Zsigmond király 50 esztendeje a magyar trónon

Zsigmond király 50 esztendeje a magyar trónon

/Harmat Árpád Péter/

A magyar trónt az egyik leghosszabb ideig birtokló, összesen 50 esztendeig uralkodó (1387-1437) Luxemburg Zsigmond, aki magyarországi hatalmának utolsó éveiben Német-Római császárként Európa legjelentősebb nagyura is lett, meglehetősen körülményes módon került hazánk élére. Nagy Lajos királyunk trónját lánya, Mária örökölte (1382-85), aki anyja, Erzsébet gyámsága alatt kezdte meg uralkodását. Az átmenetinek tartott „nőuralom” kezdetén mindenki egyértelműnek tartotta: a Magyar Királyság élén csak időlegesen állhat nő. Mária férjhez adása tehát sürgősen megoldandó feladat lett.

A leendő férj és így leendő, új magyar király kérdésében azonban az ország három táborra szakadt: az első számú férj-, és király jelölt Luxemburgi Zsigmond volt. Hozzá húzott a bárók tekintélyes csoportja, és őt támogatta a Lackfi család, illetve Szécsi Miklós országbíró is. A második főúri csoport Garai Miklós és Erzsébet anyakirályné vezetésével a francia király öccsét, Lajos orleans-i herceget szerette volna a trónon látni, míg a harmadik csoport, a délvidéket birtokló Horvátiak részvételével az Anjou család egyik tagját, Durazzói Kis Károlyt támogatta. A leggyorsabban a Lackfiak léptek és 1385 tavaszán jelöltjüket, Zsigmondot gyorsan összeházasították az ifjú magyar királynővel. Válaszul a Horvátiak 1385 végén ugyancsak sebtében megkoronázták Durazzói Kis Károlyt. A polgárháború elkerülhetetlenül kirobbant. II. Károly (1385-86) uralkodása mindössze egy hónapig tartott (39 napig), ugyanis 1387 február hetedikén Garai Miklós megbízásából Forgács Balázs pohárnokmester meggyilkolta az ujdonsült királyt. Károly meggyilkolásával a válság kiéleződött: a Horvátiak bosszút esküdtek jelöltjük meggyilkolásáért és lángba borították a délvidéket. A két királynő és Garai kénytelenek voltak 1386 nyarán bejárni a horvát-dalmát területeket, hogy megnyugtassák a feldühödött délvidékieket. Diakovár mellett azonban Horváti János bán katonái megtámadták a királyi kíséretet, és fogágba ejtették Erzsébetet és Máriát. Garai pedig meghalt az összecsapásban. A két magyar királynőt a tengerparti Novigrád várába vitték. Az itteni raboskodásuk alatt Erzsébet titokban levelezni kezdett a velenceiekkel, ám lelepleződött, s 1387. januárjában saját lánya szeme láttára fojtották meg.

A kialakult helyzet gyors megoldást kívánt és minden résztvevőt összefogásra ösztönzött. A magyar bárók megegyeztek abban, hogy a legjobb az lenne, ha Mária férje, Luxemburg Zsigmond kerülne az ország trónjára.  Zsigmondot végül 1387. márciusában koronázták meg, és 1387. júniusában már arról is gondoskodni tudott, hogy felesége Mária is kiszabaduljon.

Zsigmond törökellenes fellépése és csehországi tervei

Zsigmond a bárók jóvoltából lett magyar király és ez a sajátos függés megmaradt uralkodásának kezdeti szakaszában is. Zsigmondnak köteleznie kellett magát arra, hogy a Lackfyak vezette bárói ligával közösen fog uralkodni. Az ország két legbefolyásosabb embere így Zsigmond mellett Lackfi István és Kanizsai János lett.

Közben az egyéb bárói ligák is megerősödtek, és rátették kezüket a királyi földekre. Az 1300-as évek végére az ország nagy része a főúri dinasztiák ellenőrzése alá került. A ligauralom megszilárdult, a Horvátiak azonban elszigetelődtek. A boszniai uralkodó támogatásával kísérletet tettek egy betörésre, ám kezdeményezésük kudarccal járt! Súlyos vereséget szenvedtek, a vezetőket Zsigmond pedig lefejeztette. Mária királyné 1395-ben hunyt el. Ezután helyreállt volna a rend, ám a török fenyegetés megjelent határainknál. Ennek volt jele az 1389-es rigómezei csata (színtere ma Koszovo területe), melyben Szerbia hatalmas vereséget szenvedett az oszmánoktól. A rigómezei török győzelem után a szultán serege közvetlen veszélyt jelentette a magyar végekre. Zsigmond egy nagy európai összefogás keretében kívánt leszámolni a törökökkel, így a pápát (IX. Bonifácot) megnyerve, francia, német, itáliai és más európia népek alkotta nagy keresztes haddal indult az oszmánok megállítására. A keresztesek a Duna menti Nikápolynál (ma bulgár-román határ) csaptak össze az oszmánokkal, 1396 szeptember 25-én. A török haderő 35-40 ezer katonát, míg Zsigmond serege 20-22 ezer lovagkatonát számlált. A csata végkimenetele, meglepte a korabeli Európát: a törökök nagyarányú diadalt arattak ugyanis. Ezzel bebizonyosodott: a feltörekvő Oszmán Birodalom óriási fenyegetést jelent egész Európára nézve.

Az 1400-as évektől Zsigmond új külpolitikai célja Csehország megszerzése lett. Előtte azonban meg akart szabadulni a korábban hatalomra segítő bárói liga befolyásától. Új kegyenceket keresett magának, a régieket pedig mellőzni próbálta. Az egyik kiválasztottja a lengyel Stiborci Stibor (1347-1414) lett, akiben teljesen megbízott és birtokokkal halmozott el. (Még az erdélyi vajda címet is neki adományozta.) A Zsigmondot korábban "trónra segítő" nagyurak kiszorultak a hatalomból, és a király ellentáborába kerültek. Ilyen körülmények közt került sor 1397 őszén a temesvári országgyűlésre. Ez volt hazánk történetének első olyan rendi gyűlése, melyre már a városok követeit is meghívták, sőt vármegyénként négy nemesi követet is. A tanácskozás két téma körül folyt: egyrészt a magyar nemesség korábban kivívott - Aranybulla - jogainak sérthetetlensége volt a téma, másrészt pedig az ország török elleni védekezésének megvitatása került szóba. Az előbbit illetően itt vált először világossá: a magyar főnemesség jelentős része (és a köznemesekből is sokan) végzetesen szembehelyezkednek az uralkodóval. Az utóbbit, vagyis a védekezést vizsgálva kiemelendő, hogy a temesvári diétán törvény született a "telekkatonaság" rendszeréről, ami azt jelentette, hogy minden hazai birtokos, minden 20 jobbágya után köteles egy ijászt adni a király hadának. (Bár maga az elnevezezés csak később lett "honos" a magyar jogrendszerben.)

Zsigmond harca a bárói ligák ellen

A temesvári gyűlés utáni években lázadások törtek ki Zsigmond ellen, melyekben 1401-től Kanizsai János (1350-1418) érsek és Bebek Detre (1351-1405) nádor játszották a főszerepet. A Csehországból hazatérő Zsigmondot 1401 április 28-án váratlanul letartóztatták és Visegrád várába zárták. A hatalmat a Szent Korona nevében a bárók tanácsa vette át. Tárgyalások indultak a trón betöltéséről is: jelölt lett II. Ulászló lengyel király és Nápolyi László is, aki Durazzói Kis Károly fiaként szintén esélyes lett a királyi címre. Ebben az időszakban fél évre Kanizsai János esztergomi érsek kancellárként kormányozta az országot.

Közben Garai Miklós - az 1386-ban elhunyt Garai Miklós elsőszülött fia - kiszabadította Zsigmondot, és öt hónapra saját – siklósi – várába záratta. A királyi tanács alkuba bocsátkozott Garaival. 1401 októberében létrejött az egyezség a két oldal között: Zsigmond visszakapta trónját, megígérve, hogy büntetlenséget biztosít a lázadóknak, és idegen híveit Stibor kivételével elbocsátja. Az alkunak része volt az is, hogy Zsigmond rokoni kapcsolatokat épít ki a Garai-Cillei ligával, vagyis Cillei Herman egyik lányát Zsigmond veszi majd el, másik lányát pedig Garai. Emellett Garaiból nádor, Cilleiből pedig horvát bán lehet. Az alkuk megpecsételéseként hozták létre a Sárkányos Lovagrendet, mely az uralkodó bárói liga híveit egyesítette.

Zsigmond kiszabadulása után azonban nem nagyon tartotta magát az alkukhoz, sőt minden igyekezetével azon volt, hogy csökkenteni tudja „támogatói” befolyását. Ezt megelégelve Kanizsai másodszor is fellázadt Zsigmond ellen és a trónt Nápolyi Lászlónak ajánlotta fel, sőt 1403. augusztus 5-én egy alkalmi koronával királlyá is koronázta. A királyellenes szervezkedés kiterjedtté vált, a magyar nemesség támogatta. A harc sokáig kiegyenlítettenek tűnt: egyik oldalon a hatalmukat féltő ligák és köznemesek álltak, a másik "tábort" pedig pedig Zsigmond és környezete, az új bárók és városok (akiket Zsigmond egész uralma alatt támogatott) alkották. A küzdelem végül Zsigmond győzelmével zárult. Az ellenkirály Nápolyi Lászlónak le kell mondania követeléseiről.

A királyi konszolidáció

Zsigmond 50 esztendeig tartó uralkodásának második felére, vagyis az 1403 utáni évtizedekre a királyi hatalom megszilárdítása lett a jellemző. Zsigmond legfőbb támogatója a híveiből toborzott új arisztokrácia volt, mellette szerepet kaptak a városok is. A szövetség legfontosabb bástyái Garai nádor, Cillei Hermann, Stibor vajda és Ozorai Pipo voltak. Cillei és Garai a király legmeghittebb bizalmasai és tanácsadói lettek. Ennek ellenére Zsigmond mindvégig önálló politikát követett, amelynek irányát ő maga határozta meg.

Zsigmond uralkodása alatt nagymértékű városfejlődés figyelhető meg, aminek ékes bizonyítéka például a mezővárosok számának hatszorosára emelkedése. Híres Luxemburg Zsigmond 1405-ös, városokkal foglalkozó törvénye is, mely a nagyobb településeknek önálló bíráskodási jogot adományozott, több falut városi rangra emelt és engedélyezte védőfalak felhúzását is, egyéb kiváltságok, például kereskedelmi jogok adományozásával egyetemben. [Forrás: itt, LINK] Mindezeken túl egységesítették a városok mértékegységeit, Budát véve alapul. A későbbiekben a magyar városok lakói vitás jogi ügyeikben a mindenkori tárnokmesterhez fellebbezhettek, sőt fordulhattak harmadfokon magához a királyhoz is. Kiemelendő még Zsigmond másik, városokat érintő jogszabálya is, mely 1435-ben keletkezett és neve: Decretum maius. Ez szintén elsősorban a városok védelmében született: szabályozta például a jobbágyok városokba költözését és az urak korlátait, amennyiben egy területükön fekvő várost akarnának "terrorizálni". Idézet az 1405-ös dekrétumokból:

„Azonképen most is meghagyjuk, hogy ha valaki, bármily rendü és állásu legyen is, valamely személynek, akár országlakosnak, akár kivülvalónak, városaink mezővárosaink vagy szabad községeink valamelyikében, valami jogtalanságot, sérelmet vagy kárt okozott vagy tett, akkor az ilyen sértettnek vagy megkárositott embernek mindenekelőtt annak a városnak a birája előtt kell a maga igazságát keresnie. … És ha annak a városnak a birája és esküdtei a köteles igazságszolgáltatást részére megtagadnák vagy halogatnák, akkor a sértettnek vagy károsnak jogában és szabadságában áll a maga ügyét tárnokmesterünk elibe vinni.”

Az első végvári vonal kiépítése

Zsigmond 1435-re a majdnem négy évtizeddel korábbi, 1397-es telekkatonaságról szóló törvényét módosította, mikor a török fenyegetés miatt elrendelte egy végvári vonal kiépítését. A jogszabályt rögzítette, hogy egy esetleges támadás által érintett területek főpapjai és ispánjai kötelesek hadba vonulni bandériumaikkal együtt, mégpedig a királyi hadakat támogatva. Az új törvény minden 100 jobbágytelek után már három jól felfegyverzett lovast kiállítását rendelte el. Egy általános hadjáratra a nemesek és bárók katonákat kötelesek kiállítani, a birtoknélküli és így jobbágyokkal nem rendelkező nemesek pedig személyesen kötelesek megjelenni a királyi hadak oldalán. A törvény arra is kitért, hogy mi lesz azokkal, akik későn érkeznek, vagy idő előtt távoznak a magyar uralkodó seregéből. Ezen személyek javaikat vesztik.

Fontos kiemelni: az első végvári vonal kiépítésében nagy szerepe volt annak a "megnyert 50 évnek" is, melyet a Timur Lenk vezette nagy mongol támadás nyomán az 1402 július 20-án lezajlott ankarai török vereség után kapott a Magyar Királyság. A pusztító erejű mongol invázió ugyanis, mely Ázsia felől hátba támadta az oszmánokat, öt évtizedre vetette vissza a szultánok hódító kedvét. Ezen időszak alatt kiépülhetett a magyar végvári vonal a délvidéken (lásd képünket).

Zsigmondot 1410 szeptember 20-án választották német királlyá - majd 1433-ban Német-Római császárrá - és a döntések révén a Magyar Királyság élére egész Európa legnagyobb hatalommal rendelkező uralkodója került. A magyarok szempontjából csak látszólag előnyös helyzet a király gyakori távolléteit hozta. Zsigmond főleg 1414 és 1418 közt tartózkodott sokat külföldön, amikor európai uralmának legjelentősebb eseménye, a híres konstanzi zsinat zajlott. Az egyházi gyűlésen Zsigmond felszámolta az 1378 óta, vagyis közel 40 éve fennálló nyugati egyházszakadást, és megkezdte a huszitizmus elleni harcot.

Az erdélyi parasztfelkelés

Zsigmond a kincstár kimerülését követően - melyet sokan a háborúk rovására írnak - az Árpád-kori pénzrontást választotta megoldásul, és rossz minőségű ezüstpénzt, vagyis alacsony nemesfém tartalmú ezüst dénárokat hozatott forgalomba. Ám a földesurak nem szívesen szedtek ilyen pénzt adóként, így például az erdélyi Lépes György püspök is inkább kivárt. Később, 1437-re, három év után végre újra megjelent az értékesebb fizetőeszköz és az erdélyi püspök úgy gondolta, most majd beszedi az elmaradt adókat, mégpedig az új pénzben behajtva a paraszti tartozásokat. A parasztság nem tudott ekkora összeget megfizetni, ráadásul Lépes György az ortodox románoktól is elrendelte a tized beszedését és kiátkozta mindazokat, akik nem tudtak fizetni.  

Az elégedetlen erdélyi parasztok összegyűltek 1437 nyarán a Bábolna hegyen és tanácskozásuk eredményeként követeket küldtek a vajdához, bizonyos Csáki Lászlóhoz. A küldöttek azonban nem tudták előadni panaszaikat, mert a püspök testvére, Lépes Lóránd, a vajda főtanácsadója (és helyettese) kivégeztette őket. A hír hallatán azonnal kitört a felkelés, melynek élére Budai Nagy Antal állt. A felkelés első fontos eseménye a dési csata volt, melyben először a magyar történelem során paraszti seregek arattak diadalt nemesi lovagcsapatok, azaz a vajda katonái felett. A győzelemben jelentős szerepe volt a ténynek, hogy a parasztok huszita módra, szekérvárakkal harcoltak. A vajda és az erdélyi főnemesek meghátráltak, és 1437 július 6-án aláírták a kolozsmonostori egyezményt, melyben az urak vállalták a jogtalan tizedszedések beszüntetését – és az adó csökkentését – a kilenced és számos külön juttatás eltörlését, a szabad költözés és végrendelkezés biztosítását, és bántatlanságot biztosítottak a paraszt-vezérek számára.

A nemesek meghátrálása azonban csak időleges volt. Három hónappal az egyezmény aláírása után, 1437 október 6-án támadást indítottak a parasztok ellen, ám az apáti csatában újra Budai Nagy Antal győzedelmeskedett. A diadal révén a Tiszántúl mellett Kolozsvár és Nagyenyed is a paraszt seregek oldalára állt. Közben azonban az erdélyi nemesség elhatározta a végső leszámolást a felkelőkkel: a szász, székely és magyar rendek – Kápolnán – egy egészen 1848-ig fennálló uniót kötöttek a jobbágyok ellen. Ez volt a híres „Kápolnai unió”. A számban nagyobb és képzettebb nemesi seregek azonban lassan felülkerekedtek, felmorzsolták az olvadó paraszthadakat, és 1438 januárjára leverték az erdélyi felkelést. (Utoljára Kolozsvár esett el.) 1437 októberében, a lázadás elfojtása jegyében egy második – a jobbágyok számára már kedvezőtlenebb – kolozsmonostori egyezményt is megkötöttek, mely hatálytalanította a júliusi kedvezményeket, a fegyveres győzelem azonban okafogyottá tett mindenféle szerződést. A felkelő seregek vezéreit Tordán végezték ki.

Az utódlás kérdése

Zsigmond császár 1437 december 9-én hunyta le örökre szemét, de előtte még kijelölte utódját. Döntése értelmében a trónt leányának, Luxemburg Erzsébetnek (Cillei Borbálától született gyermekének) férje, Habsburg Albert kapta. Albert rövid, alig két éves uralkodásával azonban egy új korszak vette kezdetét hazánk történelmében: a patrimoniális monarchiát felváltotta a rendi monarchia rendszere.

 Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Tarján M. Tamás: A kolozsmonostori egyezmény. Rubiconline
• ELTE Zsigmond 1405. évi városi dekrétuma
• Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526, Osiris Kiadó, Bp., 2005.
• Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig, História / Holnap Kiadó, Bp., 2003.
• C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437. Magyarország története 6. kötet, Kossuth Kiadó, Bp., 2009.{plusone}

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------