Az íjászat virágkora és az azincourt-i csata

Az íjászat virágkora és az azincourt-i csata

/Harmat Árpád Péter/

 

Az íjászat évszázada, és annak behatárolása nem csupán a hadtörténészek számára érdekes, hiszen egy egész hadtörténeti korszak, egy egész történelmi fejezet definiálásáról van szó. Az íjászat virágkorának végét megtalálni könnyű, hiszen datálása egyértelmű, hiszen a XVI. század elején történt európai csaták - mint a Páviai csata 1525-ben - főszereplői már a tűzfegyverek voltak. Ám a hosszúíj korszakának kezdete nehezen megragadható. Mihez köthető a lovagi dárda és pajzs, illetve kard és pajzs kombináció "letűnése" és az íj térhódításának kezdete?

Ez annál is nehezebb kérdés, mivel íjat nyilván az ókor óta mindig használtak a különböző csatákban és ütközetekben. Az sem újdonság, hogy teljesen önálló fegyvernemet alkotott, főleg Angliában, ahol a harcba vonuló seregeknek már a 11. századtól szerves részét képezte egy külön, csak ijjászokból álló alakulat. A kérdést abban a formában kell feltenni, hogy melyik volt az az első európai ütközet, melyben már az íj játszotta a főszerepet.

A kérdésre válaszul a legtöbb embernek a természetesen az 1415-ös Azincourti csata ugrik be. De ehhez hozzá kell tenni, hogy egy középkori íjjász kiképzése éveket vett igénybe. Az Azincourtnál diadalt arató 5000 hosszúíjász is évek alatt érte el azt a technikai tudást, mellyel a megdöbbentő találati pontosságot el tudta érni. Hozzá kell tenni, hogy az említett csatában résztvevő íjászok képesek voltak például percenként 12 nyíl kilövésére. Előzmény lehetett a Crécy-i csata 1346-ban, amikor az angol ijjászok megfelezték a rohamozó francia lovagokat! De valószínűleg még korábbra kell visszanyúlni, az íjj igazi jelentőségének kialakulásához! A további előzmények boncolgatása előtt azért mindenképp hangsúlyozni kell: a százéves háború Azincourtnál lezajlott ütközete az íjászat legemlékezetesebb eseménye volt. Bevezetőnk utáni cikkünk erről a csatáról szól!

Úgy tűnik valamikor az első keresztesháborúk, illetve a normann és magyar kalandozások idején alakult ki az íjj igazi jelentősége a nyugat-európai hadviselésben. Ezen népeknél komoly eredmények fűződtek ugyanis ehhez a fegyvernemhez. Az angolok számára az 1066-os hastingsi csata lehetett igazán kijózanító hatású abban a tekintetben, hogy a jóval kisebb létszámú támadó normann sereg megalázó vereséget mért lovagi jellegű csapataikra, méghozzá az íjj segítségével. A normann íjjászok voltak ugyanis a fegyver első számú szakértői az angolok előtt. Persze a magyarokat is ide kell sorolni, de esetünkben a könnyűlovas harcmodor és sajátos taktika volt az ami a hangsúlyt kapta. Ennek ellenére a német területek tőlünk vették át az íjjászat megbecsülését!

Szóval a Nyugat-európai íjjászat kialakulásának és térhódításának "startpisztolya" vélhetően abban a kis Dél-angliai faluban dörtült el, ahol a hastingsi csata néven elhíresült nagy normann győzelem is bekövetkezett. Innen indult el megbecsülése, ekkor kezdte átvenni Anglia, és innentől lettek fokozatosan a világ legjobbjai - a normannokat és magyarokat is felülmúlva - a híres és rettegett angol hosszúijászok!

Az Azincourt-i csata

Az Anglia és Franciaország közt 1337 és 1453 közé tehető százéves háború legnagyobb csatája a franciaországi Azincourt mezején - Calais szomszédságában - zajlott 1415 október 25 -én! Ennek a kulcsfontosságú csatának a legfontosabb főszereplője az angol hosszúíj volt! A brit és francai történészek, régészek kutatásai azt bizonyították, hogy ebben a csatában összesen félmillió nyilat lőttek ki. Az elképesztő méretű angol nyílzáporok óriási mészárlást vittek végbe a lovagi összecsapásra készült franciák körében, és gyakorlatilag kiirtották a francia főnemesség színe-virágát. Mintegy 7 ezer francia gróf, báró, márki maradt holtan a csatatéren. Ez az összecsapás volt a hosszúíj hattyúdala. A csata után ugyanis megjelentek a lőfegyverek, így a további csatákban már inkább ezek kezdték a főszerepet játszani!

Előzményei: IV. Fülöp francia királynak három - unokákat nem produkáló - fia mellett volt egy lánya is, Izabella, aki történetesen II. Edward angol király felesége volt. Gyermekük a félig angol, félig francia III. Edward angol trónörökös lett az egyetlen várományosa a francia trónnak. Ebbe a „megoldásba” azonban a francia főnemesek természetesen nem egyeztek bele, hisz így országuk egyetlen kardcsapás nélkül az angolok hűbérbirtoka lett volna. Szükség volt tehát egy ellenjelöltre, aki végül IV. Fülöp testvérének fia, Valois Fülöp lett. Az 1328-ban gyorsan megkoronázott Valois Fülöp, új királyi dinasztiát alapítva VI. Fülöp (1328-1350) néven foglalta el a francia trónt.

Az angol - francia ellenségeskedés a francia Gascogne tartomány feletti uralom kapcsán vált igazi háborúvá. Ugyanis a terület II. Henrik óta volt az angoloké, és bár Földnélküli János elvesztette a franciaországi angol birtokokat, Gascogne mégis megmaradt Anglia kezén. Amikor III. Edward a második skót függetlenségi háborúval volt lekötve, VI. Fülöp kihasználta a helyzetet és megindult Gascogne visszavételére. Válaszul III. Edward (1327-1377) bejelentette újra igényét a francia trónra és hadüzenetet küldött – Lincoln város püspökével – Párizsba.

A százéves háború első szakasza (1337-1360)

A háború első éveiben III. Edward szövetkezett a németalföldi nemesekkel és Flandria polgáraival, de két eredménytelen hadjárat után, 1340-ben a szövetség szétesett. A német hercegeknek nyújtott támogatások, és a hadsereg külföldi fenntartásának költségei fizetésképtelenné tette az angol kormányt, hatalmas károkat okozva ezzel III. Edward tekintélyében. A franciák egy ideig fölényben voltak a tengeren, és számos part menti angol várost kifosztottak. De 1340-ben, miközben az angol hadsereg partraszállását kívánták megakadályozni, a francia flotta majdnem teljesen megsemmisült a sluys-i csatában. A háború további részében a la Manche-csatorna végig angol kézen maradt, megakadályozva ezzel egy esetleges francia partraszállást.

1346 júliusában Edvárd egy jelentős partraszállást hajtott végre a csatornán keresztül, melynek során a normandiai Cotentin-félszigeten kötött ki, majd katonái élén tovább menetelt Normandiába. Fülöp egy nagy hadsereget gyűjtött össze, hogy szembeszálljon vele, mire Edvárd a terület megszerzése és megtartása helyett úgy döntött, hogy északnak tart Németalföld felé, végigfosztogatva, ami útjába kerül. Látva, hogy nem tudja elkerülni a Fülöppel való ütközetet, Edvárd csatarendbe állította seregeit, majd kivárta, hogy Fülöp serege utolérje, és megkezdődött a híres Crécyi csata. A sokkal nagyobb francia sereg több hullámban támadta meg az angolok kiválóan képzett, angol hosszúíjjal felszerelt angol és wales-i íjászait, akik minden újabb hullámot visszavertek, súlyos veszteségeket okozva a franciáknak, mígnem a franciák hatalmas vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni. A csata egyik fő érdekessége volt, hogy Európában itt és ekkor vetettek be először ágyúkat. Bár inkább ijesztő hangjuk, mint hatékonyságuk vonta rájuk a figyelmet, mégis hadtörténeti mérföldkövet jelentett első használatuk.

Edward ellenállás nélkül haladt észak felé és megostromolta, majd bevette a partmenti Calais városát a La Manche-csatorna mentén 1347-ben. Egy Skócia elleni angol győzelem folyamán (Neville's Cross-i csata) elfogták II. David skót királyt, ami nagyban csökkentette a Skócia felőli veszélyt. A második szakasz előtt, 1348-ban az Ázsiából (Krím félszigetről) Dél-Európába, majd onnan az egész kontinensre eljutó pestis (fekete halál) mind Anglia, mind Franciaország számára súlyos következményekkel járt. Ez megakadályozta Angliát abban, hogy bármilyen nagyobb méretű offenzívát indítson, vagy támogasson. Közben Franciaországban 1350-ben VI. Fülöp meghalt és fia, II. (Jó) János vette át a trónt.

Amikor a pestisjárvány elmúlt és Anglia valamelyest talpra állt pénzügyileg, Edward király fia, Edward, a Fekete Herceg, lerohanta Franciaországot Gascogne-ból 1356-ban, és hatalmas győzelmet aratott a poitiers-i csatában, ahol az angol íjászok megismételték a Crecy-nél már jól bevált taktikát. A második londoni egyezmény és az 1360-as Brétigny-i egyezmény alapján Anglia birtokába került Aquitania, egy nagy partmenti terület Délnyugat-Franciaországban, beleértve Poitiers-t és Bordeaux-t is. Így tehát a Százéves háború első szakaszát egyértelműen Anglia nyerte.

A háború második szakasza (1360-1400)

A háború második részében Franciaország élén VI. Fülöp unokája, V. (Bölcs) Károly állt, ő folytatta a harcot a még mindig trónon lévő III. Edwarddal. A háború ezen szakaszában a francia sereg volt sikeresebb, mivel V. Károly nem a lovagi szabályok szerint, hanem angol módra harcolt, azaz inkább a gyalogság és az íjászok alkalmazásával, többnyire zsoldosokat alkalmazva. Az angolok 1372-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek tengeri ütközetben a kasztíliai-francia flottától, La Rochelle-nél (Nyugat-franciaországi partvidék) amit súlyosbított, hogy 1376-ban meghalt a Százéves háború legnagyobb formátumú parancsnoka a fekete herceg, majd 1377-ben III. Edward is. Így a francia csapatokat vezető Bertrand du Guesclin fölénybe került. Az 1375-ben megkötött fegyverszünet a franciáknak kedvezett.

A háború harmadik szakasza (1400-1429)

A háború harmadik szakaszát megelőző években Angliában is és Franciaországban is belpolitikai válságok voltak. Angliában a Wat Tyler vezette parasztfelkelés okozott válságot, Franciaországban pedig VI. Károly (1380-1422) ellen kialakuló családi viszály okozott polgárháborús állapotokat.

Angliában 1413-ban V. Henrik (1413-1422) került a trónra

több okból rohanta le Franciaországot. Remélte, hogy egy sikeres külföldi háborúval megerősítheti pozícióját Angliában. Javítani akarta a pénzügyeit azáltal, hogy jövedelmeit növeli az elfoglalt területek termelésével. Szokásos eljárás volt, hogy a rokonok kiválthatták a nemeseket, akiket elfogtak egy-egy csatában.

Henrik hadserege 1415. augusztus 13-án szállt partra Észak-Franciaországban és egy 12000 fős hadsereggel ostromolta Harfleur kikötőjét. Az ostrom hosszabb lett, mint azt korábban várta. A város szeptember 22-én megadta magát, és az angol hadsereg nem távozott október 8-áig. A hadjáratra alkalmas évszak véget ért, és az angol hadsereg sok áldozatot szenvedett el különböző betegségekben. Henrik úgy döntött, hogy a hadserege legnagyobb részével (durván 7000 fővel) Calaisba megy, ahol ők utánpótláshoz juthatnak a tél folyamán.

Az ostrom alatt a franciák toboroztak egy hadsereget, ami Rouen körül gyülekezett. A franciák remélték, hogy sikerül a 9000 fős csapatot létrehozni még Harfleur eleste előtt, ez nem sikerült. Akkor Henriket követték északra, és a franciák arra törekedtek, hogy ostromzár alá vegyék őket a Somme folyó mentén. Sikeresen kényszerítették Henriket, hogy Calaistól délre keressen a folyón gázlót az átkeléshez. Az angolok végül keresztül keltek a Somme-on és folytatták az északra menetelést. A folyó védelme nélkül a franciák bizonytalanok voltak, hogy kényszerítsenek-e ki egy csatát. Október 24-éig mindkét hadsereg egymással nézett farkasszembe, miközben a franciák több csapat érkezésére vártak. Másnap a franciák időhúzó taktikaként tárgyalásokat kezdeményeztek, de Henrik megparancsolta a hadseregének, hogy kényszerítsenek ki egy csatát, mivel az angoloknak nagyon kevés ételük volt, két és fél hét alatt meneteltettek 260 mérföldet, betegségektől (például a vérhastól) szenvedtek, és sokkal nagyobb számú jól felszerelt francia sereggel néztek szembe. Mindazonáltal Henriknek Calais biztonságába kellett érnie, és nem várhatta meg, hogy a franciák erősítést kapjanak.

Angol csapat

A történelem könyvek szerint az angol hosszúíjaknak köszönhető a győzelem, amellyel halomra lőtték a francia lovagokat, akárcsak Crécynél. Azonban a franciák lovasai újfajta, keményebb páncéllal voltak felszerelve, amely ellen a hosszúíj hatástalan volt. Márpedig Henrik seregének több mint kétharmada íjászgyalogos, de nem azért állított ki ennyi íjászt, mert ezek erejében bízott, hanem mert ezek a katonák olcsóbbak voltak. Az angol gyalogság soraiban harcolt a cseh Jan Žižka is.

Francia csapat

A franciák vezére Charles d’Albret és Le Maingre marsall tapasztalt katonák és jó hadvezérek voltak, akik ismerték az angol taktikát. A két lovag annak idején harcolt a magyar sereggel Bulgáriában, ahol a török gyalogsági taktikának is szemtanúi lehettek, s a száz éves háború más csatáiban is volt idejük a gyalogságot figyelni. A sereg jórészt lovasságból állt, ami fegyelmet nem tanúsított, s főleg a francia nemességből tevődött össze.

A csata lefolyása

D'Albert jó haditervet dolgozott ki, amelynek megfelelően a lovagok rohamának jutott a fő szerep. A lovagoknak nem állataikon kellett volna áttörni az ellenség sorait, hanem lendületükkel áthatolni az ellenség íjászainak tüzén, majd gyalogosan rávetni magukat az angolokra. De az utasításait részlegesen hajtották végre a nemesek. Őket nem a győzelem megszerzése, s a hazaszeretet, hanem zsákmányolás és nemesi foglyok ejtése érdekelte, hogy azokért váltságdíjat szedhessenek.

A csata napján az angol íjászgyalogság csatára készen állt, kihegyezett karók mögött, amelyek további gátjai voltak a rohamnak. A talaj alaposan felázott az esőktől, s egy csomó akadály tárult a franciák elé, így még, ha a vezérek utasításait követték volna a lovagok, akkor sem tudtak volna egykönnyen eljutni az angol állásokig. A francia támadás megindult, de az akadályoktól és a sártól akadozott. Az angol gyalogság heves nyílzáport zúdított a támadókra, akiknek páncéljáról bár lepattantak a nyilak, de állataikat nem védte semmi, így azokat a nyilak vagy megölték, vagy súlyosan megsebesítették. Az angol vonalakat elérő lovagok azonban megfeledkezve a parancsról, nem szálltak le a lovaikról, de a posványos talajon így is közülük sokan lebuktak lovaikról, bele a sárba, s mások tovább taposták őket, így megfulladtak. Megint mások viszont elkezdtek előkelőket keresgélni az ellenség soraiban, de senkit sem találtak, hiszen a gyalogság az egyszerű nép, a parasztok és polgárok fiaiból verődött össze. A keresgélés közben alig használták a franciák fegyverüket, míg a viszonylag gyengébb felszereltségű angolok sokukat leszedték lovaikról és úgy ölték meg. A csata végére mintegy hatezer francia esett el, köztük volt d'Albert is. Az angolok vesztesége több mint hússzor kevesebb volt.

Következmények

Másnap reggel Henrik visszatért a csatatérhez és elrendelte a sérültek és halottak számbavételét. A nemesség egészét ekkora már elvitték. A legtöbb közembert, akit otthagytak a mezőn, túl súlyosan sebesült meg, hogy egészségügyi ellátás nélkül életben maradjon. A megbízható források hiánya miatt, lehetetlen pontos adatot adni a francia és angol áldozatokról. Mindazonáltal, bár az angolokat számban felülmúlták, a veszteségeik sokkal alacsonyabbak voltak, mint a franciáké.

Barker legalább 112 angol áldozatról számolt be. Egy meglehetősen széles körben használt becslés az angol áldozatokat 450 főre saccolja, ami nem jelentéktelen szám egy 6000 fős hadseregben, de messze kevesebb, mint a franciák vesztesége. A franciák súlyos veszteségeket szenvedtek. Az bizonyos, hogy francia oldalon több ezren haltak meg, a legtöbb becslés 6000 - 7000 francia áldozatról szól, három herceget, öt grófot és 90 bárót beleértve. A rabok számának a becslései változnak 700 és 2200 fő között változnak.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. A középkor. II. kötet. Osiris Kiadó, Budapest, 2004 (186-196 p.)
  • Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001. (348-358 p.)
  • Szántó György Tibor: Anglia története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
  • Georges Duby: Franciaország története I. A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Osiris Kiadó, Budapest, 2005