A normandiai partraszállás

A normandiai partraszállás

/Harmat Árpád Péter/

 

A normandiai partraszállás a világtörténelem egyik legnagyobb hadműveletének és a második világháború fontos fordulópontjának tekinthető. A partraszállás révén 1944 nyarától Nyugat-Európában harcoló 2,9 millió amerikai, angol, francia, kanadai, új-zélandi, ausztrál és egyéb angol gyarmatterületről Európába érkező katona miatt a több mint 7 milliós német hadsereg végzetesen meg kellett, hogy ossza erőit. Csapatainak majdnem felét kellett elvonnia az egyébként is túlerőben lévő vörös hadsereg feltartóztatásától és bevetnie Franciaország illetve Olaszország területein, amely így mindkét fronton összeomlást okozott a németek számára. Azok a bátor szövetséges katonák, akik 1944 június hatodikán először tették lábukat Normandia partjára és azok, akik közülük életüket áldozták a partraszállás sikeréért valójában a világ megmentéséért küzdöttek.

A partraszállás előzményei

A második világháború már közel két éve tartott, amikor 1941 nyarán végre formálódni kezdett egy Hitler megállítására kész antifasiszta koalíció. A folyamatot jelentősen meggyorsította, hogy Németország 1941 június 22-én megindította a Szovjetunió elleni támadását, és ezzel kiszélesítette birodalmát. A már háborúban álló Nagy-Britannia és Szovjetunió között a hivatalos megállapodás viszonylag gyorsan – 3 héttel a Barbarossa-terv megindulás után – létrejött. 1941.július 12-én aláírták a szovjet-angol szerződést. A két szerződő fél kölcsönösen kötelezte magát az egymás felé történő segélynyújtásra, valamint arra, hogy nem kezdenek tárgyalásokat, és nem kötnek különbékét a németekkel. A szerződés sürgette az elveken túlmenő amerikai állásfoglalást is, így 1941 augusztus 10-én az Atlanti-óceánon az Augusta cirkálón találkozott Churchill és Roosevelt, hogy Londontól Moszkváig a legfontosabb teendőkben közös nevezőre jussanak. A találkozón elhatározták, hogy közös deklarációban világítják meg politikájuk alapelveit s háborús céljaikat. A nyilatkozat Atlanti Charta néven vonult be a történelembe.

A formailag még semleges Egyesült Államok közös nyilatkozata a háborúban álló Angliával, melyet háborús szövetség fűzött a Szovjetunióhoz, már jelentős elkötelezettséget jelentett az USA részéről, annak ellenére, hogy a deklarációban Roosevelt a hadba lépésre még nem vállalt kötelezettséget. Az Atlanti Charta szövege szerint a két nagyhatalom semmiféle területi gyarapodásra nem tart igényt, nem ismer el olyan területi változásokat, melyek szemben állnak az érintett ország lakosságának akaratával. Célkitűzésük az agresszív államok megfékezése, általános és tartós biztonsági rendszer megvalósítása, a nemzetiszocialista triannizmus leverése és igazságos béke. A Szovjetunió gyorsan magáévá tette az Atlanti Charta demokratikus követeléseit, és szeptember 29-én bejelentette, hogy csatlakozik a nyilatkozathoz.

Az Atlanti Charta megszövegezése után négy hónappal, 1941 december 7 –én Japán váratlanul, hadüzenet nélkül megtámadta Pearl Harbort. Válaszul másnap az amerikai kongresszus – egy ellenszavazattal – határozatot fogadott el arról, hogy az USA hadviselő félként belép a második világháborúba. Miközben a Szovjetunió Sztálingrádnál vereséget mért a Wehrmachtra (1943 február 2.) - megkezdve a német seregek folyamatos visszaszorítását - és Anglia meggátolta a német partraszállási kísérleteket, az USA 50 milliárd dollár értékben szállított fegyvereket és hadianyagot európai szövetségeseinek. (Kölcsönbérleti szerződések.) Az amerikaiak 1942 –től részben Japánnal harcoltak a Csendes-óceánon, másrészt majdnem 400 ezer teherautót szállítottak az oroszoknak. Bár mindenki kivette a részét a nácik elleni harcból, 1943 –ra egy lényegesen hatékonyabb együttműködés igénye is felmerült a felekben. Churchill és Roosevelt előbb a marokkói Casablancában találkoztak 1943 januárjában új, afrikai és olaszországi frontok megnyitásáról tárgyalva, majd az év végén Teheránba készültek, hogy Sztálint is bevonva döntsenek egy Nyugat-európai front létrehozásáról. Az új, afrikai és olasz frontok megnyitása gyorsan lezajlott: 1942 november 8 -án Észak-Afrikában (Fáklya hadművelet), majd 1943 július 10 -én Szicíliában is partra szálltak az amerikai erő, és Olaszország 1943 szeptember 3 -án kapitulációra kényszerült. Már csak a nagy Nyugat-európai partraszállás előkészítése volt hátra. Churcill, Roosevelt és Sztálin a nagy partraszállás megbeszélése céljából 1943 november 28.-december 1 között találkozott, Teheránban. (Sztálinnak ez volt az első személyes találkozója az angol-amerikai államfőkkel.)

A konferencián az angol-amerikai partnerek ígéretet tettek arra, hogy 1944 májusában, vagy júniusában megvalósítják az „Overlord” („Hűbérúr”) fedőnevű hadműveletet: csapataik partra szállnak Normandiában, majd később kisegítő akcióként Dél-Franciaországban. A Szovjetunió kötelezettséget vállalt arra, hogy az európai hadviselés befejezése után hadba lép Japán ellen. Ennek fejében Sztálin a Kuril-szigeteket és Dél-Szahalint kérte. 1943 decemberében Roosevelt elnök Dwight D. Eisenhower tábornokot, Churchill pedig Bernard Law Montgomery tábornokot  bízta meg a franciaországi partraszállás megtervezésével és vezetésével.

A partraszállás

A partraszállás részleteinek ismertetése előtt mindenképp érdemes leszögezni egy fontos körülményt: bár a "D-day" - vagyis a partraszállás első napja, 1944 június 6 - az a dátum, amire az utókor leginkább "szeret" emlékezni, valójában a normandiai hadműveletek egy 80 napos időszakot ölelnek fel, június 6 és augusztus 25 között. Ebben az időtartamban szállt partra az a majd 3 millió szövetséges katona, akik végül eldöntötték a háború végkimenetelét.

Dél- és Délkelet-Anglia 1944 első felében roppant katonai táborrá és hadianyagraktárrá változott. Az amerikaiak járművek, felszerelési tárgyak, harckocsik és egyéb harci eszközök tízezreit szállították át Angliába, és megkezdték hadseregük áthajózását is. Végül 1944 júniusára készen állt minden a partraszállásra. Közel 3 millió szövetséges katona várta, hogy partra tehesse lábát Franciaországban. Aztán 1944 június 6 –án megindult a hadművelet: több ezer hajó, szállító és harci repülőgép kezdte meg útját a Csatornán át a francia partok felé.

Azonban 1944 júniusára a németek is felkészültek egy esetleges támadásra. A normandiai partraszállást megelőző 1-2 esztendőben Hitler már sejtette, hogy előbb-utóbb számítania kell a nyugati nagyhatalmak részéről egy jelentős partraszállási kísérletre és egy második front megnyitására. Tudta, hogy erre valahol a Nyugat-európai partokon kerülhet sor, így már 1942-ben utasításba adta több ezer kilométeres erődvonal kiépítését. Az 1942 és 1944 között épített védvonal, mely az „Atlanti fal” nevet kapta, Finnországtól és Norvégiától Dánián, Hollandián, Belgiumon, a Csatorna-szigeteken keresztül egészen Franciaországig és Spanyolországig húzódott. Tervezője Fritz Todt, Hitler közvetlen munkatársa volt, aki az 1930-as években vált rohamosztagosból főépítésszé. Eredetileg legalább 15 ezer bunkerból álló rendszert álmodott meg, de végül ennek csak 2/3-a épült meg. A legnagyobb építmények - 6 német tengeralattjáró-javító bázis - 4,5 méter vastagságú vasbetonból készültek, és két futballpálya méretű területet foglaltak el. (Napjainkban a hajdani erődrendszer nagy része még látható, mintegy 6 ezer bunker.) Bár a németek nem tudták, hogy a szövetségesek partraszállására hol fog sor kerülni, azért elméleteik voltak. Az angolok mindent elkövettek, hogy megtévesszék a német hírszerzést, és egy teljes hadműveletet hajtottak végre (Fortitude), hogy azt a látszatot keltsék, a partraszállás Pas de Calais-nál lesz. Dover környékén még furnérlemezből készült felszereléseket, és felfújható gumi „tankokat” is felhalmoztak. A német parancsnokok többsége, Rundstedt tábornokkal együtt el hitte, hogy a veszély inkább Normandiától keletre lesz várható. A Führer viszont Rundstedt mellé egy fiatal és kiemelkedően tehetséges német tábornokot is kinevezett a nyugati területek élére ("B" hadseregcsoport) és szentül hitte: a hírneves és ravasz hadvezér végül majd megakadályozza a partraszállást, akárhol kerüljön is rá sor. (Rommelt egyébként nem tudták megtéveszteni az angolok, ő kezdetektől érezte, a partraszállást majd Normandiában fogják végrehajtani. A magasabb rangú Rundstedt azonban nem hallgatott rá.)

A Montgomery által kidolgozott haditerv öt helyen irányzott elő partraszállást Normandiában. A Carentani-öbölben két oldalt az amerikai 1. hadsereg első erőinek kellett két helyen, ehhez csatlakozva keletre a normandiai parton az Orne-ig az angol 2. hadseregnek kellett három helyen hídfőt létesítenie. A hídfők – nyugatról keletre – az Utah (4. amerikai gyalogos hadosztály), Omaha (1. amerikai gyalogos hadosztály), Gold (50. brit gyalogos hadosztály), Juno (3. kanadai gyalogos hadosztály) és Sword (3. brit gyalogos hadosztály) fedőnevet kapták.

A partraszállás kezdetét jelző „H” órát június 6-án reggel hétre tűzték ki, de az invázió már akkor megkezdődött, amikor éjszaka fél egykor légi úton szállított ejtőernyősök szálltak le a cherbourgi félszigetre. A légideszantos alakulatok hidakat robbantottak, vasútvonalakat vágtak el és repülőtereket foglaltak el. Az ejtőernyősök után következtek a siklórepülőgépen szállított csapatok, melyek már dzsipeket, sőt kisebb páncélozott járműveket és tankokat is vittek magukkal a később partraszálló alakulatok számára. Mindezek után, június hatodikának reggelén jelentek meg Normandia partjainál a szövetséges hajók, melyek azonnal lövedékek tízezreit kezdték kilőni a partvonalra. Az atlanti erődvonal német ütegei rögtön válaszoltak, így egy gigantikus tüzérségi párbaj kezdődött. Mindeközben az angol-amerikai hajókról rohamcsónakokat eresztettek le, és megkezdődött a gyalogság partra szállítása. A reggeli órákban elsők között partra érkező szövetséges katonákat viharos és esős időjárás fogadta. Bár a német tüzérség rögtön tűz alá vette őket, a terepviszonyok kedveztek a gyors lőretörésnek. A partraszállás helyszínének kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy a térségben a partra érkezőknek nem kellett jelentős meredélyeket megmászniuk. A partvonal többnyire csupán lankás emelkedőkből állt. A partraszállás első napjának délutánjára megváltozott az időjárás: kisütött végre a nap. A hadihajók most már egészen közel húzódtak a partokhoz, és nehézágyúik már folyamatosan lőtték a parttól távolabbi német állásokat is.

A parton harcoló egységek viszonylag hamar áttörték a partmenti német bunkerek vonalát, és megkezdték a Cotentin-félsziget meghódítását, Cherbourg kikötőjével együtt. Ugyancsak jelentős harcok folytak Caen városánál, a partraszállási övezet legkeletibb szakaszán. A normandiai partraszállás első napjának legfőbb eredménye az volt, hogy sikerült összesen 170 ezer angol-amerikai katonát partra tenni. A sikeresen partot érő 170 ezer katona valamivel több mint fele volt amerikai, a többi angol és kanadai zászlók alatt harcolt. A veszteségek mértéke az első napon mintegy 10 500 főt tett ki, vagyis nagyjából 6-7%-os volt a "lemorzsolódás". A veszteségek mértéke a június hatodikát követő napokban már elenyésző volt, miközben öt nap alatt 16 hadosztály ért partot. Eisenhower a hadművelet első 50 napját (július 25-ig) "hídfőcsatáknak" nevezte. Ezen 50 nap első heteiben kemény küzdelemben a szövetségesek áttörték a német védelmi vonalat, és egy 150 kilométer hosszú, 30 kilométer mély parti sávot tartottak kezükben. A hídfőcsaták akkor értek véget, amikor 1944 július 25-én a szövetséges csapatok sikeresen áttörtek Avranches városánál, így déli irányban képesek voltak eltávolodni Normandiától és megindulni Franciaország legnyugatibb szeglete, Bratagne irányába. A továbbiakban a harcok részint Párizs megközelítéséért, részint a belga határ mielőbbi eléréséért folytatódtak. Közben alig egy héttel a partraszállás után a németek megkezdték Dél-Anglia és London bombázását a V-1 néven ismert szárnyas bombákkal. Nyolcvan napon át, június 12-től augusztus végéig, mindennap átlagosan 100 szárnyas bombát lőttek ki Anglia ellen, összesen mintegy 8000-et.

A partraszállás méretei

A nevezetes "D-day" 24 órájában nagyjából 170 ezer szövetséges katona szállt partra Normandiában, majd az elkövetkező öt napban további 156 ezer katona tette lábát Észak-Franciaország földjére. A további 75 napban is folytatódott a partraszállás átlagosan napi 32-33 ezer katona megérkezésével. A szövetséges haderő összlétszáma 1944 július másodikára érte el az egymillió főt! Ez 13 amerikai, 11 brit és egy kanadai hadosztály, illletve 171 532 jármű (harckocsi, teherautó ... stb) Európába szállítását jelentett. Dwight D. Eisenhower tábornok visszaemlékezésében (Dwight D. Eisenhower: Keresztes háború Európában, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1982., 264. oldal) a főparancsnoka következőket írta:

"1944 július 2 -ig Normandiában kb. 1 000 000 embert tettünk partra - tizenhárom amerikai, tizenegy brit és egy kanadai hadosztályt. Velük együtt tettünk partra 566 648 tonna készletet és 171 532 járművet. Ez nagy és kimerítő munka volt, de eredménnyel járt, amikor végre készen álltunk arra, hogy teljes erővel nekirontsunk az ellenségnek. E három hét alatt 41 000 foglyot ejtettünk. Veszteségünk összesen 60 771 főt volt, köztük 8975 halott." /Dwight D. Eisenhower/

A Brit-Amerikai-Kanadai összefogás egészen augusztus 25 -ig (Párizs felszabadításának napjáig) szállította folyamatosan az emberanyagot a kontinensre, így a végső mérleg szerint 1944 június 6 és augusztus 25 közt hozzávetőlegesen 2,8 millió szövetséges katona kezdte meg a harci tevékenységet Franciaország területén. Ezzel a hatalmas létszámmal 1945 januárjában 1,54 millió német katona állt szemben. (A nyugati fronton létszám tekintetében mindvégig legalább kétszeres volt a nyugati fölény.) Elmondható, hogy 1945 elején a nagyjából 7,2 milliós német hadsereg több mint fele (3,97 millió katona) az orosz fronton harcolt, 1,5 millióan a Franciaországból támadó szövetségesek ellen vették fel a harcot, 980 ezren Olaszországban állomásoztak, a fennmaradó 750 ezres létszám pedig egyéb országokban látott el megszálló és hátországi feladatokat.

A Dél-franciaországi partraszállás (Dragoon hadművelet)

A hatalmas normandiai partraszállás mellett aránylag kevés figyelmet kap a "D" day után két hónappal Saint-Tropez környékén lezajlott Dél-franciaországi amerikai-francia partraszállás. 1944 augusztus 15 -én vette kezdetét a hadművelet egy kitűnően végrehajtott légideszant akciót követően. Az összesen egy hónapon keresztül zajló hadműveletben a hetedik amerikai és az első francia hadsereg közel fél millió katonája szállt partra és kezdte meg sikeres támadásait a francia-német határ irányába.

A partraszállást követő hónapok

A partraszállás minden pozitív várakozást túlszárnyaló sikeressége szeptemberre vált mindenki számára nyilvánvalóvá: az első napot követő 3 hónapban szeptember 15-ig ugyanis az angol-amerikai erők a partra tettek 2 millió katonát, akik közül mindössze 40 ezret veszítettek el. A német veszteségek viszont a becslések szerint megközelíthették a 700 ezer főt.

A szövetségesek közben Normandia és Bretaigne megszerzése után Franciaország felszabadítására két hadseregcsoportot hoztak létre: északon a Bernard Law Montomery angol tábornok vezette 21.hadseregcsoport – mely 2 hadseregből, a 2.britt és az 1.kanadai hadseregből állt – támadott Belgum irányába, délebbre pedig az amerikai Bradley tábornok vezette 12.hadseregcsoport indult meg Luxemburg és a Saar vidék felé. A 12.hadseregcsoport is két hadseregből, a Hodges tábornok vezette 1.amerikai hadseregből, és a Patton tábornok vezette 3.amerikai hadseregből állt. A Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Parancsnoka (SHAEF) pedig Dwight Eisenhower tábornok lett.

A négy szövetséges szárazföldi hadsereg a vártnál sokkal gyorsabban tudott előretörni. Eleinte a déli hadseregcsoport támadása volt látványosabb, Patton serege 1944 augusztus 10 re elfoglalta az egész Bretagne félszigetet, egészen a Loire-ig, miközben Montgomery „csak” Le Havre-ig jutott. Párizshoz közeledve, augusztus közepén felkelés tört ki a francia fővárosban, és augusztus 25-én az angol-amerikai-francia erők bevonultak Párizsba. Montgomery erői csak augusztus végén tudtak jelentős eredményeket felmutatni, amikor 300 kilométert haladva szeptember 3 –án bevonultak Brüsszelbe és Antwerpenbe.

A sikeres észak-franciaországi előretörést eredményes olaszországi események kísérték: 1944 június  4-én a szövetségesek bevonultak Rómába, és augusztus 15 –én megindult St.Tropez térségében az amerikai-francia partraszállás is. Ezzel újabb nyugat-európai front nyílt meg, 2 amerikai és 2 francia hadsereg összesen 500 ezer katonájával. Az új erők a Rhone folyó völgyében Grenoble és Lyon felszabadítása után Dijonig hatoltak, így 1944 szeptember 11 –én egyesültek, az addigra már odáig törő Patton tábornok erőivel, és együttesen foglalták el Nancyt. 1944 szeptember elején tehát Franciaország nagy része már a szövetségesek kezén volt, és úgy tűnt, hogy teljes a németek összeomlása. Keleten a szovjet hadsereg elérte Lengyelországot és a magyar határt (Makóra bevonulás: szeptember 23-án) a Wermacht tehát mindenhol visszavonult.

A háború utolsó szakasza

Bár 1944 szeptemberére Németország az összeomlás jeleit mutatta, Hitler még egyszer utoljára képes volt mozgósítani hazája hatalmas erőtartalékait. 1944 őszén sikeresen meghiúsította a Market-Garden névre keresztelt - Hollandia elfoglalását célzó - hatalmas angol-amerikai ejtőernyős hadműveletet, majd 1944 decemberében jelentős páncélos ellentámadást indított az Ardennekben is.

Mindezek után a keleti fronton is kísérletet tett az oroszok feltartóztatására előbb Észak-Lengyelországban (Pomerániában), majd Magyarországon kezdeményezve egy-egy páncélos ellentámadást. Azonban 1945 április 1-re mindenütt bekövetkezett a végső német összeomlás: a teljes Rajna menti német haderőt 1945 április elsején bekerítették az angolok, így körülbelül 320 ezer német katona esett fogságba. Ezzel megnyílt az út Németország elfoglalására. Keleten az orszok elfoglalták Lengyelországot és Magyarországot, majd április 16-án megkezdték Berlin ostromát. Nyugaton a szövetségesek rohamléptekben szabadították fel a német nagyvárosokat: Hannover április 10-én, Nürnberg április 17-én, München április 31-én, Hamburg pedig május 3-án került a kezükbe. Közben Hitler is belátta: minden elveszett, és 1945 április 30-án főbelőtte magát.

A normandiai partraszállással az oroszok által már térdre kényszerített Német Birodalom elszenvedte a végső kegyelemdöfést. A Franciaország földjére lépő 3 millió szövetséges katona révén a háború lényegesen hamarabb befejeződhetett.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • Eisenhower, Dwight D.: Keresztes háború Európában. /Fordította:Auer Kálmán/ Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1982.
  • Henry Steele Commager: A második világháború története. Holnap Kiadó, Budapest, 1991.
  • Francis Mackay: A normandiai partraszállás előzményei. Gold Book Kiadó, Budapest, 2007.