A puskapor megjelenése

A puskapor megjelenése

/Harmat Árpád Péter/

 

A puskapor kálium-nitrát (salétrom), faszén és kén keveréke. Amikor meggyújtják, elegendő erővel robban fel ahhoz, hogy egy hordóból vagy csőből lövedéket lehessen kilőni vele. A kínaiak már az 1. században tisztában voltak a puskapor (fekete lőpor) robbanó hatásával. Úgy tűnik, eleinte az i.sz, 800 –as évektől csupán a vallási ceremóniákon használták tűzijátékként, de a 10. században már a hadszíntereken is alkalmazták, amikor bambuszcsövekből tüzes nyilakat lőttek ki vele. A döbbenetesen hatékony új technológia a 13. század elején jutott el Kínából Ázsia más népeihez, így megismerték a mongolok, a türk eredetű muszlim etnikumok, törökök és arabok is.

Európa vélhetően az araboktól vette át a puskapor használatát - egyes források szerint az Ibériai félszigeten zajló reconquista harcokban - így az első ágyúkat már az öreg kontinensen állították elő. A rövid, bronzból vagy vasból készült csövek, amelyekből kőgolyókat lőttek ki, különösen hasznosnak bizonyultak a várostromoknál. Igaz, gyakran felrobbantak kilövés közben, lekaszabolva az ágyúkezelőket, és az is kétséges volt, hogy valóban bírnak-e nagyobb károkat okozni, bár már az általuk keltett zaj és füst is elrettentő hatású lehetett az ellenségre.

Az ágyúk elterjedésének egyik legjelentősebb következménye a középkori várak jelentőségének gyengülése volt. Konstantinápoly elestét követően, amit az oszmán törökök tüzérségi ágyúkkal ostromoltak, majd 1453- ban elfoglaltak, bebizonyosodott, hogy az ágyúk ellen sem a magas kőfalak, sem pedig a magas őrtornyok nem nyújtanak elegendő védelmet. Az új veszély elhárítása érdekében a katonai mérnökök hamarosan újfajta várerőd-építési módszerekkel kezdtek kísérletezni. A falakat és a tornyokat egy mély várárok mögé helyezték el, és kőből épült mellvédfallal vették körül. A várárok mögött rézsútos földsánc, úgynevezett vársík húzódott, ahol egyrészt a támadók ki voltak téve a mellvédfalról tüzelő ágyúknak és muskétáknak, másrészről pedig a terület a támadók ágyúgolyóit fogta fel. Az oldalszárnyak védelmét félkörív alakú bástyák biztosították. Az ehhez hasonló, bástyákkal ellátott erődök először Észak-Olaszországban épültek, olyan kiváló mérnök – művészek tervei alapján, mint Leonardo da Vinci és Francesco di Giorgio.

A 15. században rohamos fejlődésnek indult a fegyvertechnológia és a fegyverkezés. A kovácsok bronz- és vasötvözetekből a robbanásnak ellenálló csöveket öntöttek. A csőhöz forgócsapokat (mozgatható irányzékot) illesztettek, amikkel a tüzérek beállíthatták a lövésszöget. Az ágyúk jelentősen kisebbek és könnyebbek lettek, majd amikor kerekekre szerelték őket, mozgékonyabbá is váltak. Végül magát a puskaport is tökéletesítették, hatékonyabb keveréket állítva elő. Az első nyílt csata, melyben dokumentáltan és igazoltan használtak ágyúkat is, a 100 éves háborúban zajlott Crécy mellett, 1346 augusztus 26-án. A franciák és angolok közti ütközetet az angolok nyerték, de elsősorban kiváló íjászaik mintsem ágyúik miatt. (Az ágyúk ugyanis inkább ijesztő hangjuk, mintsem hatékonyságuk miatt hívták fel magukra a figyelmet.) Magyarországon Luxemburg Zsigmond 1428-ban a török kézen lévő Galambóc várát lövette először ágyúkkal.

Az első kézi lőfegyverek

A 15. század közepén, a csatamezőkön is megjelentek az első kézi lőfegyverek. Eleinte ezek kezeléséhez két emberre volt szükség: az egyik tüzér tartott egy kisebb kézi ágyút, amelyet egy egyszerű farúdra erősítettek, a másik pedig meggyújtotta a kanócot. Ilyen eszközöket már egyes források szerint a husziták is használtak az 1430-as években. Utóbb feltalálták az elöltöltős ágyút, amelyen egy kovás kanóc elsütésével már egyetlen ember is kezelhette az eszközt, az irányzéknak köszönhetően pedig sokkal pontosabban célozhatott vele. Ezt kis méretben is elkészítették, méghozzá elsütőbillentyűt szerelve rá – az ilyen fegyvereket Németországban fejlesztették ki, és szakállas puskának hívták. Ezek a lőfegyverek rohamosan elterjedtek Európában és az Oszmán Birodalomban. (Hunyadi Mátyás fekete seregében is előfordultak.) A 16. században a szakállas puska továbbfejlesztéséből született a muskéta (karabély), amely már sokkal pontosabb fegyver volt, és akár 300 lépésről meg lehetett vele ölni egy embert. Az 1525-ös páviai csatában a spanyol sereg már dokumentáltan használt puskákat a franciák legyőzésére. (Ebben a csatában a puskák jelentősen hozzájárultak a spanyol győzelemhez.) Ugyanebben az időben a hadihajókat is felszerelték ágyúkkal, ami új távlatokat nyitott a haditengerészet előtt. A puskapor forradalmának volt még egy nem várt következménye: az uralkodók hatalmának megnövekedése. Egy tüzérséggel és muskétákkal felfegyverzett gyalogsággal rendelkező hadsereg felállítása még a legnagyobb uraknak is igen költséges feladatot jelentett, ezért a magánhadseregek lassan eltűntek. A 16. század végén a lőfegyvereket és magát a puskaport is csak királyi engedéllyel lehetett előállítani,a hadseregeket és a fegyvertárakat a kormányzat költségén tartották fenn. A nagyszabású hadviselés állami monopóliummá vált.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Beke Csilla (szerk.): 5000 év a világtörténelem krónikája. Gondolat Kiadó, Bp., 2008

.