A római gladiátorok és a Spartacus-felkelés

A római gladiátorok és a Spartacus-felkelés

/Harmat Árpád Péter/

 

A gladiátorok az ókori római arénákban egymás ellen változatos fegyverzettel küzdő, harcosnak kiképzett rabszolgák voltak. Történetük az etruszk időkben kezdődött, amikor tevékenységük még csupán a halottak tiszteletével volt kapcsolatos. A küzdelmeket ekkoriban a halott sírján vívták meg, és a párviadalok elsősorban az emberáldozatokat helyettesítették, és nem a szórakoztatást szolgálták. A feljegyzések szerint hivatalosan először Kr. e. 105-ben Rutilius Rufus és C. Manlius consulok rendeztek gladiátori küzdelmeket, ám ezek ekkor még csak a saját és patrícius (arisztokrata) környezetük szórakoztatására megszervezett viadalok voltak. A gladiátori küzdelmek később a császári kor elején sem szerepeltek nyilvános játékokként az állandó ünnepek alkalmával. Csak a Krisztus utáni 80 –as években Domitianus uralkodásának korszakától kezdtek szabályszerűen, minden év decemberében nyilvános gladiátori küzdelmeket szervezni. (Domitianus négy gladiátor iskolát is alapított ludus magnus, gallicus, dacius és matutinus néven.)

A gladiátorok közönséges hadifoglyok voltak, akiket az úgynevezett lanista kiképzett és a szükséges fogásokra oktatott, így a játékokon a nézők puszta mulattatására élethalálharcot kellett vívniuk egymással. A gladiátorjátékok fokozatosan elengedhetetlen kellékei lettek a politikai karriernek és a népszerűség elnyerésének. Egy idő után a játékok népszerűsége elérte azt a szintet, hogy az az elöljáró, aki játékokat ígért biztos lehetett az újraválasztásában. Ez okból a gladiátorviadalok egyre költségesebbek lettek egészen a köztársaság bukásáig. Ennek hatására hozták meg azt a törvényt (lex Tullia de ambitu), amely megtiltotta a jelölteknek, hogy viadalt rendezzenek a választást megelőző két évben.

A gladiátorjátékok a császár politikai propaganda eszközeivé váltak: növelték az uralkodó népszerűségét és lecsillapították a tömeget ("panem et circenses"). A gladiátorviadalok egészen a Kr.u. 5. századig tartottak, amikor hivatalosan megszüntették. A venatio-k, azaz vadászatok még egy kb. egy évszázadig tartottak ez után is.

Amfiteátrumok

Az első amfiteátrumszerű építményeket az ókori Róma gladiátorokat és vadállatokat felvonultató ünnepi játékainak kiszolgálására hozták létre. Ezen látványosságok rendezésére sem a fórum nem felelt meg, mivel ott a tömegben hátrébb állók nem láthattak jól, sem a cirkusz, a kocsiversenyek helyszíne, mivel az túlságosan elnyújtott ovális volt. Tudomásunk szerint elsőként az ifjabb C. Scribonius Curio készíttetett két, a görög színházakra hasonlító faépítményt, melyeket egymással szembe lehetett fordítani. Az ebből a megoldásból származó amphi-theatrum elnevezés először a Julius Caesar által i. e. 46-ban építtetett kettősszínházzal kapcsolatban bukkan fel.

A korai amfiteátrumok fából készültek, s előfordult, hogy nem bírták a tömeg terhét vagy tűz ütött ki bennük. Statilius Taurus i. e. 30-ban a Campus Martiuson épített amfiteátruma részben már kőből készült, de mivel ez is tűzben pusztult el, az ülései és a lépcsői valószínűleg még fából voltak. Rómában az első állandó, kőből készült, sok néző befogadására alkalmas amfiteátrum az Amphiteatrum Flavium (Colosseum) volt.

A római Amfiteátrum

A Colosseum Vespasianus császár ideje alatt épült Rómában, a Forum Romanum délkeleti végén. I. sz. 80-ban készült el, ekkor volt megnyitója is. Vespasianus utóda, Titus avatta fel szertartásos ünnepség keretében, amelyen 5000 vadállatot vonultattak fel. A legfelső üléssort a következő császár, Domitianus fejeztette be.

Eredetileg Amphiteatrum Flaviumnak hívták. Mai nevét a középkorban kapta, feltehetően Néró egy a közelben álló szobráról (a kolosszusról). Az épületet gladiátor- és állatviadalok színhelyéül tervezték, és a korhoz képest hatalmas méretű nézőtömeg befogadására volt képes. A Colosseum elliptikus alaprajzú, 188 m hosszú és 156 m széles építmény. 48,5 m magas; mészkőből, tufából és téglából épült, bonyolult szerkezetű építmény. Az üléssorokat lejárók és sétálófolyosók tagolják, amelyek az amfiteátrumban mintegy 55-73 ezer ember zavartalan elhelyezését és közlekedését biztosították. Az építészek olyan járatok és felvonók rendszerét alakították ki, amellyel megoldották a vadállatok színpadra juttatását közvetlenül a ketreceikből. A keresztényeket oroszlánok elé vetették, a gladiátorok egymás ellen vívtak élethalálharcot a 86 × 54 méteres arénában. A negyedik, legfelső emeleten elhelyezett talpkövek és konzolok hatalmas rudakat tartottak, melyek segítségével az amfiteátrum arénáját óriási sátorral lehetett befedni.

A Colosseumhoz a Caeliustól az Esquilinusig terjedő félkörben mindazok az épületek csatlakoztak, melyek az amfiteátrumot kiegészítik. Ilyenek első sorban a ludusok, gladiátoriskolák, különböző néven (Matatinus, Gallicus, Magnus és Dacicus); Spoliarium (halott gladiátorok kamrái), Samiarium (fegyverkovácsok háza) és Summum choragium (díszletek és kellékek háza, melyek a nagy felvonulásokhoz kellettek). Kiegészítette ezt a telepet egy atlétaiskola (a mostani San Pietro in Vincoli tájékán).

Gladiátor típusok

A gladiátorok változatos típusai a látványosság célját szolgálták. A viadalok érdekességét az adta, hogy általában teljesen eltérő fegyverzetű és harcmodorú feleket állítottak szembe egymással. Voltak megszokott fegyverkombinációk – mint például a retiarius és a secutor, thraex és hoplomachus.

Összesen tizenöt fegyvernem leírása maradt fent. Ezek nem teljesek, s olyan ábrázolások is fennmaradtak, melyek nem illeszthetõk egyik ismert csoporthoz sem. Az idõk folyamán ráadásul maguk az ismert fegyvernemek is változtak, tovább nehezítve ezzel a történészek munkáját. A fegyvernemek összeállításában felfedezhetünk egyfajta egyensúly-szabályt, vagyis ha egy gladiátornak jobb vagy több támadófegyvere volt, akkor vértezete hiányos maradt, míg ellenfele jobb védelemmel volt ellátva. A gladiátorok védőfegyverzete még így is elsősorban csak azokat a testrészeket védte, ahol akár egy könnyű sérülés is jelentősen csökkentette a harcos küzdőképességét, s gyorsan véget vetett a küzdelemnek. Így különösen az ízületek, a kar, a lábszár és a fej védelme élvezett előnyt, s csak a törzs maradt fedetlen. A vértezet kialakítása a gladiátorjátékok fényét emelte: hiszen nem a másik lekaszabolása, s mielőbbi lemészárlása volt a cél, hanem a látványos küzdelem, melyet nem rövidíthetett le egy-két szerencsétlen, könnyebb karcolás, zúzódás.

Az összes gladiátor fegyvernem és -felszerelés hirtelen fejlõdése az i.sz.1.századra tehetõ, Augustus uralkodásának idejére. Ekkoriban jöttek létre a „klasszikus”, közismert fegyvernemek, és a felszerelés felöltötte jellegzetes vonásait: a combközépig érõ lábvas, a karpáncél, a széles karimájú, tarajos sisakok mind ennek a rövid, kb.50 éves idõszaknak az eredményei (ami elég rövid a Játékok 700 éves pályafutását tekintve…). Ez elõtt, katonai jellegû páncélzatot és fegyvereket használtak a gladiátorok is. Ebben a változásokkal teli idõben, ahogy a hadsereg egyre fontosabb szerepet töltött be a Birodalom és a Császár életében, úgy a katonák (akik egyre inkább a társadalom köztiszteletben álló tagjai lettek) talán méltóságon alulinak tartották, hogy az „egyszerû” gladiátorok az övékhez hasonlatos felszerelésben küzdjenek. A legismertebb fegyvernemek: Samnis, Hoplomachus, Veles, Thraex, Secutor, Retiarius, Murmillo, Provocator, Eques

1.) Samnis

A Samnis (Samnes) az általunk ismert legősibb gladiátortípus. Ie. 309-ben, a samnisok csúnya vereséget szenvedtek a rómaiaktól. A samnisok csatatéren hagyott fegyvereit a rómaiak összeszedték, majd ezekkel felszereltek gladiátorokat, akiket samniskét harcoltattak.

A samnis nehéz fegyverzetű harcos. Nagy méretű kerek vagy szögletes pajzsot (scutum), bőr lábszárvédőt a bal lábán (néha fémmel erősítve) és egy egyenes rövid kardot (gladiust) vagy lándzsát hordott/használt. Fejét sisak védte, melyet tollakkal és bóbitával, tarajjal díszítettek. Augustus idején a samnis elavulttá vált, ugyanis a samnis nép - már a rómaiak szövetségesei - támadásnak vélnék az arénában a samnisok szereplését. Két új típus váltotta fel ezt a fegyvernemet: a secutor és a hoplomacus (vagy mások szerint a secutor és a murmillo).

2.) Hoplomachus

Ezt a gladiátortípust nem könnyű azonosítani, mivel nagy hasonlóságot mutat a trákkal (ld alább). Lábvasat és látványos, széles karimájú sisakot hordott, melyet hullámtarajjal díszítettek. Néhány ábrázoláson a combjukon is láthatunk valami pólyaszerűt - csakúgy mint a trák esetében. Rövid, egyenes kardot és kis, kerek pajzsot használt. Ellenfele trák vagy murmillo lehetett.

3.) Veles

A veles, azaz lándzsás páncélzata a karok és kezek védelmére korlátozódott, ez elengedhetetlenül fontos volt, ha reális hosszúságú küzdelmet akartak produkálni. Ám sem sisak, sem lábvas nem nehezítette el feleslegesen a harcost, így annak leghatékonyabb védekező eszköze önnön fürgesége volt. Ez egyúttal a támadás remek módja is volt, tehát némi páncélért cserébe igen sokoldalú eszközt kaphatott a kezébe a gladiátor. Valószínűleg semmiféle pajzs vagy másodlagos fegyver sem járt ehhez a harcmodorhoz. A lándzsa egyértelmű előnye, hogy (hosszúsága miatt) hatékony és mindemellett egyszerû fegyver, amit ugyanakkor rendkívül látványos módon lehet használni. A Veles típus kihasználhatta, hogy egyetlen fegyvere volt, így nem kellett többfelé koncentrálnia, illetve hogy nem lassították a vértek, és a sisak hiánya sokkal gyorsabb reakciót, nagyobb látómezõt bocsátott rendelkezésére. Így méltó ellenfele lehetett akár a thraexnak, a hoplomachusnak (a nagypajzsossá fejlõdött változatot értve ezalatt) és a provocatornak is. Két lándzsás azonban valószínûleg nem került össze az arénában, mert túl rövid és kevéssé látványos küzdelmet produkáltak volna a hiányos páncélzat miatt.

4.) Thraex

A gladiátortípusok kifejlődése előtt a trákiai hódítások során zsákmányolt felszerelést adták néhány harcosra, ők lettek ilyenformán az első trákok, ugyanis a fegyvernem azonosítására a Játékok történetében végig ez a „ragadványnév” szolgált, amit a felszerelés eredete ihletett. Így tehát a samnis és a gall (amiről kevéske információval rendelkezünk), a trák harcos is egy népről kapta a nevét. A trák páncélzat a következőket tartalmazta: egy kis méretű, domború, közel szögletes pajzsot (parmula), karvértet (manica) a jobb kézen és egy pár magas, térd fölé érő lábvasat. Fegyverként egy jellegzetes, tört pengéjű kardot használt (ennek neve: sica). A sisak rendkívül látványos: egy magas tarajjal, és egy griffejet formázó domborművel díszítették. Teljes, zárt sisakról van szó, arclemezzel, mely teljes felületén vagy a szemek környékén apró lyukakkal biztosít (korlátozott) látást a gladiátornak. Az arclemez tökéletesen véd a szembõl jövõ szúrások ellen is, mert a lyukakon még egy pilum hegye is nehezen fér be, nem hogy egy kard vagy vívólándzsa. A sisak szélén körbefutó perem védett a lecsúszó vagy átlósan fentrõl jövõ vágások ellen.

Kardforgató keze végig (válltól kézfejig) páncélozott volt, így elkerülhetõk voltak a támadásra kinyújtott kar apró, bosszantó sérülései, amik drámaian lerövidíthették volna a küzdelmet. A trák egy másik, csak rá jellemzõ páncélja a más fegyvernemek által használt típusoknál magasabbra érõ lábvas, melybõl kettõt viselt. Ez bokától combközépig védte a harcos lábát, így (ha hozzávesszük a páncélzat eddigi elemeit) szembõl, küzdõállásban a trák egységesen páncélozott felületet mutatott. És itt kell, hogy szóba hozzuk a trák legjelentõsebb képességét, a rugalmasságot. Ellenfele általában a hoplomachus volt, de küzdhetett murmillo vagy egy másik trák ellen is.

5.) Secutor

A secutor neve üldözőt, űzőt jelent, s ez beszélő név: általában igyekeztek ellenfelüket lerohanni, súlybeli fölényükkel lehengerelni. A súlyfölényhez nagyban hozzájárult a sok tekintetben specializált páncélzat, mely a secutort a egyik legnehezebb fegyvernemmé tette.

Rendszerint a retiarius ellen küzdött (contraretiarius-ként is hivatkoznak rá). Kardot és nagy méretű szögletes pajzsot forgatott és egy lábvasat viselt. A sisakja kis méretű, lekerekített, hogy könnyen elkerülhesse a háló beakadását. Ez a sisak teljesen zárt volt, kis szemnyílásokkal. A stratégiája a közelkerülés volt, a pajzsát használva fedezékként. Ellenfele ezt próbálta megakadályozni, hiszen a szigonnyal és hálóval felszerelt retiariusnak a nagy távolság jelentette az optimális küzdőtávolságot. A secutor megtett mindent, hogy gyorsan végezzen ellenfelével, hiszen a nehéz páncél és a zárt sisak miatti limitált levegő miatt hamarabb kifáradt, mint ellenfele. A secutor kardforgató karján manica-t, steppelt szövetbõl, bõrbõl vagy fémlemezekbõl készült karpáncélt hordott – ez a könnyebb, de a küzdelemnek korán véget vetõ sérüléseket volt hivatott megakadályozni.

Fegyverük általában a gladius (a hispán egyeneskard) volt. Ez természetesen jóval rövidebb volt a hálós támadó fegyverénél, a szigonynál (ami rendben is van, hiszen a páncél tekintetében messze a retiarius fölé magasodtak, és a cél mindig a küzdõfelek esélyeinek kiegyenlítése volt), így kénytelenek voltak vagy elõretörni egy támadáshoz, vagy megvárni, míg a hálós veszélyes közelségbe merészkedik. Szembõl nézve, magukra húzott pajzzsal a secutorok teljesen „oszlopszerûek” voltak, még egybefüggõbb páncélozott felületet mutatva, mint a trák. Ez a csigaház-effektus több célt szolgál: egyrészt a hálósnak körbe kell futnia õket, ha támadható felületet akart keresni, másrészt a nagypajzsos egészen apró mozdulatokkal is képes volt védekezni a szigonnyal való döfések ellen. Ezen felül, ha a retiarius kivetette a hálót, nagy volt az esélye, hogy az lecsúszik, még ha talál is, hiszen nem volt semmilyen kiálló rész, díszítés a „bezárkózott” nagypajzsún, amibe a háló beleakadhatott volna. Célszerû volt ilyenkor a kardot is a pajzs mögé rejteni. Ez más alkalmakkor is bevált taktika lehetett, hiszen a kardos kézzel meg tudta támasztani a pajzsot belülrõl, így hatékonyabbak lehettek a pajzstámadások és –rohamok, valamint meglepetésszerû a kardtámadás, hiszen az ellenfél nem láthatta, hogy az honnan indult.

6.) Retiarius

A hálóvető legkönnyebben felismerhető gladiátortípus. Harcmodorát a halászok ihlették: hálójával megpróbálta lekorlátozni ellenfele lehetőségeit. Háromágú szigonnyal, rövid karddal és hálóval volt felfegyverezve. A háló egy zsinórral a harcos csuklójához volt rögzítve, így ha a dobás nem sikerült, visszahúzhatta. Ha pedig sikerült, ennek segítségével kibillenthette egyensúlyából az ellenfelet. Mindezek mellett a hálóvetőnél egy tőr (pugio) is volt, ami lehetett a hálót tartó kezében vagy az övébe tűzve (ez utóbbi sokkal valószínűbb). Ezt többek között arra is használhatta, hogy levágja a kezéről a hálót, ha az ellenfelére tekeredve mégsem tette azt harcképtelenné, sőt, ő akarta annál fogva lerántani a retiariust. Ám nem valószínű, hogy egy ilyen procedúrára lett volna idő küzdelem közben.Hálóját elvesztve két kézre fogott szigonnyal próbálta távolt tartani ellenfelét. Páncélzata hasonló volt az eddigiekhez, néhány különbséggel. A sisak hiánya például tradicionális ennél a fegyvernemnél. Még a kései időkben, a 4.sz. táján sem viseltek sisakot, amikor már sokkal több páncélt viselt majdnem mindegyik fegyvernem. Ahogy a többi harcos, ágyékkötőt (subligaculum) és övet viselt (balteus). Ellentétben az eddigiekkel, a retiarius a bal karján hordta a manicát, hogy szabad jobb karjával hatékonyabban használhassa a hálót. A legegyedibb páncéldarabja a gallerus, ami egy szögletes bronzlap a bal vállán (kb. 12-13 cm magasan nyúlik a váll felé, védve a hálós fejét). A Pompeii ásatások 3 különbözőfajta gallerust tártak fel. Az egyik tengeri szimbólumokkal volt díszítve, a másik Hercules fejével és néhány cupido alakkal, a harmadikba a retiarius fegyverei és a következő rövidítés volt belevésve: RET/SECUND (retiarius, second rank). Körülötte egy pálmaág és egy korona vésete – a győzelem szimbólumai. A gallerus leletek kb. 30-35 cm szélesek és magasak, és közel egy kg súlyúak voltak. A secutor mellett a murmillo ellen küzdhetett.

7.) Murmillo

Nevét egy tengeri halról (murma) kapta, melyet a sisakján is viselt. Ez azt sugallja, hogy a hálós eredeti ellenfele a murmillo volt. Később inkább trák vagy hoplomachus ellen küzdött. Ahogy a többi gladiátor, a murmillo is meztelen mellkassal, ágyékkötőben lépett porondra. Jobb karját manica, bal lábszárát valószínűleg rövid lábvas védte. Az ásatásokon (Herculaneum és Pompeii) előkerült ilyen típusú lábvasakat sokszor karpáncélnak nézték. A murmillo sisakjának széles karimája és szögletes taraja volt, melyet lósörénnyel díszítettek. Domború, szögletes, kb. 1 m magas, fából készült pajzsot hordott (scutum), melyet bőrrel vontak be (kb 6-8 kg lehetett). Fegyvere a galdius volt.

8.) Provocator

Noha a provocator már Cicero idejében is ismert volt, nincs sok információnk róla. Ágyékkötőt és lábvasat viselt (bal lábon). Sisakjának volt karimája, de nem volt taraja, pajzsa domború, szögletes. A mellkasán mellvértet viselt (nyilván nem mellvért, de ez a szót használta a szerző, a képen amire hivatkozik egy szögletes lap van, hasonló ahhoz ami Nestornak/Atroxnak van). Általában másik provocator ellen küzdött. A felszerelése összsúlya kb. 14-15 kiló lehetett, azaz középsúlyú harcosnak tekinthető.

9.) Eques

Az eques lóhátról harcolt. Karimás sisakot, rövid tunikát vislet. Jobb karját és combjait kötéssel (paplan?) óvta. Lándzsával és kis kerek pajzzsal küzdött más eques ellen. Ábrázolásokon láthatunk ló nélkül, mivel a küzdelmek gyakran végződtek karddal vívott közelharcban.

Egyéb gladiátortípusok

Más gladiátortípusok is léteztek, amikről még kevesebbet tudunk: az essedarius harci kocsiról küzdött, a dimacherus valószínűleg két tőrrel vívott (tőrrel, nem kib:szott 1 méteres szablyával), a veles lándzsát és szíjat/kötelet (hasta amentata) használt. Végül meg kell említenünk a venatoror és bestiarii típusokat, akik vadállatok ellen küzdöttek egy látványos vadász-showban (venationes). Rövid tunikát hordtak, fegyverként pedig venabuli-t, egy fából készült, fém hegyben végződő lándzsát és egy bőr ostort használtak. Néha a venatort sapkaszerű sisakban (ocreae) és rövid egyenes karddal árbázolják.

Női gladiátorok

Néhány ősi forrás említést tesz nők részvételéről a játékokon Nero uralkodása idejében. Tacitus említést tesz egy nagyszerű játékról isz. 63-ban, amin harcosként részt vett néhány nemes nő és szenátor. Isz. 66-ban a Pozzuoli-ban Nero által Tiridates (Armenia királya) dicsőségére rendezett játékokon etióp (Ethiopian) nőket vezettek az arénába. A szatirikus költő Juvenal szól Mevia-ról, aki vadkanokra vadászott az arénában „lándzsával a kezében a mellét mutogatva”. A híres hat nők elleni szatírájában Juvenal ironikus képet fest arról, hogy hány római nő halt meg a játékok közben (???) (valami olyasmiről ír, hogy milyen egy férjnek a feleségét látni küzdeni).

A Satyriconban hallunk egy játékról - amit Titus rendezett – ahol egy nő harci szekérről küzdött. A Colosseum felavatásán számos nő vett részt a vadállatok levadászásában. Domitian uralkodása alatt (valószínűleg isz. 89-ben) egy játék alkalmával nők is részt vettek a küzdelmekben. Bár nincs sok archeológiai bizonyíték a női gladiátorok létezéséről, egy ábrázolás két nő küzdelméről feltűnik egy márvány domborművön Halicarnassusban (isz. 2. századra tehető). A nyilvánvalóan kitalált nevük is olvasható: Amazon és Achilla.

Egy Ostia-ból, isz. 2. századból származó írás (Ostia Róma kikötővárosa a Tiboer folyó torkolatánál, 16 mérföldnyire a fővárostól) a helyi elitet magasztalja, mert a történelem során először küldtek felfegyverzett nőket az arénába. Úgy tűnik isz. 200-ban Septimus Severus vetett véget a nők közötti küzdelemnek az arénában.

A Spartacus vezette rabszolgafelkelés

 

A köztársaság idöszakának vége felé egyre gyakoribbá váltak a rabszolgafelkelések. Több forrás szerint Spartacus eredetileg elfogott trák katona volt, vagy a római hadsereg katonája, aki fellázadt Macedóniában. Trák származását vitatják. Abban az időben a gladiátorokat kétféle küzdőstílusra képezték: a gall, illetve a trák stílusra. A trák stílusban a gladiátor kerek pajzzsal és rövid karddal vagy tőrrel harcolt. Spartacus egyes vélemények szerint küzdőstílusáról kapta „a trák” nevet, ebből azonban nem következne, hogy trák származású is lett volna (arról azonban nincs forrás, hogy ha nem trák volt, akkor milyen eredetű). Az egyik legelterjedtebb elmélet szerint eredetileg valamelyik, a meghódított területeken toborzott római segédcsapatban szolgálhatott. Valószínűsítik, hogy dezertált, elfogták, eladták rabszolgának, majd Lentulus Batiatus iskolájában gladiátorrá képezték ki.

Spartacus származását illetően az ókori források ellentmondóak. Plutarkhosz szerint nomád görög volt: „közöttük az első Spartacus volt, egy thrakiai nomád törzsből származó férfi, aki nemcsak nagyon bátor és erős, hanem nehéz sorsához képest feltűnően értelmes és művelt ember is volt, inkább görög, mint nomád.”. Ezt az értelmezést azonban vitatják: egyesek szerint az olvasat Νομαδικοῦ, mások szerint azonban Μαιδικοῦ, ami a thrák medi törzsre utalhat. Plutarkhosz azt is írja, hogy Spartacus felesége ugyanazon törzsből származott és vele együtt jutott rabszolgasorsra. Appianosz szerint tráknak született, a római seregben szolgált katonaként, később mégis fogságba esett és eladták rabszolgának. Florus szerint római katona lett, majd dezertőr és rabló, meg később pedig, erejének köszönhetően gladiátor.

A felkelés

I. e. 74-ben lázadt fel Spartacus és 78 követője. Köztük volt Jaunus Maximus is, aki nagy hatással volt Spartacusra, és később egy Pompeius és Crassus ellen vívott csatában esett el. Megszerezték a konyhából a késeket és számos egyéb fegyvert, majd Nápoly közelébe, a Vezúv hegy tetejére menekültek. A lázadókhoz sok rabszolga csatlakozott, és fosztogattak a környéken, bár Spartacus megpróbálta féken tartani őket.

Alvezérei gall gladiátorok, Krixos és Oniomaios voltak. A római szenátus Claudius Glaber praetort küldte Spartacus ellen mintegy 3000, sebtében toborozott katonával. A rabszolgákhoz ebben az időben még nem sokan mertek csatlakozni. Mivel ebben az időben a szabad polgárokhoz képest nagyon sok volt Rómában a rabszolga, a lázadás igen veszélyessé vált a birodalomra.

Spartacus a Vezúv hegyén várta Glaber légióit – ő azonban úgy gondolta, hogy ha kiéhezteti a rabszolgákat, a sereg magától szétszéled. Ekkor Spartacus megparancsolta embereinek, hogy indákból, növényekből, gallyakból fonjanak tíz kötélhágcsót. Ezeken az éj leple alatt leereszkedtek, megkerülték a Vezúvot, és az ezer rabszolga könnyedén legyőzte a meglepett római sereget.

További katonai sikerek

Spartacus serege még két, ellene küldött római légiót vert meg, aztán letáborozott télire a déli partokon. Nem csak férfiak tartottak velük, hanem nők, gyermekek és öregek is. Tavasszal északra, Gallia felé vonultak. A szenátus megriadt, és most már két-két légióval L. Gellius Publicola és Cn. Cornelius Lentulus Clodianus konzulokat küldte a lázadók ellen. Spartacus el akarta hagyni Itáliát, egyesek szerint meg akarta erősíteni magát a gallok között. Crixtus és több fölkelő követelte az itáliai hadműveletek folytatását és mintegy 10 ezeren el is szakadtak Spartacustól. A fő seregtől különvált gallok és a germánok vereséget szenvedtek Publicolától, elesett Crixtus is. Spartacus azonban legyőzte előbb Lentulust, aztán Publicolát is. A picenumi csata mezejéről (Közép-Itália) észak felé nyomult és Mutina (a mai Modena) mellett legyőzte Lucius Cassius Longinus légióját is. Spartacusnak feltehetően nem sikerült átkellnie az Alpokon és bejutni Galliába, ezért délre indult.

Az útirány megváltoztatásai

Spartacus Alpokon át való törésének másik lehetséges oka, hogy Gallián át (a mai Svájc és Franciaország) egészen Hispániáig meneteljen (a mai Spanyolországig), hogy ott csatlakozzon Quintus Sertorius felkeléséhez. De meggondolta magát, vélhetően követői nyomása alatt, akik talán tovább akartak fosztogatni. Vannak olyan elméletek, hogy a sereggel tartó civilek (talán tízezren is), átkeltek az Alpokon, és visszatértek a hazájukba. A többiek viszont újra dél felé fordultak, majd legyőzték Marcus Licinius Crassus, a korabeli Róma leggazdagabb emberének két légióját.

A végjáték

Az i. e. 72-es év végén Spartacus Rhegiumnál (a mai Reggio Calabria) táborozott le, a Messinai szoros közelében, az „olasz csizma” orránál. Spartacus kilikiai kalózokkal alkudott, hogy Sziciliába szállítsák a sereget, az ügylet azonban kútba esett. I. e. 71 elején Crassus nyolc légiója bekerítette Spartacust Calabriánál. A Szenátus visszahivta Pompeiust is Hispániából és Lucullust Anatóliából, ahol akkor éppen Róma egyik ősellensége, VI. Mithridatész pontusi király ellen hadakozott. Spartacusnak seregével sikerült áttörnie Crassus vonalain, és Brundisium (a mai Brindisi) felé menekült, de Crassus csapatai Lucania mellett megállították. A Silarus folyó mellett vívott csatában Spartacus is elesett. A csatában levágta a lovát, mert ez volt a jelmondata: „Győzelem vagy halál”. A csata után a római legionáriusok háromezer római foglyot szabadítottak ki sértetlenül a rabszolgasereg táborából.

A megtorlás

A győztes rómaiak hatezer elfogott rabszolgát feszítettek keresztre a Rómából délre vezető Via Appia mentén. A bosszúszomjas Crassus a kereszteken hagyatta a holttesteket, látványukon még éveken keresztül borzadtak a Via Appián haladók. Mintegy ötezer rabszolga a döntő csata után megmenekült a megtorlástól. Északra menekültek, de a Hispániából visszatérő Pompeius megállította és szétverte őket, így ő is részesülhetett a dicsőségből.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1998
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976
  • A gladiátor típusok rész forrása részben a www.gladiator.hu
  • Internetes cikk: Imperium-landauer.us