Kína újkori története a mandzsuktól az ópium háborúkon át a boxerekig

Kína újkori története, a mandzsuktól az ópium háborúkon át a boxerekig

/Harmat Árpád Péter/

 

Az első európai (portugál) hajó 1516-ban érkezett Kínába. 1517-ben kérvényezték a központi kormánynál, hogy egy portugál kereskedelmi telepet létesíthessenek kínai földön, de a kínaiak a kérést elutasították. Ezután számos európai hajó érkezett a kínai partokhoz, amelyek legénységét teljesen lenyűgözte az óriási, jól szervezett, virágzó birodalom. A tengerészek beszámolói felkeltették az európai érdeklődést Kína iránt. A portugálok végül a helyi hivatalnokok lefizetésével 1557-ben megvetették lábukat a dél-kínai Makaón, amely 1999-ig állt fennhatóságuk alatt, abban az évben adták vissza a Kínai Népköztársaságnak. Ennek ellenére a kínai elzárkózás miatt nagyobb mértékű kereskedelem Kína és a Nyugat között nem alakulhatott ki.

A kereskedők mellett keresztény hittérítők is érkeztek Kínába. Közülük a legjelentősebb Matteo Ricci (1552-1610) olasz jezsuita volt, aki 1581-ben érkezett Kantonba. E korai misszionáriusok először a főhivatalnokok és az uralkodó udvarába igyekeztek bejutni, hogy őket megnyerve ügyüknek megkönnyítsék a hit terjesztését a birodalomban. Az udvarban a misszionáriusok ugyan fontos szerephez jutottak, de a kínaiak megtérítése terén a több ezer éves szilárd hagyományok miatt nem értek el sok sikert. A kínaiakat az új hit nemigen érdekelte, de az európai tudomány annál inkább: így aztán a hittérítők elsősorban az európai naptárkészítés, csillagászat, térképészet stb. tudományával ismertették meg őket, s csak másodsorban a kereszténységgel.

A Ming-dinasztia (1368-1644) hanyatlása

Az 1368 és 1644 közt uralmon lévő Ming-dinasztia hosszú időn át jólétet és békét biztosított a lakosság számára, különösen uralmának első felében. A Mingek rendszerének szilárdságára jellemző, hogy az utánuk következő Csing-dinasztia (1644-1912) jóformán semmiféle változtatást nem hajtott végre sem az államszervezeten, sem a kormányzási módszereken, sem a hivatalnokvizsgákon, egyszerűen rátelepedett a már meglévő és jól működő intézményrendszerre. Elmondható, hogy Hung-vu császár uralmától, vagyis a 14. század utolsó harmadától kezdve egészen a 20. század elejéig a kínai államszervezet lényegében változatlan maradt.

A 15. század közepétől kezdtek sűrűsödni a problémák a Ming udvarban, amit leginkább az okozott, hogy a trónra tehetségtelen, a földi örömökbe merülő császárok kerültek, akik a birodalom kormányzását átengedték eunuchjaiknak. Az udvarban megélénkültek a frakcióharcok: mandarinok (hivatalnokok), eunuchok, hercegek klikkjei versengtek, hogy minél nagyobb befolyásra tehessenek szert. Mindez kezdetben a lakosság békéjét nem zavarta, a frakciók harcai az udvarra korlátozódtak, a birodalmi közigazgatás zavartalanul működött.

A 16. század közepétől kezdtek súlyossá válni a gazdasági problémák is: megindult a földkoncentráció, a kincstár bevételei nem fedezték többé a hatalmas bürokrataapparátus és a hadsereg fenntartásával járó költségeket. A gondokat fokozta, hogy a birodalom északi határain ismét megerősödtek a mongolok, akik Altan kán vezetése alatt 1550-ben, átjutva a Nagy Falon még a fővárost, Pekinget is megostromolták. 1573-ban Van Li császár került trónra, aki uralkodásának első évtizedében bizonyos reformokat indított el, s ezzel sikerült átmenetileg csökkentenie a földkoncentrációval járó problémákat. Miután azonban 1582-ben meghalt a reformokat végrehajtó tehetséges főminiszter, Van Li az uralkodásának hátralévő 38 évében teljesen elhanyagolta az államügyeket, s hagyta, hogy az udvart különböző frakciók uralják.

A 16-17. század fordulóján jött létre a híres „Tung-lin Párt” (Donglin-dang), amely a kegyvesztett mandarinokat tömörítette. Ezek szerették volna megreformálni az egész birodalmat, megerősíteni a központi (császári) hatalmat, szabadabb véleménynyilvánítási jogot biztosítani a hivatalnokoknak és csökkenteni az adóterheket. Reformjaik útjában azonban ott álltak az eunuchok, akik Van Li uralkodása alatt átvették a hatalmat. 1620-ban egy új, kissé gyengeelméjű császár került a trónra, akit az ácsmesterségen kívül más nem érdekelt. A Tung-lin Akadémia tagjai 1620 és 1623 között nagy befolyásra tettek szert az udvarban, de 1624-ben a császár dajkájának barátja, a gyűlölt Vej Csung-hszien eunuch lényegében teljhatalomra tett szert, és bebörtönöztette, lemészároltatta a Tung-lin híveit. 1627-ben, Vej halála után egy rövid időre ismét a reformerők kerekedtek felül, de ezután nemsokára megint az eunuchok korszaka jött el. Mindez természetesen az egész kormányzatot megbénította.

A földkoncentráció a 17. század első felében elérte csúcspontját, de a belviszályoktól sújtott császári udvar nem tett semmit a társadalmi ellentétek enyhítése érdekében. A helyzetet tovább rontotta, hogy Kínától északkeletre újabb nomád nép erősödött meg, a mandzsu, amely óriási pusztítást okozva be-betört a kínai területekre. A Ming-kormányzat válaszul megnövelte a hadiadót, ami óriási elégedetlenséghez vezetett. 1628-tól kezdve sorra törtek ki a parasztfelkelések.

1639-ben az egyik parasztmozgalom élére a Li Ce-cseng nevű volt postai alkalmazott állt, aki 1628-ban vesztette el állását az éhínség miatt. Jól szervezett seregével sorra foglalta el a városokat, 1643-ban bevette Hsziant (a Nyugati Han- és a Tang-dinasztia fővárosát), ahol császárnak kiáltotta ki magát. Ezután 1644-ben Peking ellen indult. A főváros védői megadták magukat, a védelem nélkül maradt császár a pekingi Szén-dombon felakasztotta magát, ezzel a Ming-dinasztia uralma véget ért. Mindeközben egy másik felkelő, Csang Hszien-csung Szecsuan tartományban kiáltotta ki magát császárrá. 1644-ben tehát Kína végletesen megosztott volt, egyes helyeket különböző felkelők tartottak uralmuk alatt, más területeket pedig az érintetlen – de központi vezetés nélkül maradt – Ming seregek ellenőriztek. Ideális helyzet volt ez a külső hódító számára.

Mandzsu hódítás

A mandzsu az Észak-Kínát valaha egy évszázadon át uraló dzsürcsikkel rokon nomád nép volt. Nurhacsi nevű vezérük 1616-ban egyesítette a mandzsu törzseket, és kínai mintára jól szervezett államot hozott létre Mandzsúriában, a mai Északkelet-Kínában. A Nurhacsi alapította mandzsu dinasztia 1636-ban a Csing nevet vette fel, s hamarosan támadásokat indított a végnapjait élő Mingek Kínája ellen. Amikor 1644-ben Li Ce-cseng parasztseregei megdöntötték a Ming-dinasztiát, de még nem építettek ki szilárd államhatalmat, a mandzsu seregek nagyszabású hadjáratba kezdtek Kína meghódítására. A Kínai Nagy Fal keleti szakaszát védő császári seregeknek parancsoló Vu Szan-kuj tábornok választhatott, hogy behódol Li Ce-csengnek és együtt veszik fel a harcot a mandzsuk ellen, vagy pedig a mandzsuk oldalára áll. Ő az utóbbit választotta – Csin Kuj mellett azóta Vu Szan-kuj a hazaárulás másik megtestesítője a kínaiak szemében – beengedte a mandzsukat és velük együtt indult a parasztfelkelők és a birodalomban szétszórva állomásozó volt Ming-seregek ellen. A következő évtizedek háborúval teltek: az északról támadó mandzsuk és az átpártolt kínai seregek mind délebbre hatolva sorra megsemmisítették vagy hódoltatták be a szétszórt parasztfelkelő csapatokat és a megbukott Ming-házhoz hű erőket. Megjegyzendő, hogy a mintegy 290 ezer fős mandzsu haderővel szemben kétmillió kínai harcos állt, tehát az ellenállás nem lett volna reménytelen, ha a kínai egységek parancsnokai képesek lettek volna összefogni és nem állnak át tömegesen a hódítókhoz. A kínaiak között azonban óriási volt a széthúzás, Li Ce-csenget 1645-ben egy kínai földesúri osztag meggyilkolta, a maradék Ming erők pedig jobbára az egymással való leszámolással voltak elfoglalva. Így aztán a mandzsuknak 1683-ra sikerült egyesíteni az egész országot és letörni minden ellenállást. Időközben fővárosukká Pekinget tették, s az elfoglalt területeken helyreállították a Mingek államszervezetét.

Li Ce-cseng mellett a mandzsukkal szembeni ellenállás legfőbb megtestesítői Si Ko-fa, Jangcsou városának védője, és Cseng Cseng-kung, a Ming-házhoz hű kalózvezér voltak. Ez utóbbi 1646-tól 1658-ig a délkeleti partvidéket védte, majd 1661-ben kb. 900 hajóval áthajózott Tajvan (portugál nevén: Formosa, "Gyönyörű") szigetére – amely addig nem volt része a kínai birodalomnak, s főleg maláj népcsoportok lakták –, elűzte onnan a holland kereskedőket, és védte a szigetet a mandzsuk ellen. 1662-es halála után a fia még egészen 1683-ig tartotta magát Tajvanon. Cseng Cseng-kung, holland nevén Koxinga, Tajvanon máig nemzeti hősnek számít.

A mandzsu konszolidáció

A hódítást követően az új uralkodóház gyorsan megszilárdította hatalmát. Tudván, hogy fegyverrel ugyan el lehet foglalni egy országot, de hosszú ideig kormányozni lehetetlen, hamarosan hallgatólagos kiegyezés jött létre a kínai elit és a mandzsu hódítók között. A mandzsuk ugyan hoztak néhány szimbolikus rendelkezést, amellyel a hódításra emlékeztették a lakosságot – például alávetettségük jelképeként a kínaiaknak át kellett venniük az oldalt borotvált, középen copfba font mandzsu hajviseletet –, de lényegében érintetlenül hagyták az eredeti társadalmi rendet, rátelepedtek a már meglévő intézményekre, és a kínai hivatalnokértelmiséget bevonták a kormányzásba. A kínai elit és lakosság pedig elfogadta az idegen, de számára békét és gazdagságot biztosító dinasztia uralmát. Eközben maguk a hódítók elkezdtek elkínaiasodni: felhagytak a régi nomád szokásokkal, megtanultak kínaiul, sőt, a kínai kultúra bőkezű támogatóivá váltak.

A rend megszilárdulása, az engedékeny politika és az Amerikából a Fülöp-szigeteken keresztül Kínába került haszonnövények elterjedése következtében a gazdaság fellendült, a lakosság 1700 és 1840 között megnégyszereződött (100 millióról 414 millióra nőtt). A konszolidációhoz hozzájárult az is, hogy az első Csing császárok igen tehetségesek, ügyesek és műveltek voltak, s közülük kettő rendkívül hosszú ideig uralkodott. Kang-hszi (1661-1722), Jung-cseng (1723-1736) és Csien-lung (1736-1795) császárok uralkodásának csaknem másfél évszázada – a Kang-hszi alatti első egy-két évtizedtől eltekintve – a béke és a jólét korszaka volt a kínaiak többsége számára.

Csing-kori mandzsu hódítások

Mint a kínai történelemben mindig, az ország gazdasági megerősödését területi hódítások követték. Belső-Kína feletti uralmuk megszilárdítását követően a mandzsuk hozzáláttak, hogy birodalmuk határait kiszélesítsék. A Kínai Népköztársaság mai határai lényegében a 17-18. századi nagy Csing császárok hódításaival alakultak ki. Először 1696-ban északnyugaton elfoglalták Kelet-Turkesztán (Hszincsiang) és Külső-Mongólia (a mai Mongólia) nagy részét, majd 1720 és 1750 között fokozatosan Tibetet tették kínai protektorátussá. A hódítások az 1750-es években fejeződtek be, amikor is sikerült Kelet-Turkesztán maradék részét és Dzsungáriát is elfoglalni. Ezekkel a győzelmekkel a birodalom területe megduplázódott. Ugyancsak a mandzsu uralom alatt vált Mandzsúria Kína szerves részévé. A 18. században Korea, Vietnam és Nepál népei is a Csing-birodalom "adófizetői" lettek. A Csingek által elfoglalt területek között sok volt, amely a történelem során korábban már tartozott Kínához, de most sikerült őket tartósan is Kínához csatolni. Kína ekkor érte el a legnagyobb kiterjedését. (Ehhez képest mára valamelyest csökkent a területe: Külső-Mongólia 1912-ben függetlenné vált, és Oroszország is megszerzett kisebb területeket.)

Gazdasági-társadalmi stagnálás

A 18. század végére a kínai gazdaság eljutott abba az állapotba, amelyet a "magas szintű egyensúly csapdájának" szoktak nevezni. Ez lényegében azt jelenti, hogy a gazdaság elérte azt a szintet, ahonnan az adott keretek között tovább fejlődni nem lehetett: a mezőgazdaságban nem maradt több megműveletlen terület, amit még fel lehetett volna törni, a megművelt területeken pedig a termelékenység elérte azt a felső határt, amelyet hagyományos technológiával lehetetlen volt túlszárnyalni. (Megjegyzendő, hogy az ekkori világban Kínában voltak a legmagasabbak a területegységenkénti termésátlagok.) Modernizáció, a termelés tudományos alapokra helyezése nélkül tehát a mezőgazdasági termelést nem lehetett tovább növelni. Ennek következtében az iparcikkek piacának növekedése is megállt, nem emelkedett tovább a nem mezőgazdasági termékek iránti kereslet – ez pedig az ipari jellegű vállalkozások stagnálásához vezetett. A további fejlődést lehetővé tévő technikai (vagy ipari) forradalom azonban – máig nem egészen feltárt okokból – elmaradt. Valószínűleg nagy szerepe volt ebben a mandzsu császári udvar bezárkózó politikájának, az ipart és a kereskedelmet szigorúan az ellenőrzése alatt tartó állami bürokráciának, a gyakorlati ismereteket oktató iskolák hiányának, a bénító hatásnak, amelyet a hivatalnokvizsgák fejtettek ki a kínai értelmiségre, illetve annak, hogy Kína nem találkozott olyan külföldi hatalommal, amely hozzá mérhető erejű vagy fejlettségű lett volna, s ez önelégültséghez vezetett. A 18. század végén, a 19. század elején Kína tehát magas fokú fejlettséget elért, de zsákutcába jutott, a hagyományos utakon tovább fejlődni nem képes, magába zárkózott birodalom volt.

Ugyanebben az időben Nyugat-Európában végbementek a polgári, majd az ipari forradalmak, aminek következtében a Nyugat technikailag, gazdaságilag és katonailag minden más civilizációnál erősebb lett, s jócskán lehagyta a korábban nála fejlettebb Kínát.

A nyugati hatalmak megjelentek Kínában. Anglia 1699-ben létesített kereskedelmi kirendeltséget a dél-kínai Kantonban, s ezután több mint egy évszázadon át ez a város lett a kínai-nyugati kereskedelem központja. A 18. században az áruforgalom korlátozott maradt: angol részről a Brit Kelet-indiai Társaság, kínai részről pedig a szoros állami felügyelet alatt álló Kohong (v. Kunghang) cég szerzett monopóliumot a jórészt angol tea- és selyemimportból álló kereskedelmen. A pekingi kormányzat, bár tetemes hasznot húzott a Kantonon áthaladó áruk vámjából, igyekezett korlátozni és kézben tartani a külkereskedelmet.

A 18. század végétől a kantoni kereskedelem keretei kezdtek szűknek bizonyulni, ezért az angolok 1793-ban Lord Macartney vezetésével követséget küldtek a kínai császárhoz, azt kérve, hogy Pekingben állandó angol képviseletet nyithassanak, a kormányzat nyisson meg néhány északi kikötőt az angol kereskedők előtt, rögzítse a vámtarifákat és bocsásson Anglia rendelkezésére egy-két szigetet, ahol az elraktározhatná áruit és javíthatná hajóit. Az angol küldöttséget a meghódoló barbár uralkodó követének kijáró fogadtatásban részesítették, az általuk vitt ajándékokat "hódolati adónak" nyilvánították, de az angol kéréseket elutasították. Mivel Angliát egy időre lekötötték a francia forradalom és az azt követő napóleoni háborúk, Kína erőszakos megnyitására még nem tettek kísérletet.

A briteknek a kereskedelem állami korlátozásán kívül még egy problémájuk volt Kínával kapcsolatban. Kínába rengeteg európai ezüst áramlott, mert amíg a nyugati országok számos árucikket importáltak Kínából, Kína gyakorlatilag semmit nem vett tőlük, így a kínai tea-, selyem- és porcelánszállítmányokért ezüsttel kellett fizetniük. Az 1820-as évekre azonban megállt az ezüst Kínába áramlása: ekkorra ugyanis Kínában annyira megnőtt az ópiumfogyasztás – és ezzel együtt az ópiumimport –, hogy az angoloknak sikerült az Indiából Kínába szállított ópiummal kiváltaniuk a kínai árukért eddig fizetett ezüstöt.

Az ópiumfogyasztás növekedésére többféle magyarázat van. A történészek egy része szerint a Brit Kelet-indiai Társaság emberei szabályos piackutatást végeztek a kínaiak körében, kiderítendő, hogy mit lehetne ezüst helyett Kínába szállítani. Amikor arra az eredményre jutottak, hogy az ópium megfelelne e célra, a modern drogárusok módszereit alkalmazva kínaiak tömegeit "beetették" a szerrel. Más vélemény szerint viszont az ópiumfogyasztás "magától" kezdett növekedni, amikor a 17-18. században – a dohányzás ekkor már elterjedt szokás volt – a kínaiak rájöttek, hogy a fájdalomcsillapítóként már ezer éve használt ópiumot dohányba keverve kellemes hatást érnek el. E nézet szerint az angolok csak kihasználták az ópiumszívás divatját azzal, hogy jó minőségű ópiumot hoztak be Indiából. Az első véleményt általában a kínai történészek vallják, az utóbbit az angolszászok. Annyi biztos, hogy a 18. század végétől Kínában meredeken emelkedett az ópiumfogyasztás, és az angol kereskedők óriási haszonra tettek szert ebből.

Az ópiumfüggők számának emelkedésével az eddig Kínába áramló ezüst az angol ópiumkereskedőkön keresztül elkezdett visszaáramlani Európába. Megjegyzendő, hogy az ópium nem csak a nyugati kereskedők számára volt jó üzlet: Kínán belüli értékesítésére óriási kereskedőhálózatok jöttek létre, amelyek valamilyen módon – általában megvesztegetéssel – számos állami hivatalnokot is megnyertek maguknak. Az ópium egyébként az 1700-as évek eleje óta be volt tiltva Kínában, de a tilalom papíron maradt, hiszen éppen az ópiumkereskedelem felszámolásával megbízott hivatalnokok voltak az üzlet fő haszonélvezői.

Az ópiumháborúk

Az 1820-30-as évekre a Csing-dinasztia mély gazdasági válságba jutott. A válság fő okai a következők voltak: ismét megindult földkoncentráció; egy állami intézkedés nyomán romlott a réz- és az ezüstpénz cserearánya, vagyis az ezüst értéke emelkedett a rézpénzéhez képest; a nagyarányú ópiumbehozatal miatt ezüsthiány lépett fel, ami megingatta az ezüstre épült adórendszert. A pénzügyi válság okozójának a főhivatalnokok jelentős része az ópiumimportot tartotta. Az 1830-as években az ópiumkérdésről éles vita támadt az udvarban: egyesek az ópiumkereskedelem legalizálását, mások a teljes betiltását javasolták a császárnak. A császár végül az utóbbiakra hallgatott, s 1839-ben az ópiumellenes frakció egyik fő szószólóját, Lin Cö-hszüt (Lín Zéxú) Kantonba, az ópiumkereskedelem központjába küldte intézkedni. Lin nagy hévvel látott hozzá a feladat végrehajtásához, blokád alá vette a Kantonban élő külföldiek mintegy 350 fős kolóniáját, elkobozta és tűzre vetette ópiumkészleteiket.

A briteknek eddig két fő követelésük volt Kínával szemben: egyrészt szabadon akartak kereskedni Kínával és Kínában; másrészt el akarták érni, hogy a kínai kormányzat végre egyenrangú félként, és ne behódolt barbárokként kezelje őket. Lin Cö-hszü akciója remek ürügy volt arra, hogy az angolok fegyverrel szerezzenek érvényt követeléseiknek, ezért flottájukat még 1839-ben Kína partjaihoz küldték. Ezzel 1840 -ben megkezdődött az első ópiumháború. Az angoloknak ugyan mindössze néhány tucat hadihajójuk és pár ezer emberük volt, de mivel ők rendelkeztek az akkori világ legfejlettebb haditechnikájával, a jobbára íjakkal és több száz éves ágyúkkal harcoló mandzsu-kínai csapatok tehetetlenek voltak velük szemben. Maga a háború úgy zajlott, hogy az angol hajók megjelentek egy-egy partmenti város előtt, rászegezték ágyúikat, s ha a város megadta magát, akkor az angol katonák – sokszor fosztogatva és öldökölve – bevonultak, ha pedig felvette a harcot, addig lőtték, amíg a kínaiak meg nem adták magukat. Nagyszabású szárazföldi hadműveletekre nem került sor, de nem is volt rájuk szükség, hiszen a kínaiaknak éppen elég fenyegetést jelentett az, hogy tengerpartjuk és belső vízi útjaik mentén a britek gyakorlatilag azt csináltak, amit akartak. A kegyelemdöfést az adta meg, amikor a britek elfoglalták a Jangce és a Nagy-csatorna kereszteződésénél fekvő Csencsiang várost, ezzel megbénították Kína két legfontosabb vízi útjának forgalmát. A kormányzat végül teljhatalmú megbízottakat küldött Nanking városába tárgyalni a britek parancsnokával, Pottinger tábornokkal. A két fél 1842. augusztus 29-én elfogadta az ún. nankingi szerződést, ezzel megkezdődött az a korszak, amit a kínaiak az "egyenlőtlen szerződések", vagy a "félgyarmati" alávetettség korának neveznek.

A nankingi szerződés fő pontjai a következők voltak: 1) Kína örökös tulajdonként átadta Nagy-Britanniának Hongkong szigetét; 2) Az angol kereskedők előtt megnyitott öt kikötőt (Kantont, Hsziament, Fucsout, Ningpót és Sanghajt); 3) A kereskedelmi vámtarifát 4-10%-ban rögzítették; 4) Kína nagy összegű kártérítést fizetett a háború költségeiért, a megsemmisített ópiumért és kínai cégek behajthatatlan adósságaiért. Egy 1843-as kiegészítésben az angolok megkapták a "területenkívüliség" jogát is, ami azt jelentette, hogy brit állampolgár felett kínai hatóság nem ítélkezhetett, csak az angol konzul. (Ez utóbbi kikötés kevéssé kifogásolható, a kínai törvénykezéssel ugyanis gyakran együtt járt a kínvallatás és a csonkító, megalázó büntetés, ami a polgárosodott európaiak számára elfogadhatatlan volt.) A szerződésekben az ópiumról nem esett szó, de az ópiumkereskedelem tovább virágzott. A következő években a briteknek adott kiváltságokat megadták a többi nyugati nagyhatalomnak is, így a megnyitott városokban hamarosan hatalmas nemzetközi negyedek jöttek létre.

A második ópiumháború 1856 és 1860 közt zajlott, ugyanis újabb összecsapásokra került sor a nyugati hatalmak és Kína között. Ezek következtében a kínai kormányzat újabb "egyenlőtlen szerződésekben" további engedményeket tett: engedélyezte a külföldiek szabad mozgását Kína belsejében, rögzített vám mellett törvényesítette az ópiumkereskedelmet, a Pekinghez közeli Tiencsint megnyitotta a külföldiek előtt, s ami a legfontosabb, hozzájárult, hogy a nyugati hatalmak állandó követeket állomásoztassanak Pekingben – ez a régi "hódolati rendszer" végét jelentette.

A harmadik ópiumháború 1860 -ban történt, és leghíresebb emléke a pekingi Jüanming jüan romkert. A "Régi Nyári Palotának" is nevezett épületkomplexumot az 1740-es években építették jezsuita hittérítők tervei szerint, a versailles-i paloták stílusában. Az épületeket 1860-ban az angol–francia seregek porig rombolták. A romokat máig meg lehet tekinteni, a kínaiak ugyanis meghagyták őket eredeti állapotukban, az imperialisták pusztításának illusztrációjául. A kínai kiadású könyvekben nem szerepel, de a történethez hozzátartozik, hogy az európai seregek a császári épületeket bosszúból rombolták le, amiért a császár emberei elfogták a brit békeküldöttség vezetőjét, és kivégezték húsz emberét.

Az ópiumháborúkat a kínaiak hosszú megaláztatásuk, külföldiek által való kizsákmányolásuk és nyomorba döntésük kezdeteként értékelik, s ebből az időből ered a kínaiak nagy részében máig meglévő kettős érzés a nyugatiak iránt: egyrészt csodálják fejlett technikájukat, civilizációs vívmányaikat, gazdagságukat, másrészt viszont sértettséget és néha ellenséges érzelmeket éreznek a gyarmatosító fehér ember irányában. Az biztos, hogy Kína kapuinak erőszakos megnyitása aljas és kegyetlen módon történt. Az is biztos azonban – bár ez nem menti az olykor véres mészárlásokat is rendező gyarmatosító seregeket –, hogy a magába zárkózott, elmaradott Kínai Birodalom életképtelen volt a másutt gyorsan iparosodó világban, így a nyitás elkerülhetetlen volt. A megnyitott "engedményes" kikötők révén pedig Kína megismerte a legfejlettebb nyugati technikákat, legújabb eszméket, saját ipart épített ki és bekapcsolódott a világkereskedelembe. Jellemző, hogy az engedményes kikötővárosokban 1952-ben, a kommunista hatalomátvétel után nem sokkal, az egy főre eső ipari termelés csaknem harmincszorosa volt a – külföldiek által érintetlenül hagyott – belső területekének, és a fejlett ipar nagy része máig a partmenti, valaha külföldi befolyás alatt álló régiókban koncentrálódik.

Felkelések a mandzsu uralom ellen

Nagyjából az ópiumháborúkkal egy időben Kína-szerte felkelések törtek a Csing-dinasztia ellen. A jelentősebb megmozdulásokra a nyugati hatalmak terjeszkedésétől függetlenül, a belső területeken került sor, a földkoncentráció, a túlnépesedés, a vízszabályozási rendszerek elhanyagolása (és az ebből eredő katasztrófák), valamint a mindent átszövő korrupció miatt.

A legfontosabb ilyen mozgalom a Tajping-felkelés volt, amelyet a Hung Hsziu-csüan (1814-1864) nevű bukott hivatalnok vezetett. Hung fiatalkorában egy protestáns traktátuson keresztül megismerkedett a keresztény tanításokkal, majd ezeket ötvözve a hagyományos kínai vallás elemeivel egy sajátos új vallást alapított, amelynek vezetője ő maga – Jézus Krisztus öccse, az új messiás – volt. A vallás egyszerre hirdette az Isten előtti egyenlőséget, a konfuciánus erények tiszteletét és a mandzsu uralom megdöntésének szükségességét. Hung a győzelme esetén olyan társadalmat akart létrehozni, amelyben mindenki egyenlő, mindent köztulajdonba vesznek, s az embereket közös raktárakból látják el élelemmel és ruházattal. Ez lett volna a Nagy Egyenlőség Mennyei Birodalma, amiről a felkelők a nevüket kapták. Miután elegendő hívet toborzott magának, Hung 1850-ben Kuanghszi tartományban kirobbantotta a felkelést, amelyhez tömegesen csatlakoztak az elszegényedett parasztok, eddig rablásból élő fegyveresek és munkájukat vesztett kantoni szállítómunkások. A tajpingok kezdetben nagy katonai sikereket értek el, több kisebb várost elfoglaltak, majd 1853 márciusában az ekkor már több mint egymillió főt számláló tajping sereg bevette Nanking városát, amely ezután a tajpingok székhelye lett. A felkelők hadjáratot indítottak Peking ellen is, de ez sikertelenül végződött. 1853-54-ben a tajpingok ugyan uralták a Jangce alsó folyásának egész völgyét, de szervezési tapasztalatok híján nem tudtak tartós közigazgatási rendszert kiépíteni. Ráadásul az 50-es évek végén a tajping vezetők egymás ellen fordultak, véres belső harcok törtek ki közöttük, s ez nagyon meggyengítette őket. Eközben a mandzsu császári udvar által megbízott kínai tábornokok erős hadseregeket szerveztek a tajpingok által veszélyeztetett vidékek földesúri erőiből, s némi nyugati segítséggel kemény ellentámadásokat indítottak Hung seregei ellen. Végül hosszas és rendkívül véres harcok után – 20-30 millióra teszik az áldozatok számát – 1864-ben, 14 évnyi küzdelem után a tajpingokat leverték.

Mindeközben a birodalom más területein is – a tajpingoktól független – lázadások törtek ki. A Nagy-csatorna mentén az 50-es években a titkos társaságok által szervezett felkelők saját kis államocskát hoztak létre (1853-1868). A délnyugati Jünnan tartományban muzulmán felkelők évtizedekig nagy területeket uraltak, s saját szultánságot alapítottak (1855-1873). Kujcsou tartományban a miao nép lázadt fel a kínai uralom ellen, míg Kelet-Turkesztánban az ujgurok (1862-1873). A Csing-dinasztia hatalma az 1850-es években alapjaiban megrendült: kívülről a nagyhatalmak, belülről pedig a különböző felkelések fenyegették.

A Csing-dinasztia átmeneti megerősödése

Az 1860-as évek elején a mandzsuknak sikerült valamelyest megszilárdítani hatalmukat az ország felett. Ez részben a nyugati hatalmakkal való megbékélésnek köszönhető, akiknek, miután már elérték, amit akartak – szabad kereskedelmet Kínával, területenkívüliséget, diplomáciai elismerést stb. –, már a dinasztia uralmának fenntartása állt az érdekükben – hiszen nagyobb profit remélhető az erős kormányzattal rendelkező, kezelhető, mint a szétesett, belháborúk dúlta Kínával való kapcsolatokból. Emellett a központi hatalom seregei az engedményes kikötőkön keresztül hozzájutottak a legjobb nyugati haditechnikához, így a parasztfelkelők és a függetlenségükért küzdő nemzetiségek ellen fordíthatták azokat a modern tűzfegyvereket, amelyek néhány éve még az ő vereségüket okozták. Másrészt pedig újabb "kiegyezés" jött létre a mandzsu dinasztia és a kínai elit között: a 60-as évektől kezdve a kínaiak minden eddiginél nagyobb arányban részesültek a hatalomból, és már hadseregek vezetését is rájuk bízták – amit az óvatos mandzsuk eddig soha nem tettek meg. Így aztán a 60-as, 70-es években sikerült leverni a felkeléseket, s ezzel elodázni a császárság bukását.

Az önerősítés

Az ópiumháború óriási sokk volt a kínaiak számára, hiszen több évezredes történelmük során most először találkoztak egy náluk katonailag, gazdaságilag és technikailag egyaránt jóval fejlettebb hatalommal, aminek következtében valamelyest át kellett alakítaniuk az ősi, Kína-központú világképet. A mandzsu-kínai elit azonban nem értette meg, hogy a középkori jellegű Kínai Birodalom zsákutcába jutott, csak azt ismerte el, hogy a nyugati fegyverek jobbak a kínaiaknál. Így aztán nem került sor széles körű társadalmi-politikai modernizációra, s Kína a válságból azzal igyekezett kilábalni, hogy országszerte nyugati típusú fegyver- és hajógyárakat létesített. Az 1860-as, 70-es és 80-as éveket az "önerősítés" korszakának szokás nevezni: ekkor Kína még elutasította a nyugati eszméket és intézményeket, csak a technika átvételére volt hajlandó. Az önerősítés kudarcának első jele az 1884-85-ös kínai–francia háború volt, amikor is a franciák Kínától elhódították Vietnamot.

Az igazi arculcsapást azonban az 1894-95-ös első kínai–japán háború jelentette a kínaiak számára. A harc a Koreai-félsziget feletti befolyásért kezdődött. Koreában, amely mindig is Kína érdekszférájába tartozott, 1893-ban kitört a Donghak-felkelés, ami jó ürügy volt mind Kínának, mind Japánnak, hogy csapatokat küldjön a félszigetre a koreai király "megsegítésére". 1894 nyarán a japán csapatok kiverték a kínaiakat Koreából, s nem álltak meg a kínai-koreai határnál, hanem elfoglalták az északkelet-kínai Liaotung-félszigetet. Eközben a modern japán hadihajók az évtizedek alatt felépített kínai flottát egy-két ütközetben teljesen megsemmisítették, míg a déli japán erők Tajvan szigetének nagy részét is elfoglalták. A kínaiak 1895 februárjában letették a fegyvert, majd áprilisban Kína a háborút lezáró simonoszeki-békében lemondott a Koreával kapcsolatos jogairól, Tajvanról, a Liaotung-félszigetről, emellett óriási kártérítést fizetett Japánnak. (A Liaotung-félszigetet a többi nagyhatalom nyomására Japán nemsokára visszaadta Kínának.)

A Japántól elszenvedett súlyos vereség azért volt különösen megalázó a kínaiak számára, mert most nem egy nyugati nagyhatalom, hanem egy olyan szomszédos – "barbár" – ország győzte le Kínát, amely egész eddigi történelme során a kínai vívmányokat másolta, a kínai mintákat követte. Ezután a megaláztatás után sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi, csak a fegyverek másolására szorítkozó politika nem folytatható: a császári udvar által önkényesen kinevezett, két és félezer éves filozófiai értekezéseken nevelkedett, korrupt hivatalnokok képtelenek a modern körülmények között sikeresen vezetni a kínai seregeket és eredményesen igazgatni az országot.

Kínát a nagyhatalmak gazdasági érdekszférákra osztják

A japánoktól elszenvedett vereség után a kínai írástudók körében országszerte reformmozgalmak indultak, amelyek az 1868-as japán Meidzsi-reform mintáját követve átfogó társadalmi, politikai és gazdasági változásokat, lényegében az alkotmányos monarchia megteremtését tűzték zászlajukra.

Ezt különösen sürgőssé tette az, hogy a nagyhatalmak már-már kezdték felosztani maguk között Kínát. Ténylegesen végül is egyik hatalom sem tudta a Középső Birodalmat a gyarmatává tenni – aminek a legfőbb akadálya a többi hatalom féltékenysége lett volna –, de a század utolsó évtizedeire az országot érdekszférákra tagolták, és az összes tengerparti, illetve Jangce-parti nagyvárost megnyitották a külföldiek előtt. A megnyitott városokban a hatalmak úgynevezett "koncessziós területeket" kaptak, amelyeken a külföldiek a saját joghatóságuk alatt, saját törvényeik szerint, európai stílusú épületekben élhettek. (Megjegyzendő, hogy Tiencsinben volt osztrák–magyar negyed is, amelynek épületei máig állnak.)

Erre az időszakra tehető az USA nagyhatlommá válása. A századfordulóra a spanyolok elleni győztes háborújuk után Egyesült Államok egy csapásra csendes-óceáni és karib-tengeri nagyhatalommá vált. Távol-keleti érdekeltségének megnövelésével annektálta a Hawaii-szigeteket (1898), birtokba vette Wake szigetét (1899), Szamoát pedig közös protektorátus megszüntetésével német és amerikai kézen lévő szigetekre osztották (1899). Hay államtitkár 1899 nyarán meghirdette "nyitott kapuk politikájának nevezett" elvét, mert az amerikai kereskedők attól tartottak, hogy az európai nagyhatalmak teljesen kiszorítják őket kínai érdekszféráikból. Hay azt követelte a nagyhatalmaktól, hogy tartsák tiszteletben a kínaiak és más államok kereskedőinek jogait.

A koncessziós területek léte mélyen sértette a kínaiakat, hiszen egy-egy ilyen terület "állam volt az államban", a kínai hatóságoknak nem volt beleszólásuk az ottani ügyekbe. Sok külföldi durva, öntelt viselkedése is mély nyomokat hagyott a helyi lakosságban. Az egyik sanghaji park kapuján függő tábla – "Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés!" – ma is sokszor szóba kerül a kínai-nyugati kapcsolatok történetéről szóló beszélgetések folyamán.

A megújulást nehezítette az, hogy az ország vezetése az 1860-as évek elején Ce-hszi anyacsászárné és klikkje kezébe került. Ce-hszi egészen 1908-ban bekövetkezett haláláig ki sem engedte kezéből a hatalmat; bár ezen fél évszázad alatt névlegesen voltak az országnak császárai, tényleges hatalommal nem rendelkeztek. A gyűlölt Ce-hszi és ultrakonzervatív támogatói az "önerősítést" ugyan engedélyezték, de az ország kormányzásában semmiféle változtatásra nem voltak hajlandók.

A reformmozgalmak élére a Kang Ju-vej (1858-1927)nevű írástudó állt, aki 1898-ban memorandumot írt a fiatal Kuang-hszü (1875-1908) császárnak elképzeléseiről. A császár Kang szavain fellelkesülve maga állt a reformok élére: a mozgalom főbb vezetőit fontos posztokba helyezte, s ediktumokat adott ki, amelyek a közigazgatás gyökeres átalakítását, modern iskolák felállítását, a hivatalnokvizsgák korszerűsítését, a hadsereg átszervezését célozták, s hosszú távon Kína alkotmányos monarchiává alakítását tették volna lehetővé. Mindeközben a császár megbízta Jüan Si-kaj tábornokot, hogy számoljon le az anyacsászárné konzervatív frakciójával, amely eddig az országot kormányozta. Jüan azonban elárulta a császárt, s Ce-hszi híveinek beszámolt az ellenük irányuló tervről. Ce-hszi erre embereivel őrizetbe vetette a császárt és a reformmozgalom vezetőit, az intézkedések nagy részét érvénytelenítette, és ismét saját kezébe vette a hatalmat. A császár élete hátralevő éveit házi őrizetben töltötte. Mivel a reformrendeletek körülbelül száz napig voltak érvényben, az 1898-as modernizálási kísérletet "száznapos reformnak" nevezik. A császárság tehát képtelen volt megújítani önmagát.

A kínai bokszerfelkelés

Az első kínai–japán háború és az elvetélt "száznapos reform" után az országban egyre fokozódott az elégedetlenség egyrészt a Kínát kizsákmányoló és megalázó külföldiekkel, másrészt pedig a külföldiek érdekeit kiszolgáló mandzsu – tehát szintén idegen – dinasztiával szemben. Az először Észak-Kínában kibontakozó lázongásnak gazdasági okai is voltak: a 19. század végén a külföldiek által szorgalmazott nagy vasútépítések miatt a Nagy-csatorna fuvarosai, hajósai, kikötőinek rakodómunkásai elvesztették munkájukat és megélhetésüket. Főleg ezeket a nincstelenné vált elemeket szervezte meg az "Igazságot és Békét Teremtő Ököl" nevű titkos társaság innen a "bokszer" elnevezés –, amely a külföldieket tartotta felelősnek minden bajért, bár a mandzsu dinasztiát támogatta.

Az idegengyűlölő, fanatikus bokszerek 1900 május 18 -án fegyvert fogtak, és az udvar hallgatólagos beleegyezésével bevonultak Pekingbe, ahol európai üzleteket gyújtottak fel, keresztény kínaiakat mészároltak le, és ostrom alá vették a követségi negyedet. Válaszként a nagyhatalmak csapatai 1900. június 17-én partra szálltak Tiencsin mellett és elindultak Pekingbe, hogy leszámoljanak a bokszerekkel. Ce-hszi anyacsászárné ekkor úgy döntött, hogy a felkelők mellé áll, és hadat üzent a külföldi hatalmaknak. A bokszereknek – akik hittek abban, hogy nem fogja őket a kés és a golyó – és a császári csapatoknak nem sok esélyük volt a jól felszerelt nyugati sereg ellen, amely augusztus közepére elfoglalta Pekinget és véres büntetőakciókat szervezett a maradék felkelők ellen. A császári udvar még idejében elmenekült a fővárosból, s amikor a külföldiek győzelme nyilvánvalóvá vált, békeküldöttséget menesztett hozzájuk. Ce-hszinek és az uralkodóháznak csak egy célja maradt: hatalmon maradni. Így azért cserébe, hogy a külföldiek meghagyják trónjukon a mandzsukat, az udvar követei minden követelésre igent mondtak. 1901 szeptemberében a felek elfogadták a "bokszerjegyzőkönyvet", amelyben Kínát hatalmas összegű jóvátétel megfizetésére kötelezték.

Kína rövid története a századforduló és a második világháború közt

Kínában a boxerlázadás korát 1911 és 1916 közt a forradalmak kora váltotta fel. Az országban a parasztság iszonyú kizsákmányolásban élt,  termése 50% -át kellett földesurának átadnia, és emellett jelentős állami adókat is fizetett a császárnak. A földesurak nagy önállósággal bírtak, saját hadseregük volt. A helyzet javítása érdekében az udvar reformkísérletekbe kezdett, melyek rendre megbuktak. Később 1908-ban meghalt Ce-hszi császár, ám az új uralkodó Pu Ji (1910) még gyermekkorú volt. Kínában 1911 –ben kirobban egy jelentős forradalom – Szun Jat-Szen vezetésével - mely az országot köztársasággá változtatta. Az első világháború a japán megszállás miatt sok szenvedést hozott Kínának, mely eleinte semleges volt, ám végül hadat üzent a központi hatalmaknak. Mivel a békekötés Kína egyes részeit (Santung) Japánnak adta, az ország nem írta alá a párizsi békét. Újra káosz lett Kínában, és eljött a hadúri korszak 1916 és 1920 között. Ezen években nem volt központi vezetés, csak az egyes hadurak harcoltak egymással a főhatalom megszerzéséért. Végül az ország 1920 –ra mégis egységes irányítás alá került - Csang Kaj Sek hatalomátvételével - aki kiharcolta a nemzetközi konferenciákon, hogy Japán végre kivonuljon az országból. Később az 1920 –as évek közepén létrejött Kínában egy kezdetben gyenge ám idővel nagyon megerősödő új párt, a kommunista párt. A kommunisták 1927 –re már szembefordultak Csang Kaj Sekkel, és fegyveres harcot indítottak a hatalomátvételért. Alig egy évvel később, 1928 –ra Peking a kezükbe került, az ország újra egységes lett a kommunisták vezetése alatt.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történet 1789-1890. Korona Kiadó, Bp. 1998
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20. századi egyetemes történet I. kötet 1890-1945 Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • Wikipédia cikke: Kína történelme