Túlvilághit az ókori Egyiptomban

Beküldte Harmat Árpád Péter - p, 02/13/2015 - 13:00

Túlvilághit az ókori Egyiptomban

/Németh Gyula/

 

Az egyiptomiak hittek abban, hogy aki arra érdemes, arra dicsőséges túlvilági élet vár. Az számított a legnagyobb szégyennek, ha valakit halála után nem temettek el, vagy elégettek. A nílusi ember ettől rettegett a leginkább. Úgy vélték, hogy a halál sem képes végleg megszüntetni a létezést. A halál a jobb túlvilági élet eszközévé vált a helyes temetkezési eljárások révén. A nemlét elengedhetetlen volt a megújuláshoz, és a megfiatalodáshoz. A személyiségről alkotott elképzelésükben a léleknek három alkotóeleme volt a ka, a ba és az ah. A ká-t, vagy más szóval életerőt, szellemet tekintették a szellem legfontosabb alkotórészének. Ez segítette az elhunytat abban, hogy a túlvilágon is átvehesse az áldozatokat. Az isteneknek is volt ká-juk, csak nekik több. Az életerő volt a lélek hallhatatlan alkotóeleme, mely a halál beálltával elhagyja a testet. A bá-t néha léleknek fordítják, ami szoros kapcsolatban áll a testtel, még halála után is. De el is hagyhatta tulajdonosát, és a síron kívül is utazhatott. Felkereshette azokat a helyeket, ahol az elhunyt életében szívesen időzött. A lélek utolsó alkotórésze az ah, mint az itteni és a túlvilág között ide-oda közlekedő szellem képes volt közbenjárni az élők és a holtak érdekében is az isteneknél.

Egyiptom történetének legkorábbi periódusában, az I. dinasztia előtt a nílusi emberek már fejlett túlvilághittel rendelkeztek, bár egységes túlvilághitről ebből a korszakból még nem beszélhetünk. A soha le nem nyugvó Sark körüli csillagok szimbolizálták az örök hallhatatlanságot. Az ő közelükbe igyekeztek a lelkek, és a piramisok bejárata is ezért néz észak felé. Az Óbirodalom korában a Ré, Napisten veszi át a csillagok helyét, aki éjszaka a halottak birodalmán utazik keresztül bárkájában, s ítélkezik a halottak felett. Ez utóbbi feladat később Ozíriszre szállt. Az alvilág ábrázolása az Újbirodalom királysírjaiban kezdődött. A Halottak könyve egyes fejezetei az alvilágot hegyekkel övezett régiónak mutatják be, melynek felszínét mezők, barlangok, dombok, kapuk tarkítják. A legkedveltebb motívumuk, amit többször is megjelenítettek, egy paradicsomi táj volt, ahol mindenhol csatornák és azok partján dúsan termő gyümölcsfák láthatók. A hófehér ünneplő ruhába öltözött lelkek szántják és aratják a gazdag termőföldeket. Egy olyan világ tárul fel előttünk  amiről az élete során annyit éhező, nyomorgó paraszt mindig is álmodott. Itt mindenki egyformán részesült munkája eredményéből. Itt nincsenek járványok, éhínség, háborúk, és kártékony állatok. Ezen a helyen minden halottnak ugyanolyan a társadalmi helyzete, mint a földön volt.  A Halottak Könyvének 149. fejezete így ír a „Sás Földjéről.” „Fala ércből van. Az árpa ötrőfös ott, a szára háromrőf. A búzája hétrőfös, a kalásza három rőf, a szára négy rőf. A kilenc rőf magas Ahok valamennyien ezt aratják Ré – Harahti mellett”. Akik megengedhették maguknak, azok sírjába több száz usébti, vagy más néven sabti figurákat helyeztek, melyek feladata, hogy dolgozzanak az elhunyt helyett a túlvilágon. Ezekhez a kis szobrocskákhoz gyakran kosár és kasza is tartozott. A figurákra rendszerint a Halottak könyvének egyik fejezetét írták: „ Ó usébti, ha őt (a halott neve) hívják, hogy a halottak birodalmában munkát kell végezni, felszántani, megöntözni a földeket vagy homokot szállítani keletről nyugatra; én itt vagyok-válaszold, én megteszem”.

Az összes ókori kultúrában megtalálható az a hiedelem, miszerint a mesés régi időkben sokkal erősebb emberek éltek. Az egyiptomiak úgy hitték, a túlvilágon majd visszakaphatják az eszményi külsőt. A romlandó földi ételek, italok helyett a megboldogult itt az örökkévalóság kenyerét és sörét kapta. A közemberek egy másik túlvilágon éltek tovább, mint uralkodóik, akik haláluk után vagy eggyé váltak Ozirisszal, vagy a „milliók hajójának” utasaként csatlakoztak a Nap örökös körforgásához. A Halottak könyvében már mindenki részesült Ozirisz lényéből, lehetőséget teremtve ez által minden ember számára a megistenüléshez. Természetesen idővel a fáraók újabb halotti szövegeket kezdtek használni, mely megkülönböztette őket a köznéptől – Amduat könyve, Barlangok könyve, Kapuk könyve, Föld könyve… –, s ezekben a szövegekben bekövetkezett a társadalmi hierarchizálódás is. Ez abban is megmutatkozott, hogy a „milliók hajóján” egyszerű közembernek nem volt helye. A túlvilági utazás a sírban kezdődött.  A holt lélek első feladata az volt, hogy azonosítania kellett egy gomolygó alaktalan tömegben a végtelen vizek szellemét, a Hórusz szemét viselő víztükröt, rajta az élet jelképével. A Sás tó, mely Hórusz birodalmának keleti határán terült el. Ezen túl ellenfelének, Széthnek a tartománya. A határvonalon négy őr járőrözik, akiket az „oldalsó hajfürtök viselőinek” is szoktak nevezni. A lélek útja során találkozott démonokkal is. Ismernie kellett nevüket, bármilyen hosszú is az. Az egyiptomi hitvilágban a túlvilági utazás legnagyobb akadályát egy folyó jelentette, melynek révészét az arcát hátul hordó Kharónt nehéz meggyőzni, hogy rendelkezésre bocsássa járművét. (A rómaiak a révész számára pénzt raktak elhunyt hozzátartozójuk nyelve alá, amivel biztosították a halott számára a folyón való átkelést.). Az egyiptomi léleknek vallási titkok részletes ismeretével kell rendelkeznie, majd a hajó egyes részei tesznek fel neki kérdéseket. Az elhunytnak tudnia kellett ezek titkos nevét.

A piramisszövegek leírásai alapján tudjuk, hogy az elhunyt a szent skarabeusz képében juthat fel az égbe, de olyan is előfordult, hogy íbisz képében Thot veszi szárnyai alá. Utazásához éppúgy felhasználhatta a tömjén füstjét, mint a napsugarakat. Már a korai halotti irodalomban is szerepel a folyó motívuma. Az alattvalók elhunyt királyaik piramisai mellé hajókat vittek, ami megkönnyítette az uralkodó túlvilági utazását. Az istenek világában, a Duat-ban csak úgy élhetett az ember, ha előtte ítéletet mondtak róla. Az ítélethozatal a közemberek számára fontosabb volt, mint a fáraóknak, mivel őket a szoláris túlvilághit mentesíti az alvilágtól. Hathor-tehén fogadja az elhunytat a túlvilág bejáratánál. A kapukat félelmetes, legtöbbször állatfejű késes démonok őrzik. A halottnak ismernie kell valamennyiük gyakran igen hosszú, komplikált nevét.   Az ítélethozatal helyszíne a „Kettős Igazság” terme, ahol a múmiák védelmezője, Anubisz az elhunyt szívét egy mérleg egyik serpenyőjébe, Maat fejdíszéből származó strucctollat, vagy ülő istent ábrázoló hieroglifáját a másikba rakta. Maat Ré lány volt, az igazság, a rend, és a helyes magatartás istennője. Az ítéletet a legfőbb bíró, Ozirisz egy kápolna emelvényén ülve és a 42 tagú démoni testület hozza. Ez utóbbiak a 42 momoszt szimbolizálták. A mérést Thot, a bölcsesség és igazság írnokistene végezte. Ő jegyezte le a szívben található jót, és rosszat. Ha a holt lélek igaz életet élt, akkor a szíve és Maat egyensúlyban volt. Ilyenkor a halottat diadalmenetben vezette Hórusz Ozirisz elé, ahol a lélek köszönetet mondott felmentéséért. De elég a legkisebb tévedés, a legcsekélyebb hazugság és a mérleg nyelve rögtön kibillen. Az elutasítottakat egy krokodilfejjel, oroszlántesttel, valamint víziló hátsólábakkal rendelkező nőnemű hibrid, a felfaló vagy halottfaló megette. Az egyiptomiak mindent megtettek azért, nehogy ilyen sorsra jussanak. Mivel az ítélethozatal a szív magatartásától függött, módot kellett találni, hogy az ne lépjen fel tulajdonosa ellen. A szív skarabeuszra írott mágikus szöveg ezt a célt szolgálták. ,,Ó szív, mely anyámtól vagy nekem…Ne okozz nekem ellenállást a bírák előtt! Ne ellenkezzél velem a mérlegelő mester előtt…Ne mondj ellenem hazugságot az istennél!”
A negatív konfesszió tárta az istenek elé az elhunyt tiszta jellemét:
„Nem követtem bűnt az emberek ellen.
Nem nyomorgattam háznép(em).
Nem követtem el bűnöket az igazság helyén.
…Nem káromoltam Istent.
Nem szegényítettem a szegényt.
Nem követtem el olyasmit amitől az Istenek undorodnak.
Nem vádoltam be a rabszolgák feljebbvalója előtt.
Nem okoztam betegséget.
Nem éheztettem.
Nem okoztam sírást.
Nem öltem.
Nem adtam parancsot ölésre.  
Senkinek sem okoztam szenvedést.
Nem kevesbítettem a templomok áldozatait.
Nem károsítattam meg az Istenek kenyerét.
Nem raboltam el az ahok kalácsát.
Nem volt szexuális kapcsolatom romlott fiúval.
Nem paráználkodtam.
Nem tettem hozzá, nem is vettem el a vékából.”
Az ítélkezést a Hunofer papiruszon ábrázolták. Az ítélethozatal gondolata hosszú ideig háttérben maradt. Ré bírói szerepére a piramisszövegekben lehet utalásokat találni, viszont még az I.Átmeneti és a Középbirodalom idején is csak keveset beszéltek róla. Pozitív elbírálás esetén a lélek teljes szabadságot kap, bejárhatja a földet, és az alvilágot, időzhet a Boldog Lelkek Földjén ( elíziumi mezők), beszállhat Ré bárkájába, és átszelheti a mennyei óceánt. Teljes biztonságot azonban még a megistenült halott sem élvez, mert átlényegülésekor az isten ellenségeire is szert tesz.. A holt lelkeknek a túlvilági útjuk során számos próbatételt kell kiállniuk, míg végül eggyé vállnak az istenséggel. Az ókori egyiptomiak egész életében fontos szerepet töltött be a vallás. Ez a sírfeliratokban épp úgy megmutatkozik, mint monumentális építészetükben. A halál utáni élet minden népet foglalkoztat, de egyik se tudott olyan részletes képet alkotni a halál utáni életről, mint az egyiptomi.

készítette: Németh Gyula

Felhasznált irodalom: