik párt országos hálózatában, így végül 1912 januárjában távollétében a Hatodik Pártkongresszuson megválasztották a Bolsevik Párt Központi Bizottságának tagjává, és megbízták az oroszországi forradalmi tevékenység irányításával. 1912 márciusban az OSZM Központi Bizottsága nevében írt, „A Párthoz!” című röplapja széles körben elterjedt Oroszországban. Ismertsége országos lett, különösen mióta Péterváron is lapszerkesztő lett (Zvezda) illetve az 1912 –től megjelenő Pravdában is publikált.

Három éves szibériai száműzetés

A cári rendőrség ekkor már megelégelte Sztálin tevékenységét és 1914-ben márciusában - egy a Sarkkörtől északra található, Jenyiszej vidéki szibériai faluba, Kurejkába szállították. Itt raboskodott ekkoriban Lenin későbbi jobb keze Jakov Szverdlov is. A párt Molotovval helyettesítette a grúz vezetőt, akik két évet töltött a csontig hatolóan hideg sarkvidéken. Később, 1916 végén a sokkal délebbre fekvő Krasznojarszkba szállították Sztálint, ahol a zsidó származású, de szintén Grúziában született Kamenyevvel raboskodott együtt. Lev Boriszovics Kamenyev, Zinovjevvel együtt Lenin közvetlen „harcostársa” volt, főként a Szentpéterváron és Genfben töltött évek alatt, 1905 és 1914 között. (Mindez azonban nem jelentett akadályt Sztálinnak abban, hogy 18 évvel később kivégeztesse a közben vetélytárssá vált Kamenyevet és Zinovjevet.) Miközben Sztálin száműzetését töltötte Szibériában, Európában kirobbant az első világháború. A nagy háborúban a cári Oroszország az antant államokkal – Franciaországgal és Angliával megkötött – szerződései szerint (1893, 1907) megtámadta Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát. A háború első két évében, 1914-ben és 1915 –ben Oroszország népe még tűrte a megpróbáltatásokat, ám 1916 –tól egyre gyakoribb lett országszerte az elégedetlenség. Sztálin a hosszú, háromévnyi száműzetés után, 1917 februárjában Kamenyevvel együtt térhetett vissza Moszkvába.

Sztálin a forradalomban és a bolsevik puccs idején

A cári Oroszország 1917 tavaszára erőtartalékai végére ért. Az orosz nép 5 millió halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt, az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. Sorozatossá váltak a tüntetések és munkásmegmozdulások. 1917 februárjában kitört a forradalom. Az orosz kormány 1917 március 13-án, II. Miklós cár pedig március 15-én mondott le. A februári forradalom és az azt követő hónapok alatt Sztálin újra a Pravdát szerkesztette. A cár lemondása és a bolsevik hatalomátvétel közt eltelt nyolc hónapban – 1917 március 15 és november 7 közt – két kormány vezette Oroszországot, először a Georgij Lvov herceg kormánya, majd Alexandr Kerenszkij minisztertanácsa.

Sztálin viselkedése az elbukott júliusi felkelés után sajátossá vált, mivel nem akart ujjat húzni az Ideiglenes Kormánnyal, ezért nem közölte Lenin radikális hangvételű cikkeit. A VI. kongresszuson (augusztus) durván megtámadta korábbi barátját, Kamenyevet és a mensevikeket. Lenin mindezek ellenére elnézte neki, hogy nem adatta ki a cikkeket, és Sztálin a párt központi bizottságának tagja lehetett "Iljics" (Lenin) ajánlására. Az októberi fordulat idején rajta keresztül tartották Leninnel a kapcsolatot, Trockij szerint azért, mert "a rendőrség vele törődött a legkevésbé".

Az 1917 júliusi események miatt Lvov herceg kormánya lemondott és Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij alakított kormányt, melyben már a polgári pártok nem kaptak helyet (mensevik és eszer tagokból állt) Az új orosz kormány az egyre sűrűsödő problémák és a bolsevikok megerősödése miatt csak alig 3 hónapig tudott működni. Mivel Oroszországban 1917 őszén a szociális válság továbbra is egyre mélyült, az elégedetlenség újra magasra csapott. A bolsevikok ezúttal már sikerrel álltak a tömegek élére. A nagyvárosok szovjetjeiben (tanácsaiban) fokozatosan többségbe kerültek, a legjelentősebb pétervári szovjet élére Lev Trockij került. A bolsevik hatalomátvétel 1917 november 7-én (a Julianus naptár szerint október 25-én) zajlott. Elfoglalták Szentpétervár középületeit, majd este megrohamozták a Téli Palotát is, mely hajnali 2 órára került a bolsevikok kezére. A bolsevik puccs sikerrel zárult, amikor a Kerenszkij kormány lemondott és külföldre menekült. Az új kormányt a Népbiztosok Tanácsa jelentette, a belső karhatalmat pedig a Cseka nevű politikai rendőrség. Az új rendszer ugyan tartott választásokat 1917 novemberében, de miután ezen a bolsevikok csupán 25%-ot tudtak elérni, feloszlatták az Alkotmányozó Gyűlést. Érzékelve a népigényt a szovjet hatalom mihamarabb véget akart vetni a háborúnak. Így 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 3 hónapon keresztül tartó béketárgyalások után, 1918 március 3-án megszületett a Breszt-Litovszki béke.

Oroszország háborúból való kilépése ügyében az antant 1917 november végén Párizsban tárgyalt. Az új helyzetben eleinte tanácstalanság uralkodott, ám amikor hírek érkeztek arról, hogy Oroszországban a volt cári tábornokok egy része ellenforradalmi seregeket létrehozva megtámadta a bolsevik vezetést és kirobban a polgárháború, arról hoztak döntést, hogy katonai erőkkel fogják támogatni a jobboldali erőket. Ezzel Oroszország 1918 és 1921 közt egy új, három évig tartó háborúba kezdett, melyben a négy orosz ellenforradalmi hadsereggel – Kolcsak, Gyenyikin, Krasznov, Jugyanyics tábornokok erőivel – illetve az őket támogató antant csapatokkal kellett harcolnia. Az Antant a Krím félszigeten, északon Arhangelszknél, illetve az USA és Japán hadereje révén Vlagyivosztoknál indított támadásokat. A harcok során Lenin egyre veszélyesebben ítélte a cári család életben hagyását, így 1918 július 16-án kivégeztette őket az urali Jekatyerinburgban. Végül 1921-re a Vörös Hadsereg hatalmas létszáma mindenhol legyőzte a támadókat. (Közben csak egyetlen vereséget szenvedett, méghozzá Lengyelországtól 1920-ban, mikor a lengyelek bizonyos területek megszerzéséért indítottak sikeres támadást ellenük.)

A polgárháború alatt Sztálin a párt egyik legfontosabb embere maradt, a KB (központi bizottság) tagja, amellett pedig a kormányban is szerepet kapott, mint nemzetiségügyi népbiztos. Ezen beosztását 1917 októbere és 1923 júliusa közt töltötte be. Sztálin fontos szerepet töltött be a hadsereg déli frontjának vezetésében is, sikeresen irányítva a katonai alakulatokat. 1918 júniusában, a polgárháborúban Caricint védte. A város később a Sztálingrád (Sztálin város) név felvételével mutatta ki háláját a grúz vezető felé. Közben Sztálin Trockijjal szemben Vorosilovot és Bugyonnijt támogatta. A Trockijjal való későbbi nagy összecsapás gyökerei ide vezethetők vissza. 1919 májusában politikai komisszárként Pétervárt védte. Lenin egy idő után elismerte sikereit, amit leginkább az jelzett, hogy korábbi bizalmasának és a párt második emberének Szverdlovnak 1919 március 15 –én bekövetkező halála után Sztálint bízta meg azzal, hogy egységesítse a párttagságot. Ez már előrevetítette, hogy Lenin őt tekinti a második embernek.

Sztálin megszerzi a teljhatalmat (1922-1924)

A polgárháború éveiben Lenin fokozatosan kezdett visszavonulni, míg öt közvetlen harcostársa egyre nagyobb befolyásra tett szert. Lev Trockij hadügyi népbiztos, Lev Kamenyev a népbiztosok tanácsának elnökhelyettese, Grigorij Zinovjev Leningrád főkormányzója, és Joszif Sztalin nemzetiségügyi népbiztos, illetve Nyikolaj Buharin a párt fő ideológusa kezdtek versengeni a hatalomért.

Közben 1918 augusztus 30 –án Lenin ellen egy Fanny Kaplan nevű Eszer párti aktivista merényletet kísérelt meg a moszkvai Michelson gyárban mondott beszéde közben. A merénylő egyik lövése Lenin nyakába fúródott közel kerülve a gerincéhez, így azt eltávolítani élete végéig nem tudták. A sérülés hozzájárult Lenin keringési rendellenességeihez, sőt későbbi agyvérzéseiben is szerepe lehetett. Az első agyvérzését 3,5 évvel a merénylet után, 1922 májusában kapta. Innentől Lenin egészsége megroppant. Várható elhalálozása esetére utódot kellett választania. A szóba jöhető 5 személy közül (Trockij, Kamenyev, Zinovjev, Buharin, Sztálin) ekkor már Sztálin volt a legerősebb, mert 1922 április 3 –án elérte, hogy Lenin őt nevezze ki a párt főtitkárává. A pártfőtitkári cím innentől kezdte az első számú vezetőt jelenteni. Sztálinnak döntő szerepe volt a Szovjetunió létrehozásában is. 1922. december 30-án a moszkvai Nagy Színházban megnyílt a Szovjetunió megalakulását kinyilatkoztató I. Össz-szövetségi Szovjetkongresszus.Nagy súllyal esett latba véleménye, amely szerint az egyes szovjet köztársaságoknak az Oroszországi Föderációba lenne célszerű belépniük autonóm köztársaságok gyanánt. Így Sztálin hatására egy erős centralizációt feltételező állam született, mely semmilyen szempontból nem felelt meg a cárizmus évszázados elnyomó örökségétől szenvedő, különböző nemzetiségű, kultúrájú és civilizációjú népeinek.

Lenin a vég közeledtével utódlását illetően meggondolta magát és utolsó hónapjaiban már nem akarta Sztálint utódául választani. Amikor ágyhoz kötötté vált, már attól is tartott, hogy legyengülése és halála esetén Sztálin erővel magához ragadná a hatalmat. (Sztálin ekkor már senkit nem engedett Lenin ágyához.) Sajnos tehát Lenin későn hozta meg döntését Sztálin leváltásáról: 10 hónappal utolsó agyvérzése után, 1924 január 21 –én meghalt. (A legújabb kutatások szerint halálának oka Szifilisz volt, bár hivatalosan negyedik agyvérzését tüntettek fel halálokként.) Az úgynevezett Politikai végrendeletét (Levél a kongresszushoz), amely többek között kritizálta Sztálint és Trockijt, továbbá javaslatot tett Sztálin elmozdítására a pártfőtitkári székből, május 18-án került a Központi Bizottsághoz. A testület azonban május 24-én úgy döntött, hogy azt nem lehet felolvasni, amellett Sztálin is fogadkozott, hogy megváltozik. A Végrendeletet így végül félretették. (Csak sokkal később, Sztálin halála után, a XX. pártkongresszust követően publikálták.) Lenin halála után Sztálin megkezdte azt az utat, melynek célja minden riválisának félreállítása és a teljhatalom megszerzése volt.

Sztálin első nagy tisztogatása

Sztálin a teljhatalom megszerzése érdekében először legnagyobb hatalmú riválisával a zsidó származású Lev Trockijjal számolt le. (Trockij eredeti neve Lev Bronstein volt , csak 1902 –től vette fel a Trockij álnevet, mely aztán egész életében rajta maradt.) Sztálin a rivális Trockij eltávolítása érdekében összefogott Kamenyevvel és Zinovjevvel, és 1925 januárjában együttesen elérték népbiztosi pozíciójából való leváltását. Sztálin és Trockij viszálya nem csupán hatalmi harcon alapult, hanem alapvető gazdasági terveik is erősen eltértek. Trockij ugyanis a NEP (Új gazdasági politika= Novaja Ekonomicseszkaja Politika) egyik fő támogatója volt, míg a tervgazdálkodást és kollektivizálást akarta az egész Szovjetunióra kiterjeszteni

Trockij leváltása után azonban Kamenyev és Zinovjev köpönyeget fordítottak és Trockij mellé állva szembefordultak Sztálinnal. Ám ekkorra Sztálin már nagyon megerősödött, és élvezte a központi bizottság többségének támogatását, amellett maga mellé vette és legfőbb bizalmasává emelte az őt mindenben támogató Szergej Kirovot (eredeti nevén: Szergej Kosztrikov) aki 1926 –tól a leningrádi pártszervezet élére került. Kirov segítségével a teljes KB – t maga mellé állította, így 1926 októberében a KB már„szociáldemokrata elhajlással” vádolta Trockijt, Kamenyevet és Zinovjevet. Később Sztálin 1927 –ben mindhármukat kizáratta a pártból. Trockij 1929 –ben elmenekült a Szovjetunióból, ám Mexikóban egy Sztálin által utáanküldött bérgyilkos végzett vele. Kamenyev és Zinovjev teljesen visszavonultak, ám később Sztálin mégis megölette őket. Buharin behódolt Sztálinnak, így egészen 1937 –ig elkerülhette Sztálin tisztogatásait. Az első nagy tisztogatás után 1928-ra Sztálin vitathatatlanul teljhatalomra tett szert!

A második nagy tisztogatás – jezsovscsina (1934-1939)

Az első nagy riválisok (Trockij, Kamenyev, Zinovjev) félreállítása után Sztálin megkezdte a tervgazdálkodás bevezetését, így 1928 –ban megindult az első ötéves terv. Közben elkezdődött az erőszakos kollektivizálás is, vagyis az orosz parasztság kolhozokba és szovhozokba kényszerítése. A kulákság (módos parasztok) teljes felszámolását Sztálin nem csak gazdaságilag és politikailag, hanem fizikailag is értette: a kollektivizálás során 11 millió kulákot telepítettek ki, akik közül több mint egy milliót megöltek. 1930 és 1932 között Ukrajnában a kollektivizálás és a parasztság ellenállása következtében hatalmas éhínség tombolt, amelyben valószínűleg emberek százezrei haltak éhen.

A második nagy tisztogatás 1934 –ben kezdődött, amikor korábbi híve Szergej Kirov kritizálni kezdte döntéseit. Sztálint 1934 –re már egyre jobban aggasztotta Kirov párton belüli növekvő népszerűsége, és hogy Kirov – aki ráadásul tőle eltérően orosz volt – nyíltan is vitába szállt kollektivizáló gazdaságpolitikájával. A párt 1934-es kongresszusán, amikor a Központi Bizottság tagjait választották meg, Kirov kapta a legkevesebb elutasító szavazatot (mindössze hármat), miközben maga Sztálin 292 negatív szavazatot kapott, a legtöbbet a jelöltek közül. Ekkor a párttagok titokban fel is kérték Kirovot, hogy vegye át Sztálintól a hatalmat, ám ezt Kirov visszautasította. (Ekkor, 1934 –ben óriási esély volt Sztálin leváltására, ugyanis ha Kirov belegyezését adja a titokban szőtt tervre, akkor Sztálin aligha akadályozhatta volna meg, hogy a KB eltávolítsa.)

Az eset után Sztálin végleg eldöntötte: eltávolítja minden megmaradt vetélytársát. A tisztogatást magával Kirovval kezdte. 1934 december 1-jén Kirovot a leningrádi Szmolnijban lelőtte Leonyid Nyikolajevszkij. (Kirov éppen munkába érkezett és irodájába igyekezett a felső szinten, testőreit hátrahagyva az alsó szinten. Nyikolajevszkij, aki könnyedén átjutott az őrségen, egy vécéből jött elő, Kirov nyomába eredt és hátulról nyakon lőtte.)

Kirov megöletése jó alkalom volt arra, hogy egy nagyszabású vizsgálat keretében egy állítólagos Sztálin elleni összeesküvés megtorlásaként minden útjában álló és gyanús vetélytársát perbe fogja. Így 1934 –ben tömeges letartóztatások és deportálások kezdődtek. A legfőbb pártvezetők, Lenin egykori munkatársainak perei több hullámban 1936 nyarától kezdve zajlottak. Ezen koncepciós perekben, egészen pontosan az 1936 augusztusában lezajlott tizenhatok perében ítélték halálra, és végezték ki Kamenyevet, Zinovjevet, Buharint. Azzal vádolták őket, hogy tudtak Szergej Kirov meggyilkolásáról, és Trockijjal és Hitlerrel tartották a kapcsolatot. A második, ún. "tizenhetek" perében (1937. január 23-30.) újabb régi bolsevik vezetők kerültek a vádlottak padjára, például Georgij Pjatakov és Karl Radek. A vád ellenük "szovjetellenes trockista központ" alapítása, továbbá ipari szabotázs és kémkedés Németország, valamint Japán javára. Tizenhárom vádlottat halálra, négyet különböző hosszúságú börtönbüntetésre ítéltek. Később a huszonegyek perében (1938): Buharin, Rikov, Jagoda, Kresztyinszkij, Rakovszkij és további 16 ember kapott halálos ítéletet.

A pártvezetők és politikusok közti tisztogatást a hadsereg tisztikarának átvilágítása követte. Sztálin ugyanis most már attól is tartott, hogy egy tiszti csoport fellázadva ellene, kiveszi kezéből a hatalmat. Ennek elkerülése érdekében 1936 és 1939 közt koholt vádakkal (többnyire kémkedésre hivatkozva) sorra kivégeztette a vörös hadsereg szinte összes magas rangú tisztjét: 50 hadtest- és 154 hadosztályparancsnokot. A legnagyobb megdöbbenést Mihail Tuhacsevszkij marsall 1937 június 12 –én történő kivégzése keltette, mivel Tuhacsevszkij a vörös hadsereg főparancsnoka, és a legnagyobb tiszteletnek örvendő katonai vezető volt. A tisztogatás, mely felülről haladt lefelé hamarosan elérte a néptömegeket is. Az 1930 –as évektől tízezreket küldtek Gulagokba, száműzetésbe, sőt koncentrációs táborokba.

Sztálin magánélete

Az első feleség (1904-1907): Sztálint egyik szállásadója, Alekszandr Szvanyidze mutatta be húgának, a mindössze 18 éves Jekatyerina Szvanyidzének (1885-1907) akit Sztálin 1904-ben, - 26 évesen - az illegalitás éveiben titokban vett feleségül. A titkosságra részben a rendőrség, részben az egyházi esküvő miatt volt szükség. Jekatyerina nem volt sem művelt, sem forradalmár. A hagyományos neveltetésű grúz asszonynak a házasság és a család jelentette az élet értelmét. Az ifjú házasok a bakui olajtelepen béreltek szobát, ahol a férj a letartóztatástól tartva csak ritkán és az éj leple alatt jelent meg. Házasságukból 1907 márciusában Jakov nevű fiúk született. Az asszony azonban nem sokkal később megbetegedett. Mivel orvosra sem volt pénzük, Sztálin Tifliszbe, annak családjához vitte feleségét. Végül 1907 novemberében az asszony, mindössze 22 évesen, 3 évnyi házasság után meghalt.

Sztálin első fia: Jakovot anyja családja nevelte fel, Sztálin alig törődött fiával. Semmilyen kiváltságot nem élvezett, még Sztálin nevét sem vehette fel. Fiának a felesége, Julia Melcer egy kislánnyal, Galinával ajándékozta meg. A háború alatt tartalékos tüzértisztként szolgált, azonban 1941 júliusában német fogságba esett. Sztálin kiválthatta volna a fiát, azonban árulónak tartotta, s nem válaszolt a németek ajánlatára. Jakov Sztálin német fogolytáborban halt meg, egyesek szerint két évvel fogságba esése után, mások szerint nem sokkal a háború vége előtt. Hosszabb-rövidebb kapcsolatok: 1907–1917 között kevés adatunk van Sztálin magánéletéről. Szibériai száműzetésekor gyakran írt leveleket elvtársainak, amelyekben pénzt és meleg holmikat kért tőlük. Ilyen leveleket írt akkori szerelmének, Tatyjana Alekszandrovnának is, aki, amiben tudott, segített neki. Ezek a levelek tudósítanak elsőként Sztálin szerelmi életéről. Sztálin szolvicsegodszki tartózkodása idején felkeltette érdeklődését háziasszonyának lánya, Marija Bogoszlovszkaja, aki elvált asszonyként három gyerekével lakott anyjánál. Kapcsolatukat azonban hangos veszekedések és gyakori féltékenykedések kísérték. Itt ismerkedett össze a szintén száműzött Horosenyinával, akivel közösen béreltek lakást. A fiatalasszony büntetése azonban hamarosan letelt; kapcsolatukat levelezéssel tartották fent, amely feltehetőleg 1911 nyarára teljesen megszakadt.

1909-ben, szintén szolvicsegodszki száműzetése alatt ismerkedett össze Tatyjána Szuhovával, a száműzött tanárnővel. Sztálin azonban hamarosan úgy döntött, hogy megszökik, amelyhez segítőtársra talált Tatyjana, Szergej Sparpetkin és Anton Bondarev személyében. 1909. június 24-én megszöktették Szolvicsegodszkból, ahova a három segítőtárs már nélküle tért vissza.

Sztálin száműzetésben és bujkálással töltött éveiben Petrovszkaja asszonnyal folytatott szerelmi kapcsolatáról Podolszkij csendőrhadnagy 1910. március 30-i jelentése tanúskodik. Pelageja Onufrijeva pedig a totymai női gimnázium hetedik osztályos tanulója volt, amikor elkezdődött kapcsolatuk Sztálinnal. Ám ekkorra a lány már Sztálin legjobb barátja, Pjotr Csizsikov élettársa volt, akihez a totymai szülői házból szökött meg néhány héttel korábban. Sztálin felbukkanását követően hármasban éltek Csizsikov albérletében Sztálin 1911. szeptember 6-i szökéséig. Bár egy ideig még leveleztek, néhány év múlva a levelek elmaradtak.

Sztálin 1911. január 10-én költözött a fiatal özvegyasszony, Marija Prekopjevna Kuzakovaházába. Kapcsolatukról csak közvetett bizonyítékok vannak: Sztálin felemelkedése után az özvegy a fővárosban kapott lakást. Fia, Konsztantyin Sztyepanovics Kuzakov pedig elvégezte az egyetemet és mindig magas beosztásban dolgozhatott. A tisztogatási hullám azonban Kuzakovot is elérte; kizárták a Központi Bizottságból és a pártból. Erre levelet írt Sztálinnak, amelyet megtaláltak az ügy aktái között, rajta a megjegyzéssel: „Békén hagyni!” Ezt követően nem háborgatták Kuzakovot. (Mindamellett érdekes momentum, hogy Kuzakov űrlapján születési évként 1908 van feltüntetve, apja halálának éveként pedig 1905.)

A második feleség (1919-1932): 1917-ben a párt vezető négyesfogatának egyikeként részt vett a forradalom előkészítésében, majd a Nemzetiségügyi Népbiztosság vezetője lett. Ő kiáltotta ki Finnország függetlenségét Helsinkiben, majd 1918-ban elkészítette az első szovjet alkotmány tervezetét. A breszt-litovszki béke (1918) vitája során Leninnel együtt szavazott a mielőbbi béke érdekében, szembeszállva a Trockij vezette „baloldali bolsevikokkal”, akik „forradalmi háborút” hirdettek Németország ellen. 1918 júniusában, a polgárháborúban Caricint (a későbbi Sztálingrád) védte. Trockijjal szemben Vorosilovot és Bugyonnijt támogatta. A Trockijjal való későbbi nagy összecsapás gyökerei ide vezethetők vissza. 1919 májusában politikai komisszárként Pétervárt védte.

1919-ben újra nősült. Nagyezsda Allilujeva még gimnazista volt, amikor Sztálinnal, a nála 22 évvel idősebb férfival megismerkedett. Nagyezsda természete merőben eltért első feleségéétől. A figyelmeztetetések hatástalanok maradtak. Nagyezsda tizenhat évesen előbb titkárnője, majd kétévi együttélés után Sztálin felesége lett. Az asszony nagy hatással volt a Gazdára, hiszen „barna bőrével, bársonyos tekintetű barna szemével olyan volt, mint egy grúz leány” – írta anyjáról később lánya, Szvetlana. Házasságuk nem volt felhőtlen, hiszen mindketten erős személyiségek voltak. Nagyezsda több ízben is panaszkodott amiatt, hogy férje gyakran több napig sem szól hozzá, amin Nagyezsda lobbanékony természete sem segített. Házasságukból 1920-ban Vaszilij, 1926-ban pedig egy kislány, Szvetlána született.

Mikor a gyerekek nevelése már nem kötötte le az asszonyt, beiratkozott az Ipari Akadémiára, ahol vegyészetet tanult. Itt ismerkedett meg Hruscsovval, akire felhívta Sztálin figyelmét. Hruscsov évekkel később magnetofonra mondta emlékeit Nagyezsdáról: „Nagyon sajnáltam, amikor meghalt. Éppen azelőtt zajlottak az októberi ünnepségek… Tartott a felvonulás. A Lenin-mauzóleumnál néztem egy csoport pártaktivistával. Allilujeva mellettem állt, beszélgettünk. Hűvös volt, s Sztálin katonazubbonyban állt a mauzóleum mellvédjén. Akkoriban mindig zubbonyban járt. Nem volt begombolva, és szétnyílt rajta. Erős szél fújt. Allilujeva ránézett, s azt mondta: Lám, az emberem nem vett sálat. Jól megfázik, aztán beteg lesz. Annyi otthonosságot árasztottak ezek a szavak! Nagyon nem illettek a vezérről kialakult képbe… Szóval Allilujevát tisztán emberileg is nagyon sajnáltam. Jó lélek volt… Kizárólag villamossal járt az [Ipari] Akadémiára. Másokkal együtt távozott. És sohasem tolta magát előtérbe, nem játszotta a nagy ember feleségét.”

Az Ipari Akadémián eltöltött évek megnyitották a világot Nagyezsda számára. Az asszony ekkor szerzett tudomást többek között az ukrajnai éhezésről. Politikailag mindinkább eltávolodott férjétől. Mindennapossá váltak a veszekedések és a kölcsönös sértegetések. Egy alkalommal Nagyezsda Orlov jelenlétében tört rá férjére: „Hóhér vagy! Halálra gyötröd a fiadat, a feleségedet, egész népedet halálra gyötörted!” 1932. november 9-én bekövetkezett a tragédia: az asszonyt holtan találták szobájában. Halála körülményei tisztázatlanok maradtak, s okaként öngyilkosságot jelöltek meg.

Sztálin második fia: Sztálin nem sokat törődött fiával, Vaszjával, aki apja nyomására elvégezte a repülőtiszti főiskolát, majd Luberciben repülő tanfolyamon vett részt. Oktatója V. Cukanov tehetséges pilótának tartotta, de megjegyezte, hogy „az italozás miatt mindig kellemetlenségei lesznek”. Miután első fia, Jakov fogságba esett, Sztálin nem engedte, hogy Vaszilij repüljön, s repülési felügyelőnek nevezte ki. De a fiút nem kötötte le a munka, az alkoholba és a társasági életbe menekült. Egyre többet ivott, majd egy sérülésekkel végződött italozás után Sztálin a frontra küldte. Bevetéseit csak erős fedezettel hajthatta végre, ennek ellenére tábornokként fejezte be a háborút. Háromszor nősült: első felesége Galina Burdonszkaja volt, akit Kapitalina Vasziljeva követett, válásuk után pedig Tyimosenko marsall lányát vette feleségül. Sztálin halála után Vaszilijt leszerelték, nem sokkal később letartóztatták és bebörtönözték, ahonnét csak 1961-ben szabadult. Szabadulása után Kazanyba száműzték, ahol 1962 márciusában halt meg.

Sztálin lánya: Szvetlana Sztalinovát apja a rajongásig szerette; ahogy azonban növekedett, úgy romlott meg apa és lánya korábban felhőtlen viszonya. A végső szakítást Szvetlanának Alekszej Kaplerrel folytatott szerelmi románca váltotta ki. Szvetlana 1944-ben házasodott meg először. Férje egy Morozov nevű zsidó mérnök volt, akit Sztálin a származása miatt nem kedvelt. Házasságukból Joszif nevű fiuk született. Második házasságában már a diktátor akarata érvényesült: a leningrádi párttitkár, Andrej Zsdanov fiával Szvetlana 1949-ben kelt egybe. Mivel a második szülésbe majdnem belehalt, második házassága is véget ért.

Apja halála után Szvetlana lemondott a Sztálin névről és helyette anyja nevét vette fel. 1963-ban hozzáment Bradjasha Singh indiai újságíróhoz, aki nem sokkal később meghalt. A férje temetését követő néhány hónapot Szvetlana Indiában töltötte, majd Amerikába szökött. Megkapta az amerikai állampolgárságot és újból megházasodott, amelyet válás követett. Ebből a házasságból egy Olga nevű lány született.

Két önéletrajzi ihletésű könyvet írt: a Twenty letters to a friend (Húsz levél a baráthoz), illetve az Only One Year (Egyetlen esztendő) címmel, amelyek dollármilliomossá tették. 1984-ben váratlanul visszatért Moszkvába, de pénzének elvesztése és csalódásai miatt 1996-ban ismét Amerikába távozott.

Az ismeretlen feleség: Nagyezsda halála után nincs megbízható adatunk a Sztálin életében felbukkanó további asszonyokról. Ezért már életében elindultak a találgatások: hírbe hozták Lazar Mojszejev Kaganovics húgával, Roza Kaganoviccsal, a balerina Szemjonovával, illetve Alla Taraszovával. Egyesek az 1936 óta Sztálin dácsájában szobalányként dolgozó Valecska Isztominával kötött házasságát is emlegették. A diktátor már kómában volt, amikor 1953. március 4-én megérkezett Regina Szversnyikova levele Malenkovhoz. Ebben megemlítette, hogy anyja, Anna Rubinstein Joszif Dzsugasvili felesége volt. Sztálinhoz már nem jutott el a levél, de a kutatások elindultak. A gyermekes, elvált asszony feltehetően 1912–1918 között találkozott és házasodott össze Sztálinnal. A kapcsolat megszakadásának körülményeiről nincs adat. Az asszony és lánya Leningrádban élt, ahol a blokád ideje alatt sem nélkülöztek. Anyja 1950-ben bekövetkező halálakor Regina férjével és kisfiával Moszkvában, egy úgynevezett „sztálini” házban kapott lakást, s 1989-ben hunyt el.

Sztálin a második világháborúban

A második világháború küszöbén Sztálin már nagyrészt leszámolt ellenségeivel, riválisaival. Zavart volt, gyanakvó, és nem talált senkit, akit tisztelt, vagy akinek a tanácsát elfogadta volna. A hazáján kívüli világot nem ismerte, azonban mélységesen  meg volt győződve arról, hogy a Szovjetuniónak vezető európai szerepre és a terjeszkedésre kell törekednie. Figyelme így az 1930-as évekre a külpolitika, és leginkább a Szovjetunió bővítése felé fordult. Legfőbb célként a baltikumi kisországok (Észtország, Lettország, Litvánia), Kelet-Finnország, Kelet-Lengyelország és Besszarábia megszerzését tűzte ki. Törekvései találkoztak Hitler terveivel, aki szintén a terjeszkedést fontolgatta.

Adolf Hitler német kancellár, pártelnök és birodalmi elnök ugyanis autópálya és vasútvonal építésével akart korridort (folyosót) nyitni Lengyelországon keresztül Kelet-Poroszország felé. Lengyelország ezt azonban nem engedte, így Hitler a háború mellett döntött. De tudta, hogy nem lenne esélye győztesként kikerülni egy ilyen háborúból, mivel Lengyelországot a szövetséges Franciaország és Anglia mindenképp támogatta volna. Így Hitler előbb szövetséget kötött a Szovjetunióval, ez volt a Molotov-Ribbentrop paktum (1939 augusztus 23) Ebben a két hódítani akaró hatalom a titkos megegyezést választotta. Sztálin azért volt hajlandó az egyezmény aláírására, mert időnyerés céljából ameddig csak lehetett, távol akart maradni a háborútól, hogy a szovjet hadsereg és gazdaság felkészülhessen az előbb utóbb elkerülhetetlen Németország elleni harcra.

A szerződés nyilvános része megnemtámadási egyezmény volt a két ország között, ám titkos záradéka Lengyelország, és a Szovjetunióval határos területek felosztását tartalmazta. A paktum Lengyelország felosztásán túl rögzítette, hogy a Baltikum, illetve Finnország keleti határszéle és Beszarábia a szovjet érdekszféra része lesz. A második világháború kirobbanását jelentő Lengyelország elleni német támadással majdnem egyidejűleg, a szovjet csapatok  lerohanták Lengyelország keleti felét. A fogságba került lengyel értelmiségiek és tisztek egy részét pedig kivégezték. Az esemény aKatyńi vérengzés néven vonult be a történelembe. A Lengyelország elleni német hadjárat után Anglia és Franciaország 1939 szeptember 3-án hadat üzent Németországnak. A nyugati fronton mégsem kezdődött meg a háború. A franciák létszámbeli fölényük ellenére nem kockáztatták a Maginot-vonal biztonságát. 1940 áprilisáig nem történt semmi változás. A németek ülő háborúnak, az angolok unalmas háborúnak, a franciák furcsa háborúnak nevezték a kialakult helyzetet. A furcsa háború időszakában a legnagyobb hadmozdulatokra keleten került sor: a Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop egyezmény titkos záradéka alapján bekebelezte a három balti köztársaságot: Litvániát, Lettországot és Észtországot, majd rövid háború után területeket szerzett Finnországtól. Ez volt a Téli háború: 1939 november 30 és 1940 március 12 közt, mely az egész világot meglepte, mivel a nagyhatalomnak tekintett Szovjetunió kínkeservvel tudta csak legyőzni a lényegesen gyengébbnek tartott és sokkal kisebb létszámú finn erőket. A finn-orosz háború egyik érdekessége volt a világtörténelem legsikeresebb mesterlövészének, a finn Simo Häyhä -nak a "működése". A "fehér halálnak" nevezett finn tizedes összesen 505 igazolt találatával és további 200 géppisztolyos lövésével összesen 705 szovjet katonát ölt meg. (bővebben: LINK) A mesterlövészek közt a finn katonát Vaszilij Zajcev - a sztálingrádi orosz hős - követi 284 találattal.

Hitler 1940 tavaszán váratlan gyorsasággal - gyakorlatilag másfél hónap alatt (május 10-június 22) - foglalta el egész Nyugat-Európát, és kiderült, Sztálin nagyon elszámította magát, hiszen azt hitte, hogy a két nagy nyugati hatalom - Anglia és Franciaország - akár 1-2 évig is fel fogja tudni tartóztatni Hitler hadseregét. A szovjet diktátor szentül hitte: a megnemtámadási paktum után minimum másfél éve lesz arra, hogy felkészüljön a németek elleni háborúra. Franciaország összeomlása után rögeszmésen kitartott amellett is, hogy Hitler csakis Anglia legyőzése után támadja majd meg az oroszokat. Ennélfogva még ekkor is hitte, még mindig elegendő idő áll rendelkezésükre a felkészüléshez. Pedig 1941 első hónapjaiban az amerikai és brit kormány illetve saját titkosügynök hálózata összesen 76 alkalommal küldött figyelmeztetést Sztálinnak: Németország meg akarja támadni a Szovjetuniót. Minden figyelmeztetés dacára az orosz hadsereg nem készült fel az összecsapásra: a tiszti állomány a tisztogatások következtében, gyakorlatlan és túl fiatal katonákból állt, a haderő gépesített egységei pedig mind színvonalban, mind számban alatta maradtak a kívánalmaknak.

Így végül a német támadás 1941. június 22-én a lehető legrosszabb körülmények közt érte a Szovjetuniót. A német csapatok mindenhol rekord gyorsasággal tudtak előretörni, így 1941. szeptember 30-án a német páncélos hadtestek megkezdték a közvetlen támadást Moszkva ellen. November 25-én egy páncélos ék elérte Moszkva külvárosát. A hibákból azonban ekkorra már tanult Sztálin, és a hadsereg vezetését közvetlen saját maga alá rendelte. Először a Népbiztosok Tanácsának elnökévé, majd védelmi népbiztossá legvégül pedig fővezérré nevezte ki saját magát. Befolyása alatt tartotta a tábornokokból álló vezérkart, de ugyanígy a védelem tanácsát is, amelyet talpnyaló politikusok alkottak. A belügyeket irányító testületet is ő irányította, és ráadásul még egy olyan tanács elnöke is lett, ami későbbiek során a partizánok felett rendelkezett. Sztálint valójában nem nagyon aggasztották a harcászati problémák, és az is meglehet, hogy a felszerelés részleteire sem fordított megfelelő gondot. A páncélosok és a légierő fontosságát azonban felismerte, annak ellenére, hogy az orosz repülőgépek sosem képviselték a legmodernebb technikát. Még a háború egészen korai szakaszában ráébredt arra, hogy Oroszország hatalmas területei a győzelmet hozhatják, hiszen szabad mozgásteret biztosítanak. Következésképpen 1942 áprilisában Sztálin egy amerikai képviselő előtt kijelentette: "Nem kell több tank, inkább teherautókra van szükségünk." A kérdésre tehát, hogy az oroszok miért tudtak olyan gyorsan egyik helyszínről a másikra vonulni, a magyarázatot a diktátor kérésére beszerzett több tízezer amerikai teherautó szolgáltatja. Sztálin ezen intézkedése hihetetlen éleslátásra vall, hiszen felismerte, hogy felkészültségük elégtelen, és ha nem sikerül a katonákat a frontvonalra eljuttatni, akkor a tankok teljesen hiábavalók.

Moszkva előtti frontszakaszon a Vörös Hadsereg 1941 decemberre megállította a német offenzívát, ám ezért hihetetlenül magas árat fizetett: 1941 júniusa és októbere közt - alig 4 hónap alatt - négymillió orosz esett el, legalább kétmillióan kerültek német fogságba, akik közül sokat később gyilkoltak meg.  A Wermacht megállítása után azonban már ellentámadást is tudtak indítani 1941 december 6-án. A január közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély. A németek a Szovjetunió elleni hadjáratot néhány hónaposra tervezték, de nem számoltak a hatalmas távolságokkal, a kimeríthetetlen szovjet embertartalékokkal és Sztálin „felperzselt föld” taktikájával, azzal, hogy a lakosság minden használható dolgot elpusztított, vagy a hátországba szállított, mielőtt a megszállók odaértek volna. A Szovjetunió jelentős mértékben emberi erőtartalékainak köszönhette, hogy sikerült megfordítania a háború menetét. Amikor Sztálin a Távol-Keletről vont ki csapatokat, arra számított, hogy ha Japán egyszer már belebonyolódik az USA elleni harcokba, nem fordul Oroszország ellen. Voltaképpen részben ez a haderő mentette meg Moszkvát. A franciaországi megszálláshoz hasonlóan az oroszok ellen irányuló invázió is biltzkrieg (villámháború) volt: azonnali döntést akartak kicsikarni. A németek decemberre azt hitték, hogy elérték, amit akartak, sikerült megpillantaniuk a Kreml téli napsütésben szikrázó tornyait. El is jutottak egy külvárosi villamos végállomásáig, de itt megállították az előrenyomulásukat, és a tél folyamán visszaszorították őket. Sztálin túlértékelte az elért sikereket, és 1941 decemberében a következőképpen nyilatkozott Eden moszkvai látogatása során: "Néhány hónapon belül csapataink csatlakozhatnak az Önökéihez a Távol-Keleten." Valójában még három háborús évnek kellett eltelnie, és csak ezután vehette fontolóra Sztálin csapatainak átcsoportosítását.

A moszkvai veszély elhárítása után 1942 elején mindkét oldal egy újabb offenzívára kezdett felkészülni. Sztálin azonban ismét tévedett. Továbbra is ragaszkodott ahhoz a hibás elképzeléshez, hogy a németek terveit egy orosz támadással lehet felborítani. Ezt az 1942 márciusától májusig tartó szovjet offenzívával próbálta megvalósítani: támadást indított Harkov ellen, ami katasztrófába torkollott, és ráadásul megnyitotta egész Dél-Oroszországot a németek előtt. Sztálin ismét megtiltotta csapatainak a visszavonulást, ennélfogva az Ukrajnában állomásozó orosz hadsereg java része elpusztult. A diktátor viszont most követte el utoljára ezt a hibát, és 1942 nyarán például - német ágyútűzbe kerülve - az orosz sereg visszavonult. A háború alatt Sztálin természete rendkívül változékony volt. A háború első napjaiban különös kegyetlenségről tett tanúbizonyságot. Az volt a szokása, hogy a nap folyamán visszavonult seregek tábornokait telefonon felhívta, és azonnal Moszkvába rendelte. Amint megérkeztek, hadbíróság elé állította őket, és még az este folyamán kivégeztette valamennyiüket. A második világháború alatt Sztálin volt az egyetlen olyan hadvezér, aki a harctéri kudarcok miatt lelövette tábornokait. Persze Hitler is lelövetett néhány tábornokot, de ezt akkor tette, amikor azok ellene szövetkeztek. Sztálin tisztjei a legteljesebb mértékben a diktátor alárendeltjei voltak, nem csoda, hogy senki sem próbált parancsainak közvetlenül ellenszegülni. Sztálin gyakorlatilag maga irányította az összes frontot, ezt a történelemben - legalábbis ilyen méretekben - egyetlen hadvezér sem tette. Három nagy frontvonallal rendelkezett: a leningrádival, a központi helyzetű moszkvaival, valamint a Sztálingrádig húzódó déli frontvonallal. Mivel mindhárom a birodalmán belül volt, állandó kapcsolatot tarthatott fenn velük. Esténként hosszas telefonbeszélgetést folytatott a főparancsnokokkal, ellátta őket a másnapi utasításokkal, rendelkezett az újabb csapatok és az ellátmány felől. Ezzel párhuzamosan az egész orosz belügyet is maga irányította, gondot fordítva a különféle polgári valamint gazdasági problémákra. Mindezeken kívül személyesen elnökölte az Uralon túlra kerülő ipart is. Gyakran felhívott telefonon néhány alacsonyabb rangú tábornokot, csak azért, hogy biztassa, vagy éppenséggel megfeddje őket. Sztálin egyedülálló módon tartotta ellenőrzése alatt hazája háborús terkvéseit. Hitler szintén maga irányította Németország hadműveleteit, de ebben a munkában egy befolyásos vezérkar segítette. Gyakran még az is előfordult, hogy a vezérkari főnökök - mint például Keitek és Jodl - még a diktátor véleményét sem kérték ki egy parancs életbe léptetéséhez. Általában Hitler nem állt közvetlen összeköttetésben főparancsnokaival, ami nem eshetett meg Sztálinnal, hiszen ő - amint az orosz frontvonal stabilizálódott - személyes ellenőrzés alatt tartott mindent.

Az orosz hadszíntéren 1942 végén érkezett el a fordulópont. A németek Sztálingrád elfoglalására készültek. A szovjet hadvezetés csapatösszevonásokat hajtott végre, majd 1942. november 19-én - zseniális stratégiai érzékkel - ellentámadásba ment át, és az orosz csapatok mintegy 22 német hadosztályt kerítettek be.  A vártnál nagyobb sikert értek el. 90 000 fogolyra számítottak, ehelyett több mint negyedmilliót ejtettek, ráadásul megingatták az egész német frontot.) A németek végül 1943. februárban Sztálingrádnál megadták magukat, és ezzel az egész világ számára nyilvánvalóvá vált: a Wehrmacht igenis legyőzhető. A majd 200 napos csata fordulópontot jelentett a háború menetében: innentől ugyanis a szovjetek folyamatosan tudtak előretörni, a német hadsereg állandó visszavonulása közepette. (A sztálingrádi csatáról bővebben: itt [LINK])

Az oroszok júliusban Kurszknál a történelem legnagyobb páncélos ütközetében újabb vereséget mértek a németekre. A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. A szovjet hadsereg augusztusban visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt rajta. A Vörös Hadsereg 1944-ben befejezte a szovjet föld felszabadítását, és megkezdődött a németek kiszorítása Kelet-Európából. Körülbelül ugyanekkor vált Sztálin nemzetközi államférfivá. 1939-ig, azaz Ribbentrop német külügyminiszter moszkvai látogatásáig, az orosz diktátor nem találkozott magas rangú politikussal, és Eden, majd Churchill látogatásáig nem is tárgyalt senki mással. Tulajdonképpen Churchill volt az első olyan politikus akivel rangban egyenlő volt. Első találkozásukkor Churchill egy gyors támadással indított: "Tudja, nagyon ellenségesen viselkedtem magukkal. Én irányítottam az első világháború utáni intervenciós háborút Önök ellen. Remélem, már megbocsátott ezért." Sztálin - aki történetesen papi neveltetésben is részesült - nagyon jellegzetes felelettel reagált: "A megbocsátás Istené."

A szovjet győzelmek és a Szovjetunió részvétele a Németország elleni koalícióban megnövelte mind a Szovjetunió, mind Sztálin tekintélyét. Sztálin személyesen vett részt a szövetséges nagyhatalmak vezetőinek konferenciáin (Teherán, Jalta, Potsdam), amelyeken meghatározták a feladatokat a háborúban, és a békekötés utáni rendezés alapelveit, az új érdekszférákat. Egyik legnagyobb eredményét a Jaltai konferencián érte el. A Churchill, Roosevelt és Sztálin részvételével 1945. február 2-a és 12-e között megtartott második nagy konferencián, Jaltán, szóba kerültek ugyanis a háború végső szakaszának kérdései. Ezek mellett Roosevelt kérte Sztálint, hogy Ázsiában vesse be a Japánok ellen a Szovjetunió hadseregét, ezzel segítve az amerikaiak harcát.

Sztálin azonban feltételekhez kötötte a Japán elleni orosz háborús részvételt. Legfőbb kikötése az volt, hogy a nyugati hatalmak ismerjék el a nácikkal 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum határrendezési tervét, melyben a Baltikum, a lengyel keleti területek és Besszarábia (ma Moldávia) a Szovjetunióhoz került. Másik kikötése az volt, hogy a szövetségesek ezentúl a londoni emigráns kormánnyal szemben a szovjet irányítás alatt álló lublini kormányt támogassák. Amikor Roosevelt ígéretet tett a feltételek teljesítésére, a Szovjetunió is kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború vége után 3 hónappal hadat üzen Japánnak.

A háború után (1945-1953)

A világháborúban a Szovjetunió kb. 25 millió embert veszített, ráadásul a háború végén 20 millió munkanélküli volt az országban. Ennek ellenére Sztálin teendői közt első helyre nem az ország újjáépítését helyezte, hanem a totális diktatúra kiépítését. A német hadifogságból hazatérő orosz katonák megismerhették a nyugati kapitalista országokat, így Sztálin úgy gondolta „megfertőződtek” a nyugati métellyel, vagyis a későbbiekben potenciális lázadókká válhattak. Félelme miatt a nyugatról hazaérkező szovjet katonák nagy részét Szibériába vitette.

Sztálin az MVD (titkosrendőrség) segítségével megkezdte a totális diktatúra létrehozását, mely három területen működött: a politikai elnyomás, a gazdasági önkény és a kultúra berkeiben. Lavrentyij Berija belügyminiszter vezette politikai terror félelemben és megfigyelés alatt tartotta a lakosságot, Andrej Zsdanov vezette ideológiai terror gondoskodott a másként gondolkodók, a tudományos műhelyek (genetika, kibernetika) művészetek, oktatás „megtisztításáról”, ami a marxizmust, materializmust illetve a szocialista realizmus kötelezővé tételét jelentette. A gazdaságban pedig visszatért a terror és a tervgazdálkodás.

Újabb kitelepítések, koncepciós perek következtek. (Egy másfél milliós népet, a krími tatárokat deportálták Szibériába.) A háború idején működő Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjait letartóztatták, és – Lina Stern kivételével – kivégezték. Korábbi harcostársaival is megromlott a viszonya: a legfelső irányító szervbe, a Központi Bizottságon (egykori Politbüro) belüli irodába nem fért be se Molotov, se Mikojan; (Kaganovics és Vorosilov igen, de Sztálin egyre kevesebbet hívta már őket a nyaralójába).

A belső terror mellett megkezdődött a hidegháború is. Winston Churchill volt angol miniszterelnök 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fulton városában megtartott beszéde volt az első jele annak, hogy a második világháborúban még szövetséges és a közös ellenséggel - a németekkel - szemben együtt harcoló USA és Szovjetunió közt egy ellenséges és rivalizáló állapot alakult ki.

A beszédben Churchill arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szovjetunió a háború befejezése óta hatalmát és ideológiáját ki akarja terjeszteni a Balti-tengertől Adriáig. Kijelentette, hogy a lengyelországi Sczecin és az olaszországi Triest közti vonalon egy vasfüggöny alakult ki Európában. A Truman doktrina fontos részét képezte a Marshall-terv (1947.júni) mely George Marshall USA külügyminiszter nevéhez fűződik. Az amerikai politikus Harvardi beszédében kifejtette, hogy a kimerült Európát pénzügyileg segíteni kell, annak érdekében, hogy részint el tudja hárítani a baloldali szélsőségek megerősödését, részint képes legyen visszafizetni kölcsöneit az USA felé.

A Marshall-terv végül Nyugat-Európa segítője de ugyanakkor Kelet-Európa elszigetelője is lett. Bár a Kelet-európai országokat nem zárták ki a csatlakozásból - Molotov el is ment az előkészítő tárgyalásokra – de olyan kéréseket szabtak a csatlakozás feltételéül, mely jelentős beleszólást követelt a belépők belügyeibe. Ezt a beleszólást a Szovjetunió elutasította, így a segély végül kizárólag csak a nyugati kapitalista államokra korlátozódott. A segély szétosztására alakult meg 1947-ben az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezete (GATT-1947) majd később a Közös Piac 1957-ben. A Szovjetunió válaszul 1947 szeptemberében létrehozta a Kominformot (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) és 1949 január 25 –én a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST) mely kizárólag a Kelet-európai, tehát a szovjet érdekszférába tartozó országoknak nyújtott gazdasági összefogást. A Kominform szervezetileg biztosította a kommunista pártok moszkvai irányítását.

A hidegháború sztálini szakaszának (1945-1953) két nagy nemzetközi konfliktusa a koreai háború és a berlini válság volt. A második világháború végén a Japán ellen harcoló szovjet és amerikai csapatok Koreában a 38. szélességi kör mentén találkoztak. Ennek következtében a találkozási vonaltól északra a szovjetek által ellenőrzött területen kommunista, míg délen Amerika barát, kapitalista rendszer jött létre. A háború után azonban az északiak 1950 június 25-én váratlanul megtámadták a déli területeket. Az USA azonnal a szorongatott dél segítségére sietett, és visszaverte az északi csapatokat, egészen a kínai határig. Ekkor azonban belépett a háborúba Kína, és szovjet támogatással ellentámadást indított. Végül szinte az eredeti demarkációs vonalon állapodtak meg a harcok. Így az 1953 július 27-én aláírt fegyverszünet a két koreai állam végső megosztottságát rögzítette.

A hidegháború első éveinek legsúlyosabb konfliktusa a Berlini válság volt. A konfliktus kialakulásában jelentős szerepe volt, a háború végén kialakult sajátos helyzetnek. Németországot ugyanis a győztes hatalmak megszállási övezetekre osztották, így eleinte a 3 szövetséges nagyhatalom (Anglia, USA, Franciaország) a nyugati, míg a Szovjetunió a keleti területeket vonta ellenőrzése alá, maj később egyszerűen nyugati és keleti térségre oszlott Németország. Magát Berlin városát, melyet körbefogott a szovjet zóna, szintén megosztották egy nyugati és egy keleti régióra.A háború befejezése után három évvel, 1948 tavaszán a nyugati megszállási övezetben a nagyhatalmak értékálló valuta bevezetéséről döntöttek, bízva abban, hogy ezzel segítik a lerombolt ország nyugati részein a gazdaság újra beindítását. A Szovjetunió a döntést beavatkozásként értékelte, és azonnal benyújtva tiltakozását, első lépésként lezárt a területén át Berlinbe vezető utakat! A nyugat válasza sem késett sokáig, mivel már 1948 júniusában légihidat létesítettek a nyugat berlini kapitalista berendezkedésű városrészek ellátására. A különleges légihíd összesen 11 hónapon át, egészen 1949 májusáig állt fenn. A majdnem egy évig tartó állapot végén az USA és a nyugati nagyhatalmak megállapodásával egyesítették Németország nyugati megszállási övezeteit, így 1949 májusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK). Németország megosztásával majdnem egy időben 1949 áprilisában pedig megalakult a hidegháború egyik katonai tömbje az Észak Atlanti Szövetség, a North Atlantic Treaty Organisation, rövidítve NATO. A szervezethez csatlakozott az USA politikáját követő, kapitalista berendezkedésű Nyugat-európai államok nagy része, így Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Norvégia, Olaszország Portugália és Kanada, majd három évvel később Törökország és Görögország is.

A szovjet mintájú kommunista hatalom megszervezése Kelet-Európában

A szovjet hadsereg által a háború során megszállt Kelet-európai országokban 1946 és 1949 közt mindenhol lezajlottak a Sztálin által támogatott kommunista hatalomátvételek. A procedúra mindenhol ugyanazon „recept” alapján történt. Első lépésként a háború befejezésének évében koalíciós kormányok alakultak, melyekben a kommunisták mellett még más pártok is szerepet kaptak. Ezt követően a második lépésben a kulcspozíciók, mint a belügyminisztérium és rendőrség vezetése szinte észrevétlenül a kommunisták kezébe került, miközben megindult a koalíciós partnerek tönkretétele és kiszorítása a hatalomból. A hatalomátvétel harmadik lépésében a kommunisták mindenhol kialakítottak egy olyan frontot, mely elméletileg minden politikai akaratot összefogott, ám valójában a kommunisták vezetése alatt állt. Zárásként a létrejött front részvételével egypárti választásokat tartva átvették a teljhatalmat, és új alkotmányt hoztak létre. A folyamat azért tudott sikeresen végbemenni, mert a kommunisták mögött minden országban ott állt a Szovjetunió katonai ereje.

A kommunizmus előretörése csupán Jugoszlávia esetében volt problémás. A sajátos politikai berendezkedésű balkáni ország azért volt különleges helyzetben, mert a német megszállóit önerőből tudta elűzni, így nem tartozott szorosan a szovjet érdekszférához és területén nem állomásozott orosz hadsereg. Az állam vezetője Josip Broz Tito a Balkáni és Dunai népek föderációját tervezte kialakítani, mely Sztálin érdekeit sértette. Egy időre így konfliktus alakult ki a Szovjetunió és Jugoszlávia közt. Ennek során Sztálin kizárta Jugoszláviát a Kominformból, sőt minden szövetséges ország kommunista pártjában is „tisztogatást” rendelt el. (Ennek esett áldozatául koholt vádak alapján Magyarországon Rajk László is)

Sztálin rejtélyes halála

Sztálin élete utolsó hónapjaiban állítólag a zsidók összegyűjtését és deportálását adta parancsba, de március 2-án rosszul lett, s már nem tért magához. Máig feltáratlan okokból csak rosszulléte után 11 órával jött hozzá orvos. A halálosan beteg Sztálin még élt 1953. március 5-én este 8 órakor, amikor összeült az SZKP Központi Bizottságának kibővített tanácskozása, és leváltotta Sztálint miniszterelnöki és KB titkári posztjáról. A haldokló diktátor még tagja maradt a KB újjáválasztott és 11 tagra csökkent elnökségének. Mivel azonban Sztálin – a hivatalos verzió szerint legalábbis – 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor meghalt, a KB tanácskozásáról szóló közlemény pedig jókora késéssel, március 7-én jelent meg, a lapok már nem tettek erről említést. A kórboncnoki jelentés szerint Sztálin halálát agyvérzés okozta. Halála azonban ma is kétségekkel teli, ugyanis a Sztálin körüli három legnagyobb befolyású pártvezér - Lavrentyij Berija, a titkosrendőrség mindenható ura, Georgij Malenkov miniszterelnök és Nyikita Hruscsov, a párt első titkára – egyaránt közrejátszhatott a diktátor halálában.

Egyes történész vélekedések szerint Sztálinnal ciános méregkeverék végezhetett, a diktátor elkékült bőrére utaló jegyzetek is ezt igazolják. Utolsó vér- és vizeletmintája is méreg jelenlétét igazolja, az orvosok azonban Berija reakciójától félve nem merték azonosítani a halál okát. 2003-ban egy közös orosz-amerikai történészcsoport olyan közleményt adott ki, mely szerint Sztálin szervezetébe warfarin, egy erős patkányméreg jutott, amely megakadályozza a vér megalvadását, és embernél agyvérzést okoz. Mivel a szer szagtalan és íztelen, könnyen beadható az áldozatnak.

A Sztálin halálában – feltételezhetően – szerepet játszó három vezér: Berija, Malenkov és Hruscsov a diktátor halála után, négy évig tartó hatalmi versengésbe kezdett, melyből végül Hriscsov került ki győztesen. A harcnak először Berija esett áldozatul amikor Malenkov miniszterelnök és Hruscsov összefogtak ellene, és az SZKP KB 1953. június 26-ai plénumán „kapitalista ügynök”-nek titulálták, majd megfosztották tisztségeitől. Berija elfogását a Pravda csak 1953. július 10-én jelentette be. A hivatalos verzió szerint a letartóztatása után elítélték, majd 1953. december 23-án kivégezték.

Ezután egy időre Malenkov és Hruscsov megosztoztak a hatalmon. Malenkov miniszterelnök, Hruscsov pártfőtitkár lett, ám Hruscsov néhány év után szembefordult Malenkovval, akit 1955 –ben leváltatott. (Malenkovot 1961 –ben a pártból is kizárták. Teljesen visszavonult és Kazahsztánban hidroelektronikával foglalkozott.)

Hrucsov 1955 és 1964 közt szilárdan kezében tartotta a hatalmat, de szakított Sztálin személyi kultuszával. 1956 február 25 -én, a XX pártkongresszus zárónapján nyíltan elítélte a Sztálini személyi kultuszt. Ezt követően csökkentette a politikai rendőrség befolyását. A Szovjetunióban (és a világban is) egy új korszak kezdődött!

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20. századi egyetemes történet I. kötet 1890-1945 Korona Kiadó, Budapest, 1999
• Font Mária, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2001
• Krausz Tamás: Sztálin élete és kora. Pannonica Kiadó, Budapest, 2003
• Béládi László, Krausz Tamás: Sztálin. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
• A.J.P. Taylor: A háború urai. Scolar Kiadó, 1998