A Midway-szigeteki tengeri csata

A Midway-szigeteki tengeri csata, 1942 június 3-7

/Harmat Árpád Péter/

Háborús előzmények

Japán nagyhatalmi terjeszkedése már a századfordulót megelőző években megkezdődött, de igazi lendületet 1931 –ben nyert, amikor lerohanta Mandzsúriát, majd 1932 –ben létrehozta a Mandzsukuo bábállamot és kilépett a Népszövetségből.

Bár a fasiszta tábornokok és tisztek 1932. és 1939.évi államcsínykísérlete meghiúsult, 1936 őszén Japán mégis aláírta a fasiszta antikomintern paktumot. 1937 –ben pedig megindította a Kína elleni általános támadást (kínai-japán háború, 1937-45). A politikai fordulat 1940 július 22 –én történt, amikor a japán tisztikar erélyesebb külpolitikát követelve megbuktatta a kormányt. Konoye herceg új kormányt alakított, melyben Tojo, a fasiszta-militarista szervezetek egyik exponense a hadügyminiszteri, Matsuoka, a japán expanzió ismert ideológusa a külügyminiszteri tárcát szerezte meg. Az új kormány az új zaibatsúra, az agresszív Kvantung-hadseregre támaszkodva a belpolitikában fasiszta jellegű intézkedéseket vezetett be, elrendelte valamennyi politikai párt egyesülését „a császári hatalom megvalósulásáért” nevű mozgalomba, feloszlatta a szakszervezeteket és más demokratikus egyesületeket.

Az új kormány külpolitikai programja szakított azzal a régi felfogással, hogy az agressziót csak Kínára összpontosítsák. Úgy döntöttek, hogy a „kínai incidenst” – Kínát elvágva utánpótlási forrásaitól – be kell fejezni, és a terjeszkedés fő irányát a déli tengerek térségében „nyugaton Indiáig, délen Ausztráliáig és Holland Indiáig” kell kijelölni, a behatolás többé nem korlátozódhat a gazdasági lépésekre, hanem a legkedvezőbb pillanatban fegyveres erőt kell alkalmazni.

A terv szerint elsősorban Anglia, de ha kell az Egyesült Államok ellen is háborút kell indítani. Ehhez a tervhez Európában Németországot és Olaszországot tekintették szövetségesnek, így 1940 nyarán német-japán egyeztető tárgyalások kezdődtek. A tervezett katonai-politikai szövetség a világ gazdasági felosztásán, a nagy érdekszférák kijelölésén alapult. Matsuoka, a Konoye-kormány külügyminisztere különösen lelkes híve volt a szövetségnek. 1940 szeptember elején a japán-német tárgyalások döntő fázisukba léptek, és szeptember 27-én a háromhatalmi egyezményben írásban nyertek konkrét formákat.

Válaszul az USA gazdasági fegyverekhez nyúlt, megtiltotta a vas- és ócskavaskivitelt Japánba, ami a japán ipart és hadiipart érzékenyen érintette. A japán hadvezetés és hadiflotta most már nem elégedett meg Délkelet-Ázsiával, hanem a Csendes-óceán feletti uralmat szorgalmazta, s egy nagy védelmi kört kívánt kialakítani a Csendes-óceán egyik végétől a másikig. Egyenlőre azonban a japán diplomácia óvatos volt, mivel az USA egy esetleges olajembargó bevezetésével rövid idő alatt tönkretehette a japán gazdaságot. A japán vezetőknek 1940-41 -ben érdekében állt, hogy mindaddig, míg egyértelműen nem döntenek a háború mellett, megegyezési készséget tanúsítsanak, tárgyalásokat folytassanak az érdekszférák felosztásáról s az ellentétek tompításáról. Formailag a tárgyalások már 1941 elején megindultak Cordell Hull amerikai külügyminiszter és Nomura washingtoni japán nagykövet között. A japán tervezetek felvetették azt a gondolatot, hogy amennyiben az USA szabad kezet biztosít Japánnak Kínában, a japán kormány hajlandó lesz más irányú terjeszkedési törekvéseiről lemondani.

A japán-amerikai kompromisszum lehetősége azonban 1941 nyarán csökkent, sőt két fontos esemény miatt egyenesen ellenségessé vált. Az egyik elhidegülést kiváltó tényező az volt, hogy az amerikai kormány olajellátási nehézségekre hivatkozva korlátozta az olajkivitelt a nyugati kikötőiből. Ez a döntés a Japán elleni olajembargó bevezetésével volt egyenértékű. A másik előzmény Indokína japán megszállása volt, amire az USA a japán követelések befagyasztásával és a kereskedelmi kapcsolatok felfüggesztésével válaszolt.

Az amerikai-japán viszony kiéleződésével párhuzamosan, 1941 nyarán formálódni kezdett az antifasiszta koalíció is, melyet siettetett Németország 1941 június 22-én megindított Szovjetunió elleni támadása is.

A már háborúban álló Nagy-Britannia és Szovjetúnió között a hivatalos megállapodás viszonylag gyorsan – 3 héttel a Barbarossa-terv megindulás után – létrejött. 1941.július 12-én aláírták a szovjet-angol szerződést. A két szerződő fél kölcsönösen kötelezte magát kölcsönös segélynyújtásra, valamint arra, hogy egymástól függetlenül nem kezdenek tárgyalásokat és nem kötnek különbékét a németekkel. A szerződés sürgette az elveken túlmenő amerikai állásfoglalást is, így 1941 augusztus 10-én az Atlanti-óceánon az Augusta cirkálón találkozott Churchill és Roosevelt, hogy Londontól Moszkváig a legfontosabb teendőkben közös nevezőre jussanak. A találkozón elhatározták, hogy közös deklarációban világítják meg politikájuk alapelveit s háborús céljaikat. A nyilatkozat Atlanti Charta néven vonult be a történelembe.

A formailag még semleges Egyesült Államok közös nyilatkozata a háborúban álló Angliával, melyet háborús szövetség fűzött a Szovjetunióhoz, már jelentős elkötelezettséget jelentett az USA részéről, annak ellenére, hogy a deklarációban Roosevelt a hadba lépésre még nem vállalt kötelezettséget. Az Atlanti Charta szövege szerint a két nagyhatalom semmiféle területi gyarapodásra nem tart igényt, nem ismer el olyan területi változásokat, melyek szemben állnak az érintett ország lakosságának akaratával. Célkitűzésük az agresszív államok megfékezése, általános és tartós biztonsági rendszer megvalósítása, a nemzetiszocialista triannizmus leverése és igazságos béke. A Szovjetunió gyorsan magáévá tette az Atlanti Charta demokratikus követeléseit, és szeptember 29-én bejelentette, hogy csatlakozik a nyilatkozathoz.

Japánban 1941 őszén már megállíthatatlannak bizonyult a háború előkészítésének folyamata. 1941 október 18-án Konoye után a még agresszívabb felfogású Tojo kapott kormányalakítási megbízást, és rögtön teljes gazdasági szabadságot, a régi olajellátást s más szállításokat követelt az Egyesült Államoktól. Az amerikai ellenjavaslat egy utolsó ideiglenes modus vivendi volt, e szerint, amennyiben a japán csapatokat kivonják Indokínából, akkor feloldják a japán követelések befagyasztását, és hajlandóak a hajóhad fenntartásához szükséges olajmennyiséget leszállítani.

1941 november végén már csupán a háború kitörésének időpontja és módja látszott kérdésesnek. Kínába újabb japán csapatok érkeztek, az amerikai felderítők nagy japán csapatszállításokról tettek jelentést. Az amerikai kormány azonban elsősorban belpolitikai okokból nem akarta magára vállalni a háború kezdeményezését, ezért a támadás helyének és időpontjának kiválasztását kénytelen volt a japánoknak átengedni.

Roosevelt 1941 november 25-én minden korábbinál határozottabb követelést támasztott: Japán mondjon le valamennyi területi igényéről, ezzel szemben bizonyos gazdasági koncessziókat helyezett kilátásba. Roosevelt úgy látta, hogy egy esetleges japán támadás az amerikai politikai életet és közvéleményt egyértelműbben sorakoztatja fel mögötte, és végleg elnémítja az izoláció híveit.

1941 december elején összeült a Tódzsó Hideki vezette japán kormány és vezérkar. Döntöttek. A japán haderő dél felé menetel az Egyesült Államok, Anglia, és Hollandia, illetőleg ezen országok ázsiai birtokai ellen. Japán washingtoni követségén 1941 december 7-én vették át azt a terjedelmes dokumentumot, melyben 13 pontban igazolták az utolsó évek japán külpolitikáját. Vádolták az Egyesült Államokat Japán létének veszélyeztetésével, és a Japán ellen irányuló bekerítési politikával. Eljutottak ahhoz a következtetéshez, hogy ilyen körülmények között nincs remény a Csendes-óceán térségében a béke fenntartására, a további tárgyalások céltalanok.

A japán támadás Hawaii ellen

Az 1941 december elején megszövegezett, és háborút „jósló” japán dokumentum december 7-i átadásakor a japán hadigépezet már teljes mozgásban volt, s a flotta egységei közeledtek a kitűzött célokhoz. Nagumo tengernagy vezetésével 6 repülőgép-anyahajó, 2 csatahajó, 3 cirkáló, 9 romboló és néhány más kisebb hadihajó több mint tíz napja úton volt, hogy december 7-én hajnalban a Hawaii-szigetektől 250 mérföldre további egységekkel kiegészüljön. Ugyanaznap Indokínát is elözönlötték a japán csapatok. A Hawaii-szigetektől 250 mérföldre állomásozó japán repülőgép-anyahajókról reggel 6 és ¼ 8 között két hullámban 353 repülőgép indult támadásra Pearl Harbor ellen. A támadás során meghalt 2403 amerikai katona és elsüllyedt 4 amerikai csatahajó (az USS Arizona, az USS California, az USS Nevada és az USS West Virginia) ! Súlyosan megrongálódott további tizenegy hajó (köztük négy csatahajó és 3 cirkláló)  Megsemmisült 188 amerikai repülőgép is, ezzel szemben a támadó japánok 64 embert vesztettek, és mindössze 29 repülőgépüket lőtték le. A csendes-óceáni amerikai hajóhad elvesztette ütőképességét, hiszen a gyakorlaton levő repülőgép-anyahajókon kívül nehezebb egységei nem maradtak.

Már a Pearl Harbor –i támadás hírére s azóta is újból felmerül a kérdés, bármennyire merész és jól kidolgozott volt a japán támadási terv, hogyan sikerülhetett meglepni az amerikai flottát. Miként érhette váratlanul az amerikai haditengerészetet, mikor a támadás előtti 7-10 nap diplomáciai és katonai lépései ismeretében kellett számolnia a támadás lehetőségével. A november 26-i amerikai jegyzék után pedig nyilvánvaló volt, hogy napokon belül kitör a háború. A válasz talán az, hogy némi tudatos számítás lehetett a háttérben. Roosevelt a háborútól visszariadó amerikai közvéleményt kívánta maga mellé állítani, így amikor már számítani lehetett egy japán támadásra, melyet a Japánhoz közelebb eső, és csupán néhány száz fős katonai személyzetet veszélyeztető Guam, vagy Wake szigeteknél vártak, nem sietett mozgósítani. A támadás tényleges célpontja azonban nagy meglepetést okozott az amerikai vezetésnek, hiszen egy Japántól távoli, amerikai polgári lakosság által benépesített, és az egész csendes-óceáni flottának helyt adó terület ellen irányult. Tehát Roosevelt elérte ugyan burkolt célját – háborúba való belépést – de az általa vártnál jóval magasabb, katasztrofális árat kellett fizetnie érte. Az amerikai elnöktől a felső katonai vezetőkön át a Hawaii-szigeten állomásozó katonai erők parancsnokságáig könnyelműen, elbizakodottan, felületesen kezelték a japán támadás veszélyét.

1941 december 8-án az amerikai kongresszus – egy ellenszavazattal – határozatot fogadott el, mely szerint beállt a hadiállapot az USA és Japán között. Egész sor hadüzenet váltás következett: Anglia már másnap bejelentette a japán elleni hadüzenetet, mely annyival is indokoltabb volt, minthogy a japán támadás már Szingapúrra, Hongkongra, tehát az angol birodalomra is kiterjedt. Hitler, 1941 december 11-i beszédében jelentette be a német Reichstagnak Németország hadüzenetét. Ugyanaznap Mussolini is hadat üzent az USA-nak, s a három ország képviselői aláírták a közös hadviselésre vonatkozó egyezményt. Nemsokára a háromhatalmi egyezményhez csatlakozott kis országok is hadat üzentek.

Pearl Harbor után Japán diadalmas 100 napja következett. A Hawwaii elleni támadással egy időben vonultak be japán csapatok a semleges Thaiföldre, és az 1941 őszén kidolgozott haditervnek megfelelően még decemberben sorozatos partraszállási hadműveleteket hajtottak végre a Fülöp-szigeteken, a Maláj-félszigeten, Borneóban, Guam- és Wake-szigeteken, egyidejűleg a szárazföldről megkezdték Hongkong ostromát is.

Közben, 1942 január 18-án megszületett a háromhatalmi egyezmény katonai kiegészítése is, mely már a japán hadműveleti övezetet a Szovjetunió egész ázsiai területére is kiterjesztette. Japán vállalta, hogy megsemmisíti és elfoglalja Anglia, az USA és Hollandia támaszpontjait.

A japán terv első fázisa: Hongkong, Wake és Guam elfoglalásával, valamint a fülöp-szigeteki és malájföldi partraszállással számolt. Guam és Wake 1941 decemberi elfoglalása megszakította a Midway- és a Fülöp-szigetek közötti összeköttetést, a Fülöp-szigetek utánpótlási vonalait. 1941 december 10-én Luzonnál partra szálltak az első japán egységek, és 1942 januárjára már a fővárost is elfoglalták.

A japán támadás második szakasza Holland India (Indonézia), Szingapúr és Burma ellen irányult. Szingapúr 1942 február 15-én, Indonézia tulnyomó része március 8-án kapitulált. 1942 tavaszára a japán haderő mindössze 15000 ember veszteséggel, a tervezettnél rövidebb idő alatt hiánytalanul megvalósította céljait.

A harmadik fázisban, 1942 májusától lassult a terjeszkedés. Burmában az időjárási viszonyok nehezítették az előrenyomulást, a Csendes-óceán déli részén pedig – Salamon-, Fidzsi- Szamoa-szigetek, Új-Kaledónia és főként Új-Guinea térségében – a Fülöp-szigetekről kivont MacArthur tábornok vezette amerikai flotta állította meg a támadást. A korall-tengeri csatában – melynek tétje Ausztrália védelme volt - egyik fél sem mondhatta győztesnek magát, mégis az a körülmény, hogy a japánok kénytelenek voltak visszavonulni és lemondani Port Moresby (Új-Guinea) elfoglalásáról, a helyzet változását jelezte.

A Midway-szigetek elleni támadás, a fordulat

A három fázisban lezajlott terjeszkedés után, Japán válaszút elé érkezett: tovább bővíti birodalmát Ázsiában, miközben állandó fenyegetettséggel számol az USA részéről, vagy magát az Egyesült Államokat támadja meg. A japán haditengerészet élén álló tehetséges admirális Yamamoto tengernagy volt az, aki először felismerte a tényt: a további hódítások csak az USA teljes legyőzésével válhatnak lehetségessé, vagyis ha Japán biztosítani akarja az egész Csendes-óceán feletti egyeduralmát, akkor fel kell számolnia az Egyesült Államok egész megmaradt flottáját. A figyelemre méltó katonatiszt 1884 –ben született, a Meiji forradalom, a nagy nemzeti újjáébredés idején, a hős Togo tengernagy parancsnoksága alatt megsebesült Csuzimánál, és most mint a haditengerészet apostola minden erejét egy új Japán nagyságának szolgálatába állította. De Amerikát is ismerte. A Harvard egyetemen tanult, Washingtonban volt haditengerészeti attasé, és beutazta az országot.

Yamamoto tehát egyetlen megoldást látott Japán dilemmájára: gyors és döntő győzelmet aratni az USA felett, még mielőtt a hatalmas amerikai hadiipar rákapcsol, és csak ezt követően foglalkozni a birodalom további bővítésével. Yamamoto úgy gondolkozott: ha meg tudja semmisíteni az Egyesült Államok meggyengült flottáját – különösen pedig a Pearl Harbornál még megmaradt repülőgép anyahajókat -, az egész Csendes-óceánt ellenőrzi. Akkor pedig lehetséges, hogy Washington hajlandó kedvező feltételekkel békét kötni Japánnal, semmint szembenézni a hosszú visszaút agóniájával. Tehát Yamamoto kijelölte az új japán katonai célt: egyetlen hatékony támadással megsemmisíteni az egész csendes-óceáni amerikai flottát.

A terv kivitelezéséhez azonban elő kellett csalogatni az amerikaiak összes hadihajóját. Yamamoto úgy vélte, hogy ez csak egy módon lehetséges: ha valami olyant foglal el, aminek elvesztését az amerikaiak nem engedhetnek meg maguknak. Midway tökéletes csaléteknek látszott. Csupán egy kis amerikai előretolt állás volt a Csendes-óceán középső részén (Pearl Harbortól ÉNY-ra), de elfoglalása számos előnnyel kecsegtetett: erősítené az anyaország védelmét, hasznos támaszpont lehetne a járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számára, de mindenekelőtt kicsalogatná az amerikai flottát. Midway mindössze 1136 mérföldnyire (1818 km) van Pearl Harbortól, így olyan hely, amelyet az amerikaiaknak mindenképpen meg kell védelmezniük.

Midway elfoglalásának terve ellen számos ellenvetés merülhetett fel: 1) távol van – a támadást nem támogathatja szárazföldi támaszponton állomásozó légierő, 2) ugyanakkor a Hawwaii-ban állomásozó amerikai repülőgépek hatósugarán belül fekszik. Mindemellett sokak számára – a japán vezérkarban – túl kicsinek és távolinak látszott ahhoz, hogy jó támaszpont legyen járőrszolgálatot teljesítő repülőgépek számára. Ahhoz, hogy tartani tudják, hajókat kell igénybe venni, amelyekre pedig másutt égető szükség van. Mindenekfelett pedig nincs elég idő ahhoz, hogy összegyűjtsék a készleteket és felszerelést, amely egy ilyen nagy ugráshoz szükséges – a javasolt júniusi határidő gyilkosan rövid.

Mégis, Midwaynek volt egy nagy előnye, amely minden másnál többet nyomott a latban: Yamamoto támogatta. Vele senki sem volt hajlandó nyíltan szembeszállni, így 1942 április 5-én a haditengerészeti vezérkar végre némi vonakodással áldását adta a tervre. Engesztelő gesztusként Yamamoto pedig elkötelezte magát arra, hogy a vezérkar többsége által Midwaynél fontosabbnak tartott Fidzsi- és  Szamoa-szigetek elfoglalása lesz a következő hadművelet. Azonkívül, mivel a haditengerészeti vezérkar aggódott az Aleut-szigetekről (Alaszka) várható bombatámadások miatt, a Midway-tervet kiegészítette az aleuti szigetek elleni támadással.

Az elkészült terv méltó volt a második világháború legnagyobb admirálisához, Yamamotóhoz. Minden  az N-nap – a midwayi partraszállás tervezett napja köré épült. Az N-3 napon Hosogoya tengernagy nyitja meg a „show”-t az Aleut-szigetek elleni támadással. Utána az N-2 napon Nagumo tengernagy pompás, hat anyahajóból álló csapásmérő ereje északnyugat felől támad Midwayre, és megpuhítja a könnyű partraszálláshoz. Magán az N napon nyugat felől megérkezik a Nobutake Kondo altengernagy 2.flottája által támogatott inváziós erő. Közben a főerő -–Yamamoto tengernagy csatahajókból álló nagy csoportja – a kettő között fog tartózkodni… 300 mérföldnyire a háttérben áll lesben, várva, hogy rávesse magát az Egyesült Államok flottájára, amint az kifutott, hogy felmentse Midwayt. Északon Hosogaya néhány támogató hajója elég közel fog tartózkodni, hogy csatlakozzék Yamamotohoz, amint az elindult a csapásmérésre. Hogy semmit se kockáztasson, Kuroshima a felderítésről is gondoskodott. Hawaii és Midway között két kordont fognak alakítani tengeralattjárókból. Ezek észlelik és jelentik, amint az Egyesült Államok flottája kifutott támaszpontjáról, és esetleg egy keveset gyakorolják is a célok leküzdését.

1942 május 5 –én a császári főhadiszállás 18.számú haditengerészeti parancsa utasította az egyesített flottát, hogy a hadsereggel együttműködve hajtsa végre a Midway szigetek és a nyugati Aleut-szigetek kulcsfontosságú pontjainak elfoglalását. Ezt más parancsok követték, és végül megszületett a végső elnevezés, amely minden katonai tervet álomból valósággá változtat, a hivatalos fedőnév. Ettől kezdve a tervet MI hadműveletnek nevezték, amelyben az Aleut-szigeteket az AO, magát Midwayt pedig az AF betűk jelezték.

1942 május 20-án összegyűlt a 70 hajóból álló flotta, Hashirajima kikötőjében. Minden hajó eltörpült a 64 000 tonnás Yamato mellett, amely ez idő szerint a világ legnagyobb csatahajója volt. (Hossza: 263,2 m, szélessége:  39,0 m, személyzete: 2500 fő; összehasonlításképp, a Titanic alig 30 évvel korábban 268,8 m hosszú, ám csak 28 m  széles volt.) A tervezett csata főszereplőinek azonban az anyahajókat tartották. A japánok eleinte mind a hat repülőgép-hordozójukat be akarták vetni, ám kettő, a Shokaku és a Zuikaku sérült volt, így végül négy japán anyahajó bevetését készítették elő. Az Akagi 30 00 tonnájával a legnagyobb, a Kaga a legerősebb, az egyenként 18 000 tonnás, vagyis az előző kettőnél jóval kisebb Hiryu és Soryu pedig a legkorszerűbbek voltak. A megdöbbentően nagy, minden eddiginél hatalmasabb flotta azon a napon futott ki a Csendes-óceánra, ami az 1905-ös orosz-japán háború Csuzimánál vívott japán győzelemmel zárult tengeri csatájának 37.évfordulója volt: 1942 május 27 –én.

1942 májusában, az Egyesült Államok a Csendes-óceánon mindössze 3 anyahajóval rendelkezett, ráadásul ezek mindegyike távol volt Midwaytől. Frank Jack Fletcher ellentengernagy 17.különleges feladattal megbízott köteléke Tongatabunál – a Csendes-óceán déli részén – tartózkodott, és az egység egyetlen anyahajója a Yorktown súlyosan sérült volt. (A Yorktownról úgy tudták a japánok, hogy elsüllyedt a Pearl Habor elleni támadásukkor.) William F. Halsey altengernagy 16.különleges feladattal megbízott köteléke, a másik két amerikai anyahajóval – Enterprise és Hornet – pedig a Salamon-szigeteknél állomásozott. Ha a japán flotta 1942 májusában bukkant volna fel Midway-nél, akkor teljes győzelmet arathattak volna. Csakhogy 1942 májusában történt valami, ami miatt Chester W. Nimitz tengernagy, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának parancsnoka az összes amerikai hadihajót és repülőgép-hordozót Peral Haborhoz, vagyis Midway közelébe rendelt.

Nimitz döntése mögött az állt, hogy 1942 május 12 –én az amerikai hírszerzés tájékoztatta arról, hogy a japánok Midway elfoglalására készülnek. Azon megdöbbentő tény, hogy az amerikaiak előre tudtak a japán támadásról annak időpontjáról, irányáról, sőt pontos céljáról, 1940 őszére nyúlt vissza. 1940 –ben ugyanis egy bizonyos Joseph J. Rochefort fregattkapitány megfejtette az addig használatos japán haditengerészeti rejtjelkulcsot, a JN-25 –öt, és elkezdett japánul tanulni. 1941 májusában megszervezte Pearl Haborban harci hírszerző egységét, és folyamatosan figyelte a japán rádióforgalmazást, vagyis minden egyes rejtjelezett rádióüzenetet, amit a japán hajók egymásnak, vagy az anyaországnak küldtek. A JN-25 rejtjelkulcs megváltoztatása után, (1941 december) csoportja az új rejtjelezést is megfejtette, és 1942 márciusától felfigyeltek bizonyos japán adásokban mind gyakrabban felbukkanó kifejezésekre, mint az AF. Május 12-ére Rochefort már rájött, hogy a japán híradásokban az AF betűk Midwayt jelölik, és hogy a japánok Midway elfoglalására készülnek. Azonnal tájékoztatta Nimitzet, aki az összes hadihajót visszarendelte.

A legutolsó lehallgatott japán üzenetek arra utaltak, hogy a támadásra esetleg 1942 május 28-án kerül sor. Nimitz figyelmeztette Midwayt, és Pearl Haborban teljes erővel folytak az előkészületek a japánok fogadására. Közben szerencsésen megérkeztek Pearl Harborba az amerikai anyahajók, és megkezdődött a Yorktown helyreállítása.

Az amerikai hadvezetés kidolgozta tervét, mely szerint a 17.különleges kötelék, a helyreállított Yorktownnal, Fletcher tengernagy vezetésével kifut Pearl Harborból, és elindul Midwayhez. A szigettől északkeletre bevárja, az ugyancsak Hawaiiból érkező Raymond Spruance tengernagy vezette 16.különleges köteléket, melynek csapásmérő erejét a Hornet és Enterprise anyahajók alkotják. A térképnek azt a pontját, a végtelen óceánnak azt a titokzatos helyét, ahol a két amerikai főerőnek találkoznia kellett, Point Luck-nak, a Szerencse Pontjának nevezték el. Az egyesülés után, a japán erők megérkezésekor felőrlő taktikával a lehető legnagyobb veszteséget okozzák az ellenségnek. Eközben a tengeralattjárók a japán repülőgép-anyahajókra támadnak; maga Midway pedig a védelemre és a járőrszolgálatra összpontosítja erőfeszítéseit; Hawaii távolsági bombázóerővel járul hozzá a közös tevékenységhez. A tervből, és az előzetes számításokból kiderült, hogy az egész csata a világtörténelem legnagyobb tengeri csatája lesz. Emellett az első olyan tengeri ütközet, melyben a főszerepet nem a csatahajók, hanem a repülőgéphordozó-anyahajók fogják játszani. Azt azonban ekkor még sem a japánok sem az amerikaiak nem sejtették, hogy a Midway-i csata olyan fordulópont lesz a világháború távol-keleti hadszinterén, mint Európában, a két hónappal később kezdődő sztálingrádi-csata.

A japánok a Midway elleni támadást összekötötték az Aleut szigetek elleni támadással, így 1942 június 3-án kor reggel Hosogaya tengernagy északi csapásmérő ereje terv szerint bombázta Dutch Harbort. Az amerikai hadvezetés, az előre várt bombázás bekövetkezte után, már biztosra vette, hogy a megfejtett japán üzenetek többi része is meg fog valósulni, vagyis valóban közeleg az a bizonyos japán flotta Midwayhez.

1942 június 4 –én hajnali 4 óra 30 perckor a Nagumo tengernagy vezette japán hajókötelék négy repülőgép hordozójáról összesen 108 db repülő szállt fel, (72 bombázó, és 36 vadászgép) amikor északnyugati irányból érkezve, körülbelül 200 mérföldnyire már megközelítették Midwayt. Az amerikai flotta ekkor szintén 200 mérföldre tartózkodott a szigettől, de északkeleti irányban. A flotta, és Midway repülői már napok óta felderítő-repüléseket végeztek, hogy időben észre vegyék az állítólag közeledő japán anyahajókat, de nem találták őket. A japán repülőgépek indulása után egy órával azonban egy amerikai felderítőgép észlelte a japán bombázókat és ZERO -kat (japán vadászgépek) és azonnal jelentette Midwaynek, és a parancsnokságnak. A szigeten minden repülő felszállt, nehogy a földön kelljen megsemmisülniük. Reggel 6 óra 30-kor a japánok megkezdték Midway szigeteinek bombázását. (Midway két szigetből, a nagyobb Sand és a kisebb Keleti szigetből áll.)

Az első támadás mérlege: 11 halott, 18 sebesült, a korház, az ejtőernyőraktár, az üzemanyagtartályok és vezetékek, a kantin, és az erőmű súlyos rongálódása volt. Az amerikai választámadás nem késett soká. Megindultak az amerikai gépek is a japán flotta ellen, de az öt hullámban történt támadások ( 5 óra 30, és 8 óra 30 között) nem érték el céljukat, egyetlen közvetlen találat sem történt, csupán némileg sikerült szétzilálniuk a japán hajóhadat. Viszont az amerikaiak nagy előnye volt, - bár erről még nem tudtak - hogy a japánok azt gondolták az amerikai repülők, mind Midwayről érkeztek, vagyis fogalmuk sem volt, hogy az amerikai anyahajók a közelben tartózkodnak. Mikor a japánok először értesültek arról, hogy lehetnek amerikai anyahajók a közelben, még mindig csak egyetlen anyahajót tudtak beazonosítani. A japánok tervük szerint, 9 óra 18 –kor „lehozták” anyahajóikra, a Midwayről visszatérő gépeiket, és 10 óra 30 –kor akarták elindítani, a 93 repülőből álló második hullámukat.

Miközben a japánok a második támadásra készültek, mindhárom amerikai anyahajóról felszálltak a repülők, hogy megtámadják a japán flottát. Csakhogy teljesen szervezetlenül történt a repülőszázadok indítása. Szabályos körülmények között egy jól megtervezett támadásban három repülőgép típusból álló kötelékek vesznek részt. Egyrészt torpedóvető századok, melyek 15 gépből állnak, és a tengerbe dobott torpedókkal, az ellenséges hajókat a vízvonal alatt igyekeznek eltalálni. Másrészt zuhanóbombázó századok, szintén 15 gépből összeállva, a felszíni fedélzetre dobnak bombákat, és végül harmadrészt vadászgépek, melyek feladata, hogy az ellenséges repülőktől védjék az előző két köteléktípust. A hatodik, hetedik és nyolcadik amerikai támadó hullámban, melyek reggel 8 és 10 óra között kezdődtek, a vadászszázadok elkeveredtek a torpedóvető és bombázó gépektől, egyes kötelékek nem találták meg a japán flottát, teljes zűrzavarban indult tehát a támadás. Ennek dacára a három hullám elérte, hogy a japán anyahajók eltávolodtak egymástól. Az első sikert a klencedik támadás hozta meg. A Wade McClusky korvettkapitány vezette, Enterprise-ról indult, és 25 gépből álló zuhanóbombázó egység már 8 óra óta hiába kereste a japán anyahajókat, mikor 10 óra 20 perckor váratlanul megpillantotta a két legnagyobb ellenséges repülőgép-hordozót, az Akagit és a Kagát. A támadást teljes siker koronázta. Az Akagi három súlyos találatot kapott, a Kaga pedig annyit, hogy senki számára nem volt kétséges: a japán hajó elsüllyedése biztosra vehető.

A két legnagyobb japán anyahajó elleni támadással egyidőben, a Yorktown-ról felszállt Max Leslie fregattkapitány vezette 3.bombázószázad is megtámadta a Soryut, és végzetes csapást mért rá. Tehát 1942 június 4-én alig 10 perc leforgása alatt két amerikai anyahajó összesen 40 bombázógépe vadásztámogatás nélkül harcképtelenné tette a japán hajóhad három anyahajóját. A japánok bosszúra szomjaztak, és az egyetlen még sértetlen anyahajójukról, a Hiryiu –ról, 10 óra 58 perckor támadást indítottak a Yorktown ellen, egy 18 bombázóból álló századdal. A japán repülőket erős légelhárító tűz fogadta, de nyolc bombázónak sikerült az anyahajó fölé kerülnie. Egyet ugyan kilőttek, de a megmaradt 7 repülő kioldotta bombáit, és 3 tiszta találatot ért el. A legsúlyosabb károkat okozó bomba átütötte a repülőfedélzetet, a hangárfedélzetet, a második fedélzetet és végül a füstaknában robbant, mélyen a hajó belsejében. A kár amit okozott végzetesnek bizonyult, mivel az általa kiváltott tüzet nem bírták eloltani.

A Yorktown elleni japán támadással egy időben, a május 28 -án felálló, Midwayt védelmező tengeralattjáró kordon Nautilus nevű hajója torpedótámadást intézett a már súlyosan sérült és égő Kaga ellen. Június 4 –én délután 5 órakor az amerikaiak mindent eldöntő végső támadásra készültek. A Hornet és az Enterprise szinte valamennyi gépét bevetette, és a súlyosan sérült Yorktown is 14 géppel járult hozzá a támadáshoz. Mindemellett Midwayről is érkeztek repülők, hogy végleg leszámoljanak a japánokkal.

Az összevont támadás megint elérte a célját, és feltette a koronát az amerikaiak sikerére. Számtalan kisebb hajón értek el találatot, de a legfontosabb eredmény, egy Hiryut ért bombatalálat volt. Eleinte a japánok nem tartották végzetesnek a Hiryut ért kárt, és reménykedtek abban, hogy hazatérhetnek vele Japánba.

1942 június 4 –én délután negyed hatra azonban már egyértelművé vált, hogy a Hiryu nem menthető meg, így kiürítették, majd a Makigumo romboló elsüllyesztette, hogy sérülten se kerülhessen amerikai kézre. Este 7 és 8 óra között ugyancsak elsüllyedt a Soryu japán anyahajó is, majd ugyanezen órában követte a Kaga. Az Akagit Yamamoto nem engedte elsüllyesztetni, mivel a hajó a kedvence volt, fiatalabb korában több évig szolgált rajta, így elhatározta megkísérli a hazavontatását. Június 5 –én hajnalban viszont belátta, túlságosan súlyos az Akagit ért kár és kiadta a parancsot az elsüllyesztésére.

1942 június 5 –én, hajnali 3 órakor, pontosan 23 órával a Midway bombázására induló japán gépek felszállása után Yamamoto tengernagy beletörődött a vereségbe. Rádió útján valamennyi parancsnoksággal közölte, hogy AF elfoglalása visszavonva. Ekkor megkezdődött a japán hajóhad visszavonulása. 1942 június 5 –én és 6 –án a támadó flotta folyamatosan távolodott Midway térségéből, és az amerikaiak megkezdték az anyahajóit elvesztett flotta üldözését. Ezalatt az I-168 kódjelű japán tengeralattjáró fedezni próbálta a visszavonulást, de közben felfedezte a könnyű célpontot nyújtó és sérült Yorktownt illetve kísérőhajóját a Hammannt. 1942 június 6 –án a reggeli órákban a japán tengeralattjáró mindkét amerikai hajót megtorpedózta. A Hammann sorsa megpecsételődött, és az amerikaiak azon reménye is meghiúsult, hogy megmentsék a Yorktownt. A nagy múltú anyahajó június 7 –én hajnali 5 órakor elsülyedt.

Június 7 –én Spruance tengernagy nagy dilemma előtt állt. Flottája folyamatosan nyugat felé tartott, üldözve a menekülő japánokat. Lehetőség nyílott arra, hogy további súlyos károkat okozzanak az ellenségnek, hiszen a japánoknak nem volt repülőgép támogatása. Az amerikaiak tudták, a világháború még korántsem dőlt el, és a japánok flottája a négy elvesztett anyahajó ellenére is hatalmas. Vagyis ha kihasználják a helyzetet, és további csatahajókat, cirkálókat tudnak elsüllyeszteni, akkor a háború későbbi csatáiban már egy gyengébb flottával kellene harcolniuk. Csakhogy minél inkább nyugatra távolodtak, annál inkább megközelítették a japánok kezén lévő Wake-szigetet, ahonnan már jelentős japán bombázóerők támadhatták őket. A kivételes alkalom az anyahajók nélküli flotta támadására, és a Wake sziget megközelítésében rejlő hatalmas veszély dilemmájával küzdve, végül Spruance tengernagy a biztos megoldást választotta, és felhagyott az üldözéssel. Így 1942 június 7 –én délután 7 órakor végetért a történelem addigi legnagyobb tengeri csatája.

A csata értékelésénél az első, amit feltétlenül ki kell emelni az az, hogy az erőviszonyok szempontjából valóságos csodának számított az amerikai győzelem. Pearl Harbor bombázása előtt is kis mértékben, de a japánok voltak erőfölényben, a Hawaii elleni sikeres japán támadás után viszont már jelentősnek volt nevezhető a japán flotta és az amerikai közti különbség. Pearl Harbornál 14 amerikai hadihajó, és 200 repülő pusztult el. Szinte minden fegyvernemben jobban álltak tehát a japánok: a Midway ellen felvonuló flotta a csatahajók, cirkálók számában, vagyis tűzerőben múlta leginkább felül az amerikaiakat, te több volt a japán repülőkből, és legfőképp anyahajókból is. A mai kor történészei, és haditecnikai szakértői egyetértenek abban, hogy a tengeri hadviselésben 1942 június 4 egy új korszak kezdete volt. Ez a csata volt az első, melyben a szembenálló flották hajói nem is látták egymást az ütközet alatt. Ez a csata volt az első, melyben nem a csatahajók hatalmas ágyúi döntötték el az ütközetet, hanem minden az anyahajókon múlott. Innentől kezdődően napjainkig a versengő nagyhatalmak – az USA, Oroszország – a tengeri hadviselést tekintve elsősorban az anyahajók és tengeralattjárók számában és korszerűsítésében rivalizálnak.

A hihetetlennek nevezhető amerikai győzelem okait máig sokan, és sokféleképp boncolgatják. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a győzelemben kiemelkedő szerepe volt az amerikai hírszerzésnek. 1942 május 12 –én a Pearl Harborban már 1941 májusa óta egyre hatékonyabban működő harci hírszerző egység ugyanis időben megfejtette a japán rádióüzeneteket. A Pearl Harbor elleni támadáskor ezen csoport kevésbé volt felkészült a rádióadások megfejtésére. Emellett talán szerepe volt sikerükben annak a ténynek is, hogy a Pearl Harbort ért katasztrófa után az amerikaiak komolyabban vették a rádióadások lehallgatását, és talán annak is, hogy a japánok a Midway elleni támadásuk előtt elővigyázatlanabbak voltak.

Azon túl, hogy az amerikai hadvezetés egy hónappal előbb tudott a Midway elleni támadásról, és így összevonhatta erőit, ki kell emelni a japánok tájékozatlanságát is, mint az amerikai győzelmet elősegítő tényezőt. Mivel a japánoknak fogalmuk sem volt az amerikai anyahajók helyzetéről, minden figyelmüket Midway bombázására fordították. Ez egyrészt azt jelentette, mikor először felszálltak repülőik, minden géppel Midway ellen indultak és egyetlen repülőjük sem fordult a három amerikai anyahajó ellen, másrészt mivel nem tartottak jelentős repülőtámadástól, késlekedtek a második hullám elindításával.

Harmadrészt ki kell emelni azt a véletlenekből álló eseménysorozatot is, amely az amerikaiakat segítette. Az Enterprise, és a Yorktown bombázói egyszerre találtak rá a három legnagyobb japán anyahajóra, pontosan az előtt hogy megindították volna második hullámukat, mely valószínűleg súlyos kárt okozott volna nemcsak Midwaynek, de az amerikai anyahajóknak is. Az 1942 június 4 -én Midwaynél aratott amerikai győzelem következményei legalább akkora jelentőséggel bírtak a távol-keleti hadszíntéren, mint a nyolc hónappal később, 1943 február 2 –án lezárult sztálingrádi győzelemnek az európai frontokon.

A nagy csata fordulatot hozott a csendes-óceáni hadműveletekben: nemcsak megszűnt vagy jelentéktelenné vált a japán tengeri fölény, hanem a japánoknak le kellett mondaniuk a további támadó akciókról, Új-Kaledónia, Fidzsi-, Szamoa-szigetek elfoglalásáról. Az 1941.december óta tartó japán előrenyomulás véget ért, s hamarosan megkezdődött az amerikai ellentámadás.

A csendes-óceáni hadszínteret az amerikaiak kettéosztották. Chester W. Nimitz tengernagy az óceán középső részén, a legrövidebb úton közeledett hajóival, repülőgépeivel és tengerészgyalogságával Japán felé. Douglas MacArthur tábornok az óceán délnyugati részéből indulva előbb Új-Guineát és a Fülöp-szigeteket kívánta elfoglalni. 1943 őszén lényegében egy időben kezdődött meg az offenzíva mindkét irányban. 1944 októberében az amerikai csapatok megindultak a Fülöp-szigetek elfoglalására. A Fülöp-szigeteknél tervezett partraszállást a második világháború második legnagyobb tengeri csatája előzte meg, 1944 október 23 –án. A japánok minden erejüket bevetették, mivel a Fülöp-szigetek elvesztésével iparukat elvágták volna az indonéziai nyersanyagoktól, mindenekelőtt az olajtól. A hatalmas amerikai győzelemmel, lényegében a japán flotta elvesztette ütőképességét.

A második világháború Ázsiában tartott a legtovább. A szárazföldön, Burmában, Kínában aratott győzelmek illetve a szigetről szigetre való előretörés során – Mariana szigetek, Okinawa, Iwo Jima – kivívott sikerek után, 1945 tavaszától már Japánt bombázták az amerikaiak. A Japánnal hadban álló nagyhatalmak 1945.július 26 –án Potsdamból felszólították a japán kormányt a fegyverletételre. Tokióban elutasító választ tettek közzé. Augusztus 6 –án egy amerikai repülőerőd atombombát dobott Hirosima japán városra, amely teljesen elpusztult. Augusztus 9 –én Nagaszakit érte hasonló támadás. Ugyanezen a napon, a jaltai megállapodás szellemében a Szovjetunió előzetes hadüzenet után megtámadta a mandzsúriai japán hadsereget, amely már nem tudott jelentős ellenállást kifejteni. A japán csapatok 1945 augusztus 14 –én beszüntették a harcot. A szövetségesek Koreát a 38.szélességi fok mentén egy északi szovjet és egy déli amerikai övezetre osztották.

Szeptember 2 –án a tokiói öbölben horgonyzó Missouri csatahajó fedélzetén a szövetséges hatalmak és Japán képviselői aláírták a japán fegyverletételt rögzítő okmányt, melynek megszületéséhez olyan nagy mértékben hozzájárult az a bizonyos nap 1942 júniusában, mikor az amerikai flotta hihetetlen győzelmet aratott Japán felett a Midway szigeteknél.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Csató Tamás, Gunst Péter, Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984
  • Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István: 20.századi egyetemes történet. I.kötet 1890-1945. Korona Kiadó, Budapest, 1999.
  • D.Major Klára: Lángoló világ. A második világháború története. /Képes történelem sorozat/ Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1976.
  • Engel Pál: Világtörténet évszámokban 1-2-3. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982.
  • Furszenko, A. A., Nikolaj Nikolaevics Jakovlev: Az Egyesült Államok története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1964. ( Fordította: Siklósi Mihály )
  • Hanák Péter, Márkus László, Ormos Mária, Ránki György: Világtörténet képekben II. kötet 1640-től 1970 ig. Gondolat Kidó, Budapest, 1975.
  • Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 6. 1914-től 1990 -ig. Reáltanoda Alapítvány, 2002.
  • Kinder, Hermann, Werner Hilgemann: Atlasz Világtörténelem. Athenaeum Kiadó Kft., 1999. ( A megjelölt rész fordította: Sajó Tamás )
  • Lord, Walter: Hihetetlen győzelem. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1980.
  • Lukacs, John: Az Egyesült Államok 20. századi története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988.
  • Marczali Henrik: Nagy Képes világtörténet XII. kötet. A legújabb kor. ( III. rész XXI. fejezet. Hasonmás kiadás. Babits Kiadó,. Szekszárd, 2001.
  • Márki Sándor Dr: A legújabb kor története. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
  • Paczolay Péter, Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története. Kossuth Kiadó, Budapest 1984.
  • Pintér Zoltán, Zugor Zoltán: Képes civilizációtörténeti kronológia. Szalay Könyvkiadó.
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Sellers, Charles, Henry May Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Maecenas könyvek, Budapest, Talentum Kft. 1999.
  • Sipos Péter: A második világháború és az azt követő békék./ Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek sorozat/ Sorozatszerkesztő: Kertész Imre. IKVA Kiadó, Budapest, 1991.
  • Világtörténelmi enciklopádia./ A mű eredeti címe: Kleine Enzyklopadie-Weltgeschichte. Bibliographsches Institut, Leipzig 1979./ Fordította: Máthéné Glavina Zsuzsa [ et.al.] A német eredetivel egybevetette és szerkesztette: Sipos Attila. Kossuth Kiadó, Bp, 1982.