Az angol polgári forradalom

Az angol polgári forradalom, polgárháború és dicsőséges forradalom

/Harmat Árpád Péter/

 

Európa történetének fontos fordulópontját jelentette az 1640 -től fél évszázadon keresztül tartó angol forradalom időszaka, mely vívmányaival kiemelte a feudalizmusból Angliát és ezzel országok egész sora számára mutatta meg az utat a modernizáció és a polgárosodás felé. A folyamat megnevezésére sokáig a "polgári forradalom" megnevezést  alkalmazta a hazai történettudomány, ám a külföldi feldolgozások és későbbi megközelítések már több polgárháború időszaként fogják fel az eseményeket és csak az 1688 -as történésekre illesztik a "forradalom" kifejezést, "dicsőséges forradalom" meghatározással. Az átalakulás korának egyik kulcsemberét Oliver Cromwellnek hívták. De nézzük, hogyan is kezdődött az egész?

A XVI. század végén, XVII. század elején Angliában jelentős társadalmi változások mentek végbe. Az egyik az úgynevezett új nemesség megjelenése volt. Ez a réteg nem a megszokott feudális rendszerben akart meggazdagodni, hanem földbirtokát polgári típusú - szabadon eladható - tulajdonná kívánta változtatni, és az így nyert pénzt a kereskedelembe, vagy az iparba befektetve akart nagyobb vagyonra szert tenni. Ez az új nemesség, a polgárság, illetve a manufaktúra tulajdonosok egyre jelentősebb erőt képviseltek a XV. és XVI. századi Anglia életében, és idővel a parlament alsóházában is fokozatos többséget szereztek. Céljaik eleve szembeállították őket a királlyal és környezetével, mivel a monopóliumokon nyugvó kereskedelem, a feudális kötöttségek, (céhek, vámok) és a kegyenc rendszer sértették gazdasági érdekeiket. Ők lettek a forradalomhoz vezető változások elindítói.

A hagyományos feudális rendszer legfőbb haszonélvezői elsősorban azon főnemesek voltak, akik a királytól kiváltságokat kapva tudtak szerezni óriási vagyonokat és halmoztak egymásra különböző címeket. A rendszert ugyancsak támogatták a maradi felfogású gazdálkodó birtokosok, és céhtulajdonosok, akik nem voltak érdekeltek az új típusú megélhetési források segítésében. A kialakuló belső feszültséget fokozta a puritanizmus terjedése is. Anglia VIII. Henrik idején szabadult ki a pápai uralom alól, és ekkor jött létre a katolicizmustól eltérő utat jelentő anglikán egyház. Az új egyház azonban jelentősen nem tért el a hagyományos katolikus értékrendtől, ezért az 1560 –as években az anglikán egyház megtisztítására, új szertartások bevezetésére és a püspöki szervezet eltörlésére új mozgalom indult. A mozgalom, melyet az angol kálvinisták kezdeményeztek, a puritanizmus nevet viselte. A puritanizmus korán két ágra szakadt, az egyik, a mérsékeltebb a presbiteriánus irányzat volt. Ez az anglikán egyházszervezetét csak kisebb mértékben akarta átalakítani, és az egyes községek presbitereinek zsinatait kívánta legfelső, irányító szintre emelni. A másik irányzat az independens volt, mely gyülekezeteinek teljes függetlenséget akart. (A presbiteriánusokat a városi gazdag polgárság, és az új nemesség nagy része támogatta, míg az independenseket inkább a szegény polgárság és a parasztság pártolta.)

I. Erzsébet (1558-1603) nem támogatta, de nem is tiltotta az új vallási irányzatot, ám I. Jakab (1603-1625) majd fia I. Károly (1625-1649) üldözni kezdte a puritánokat. Angliát tehát a XVII. század első felében az új és régi nemesség közt fennálló ellentét, az új nemesség és a király közt kialakuló feszültség, illetve a király és a puritán lakosság közti ellenségesség egyaránt egy forradalom felé sodorta.

A parlament, és a lakosság sérelmei

A forradalom kirobbanása előtti években a lakosság és a parlament királlyal való szembehelyezkedésének legfőbb okai mindössze két tényezőre voltak visszavezethetőek. Az egyik az úgynevezett elnyomó hivatalok működtetése volt. A Magas Bizottságnak nevezett egyházi szervezet Laud érsek irányítása alatt a puritánüldözéseket irányította, míg a Csillag Kamara Stafford grófjának vezetésével adómegtagadási perek sokaságával üldözte a szegényeket. A forradalomhoz vezető másik tényező a parlamentet többségét alkotó új nemesség elnyomásának sérelme volt. Ugyanis az új nemesség a parlamentben folyamatosan tiltakozott a szabad kereskedelmet gátló kegyenc rendszer ellen, és nem szavazta meg a király által kezdeményezett adókat. Az uralkodó válaszul magas vámokat vetett ki, és tovább erősítette a monopóliumok (kiváltságok) adományozásának rendszerét. A viszályban átmenetileg a parlament győzött, amikor 1628 –ban rászorította I. Károlyt a Jogok Kérvényének („Petition of Right”) aláírására. Ebben az uralkodónak el kellett fogadnia, hogy a továbbiakban adókat, vámokat csak a parlament jóváhagyásával fog kivetni, illetve csak a parlament engedélyével adományoz kegyenceinek monopóliumokat. Emellett a király kijelentette, hogy angol nemeseket csak érvényes bírói ítélettel tartóztat le. A Jogok Kérvényében I. Károly tehát meghátrált, ám a dokumentumban aláírt kötelmei alól mégis igyekezett kibújni azzal, hogy 1628 és 1640 közt egyáltalán nem hívta össze a hatalmát korlátozó parlamentet.

Közvetlen előzmények, a rövid parlament

A király 1640 előtt úgy érezhette, hogy a parlament mellőzésével sikerül fenntartania az abszolutizmust, ám a skóciai események mégis arra kényszerítették, hogy összehívja a parlamentet. Ugyanis az Angliával 1603 –óta perszonálunióban lévő Skócia ellenállt I. Károly azon törekvésének, hogy területén bevezessék az anglikán egyházszervezetet. A tartomány ragaszkodott presbiteriánus egyházához, így fegyveres önvédelmi háborút vívott I. Károllyal. A harcokhoz a királynak pénzre volt szüksége, de a skót törekvésekkel rokonszenvező angol lakosság megtagadta az adófizetést. Ekkor a királynak nem volt más választása, mint a parlamentet felkérni arra, hogy segítsen az adók előteremtésében. I. Károly 1640 tavaszán hívta össze a törvényhozást, mely ahelyett, hogy segítségére lett volna, az elnyomó hivatalok megszüntetését és a két szervezetet vezető tisztviselők példás megbüntetését követelte tőle. Az uralkodó a számára sértő követelésekre válaszul, 3 hét után, 1640 áprilisában feloszlatta a parlamentet.

A hosszú parlament

Az országgyűlés feloszlatása után a királynak más módot kellett találnia hadserege fenntartására, így először a londoni városi tanácstól, majd a Kelet-Indiai Társaságtól próbált kölcsönöket kérni. Ezen próbálkozásai azonban sorra kudarcot vallottak, így 1640 novemberében beletörődött abba, hogy muszáj összehívnia megint a parlamentet. Az összegyűlt képviselők azonban ezúttal rögtön magukhoz ragadták a kezdeményezést, és egy sor király ellenes intézkedést hoztak. Először is kimondták, hogy a király nem oszlathatja fel őket. (A hosszú parlament 1640-1653 közt működött.) Másodszor eltörölték az új királyi adókat, harmadszor pedig megszüntették az elnyomó hivatalokat, sőt Laud érseket és Stafford grófját ki is végeztették. Az ezt követő változtatások már alapjaiban rengették meg I. Károly feudális önkényuralmi rendszerét, ugyanis a parlament azt követelte a királytól, hogy nevezzen ki egy parlamentnek (és nem az uralkodónak) felelős kormányt, illetve az anglikán egyházszervezet helyébe új, presbiteriánus rendszert vezessen be.

I. Károly a követeléseket már lázadásnak minősítette, és elrendelte, hogy a parlamentben hangadóként fellépő öt legfőbb ellenzéki vezetőt tartóztassák le. Azonban a vezetők elfogását London népe megakadályozta, és a városházán megbúvó képviselőket tömegesen vette védelmébe. A sok ezres felkeléstől I. Károly kénytelen volt megfutamodni, és Londont elhagyva az Észak-angliai York megye, Nothingam nevű városába menekült. Az új királyi székhelyen az uralkodó 8 ezres sereggel vette magát körül, melyet 6 ezer királypárti (royalista, vagy másnéven gavallér) gyalogság, és 2 ezres lovasság alkotott.

A polgárháború (1642-1649)

A király Nothingamba menekülésével Anglia politikailag kettészakadt egy királypárti és egy parlament oldalán álló részre. A két harcoló tábort a gavallér (királypárti) és a kerekfejű (parlamenti) gúnynevekkel illették. (Utóbbi gúnynév a polgárias hajviselet miatt ragadt a parlamentet támogatókra.) Kezdetét vette tehát a hét éven át tartó polgárháború, melyet kezdetben a kisebb, de képzettebb royalista sereg uralt Pfalzi Ruppert vezetésével. Az 1642 végén Edgehill –nél aratott royalista győzelem már-már a király végső felülkerekedését vetítette előre, ám ekkor felbukkant egy independens képviselő (Cambridge képviselője) bizonyos Oliver Cromwell és alapjaiban szervezte át a parlamenti hadsereget. Saját költségén vasbordájúaknak nevezett zsoldos lovascsapatot szervezett, mely a legütőképesebb haderő volt egész Angliában. (A vasbordájúak nehézlovasok voltak, akik egységesen mozogtak-támadtak.)

Az új hadsereg Cromwell vezetésével 1644/45 –ben jelentős győzelmeket tudott aratni. Az első győzelem 1644 nyarán Marston Moor-nál, a második pedig 1645 júniusában Naseby mellett következett be. I. Károly a kettős vereség után Észak-Angliába húzódott, majd 1646 márciusában Skóciába ment, hogy ott próbáljon meg új hadsereget szervezni. A skótok azonban nem álltak a király mellé, és 400 ezer fontért átadták az angol parlamentnek. Cromwell ekkor elméletileg a győzelem küszöbén állt, ám a király további sorsának eldöntése előtt az új problémákkal kellett előbb szembenéznie.

A forradalmárok közti belső széthúzások

A polgárháború alatt az angol parlament felszámolta ugyan a feudális tulajdonviszonyokat, ám a király foglyul ejtése után felszínre törtek az új rendszer belső feszültségei. Ezek közt első helyen volt a parasztság lázadása. A polgárháború terheit ugyanis a parasztok viselték, ráadásul a copyholderek (a közös földeken gazdálkodó parasztok) tulajdonjogát az új polgári rendszer nem ismerte el, így földönfutókká lettek. Az elégedetlenkedők a parlament ellen fordultak. Lázadásukat Cromwell csak nagy nehézségek árán, 1648 nyarán tudta leverni. A belső széthúzás másik formáját az egyenlősítők (levellerek) mozgalma jelentette. A John Lilburne által elindított mozgalom a nemesség elsőbbségét alapjaiban tagadta, és mindenki számára egyforma beleszólást követelt az ország irányításának kérdéseibe. A levellerek 1647 –ban a hadseregben is többségbe kerültek, így Cromwell látszólag az élükre állt. A leveller seregek Londonba vonultak, ahol leváltották a presbiteriánus parlamentet.

Az új fejleményt Cromwell taktikusan a maga javára fordította, és saját pártjából álló independens törvényhozást hozatott létre, mely felszínen a levellerekkel szövetséget alkotott. Valójában azonban Cromwell a későbbiekben fokozatosan háttérbe szorította őket. (Lilburne –t később száműzette.) A levellerek a királyt is azonnal meg akarták gyilkolni, ezért Cromwell Wight szigetére vitette I. Károlyt, hogy megakadályozza azonnali kivégzését. Ez azonban nagy taktikai hiba volt részéről, ugyanis innen az uralkodó 1647 végén megszökött, és elérte Wales, majd Skócia fellázadását. A két tartomány ezúttal a király mellé állt, és fegyveresen támogatta I. Károlyt. A döntő csatára 1648 augusztusában Prestonnál került sor. Az ütközetben a Cromwell vezette angol seregek legyőzték a királyt támogató skótokat. I. Károly végleg az independens többségű, Cromwell vezette angol parlament foglya lett.

Csonka parlament létrejötte (1648-1653)

A király legyőzése után Cromwell elhatározta, hogy végleg leszámol a királyság intézményével és az azt támogató presbiteriánusokkal. Parancsára Pride ezredes letartóztatta a parlament presbiteriáns felét (140 fő) és csupán egy csonka, alig 100 fős independens parlament állt az ország élére. I. Károly ellen per indult, melyben végül a törvényszék a királyt halálra ítélte, majd 1649 január 6 –án kivégeztette.

A köztársaság rendszere (1649-1660)

A király halála után kikiáltották a köztársaságot, melyben a törvényhozó hatalom a 100 fős alsóház kezébe került (a felsőházat eltörölték), a végrehajtó hatalmat pedig a 40 tagú államtanács jelentette. Az új rendszer nem fejezte be a feudalizmus felszámolását (pl.: 10-ed, és cenzusos választójog eltörlése) helyette a skót és az ír felkelések leverésére összpontosította erőforrásait.

Cromwell először a könnyebb ellenfél Írország ellen indította el az angol hadsereget 1649. nyarán. Az írek összefogtak, de a mindössze másfél milliós ír lakosság nem volt képes megfelelő erőt felmutatni a túlerő ellen, így Cromwell 1650 tavaszára könnyedén legyőzte csapataikat. A brit győzelem után minden képzeletet felülmúló kizsákmányolás és elnyomás kezdődött. Az aprócska ír sziget területeinek kétharmadát elfoglalták az angol nemesek, kisajátítva szinte minden földet. A könnyű ír győzelem után Cromwell a nehezebbnek ígérkező skót hadjáratra indult 1650 szeptemberében. Azonban itt is győzelmeket aratott, először Dunbar mellett, majd egy évvel később Worchesternél. A régi skót nemesség földjeit elkobozták. Írország tehát 1650-ben gyarmati sorba került. Megszűnt mindenfajta autonómiája, és az írországi földek 75%-a angol birtokosok kezébe került.

Cromwell a skót és ír területek leigázása után Anglia kereskedelmi erejét akarta megnövelni, így kezdeményezésére 1651 –ben megszületett a hajózási törvény (navigation act). Az új jogszabály azon az állapoton akart változtatni, hogy az Anglia és Európa közt folyó kereskedelemből ne a riválissá vált Hollandia, hanem maguk az angolok gazdagodjanak meg. Ugyanis az Anglia és partnerei közti kereskedelmi forgalmat a kis protestáns állam flottája bonyolította. Az új törvény szerint azonban 1651 után Angliába árut csak az angol vagy az árut előállító ország hajói szállíthattak. Hollandia nem tűrte érdekei csorbítását, ám az 1652 –ben Angliával vívott háborút elveszítette. (A háború eredményeként, 1655 -ben került az angolok kezébe New Amsterdam városa, melyet az angolok hamarosan New Yorkra kereszteltek.)

Szentek parlamentje (1653 április-december)

A király kivégzése után négy évvel, 1653 tavaszára a köztársasági Anglia újra a belső széthúzás állapotába került, mivel a skót, ír és holland háborúk alatt az angol parasztság tovább szegényedett. Emellett a száműzetésből önkényesen hazatért Lilburne újra feltüzelte a levellereket, akik Cromwell ellenes felkelésre készülődtek. A lázadások megelőzésére Cromwell szétkergette a csonka parlamentet és létrehozta az úgynevezett szentek parlamentjét. Az új, 150 tagú törvényhozást az independens gyülekezetek legmegbízhatóbb vezetői alkották. (A tagokat Cromwell környezete, vagyis az államtanács személyesen válogatta ki.) Az új parlament végre felszámolta a feudális kötöttségek maradékát, így eltörölte a 10 –edet, szétválasztotta az egyházat és az államot. A szentek parlamentje alig fél évig működött csupán, ugyanis 1653 végén Cromwell a hadsereg javadalmazása és ellátása kérdésében ellentétbe került velük. A parlament ugyanis nem támogatta a hadseregnek szánt költségvetést, márpedig Cromwell hatalma mindinkább a hadseregre épült. Az ellentét miatt Cromwell végül 1653 decemberében feloszlatta a szentek parlamentjét, és a továbbiakban már nem is hívta össze. Áttért a nyílt önkényuralomra.

Cromwell egyeduralma (1653-1658)

1653 végétől Cromwell felvette a Lord Protector címet - élete végéig tartó időre - és új alkotmányt hozott létre (Instrument of Government) melyben a lord protector államfőként a parlament és az államtanács felett  vétójoggal rendelkezett. Cromwell egyeduralmának mérlege nem volt egyértelműen negatív, hiszen például kimondta a katolikusok és a népi szekták vallásszabadságát. Megjegyzendő, hogy ugyanakkor a hatalmára veszélyes levellereket és a Gerrard Winstanley vezette szélsőbaloldali diggereket üldöztette. Ugyanakkor kimondta Anglia, Skócia és Írország politikai egységét, és sikeres hódító külpolitikát folytatott Dunquerque, Jamaica elfoglalásával, és Spanyolország legyőzésével.

Az országot 15 katonai körzetre osztotta, és bevezette a katonai közigazgatást. Ám 1656 –ra ugyanazzal a problémával került szembe, mint 16 évvel korábban I. Károly, vagyis bevételekre volt szüksége, ám az adókat csak a parlament segítségével tudta volna beszedetni. Így végül 1656 végén egy új parlamentet hívott össze. Az új országgyűlés a katonai közigazgatás megszüntetését kérte, és ennek fejébe, még Cromwell királlyá koronázására is hajlandónak mutatkozott. Ám erre már nem került sor, ugyanis Cromwell 1658 szeptember 3 –án meghalt. Fia Richárd még szintén felvette a lord protector címet, ám a parlament nem engedte, hogy hatalmát megszilárdítsa.

Miután a kivégzett király idősebbik fia – a későbbi II. Károly – bredai nyilatkozatában közkegyelmet, vallásszabadságot, a parlament elismerését, és a forradalom alatti fölviszonyok elfogadását ígérte, a parlament támogatni kezdet hazahívását és megkoronázását. Így másfél évvel Cromwell halála után, 1660 tavaszán a parlament nevében Monk tábornok megszállta Londont, és összehívatta a képviselőházat, mely 1660 júniusában trónra ültette II. Károlyt.

A restauráció (1660-1688)

II. Károly (1660-1685) bár kezdetben valóban tartotta magát ígéreteihez, végül mégis inkább a korábbi rendszer restaurálását (helyreállítását) kísérelte meg. Ezen törekvése során már 1661 –ben visszaállította az anglikán püspöki egyházszervezet korábbi rendszerét, a közkegyelemből kizárta a királygyilkosokat, a forradalom alatt elkobzott földek egy részét vissza adatta eredeti tulajdonosaiknak, és végül megpróbálta a parlament nélküli abszolút kormányzás bevezetését.

A parlament fokozatosan újra a király ellen fordult, és a puritanizmus védelmében olyan törvényt hozott, mely szerint a hivatalnokoknak a pápai főség és katolikus dogmák megtagadására kellett esküt tenniük. II. Károly és az angol országgyűlés közti viszony először XIV. Lajos francia király támogatásával kapcsolatban éleződött ki, ugyanis a király mindenben támogatta a katolikus francia uralkodót, így például a Hollandia elleni második háborúban is (1665-1667) A közvélemény a háború felfüggesztését követelte, és a békét sürgette a szintén protestáns Hollandiával. (A béke során a hollandok amerikai birtokai – várostelepei - az angolok kezébe kerültek.) A háború lezárása után Anglia és Hollandia közt baráti viszony alakult ki, és a parlament nyomására II. Károly 1677 -ben idősebbik lányát, Máriát Hollandia hercegével, Orániai Vilmossal házasította össze.

A király és a parlament viszonyában a második probléma a trónutódlással kapcsolatban merült fel. Mivel II. Károly gyermektelen volt, a trón várományosa a király katolikus öccse, II. Jakab (1685-1688) lett. A parlament ezt nem akarta elfogadni, ám a király fegyvereseivel hátráltatta meg őket. Végül II. Jakab trónra léphetett, és megkezdhette három éves rémuralmát. Uralkodása alatt visszavonatta a Habeas Corpus Act törvényt (a királyi letartóztatások korlátozásáról), kereskedelmi egyezményeket kötött a lakosság számára ellenségként kezelt Franciaországgal és végül a legfőbb sértésként türelmi rendeletet adott ki a katolikusok védelmében.

A katolikus király ellen 1688 –ban támadt fel a népharag, és kirobbant a dicsőséges forradalom. Ennek során a parlamentben a tory párt (nagybirtokosok) és a whigek (kereskedők) összefogtak, majd a nép élére állva elűzték a királyt, és az angol trónt a király vejének, Orániai Vilmos holland hercegnek ajánlották fel. A herceg erős zsoldossereg élén 1688 novemberében szállt partra Angliában, és III. Vilmosként elfoglalta a trónt (1689 február 13 –án)

Jogok Törvénye Bill of Rights (1689)

  • az uralkodó nem helyezheti hatályon kívül a parlament által elfogadott törvényeket (a törvényeket a választott parlament hozza),
  • hadügyekben és pénzügyekben a parlament dönt (az uralkodó békeidőben nem tarthat állandó hadsereget a parlament hozzájárulása nélkül és nem szabhat ki új adókat a parlament hozzájárulása nélkül),
  • a király joga a választáskor a többségi párt tagjaiból a miniszterek kinevezése,
  • létre kell hozni a független bíróságot,
  • a király köteles időnként összehívni a parlamentet,
  • a király egyszemélyű hatalom, de vétójoga van csak, nem igazi ellenerő,
  • az uralkodó nem zárkózhat el a kérvények elől, nem tagadhatja meg a protestánsoktól a fegyverviselés jogát, indokolatlanul nem szólhat bele a parlamenti szavazásokba, nem büntetheti meg a parlamenti képviselőket azért, amit a vitákon mondtak, és nem szabhat ki kegyetlen büntetéseket.

A törvény révén létrejött az alkotmányos monarchia, melyben a végrehajtó hatalom (kormány) és az igazságszolgáltatás (esküdtbírák) egyaránt a parlamentnek – és nem a királynak – tartozott felelősséggel. Ezzel a későbbiekre lehetetlenné vált az abszolút monarchia kialakulása, az adózás a parlament ellenőrzése alá került, és megszűnt az abszolutizmust szolgáló államegyház is.

Az átalakulás azonban nem volt teljes, mert a választójog kiterjesztése, a jogrendszer gyökeres megváltoztatása és a copyholderek védelme elmaradt. Ám a változások mégis lehetővé tették, hogy a legfőbb hatalom az új nemesség és polgárság kezébe kerüljön. Az új társadalmi réteg pedig a feudalizmus lebontásával megkezdhette az új politikai és gazdasági berendezkedés megszilárdítását. Az új rendszer alig egy évszázaddal később megindította az ipari forradalmat.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord Kiadó, Budapest, 2007
  • Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. Aula Kiadó, 1999, Budapest
  • Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora. Maecenas Kiadó, Budapest, 2007