A székelység eredetének kérdése

A székelység eredetének kérdése

/Harmat Árpád Péter/

 

A székely nép története az egyik legérdekesebb részét képezi a magyarság történelmének. A székelyek erdélyi megjelenésüktől kezdődően, vagyis már a XIII. századtól mindig a magyarok segítői és támaszai voltak, azonban eredetüket tekintve több elmélet létezik, és egyelőre nincs olyan felfogás, mely teljes mértékben és bizonyított módon igazolná a székelyek származásának kérdését, magyarsághoz viszonyított  külön népként értelmezhető megjelenésüket.

A legújabb kutatások is figyelembe véve, négy elképzelés lehetséges eredetük kérdésében. Az első szerint a székelyek kezdetektől fogva magyarok voltak, akik a magyar királynak nyújtott katonai szolgálat fejében kapták kiváltságaikat. Így különálló elnevezésük tehát nem abból ered, hogy egy másik népként, hanem abból, hogy egy különálló foglalkozást folytatókként kezelték őket. A második elképzelés szerint a székelyek valójában a honfoglalásunk előtt öt évszázaddal, vagyis 400 körül, a Kárpát-medencébe érkező hunok leszármazottaival azonosak. Ezt a felfogást Anonymus említi először, gesztájában, és maga a székelység nagy része is átvette. A harmadik felfogás szerint a székelyek eredendően egy másik népet alkottak, akik még a honfoglalást megelőzően csatlakoztak a magyarokhoz türk segédnépekként. Később a kalandozó magyarok elő és utóvédjét alkották. Végül a negyedik elképzelés László Gyulához kapcsolódik, aki a kettős honfoglalás elmélete szerint a 670 körül – először – a Kárpát-medencébe érkező griffes-indás motívumokat használó ma még ismeretlen népcsoporttal azonosítja őket. Azonban a négy elméletet közelebbről és alaposabban megvizsgálva, mindegyik esetében találhatunk olyan tényezőket, melyek sajnos megkérdőjelezik az adott felfogás történethűségét.

A hun eredet és a türk segédnép elképzelés vizsgálata:

Először Anonymus írt Gesta Hungarórum nevű, 1210-ben készült művében arról, hogy a székelyek azonosak a hunokkal, majd Kézai Simon 1283-ban szintén papírra vetette az elképzelést. Több mint két évszázaddal később Werbőczi már Kézaitól vette át az egyre népszerűbb elgondolást és híres Hármas könyvében közölte újra az elméletet. A Kézai krónika (Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei”) a Hunor-Magor testvérek történetével kezdődik, akik után említés történik Attila fiairól, Csabáról és Aladárról. A mű szerint a két királyfi összeveszett de mivel Aladár győzött - a németek támogatásával -, így Csabának görög földre kellett menekülnie. A hunok azon része, akik Csabával tartottak, a Csillagmezőnek elnevezett földön telepedtek le, és a németektől való félelmükben átnevezték magukat Szikulusznak, azaz Székelynek. Az esemény után a Honfoglaláskor érkező magyarok a Kárpátok előterében találkoztak a hun csoporttal, és létrejött a csatlakozás, így a Kárpá-medencébe már együtt érkeztek. A történet vizsgálatakor azonban több probléma is felmerül, például az, hogy mai tudásunk szerint Attilának nem volt sem Csaba, sem Aladár nevű fia. Viszont a X. században élt egy Csaba nevű kalandozó vezér, aki Aba nemzettségbeli volt, ami arra utal, hogy a honfoglalás előtt a 7 magyar törzshöz csatlakozott kabarok leszármazottja lehetett. Mindebből következik egy másik elmélet esetleges helyessége, nevezetesen, hogy a székelyek talán valóban azonosak a kabarokkal.

A kettős honfoglalás elmélet vizsgálata:

A történettudomány elismeri, hogy 670 körüli évekből származó leletanyagban valóban felbukkantak új motívumok, melyek egy bizonyos griffes-indás nép nyomaira utalnak. Az adott időszakban a Kárpát-medencében megjelent nép eredetét illetően azonban már megoszlanak a vélemények. Ugyanis nincs megfelelő bizonyíték arra, hogy valóban magyarok, - vagyis a székelyek ősei - lettek volna, sokkal inkább feltételezhető, hogy egy bolgár-török-onogur népességről van szó, akik az avar uralmat váltották fel. A dél-orosz sztyeppén élő onogur kevert népesség a kazár terjeszkedés miatt a 7. század közepén háromfelé vált. Egy részük létrehozta a Balkánon Bulgáriát (680) egy részük helyben maradt a Volgánál, és egy részük Kuber vezetésével benyomult a Kárpát-medencébe. László Gyula róluk feltételezte, hogy magyarok. A professzor állítását arra építette, hogy egymásra vetítette a Szent István kori magyar nyelvű népcsoportok és a griffes leleteket térképeit, és meglepő egyezéseket talált. Azonban az elgondolás hiányossága, hogy a földrajzi egyezésen túl, egyáltalán nem bizonyítható az időbeni egybeesés. A másik gond az, hogy a Kniezsa István féle 1938-as tanulmány a falunevek hangzásából vezeti le, hogy hol éltek magyarok. Viszont ez nem tekinthető bizonyító erejűnek, ráadásul a tanulmány 12-13. századi elhelyezkedésről ad tájékoztatást, míg a Griffesek településeit mutató térkép 8-10.századi.

A magyar elmélet vizsgálata:

Ezen feltételezés abból indul ki, hogy a székelyek kezdetektől fogva, mindig is magyarok voltak, és a székely név valójában nem egy népet takar, hanem a magyarok egy olyan csoportját, akik íjászattal és könnyűlovas harcmodor alkalmazásával küzdöttek a magyar fejedelmek és királyok oldalán. Az elmélet azonban semelyik részletében nem bizonyítható, ugyanis nem létezik olyan forrás - oklevél, összeírás, egyéb lelet - amelyben a „székely” kifejezés olyan hasonuló formában fordulna elő, mely magyarázatot adna a magyar nyelvben bármilyen fegyverrel, katonával, harcossal kapcsolatos, vagy ezekkel rokon kifejezésre. Viszont tény, hogy ősi forrásaink mindig külön kezelték a székelyeket. Tehát különállásuk sokkal inkább egy valóban másik népre, mint „csupán” egy katonáskodó rétegre utal. A székelyek ugyan mindig is magyarul beszéltek, de elmondható, hogy el is magyarosodhattak, vagyis lehetséges, hogy a honfoglaláskor más nyelvet beszéltek, majd később pedig átvették a magyart.

Összefoglalva a négy elmélet mindegyike csupán egy-egy feltételezés, vagyis a mai napig nem tudjuk, hogy valójában mi lehet az igazság. Azonban a feltételezések közül az egyik mégis kevésbé támadható, vagyis a legvalószínűbb magyarázatot adja a székelyek valódi eredetét illetően.

A legvalószínűbb elképzelés:

A hun-székely azonosság kérdésének vizsgálata során felvetődött „Csaba királyfi” mondában a Csaba név egy X. századi kalandozó vezérhez viszi el a kutatókat, akiről tudjuk, hogy Aba nemzetségbeli volt. Az Abák és a kabarok közti rokoni kapcsolat bizonyítottnak tekinthető, így valószínűsíthető, hogy a székelyek körében ismert monda Csaba nevű – hunnak hitt – hőse valójában egy kabar törzsfő lehetett.

Az elmélet tehát arról szól, hogy a honfoglalást megelőző években a magyarokhoz csatlakozó kabarok, népünkkel együtt érkeztek a Kárpát-medencébe, majd részt vettek a kalandozásokban, melyekben elő és utóvédet alkottak. A közös hadjáratok évtizedei majd az első Árpád-házi királyok alatt, a 900 és 1100 közt eltelt évszázadok időszakában fokozatosan átvették a magyarok nyelvét, szokásait. Székelyekként való első említésük 1116-ból való, amikor II. István a csehek elleni harcokban besenyő és székely elővédet alkalmazott.

Később a XII-XIII században a székelyek a határok menti területre lettek letelepítve, határvédelmi feladatok céljából, majd nagyjából 1200-tól megkezdődött Erdélybe telepítésük, mely körülbelül 1270-re fejeződött be. A magyar területekről az Erdélybe való átköltözés során többször előfordult, hogy a székelyek magukkal vitték eredeti helyneveiket, például Sebes helyiség nevet, melyből később Erdélyben Sepsi szék lett. Az 1270-es esztendőben V. István kialakította a hetedik székely széket, Aranyos szék néven. Így a székely székek a következők lettek: Csík szék, Maros szék, Udvarhely szék, Nagysink szék, Sepsi szék, Orbai szék, Aranyos szék, Kézdi szék.

Közülük a későbbi korokban néhány egyesült, új neveket létrehozva, például 1562-ben, amikor létrejött Három szék a következők egyesülésével: Kézdi szék, Orbai szék és Sepsi szék. (Létrejöttek úgynevezett fiúszékek is például Csíkszék fiúszéke lett Gyergyó szék és Kászon szék, és előfordult, hogy az egyik szék bekebelezte a másikat, mint például Miklósvár szék, melyet Sepsi székbe olvasztottak.)

A székelyek erdélyi megjelenésével majdnem egyidőben kezdődött, 1141 körül a szászok betelepítése is. Ekkor II. Géza a székelyek egy részét még keletebbre költöztette, az új népcsoport letelepítése miatt. Az első székely ispán kinevezése 1228 –ból való, vagyis a király általi garantált különállásuk ekkor kezdődhetett. Közben a Magyarország területén maradt székelyek lassan beolvadtak a magyarságba.

A székelyek kivívott kiváltságai:

Adómentesség: Az adómentesség fejében a székelyeknek katonáskodniuk kellett, vagyis háborúk esetén kötelesek voltak a király felszólítására saját költségükön hadba vonulni. Az adófizetés mentessége alóli egyetlen kivétel az ököradó volt. Az ököradó a király házasságkötése, gyermekének megszületése, illetve koronázása esetén volt kötelező! Az ököradóval volt összefüggésben az 1506-os konfliktus, amikor II. Ulászlónak fia született - II. Lajos - ám a székelyek megtagadták az ököradót, arra hivatkozva, hogy korábban azt már meg fizették, amikor Ulászlónak megszületett a lánya. A vita hátterében az állt, hogy mindaddig nem került tisztázásra, hogy kizárólag az első gyermek születésekor, vagy az első fiú trónörökös megszületésekor kell e fizetni az ököradót. Végül a király Istvánfy nevű írnoka hivatalosan is rögzítette a végleges álláspontot, mely szerint a trónörökös születését és nem az első gyermek születését kell alapul venni! (Kiegészítésként megjegyzendő, hogy II. Ulászló annak idején mikor lánya született azért nem szólt és fogadta el az ököradót, mert az előtte lévő hosszú évtizedekben többször elmaradt annak megfizetése, pl: V. László születésekor, és amikor Mátyás törvényes utód nélkül halt meg.)

A Szék rendszer: Az Erdélybe való betelepítésükkor a hatalom egy mesterséges rendszer szerint telepítette le a székelyeket, méghozzá katonai-bírói egységek szerint. Ezen egységek később a szék elnevezést kapták. Kezdetben 7db jött létre. A székek vezetőit a székelyek maguk közül választhatták. Eleinte csak 1-1 hadnagy állt minden szék élén, majd később kialakult a katonai vezető mellett a bírói tisztség is. Egy-egy szék két legfőbb vezetőjét, a széket alkotó úgynevezett „nemek” és ágak, adott szisztéma szerinti sorrendben választották. Ugyanis minden széket 6 nem alkotott, és minden nemnek 4 ága volt. Évente adott sorrend szerint mindig másik ág választhatta meg a vezetőket. A legfelsőbb – vagyis az egész székelységet irányító – vezető a székely ispán volt, akit maga a király nevezett ki a magyar főnemesek közül. Az ispán volt tehát a legfőbb katonai, közigazgatási és bírói vezető.

Kollektív nemesség: Minden székely szabad, tulajdonától meg nem fosztható, egymással egyenlő volt, vagyis úgynevezett kollektív nemességet élvezett. A földet kollektívan birtokolták, vagyis a falué volt minden föld, ebből el nem adható parcellákat művelt meg mindenki. Mindezek ellenére idővel mégis kialakultak különbségek, például akkor, ha valaki művelésbe vett egy fától kiirtott részt, vagy malmot épített. Ezzel kapcsolatban konfliktusok is létrejöttek, amikor idővel elfogytak a felosztható földek, és az új földet „igénylő” székelyek beleütköztek azon társaikba, akik a közös területeken kívül kaptak a királytól földeket, vagy egyszerűen vásároltak maguknak területeket. A székelységen belül három társadalmi réteg alakult ki: a főemberek rétege, a lófők rétege, vagyis az öröklődő címeket viselők és tisztségviselők csoportja és végül a közszékelyek.

Székelyek válsága: Amikor a földek végképp elfogytak, a közszékelyek elszegényedtek, és a korábbi gyakorlattól eltérően, már gyalogosan kellett hadba vonulniuk. Sokuk egy-egy főember földjén kényszerült dolgozni, sőt adót is fizetett. 1466-ban Szent Györgyi János vajda már egyben székely ispán is volt, ami azt jelentette, hogy a teljes különálló székely vezetés megszűnt, és a székelység közvetlenül a vajda alá tartozott. A nevezett vajda írásba foglalta a székely jogszokásokat. Alig egy évszázaddal később, 1562-ben kitört a székely felkelés. Kiváltó okai közt szerepelt az önállóságvesztés és az általános elszegényedés mellett, a sok török elleni háború, mely iszonyatos terheket rótt a székelyekre, lévén, hogy kötelességük volt hadba vonulni, és így nem tudtak gazdálkodni. Szapolyai János ráadásul külön adót is kezdett szedni a székelyektől, így végül János Zsigmond (1560-1571) idején kirobban egy lázadás. A felkelést a fejedelem leverte, és az országgyűlés végképp eltörölte kiváltságaik nagy részét, és várak épültek féken tartásukra.

A székely írás:

Az MTA BTK Magyar őstörténeti témacsoportja a Történettudományi Intézet tanácstermében 2012. június 14-én tartotta ülését a székely írásról. Az első előadó, Sándor Klára így fogalmazta meg az ülés fontosságát: a székely írás napjaink egyik legmegosztóbb közéleti témája: a nagy többség politikai szimpátia alapján dönti el, hogyan viszonyul hozzá. Vannak, akik a negyvenezer éves magyar múlt cáfolhatatlan bizonyítékának tartják, mások úgy hiszik, hogy nem is létezett, kitaláció az egész – mindeközben meglehetősen kevés megbízható információ érhető el az írással kapcsolatban. Sándor Klára előadását annak magyarázatával kezdte, miért székely és miért (nem) rovásírásról van szó. A székely eredet nyilvánvaló: csak Székelyföldről vannak ilyen írásos emlékeink. Ugyanakkor az előadó a „rovás” jelzőt nem érzi indokoltnak, egyrészt mert nem maradt fenn semmilyen fába vésett emléke az írásnak, de főként azért, mert a terminus egyre inkább azt sugallja, mintha a „rovás” valami külön írástípus volna, sőt mintha minden, amit a laikusok „rovásírásnak” neveznek el, genetikai kapcsolatban állnának egymással. Így az előadó következetesen a „székely írás” megnevezést használta. Az írás jellemzője, hogy jobbról balra halad, eredetileg csak a szóvégi és a hosszú magánhangzókat jelölte, nem kettőzte a mássalhangzókat, egy betű egy hangot jelöl, s a betűket a magyar fonetizmushoz illesztették. Többnyire régi Árpád-kori, illetve annak 15. századi átalakításával létrejött templomokban akadtak kőbe vésett, karcolt, esetleg rajzolt székely írásos feliratokra, amelyek legtöbbször a pap vagy a készítő mester nevét tartalmazták. Ez egyben megcáfolja azt a vélekedést, miszerint a székely írást a kereszténység üldözte volna. Később, Mátyás király udvarában „divatja” lett a székely írásnak, és ezt egyértelműen valamiféle identitásteremtés ösztönözte. Történetírója, Thuróczy sok elemet átvett Kézai krónikájából, akiről úgy tartják, először említette meg a székely írást. Kézai azonban csak annyit írt, a székelyek „a blakokkal keveredve azok betűit használják”, tehát csak valószínű, hogy a ma székely ábécének ismert betűket említette, Thuróczy viszont már bizonyosan erről az írásról írta, hogy a székelyek a hunok leszármazottai, nem keveredtek másokkal, még nem felejtették el a szkíta betűket, és írásukat botokra vésik. A későbbi krónikák és feljegyzések mindegyike, amely említette a székely írást (Bonfini, Oláh Miklós, Székely István, Verancsics Antal), kisebb-nagyobb átalakításokkal, de lényegében ezt vette át.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó. Budapest, 2003
  • Klaniczay Gábor (szerk): Európa ezer éve. A középkor. II. kötet. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
  • Dr. Szádeczky Kardoss Lajos: A Székely Nemzet története és alkotmánya

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------