Nagy Sándor legnagyobb csatája

Nagy Sándor legnagyobb csatája

/Harmat Árpád Péter/

 

Krisztus előtt 331-ben, a Perzsa Birodalom belsejében, a hajdani Asszíria területén, Ninive közelében, a Tigris folyó partján lévő Gaugaméla mellett Nagy Sándor (Kr.e. 356-323) 46 ezer fős makedón hadserege megütközött III. Dareiosz (Kr.e. 550-486) perzsa nagykirály körülbelül 90 ezres perzsa hadával. Nagy Sándor az ókor történetének egyik legnagyobb csatájában óriási diadalt aratott a túlerő felett. Győzelme révén az ölébe hullott egész Perzsia, így a világ urának érezhette magát.

A Perzsa Birodalom volt Nagy Sándor korában a Föld legnagyobb területű hatalma: magában egyesítette a dúsgazdag Egyiptomot, az értékes kereskedelmi területként elhíresült Szíriát és Palesztina vidékét, Anatólia nagy részét, és az ősi Mezopotámiát illetve a tágabban értelmezett iráni területeket egészen az indiai határig. Nem véletlen hát, hogy az ifjú, - alig 22 éves - makedón uralkodó számára Perzsia meghódítása jelentette a legmagasztosabb célt, amit ember kitűzhetett maga elé. Terveiben támogatta az egész görögség is, hiszen egyrészt a makedón hadsereg uralma alatt tartotta egész Hellaszt, másrészt, mert mindenki belátta: ha sikerrel zárul a lehetetlennek tűnő hódítás, az megoldaná a válságban tengődő görögség minden problémáját. Alexandrosz Kr. e. 334 májusában kelt át a Hellészpontoszon hadseregével, amely egyes források szerint 65 000, míg más források szerint csupán 35-40 000 makedón és görög katonából állt. A hadsereg összetétele vegyes volt, de döntően jól képzett és fegyelmezett katonákból állt. A magot a falanx gyalogság alkotta, amely hosszú lándzsákkal és könnyű, de biztos védelmet adó pajzsokkal volt felfegyverezve. A lovasság elsősorban makedón és görög előkelőkből állt, de nem volt akkora jelentősége. Összehasonlításképp a perzsa lovasság volt a csatát eldöntő fő erő, amely hevesen rohamozott, de más funkciója nem volt, ez pedig hátrányt is jelentett, ezzel szemben a Nagy Sándor-féle lovasság a rohamozáson kívül más feladatokat is ellátott, mint a terep és a sereg oldalainak biztosítása, felderítés, stb.

A granikoszi csatában (Kr.e. 334 májusa) Sándor elkönyvelhette első nagy győzelmét, mellyel lehetségessé vált a kis-ázsiai ión városok felszabadítása, mely Sándor hadjáratának egyik oka volt. A győzelem után Nagy Sándor a terület élére helytartót nevezett ki, és világossá tette, hogy nem szabadítja fel a városokat, hanem makedón területekként elfoglalja. III. Dareiosz a perzsa vereséget követően és a veszélyt felismervén seregét Perzsia belsejéből nyugatra vezette, és megindult az Issosi öböl felé. Az isszoszi csatában a seregek egészen addig harcoltak, míg Darieosz a perzsa sereg nagy veszteségei miatt a csatamezőről elmenekült. Egyedül a görög zsoldosak tartottak ki legtovább, akik rendezetten vonultak vissza a csatából. A makedónok 450 halottat és 4000 sebesültet vesztettek. A perzsa veszteség ismeretlen, de valószínűleg sokkal magasabb. A csata után Parmenión követte a menekülő királyt Damaszkuszba. Ott kifosztotta a várost, s mivel Darieosz a csata előtt oda küldte a kincseit, a zsákmány hihetetlen mennyiségű volt. 7000 málhásállaton érkezett az arany és az ezüst Isszoszba, ahol Alexandrosz katonái között szétosztották. A makedónok foglyul ejtették Dareiosz családját, anyját, feleségét, tizenöt éves fiát és két lányát. Alexandrosz tisztelettel bánt velük. Dareiosz közben elérte Eufráteszt és kérte Alexandroszt, hogy kössenek baráti szerződést és engedje szabadon a családját. Alexandrosz azt válaszolta, hogy ha Dareiosz elébe áll, és őt mint Ázsia királyát ismeri el, akkor teljesíti a kérését; ellenkező esetben készülhet a harcra. A granikoszi és isszoszi győzelmek után következett a perzsa uralom alatt álló földközi-tengeri partvidék elfoglalása, majd Egyiptom meghódítása.

A gaugamélai csata:

Erőviszonyok: A makedónokat maga Nagy Sándor vezette Parmenión, Kraterosz és Filotasz segítségével. Seregük kb. 30.000 nehézgyalogosból, kb. 9.000 könnyűgyalogosból, és kb. 7.000 lovasból állt. A perzsákat III. Dareiosz vezette Bésszosz, és Mazeosz segédletével. Hatalmas haderejük kb. 4.000 nehézgyalogost, kb. 50.000 könnyűgyalogost, kb. 35.000 lovast számlált, kiegészítve kb. 200 harci szekérrel és 15 harci elefánttal.

Kis-Ázsia, Szíria és Egyiptom meghódítása - vagyis a Perzsa birodalom egész nyugati felének térdre kényszerítése - után Nagy Sándor elérkezettnek látta az időt arra, hogy döntő csapást mérjen ellenfelére a perzsa nagykirályra, és végleg bekebelezze a birodalom másik felét is.  Dareiosz is tudatában volt, hogy alighanem sorsdöntő összeütközésre kerül majd sor a két birodalom hadereje között, ezért igyekezett megtenni minden fontosabb előkészületet. Nagy sereget gyűjtött, majd kiválasztotta azt a csatateret, mely ellentétben az isszoszival, lehetőséget biztosított neki arra, hogy számbeli fölényét kiaknázza. Mivel a területi adottságok nem adtak lehetőséget Sándornak alternatívára, Dareiosz még azt is megtehette, hogy a terepet is előkészítette: elgyengette a területet, hogy az optimális legyen kaszás harci kocsijai számára. Az ütközet előtt Sándor alaposan felmérte a körülményeket, és arra a megállapításra jutott, hogy a perzsák bekerítő hadmozdulatát lehetetlen megakadályozni. Éppen ezért előre felkészült arra, hogy ez megtörténik majd, ezért hadrendjében középütt a makedón falanx mögött elhelyezett egy másodikat is, mely egy „hátra arc!” parancsot követően máris készen állt a bekerítést végzők elleni küzdelemre. Ezen túl igyekezett elhitetni az ellenféllel, hogy éjszaka fog támadni, ezért a perzsák végig ébren voltak, míg a macedón sereg pihenten vehette fel a küzdelmet. Megjegyzendő még annak fontossága, hogy bár Sándor serege kisebb volt, de sokkal összeszokottabb és összetartóbb, mint a vegyes összetételű perzsa haderő.

Mint sok más ókori ütközetről, így a gaugamélai csatáról sem állnak rendelkezésünkre pontosnak és minden részükben objektívnek minősíthető leírások. Annál is inkább nehéz rekonstruálni az összecsapást, merta terepadottságok miatt mindjárt a csata elején hatalmas porfelhő támadt, melyen át nehezen lehetett követni a csapatmozgásokat, de gondokat okozott a kommunikáció is az egyes egységek és a vezérek között. Az összekovácsolt macedón sereg ebből is előnyt tudott formálni.
Az mindenesetre tény, hogy Sándor a jobb szárnyra helyezte támadásának súlypontját, rákényszerítve ezzel a perzsákat, hogy harci szekereiket ott is bevessék, ahol már nem volt elegyengetve a terep. Dárdákkal és nyilakkal megtizedelték őket, majd a falanx sorai szétnyíltak, a réseken átrobogó kaszás szekereket ezután a hátsó sorokban egyenként elintézték. Ezzel Dareiosz egyik legfőbb előnyét vesztette el: a túl korán támadó szekereket nem követte időben a lovasság, amely így nem tudott betörni a falanx réseibe.

A perzsa balszárnyon kialakuló heves összecsapásban Dareiosz lovassága kezdett megingani. Megsegítésükre a fővezér középről küldött lovasokat, meggyengítve ottani erőit. Sándor azonnal ki is aknázta a lehetőséget: személyesen vezette a támadást a perzsa közép ellen, ahol Dareiosz is tartózkodott. Az elbeszélések szerint Dareiosz kocsihajtója elesett, amit a nagy zűrzavarban sokan úgy láttak, mintha maga az uralkodót érte volna végzetes sebesülés. Mindenesetre a perzsa derékhad meghátrált, és ekkorra balszárnyuk is elvesztette a küzdelmet.
Mindeközben jobb oldalon sikereket értek el. Visszavonulásra késztették a Parmenión vezette makedón balszárnyat, és jó esélyük volt arra, hogy megsemmisítsék Sándor hátrahagyott táborát. A hátsó falanx azonban megfordult, és legyőzte a perzsákat. A bekerítő hadmozdulatot folytató Mazeosz lovasait pedig a Dareioszt üldözőbe vett, Sándor által irányított lovasság visszatérése késztette meghátrálásra, de valószínűleg a perzsa balszárny visszavonulásásban annak is szerepe volt, hogy közben hírt kaphattak a derékhad és a jobbszárny megfutamodásáról.

A csatát követően Sándor kitartóan üldözte a perzsa hadat, megakadályozandó egy új sereg felállítását. Dareioszt rövidesen egyik alvezére, Bésszosz megölte, így a macedón uralkodó soha nem látott hatalomra tett szert. Az összecsapás nemcsak egy birodalom végét jelentette, de egy új korszak, a hellenizmus kezdetét is, amely meghatározó tényezőjévé vált a világtörténelemnek.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Hegyi Dolores, Kertész István, Németh György, Sarkady János: Görög történelem. A kezdetektől Kr.e. 30 -ig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976.
  • Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza: Az ókor története I-II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.