A berlini és izraeli fal története

A berlini és izraeli fal története

/Harmat Árpád Péter/

 

Az emberiség történelme tele van érdekességekkel. Ilyen például az is, hogy a XX. században a Föld több pontján zajlottak nagyszabású falépítések. Cikkünk két ilyen esetet emel ki, az egyik a hidegháború idején emelt berlini fal története (melynek ma már csak nyomai láthatóak) a másik a napjainkban is fennálló izraeli fal. Az előbbi a hidegháborús időkben egymással szemben álló kommunista és kapitalista szövetségek elkülönülését és szembenállását szimbolizálta, az utóbbi pedig a mai Izraelben érezhető palesztin - zsidó konfliktust.

A berlini fal története

A berlini fal a szovjetek uralta, szocialista berendezkedésű Német Demokratikus Köztársaság területén fekvő Berlin nyugati, kapitalista berendezkedésű városrészét körülvevő 3-4 méter magasságú vasbeton (helyenként drótkerítésből álló) határfal volt, mely 1961 és 1989 között, 28 éven keresztül és 155 km hosszan választotta el egymástól Berlin két részét.

A belnémet határ berlini szakaszán az alábbi hosszúságban épültek ki a műszaki zár egyes elemei:  41,91 km hosszan 3,6 méter magas vasbeton határfal; 58,95 km hosszan 3,4 méter magas vasbeton határfal; 68,42 km hosszan 2,9 méter magas drótkerítés, mint „előakadály”; 113,85 km hosszú jelződrót; 186 megfigyelőtorony; végül 31 vezetési állás. A határ 63,8 km hosszan beépített területen, 32 km hosszan erdős és 22 km hosszan nyílt területen haladt. A vízi határszakaszok hossza 38 km volt.

A berlini fal mentén 25 határátkelőhelyet (13 közúti, 4 vasúti, 8 vízi) alakítottak ki. A belnémet határ átkelőhelyeinek 60%-a Nyugat-Berlin körül volt. A nyugat-berlini határátkelőhelyek az NDK felől műszakilag kellően megerősített, jól védhető pontok voltak. A rendkívül szigorú ellenőrzést a keletnémet állam határőrizeti szervei és vámosai végezték. A határ nyugati oldalán a nyugatnémet rendőrség és vámszervek építették ki ellenőrzőpontjaikat. Itt útlevélkezelés nem folyt. A tranzitutak ellenőrzőpontjainál (statisztikai okokból) az utazás célja felől érdeklődtek, illetve a rendőrség a bűnüldözési tevékenysége keretében szűrte az utazókat. A külföldre irányuló teherforgalom vámkezelését is e helyeken végezték. A Dreilindennél lévő (Checkpoint Bravo) és a Friedrichstrasse déli végén (Checkpoint Charlie) a város nyugati felét megszálló szövetségesek is ellenőrzőpontokat építettek ki, ám ennek a hétköznapi határforgalomban nem volt jelentősége. Az 1990-es német vámunió majd újraegyesítés után a határátkelőhelyeket megszüntették.

A hidegháború alatt a kettéosztott Berlin Európa megosztottságának és az elnyomásnak egyik fő szimbólumává vált. 1961. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal. Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Számos szökési kísérlet végződött a menekülők halálával. A fal 1989-es leomlása a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott. A létesítmény legnagyobb részét a két német állam egyesülése után lebontották.

A berlini fal megépülése

Walter Ulbricht NDK vezető és Nyikita Hruscsov szovjet első titkár parancsára 1961 augusztus 12-éről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 főnyi csapaterővel lezárták a nyugati szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK területével érintkező határait. Az utcákon a szektorhatárok közvetlen közelében, azokkal párhuzamosan, de még NDK területen először szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét. A drótakadályok előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák. Ezt követően elsősorban az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között húzódó határszakaszon (a korábbi zónahatáron), de helyenként a város belterületén is könnyű betonoszlopokra feszített, kb. 2 méter magas fonatos drótkerítést is telepítettek, a vidékiesebb szakaszokon kettős kiépítésben. Ezekben a munkákban a fegyveres testületek mellett NDK-s munkásmilicisták és önkéntesek is részt vettek.

A szovjet szektorban a határvonaltól beljebb, mélységi zárást és forgalomelterelést alkalmaztak, a nyugati szektorok felől az átjárást elsősorban a szögesdróttekercsek és a közvetlenül mögéjük felállított őrség akadályozta meg. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok bontását és a betonelemekből álló fal felépítését. A fal a szovjet és a nyugati (francia, brit és amerikai) szektorok határa mentén, de NDK területen épült.

A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél emiatt viták alakultak ki és atrocitások történtek. A kordont a biztosítás ellenére számos esetben átlépték: az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel menekült el az NDK-ból.

A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter élesen elítélte az akciót. A megelőző hetek menekültáradatáért a kommunista kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé.[6] Az amerikaiak megerősítették berlini egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba. Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a Berlinről szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankovi rezsimet”, mindemellett nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot.[7] A britek és a franciák is demonstratívan a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről. A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a berlini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte.

Az Izraeli fal (West Bank Barrier) története

Az izraeli kormány 2002 júniusában, vagyis a két évvel korábban megkezdődő intifáda (Izrael elleni palesztin felkelés) elmérgesedésekor döntött arról, hogy védőfallal korlátozza a palesztinok átjárását Ciszjordániából a zsidók lakta Izraelbe, hogy így csökkentse az öngyilkos merényletek számát. A fal építése megkezdődött és  a 2002  - 2009 közti statisztikák szerint a várakozásoknak megfelelően valóban jelentősen csökkent a merényletek száma, így az izraeli közvélemény többsége a mai nap is támogatja  a fal megépítését  és folytatását. A helyenként 8 méter magas betonfal 2002 óta épül, és jelenleg (2014) 440 km hosszú.

Ha befejeződik elkészítése, akkor 708 km hosszan fogja elválasztani egymástól a zsidó és palesztin lakosságot Izraelben, miközben csak bizonyos átkelő pontokon biztosítja majd az átjárást a két oldal között. A fallal kapcsolatban a legnagyobb problémát az okozza, hogy nem a Palesztin Hatóság határán húzódik, hanem a nyomvonal önkényesen kacskaringózik Ciszjordánia területén, kisajátított magánbirtokokon áthaladva, miközben körbekerít palesztin városokat és falvakat, sőt van olyan hely, ahol elválasztja a gazdákat földjeiktől és ivóvízforrásaiktól. Ám kijelenthető: az arabokat és zsidókat elválasztó hatalmas betonfal látványos szimbóluma az izraeli konfliktus elmérgesedő és békét csekély eséllyel kínáló jellegének.

A fal - mely az angol nyelvű híradásokban "West Bank Barrier" néven szerepel - több szakaszból áll: helyenként három méter magas, elektromos kerítés képezi, ám a veszélyesnek talált, városi területeken nyolc méterre emelkedik, és mindkét oldalán szerviz- és járőrutak, mély árkok és nyomrögzítő homoksávok, szögesdrót kerítések és biztonsági kamerák találhatók. A világ nagyobb része elítéli az építmény létrehozását, és jelenleg úgy tűnik: bár Ciszjordániában valóban csökkenti némileg a terrorizmus veszélyét, a szomszédos Gázában az izraeli korridornak nincs hatása a történésekre. A második intifáda harcai alatt halt meg 2004 –ben Arafat és erősödött meg a megegyezést el nem ismerő, - sőt Izrael létjogosultságát is tagadó - Hamasz. A radikális szervezet 2006 –ban a palesztin választásokat is megnyerte, amivel hosszú időre biztosította, hogy szóba se kerüljenek a béketárgyalások Izraellel. A 2007 -2009 közti időszakban Gáza lett a harcok központja, melyet Izrael blokád alá is vont, sőt 2009-ben katonáival be is vonult egy időre, hogy megsemmisítse a Hamasz rakétakilövő állásait. A Gáza körüli blokád 2009 után is állandósult, sőt 2012 –ben ismét szóba került Izrael bevonulása a területre, amikor a Hamasz Fadzsr-5 tipusú iráni rakétákkal kezdte lőni Dél-Izrael városait.

Jelenleg az izraeli-palesztin viszony ad sok okot a bizakodásra. Az Izraellel korábban sikeres tárgyalásokat folytató – 1994-es Gáza-Jerikó egyezményt is tető alá hozó - mérsékelt Fatah, - az utóbbi években végzetesen meggyengült saját népe körében. A radikális szervezet 2014 májusában egységkormányt teremtett a háború-párti, radikális Hamasszal. Ezzel 2014 -re gyakorlatilag minden hatalom Gázában a Hamasz kezébe vándorolt. (Az Izraellel történő béketárgyalások felújítása szinte reménytelenné vált.) A helyzet romlását mutatja, hogy 2014 július 8 -án a gázai övezet Hamasz-harcosai nagyarányú rakéta-támadásokat kezdtek Izrael ellen. Július 8 és 17 közt a palesztinok közel 1400 Kasszám-rakétát lőttek ki Tel-Aviv irányába. Bár a világ legfejlettebb rakétaelhárító rendszere, a "vaskupola" elnevezésű izraeli fegyverzet-rendszer a kilőtt palesztin rakétáknak már 80-90 százalékát is meg tudta semmisíteni (jobb találati arányt elérve, mint 2012 -ben), mégis sok töltet csapódott polgári területre. Izrael válaszul légitámadásokkal reagált, majd 2014 július 17 -én szárazföldi támadást indított Gáza ellen. Erre utoljára 2009 januárjában volt példa. A 2014 nyarán induló izraeli támadás legfőbb célja az Izrael területére kifutó földalatti alagutak megsemmisítése és a Hamasz fegyverzet-állásainak megszüntetése. Az alagutak mára kulcskérdéssé váltak, hiszen a Hamasz ezeken keresztül tud öngyilkos merénylőket küldeni Izraelbe, illetve fegyvereket tud kapni külföldi támogatóitól. Egyes járatokban autókkal is lehet közlekedni. Bonyolult hálózatukat alig lehet felderíteni, és folyamatosan jönnek létre az újabb és újabb járatok. A válság elmélyülni látszik, és úgy tűnik, hogy a palesztin-izraeli viszony 2016 folyamán sem valószínű, hogy javulni fog.

A Közel Kelet legújabb válsággóca a szíriai térség, ahol a 2011 óta dúl már a polgárháború. Az ottani helyzet 2015-ben többtényezőssé vált, hiszen a nagyahatlmak (USA és Oroszország) más-más szereplőt támogatnak. Az áldozatok száma pedig eközben negyedmillió fölé emelkedett. Falakat egyelőre egyik fél sem emelt Szíriában, de Izrael egyre inkább érintetté válik és északi határszakaszán erős védelemre szorúl. 

Napjainkban a közel-keleti válságok, polgárháborúk illetve megélhetési gondok miatt kialakult migrációs helyzet egyre több helyen generál kerítés építéseket. Úgy tűnik korszakuk a falak és kerítések évszázada. A két legjelentősebb annak idején Berlinben és napjainkban Palesztinában épült fel.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Neil Morris: 1945 -től a hidegháború végéig. Nemzedékek tudása tankönyvkiadó. 2010.
  • Arthur Jr. Goldschmidt: A Közel-Kelet rövid története Maecenas Kiadó, Bp., 1997.
  • J. Nagy László: Az arab országok története. JATE Press, 2004, Szeged
  • Az arab-izraeli konfliktus: 1948-2007. Biztonságpolitikai Szemle Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület. biztpol.corvinusembassy.com