A francia vallásháborúk története

A francia vallásháborúk története

/Harmat Árpád Péter/

Kapcsolódó cikk: A reformáció

 

Európa történetében a XVI. század kiemelkedő jelentőséggel bírt, hiszen ekkor jelent meg a reformáció, mely olyan jelenségsorozatot indított el Európában, amely lavinaként forgatta fel az egész európai politikai berendezkedést, és a mindennapi életet. Luther Márton, ágoston rendi szerzetes, a Wiettenbergi egyetem tanára ugyanis 1517 október 31-én egy 95 pontos tanulmányt írt (tézisek) arról, hogy miért helytelen az egyházi hatalom jelenlegi felépítése, illetve az egyháznak és vallásnak milyen megújulásra volna szüksége. Tanai gyorsan terjedtek, az egyház viszont veszélyesnek ítélte elveit,  így a pápa és a császár elfogató parancsot adtak ki ellene.

A nagyhatalmú szász fejedelem - Bölcs Frigyes - azonban védelmébe vette, Luthert és birtokain menedéket adott számára. Miközben Luther biztonságban meghúzódott, gyorsan terjedtek tanai a többi német fejedelem körében is. Bár a császár a birodalmi gyűléseken elítélte az új kialakulóban lévő vallást, lassan kialakult a fejedelemségek azon köre akik szövetségbe tömörülve (Schmalkaldeni szövetség) összefogtak a császár ellen. (Eközben 1525-1526 ban zajlott ugyancsak vallási okból a német parasztháború is. A parasztok fellázadtak a nemesség ellen, de a felkelést hamar leverték a nemesek.) A protestáns szövetség belháborút kezdett a császár ellen azért, hogy az egyes fejedelmek függetlenebbek legyenek a császári hatalomtól, és szabadon áttérhessenek a protestáns hitre. A Habsburg császár a 10 éves háborúban (1545-1555) eleinte ugyan átmeneti győzelmeket aratott, de végül vereséget szenvedett, így kénytelen volt elismerni az új vallást (Augsburgi vallásbéke), és azt hogy a német fejedelmek ténylegesen is nagyobb önállóságot élvezhessenek. A reformáció német területeken történő térnyerését követte a külföldi országokban való megjelenés: Skandináviában, Németalföldön, Angliában,  és Franciaországban sorra felütötte fejét az új vallásirányzat. Gyorsította terjedését a könyvnyomtatás megjelenése, a protestáns iskolák elszaporodása, és a köznép számára is vonzó tanok (pl.: anyanyelvű misék) népszerűsége. Fokozatosan kialakult Európa kettéosztottsága: a katolikus és protestáns térségek megszületése.

Katolikus és protestáns Európa kialakulása

Katolikus birodalom: A XVI. századra a katolicizmus legfőbb támaszai a Habsburgok lettek, akik a német birodalomban és Spanyolországban egyaránt gondoskodtak a reformáció visszaszorításáról.  Spanyolország fejlődésnek indult, és hamarosan Európa vezető nagyhatalma lett. Terjeszkedő poltitikáját, már az 1300 –as években megkezdte, amikor Aragónia a francia elnyomással küzdő Dél-Itália nemeseinek hívására az elfoglalta Szicíliát (1302), és Szardíniát (1326), majd 1435 –ben egész Dél-itáliát. (Egészen 1713-ig spanyol terület maradt) Dél-Itália megszerzésével Spanyolország Franciaországgal került szembe. A francia uralkodók 1494 –től 62 éven keresztül, 1556 –ig folytattak háborúkat a spanyolokkal azért, hogy Észak-Itália apró államait, és Dél-Itáliát megszerezzék. A spanyolok azonban meg tudták védeni dél-itáliai területüket, és képesek voltak őrködni Észak-Itália városállamainak függetlensége felett is. Az egységes spanyol állam 1479 –re jött létre, mikor Aragónia és Kasztília uralkodói – Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabell – összeházasodtak. Az egyesült, hatalmas területű ország kiűzte Grenadából a maradék mór seregeket (1492), és érdeklődést mutatott Európa és az ismeretlen világ területei felé. (Támogatta Kolombusz útját Amerika felfedezésére.) Döntő fontosságú volt Spanyolország terjeszkedése szempontjából, hogy a két spanyol társuralkodó leánya, Őrült Johanna 1500-ban feleségül ment egy Habsburghoz (Szép Fülöphöz) aki apja házassága révén ekkor már birtokolta egész Németalföldet. A házasságból született idősebbik gyermek (Habsburg Károly) 1516 –ban foglalhatta el a spanyol trónt. (A fiatalabb gyerek Ferdinánd Ausztria uralkodója lett, és 1526 –ban Magyarország királya.) Károly 1516 –ban tehát megörökölte Spanyolországot, Dél-Itáliát anyja révén, Németalföldet apja révén.

Ezzel Spanyolország az akkori Európa legjelentősebb országa lett, de mindez nem volt elég: megkezdte a világ  meghódítását is. Amerika felfedezését követően (1492) ugyanis megindította konquisztádorait és meghódította Közép- és Dél-Amerika gazdag vidékeit. Alvarado, Cortez és Pizarro katonái 1519 és 1535 közt Spanyolország nevében gyarmatosították a távoli kontinens három indián birodalmát: a mayákat, aztékokat és inkákat. A hatalmas spanyol terjeszkedések során V. Károly fia II. Fülöp (1556-1598) a Föld legnagyobb hatalmú embere lett, és tűzzel-vassal üldözte a hatalmát veszélyeztető reformációt!

Protestáns hatalmak: Luther és Kálvin tanait kezdetben főként a német fejedelmek követték, ám idővel a protestantizmus megjelent a skandináv országokban, Angliában és Németalföldön is. Amikor 1533 -ban Anglia kimondta elszakadását a pápától, a protestáns hatalmak vezetőjévé emelkedett. A katolikus és protestáns ellentétek a Német-Római Birodalom mellett főként Németalföldön erősödtek fel, ugyanis a terület 1477 -ben, egy politikai házasság révén a katolikus Habsburgok kezébe került, ám holland, flamand és vallon lakossága a reformáció éveiben protestánsokká vált. Németalföldön a spanyol Habsburgok elnyomó uralma ellen a XVI. század közepén megindult a felkelés. A Németalföldi szabadságharcban 1568 és 1579 közt, vagyis éppen a francia vallásháborúk alatt Európa protestáns és katolikus hatalmai csaptak össze. Egyik oldalon a spanyol és osztrák, másik oldalon a holland és angol csapatok vívták hosszú küzdelmüket, melynek végső lezárása csak 1648-ban történhetett meg, a vesztfáliai békében. A XVI. századi Európa országainak döntenie kellett: a katolikus vagy a protestáns tábort támogatják e? Az 1500 -as évek közepére ugyanezen választás elé került Franciaország is.

Franciaország a XVI. század küszöbén

Franciaország a XVI. század elejére sikeresen túllépett a középkor legsötétebb évszázadait jellemző parasztlázadások, járványok, éhinségek és háborúk korszakán. Maga mögött tudva a válságos időket, Európa minden szempontból legjelentősebb országainak sorába emelkedett. A százéves háború végére (1453) ugyanis Angliával szemben nagy győzelmet aratott, és így sikeresen megőrizte területi egységét. A háború után XI. Lajos (1461-1483) megerősítette a központi hatalmat, és sikeresen visszaszorította az ország főnemességének széthúzó törekvéseit. Állandó zsoldossereget állítottak fel, de a főnemeseknek megtiltotta a magánhadseregek tartását. XI. Lajos alatt megkezdődött a közigazgatás szakszerűsítése, így egyre inkább polgári származású hivatalnokokkal töltötték fel az államaparátust (kialakult az úgynevezett „taláros nemesség”). Közben Franciaország megszerezte Bretagne-t, Provence-Ot, Burgundia nagyobbik, nyugati felét is, sőt megfogalmazódott a határokon túlra történő terjeszkedés szándéka is.

A XVI. század első francia uralkodói XII. Lajos (1498-1515) majd I. Ferenc (1515-1547) úgy érezték, hogy az 1500 –as évekre Franciaországnak nem csak lehetősége nyílott a terjeszkedésre, de egyenese elemi érdeke is lett a hódítás. Ugyanis Habsburg Károly, a nagy földrajzi felfedezésekből és gyarmatosításból hallatlanul meggazdagodó és megerősödő Spanyolország királya 1519-ben a német-római császári trónt is elfoglalta V. Károly néven. A franciák így harapófogóba kerültek, hiszen határaiktól délre és keletre egyaránt a Habsburg dinasztia ugyanazon tagja tartotta kezében a hatalmat.

Előbb XII. Lajos, majd I. Ferenc is mindenképp meg akarták szüntetni az országuk számára rendkívül veszélyes helyzetet, és támadó háborúkba kezdtek Itáliában, a Habsburgok ellen. Az itáliai harcok 1494 és 1529 közt szakadatlan erővel folytak, ám a franciák sorozatos vereségeit hozták. Végül az 1529 –es Cambrai békében I. Ferencnek végérvényesen le kellett mondania itáliai igényeiről. (Az itáliai harcok végső lezárására csak 30 évvel később, 1559 -ben került sor, a Cateau-Cambrésis-i békében.)

I.Ferenc az itáliai harcok lezárása után (1529) uralkodásának második felében a francia belpolitika felé fordult. Ugyanis Európában egy új eszmerendszer, a reformáció jelent meg, mely a kontinens minden uralkodójára nézve veszélyeket hordozott. I. Ferenc ugyan még nem üldözte a német területekről Franciaországba érkező protestánsokat, de felkészült arra, hogy kezében tartsa és erősen központosítsa a hatalmat. Ennek jegyében például ügyelt arra, hogy az 1484 óta nem ülésező rendi gyűlést, később se hívják össze Az államélet irányítása egyre jobban központosult, még a népes királyi tanácsból is kivált egy kisebb csoport, amit államtanácsnak, titkos vagy szűk körű tanácsnak neveztek

Később I. Ferenc protestánsokkal szembeni hozzáállása megváltozott. Tanácsadói, Antoine Duprat és François de Tournon bíborosok többször sikeresen hangolták az időközben országszerte, jellemzően a városokban megszaporodó protestánsok ellen. Az első komolyabb üldözést az 1534-es kiáltványügy váltotta ki, amikor több nagyvárosban és a király amboise-i hálószobájának ajtaján is megjelent egy Oltáriszentséget támadó pamflet. Álláspontjának ingadozását jelzi, hogy 1535-ben viszont leállította az eretneküldözést. Uralkodása utolsó éveiben lépett csak az egyre következetesebb és keményebb protestánsellenes intézkedések útjára, aminek 1546-ban a jeles humanista költő és nyomdász, Étienne Dolet is áldozatul esett.

A vallásháborúk előzményei

I. Ferenc francia király utóda, II. Henrik (1547-1559) uralkodása elején, már trónra lépésének évében fellép a protestáns vallásgyakorlat ellen. Ez az intézkedés a chateaubrianti ediktum volt, olyan határozat, amely egyenesen a protestánsok ellen irányul, s amelynek értelmében a párizsi parlamentben külön kamarát hoznak létre, ahol csak eretnek-pereket tárgyaltak, így gyakorlatilag központi inkvizícióként működik- ez volt a híres "Chambre ardente", a Tûzkamara.

A katolikusok és protestánsok (hugenották) közti első nagyobb összetűzések II. Henrik uralma idején elkezdődtek, majd a király halála után a legsötétebb 30 esztendő köszöntött Franciaországra. Ugyanis II. Henriket három fia követte a trónon, ám közülük ketten gyermekkirályokként ültek fel Franciaország trónjára, így nem tudták kézben tartani a két tábora szakadt, és egymással háborút vívó francia főnemességet. III. Henrik 15 évesen lett király, és alig másfél évig uralkodott (1559-1560), IX. Károlyt pedig alig 10 évesen koronázták meg és már 24 évesen meghalt.

Kálvin és a hugenották

A lutheri reformáció az 1520-as évek közepétől terjed el Franciaországban, az 1540-es évek végére viszont  már Kálvin tanítása válik egyeduralkodóvá a reformáltak körében. A kálvini tanításokat követő franciákat az eidgenossen, eidgenotta, majd hugenotta névvel kezdték illetni, mely kifejezés esküvel fogadott társat jelentett. Kálvin leghőbb vágya Franciaország megtérése volt, hiszen anyanyelve is a francia volt, és ő maga francia teológusként tevékenykedett, genfi akadémiáján. Itt elsősorban Franciaországba küldendő hittérítőket képeztek ki, akik az 1535-ben franciára fordított Bibliát, és Marot zsoltárait vitték magukkal.

A század közepére a reformátusok pozíciói szilárdnak tűnnek, s közösségeik Franciaország egész területén megtalálhatóak. A kezdeti időkben a hugenotta istentiszteleteket titokban tartották, magánházakban, csűrökben, szabad ég alatt. Bár a hugenották első nemzeti zsinatukat 1559. májusában, Saint-Germain-des-Prés-ben, Párizs egyik külvárosában tartották, szervezeti és szellemi központjuk Genf volt.

1555 és 1662 között Genf több mint 88 lelkészt képzett ki a hugenották számára, de Bern és Neuchatel is hozzájárult az utánpótláshoz. 1561-ben a francia kormányzat hivatalosan is panaszt tett a genfi köztársaságnál a prédikátorok kiküldése ellen, akik, úgymond, zendülést és elpártolást szítanak az országban. Coligny 1561-ben 2150-re becsülte a protestáns gyülekezetek számát, ami nagyjából három millió embert jelentett a 20 milliós összlakosságból. A leginkább befolyásuk alá került területek a normandiai partvonal, Tourraine, Guyenne, Poitou és Languedoc tartományok, valamint Béarn és Navarra kicsiny királyságai.

A nemesség egy része is hamar a hugenották támogatójává vált; amint a kormányzat egy kicsit gyengének mutatkozott, a nemesség fent említett része máris csatlakozott a reformációhoz. A Châtillon család – Gaspard de Coligny, Francois d’Andelot és Odet de Châtillon – Anne de Montmorency connétable nevelt fiai már az 1550-es években áttértek, a Bourbon-család – Antoine de Bourbon, Navarra királya és Louis de Bourbon, Condé hercege – pedig már a kezdetektől a hugenották támogatóiként lépett fel. A hugenották elterjedése azonban sem földrajzilag, sem társadalmilag nem egyértelmű. Nincs olyan tartomány, amely teljes egészében reformált lenne, és azokon a területeken kívül, ahol az áttért földesúr magával vitte a reformált vallásba a parasztjait is, a szegényebb rétegek szinte teljesen érintetlenek maradtak a hugenotta tanításoktól.

A két nagy párt kialakulása Franciaországban

Franciaországban az 1550-es évek végére már élesen kirajzolódott a két nagy párt – a hugenotta és a katolikus – külpolitikai irányvonala.  Henrik udvarában folyamatosan növekvő befolyást szereztek a katolikus Guisek, Lotharingia hercegei, akik erőteljesen spanyolpárti politikát folytattak. 1554-ben II. Fülöp spanyol király , V. Károly fia feleségül vette Máriát, Anglia királynőjét. A francia királyt aggasztotta, hogy a házasság miatt országa minden oldalról stratégiai zárlat alá kerülhet, ezért Henrik kirobbantja a háborút a Rajna-vidéken. Savoyai Filibert szövetsége és Anglia támogatása tehermentesítette Fülöpöt. Bár a flamand-spanyol seregek győzelme a franciák ellen a Coligny védte Saint-Quentinél (1557), valamint az egyesült spanyol-angol hajóhadé Gravellinesnál (1558) a spanyolok győzelmét jelenti, az amúgy is ingatag angol belpolitikai támogatást maga mögött tudó Mária és Fülöp pozícióját Francois de Guise zseniális – sikeres – ostroma Calais ellen (1557. november – 1558. január) végleg megrendítette Angliában.

Franciaországban a Guisek vezette katolikus politika a spanyolbarát irányvonalat próbálta érvényre juttatni, amit talán a belső – hugenotta – ellenzék megerősödése váltott ki: unokahúgukat, Stuart Mária skót királynőt adták feleségül Ferenchez, a francia trónörököshöz. Ebben az évben még, nem sokkal az esküvő után a hatalmas Guise rokonság ráveszi Stuart Máriát egy olyan szerződés szignálására, amely nevezhető Mária legnagyobb baklövésének, illetve a Guisek legnagyobb sikerének is. Mária ebben a titkos okmányban kijelenti, hogy közvetlen örököse hiányában a jelenleg uralkodó francia királyra és az őt követőkre szabad akaratából átruházza az egész skót birodalmat, és az angol trónra való minden jogát és igényét, egyidejűleg lemond arról, hogy bármikor érvényteleníthesse az átruházást. Ehhez egy záradék volt csatolva, melynek értelmében Skócia 1 millió aranyat fizet, amiért a francia király védelmezi országát.

Az 1559-es év a Guise-politika győzelmét hozta. Áprilisban II. Henrik és II. Fülöp között létrejött a béke. A cateau-cambrésis-i békében Spanyolország szinte bekebelezte Itáliát, Franciaország pedig megerősítette pozícióját Calais-ban, Metzben, Toulban és Verdunben. A két katolikus nagyhatalom látványos kibékülése, és az a tény, hogy Stuart Mária nevében a szintén katolikus skót királyságot francia katonákkal a Guisek tartották kézben, Anglia számára kritikus helyzetet idézett elő. Guise kitűnő politikai manővereinek köszönhetően hirtelen Anglia találta magát olyan elszigeteltségben, amelyben előző évben még a franciák voltak.

A béke aláírásának évében II. Henrik francia király azonnal a belső ellenség, a hugenották ellen fordult. Az 1559-ben kiadott écouen-i ediktummal a király megerősítette a hatalom vidéki jelenlétét: királyi biztosokat küldött a tartományokba azzal a feladattal, hogy szorítsák vissza minden rendelkezésre álló eszközzel a reformáció terjeszkedését. A cateau-cambrésis-i béke kijelölte a politikai kényszerpályákat a résztvevők számára. Az Erzsébet, a "szűz királynő" által támogatott protestantizmus Angliában rohamosan radikalizálódott, szintúgy, mint az erősödő hugenotta mozgalom. Erzsébet, hogy országa mozgásterét kiszélesítse, azonnal felvette a kapcsolatot az ellenséges országok belső ellenzékével: támogatni kezdte a francia, a skót, a német és a németalföldi protestánsokat, a katolikus francia és spanyol király pedig egymással szövetkezett a protestánsok és Anglia meggyengítésére.

A polgárháború kezdete, az első katolikus-hugenotta háború

Az 1560-as években elcsendesedett az európai hadszíntér. Fülöp Spanyolországának figyelme a Földközi-tenger felé fordul: a készülő oszmán támadásokról szóló folyamatos rémhírek tartják készültségben. 1564-ben kitört a szövetséges Genova elleni korzikai felkelés – amit persze a franciák titokban támogatnak – s bár ez csak amolyan biztos-ami-biztos-politika francia részről, de ezzel együtt veszélybe kerül a spanyolok itáliai birtokaira vezető tengeri utánpótlás-vonal. A folyamatosan nyugtalankodó francia követnek június 12-én Fülöp bejelenti, hogy a készülő spanyol flotta Afrika ellen vonul majd, erejét pedig teljesen leköti 1565-ben Málta török ostroma.

Franciaország és Anglia pedig saját belső viszályait próbálja megoldani. 1559-ben Franciaország a háborúk, az infláció és az európai hitelpolitika válsága miatt csőd szélére került, ráadásul egy hadijátékon szerzett szerencsétlen sebébe még ebben az évben belehalt II. Henrik. Az új király, II. Ferenc, Stuart Mária skót királynő férje, 16 éves sem volt ekkor még, és súlyos beteg. 1560. december 5-én ő is meghalt, s a korona tízéves öccsére, IX. Károlyra szállt.

A francia korona a gyermekkirály és a régensuralom alatt nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy egy jól szervezett kisebbséggel szemben hatékonyan fel tudjon lépni. A központi kormányzat kimerült a hatalmi harcokban, a tartományok pedig meglehetősen önállóknak, és nem eléggé integráltnak bizonyultak. A hugenották pedig, kihasználva a kormányzat gyengeségét, egyre erősebben léptek fel. Istentiszteleteiket fegyveres őrséggel védték, itt-ott erőszakos templomfoglalásokat is végrehajtottak. A Guisek 1560. márciusában tudomást szereztek egy összeesküvésről, melynek célja a király elrablása („kiszabadítása a Guisek fogságából”), és a hugenották jogainak kicsikarása lett volna. Az amboisi zűrzavar néven ismert szervezkedést azonban hamar felszámolták. Az amboise-i zűrzavart kemény megtorlások követték. Elfogott hugenották százait vetették börtönbe, majd kínvallatásuk után sokukat kivégezték. Az amboise-i királyi kastély falain kivégzettek testei lógtak napokon át. A merénylet megszervezésével - valószínűleg joggal - megvádolt Condé herceget is halálra itélték.  Életét csak II. Ferenc halála mentette meg: Condé kivégzése december 10-ére volt kitűzve, Ferenc pedig december 6-án hunyt el. Ez a négy nap elég volt, hogy Condé életben maradjon, és a megváltozott belső hatalmi helyzet következtében szabadon engedjék.

A Guisek által vezetett katolikus párt is szervezkedésbe kezdett. 1561. április 6-án a fontainbleu-i királyi kastély kápolnájában Guise herceg, St. André marsall, és a viccesen női nevű Anne de Montmorency connétable ünnepélyesen megáldozott, majd a katolikus vallás, és a királyság állapotának fenntartása érdekében kötött szerződésüket triumvirátusnak nevezték el - valószínűleg figyelmen kívül hagyva, hogy az ilyen elnevezésű csoportosulások egyike se sem végződött békésen... A helyzetet azonban alapjaiban forgatta fel egy nem várt esemény: pár hónap elteltével a triumvirátushoz csatlakozott Antoine de Bourbon, Navarra királya, a hugenotta párt névleges vezetője is. Felmerült annak a lehetősége is, hogy Antoine de Bourbon elválik feleségétől, és feleségül veszi az özvegy Stuart Máriát, miáltal örökre a katolikus párthoz tudják kötni, mögötte a katolikus Skóciával, amellyel a protestáns Angliát féken tarhatja.

Küszöbön állt hát a polgárháború, amely a poissy-i kollokvium hitvitáinak sikertelensége, valamint a protestánsok helyzetét csak részben legalizáló saint-germain-des-prés-i Januári Ediktum (1562. január 27.) által kiváltott feszültségek következtében ki is robbant. A vassy-i vérengzés néven ismertté vált eset (1562. március 1.) már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Amikor a királyi helytartónak kinevezett – de inkább látszólagos, mint tényleges hatalommal rendelkező –, már évek óta a spanyolokkal kacérkodó Antoine de Bourbon a katolikusok nyomására a hugenottákat tette felelőssé az incidensért egy vizsgálat után, nyílt háború tört ki.

Condé, Coligny és D'Andelot a hugenotta seregekkel gyorsan megszállták Orléans-t, és a protestáns ellenállás fészkévé tették. A fegyveres harc mindkét felet külpolitikai aktivizálódásra kényszerítette, és hogy az 1559-es béke által létrejött kényszerszövetségek milyen jól működtek, jól megfigyelhető a ’62-es év politikai eseményeiben. Coligny, mint a hugenották egyik vezetője, már áprilisban felvette a kapcsolatot Throckmortonnal, Anglia franciaországi nagykövetével, hogy a francia protestánsoknak nyújtandó pénzügyi és katonai segítségről tárgyaljon, május 19-én a német protestáns fejedelmeknek, 21-én pedig a svájci kantonoknak küldött ugyanilyen témájú levelet. Anglia sokáig húzta a tárgyalásokat, Colignytől a támogatásért cserébe Normandia, de legalábbis Le Havre és Calais kikötők átadását kérte. Az admirális ezeket a feltételeket saját és pártja belpolitikai elszigetelődésétől félve nem fogadta el. A svájci kantonok is inkább csak pénzt küldtek, katonai hozzájárulásuk elhanyagolható volt

Eközben Francois de Guise a spanyol követtel tárgyal, hasonló okokból. Az első háború azonban még tisztán belháborúnak tekinthető, úgy tűnik, hogy a külső hatalmak pillanatnyilag még csak kivárásra rendezkedtek be, támogatásuk szinte csak diplomáciai jellegű volt. Az első háború cselekményei erőteljesen átrendezték a hatalmi viszonyokat. 1562-ben, a hugenották és az angol segédcsapatok által védett Rouen ostroma alatt a királypárti seregbe átigazolt, és az ostromot személyesen vezető Antoine de Bourbon halálos sebet kapott (rossz nyelvek szerint kissé vigyázatlan módon kiállt a rohamárok szélére vizelni, és egy szemfüles védő lelőtte...), az 1562. december 19-én vivott dreaux-i csatában pedig fogságba esett a protestáns vezér, Condé, a másik oldalról pedig a királyi seregek vezetője, Montmorency connétable.

1563. február 18-án a protestánsok fő erősségét, Orléans-t ostromló Francois de Guise herceg lesz merénylet áldozata. Alig egy év leforgása alatt a francia belpolitika "erős emberei" Coligny kivételével vagy halottak, vagy fogságban vannak. Antoine de Bourbon halála után régenssé választott Medici Katalin, II. Henrik király özvegye (és három király, valamint két királyné anyja) elérkezettnek látta az időt, hogy a kifáradt felektől gyors békét kényszeritsen ki: 1563. március 19-én meg is kötötték a háborút lezáró amboise-i békét. A béke fennálló erőviszonyokat konzerválta. Szabadon engedték a fogoly Condét és Montmorencyt, IX. Károlyt pedig nagykorúsitották. Ennek az volt az oka, hogy a navarrai király halála után az első vérbeli herceg, ez esetben Condé lett volna jogosult a régensi cimre, ezt pedig a királyi udvar nem hagyhatta - Medici Katalin, kufárok utóda, magának vindikálta a jogot, és nem tűrt meg maga mellett konkurenciát. A békekötés után a hugenottákat megsegíteni érkezett, de Normandiában magukat igencsak befészkelő angolokat minden teketória nélkül kizavarták, a királyi udvarnak frissen behódolt egykori lázadó, Condé vezérletével.

A második katolikus-hugenotta háború

A folyamatosan aktív francia diplomácia keresni kezdte a nemzetközi kapcsolatokat, miközben Medici Katalin belső egyensúlypolitikája ezekben az években kitűnően működött. Katalin elhatározta, hogy fiát bemutatja az országnak, egyfajta propaganda-hadjáratot indít. A déli országrészek meglátogatása kitűnő alkalmat nyújtott különböző tárgyalásokra. Útközben Bordeaux-ban tárgyalt az angol nagykövettel Erzsébet angol királynő és IX. Károly közötti házasságról. Bár ez a terv kútba esett, mindenesetre megkötötték Anglia és Franciaország között a békét.

1565. júniusában Bayonne-ban a francia királyi udvar már a spanyolokkal tárgyal. A békésnek indult találkozó azonban kicsinyes diplomáciai játékká fajult. Kezdődött azzal, hogy II. Fülöp spanyol király megtiltotta a találkozót abban az esetben, ha Jeanne d’Albret, illetve Condé herceg is jelen lesz - a katolikus felség nem tűrt meg a tárgyalók között holmi jöttment hugenotta protestánsokat. A váratlanul és kéretlenül megérkezett oszmán követ megjelenése kiváltotta spanyol felháborodást az anyakirályné a két uralkodóház közötti házasságok lebegtetésével próbálta leszerelni, de erről mindkét fél tökéletesen tudta, hogy puszta fantazmagóriák. A bayonne-i találkozó végül is nagyobb eredmény nélkül ért véget, a franciák ismét belső bajaikkal voltak elfoglalva, Spanyolország figyelme pedig ismét a Földközi-tenger felé fordult.

Nemsokára kiderült azonban, hogy Medici Katalin minden igyekezete, és a felszíni nyugalom ellenére Franciaországban valójában felborult az amúgy is kényes belső egyensúly . A Guise-párt, irányítóját vesztvén, erőteljesen meggyengült. Lorraine kardinálisnak, a halott Guise herceg öccsének több évébe került, míg sorait rendezni tudta, de ekkorra már a francia külpolitikai domináns alakja az udvarban nagy befolyásra szert tett Coligny. Az amboise-i béke (1563. március 19.) és Condé jarnaci halála (1569. március 13.) közötti időszakban Colignynek sikerült konszolidálnia a hugenották helyzetét, valamint erős állást kiépítenie az udvarban. Igen aktív külpolitikáját a spanyol hegemónia elleni törekvés vezérli, szinte minden hatalommal tárgyal, amelyikben erre potenciális szövetségest lát. 1564. áprilisában főként hugenottákból álló kolonizáló csoportot indított Floridába, hogy azok ott vegyék fel a harcot a spanyolokkal. Tárgyal IX. Károly nevében a svéd és a dán királlyal is, valamint újra felveszi a kapcsolatot az Oszmán Birodalommal. Belső helyzetét is sikerül megerősítenie: 1565-ben szövetséget köt az amúgy katolikus, de a hatalomból a Guisek által kiszorított gazdag és hatalmas – nem utolsó sorban jó külkapcsolatokkal rendelkező - Montmorency-családdal - akik egyébként is rokonok voltak. Coligny növekvő befolyását jelzi, hogy 1566. január 29-én a király egy Moulins-ban kiadott ediktumban deklarálja ártatlanságát Guise meggyilkolásában – ami valószínűleg nem volt teljesen igaz.

Spanyolország az eszkalálódó németalföldi helyzet miatt érdemi beavatkozásra képtelen, a svájci és a protestáns német rendek pedig továbbra is kivárnak. 1567-ben azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. Don Fernando Alvarez de Toledo, Alba hercege egy gyors és kegyetlen hadjárattal konszolidálja Németalföldön a helyzetet, Anglia pedig a skót ligaháborúval van elfoglalva. Alba elvonulása francia területen Németalföld felé igencsak kiélezi a helyzetet. Medici Katalin, illetve a király, IX. Károly, hogy biztositsa a spanyol seregek zökkenőmentes átvonulását, biztonsági okokból mintegy 6000 svájci zsoldost szerelt fel. A hugenották -most valószinüleg alaptalan- félelme, hogy ezt a sereget ellenük vetik majd be, gyors lépésre sarkallja őket. Condéval az élen úgy döntenek, hogy az első csapást ők teszik meg. Vakmerően támadnak azzal a tervvel, hogy a királyt elrabolják Meaux-ből. Ezt a tervet azonban a királyi lovasság gyors beavatkozása meghiusítja. A protestáns seregek ezután Párizs körülzárásával próbálkoznak. A város falai alatt 1568. március 23-án vívott st. denis-i döntetlen csata azonban nem változtat érdemben a helyzeten. A külpolitikai támogatóit vesztett, és az udvarból is eltávolitott Coligny békét kér.

A harmadik katolikus-hugenotta háború

Az alig hat hónapig tartó második háborút lezáró longjumeau-i béke (1568. március 19.) azonban nem tartott sokáig. Az 1568. őszén kirobbant harmadik hugenotta polgárháborúban a külső hatalmak már igen tevékenyen vettek részt. A névleg Anjou hercege (a későbbi III. Henrik király), gyakorlatilag Gaspard de Tavennes vezetése alatt álló királyi seregben 1569-ben mintegy 4000 spanyol zsoldos, valamit 4500-5000 főből álló, Ascanio de Sforza vezette pápai segédhad harcolt. A hugenottákat Wolfgang von Zweibrücken herceg német csapatai segítették. A három évig tartó véres háborúban a hugenotta seregek ha nem is stratégiai, de taktikai győzelmet arattak. Coligny és Condé Loire-menti előrenyomulása kétségtelenül összefügg a spanyolok flandriai fellépésével. 1569-es jarnaci és montcontour-i csatavesztés (az előbbiben Condé is életét veszti) után Coligny a Rhône völgyébe húzódott vissza. A montcontouri csatában Coligny totális vereséget szenved. Német zsoldosait megfelelõ lovassági támogatás híján teljesen lemészárolják. A vérszemet kapott udvar azonban nem mérte fel megfelelõen a helyzetet. A déli tartományokban igen erõs poziciókkal rendelkezõ hugenotta sereg nem szenvedett végső vereséget, így a király követeléseit, miszerint a protestáns vallás legyen magánügy, tehát ne lehessen nyilvánosan gyakorolni, nem volt számukra elfogadható tárgyalási alap.

Coligny végül a gyors és jól megszervezett átcsoportosításoknak, valamint Francois de la Noue hugenotta vezér nyugat-franciaországi, a királyi erők ellen indított ellen-offenzívájának köszönhetően sikeresen stabilizálta a helyzetet. A spanyolok elsősorban La Rochelle elfoglalását erőltették a francia udvarnál. A város volt a bázisa ugyanis a Jaques de Sores tengernagy vezette hugenotta flottának, amely 1568 és 1570 között megbénította az atlanti-parti hajózást, így II. Fülöpnek egyre nagyobb nehézségeket okozott Alba németalföldi seregének ellátása. A hugenotta flotta sikerrel akadályozta meg La Rochelle elvágását a külvilágtól, így az angliai, dániai és német kereskedelem – az egyik fő bevételi forrása a hugenottáknak – sem szenvedett nagy veszteségeket.

A hugenották átmeneti győzelme

A pénzügyi gondokkal küzdő udvar a pápa és a spanyolok ellenkezésének dacára 1570. augusztusában megköti a hugenottákkal a saint-germain-en-laye-i békét. A békét katolikus részről IX. Károly francia király, református részről Coligny admirális írta alá. A béke részben biztosította a hugenották számára vallásuk gyakorlását azokon a helyeken, ahol előzőleg is gyakorolták. A nemesség Párizs és az udvar tartózkodási helyeinek kivételével bárhol tarthatott istentiszteletet. A köznép számára tartományonként két-két helyet jelöltek ki, ahol szabad volt nyilvánosan református istentiszteletet tartani. Négy várost két évre (La Rochelle, Cognac, Montauban és La Charité) protestáns biztonsági hellyé nyilvánítottak. A hugenottáknak ezen felül megengedték, hogy közhivatalt töltsenek be.

Az 1570-71 folyamán az európai diplomácia ismét felpezsdül. V. Pius pápa, a javíthatatlan álmodozó egy törökellenes európai ligáról álmodik. A francia diplomáciát azonban megdöbbenti az a majdnem egyöntetű lelkesedés, ami az ötletet fogadja. A Guisek és a katolikus párt bukása után Medici Katalin a protestánsok felé fordul, mégpedig olyan mértékben, hogy egyesek „pokoli házasságokról” kezdenek beszélni (a jelző a spanyol követtől származik), Anjou hercege és angliai Erzsébet, valamint Navarrai Henrik (Navarra királya, a csúnya körülmények között elhunyt Antoine de Bourben fia, a későbbi IV. Henrik király) és Valois Margit királyleány között. A diplomáciában pedig győznek az udvarba visszkerült Coligny nézetei: Franciaország csatlakozik a nagy spanyolellenes politikához, a régenskirálynő már nem elégszik meg azzal, hogy a két nagy francia párt között lavírozzon, ugyanezt teszi a két nagyhatalom között, amelyre ezek támaszkodnak. A tevékeny királyi diplomácia beleveti magát az európai politikába. IX. Károlyt megnyerték Coligny eszméi, szenvedélyes vágy fűti, hogy szakítson Spanyolországgal. A Coligny által kidolgozott új külpolitka szerint szó sem lehet bármiféle engedékenységrõl Spanyolországgal szemben. Barátság Angliával, beavatkozás Németalföldön, hogy a spanyolok elleni lázadás elõnyeit ki lehessen használni, erélyes gyarmatosítás Nyugat-Indiában és Floridában. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű. Anglia féltékenyen őrködött, hogy rajta kívül más ne avatkozzon be a németalföldi ügyekbe, a spanyolok pedig továbbra is fenntartották maguknak a jogot, hogy beavatkozzanak a francia belügyekbe. A spanyol diplomácia, amely kémei és követei révén mindig mindent tud, aktivizálódik. 1571. márciusában erősíteni kezdik a francia határt, Milánó kormányzója pedig elfoglalja Finale őrgrófságot, az Itáliából Dél-Franciaország felé vezető út kulcsát. Ez nem volt provokáció, pusztán jó szándékú figyelmeztetés. A francia diplomácia is beindult, mindent megtesznek, hogy az oszmánok ellen szerveződő  Szent Liga születését megakadályozzák. Felajánlják Velencének, hogy segítenek a törökökkel szembeni fegyvernyugvás közvetítésében, megegyeznek Nassaui Lajossal, Hallgatag Orániai Vilmos öccsével, a holland csapatok parancsnokával a németalföldiek támogatásáról. Velence leválasztása a szövetségről nem sikerül, Nassaui Lajos pedig el van foglalva saját gondjaival Németalföldön.

A francia diplomácia minden ármánykodása kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a Szent Liga születését megakadályozzák, és egy erős spanyolellenes egységfrontot alakítsanak ki. Az 1572-es esztendő azonban nagy változásokat hozott. Az év elején, úgy látszott, a franciáknál továbbra is a spanyolellenes politika dominál. A Liga fényes győzelme Lepantonál, Spanyolország földközi-tengeri helyzetének megerősödése a franciákat még agresszívebb politikára sarkallta. Angliával április 19-én, Blois-ban egyezményt írtak alá, ami kereskedelmi pontjai mellett katonai szerepvállalást is tartalmazott.

A helyzet nyugtalanító volt. A hugenotta sereg La Noue-val az élen május 23-án bevonult a spanyol uralom alatt álló Valenciennes-be, másnap hajnalban pedig Nassaui Lajos lerohanta Mons-t. Mindez Orániai Vilmos és francia szövetségesei összehangolt támadása volt: a francia-spanyol háború egészen közelinek tűnt. A francia politika azonban visszakozott. Külső támogatóikban nem lehetett biztos. Augusztus elején a német fejedelmek még nem szánták rá magukat a cselekvésre, a blois-i egyezmény ellenére Anglia pedig nem szívesen látta volna Franciaországot Németalföldön, és az alkalmat megfelelőnek találta, hogy tárgyalásokat kezdjen a spanyolokkal.

Coligny háborús pártja egyre gyengült Franciaországban. Medici Katalin pánikba esett a tényleges háború gondolatára, ráadásul az udvar felismerte, hogy a protestánsok hatalma konfliktus esetén olyannyira megnőne, hogy akár a kormányzást is a kezükbe vehetnék. A hugenották – úgy tűnik – nem érezték meg, hogy kezdenek veszélyes mértékben elszigetelődni. Miközben megnyugtatásukra folytak a háborús előkészületek, a háttérben a királyi diplomácia igyekszik mindenhol a békéről beszélni. A hugenottáknak még az sem volt eléggé fenyegető előjel, hogy Colignyt augusztusban kizárták a királyi tanácsból, és Medici Katalin békepolitikája látszott győzedelmeskedni. Miközben a hugenották tovább tárgyalnak Németalföldön, a királyi diplomácia már a spanyolokkal tárgyalt.  Ezt a diplomáciai „sakktáblát” borítja fel a Szent Bertalan-éji vérengzés, ahol – úgy tűnik – a hugenotta pártot végzetes csapás érte.

A vérnász, mészárlás az esküvőn

A "vérnász" maga a kor egyik legborzasztóbb tömeggyilkossága volt. Közvetlen előzménye az anyakirályné, Medici Katalin (IX. Károyl anyja) ténykedéséhez fűződött, aki sokáig a katolikus és hugenotta pártok közt egyensúlyozva irányította fia helyett Franciaországot. Később, 1572 –re azonban már terhesnek érezte a katolikus Guisot párt gyámkodását és a spanyolok térnyerését, így döntő lépésre szánta el magát: elhatározta, hogy lányát Valois Margitot összeházasítja a hugenotta párt vezérével Condé hercegének unokaöccsével, a később IV. Henrik néven megkoronázott Henri de Bourbonnal, Navarra királyával. Az esküvői szertartást 1572. augusztus 18-án a párizsi Notre-Dame előtt tartották meg, számos katolikus és protestáns vezető személyiség jelenlétében. Maga a vőlegény nem vett részt a római katolikus szertartáson. Négy nappal később, augusztus 22-én egy, a Guise-ekhez közel álló nemes muskétájával megsebesítette Colignyt. A felháborodott hugenották igazságtételt követeltek, és a király másnapra vizsgálatot rendelt el. A szálak a király öccséhez, a későbbi III. Henrikhez, Anjou hercegéhez, és Medici Katalinhoz vezettek. Ők, megrettenve az esetleges megtorlástól, a katolikusok oldalára álltak.  Hamis bizonyítékokkal a protestánsok ellen hangolták a 22 éves, ifjú Károlyt, hogy az beleegyezett minden hugenotta elpusztításába. A Katalin és kisebbik fia által összeírt listán eredetileg csak pár tucat ember szerepelt. A hugenották vezérei közül egyedül Condé hercege és Bourbon Henrik számíthatott kegyelemre, lévén vér szerinti hercegek, de csak azzal a feltétellel, ha áttérnek a katolikus vallásra.

Az első áldozat Coligny marsall volt, akit kidobtak az ablakon, majd az utcán lefejeztek, majd Navarrai Henrik köre következett. A csapásra a Saint-Germain-l'Auxerrois-templom harangja adott jelet. A jelre az esküvő miatt Párizsba érkezett 3 ezer hugenotta vendég többségét augusztus 23-áról 24-re virradó éjszaka lemészárolták.

A Szent Bertalan éj

A Szent Bertalan-éjt rendkívül sok legenda övezi. Egy részük igaz, egy részük részben igaz, más részük pedig még csak részben sem. Hosszasan szeretik ecsetelni, hogy Károly király a Louvre ablakából lövöldözött a menekülő hugenottákra, hogy a későbbi III. Henrik király, akiről a korban közismert volt, hogy néha a fiúkat sem veti meg, szerepet játszott a vérengzésben. Az előbbi legenda a protestáns, az utóbbi pedig a katolikus irodalom ferdítése.

Az esküvői mészárlás után, az eseményeken felbuzdult, hagyományosan katolikus párizsi lakosság is bekapcsolódott az eredetileg politikai célú gyilkosságokba, így a közrendű hugenottáknak sem volt kegyelem. Pár napon belül a vérengzés az egész országra kiterjedt. Coligny halálával, Navarrai Henrik rekatolizációjával és fogságba kerülésével az addig erős hugenotta párt az egyik napról a másikra összeomlott. Még ugyanezen év őszén a francia királyi seregek ostrom alá veszik a hugenották legfontosabb erősségét, La Rochelle-t. Az ostromló seregben elvben a hugenották ellen harcol a fogoly Navarrai Henrik, és Condé hercege is. Maga az ostrom akkor marad félbe, amikor a címzetes katolikus vezér, Anjou hercege elhagyja a sereget, hogy Lengyelországba távozzon.

A három Henrik háborúja

A francia vallásháborúk utolsó szakaszában a trónra lépő III. Henrik (1574-1589), a katolikus párt élén álló Guise Henrik, és a hugenották vezére Bourbon Henrik lett az események három meghatározó alakja. A Párizsból Navarrába menekült Bourbon Henrik a protestáns Délre (Périgord, Gascogne, Navarra, Béarn, La Rochelle) támaszkodva tartotta a hugenották pozícióit, míg Lorraine kardinális által feltámasztott Guise-párt Henri de Guise mögé sorakozott fel. A spanyol-párti Guisek a hugenották meggyengülésének pillanatában a hatalmi űrt felhasználva, átvették azok politikában betöltött szerepét. III. Henriknek fel kellett ismernie, hogy „csöbörből vödörbe” került.

A spanyol és a pápai politikát – és nem utolsósorban pénzt – maga mögött tudó Guisek nagyobb hatalomra tettek szert az udvarban, mint a kisebb külpolitikai „hátszéllel” rendelkező Coligny és a protestánsok bármikor. A spanyolokra támaszkodó Guisek ellenében Henrik visszatér az 1570-71-es évek politikai irányvonalához: Angliában és Németalföldön keres támogatókat. A francia kormányzat – a lotharingiai hercegekkel ellentétben – ugyanis továbbra sem kívánta sorsát Spanyolországéhoz kötni egy úgynevezett katolikus koalíció keretei között. III. Henrik ezért, amikor 1573. július 1-jén a La Rochellei-i béke véget vet a Szent Bertalan-éjt követő összecsapásoknak, azonnal a spanyolok ellen fordul.

A spanyol beavatkozás

A spanyol politika erre érdemben nem tud reagálni, csak pénzt küld a Guiseknek – ami persze nem elhanyagolható segítség. II. Fülöp tehát befolyásolni próbálta a francia belügyeket, ha már kézben tartani nem tudta, ugyanis katonai potenciálja máshol volt lekötve. Luis de Zuniga y Requenses, az Alba utáni németalföldi helytartó általános amnesztiát hirdetett, de ez már túl késői gesztusnak bizonyult. Az 1575-ös spanyol államcsőd következtében megszűntek a hitelek, a fizetetlen spanyol csapatok fellázadtak és fosztogatásba kezdtek Antwerpenben, Orániai Vilmos pedig elfoglalta Hollandot és Zeelandot. A helyzet itt annyira kétségbeejtő, hogy a katolikus brabanti államok is követelni kezdik a spanyol csapatok kivonását, és egyezményt írnak alá a kálvinistákkal Gent pacifikációjáról. Alessandro Farnese ügyességének köszönhetően még létrejön az Arras-i Unió (1579), visszaszerzik Antwerpent (1585), de épp ez váltja ki, hogy Anglia is a felkelők oldalára álljon.

Franciaországban eközben tovább folyik a háború. Navarrai Henriknek sikerül szélesebb nemzetközi alapra helyeznie – biztosabbra, mint egykor Colignynek és Condénak – a hugenotta ellenállást, jó példa erre 1576. tavasza, amikor a navarrai – és egyes jól értesült kortársak szerint vele szövetségben III. Henrik – az országba hívja János Kázmért, Pfalz kormányzóját és jelentős seregét, amit azonban Guise  a várakozásokkal ellentétben könnyedén legyőz. III. Henrik is nyitni kezd a protestáns országok felé: folyamatosan ápolja a kapcsolatot Angliával, Németalfölddel (Alençon herceg fantasztikus és minden összezavaró kalandja a kormányzóságért 1583-ban). Franciaország tekintélye azonban Szent Bertalan éje után sokat csökkent, nyilvánvaló tehetetlensége Európában, kimerülése Konstantinápolyban csökkentette beavatkozási lehetőségeit. Ötletekben azonban nem voltak szegények: Claude de Bourg, Alençon hercegének konstantinápolyi titkosügynöke fantasztikus tervet kovácsol: Alençon hercege az Orániaival, Angliával és a német rendekkel szövetségben elfoglalja Németalföldet, miközben a török lefoglalja a spanyol erőket.

III. Henrik királynak öccse, a trónörökös Alençon herceg halála (1583) után az 1576-os beaulieu-i ediktumban amúgy is elismert Bourbon Henrik felé is nyitnia kell, hiszen az első vér szerinti hercegként most már ő számít az első számú trónörökösnek. Az 1584-ben kirobbant, és 1589-ig tartó, három Henrik háborújának is nevezett konfliktusban az erővonalak végleg kirajzolódtak. III. Henrik Navarrai Henrikkel, Angliával és Németalfölddel szövetkezett, a Guisek pedig a spanyol támogatásra támaszkodtak. A háború igazi elmérgesedése a Guisek számlájára írható: 1588. májusában Henri de Guise herceg párizsi látogatásával – királyi tiltás ellenére ment a fővárosba – kiprovokálja a fanatizált lakosság felkelését III. Henrik ellen. A barikádok napja néven ismertté vált konfliktus alapjaiban forgatta fel a viszonylagos belpolitikai nyugalmat: a Guisek nyílt fellépése a gyengének tartott király ellen nem csak hatalmi vákuumot, hanem legitimizációs

válságot is előidézett. A hivatalosnak elismert – bár protestáns – trónörökös, illetve a törvényes király elleni nyílt harcot a Guisek már nem merték vállalni. Az irányítás azonban a Bloisba menekült király kezéből a Guisekébe került át. II. Fülöp armadájának megsemmisülése Anglia partjainál azonban hirtelen meggyengítette a lotharingiaiak pozícióit, és III. Henriket ez erőteljesebb reagálásra sarkallta. Amikor a Guisek a hatalom békés átadására akarták rábírni a királyt a kastélyban összehívott parlament ideje alatt, egy magánkihallgatáson a testőrök felkoncolták Guise herceget és Lorraine kardinálist. Sikerét azonban nem élvezhette sokáig: 1589. augusztus 1-jén, amikor Bourbon Henrikkel tárgyalt éppen a szövetségről, meggyilkolták. (Egy fiatal domonkos rendi szerzetes követte el a gyilkosságot)

A király halála súlyos válságot idézett elő, melynek hatása végiggyűrűzött egész Európán. Zavart mindenkit, elsősorban a kisebb államokat (pl. Velencét), amelyeket nyugtalanított, hogy Franciaország kieshet a játszmából, márpedig Franciaország lényeges eleme az európai egyensúlynak. A Signoria olyan fenyegetőnek érzi a helyzetet, hogy habozás nélkül szövetkezik a graubündeni protestánsokkal, januárban pedig már fogadja az új király, IV. Henrik követét. A navarraival Orániai Móric is sietett felvenni a kapcsolatot. Ez a hirtelen jött külpolitikai támogatás tette lehetővé Henrik számára, hogy az önálló városok, nemesi pártok és magánhadseregek által szétszabdalt országot viszonylag hamar újraegyesítse.

Pedig a kezdet nem volt éppen egyszerű. 1589 és 1593 között a francia események döntő színhelye az ország északi része. Az ifjabb Guise herceg és Mayenne hercege Burgundiát, d’Aumale hercege Picardiát, d’Elboef Normandiát tartotta kézben (ők mind a népes Guise család tagjai...), Párizs pedig a barikádok napja óta a Tizenhármak tanácsának uralma alatt állt. IV. Henrik azonnal ellenfelei ellen fordult. 1589. szeptemberében Mayenne-t megveri Arques-nál, és még ebben az évben Normandia ellen vonul, ahol 1590. márciusában Ivry mellett fényes győzelmet arat a katolikus Liga seregei ellen.

II. Fülöp Spanyolországa mélyen átszövi az egész bonyolult játszmát. Spanyol pénz és katona segít mindenkit, aki saját céljai mellett Henrik ellen is harcol. A Navarrai gyors győzelmeire azonban már közvetlen módon is reagálnia kell: Alessandro Farnese, a németalföldi helytartó kapja Észak-Franciaország lerohanásának hálátlan feladatát, hogy ezzel is erősítse flandriai pozícióit. Párma hercegének félelmetes terciói sikerrel akadályozzák meg Párizs elfoglalását, de tényleges nyílt ütközetet nem vállalva kihátrál az országból. II. Fülöp lemondott a nyílt beavatkozásról.

"Párizs megér egy misét!"

1593 után II. Fülöp új manőverbe kezd: felreppen a hír, miszerint kedves lányát, Klára Eugéniát szívesen látná a francia trónon az ifjú Guise herceg feleségeként, s bár a párizsi rendi gyűlés elvetette az ötletet, reális fenyegetésként ott lógott a levegőben. IV. Henrik ezt kiküszöbölendő, az áttérés mellett tette le a voksát - ekkor nem hangzott el a szájából az egyébként neki tulajdonított híres mondás, amelyet e fejezet elején idéztem.
1593. július 24-én a király e szavakat írta kedvesének: "Holnap teszem meg a halálugrást..." Előtte azonban még alaposan megizzasztotta Évreux, Chartres és Nantes püspökét, valamint a bourges-i érseket, akik annak rendje és módja szerint ismertették vele a katolikus hit alapjait, mielőtt még befogadták volna az egyházba. Henrik érvelt, vitatkozott, hosszadalmasan idézett a Bibliából, mintha még mindig kétségei lettek volna aziránt, hogy melyik vallást kell elfogadnia. A főpapok kijelentették, hogy sohasem láttak még ilyen eretneket, aki ennyire tájékozottan védené tévelygéseit.

A király szavait azonban nem a mély vallási meggyőződés, hanem a szkeptikus irónia hatotta át, mert végül így zárta le a vitát: "Hiszek hát a purgatóriumban is, hogy ezzel örömet okozzak önöknek, mert jól tudom, hogy ebből élnek a papok!" Július 25-én hófehér ruhában letérdelt Saint-Denis apátsági templomában a bourges-i érsek elé, és elmondta az esküformulát: "A mindenható Isten előtt ünnepélyesen fogadom és esküszöm, hogy a katolikus, apostoli és római egyházon belül fogok élni és meghalni. Életem és vérem nem kímélve támogatni és védelmezni fogom minden veszedelemmel szemben, és megtagadok minden eretnekséget, amely szemben áll ezzel az egyházzal."

Ezután megcsókolta az érsek gyűrűjét, aki feloldozta és megáldotta. 1593. júliusában Saint-Denis templomában ünnepélyesen rekatolizált hát, és a Liga kezén lévő hagyományos koronázóváros Rheims helyett Chartres-ban megkoronázták. Bár a  király élete során immáron ötödször változtatott vallást (hugenottának született, de apja, Antoine de Bourbon rekatolizációjakor gyermekként áttérített, majd annak halála után visszaért, és Szent Bertalankor ismét katolizált, majd ismét "reformálódott"), és bár többen nem hittek az áttérés valódiságában, az ebben a korban sokak által cseppet sem szimbolikusnak tartott aktus mindent megváltoztatott. A franciák óriási lelkesedéssel álltak a király és a spanyolellenes ügy mellé.

Spanyol-francia konfliktus

Az igazi összeütközések a mediterrán Dél-Franciaországban történtek, ahol ekkor már hat vagy hét hatalom keresztezte egymást: Montmorency, az egykori connétable teljesen királyhű fia és Joyeuse herceg ellentétes vállalkozásai Languedocban, Épernon hercegé, III. Henrik egykori kegyencéé Provence-ban, Lesdiguiéres connétable-é Dauphinéban, Nemours hercegé Lyon környékén, a feltörekvő savoyai hercegé Provence-ban, és persze mindent átsző II. Fülöp destabilizáló politikája.

Languedocban – úgy tűnt – IV. Henrik ellenfeleinek könnyű dolga lesz. Hátuk mögött tudhatták Cerdagne-ban és Rousillonban jelen lévő Spanyolországot., amely uralma alatt tartotta a Földközi-tenger nyugati medencéjét. Ugyanakkor Montmorency herceg, aki az új király hívévé szegődött, Lesdiguiéres seregével együtt kezében tartotta a Rhône völgyét, s így nyomást tudott gyakorolni az egész vidékre. A Liga helyzetének kulcsa azonban a legalább annyira lelkes, mint tehetségtelen Joyeuse herceg kezében volt. A herceg azonnal Spanyolország felé fordult, és 1590-ben elfoglalta Carcassonne-t, majd helyzeti előnyét elvesztegetve seregét a környéken beásva spanyol segítségre várt.

A segítség azonban nem érkezett meg. 1592-ben ugyanis Aragóniában, részben Antonio Pérez védelmében, felkelés tört ki, s IV. Henrik nővére, Katalin az alkalmat felhasználva fosztogató csapatokat küldött ki Béarnból a határra, lekötve ezzel II. Fülöp csapatait. Az így magára hagyott Joyeuse Montmorency ellenében áttörést kísérelt meg, de csapatait szétszórták. A harcok legkésőbb 1596-ban Languedocban véget is értek. A szomszédos Provence tartományban teljesedett ki a francia-francia háború utolsó szakasza. Provence már 1589-ben Mayenne herceget ismerte el urának, de facto elszakadt az országtól.

A tartomány királyi kormányzója, Épernon hercege fivérére, Bernard de Nogaret-re ruházta át a hatalmat, aki energikusan látott hozzá a rendteremtésnek Lesdiguiéres seregével együttműködve. A fennálló helyzetet azonban tovább bonyolította a zavarosban halászó savoyai herceg megjelenése a térségben. A ligapárti aix-i parlament rábízta a tartomány katonai kormányzását, de kis seregével inkább csak destabilizáló, mintsem hatalmi tényező. Épernon herceg viselkedése is elnyújtotta a válságot. Amikor a connétable és Montmorency nyomására éppen elkezdődnének a tárgyalások, a királynak frissen behódolt, és provence-i kormányzónak kinevezett ifjú Guise herceg megjelenése Épernont szembefordítja a kormányzattal, mivel szeme előtt lebegő önálló hercegségének képe szertefoszlani látszik. 1595. novemberében Épernon szövetséget köt Savoyával és Spanyolországgal, de a bizonyítani akaró Guise nagyobb erőfeszítés nélkül legyőzte, s az utolsó ellenálló déli város, Marseille is megadja magát.

A polgárháború vége

A nyílt francia-spanyol háború csak 1595-ben tör ki, hivatalos francia hadüzenettel. Maga a háború a királyságnak csak a peremvidékeit érintette. Toulouse és Marseille már 1596-ban elveszett Spanyolország számára, Mercoeur herceg, az utolsó ligás ellenálló pedig többéves passzív ellenállás után 1598-ban kapitulál. A háború komolyabb formát csak Németalföldön öltött. Az előrenyomuló spanyol csapatok meglepő gyorsasággal foglalták el Cambrai-t, Calais-t és Amiens-t (1597. március 11.), s ezzel megnyitották az utat Párizs felé. A szorult helyzetben lévő IV. Henrik a spanyoloknak 1596-ban hadat üzent Angliához és az Egyesült Tartományokhoz fordult segítségért. Amiens hat hónapos ostrománál egyes források szerint 4000 angol és holland katona harcolt. A spanyolok további előretörését, illetve stratégiai reagálását Amiens elvesztésére megakadályozta az 1596-os pénzügyi csőd.

Bár a népszerűsítő irodalom nagy része szereti azt mutatni, hogy Franciaország győztesként került ki ebből a háborúból, a valóság azért kicsit más volt. A több frontról is szorongatott, sokak által kétségbevont legitimitású IV. Henrik egy teljesen kivérzett országot örökölt.
A súlyosan beteg, és már idős II. Fülöpnek pedig - profán módon - egyszerűen elfogyott a pénze. A két kimerült nagyhatalom között 1598. május 2-án, pápai közvetítéssel aláírt vervins-i béke rendezte a fennálló helyzetet.

Küszöbön a vallásszabadság?

A protestánsokat a vassy-i vérengzés óta lezajlott háborúk sora jelentõsen megtizedelte. 1598-ban mintegy 274 ezer hugenotta család él az országban, ez mintegy egymillió protestánst jelent, ami jelentős visszaesésnek számit a korábbi 3 milliós lélekszámhoz képest. Politikailag azonban ezekben az években van tetőpontján az egykori hugenotta párt. Vezetőjük, Navarrai Henrik IV. Henrik néven francia király lett, az uralkodó seregének nagy részét protestáns katonák teszik ki, a királyi tanácsban is igen nagy számban vannak jelen. 1593, azaz a király ünnepélyes rekatolizációja után azonban nagy nyugtalanság figyelhetõ meg a hugenották körében. Állandó gyûléseket tartanak elõbb Vendôme,majd Saumur városában, 1594. januárjában pedig nantes-i gyûlésükön 9 protestáns tartományra osztják fel az országot, és felveszik a kapcsolatot Erzsébet angol királynõvel.

IV. Henriket ezáltal a saját hátországa kezdi fenyegetni, fennáll a veszélye, hogy új, ezért még nem igazán stabil hatalmát saját egykori hitsorsosai ássák alá. A helyzet mindkét felet a tárgyalóasztalhoz kényszeriti: a hugenották megbizottjai és a király képviselõje, Duplesiss-Mornay között 1597 õsze és 1598 tavasza között folyamatos tárgyalások folynak. Ezeknek a tárgyalásoknak a következménye, illetve eredménye a Nantes-i Ediktum néven ismert rendeletcsomag.

A nantes-i ediktum három részből áll: az első az úgynevezett 95 általános cikkely, amely a tulajdonképpeni pacifikációs ediktum, ezt kisebb-nagyobb nehézségek után beiktatja a parlament, és 1598. április 13-án ki is hirdetik. A második rész egy április 13-án kelt királyi brévé, amely a protestáns egyházi tisztviselők javadalmazásáról dönt.
Az ediktum harmadik részét április 30-án, illetve május 2-án aláirt titkos cikkelyek képezik. Ez tartalmazza a legfontosabb kitételeket: a hugenották 151 menedékhelyet (lieux de refuge) kapnak, ahol vallásukat minden körülmények között biztositják, ezek közül 51 biztonsági hely, ahol protestáns kormányzó vezetése alatt a király által fizetett protestáns helyőrség állomásozik, ezen kivül továbbra is megtarthatják országos és tartományi gyűléseiket. Ezeknek a cikkelyek a fontosságát az is bizonyitja, hogy érvényességük csak meghatározott időre szól, a király nyolc évente újithatja meg.

Az ediktum kiadása utáni mintegy két évtized a francia protestantizmus fénykora. A viszonylagos nyugalom azonban a 17. század huszas éveiben véget ér: az erőteljesen katolikus szellemben nevelt XIII. Lajos, folytatva apja központositó törekvéseit, hozzányúl a hugennotta privilégiumokhoz, és megkezdi a politikai-katonai kiváltságaik fokozatos leépitését. 1617-ben összehivott általános gyűlésen döntést hoznak a katolikus vallás jogainak visszaállitásáról Béarnban.

Mivel a protestánsok fegyvert fognak, a király háborút indít ellenük. A francia történetirás az 1620-1622 között vívott háborút nevezi nyolcadik vallásháborúnak. A királyi seregek győzelme után az 1622. október 18-án megkötött montpellier-i béke megerősiti a nantes-i ediktum legtöbb pontját, ennek fejében a protestánsok ezentúl nem hívhatnak össze királyi engedély nélkül semmiféle gyűlést, és le kell rombolniuk az 1598 után épített erődeiket. A nantes-i ediktum szelleme tulajdonképpen nem sérült, a király mindössze figyelmezteti a protestánsokat, hogy a meglévő jogaikat nem léphetik túl sem politikai, sem katonai szinten.

Richelieu bíboros és a hugenották

A protestánsok azonban nem nyugodtak bele kiváltságaik megnyirbálásába, és amikor a katolikus oldal erős embere, Richelieu lett a király főminisztere, félve az újabb fellépéstől, fegyveres felkelést indítottak. Az 1624-től 1626-ig tartó kilencedik vallásháborút az angol közvetitéssel létrejött la rochelle-i béke zárta le. A király és Richelieu azonban meg szerette volna szüntetni a protestáns "állam az államban" királyi hatalmat korlátozó kiváltságait, valamint ismét a kezükben szerették volna tudni az atlanti-óceáni gazdag kikötőket. Mindkettő elérhetővé vált egyetlen cél teljesitésével: a csapásnak La Rochelle felé kell irányulnia. Az ostrom  (amelyet oly jól ismer mindenki Dumas: A három testőr című könyvéből) 1627. szeptemberétől 1628. októberéig tartott, még az angol katonai beavatkozás sem tudta megmenteni a hugenotta fellegvárat. Bár La Rochelle falait lerombolták, valamint visszaállitották az addig tiltott katolikus vallás gyakorlását, nem csorbították a református vallás jogait.

XIII. Lajos protestáns politikáját az 1629. június 28-án kiadott alès-i ediktum zárta le. Az ediktum megszünteti a hugenották katonai-politikai kiváltságait: nem tarthatnak politikai gyűléseket, le kell rombolniuk városaik erőditéseit, megszüntetik az ún. biztonsági helyeket, ahol vissza kell állitani a katolikus vallás jogait. Ugyanekkor továbbra is szabadon gyakorolhatják vallásukat, megtarthatják templomaikat, La Rochelle, Ré és Oléron kivételével bárhol letelepedhetnek. Az ediktum hatása óriási, a nantes-i ediktum visszavonásáig nem kerül sor többé hugenotta fegyveres akcióra.

Az erőszakos rekatolizáció

A hugenották elleni erőszakos fellépések majd csak XIV. Lajos alatt történnek. Az első lépések még csak jogilag történnek: királyi rendeletek egész sorozatával tiltanak meg mindent, ami a nantes-i ediktumban nincsen benn szó szerint. Tilos volt például temetéskor zsoltárt énekelni, tilos volt bármilyen templomon kívüli összejövetel, megszüntették a protestáns elemi iskolákat, a párizsi és a roueni parlament mellett működő vegyes biróságokat, valamint megtiltották a hugenottáknak az ún. szabad foglalkozások (pl. ügyvéd, orvos) űzését.

A király külpolitikai sikerei lehetővé tették, hogy a jogi módszerek helyett nyílt támadást indítson a hugenották ellen. 1679-től kizárják a hugenottákat a céhekből és különféle tisztségek viseléséből, megtiltják a vegyes házasságokat, erőszakos katonai beszállásolásokat rendelnek el, templomok százait rombolják le. Az erőszakos cselekmények igen hatásosak, egyes területeken szinte teljesen eltűnik a reformált vallás, az áttérés tömeges méreteket ölt. XIV. Lajos a sikeres lépések nyomán úgy dönt, hogy végső csapást mér a hugenottákra, és 1685-ben kiadja a fontainebleau-i ediktumot, amely a nantes-i ediktum visszavonásaként lett ismert.

Utószó

Az ediktum örökérvényüleg és visszavonhatalanul megsemmisiti a nantes-i, és az azóta kiadott protestánsoknak engedményt adó ediktumokat. Betiltja a protestáns vallás gyakorlásának minden formáját, az áttérést megtagadó lelkészeknek el kell hagyniuk az országot, minden ezután születendő gyermeket katolikusnak kell nevelni, és megtiltja a hugenottáknak a királyság elhagyását, illetve vagyonuk kimenekítését az országból.

Az ediktum végrehajtását erőszakos cselekmények egész sora kiséri, rendeletek szólnak a vallásuk gyakorlása közben elfogott hugenották azonnali kivégzéséről. A református alattvalók éppen arra kényszerültek, amitől az ediktum alkotói a legjobban féltek: már az első hónapokban 200-300 ezer menekült (réfugié) hagyta el az országot, elsősorban Svájcba, Poroszországba és Hollandiába menekülve. Nem kevésbé súlyos következmény, hogy a mintegy két évtizednyi nyílt katonai erőszak fegyveres erőszakot szült: 1702-ben Dél-Franciaországba kitört a kamizárdok felkelése, amely tetőpontján a Cévennek hegyeiben mintegy 20 ezer fős királyi sereget tartott lekötve, és csak 1710-ben tudták leverni. Ez a felkelés egyértelműen protestáns, és kitörése a nantes-i ediktum eltörlésére vezethető vissza. A tömeges kivándorlás, a rendszeres kisebb-nagyobb felkelések egyértelműen bizonyitják, hogy a fontainebleau-i ediktum kiadása az adott formában eredménytelennek bizonyult. A XIV. Lajost követő kormányok mégis keményen őrködtek az ediktum betartatása felett, és a hugenották teljes emancipációjára csak 1787-ben, alig két évvel a forradalom kitörése előtt került sor.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Georges Duby: Franciaország története. Osiris Kiadó, Budapest, 2005
  • Internetes forrás: Történelem mindenkinek (Kaif cikke)
  • Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Bp., 2002

 

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Történelem tesztek: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

---------------------------------------