Merénylet Hitler ellen 1944 nyarán és a Walküre hadművelet

Merénylet Hitler ellen 1944 nyarán és a Walküre hadművelet

/Harmat Árpád Péter/

 

Egyes források és vélemények szerint Adolf Hitler volt a világtörténelem valaha élt leggyűlöltebb embere. Az általa kirobbantott második világháború európai hadszínterein ugyanis majdnem 50 millió ember veszítette életét. A források szerint összesen 42 alkalommal próbálták megölni, de ezen kísérletekből csupán 15 jutott el a végrehajtás fázisáig. A 15 konkrét kísérletből egyetlen egy volt olyan szervezettségű, hogy nem csupán merényletnek, hanem széleskörű összeesküvésnek is lehetett nevezni. A második világháború utolsó szakaszában, 1944 nyarán magas rangú német tisztek és politikusok százainak részvételével illetve közreműködésével történt a sikeres végrehajtáshoz leginkább közel álló  kísérlet Adolf Hitler hatalmának megdöntésére, a Führer meggyilkolására, és a háború gyors befejezésére. A merényletkísérlet - melyre egyébként 1944 július 20-án Hitler rastenburgi főhadiszállásán került sor, egy elrejtett táskabomba formájában - felkorbácsolta Európát, a hír futótűzként terjedt szerte a világban. Az angolszász szövetségesek egyöntetű véleménye szerint a „tábornokok összeesküvése” kísérlet volt arra, hogy valamelyest megbékítsék az ellenséges országokat. Úgy értelmezték, hogy a merénylők Hitler eltávolításával kedvező feltételeket igyekeztek teremteni a béketárgyalásokhoz és ahhoz, hogy megőrizzék Németország erejét a világhatalmi harc folytatásához. A szövetségesek egyszerűen lebecsülték a német tisztikarban felgyülemlett gyűlöletet, és azzal sem voltak tisztában, hogy nem ez volt az első Hitler-ellenes merényletkísérlet. A Führer kelet-poroszországi főhadiszállásán, a rastenburgi Wolfsschanzéban (=farkaserőd) végrehajtott merénylet igazából a már hat éve vajúdó Hitler-ellenes szervezkedések leglátványosabb megnyilvánulása volt.

A német tábornoki kar sérelmei

Hitler 1938 elején jelentősen átszervezte a német hadsereg vezetési rendszerét. Ennek első lépéseként gyakorlatilag megszüntette a német hadügyminisztériumot, és menesztette Werner von Blomberg hadügyminisztert. Ugyancsak megszabadult a terveit kevéssé támogató Werner von Fritsch főparancsnoktól is, akinek posztjára Walter von Brauchitsch tábornagy került. (Később, 1941-ben Hitler őt is menesztette és a főparancsnoki tisztséget személyesen maga vette át.) A tisztogatás során rajtuk kívül még legalább negyven magas rangú tisztet mozdítottak el. A sértett és megalázott tisztek és tábornokok közül többen lettek a Harmadik Birodalom ellenállói. Az átszervezés második lépésében, még ugyancsak 1938-ban a Führer a megszüntetett hadügyminisztérium helyébe két, egymással párhuzamosan működő hivatalrendszert hozott létre, melyek a hadseregvezetésért voltak felelősek. Az egyik a Führer közvetlen  utasításainak végrehajtója lett, a hangzatos OKW (Oberkommando der Wermacht) néven Wilhelm Keitel tábornagy vezetésével, míg a másik hivatalrendszer a három haderőnemet irányította: OKH (Oberkommando der Heeres = szárazföldi főparancsnokság, ennek vezetője Ludwig von Beck volt), OKL (Oberkommando der Luftwaffe = légierő főparancsnokság, élén Goering állt) és OKM (Oberkommando der Kriegsmarine = haditengerészet főparancsnokság, élén Erich Raeder szerepelt).

A német tábornoki kar az 1941 végén bekövetkező első vereségek (moszkvai csata) illetve az 1942-es kudarcok (sztálingrádi vereség) után már kezdte másként látni Hitlert. Megingott a Führer tévedhetetlenségébe vetett hitük, és innentől egyre többen kezdték megkérdőjelezni katonai tudását is. Sok katonatiszt nehezen viselte a náci párt katonai "szárnyának", az SS-nek az előretörését, mások a zsidókkal és oroszokkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseket tűrték nehezen. Több tábornokot riasztott Hitler elhatalmasodó fanatikus viselkedése, és egyre erősebb diktatúrája. A Németországhoz és nem a nácikhoz hűséges katonatisztek egy része már 1939-ben, másik részük 1942-ben ismerte fel: Adolf Hitler a végzetébe viszi hazájukat.

Az összeesküvők vezetői

Hitler háború előtti területgyarapodási kalandjai (Rajna-vidék, Csehország, Ausztria megszerzése) rövidesen cselekvésre ösztönözték az átszervezések miatt egyébként is sértett ellenállókat. Úgy vélték, hogy Hitler letartóztatása, később pedig, hogy meggyilkolása az egyetlen megoldás a háború megakadályozására, illetve azonnali befejezésére. Ludwig von Beck vezérezredes, az OKH vezetője, Erwin von Witzleben vezérőrnagy, a berlini katonai körzet parancsnoka, és Erich Hoepner vezérőrnagy, a türingiai páncéloshadosztály parancsnoka arra szövetkeztek, hogy letartóztatják Hitlert, ha háborúba sodorja Németországot. Chamberlain brit miniszterelnök müncheni „kapitulációja” feleslegessé tette akcióba lépésüket. A háború nem tört ki Csehország felosztása kapcsán, a német csapatok a nemzetközi konferencián szinte „zöld utat” kaptak az ország megszállására. Ezt megelőzően 1938 március 12-én a Wermacht mindenféle ellenállás nélkül bevonulhatott Ausztriába is. Ugyanaznap Beck levelet írt Hitlernek, melyben tiltakozott hódító politikája miatt. Figyelmeztette, hogy katasztrófához vezet, ha így folytatja, mert Németország háborúba fog keveredni egész Európával. Azt kérte, hogy Hitlert parancsoljon megálljt magának. Levelére sosem kapott választ. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Führer Csehszlovákia megszállását tervezi, Beck kihallgatáson garanciákat követelt Hitlertől arra, hogy nem vezeti az országot háborúba. Hitler elutasította, mire Beck benyújtotta lemondását. A Führer némi huzavona után 1938 augusztus 27-én elfogadta azt, így az OKH vezetői posztjára – Beck helyére - Franz Halder került. Az összeesküvők az egyre durvább náci terror miatt arra a meggyőződésre jutottak, hogy Hitler megbuktatásához elengedhetetlenül szükséges a külföldi segítség. Dr. Carl Goerdeler, Lipcse egykori főpolgármestere elvállalta a külföldi kapcsolatkeresés cseppet sem veszélytelen feladatát. Ez ügyben tett erőfeszítései meddőnek bizonyultak. Nem vették sehol komolyan, hogy léteznek jelentős Hitler-ellenes erők Németországban. Ám 1939 nyarán öt prominens katona és politikus – Beck, Goerdeler, Ulrich von Hassel volt római nagykövet, Georg Thomas vezérőrnagy a hadsereg gazdasági osztályának vezetője és Hans Oster ezredes a kémelhárítástól – memorandumot küldött Keitel vezérezredesnek, az OKW vezetőjének. Az iratban abbéli aggályaiknak adtak hangot, hogy Lengyelország megtámadása egyben háborút jelent Angliával és Franciaországgal, őket segítendő pedig Amerika is előbb utóbb hadba lép majd, ez pedig Németország végét jelentheti. Emlékeztetőjük falra hányt borsónak bizonyult.

.Az 1939-es esztendő végére körvonalazódott egy magas rangú tisztekből és visszavonult politikusokból álló csoportosulás, melynek tagjai felismerték egymásban Hitler eltávolításának közös vágyát.  A csoport polgári tagjainak legfőbb vezetői Carl Goerdeler és Johannes Popitz korábbi tárca nélküli miniszter voltak, míg a katonai vezetés élén, két szinten alakult ki az irányítás. A felső vezetés a már visszavonult Ludwig von Beck vezérezredes, Erwin von Witzleben tábornagy, Friedrich Olbricht gyalogsági tábornok, Hans Oster vezérőrnagy (Abwehr vezető) és Henning von Treschkow vezérőrnagy kezében összpontosult. De ide tartoztak még azok az alacsonyabb rendfokozatú fiatal tisztek is, akik az 1944 nyarára tervezett merénylet végrehajtásában vállalták tevőlegesen a részvételt, így például az összeesküvőkhöz 1942 októberében csatlakozó Claus Schenk von Stauffenberg ezredes, Albrecht von Quirnheim ezredes és Erich Fellgiebel kommunikációs tiszt.

Az összeesküvés második „vonalát” olyan Wermacht tisztek képezték, akik ugyan a közvetlen tervezésben és végrehajtásban nem vettek részt, de mások csatlakozásra való biztatása és a későbbre tervezett események tekintetében fontos feladatokat vállaltak. Ilyen volt Erich Hoepner visszavonult vezérezredes és Karl Heinrich Stülpnagel gyalogsági tábornok is. Végül a második vonalban lehet még említeni az összeesküvés céljaival szimpatizáló magas rangú tiszteket például Erwin Rommel és Günther von Kluge tábornokokat. (Utóbbit éppen Stülpnagelnek kellett volna meggyőznie konkrét lépések megtételére.) Az igazsághoz tartozik, hogy a felsorolt összeesküvő tábornokok nagy része az 1944-es merényletkísérlet idején már inaktív volt. Witzleben például csak 1942-ig teljesített aktív szolgálatot, Beck már 1938-ban visszavonult, Hoepner vezérezredest pedig 1942-ben nyugdíjazta Hitler (mert visszavonulást vezényelt Moszkva alól). Visszavonult a politikai élettől Goerdeler és Popitz is. Az aktív szolgálatot teljesítő összeesküvők közt a legmagasabb rendfokozatú tiszt Friedrich Olbricht gyalogsági tábornok volt, a tartalékhadsereg helyettes parancsnoka. Az ő rangja, vagyis a fegyvernemi tábornoki rendfokozat a vezérezredes alatt helyezkedett el. A Wermacht tábornoki rendfokozatai a következő sorrendben követték egymást: vezérőrnagy (Generalmajor), altábornagy (Generalleutnant), fegyvernemi tábornok (General der Waffengattung), vezérezredes (Generaloberst), tábornagy (Generalfeldmarschall)!

Az antináci ellenállók, Goerdeler eszmei irányításával, kezdetben Hitler megölése helyett csupán elrablását tervezték. Tartottak tőle, hogy a Führer halálával veszélyes legenda kapna lábra. „Ha Hitler élne, Németországban minden jobb lenne!” – pusmoghatnák a bajkeverők. Ezt megelőzendő inkább bíróság elé akarták állítani, hogy nagy nyilvánosság előtt megbélyegezzék és leleplezzék bűneit. Akár élve, akár holtan, Hitler eltávolítása csak gyújtószikra lett volna. Friedrich Olbricht altábornagy – a tartalék hadsereg helyettes parancsnoka - dolgozta ki a döntő fontosságú következő lépéseket a birodalom stratégiai pontjainak elfoglalására és megbízható emberek kulcspozíciókba juttatására. Különösen nagy gondot fordított az SS semlegesítésére, hiszen a jól felszerelt több mint 800 ezer fős erő a Wermacht ellen fordulva képes lett volna véres polgárháború kirobbantására. Még a háború elején döntött Hitler arról, hogy a mindenkori SS létszám, a teljes haderő 10% -át tegye ki. Ennek megfelelően a 7-7,5 milliós német hadseregben 750 - 800 ezres létszámú volt az SS, melynek egyik ága, a Waffen-SS a harctereken küzdött, másik ága az Allgemeine-SS őrizte a koncentrációs táborokat és folytatta az állambiztonsági feladatokat! Mindezek miatt a tervek sarkalatos pontja volt az SS azonnali lefegyverzése és Himmler SS-főparancsnok eltávolítása.

Hitler ellenes szervezkedések az alsóbb szinteken

Míg a „nagyok” a Führer és főkolomposai ellen szervezkedtek, a „kisemberek” is mozgolódni kezdtek. Igaz, leginkább csak a háború második felében, de hát a sok nélkülözést megért egyszerű németeknek vitathatatlanul jobb lett a soruk 1933 után. Jutott nekik munka, lakás, élelem és tüzelő. Gyermekeik ruhát kaptak, iskolába járhattak, üdülni mehettek. A dolgozóknak járt beteg- és nyugdíjbiztosítás. Színházra, koncertekre, sőt nyaralásra is futotta a keresetülből. Eleinte nem nagyon volt okuk rá, hogy szervezkedjenek. 1940-től Berlinben működött a Rote Kapelle (=Vörös zenekar) fedőnevű szervezet. Fő tevékenysége a Szovjetunió javára történő kémkedés volt. Az egyik csoport Harald Schulze-Boysen főhadnagy vezetésével a légügyi minisztériumban, a másik Arvid Harnack irányításával a gazdasági minisztériumban tevékenykedett. A mintegy félszáz tagot számláló szervezetet 1942-43 fordulóján göngyölítette fel a Gestapo. A Sztálingrád után megélénkült német háborúellenes mozgalomból sem maradtak ki. 1942 októberében végezték ki a nácik a 17 éves Helmut Hübnert háborúellenes röpcédulák készítéséért és terjesztéséért. Münchenben, Bécsben, Stuttgartban, Frankfurtban és Hamburgban a Weisse Rose (=Fehér rózsa) csoport 1943-ban szintén röplapokon, náciellenes akciókra és diáktüntetésekre szólított fel. Vezetőjüket, Kurt Huber professzort és hat egyetemistát, köztük a Scholl testvéreket, halálra ítélte a „népbíróság” –nak csúfolt náci vérbíróság. Berlinben Havemann professzor és dr. Groscurt „Európai Uniója” révén tartottak kapcsolatot a külföldi ellenállási mozgalmak és a Németországban dolgozó külföldiek. Ezek csak kiragadott példái az egyre erősödő náciellenes mozgalmak tevékenységének.

Egy kísérlet a sok közül, Hitler meggyilkolására

Alig négy évvel a háború kirobbanása után, 1943 tavaszán Henning von Tresckow ezredes (később vezérőrnagy) a Hitler évek óta szerveződő összeesküvők egyik leginkább elkötelezett tagja döntő lépésre szánta el magát. Azt sugalmazta Schmundt altábornagynak, Hitler segédtisztjének, hogy bírja rá a Führert egy frontlátogatásra. Schmundt a vakbuzgó náci, álmában sem gondolta, hogy az ezredes elsősorban nem a frontkatonák harci szellemének javítása céljából szorgalmazza a Führer utazását. Tresckow valójában azért csalta ki Hitlert a jól őrzött főhadiszállásról, mert úgy gondolta, hogy így végre alkalom nyílik megszabadítani tőle a világot. Hitler 1943 március közepén repült a frontra, a Közép hadseregcsoporthoz. A biztonsági intézkedések szigorúbak voltak, mint bármikor, jelezve, hogy Hitler már ekkor félt saját hadseregének árulásától. Közben Tresckow a helyszínen hiába győzködte Günther von Kluge tábornagyot, a hadseregcsoport parancsnokát a zsarnok meggyilkolásának jogosságáról. Kluge szerint erre még nem érett meg az idő. Az alkalom, úgy látszott, kihasználatlan marad. Ám Tresckow és bizalmasa, Fabian von Schlabendorff főhadnagy elhatározta, hogy saját szakállukra cselekszenek. Biztosra vették, Hogy Hitler halála után Kluge az ellenállók oldalára ál majd. (Valójában az 1944  július 20-án elkövetett bombamerénylet után Kluge visszautasította az összeesküvésben való részvételt, és nemet mondott Stülpnagel tábornok kérésére, aki a nyugati front megnyitására kérte. Amikor megtudta ugyanis, hogy Hitler túlélte a robbanást, a következőket mondta: „más lenne a helyzet, ha a disznó megdöglött volna …” Ám sorsa így is utolérte, mert alig egy hónappal később Hitler leváltotta – a parancsnokságot át kellett adnia Model tábornagynak – és azonnali hatállyal Berlinbe rendelte. Kluge annyira megijedt, hogy esetleg a Führer tudomást szerzett az összeesküvőkkel való kapcsolatáról, hogy útközben egy ciánkapszula segítségével öngyilkos lett.)

Tresckowék a Führert nem puskagolyóval akarták megölni, mert nem akarták, hogy a nyomok Kluge főhadiszállására vezessenek. Inkább egy időzített bomba mellett döntöttek, melyet visszainduláskor szándékoztak Hitler gépére felcsempészni. A hozzáférhető német időzítőszerkezetek zajosak voltak, ezért az ezredesnek minden követ meg kellett mozgatnia, hogy egy zajtalan, angol gyártmányút beszerezzen. A robbanótölteteket két konyakosüvegbe rejtették. A bomba tehát kicsi volt, de nagy hatású, egy nagyobb szoba romba döntésére alkalmas. Az „ajándék konyakok” címzettje a főhadiszállásra beosztott Stieff tábornok volt. Brandt ezredest, Heusinger tábornok segédtisztjét kérték meg, hogy vigye el Stieffnek. Brandt a Führer gépén utazott. A bomba azonban – máig ismeretlen okból – nem robbant fel. Amint ezt megtudták, Schlabrendorff haladéktalanul Rastenburgba repült, és ott bámulatos leleményességgel és hidegvérrel (valamint bátorsággal) sikerült kicserélnie a bombát két valódi üveg konyakra. Schlabrendorffot a Gestapo a következő év júliusának végén mégis letartóztatta, de az a kínzások dacára sem árulta el bajtársait. Később életfogytiglanra ítélték.

A merénylet utáni Németország terve

1944 elejére az összeesküvők politikai és ideológiai nézetkülönbségük dacára egyezségre jutottak a hatalomátvétel kérdéseiben. Ami nem kis szó, hiszen csak a leendő államformáról hónapokig vitáztak a köztársaság- és királyság pártiak. A tábornokok ugyanis a császárság visszaállításán törték a fejüket, és egy Hohenzollern-herceget akartak trónra juttatni. Mellesleg azért ennél fontosabb dolgokkal is foglalkoztak. Tervet dolgoztak ki, hogy Hitlerrel együtt elpusztítják az SS nagyhatalmú vezérét Heinrich Himmlert, sőt ha lehet elpusztítják minél több szekértolójukat is. Arra számítottak, hogy így egy csapásra a kezükbe kerül az összes német fegyveres erő irányítása. Úgy tervezték, hogy Hitler és Himmler halála után Németország új kancellárja Goerdeler, köztársasági elnöke Beck, belügyminisztere pedig a szociáldemokrata Julius Leber lesz. Az alkancellári tisztséget Wilhelm Leuschner szakszervezeti vezetőnek szánták. A fegyveres erők főparancsnoka terveik szerint Witzleben lett volna, de felmerült a pozícióra Rommel neve is. (A tervekben kulcsszerepet betöltő tartalék hadsereg élére Fromm helyett Erich Hoepner tábornokot szánták.) Rommel 1944 februárjában lépett kapcsolatba először a felkelőkkel, méghozzá régi barátján Dr. Strölin stuttgarti főpolgármesteren keresztül. Ez pont azon időszakban történt, amikor a fiatal tábornagyot Hitler a nyugat-európában állomásozó „B” hadseregcsoport élére nevezte ki. Később a puccs munkálataiban és magában a merényletben már nem tudott részt vállalni, mert július 17-én kocsiját egy szövetséges vadászgép támadta meg, így a Hitler elleni akció idején épp sebesülten feküdt ágyában. (A merénylet utáni vizsgálat során az SS nyomozói hamar eljutottak Rommelhez, és kiderítették, hogy bizony kapcsolatban állt az összeesküvőkkel. Amikor Hitler fülébe jutott Rommel árulása, a Führer mélységesen csalódott legtehetségesebb tábornokában, és azonnal levelet írt Rommelnek. A levélben választás lehetőségét kínálta fel: vagy önkezével vet véget életének, és akkor családját megkímélik a megtorlástól, vagy aláveti magát a vizsgálatnak, és Berlinbe utazik. Rommel 1944 október 14-én, három hónappal a merénylet után az öngyilkosságot választotta.)

A Hitler nélküli új Németországot illetően a felkelők légvárakat építettek, ugyanis az 1914-es országhatárok visszaállítását szerették volna elérni, de úgy, hogy Elzász-Lotaringia, a Szudéta-vidék és Ausztria is Németországé maradjon, sőt tervbe vették Dél-Tirol visszacsatolását is Olaszországtól. Csodaszámba ment, hogy a szervezkedést a köztudottan kiterjedt náci besúgóhálózat dacára évekig titokban tudták tartani. Annyira, hogy eközben e szervezkedők legtöbbjét még elő is léptették, Oster ezredest például vezérőrnaggyá. Később, 1944 januárjában aztán kipattant a „Solf-botrány”. Hanna Solfnak, a volt tokioi követ özvegyének házában gyakran találkozott az ellenzékiek egy csoportja. A Gestapo közéjük beépült ügynöke buktatta le őket. 76 személyt tartóztattak le. A nyomok a törökországi Abwehr (=katonai elhárítás) irodához is elvezettek. Ez súlyos csapás volt az ellenállókra nézve, mert ennek következtében megsemmisült az Abwehren belüli ellenzéki tömörülés. Wilhelm Canaris tengernagyot, az Abwehr parancsnokát a vizsgálatot követően 1944 februárjában leváltották, és az Abwehrt Himmler felügyelete alá helyezték. A Hitler-ellenes merénylet után 1944. július 23-án személyesen Schellenberg tartóztatta le. Az összeesküvésben nem vett ugyan részt, de Rommelhez hasonlóan tudott róla és nem jelentette a Gestaponak. Ezen kívül csupán azt próbálták bizonyítékként ellene felhozni, hogy a merénylet után neki is telefonált Stauffenberg, a merénylő. Az admirálist a Gestapo a kihallgatásokról először Nürnbergbe, majd a Flossenbürg melletti koncentrációs táborba vitte, ahol 1945. április 8-án egy SS-kommandó meggyilkolta.

Claus Schenk von Stauffenberg

Claus von Stauffenberg Dél-Németország legrégebbi és legelőkelőbb családjában született 1907-ben. Édesapja, Alfred Schenk von Stauffenberg gróf eredetileg az utolsó württembergi uralkodó legfőbb tanácsadója (főhivatalnoka), később marsallja lett. Édesanyja Caroline von Üxküll-Gyllenbald grófnő a német arisztokrácia egyik leggazdagabb családjának volt tagja. A hithű katolikus Claus 1933. szeptember 26-án Bambergben feleségül vette Nina von Lerchenfeld bárókisasszonyt, akitől két lánya és három fia született: Berthold (1934), Heimeran (1936), Franz Ludwig (1938), Valerie (1940), Konstanze (1945).

Stauffenberget 1926-ban osztották be a 17. Bamberg lovashadosztályba, ahol tehetséges katonaként szolgált. Később a berlini Katonai Akadémiára küldték, ahol vezérkari képzést kapott 1938-ig. Ezután a wuppertali 1. könnyű hadosztályhoz került, ahol Erich Hoepner altábornagy parancsnoklása alatt részt vett a Szudétákért folytatott harcokban. Hoepner ekkor már tagja volt annak az összeesküvő csoportnak, amely 1938 szeptemberében katonai puccsal akarta eltávolítani Hitlert (Septemberverschwörung). (Ennek a csoportnak volt tagja Erwin von Witzleben gyalogsági tábornok is, aki később, a Hitler elleni 1944-es összeesküvésben is részt vett, annak legmagasabb rangú tagjaként). Hitler váratlan diplomáciai sikere, a Szudétavidék békés megszerzését megengedő müncheni egyezmény megkötése hiúsította meg 1938 szeptember 29-én az összeesküvőket arra indította, hogy letegyenek tervükről.

A Franciaország elleni támadások idején, 1940-ben Stauffenberg vezérkari tisztként szolgált, és magkapta az első osztályú vaskeresztet. Később a Szovjetunió lerohanásának hadművelete idején, 1941-ben a keleti frontra került. Itt jelentős fordulat állt be gondolkodásában, ugyanis utálkozva és felháborodva figyelt fel az orosz és zsidó lakosság elleni tömeges kivégzésekre. A megrázó felfedezés után, 1942 októberében vette fel a kapcsolatot a Hitler ellenes összeesküvőkkel, így közeli kapcsolatba került Hennig von Treschkow, Friedrich Olbricht tábornokokkal és Fritz-Dietlof Graf von der Schulenburg főhadnaggyal. Később, 1943 januárjában előléptették alezredessé, majd 1943 márciusában Afrikába vezényelték. Itt a 10. páncéloshadosztálynál teljesített szolgálatot, és Erwin Rommel tábornok visszavonulását kellett volna fedeznie. 1943 április 7-én súlyosan megsebesült. Stauffenberg elvesztette bal szemét, jobb kezét, és két ujját a bal kezén. A többszörösen megsebesült Stauffenberget 1943. április 7-én, mielőtt a német sereget bekerítették volna Észak-Afrikában, visszaszállították Németországba. Három hónapot töltött a kórházban Münchenben. 1943 tavaszától meghatározó tényezőjévé vált a Hitler elleni küzdelemnek. Stauffenberg hamar eltávolodott a nemzetiszocialisták antiszemitizmusától. Miközben szembesült a német politika kelet-európai következményeivel, fel tudta becsülni a kárt, amit Hitler háborúja okozott Németországnak. Amikor, 1943 októberében Treschkow frontszolgálatra került, és így kénytelen volt visszavonulni az összeesküvés élvonalából, Stauffenbereg szerepe nagymértékben megnőtt, és 1944 –re a felkelés kulcsszereplője, mondhatni központi figurája lett.

A Valkűr hadművelet

A Hitler elleni összeesküvés, és az 1944 júliusában végrehajtott merénylet történetében 1943 ősze fontos fordulópont volt. Ugyanis ekkor több jelentős változás is történt a lázadás előkészítésében: egyrészt a felkeléshez egy évvel korábban csatlakozott Claus Schenk von Stauffenberg ezredest 1943 októberében átvezényelték a tartalékhadsereghez, ahol Friedrich Olbricht tábornok – az egység-főparancsnok Friedrich Fromm helyettese – felügyelte munkáját, mondhatni Olbricht jobb keze (és helyettese) lett. Ezzel a kinevezéssel Olbricht és Stauffenberg - az összeesküvés két kulcsembere - közvetlen munkatársak lettek, és a tartalék hadsereget a felkelés legfőbb bázisává tudták tenni. Stauffenberg kinevezése azért is nagyon kedvező volt a felkelők számára, mert az ezredes Fromm tábornok törzsfőnökeként hetente találkozhatott Hitlerrel, hiszen rendszeres jelentést kellett tennie a tartalék haderőről. Ugyancsak 1943 őszén Henning von Tresckowot – az összeesküvés korábbi katonai vezetőjét a frontra helyezték át, így kénytelen volt „kiszállni” a merénylet tervezéséből. (A merényletig hátra lévő 9 hónapban Tresckow a keleti fronton szolgált, de figyelemmel kísérte az összeesküvés tervezését, és mindent megtett azért, hogy feletteseit Fedor von Bock és Günter von Kluge tábornokokat a lázadók mellé állítsa. Igyekezete azonban sikertelen volt, és a merénylet kudarca után másnap, 1944 július 21-én öngyilkos lett a frontvonal közelében.) 1943 ősze azért is fordulópont volt az összeesküvés történetében, mert Stauffenberg ekkoriban, 1943 novemberében dolgozta ki a merénylet „menetrendjét”, és az összeesküvés programját. Ekkor készült el: 1. az új kormány programja; 2. a német néphez intézendő kiáltvány szövege; 3. a kormánynyilatkozat; 4. a fegyverese erőkhöz intézendő kiáltvány; 5. az alakulatokhoz és a katonai körzetekhez intézendő parancs. Ezen kívül az összeesküvők vezérkara ekkor dolgozta ki a front különböző szakaszain lévő egységeknek szánt parancsokat és a helyi hatóságoknak címzett különféle utasításokat.

A merénylet megtervezésének legfontosabb fejezete azonban nem a hatalomátvétel utáni teendők kidolgozása volt, hanem magának az akciónak a kigondolása. Olbricht és Stauffenberg számára ebben a feladatban is maga a tartalék hadsereg nyújtotta a legfőbb segítséget, hiszen itt bukkantak rá a már korábban létrehozott Valkűr hadművelet terveire. A valkűrök a skandináv mitológiában kisebb istenségek voltak, akik a csatában elesett hősöket védelmezték és elkísérték őket, a biztonságot jelentő Valhallába (a germán főisten, Odin mennyországába). Adolf Hitler még a háború kirobbanása előtt, 1938-ban parancsot adott a hadsereg vezetőinek, egy olyan haditerv kidolgozására, mely őt magát védelmezné egy esetleges Németországon belüli zavargási hullám, vagy puccskísérlet esetén. (Ebben az értelmezésben a megvédelmezendő mitológiai „hős” természetesen maga a Führer lett volna, innen a hadművelet elnevezésének eredete.) Az eredeti Valkűr hadművelet a Németországban állomásozó 150 ezer katonából álló tartalék hadseregre épült, vagyis zavargások esetén ennek a tekintélyes haderőnek kellett minden városban, körzetben és természetesen Berlinben is fenntartani a rendet és a Führer hatalmát. Stauffenbert ezt a hadműveletet vette elő 1943 végén, és dolgozta át egy olyan haditervvé, melyben a tartalék hadsereg az SS –vezérkart, és a régi hadseregvezetést fegyverezné le, és biztosítani a felkelők hatalomátvételét. A módosított Valkűr hadművelet tehát már nem Hitler hatalmának megvédését, hanem éppen az őt támogató erők lefegyverzését célozta meg. Az új tervezet azonban csakis akkor lehetett hivatalos, ha maga a Führer is aláírja, persze anélkül, hogy ráébredne a módosítások valódi céljára. A feladat – az új Valkűr Führerrel való aláíratása - szinte lehetetlen feladatnak tűnt, ám Stauffenberg mégis bízott a sikerben. Optimizmusát az táplálta, hogy a német vezérkar és maga Hitler is háborús hősnek tartották, olyan katonatisztnek, aki elkötelezett híva a nácizmusnak, hogy aki életét áldozta a hazáért (és Führeréért). Stauffenberg bízott abban, hogy ha a megfelelő időben tárja Hitler elé az új Valkűr hadműveletet, akkor a Führer meg fog bízni benne, és anélkül aláírja majd, hogy alaposabban áttanulmányozná. Terve valóban bevált: 1944 június 7-én ugyanis személyesen kereste fel Hitlert a Burghofban és sikeresen aláírtatta vele az új – átdolgozott – Valkűr hadműveletet. Innentől már „csak” a merénylet részletes kidolgozása és végrehajtása volt hátra, majd a Valkűr-hadművelet végrehajtása.

A merénylet (1944 július 20)

Stauffenberg az 1944 július 20-án végrehajtott végső merényletet megelőzően háromszor is kísérletet tett a Führer meggyilkolására. Először még a Valkűr hadművelet kidolgozása előtt, 1943 december 26-án, amikor a rastenburgi főhadiszállásra – ahol egy tartalékokról szóló értekezletre volt hivatalos - egy pokolgéppel érkezett. A bombát azonban nem tudta felrobbantani, mert az értekezlet végül elmaradt. A második kísérlet előtt történt a szövetségesek normandiai partraszállása, mely jelentősen felgyorsította az eseményeket. A Valkűr hadművelet Hitler által történt aláírása után egy hónappal, 1944 július 11-én Stauffenberg újra – másodszor is – megpróbálta megölni Hitlert, egy berchtesgedeni megbeszélésen. Itt azonban – bár minden feltétel adott volt – szintén letett a bomba élesítéséről, mert az értekezleten nem volt jelen a Führer két legfontosabb helyettese Himmler és Göring. Az összeesküvés polgári vezetői Goerdeler és Popitz a sikeres hatalomátvétel szempontjából kulcsfontosságúnak és elengedhetetlennek tartották, hogy Hitlerrel együtt Himmler és Göring is elpusztuljon. A kérdésben többször éles vita bontakozott ki Goerdeler és Stauffenberg közt. Utóbbi ugyanis azon az állásponton volt, hogy a sikerhez elegendő csupán Hitler megölése is. Később az ezredes még messzebb merészkedett, és azt állította: a Valkűrt még akkor is el kell rendelni, ha Hitler esetleg valahogyan túlélné a robbantást. Ebben az esetben, ha a Führert sikeresen elszigetelik, és a frontparancsnokok engedelmeskednek parancsaiknak, a hatalomátvétel még mindig megvalósulhat. Stauffenberg ezredes Hitler elleni merényletkísérletei közül a harmadikra 1944 július 15-én került sor. Ekkor az ezredest újra Rastenburgba hívták egy értekezletre. Ennél a kísérletnél Olbricht tábornok már a tartalék hadsereget is készenlétbe helyezte, Stauffenberg pedig majdnem működésbe hozta a bombát, ám ekkor az utolsó pillanatban Hitler elhagyta a megbeszélés színhelyét.

A három merényletkísérlet utáni végső akcióra 1944 július 20-án került sor. Aznap kora reggel Stauffenberg és segédtisztje Werner von Haeften főhadnagy a Berlin közelében lévő rangsdorfi repülőtéren egy körülbelül egy kilogramm súlyú pokolgépet vett át Helmuth Stieff vezérőrnagytól. A felkelőket támogató német tábornok, segédtisztjével együtt kívánt sok sikert a repülőre szállóknak, akik haladéktalanul el is indultak Hitler rastenburgi (kelet-poroszországi) főhadiszállására. Stauffenberg és Haeften körülbelül délben érkezett Rastenburg repterére, ahol megtudták, hogy az értekezletet 12 óra 30 perckor tartják meg, mert 15 órakor a főhadiszállásra érkezik Mussolini. (A Ducét nem sokkal előbb szabadította ki az olaszok fogságából Skorzeny SS különítménye.) Az első meglepetés a Wolfsschanzénak (farkasodúnak) nevezett főhadiszállás védelmi vonalain való átjutás után fogadta őket, ekkor ugyanis megtudták, hogy az értekezlet nem az eredeti helyszínen lesz. Hitler eredetileg az értekezletet egy földalatti bunkerhelyiségben akarta megtartani, de a nyári hőség miatt végül úgy döntött, hogy egy sokkal szellősebb helyiséget, a vezérkari térképek barakkját választja a tanácskozás helyszínéül. (A későbbi vizsgálat során kiderült: a változás jelentősen hozzájárult a merénylet kudarcához, mert a felrobbanó bomba hatóereje sokkal nagyobb lett volna egy zárt helyiségben.) A barakkba lépés előtt sikerült félrevonulnia néhány percre a bomba élesítése céljából. Az élesítés azt jelentette, hogy az ezredes egy fogóval összetörte a bomba savkapszuláját, melynek tartalma így marni kezdte az ütőszeget visszatartó vékony drótot. Innentől Stauffenbergnek csupán 10 - 15 perce maradt a robbanásig. Az ezredes fél egy körül higgadtan lépte át a tábornokokkal teli helyiség küszöbét. A barakkban 24-en tartózkodtak egy hatalmas és vaskos tölgyfaasztal körül.

Stauffenberg a helyiségbe lépés után azonnal konstatálta, hogy Himmler és Göring sajnos nincs jelen, mert a főhadiszállásra érkező Mussolinit mentek fogadni. Viszont jelen volt Wilhelm Keitel tábornagy a hadsereg főparancsnoka és helyettese Alfred Jodl tábornok. Stauffenberg amennyire lehetséges volt Hitlerhez közel helyezte el a táskát. Pár másodperccel később Erich Fellgebel a Wolfsschanze kommunikációs tisztje, az előre megbeszéltek szerint kihívatta az ezredest. Távozásakor épp Adolf Heusinger tábornok tett jelentést a szovjet-német front helyzetéről. A beszéd alatt Heinz Brandt ezredes a bombát tartalmazó táskát – mely útjában volt – a hatalmas asztal vaskos lábának másik oldalához tolta. (A későbbi vizsgálatok szerint ezzel megmentette Hitler életét, mert a robbanás hatóerejétől megvédte a Führert az asztalláb.) Abban a pillanatban, amikor Heusinger beszámolójának utolsó szavai elhangzottak, 12 óra 42 perckor a pokolgép felrobbant. A helyiség romba dőlt, a por és a füst mindent elborított. A benn tartózkodók szanaszét hevertek. Az első pillanatban úgy látszott, hogy a vértócsákban fekvők mindegyike meghalt vagy legalábbis súlyosan megsebesült. A helyzet azonban messze nem volt ennyire tragikus. A robbanás ugyan azonnal megölte Heinrich Bergert, Hitler gyorsíróját, és életveszélyesen megsebesítette három másik tábornokát is, de a négy emberen kívül a többiek mind megúszták kisebb sérülésekkel. (Másnap Heinz Brandt ezredes, Günther Korten vezérezredes illetve Rudolf Schmund altábornagy belehaltak sérüléseikbe.) A robbanást túlélők közül Bodenschatz tábronok és Bormann ezredes (Hitler segédtisztje) szenvedte el a legkomolyabb sebesüléseket. Hitler azonban „megúszta” a merényletet. Lábából ugyan közel száz faszilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, és mindkét dobhártyája súlyosan megsérült, ám maradandó károsodást nem szenvedett. A robbanás napján délután 16 órakor már képes volt fogadni Mussolinit, sőt később a rastenburgi korházban meglátogatta a merénylet sebesültjeit is. (A Führert július 22-én a legközelebbi katonai kórház orvosa dr. Erwin Giesing vizsgálta meg, így az ő feljegyzéseiből részletes tényanyag áll rendelkezésünkre állapotát illetően.)

Stauffenberg és segédtisztje körülbelül 50 lépésre voltak a barakktól, amikor a bomba felrobbant. Tisztán látták a detonáció lángját, és biztosra vették, hogy Hitler elpusztult. Akadálytalanul átjutottak az őrök vonalán, és 25 perccel a pokolgép robbanása után felszállt velük a repülőgép, hogy visszavigye őket Berlinbe. A rangsdorfi repülőtérre 15 óra 15 perckor érkeztek meg, és azonnal a Wermacht szárazföldi haderejének központjába hajtottak. (Ma az épület neve: Bendlerblock, és udvarán a felkelők tiszteletére emlékmű áll.) Itt 16 órakor Stauffenbergék bejelentették az összeesküvők vezetőinek Adolf Hitler halálát. Az épület a felkelés legfőbb központja lett, vagyis a vezetők: Beck és Stauffenberg innen igyekezték irányítani az összeesküvés országos eseményeit. Közben Becket és Witzlebent nagyon aggasztotta, hogy Stauffenberg nem látta saját szemével Hitler holttestét. Az ezredes azonban megnyugtatta őket, hogy minden rendben van, cselekedjenek továbbra is a tervek szerint. A Valkűr hadművelet kiadására, vagyis a tartalék hadsereg mozgósítására jogosult Fromm tábornok azonban még mindig habozott. Egyes források szerint, amikor Olbricht és Stauffenberg felkeresték Hitler halálhírével, és felszólították a Valkűr elindítására, rögtön felhívta a rastenburgi főhadiszállást. A felkelők meglepetésére Frommnak sikerült beszélnie Keitel tábornaggyal, pedig a felkelőkkel tartó Erich Fellgiebel tábornoknak meg kellett volna szakítania a Farkasodú kommunikációs vonalait. (Vélhetően a robbanás után az SS nyomozói hamar rekonstruálták az eseményeket, és gyorsan eljutottak Fellgiebelhez, akit le is tartóztattak. A felkelés egyik legvégzetesebb hibája az volt, hogy nem rongálták meg súlyosan a Farkasodú kimenő kommunikációs vezetékeit.) A Keitel és Fromm közti telefonbeszélgetés során Fromm megtudta, hogy a Führer túlélte a merényletet, így megtagadta a Valkűr elindítását. Válaszul Olbricht azonnal letartóztatta, és ő maga adta ki a parancsot a tartalék hadsereg mozgósítására. A Valkűr hadművelet tehát a merénylet napján délután 4 óra körül megkezdődött.

A Valkűr hadművelet kudarca

A Valkűr hadművelet az első órákban sikeresen indult. A kulcsfontosságú berlini helyszínen a tartalékhadsereg helyi egységét, az Grossdeutschland őrzászlóaljat, - melyet a 32 éves Otto Ernst Remer őrnagy vezetett - a felkelők sikeresen tudták aktivizálni. A zászlóalj körülzárta a kormánynegyedet, majd a parancs szerint megkezdte a kulcspozícióban lévő SS tisztek és Goebbels propaganda miniszter letartóztatását. Remer elkötelezett, mondhatni meggyőződéses náci, és bátor katonatiszt volt. Ezt bizonyítja, hogy a keleti fronton Harkov térségében tanúsított bátorságáért megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét, később pedig újabb kitüntetést kapott – a Lovagkereszt tölgylombok ékítményét - melyet már személyesen Hitlertől vett át 1943 november 20-án. (Tehát Remer közelről, személyesen is látta és hallotta Hitlert, aminek a későbbiekben nagy jelentősége lett.)

A berlini eseményekkel párhuzamosan a Wermacht központ felbolydult méhkassá változott. Stauffenberg emberei szakadatlan munkával, táviratokkal, telefonhívásokkal értesítették az ország katonai körzetparancsnokait arról, hogy Hitler meghalt, és innentől az új parancsnokságnak és a német hadsereg új főparancsnokának Erwin von Witzleben tábornagynak kell engedelmeskedniük. Harckocsizó alakulatokat vezényeltek az SS-főhadiszállás és –laktanyák, valamint a rádió elfoglalására. Harckészültséget rendeltek el minden főváros környéki laktanyában. A Valkűr hadművelet a legnagyobb sikereit Párizsban aratta, mert itt Heinrich von Stülpnagel vezérezredes parancsára alig fél óra leforgása alatt kétezer SS és SD tagot fegyvereztek le a felkelők. Az első rosszhírek azonban már 18 óra körül befutottak: Günther von Kluge tábornagy a nyugati front parancsnoka – bár korábban kifejezte az összeesküvés iránti szimpátiáját – végül mégsem állt a felkelők mellé, sőt Hitlert táviratban értesítette hűségéről, és hatálytalanította Stülpnagel parancsait, majd lefegyverezte csapatait is.

Remer őrnagy és Goebbels fellépése

Kluge fellépésénél sokkal súlyosabb baj volt azonban, hogy a tartalékhadsereg berlini zászlóaljának parancsnoka Otto Remer őrnagy gyanút fogott, amikor parancsot kapott Goebbel letartóztatására. Ekkor, vagyis 18 óra 35 perckor felkereste a propaganda minisztert, aki  rögtön kapcsolta neki Hitlert. Remer felismerte a Führer hangját, és azonnal ígéretet tett a berlini összeesküvők letartóztatására. A Führer válaszul – telefonon keresztül – ezredessé léptette elő. (Később, a felkelés leverése után újabb előléptetést kapott, és vezérőrnagyként, azaz tábornoki rangban érhette meg a háború végét. 85 évesen, 1997-ben halt meg.) Innentől a felkelés leverését Goebbels és Remer együttesen vette kézbe. Goebbels felkérte Guderian tábornokot, hogy rendelje vissza laktanyáikba azokat a harckocsikat, melyeket a felkelők a rádió bevételére rendeltek, majd felvette a kapcsolatot Keitellel is. A hadsereg főparancsnoka sorra telefonálta végig a körzetparancsnokokat, és mindenütt parancsba adta: a további utasításokat csak tőle, Hitlertől, vagy Himmlertől fogadhatják el. Ezzel sikerült elszigetelniük az összeesküvők vezetőit, Beck, Olbricht és Stauffenberg utasításait innentől már senki nem hajtotta végre. Közben a felkelés központjában is drámai helyzet alakult ki, ugyanis Fromm tábornok és azon tisztek, akiket az összeesküvők letartóztattak kiszabadultak, és tűzharcba kezdtek Stauffenberg embereivel. Ugyancsak a helyszínre érkezett Remer zászlóalja is, és egyesülve Fromm katonáival együttesen foglyul ejtették a felkelőket. Fromm kihasználta, hogy a helyszínen ő volt a rangidős, és – bár Remer tiltakozott - az azonnali kivégzések mellett döntött. Úgy gondolta, ha gyorsan megöleti Stauffenbergéket, akkor talán nem lesz senki, aki igazolná, hogy korábban kapcsolatban állt az összeesküvőkkel. (Terve azonban nem vált be, mert az összeesküvés résztvevői utáni nyomozásokban mégis kutatni kezdték a felkelésben való szerepét, és végül alig több mint 7 hónappal a merényletkísérlet után, 1945 március 12-én árulásért és az összeesküvők felsőbb parancs nélküli kivégzéséért őt is kivégezték.)

Fromm tehát ott helyben „rögtönítélő” bíróságot állított fel, és halálra ítélte a legfőbb vádlottakat. 1944 július 20-ról 21-re virradó éjszaka 0 óra 30 perckor von Stauffenberget (aki a tűzharcban megsebesült), von Quirnheimet, Olbrichtot és von Heftent agyonlőtték. (Beck tábornok öngyilkos lett.) Az összeesküvők másik csoportját (Yorck von Wartenburgot, Fritz von Schulenburgot, von Schwerin-Schwanenfeldet, Stauffenberg fivérét, Bertholdot és Haeften fivérét, Berndt) szintén golyó általi halálra ítélték; az ítélet végrehajtását azonban a Bendlertstrasséra érkező Kaltenbrunner (Himmler helyettese) elhalasztotta. Nem sokkal a sortüzek után, nagyjából fél egy után pár perccel Hitler is megszólalt a rádióban:

„Német honfitársak! Nem is tudom, hány merényletet terveztek ellenem, míg ezt a mostanit végrehajtották. Puccsista tisztek kis csoportja, mind kényelmes hátországi beosztásúak és nem frontkatonák, megkísérelték, hogy velem együtt meggyilkolják a német fegyveres erők legfőbb parancsnokait…”

A megtorlás

Hitler megtorlása véres volt, kegyetlen és egészen a háború végéig elhúzódó. A nyomozásokat és ítélet végrehajtásokat az SS és annak két vezetője: Himmler és Kaltenbrunner irányította. Himmler ezen időkben (1944 nyara és 1945 tavasza közt) ért hatalma tetőpontjára, ugyanis Hitler a merénylettől már csak őbenne bízott meg igazán, és biztonsági illetve személyzeti ügyekben teljhatalmat adott neki. Ily módon az SS állam lett az államban, magasan a Wermacht fölé emelkedett, és a hadsereg tisztikara is rettegni kezdett tőle. A megtorlás kezdetén, a sietve kivégzettek közül Olbricht, Stauffenberg, Quirnheim és Haeften tetemét kiásatták, elégették, majd hamvaikat a szélbe szórták, hogy nyomuk se maradhasson. (Azért a német állam 1953-ban a Bendlerblockban, mely ma is a fegyveres erők épülete, emlékművet állíttatott Stauffenbergéknek, melyet évente megkoszorúznak.)

Kaltenbrunner és Müller SS-altábornagy vezetésével az SS-en belül egy 400 fős osztály alakult, amely az „1944 július 20. rendkívüli bizottság” nevet kapta, és a háború végéig gyűjtötte a bizonyítékokat azokról, akik bármilyen módon kapcsolatban voltak az összeesküvéssel. Az ügyben a bizottság két pert rendezett, az elsőt 1944 augusztus 7-én és 8-án folytatták le a felkelés katonai vezetői – Witzleben, Haase tábornagyok, Bernardis alezredes, Kalusing kapitány, Hagen hadnagy és Yorck von Wartenburg hadnagy ellen. A bírósági komédia végeredménye nem lehetett kétséges, valamennyi vádlottat halálra ítélték. Az ítéleteket 1944 augusztus 8-án a kihirdetés után két órával a plötzenseei börtönben hajtották végre. A kivégzőhelyiségben ezúttal nem a megszokott guillotine működött, hanem az alacsony helyiség mennyezete alá egy sínt erősítettek, ezen olyan kézi kovácsolású kampók lógtak, amiket a hentesek használnak az állati tetemek fellógatására. Az egymás után elővezetett megbilincselt rabokat különös kegyetlenséggel ezen kampókra akasztották fel az álluknál fogva. A kivégzettek lassú kínhalálát filmre vették, és később Hitler parancsára a tiszti gyűléseken levetítették. A második perre 1944 szeptember 11-én került sor, hasonló körülmények között. Ebben az összeesküvés civil résztvevőit – Goerdeler, Leuschner, Wirmer, Lejeine-Jung, Helldorf és Trott zu Holz – ültek a vádlottak padján. Az ítélet most sem lehetett kétséges egyik vádlottnál sem: halál.  A Gestapo hivatalos jelentései összesen 7000 letartóztatást említettek. A háború utáni szakértői becslések szerint azonban közel 15 ezerre rúg az összeesküvés kapcsán megbüntetettek száma. Körülbelül 5000 embert végeztek ki, a koncentrációs táborba hurcoltak száma pedig elérte a 10 ezret. (A 400 fős vizsgálóbizottság a résztvevők családtagjait is üldöztette, és ezek egy részét Buchenwaldba záratta.)

Értékelés

Goebbels életrajzírója, Rudolf Semmler szerint a fasiszta propaganda miniszter így nyilatkozott az összeesküvők akcióiról: „Telefonforradalom volt, amelyet néhány puskalövéssel elfojtottunk. De elegendő lett volna egy kicsivel több tapasztalat és hozzáértés, és a mi puskalövéseink nem tudták volna megtenni ezt a csodát.” Tapasztalat és hozzáértés … igen, talán ez a kettő hiányzott. És persze a sok „mi lett volna ha?” kérdés. Például, ha 1944 július 20-án az eredeti helyszínen tartják az értekezletet, vagy ha Stauffenberg kétszer annyi robbanószert visz magával. Más lett volna  a végkimenetel abban az esetben is, ha a robbanást túlélő Hitlert sikeresen elszigetelik a külvilágtól, vagyis elvágják a Farkasodú kommunikációs vonalait és időben elfoglalják a berlini rádió épületét. Biztosan másként alakultak volna az események, ha Remer helyett egy felkelőkhöz lojális katonatiszt vezeti a tartalékhadsereg berlini egységeit, illetve ha Kluge és a kulcsfontosságú tábornokok átállnak a merényletet követően. Természetesen mindezen találgatásoknak már nincs értelme. Tény, hogy Hitler túlélte a merényletet, és a háború végéig tartó 9 hónapban őrültebb volt mint korábban. 1944 nyara és 1945 tavasza közt milliók haltak meg szerte Európában, a frontokon, a koncentrációs táborokban és az SS kivégzőosztagai előtt.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • F. Bernás: Merényler Hitler ellen. 1944 július 20. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978
  • Melnyikov: Összeesküvés Hitler ellen. Legenda és valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964
  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Emma Baumacher: Adolf Hitler a Führer. Fix-Term Könyvkiadó, Budapest, 2008