Az ókori világ legjobb harcosai: a spártaiak

Az ókori világ legjobb harcosai: a spártaiak

/Harmat Árpád Péter/

 

A világtörténelemben az ókor időszaka a háborúk, birodalmak, nagy hadvezérek és uralkodók történeteként is megfogható, melyben a felemelkedő hódító hatalmak – akkádok, hettiták, asszírok, görögök és rómaiak – többnyire sajátos fegyvereiknek, harci taktikáiknak és vezetőik képességeinek köszönhették sikereiket. Azonban az ókori birodalmak, népek és hadseregek között csupán egyetlen olyan állam létezett, melynek lakói életük mindent percét a harcnak és a katonáskodásnak rendeltek alá. Ezt az államot úgy hívták: Spárta.

Az ókori keleten a vas fegyverek, és harci kocsik megjelenése fontos - talán az első - állomás lehetett a fegyverek és harcmód fejlődésében, hiszen már Krisztus előtt 1595-ben a hettiták ezek segítségével foglalták el a korabeli világ legjelentősebb városát Babilont. Az ókori kelet jellemző és sikeresnek tekinthető fegyverneme tehát a harci szekér és a lándzsa volt, melyekhez idővel egyre inkább társult az íj is. A harci szekér és lándzsa "egyeduralma" több mint fél évezreden át tartott. Ekkor azonban felbukkant egy új nép, mely ugyan kezdetben még nem törekedett a hatalmas keleti területek meghódítására, ám egészen új harcmodort létrehozva legyőzhetetlen seregeket teremtett. Ők voltak a görögök.

A Hellasz benépesítésében 4 görög törzs vett részt: az akhájok, a jónok, az aiolok, és a dórok. A betelepülést az akhájok kezdték, amikor Krisztus előtt 1450 körül elfoglalták a délen fekvő Peloponnészoszt. Őket követte a többi törzs, ám közülük a dórok pont azon régiókban akartak letelepedni, ahol előzőleg az akhájok már felépítették városaikat. Az újonnan érkező dór harcosok így leigázták az őslakosnak számító akhájokat, és a Krisztus előtti X. században (i.e. 1000 körül) megalapították legjelentősebb városukat Spártát. Szinte azonnal terjeszkedni kezdtek, és már a Krisztus előtti 8. században megszerezték a szomszédos Messzénát. Spárta szolgáivá tette azon dórokat is, akik ellenálltak hódítási vágyaiknak, így hamarosan egy sajátos társadalom jött létre, melynek csúcsán a katonáskodó spártai dórok álltak, alattuk a dolgozó és nekik adót fizető alávetett dórok (peroikoszok) és legalul a szinte rabszolga sorba taszított őslakos akhájok (helóták). A rendszer azért volt különleges, mert egy szinte maroknyi kisebbség uralkodott egy óriási többség felett.

A sokkal nagyobb létszámú helóta népesség féken tartása érdekében a spártaiak úgy döntöttek, létrehozzák az ókori világ legfegyelmezettebb, és leghozzáértőbb hoplita hadseregét. Lényegében az egész spártai társadalomból egy nagy katonai kiképzőtábor lett. A spártai férfiak nem halásztak, nem műveltek földet, nem űztek ipart és nem kereskedtek, csak harcoltak. Ha nem harcoltak, akkor gyakorlatoztak, és ha nem gyakorlatoztak, akkor a társaikkal múlatták az időt. A családi kötelék nem sokat számított, sokkal fontosabb volt a kapcsolat a társakkal, a falanx-szellem ébren tartására. Ehhez az élethez a rájuk jellemző egyszerűséggel viszonyultak. Az nem volt elég, hogy az ember spártainak született, minden spártai férfinak hosszú évek küzdelmes versengéseivel, és a legkegyetlenebb kiképzési gyakorlatok túlélésével kellett kiérdemelnie a polgárjogot.

Az egészséges fiúkat 7 éves koruktól 30 éves korukig az állam nevelte és látta el feladatokkal. Kor szerinti csoportokban katonai táborokban éltek és itt kaptak katonai képzést. A 30.életév után lehetett saját házuk és családjuk, de napjukat 15 fős csoportokban töltötték és megbeszéléseket, gyakorlatokat tartottak, külön étkeztek (közös étkezés: szisszitia, költségeit közösen állták)

A spártai harcosok

A spártaiak városuk megalapításától kezdve háborúztak, és idővel hármas hadviselési rendszer alakult ki: egyrészt folyamatosan járőröztek és figyeltek a létszámfölényben lévő helóta népességre, és időről időre leverték felkeléseiket, másodrészt a félsziget környező népeit igázták le, harmadrészt a külső hódítók és riválisok ellen viseltek hadat (Athén, perzsák)

A Peloponnészosz félszigeten a dór népesség beetelülése után összesen 8 független állam jött létre: Délen: Lakónia (a spártaiak hazája) illetve Messéna, nyugaton: Élis és Akhájia, északon: Sykónia, Korinthos, keleten: Argolis, és középen: Arkádia. Ám Spárta ezen államokat sorra legyőzte, és uralma alá hajtotta. Messzénia meghódítása után győzte le északi szomszédját Argost, majd délen Kitéra szigetét szerezte meg, így biztosította déli védelmi vonalát is. Mint a félsziget legerősebb állama 550 körül hozta létre a Pelopponészoszi katonai szövetséget (szimahiát), melynek minden állam tagja lett, Argos kivételével (később Akhájiai is semleges lesz). Békeidőben az államok autonómiát élveztek, vagyis Spárta többnyire nem szólt bele belügyeikbe. Ám háború esetén Spárta hadviselésre és adófizetésre kötelezte őket, így Spárta harcainak költségeit közösen kellet viselniük.

A külső ellenségekkel vívott háborúkban először a perzsákkal harcoltak és arattak felettük fényes diadalt a Plataiai csatában Krisztus előtt 479 -ben, majd a nagy rivális Athént győzték le a 30 évig tartó peloponnészoszi háborúban (Kr.e. 431-404). Spárta tehát évszázadokig szinte legyőzhetetlen volt, később is csupán saját fejlődésképtelensége okozta visszaszorulását a Kr.e. 4. század közepén, amikor Makedónia vette át a Hellasz feletti vezetés szerepkörét.

A spártai hadsereg magját a hopliták alkották, akik nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok voltak. Az i.e. VII. sz. végére ugyan minden görög városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel, ám lényeges különbség volt, hogy míg a többi poliszban ezen harcosok nem főállású katonák voltak, hanem földművesek, addig Spártában a hoplita nehézgyalogosok kizárólag katonáskodással foglalkoztak még békeidőben is.

A hoplita harcosok felszerelésének legfontosabb eleme a kerek pajzs, a nevüket is erről kapták; a görög hoplon szóból, ami pajzsot jelent. A pajzs kb. 1 méter átmérőjű volt, a bal kezet kellett a közepén lévő kartartón átbújtatni, majd átnyúlni a másik szélén lévő fogantyúig, és azt megmarkolni.

Rendszerint faszerkezettel és bronz borítással készítették, és a súlya kb. 10 kiló volt, ami nagyon sok, főleg ha számításba vesszük, hogy csatában egész nap kézben kellett tartani, de nagyobb szégyent, mint hogy az ember leeressze a karját, és elejtse a pajzsot, elképzelni sem lehetett. A pajzs felületét vagy festéssel, vagy művészi domborművekkel díszítették. A spártaiak egy egyszerű "lambda" jellel, ami a hazájuk nevének kezdőbetűje volt: Lakedónia, más népek főként mitikus alakokkal, és ezek közül is igen sokszor az emberevő Gorgó fejével, ami még rémisztően is hatott harc közben.

A fegyverzet gyakran látványos és igen sokféle változatban előforduló eleme a sisak. Nemcsak a fejet védte, hanem az arcot és sok esetben külön az orrot is. Néha csak egészen szűk nyílást hagytak a szemnek. A fémsisakot belülről vászonnal vagy bőrrel bélelték. A dekoratív sisakforgó legtöbbször lószőrből készült, változatos színekben.

A mellvért hosszabb fejlődésen ment keresztül. Eleinte a harang alakú vért még teljes egészében fémből készült. Később a pajzs ezt feleslegessé tette, s egyébként is túl nehéznek bizonyult. Ezért elterjedtek a különféle bőr- vagy vászonvértek, amelyeket fémrátétekkel vagy láncokkal erősítettek meg. A harcos combját részben védte a pajzs, de szüksége volt lábszárvédőre is. Ez rendszerint megint csak fémből készült, s a térd fölött végződött.

A tekintélyes értékű védőfegyverzethez képest a támadófegyverek nem igazán látványosak. Közülük a lándzsa volt a fontosabb: 2-3 méter hosszúságú fanyél, egyik végén vasheggyel, ezzel igyekeztek az ellenséget megsebezni, a másik végén levő heggyel pedig, amely bronzból készült, a lándzsát a földbe lehetett szúrni, s ez segített a fej felett tartott lándzsa kiegyensúlyozásában is. A fogás helyét gyakran bőrszíjjal tekercselték.
Az üldözéssé fajuló harc és a közvetlen ember-ember elleni küzdelem fegyvere a rövid pengéjű, egyenes kard. A kard pengéje vasból, tartozékai inkább bronzból, esetleg valamilyen más anyagból készültek. Vállon átvetve hordták, az ütközet kezdetekor nem tartották kézben.

Elképzelhető, hogy a lándzsa mellett egy hajítódárda is tartozott a felszereléshez (az ún. kelevéz, amit Homérosz még fő fegyverként említ az Íliászban), amit még a közelharc kibontakozása előtt kellett elhajítani, bár az ilyen típusú előkészítés egyre inkább a könnyűfegyverzetű segédcsapatokra hárult.

A hoplita harcmodor lényege, hogy sűrű alakzatba, úgynevezett falanxba (phalanx) tömörültek. Kb. 50 hoplita állt egymás mellett, egymás mögött 7-8 sorban, de előfordult, hogy akár 16 soros falanxok is felálltak. Minden katona bal karjára pajzs van felfűzve, amellyel félig saját testét, félig a mellette álló jobbját védi. A falanx jobb szélén álló gyalogos ebben a felállásban védtelen maradt, ezért erre a helyre mindig a legbátrabbakat állították. A jobb oldalon harcolni mindig dicsőségnek számított!

Támadásnál a hopliták első sora előre nyújtotta lándzsáját, míg a hátrébb állók az előttük harcolók vállaira támasztva tartották előre fegyvereiket. Ily módon a falanx egy mozgó lándzsaerdőre emlékeztetett. Fontos volt a begyakorolt együtt mozgás, és a fegyelem, de a legfontosabb a bizalom volt. Ha a mellettünk álló megijedt és elfutott, a jobb oldalunk védtelen maradt az ellenség dárdáival szemben. A spártaiak sok időt töltöttek az ún. harci zene gyakorlásával. E ritmikus ütemek segítségével a zene révén irányváltást, és sebességet lehetett közvetíteni a falanx számára.

Amikor két falanx összecsapott, rendszerint mindkét oszlop jobbra tért ki. Az ember természetes ösztöne, hogy ilyenkor amennyire csak lehet, a szomszéd pajzsa mögé bújik, ilyen pillanatokban a falanxot az összeomlás veszélye fenyegette. Ahhoz hogy az alakzat fennmaradjon, fogunkat összeszorítva kell helytállnunk. Tercius erre is szolgált tanáccsal:

"Azok, akik elég bátrak, hogy egymás mellett maradjanak, és előrenyomulnak, hogy kézitusába bocsátkozzanak, ritkábban halnak meg, és még a többiek biztonságáról is gondoskodnak. "

Ha felállt a pajzsok falanxa, már nem volt szükség kifinomult taktikára. A csatamező szinte eltűnt a porfelhőben, ahol egymásnak feszült a bronz és az izmok. A hátsó sorok dolga volt, hogy előrenyomják a többieket. Az első 3 sorban, - amely lándzsanyújtásnyira volt az ellenségtől - könnyű volt meghalni. Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette.

A hoplita harcos fő támadófegyvere - mint láttuk - a döfőlándzsa volt, s ezzel kellett a szemben álló hadsor katonáit megsebeznie. Erre a legtöbb esély a sisak és a mellvért közötti részen, a nyak tájékán adódott. A harcot az dönthette el, hogy az egyik hadsor szigorúan zárt alakzatban végrehajtott döntő rohammal képes volt-e hátranyomni az ellenséget. Ha megfutamodtak, az üldözőbe vett katonákkal szemben már nagyobb hasznát lehetett venni a kardnak. A menekülő hoplita védtelenné vált, s a korábban biztonságot nyújtó pajzs a futásban már csak hátráltatta (néha az üldözők is megszabadultak pajzsuktól).

A pajzs elvesztése nem csupán a hadsereg vereségéről tanúskodott, hanem viselőjének megfutamodásáról, gyávaságáról is. Ezért a spártai asszonyok úgy buzdították hadba induló férjüket, hogy vagy pajzsukkal térjenek haza, vagy pajzsukon. Vagyis holtan!

Könnyűfegyverzetű csapatok már ekkor is voltak, de az összecsapások során nem játszottak lényeges szerepet (ugyanez elmondható a lovasságról is). Ezek a szabályos ütközetekben eleinte arra szorítkoztak, hogy - a tényleges összecsapást megelőzően - igyekeztek az ellenséges phalanxot lövedékeikkel megzavarni, minél több sebesülést okozni. A segédcsapatok kikerülhettek a hoplita fegyverzettel nem rendelkező polgárok közül is, de gyakran speciális fegyverzetű zsoldosok voltak. Az íjat és parittyát sok nép haderejében használták, de a spártaiak mélységesen megvetették eme fegyvereket, és használóira kegyetlen halál várt, ha élve elfogták őket. Amúgy is jellemző volt e korra, hogy a csatákban hadifoglyok ejtésével nem nagyon foglalkoztak, ha mégis, akkor azt olyan esetekben tették meg, amikor szándékosan rabszolgaejtő csatákat vívtak, vagy ezzel ismerték el egy legyőzött harcos bátorságát. A megadás igen nagy szégyennek számított, és hacsak nem volt híres és gazdag ember az illető, akiért váltságdíjat kérhettek, szinte biztosan azonnali halál járt érte.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Hegyi Dolores, Kertész István, Németh György, Sarkady János: Görög történelem. A kezdetektől Kr.e. 30 -ig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976.
  • Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza: Az ókor története I-II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.