Magyarország társadalma a dualizmus korában

Magyarország társadalma a dualizmus korában

/Harmat Árpád Péter/

 

A történelmi háttér: A magyar polgárosodás reformkorban (1830-1848) megfogalmazott céljait kezdte el valóra váltani az 1848-as forradalom, ám a megindult változásokat – elsősorban a függetlenség vonatkozásában – megállította a szabadságharc leverése. A magyar társadalom és politikai vezetés ’48-as eszmékhez hű maradó része a neoabszolutizmus következő két évtizedében a Habsburgok dunai monarchiájába való teljes beolvasztást próbálta kivédeni. Eközben, az 1850-es, 60-as években átrendeződtek az európai hatalmi viszonyok. Az olasz és a német egységtörekvések sikere új helyzetet teremtett a bécsi udvar számára, s a császári haderő königgrätzi veresége (1866) rákényszerítette Ferenc Józsefet a magyarokkal való mielőbbi megállapodásra.

Az 1867-ben létrejött kiegyezéssel (1867/12 tv.) Ausztriát és Magyarországot – a Pragmatica Sanctio szellemében -  a közös uralkodó személye mellett a közösen irányított külügy, a hadügy és a pénzügy kötötte össze, egészen 1918-ig! Kialakultak a közös szervek: a három minisztérium, a közös minisztertanács és a közös ügyek költségvetéséről határozó parlamenti delegációk, és kialakult a közös egyetértésben kezelt ügyek köre is. Ilyen volt a gazdaság. Az 1867/16. törvény kimondta, hogy a két országnak 10 évente meg kell újítania vámközösségét, döntenie kell az adókról-vámokról, és arról, hogy a közös terhekből és államadósságból mennyit fizet Magyarország.

Összességében elmondható, hogy a kiegyezés keretei biztosították Magyarország számára az önálló bel- és gazdaságpolitikai mozgásteret, továbbá a létrejött Osztrák-Magyar Monarchia teljes vámmentes piacát. Ugyanakkor a bécsi udvarhoz kötötték a külpolitikát és a haderőt. E kettős (dualista) állam – lényegében változatlan formában – 1918-ig állt fenn. Ezt a fél évszázadot nevezzük a dualizmus korának.

A dualizmus kor gazdaságának főbb jellemzői

A kiegyezéssel létrejött birodalom hatalmas belső piaca óriási lehetőséget jelentett a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar számára, de az ásványkincsekben bővelkedő Magyarország a bányászat, és az arra épülő nehézipar, gépipar területén is dinamikusan fejlődött. A kvóta, vagyis Magyarország részesedése a közös költségekből a dualizmus korszaka alatt 30%-ról 40%-ra nőtt, ami igazolja, hogy valóban jelentős volt a gazdasági növekedés. A mezőgazdaságban megjelentek a modern művelési módok (vetésforgó, műtrágyázás) és az állattenyésztés is modernizálódott (istállózó állattartás, új fajták megjelenése). A dualizmus korában Magyarországon a céhez megszüntetése után (1872) az ipar három húzóterülettel rendelkezett, melyekben hazánk európai szinten is kiemelkedő teljesítmény nyújtott. A hátrom terület: malomipar, vasútipar és az élelmiszer ipar (Az élelmiszer iparon belül: konzerv és cukoripar járt az élen.)

A közlekedésben a vasút egyre nagyobb szerepet játszott, a korszak folyamán kiépült az ország vasúthálózata. Az adriai kikötők lehetővé tették Európa, sőt a világ számos részével való kereskedelmet. Modern iparágak is fejlődésnek indultak, így az elektromos ipar, illetve a modern gépgyártás. A gazdaság fejlődésének pénzügyi hátterét a hitelintézetek, bankok, takarékpénztárak egyre szaporodó száma biztosította. Óriási mennyiségű külföldi tőke áramlott a gazdaságba e pénzintézeteken keresztül.

A dualizmus kori társadalom rétegződése és jellemzői

A Monarchia lakossága a dualizmus fél évszázada alatt 35 millióról 50 millióra növekedett, és ezen belül jelentősen nőtt Magyarország lakóinak száma is, 15,5 millióról 21 millióra. A népesség körében érvényesült egy belső migráció, a városokba áramlás révén (városi lakosság aránya 13% -ról 25% -ra nőtt) ugyanakkor egy kivándorlási tendencia is érezhető volt, hiszen a korszakban mintegy 2 millió lakos emigrált. (Többségük nemzetiségi szegényparaszt volt.)

Az ipari forradalom hazánkban fél évszázados késéssel jelentkezett. A késve induló gyorsaságával bontakozott ki a városiasodás, a társadalom szerkezetének átalakulása. A változások nem egyidőben jelentkeztek, miközben Budapest nagyvárossá fejlődött, egyes vidékeket alig érintett meg az átalakulás. Az országban kettős - vagy torlódó - társadalomszerkezet alakult ki, mivel egymás mellett élt az új polgárosodó társadalom (munkásság, kispolgárság, polgári középosztály, tőkés burzsuázia) és a régi formákat őrző világ (parasztság, kis- és középbirtokos nemesség, birtokos arisztokrácia) A kettő erősen hatott egymásra: az egykori nemesség polgárosult, ám életmódja és mentalitása mintául szolgált a kialakuló polgári világ számára. (A két szerkezet közül a régi, feudális hagyományokat őrző birtokos szerkezet megőrizte primátusát.)

Nagybirtokos arisztokrácia: mintegy 2000 család, amely 1000 holdnál több földet birtokolt, a magyarországi földbirtokállomány 1/3-át tartotta kézben. E kör elitjét az a mintegy 50-100 hercegi, grófi és bárói család alkotta (Esterházy, Andrássy, Károlyi, Széchenyi, Bethlen, Tisza, Eötvös stb.) amely a hagyományos nagybirtokos arisztokráciát jelentette, gyakran több 10 ezer hold birtokosai voltak. Gazdasági erejük politikai hatalommal párosult. Az ő kezükben voltak a törvényhozás és az állam kulcspozíciói. Nemesi címeiket használták, s bár ez e korban már hivatalos kiváltságokkal nem járt, mégis minden kaput megnyitott előttük. Összeköttetéseik tőkét jelentettek, amit jól fizető igazgatótanácsi állásokkal honoráltak a pénzemberek. Zárt, elkülönülő világot alkottak, a befolyás, a jólét, a műveltség, mely meghatározta életformájukat, társadalmi mintául szolgált a birtokos nemesség számára. A nagybirtokok a korszakban már kapitalista nagyüzemek voltak, amelyeket iskolázott szakemberek irányítottak. A nagybirtokosok jelentős tőkével vettek részt a kereskedelmi és ipari beruházásokban is (pl. Ferenc-csatorna, Óbudai-hajógyár).

Dzsentri: A középbirtokos magyar nemesség azon rétegét, mely birtokait nem tudta modernizálni, így eladósodva elvesztette földjét, ám társadalmi rangját új megélhetési formák – katonatiszti pálya, hivatalvállalás – révén megpróbálta megőrizni, dzsentriknek nevezzük. Ez az egykoron még birtokkal rendelkező nemesség többnyire a kártalanítások elhúzódása, a neoabszolutizmus időszakában követett passzív ellenállás, és a tőkehiány miatt vált földtelenné. A dzsentri befolyás hagyományos területei a megyei tisztségek voltak. Egyre többen vállaltak hivatalt közülük és gyermekeik közül az államigazgatásban, illetve ők alkották a hadsereg tisztikarának legnagyobb részét. Jövedelmeik egyre nagyobb részt innen származtak. Tisza Kámán miniszterelnök (1875-1890) államigazgatási rendszerét jelentős mértékben építette a dzsentrikre, akik többnyire szorgalmas „mameluk hadként” hajtották végre az országot központilag vezető – de őket is támogató – vezetés utasításait, rendelkezéseit. A dzsentrik közül sokan költöztek a városokba, a bérházak elegáns, első emeleti, utcai fronton lévő lakásait bérelték. Az új polgári környezetben is sokat megőriztek korábbi életmódjukból. Az elvárt úri életvitel és valós anyagi helyzetük ellentmondásai siettették anyagi romlásukat. A századfordulóra egyre inkább erre az elszegényedő úri középosztályra használják a dzsentri kifejezést. Ám a dzsentrit gúnyoló kispolgári társadalom mégis igyekezett hasonlítani rájuk, úgy élni, mint ők. Egy részük értelmiségi pályára lépve a polgárság rétegét gyarapítva ügyvéd, tanár, orvos, mérnök lett így próbálta megőrizni tekintélyét és rangját. A dzsentrik tipikus életmódját és céljait nagyon jól bemutatja Miszáth Kálmán 1906 –ban megírt műve, a Noszty fiú este Tóth Marival. (Váltót hamisító dzsentri sarj (Noszty Feri) katonatiszt érdekházasságra készül egy kifligyáros lányával!)

Burzsuá nagypolgárság: a vállalkozásaiból meggazdagodott 100-150 család alkotta – bankárok, gyárosok, nagykereskedők. Meghatározó részük zsidó, illetve német származású volt. (pl.: Weiß Manfréd, Ganz Ábrahám). Épp ezért nem igényeltek, de nem is igen kaptak szerepet a politikai életben, a közvetlen politizálást átengedték a történelmi osztályoknak. Az arisztokráciával létrehozott kapcsolatok révén azonban érvényesíteni tudták érdekeiket. Sokan közülük csupán azért vásároltak földterületeket, hogy birtokosként feltűnve kerüljenek be a társadalmilag nagyobb presztízst jelentő birtokos arisztokrácia soraiba.

Kispolgárság: A mintegy kétmilliós kispolgárság családi vállalkozásból, illetve saját munkájából tartotta fenn magát. A kiskereskedő, kismester mellett életkörülményeit tekintve is ide sorolható a polgári tisztviselő, és értelmiségi réteg, amely különböző hivatalok személyzetét alkotta, illetve különböző állami, egyházi és magán intézményekben dolgozott (pedagógusok, orvosok stb.) E kispolgárság magába olvasztotta a lesüllyedő dzsentrit, a bevándorló német, cseh és zsidó értelmiségit és a tanulás útján feltörekvő paraszti vagy munkás-rétegeket. Mentalitása ezért nem volt egységes, keveredtek benne a dzsentri és a polgári gondolkodás hagyományai. A nagypolgárral szemben sokszor kétkezi dolgozóknak tartották magukat, de a tulajdont megkérdőjelező szocialisztikus gondolkodástól elhatárolódtak.

Parasztság: Az ország lakosságának nagyobb hányadát kitevő parasztság az 1848-as jobbágyfelszabadításkor telki állományának arányában jutott földhöz, és ennek megfelelően rétegződött a következő évtizedekben: gazdag-, közép-, szegényparasztság illetve földtelen agrárproletáriátus. A falvak irányítása az 50-200 holdas gazdagparasztság kezében volt. E gazdák az agrárkonjunktúra időszakában növelni tudták birtokaikat. Bérmunkásokat fogadtak, s bár jövedelmük lehetővé tette volna a dzsentritípusú életvitelt, mégis a paraszti életmódot folytatták, a gazdaság irányítását végezték. A középparasztság (11-40 hold) maga művelte földjét, ez jellemzően mind munkaerejét, mind idejét kimerítette. Ha lehetősége adódott, bevételét birtoka növelésébe fektette. A zsellérek száma növekedett a korban, ez a szegényparasztság már nem tudott megélni legfeljebb néhány hold nagyságú földjéből, ezért a

gazdálkodás mellett bérmunkára kényszerült. A módosabb gazdáknál és a nagybirtokokon vállaltak idénymunkát, vagy a vasútépítésnél, folyamszabályozásoknál kubikoltak. Egyre jelentősebb számú lett a minden földjét elvesztett paraszti réteg (agrárproletárok). Számukra a nagybirtokok kínálta cselédsors, vagy az elvándorlás, az ipari segédmunka biztosíthatta a megélhetését.

A munkásság létszáma a korszak kezdetén néhány tízezer, a korszak végére több, mint egymillió fő, tehát a legdinamikusabban fejlődő társadalmi csoport. Felső rétegüket a kvalifikált szakmunkások alkották, őket szakértelmük miatt tisztességesen fizették, ezért a kispolgársághoz hasonló életkörülmények között éltek. Egy részük külföldről érkezett, elsősorban Ausztriából és Csehországból, többségük azonban magyar volt. A szakképzetlen segédmunkások (köztük sok nő és gyermek) alkották a munkásosztály zömét, őket éhbérért alkalmazták, s általában nehéz fizikai munkát végeztek. A munkások többsége nagyüzemben, gyárban dolgozott, így lehetőségük nyílt szakszervezetek, egyletek szervezésére, sőt, politikai szervezkedésre is (Magyarországi Szociáldemokrata Párt – 1890).

Kiszolgáltatott rétegek harcai: A dualizmus kori magyar társadalom két leginkább kiszolgáltatott rétege, a parasztság és a munkásság volt. Helyzetük javítását a szavazati jog kibővítésében látták. Az egyenlő és titkos választójog bevezetésének ügyét az országgyűlésen kívüli erők közül az SZDP, az országgyűlésben pedig a korszak végén a Károlyi Mihály vezette Választójogi Blokk karolta fel. Ám mindez csak a korszak utolsó éveiben zajlott. A dualizmus fél évszázada alatt a két réteg nem rendelkezett politikai jogokkal. Az 1874/33 –as választójogi törvény olyan magas vagyoni cenzust írt elő, mely a magyar lakosságnak csak alig 6,5 % -ának biztosított szavazati jogot.

A nemzetiségi kérdés

Bár 1868 december 8 -án a magyar országgyűlés megalkotta Európa – akkor – legliberálisabb nemzetiségi törvényét, az 1868/44 –es számú nemzetiségi törvényt. Ám a nemzetiségi probléma a dualizmus egész korszakát végigkísérte. A nemzetiségek sokkal magasabb szintű jogokat követeltek, ám a korszak kormányai az erőszakos magyarosítás (asszimilálás) eszközeivel csorbították a nemzetiségek nyelvhasználati és politikai jogait. Emellett a magyarság számaránya 41%-ról 54,5 %-ra nőtt a dualizmus fél évszázada alatt. Ennek oka a természetes asszimiláció mellett a kivándorlás volt, azaz a – főleg Amerika irányába – kivándorlók több mint kétharmada nem magyar nemzetiségű volt. Magyarország 18,3 millió lakosának 54,5 %-a (10 millió) vallotta magát magyarnak 1910-ben. Az itt élő nemzetiségek, az 1,9 millió német, 1,9 millió szlovák és 2,9 millió román, valamint ruszinok, szerbek, horvátok stb. száma, aránya és nemzeti tudatának ébredése nem sok jót ígért az 1914-ben az I. világháborúba belépő ország számára.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Gratz Gusztáv: A dualizmus kora: Magyarország története, 1867–1918. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992. 1-2. kötet.
  • Kozári Mónika: A dualizmus kora 1867-1914. Kossuth Kiadó, Bp., 2009.

Hírlevelünkre feliratkozás: ITT

Regisztráció a fórum használathoz: ITT

------------------------